Emlékek, gondolatok és érzések. Ezekről beszélgetünk most, és bár rengeteg sebet tép fel, nem mutatom, majd holnap ismét visszazárom őket a palackba. Ritkán mesélek a múltamról, inkább csak érzésekről, vágyakról, hiszen azok nem árulnak el semmit, de mégis rengeteget mondanak egy halandó számára. Leéltem elég időt ahhoz, hogy tudjam úgy forgatni a szavakat, ahogy nekem jó... Sosem voltam az a megnyílós fajta, mindig is zárkózott voltam, és csak a családom ismert. Mások mit is látnak? Rideg, érzelemtelen, szavatartó és erkölcsös, kissé arrogáns és sokszor felsőbbrendű. Szemeimben gonoszság és üres ridegség szokott lenni, ami sokakat megijeszt. Elena is ezért félt. Azok a halandók, akiket eszköznek tekintek, ezzel az énemmel találkoznak, de még a vámpírok körében is rettegéssel emlegetnek. A csendes bosszúálló. Legutóbb ezt hallottam, bár tőlem koránt sem félnek annyira mint Klaus-tól. Amíg nem ártanak nekem, én sem ártok másoknak, bár van, hogy kedvtelésből ölök vámpírokat. Nem, igzából talán azért ölök néha vámpírokat, mert dühös vagyok. Valahogy le kell vezetnem, és inkább így, mint a halandókat bántsam. Bár jelenleg ismét Klaus mellett állok, és ha megkér, lehet, hogy olyan dolgokat kell tennem, amit nem szeretnék. Bár mikor legutóbb elvesztettem a fejem, még mindig nem tértem vissza a most megszokott énemhez, hiszen a démon még mindig ott van, és Klaus gondoskodott róla pár napja, hogy ne is tudjam visszazárni.
- Kedves? Aligha, csak akik kedvesek voltak velem. Őszinte? Igen ezt mindig is fontosnak tartottam. Bölcs? Hát még nekem is van mit tanulnom, de köszönöm. Nem az emberekkel törődök, csak azokkal, akik fontosak nekem. - Még nem fejeztem be a mondatomat, csak kortyoltam egyet, majd töltöttem még. Kissé elgondolkodom. A saját húgommal szemben? Hát Bekah ír így látja, hogy ellene fordultam.
- A mai tettemmel Rebekah-t is védtem Nik haragja ellen... Bekah mindig is gyengébb volt nálunk, és ez a vámpírrá válásunk után sem változott, Nik hirtelen harag, ha Bekah belepiszkít a terveibe. Ha akkor és ott megöl, Nik megtalálta volna a módját, hogy megölje őt. - Mondom csevegő hangnemben, mintha csak egy bókot mondanék. Igen meglepő, hogy rengetegszer bagatelizálom el a komoly dolgokat is, de én ilyen vagyok. Klaus mindig is utálta ezt bennem, ahogy sokan mások. Lassan kortyolok ismét, majd egy rövid ideig nyelvemmel megforgatom a számban, mielőtt lenyelném.
- Volt lelkem, mára már csak egy apró szilánkja maradt, ez a megfelelő megfogalmazás, de hadd tegyek fel egy kérdést. Szerinted aki embereket öl hogy életben maradhasson, és közben cseppnyi bűntudata sincs annak van lelke? Vagy aki vámpírok egész csoportját képes félelemben tartani, és örökké üldözötté tenni, annak van lelke? - Szorítom meg egy kicsit erősebben a kezét. De nem úgy, hogy fájjon, csak amolyan bíztatólag. Látom az arcára kiülő meglepettséget, és az első kérdésnél úgy gondolhatja, hogy Klaus-ról beszélek, de a másodiknál ébred rá, hogy magamról beszélek. Arról az énemről, aminek csak a töredékét láthatta az idő alatt, amióta megismert. Mikor elhúzza a kezét, úgy hiszem azért tette, mert feltettem a két kérdést, és szememben kis gonoszság csillant. De hamar el is tűnik, és kedvesen elmosolyodom kérdésén.
- Nekem teljesen jó a whiskey is... - Felelem kurtán, és várom, hogy töltsön, majd újra a kezemben landol a pohár. Addig gondolataimba mélyedve szemlélem Elena arcát. Kissé kipirult, de néhány ember arca kipirul az alkoholtól. Próbálom felidézni a mai estét, és az elmúlt fél óra mondatait, de emlékeim visszarántanak a múltba. Amikor még semmit sem tudtunk a természetfelettiről. Eljöttünk az új világba, a járvány elől menekülve, hogy új életet kezdjünk. Mindig is összetartó család voltunk. Habár a testvéreim közül főleg Nik volt az, akivel meg tudtam mindent beszélni, szeretem minden testvéremet. Később Nik, Bekah és én megmásíthatatlan alkut tettünk, de most mintha mégis elidegenednénk. Pedig pont ezt nem akartuk soha átélni, de Nik sajátos akciói egyre jobban haragot váltottak ki belőlem, pedig emlékszem, mikor mi ketten elválaszthatatlanik voltunk.
- Niklaus sem volt mindig ilyen eszelős őrült, mint amilyen most. Remek párost alkottunk mi régen. Igen remek tehetséggel áldotta meg a sors, én pedig segítettem, hogy érvényesüljön. Emberként sokkal békésebb, és kedvesebb volt, és persze nem volt ennyire félelmet keltő. Akkortájt kezdte elveszíteni a nyugalmát mikor Katerina elszökött, és vámpírrá vált. - Szólalok fel, s szinte csak akkor veszem észre, hogy én beszélek, mikor hangom elhal. Iszok még egy kortyot, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkérem Elenát.
- Elena Gilbert, lenne kedve velem táncolni? - Kérdem, és ha beleegyezik, akkor az éppen a hifiből szóló lassú számra keringőzni kezdünk. Nem szoktam másmilyen táncot táncolni, úgyhogy csak ezt tudom nyújtani. Szorosan magamhoz húzom elenát, a testünk összeér, s lassan lágyan táncolunk, egyszerre mozdulunk. A szemébe nézek, és most kicsit kiévezem a pillanatot. Tekintetem most teljesen más mint a tőlem megszokott, törődés van benne, és kedvesség, amittől Elena kicsit meglepődik. Igazából hallom a zenét, de most minden figyelmemet Elenának szentelen, hiszen arcunk csak 10 centire van egymástól. Így érzem még jobban a kellemes illatát. Különös gondolat suhant át az agyamon, és a távolság a felére csökken. Majd végül teljesen meg is szűnik. Megcsókoltam, bár nem tudom mi üthetett belém. Amint észbekapok, hátrálok két lépést.
- Sajnálom, azt hiszem ideje mennem, igaz? - Kérdem, hangomból semmi sem hallatszik, csak közömbösség. Vagy üresség, kinek hogy tetszik. Egy pillanatra visszagondolok a csókra, Elena ajkaira, a szenvedélyre, a gyengédségre, és hátrálok még egy lépést, hogy elhagyjam a házat, de alamiért nem megy. Ez nem szerelem, ez valami más. De Elenán múlik mit is szeretne igazán. Elküldhet, és mintha itt sem lettem volna...

Elgondolkodtató, hogy egy mondattal máris ki szomorúságot tudunk csalni a másik szemébe. Így inkább úgy döntöttem, hogy a mai estét fel sem említem az este folyamán, hiszen nem akarom elrontani eme kedves csevegést. Elveszem a poharat, és figyelem, ahogy Elena megissza. Már kezdi megszokni, de ebből holnap fejfájás lesz. Majd a nevemet kimondva kicsit elgondolkodom. Egy röpke emlékfoszlány, egy hang, és egy érzés. Arcom vonásai kissé meglágyulnak, de ez egy egyszeri alkalom. Az érzelmeim kimutatása mindig is nehéz volt számomra, most sincs másképpen. Marasztaló szavak, mik beférkőznek az elmémbe, és nyugodtsággal emelem rá a tekintetemet.
- Addig maradok, amíg szeretnéd. - Csak pár szó, de ahogy látom Elena számára most sokkal többet jelentenek, mint amit valójában takarnak. Most olyan védtelennek és kiszolgáltatottnak látom, mint mikor legelőször találkoztunk. Amikor Rose és Trevor tálcán kínálták őt. De akkor én is máshogy álltam hozzá. Egy eszköznek tekintettem, amit felhasználhatok, hogy Klaus életének véget vessek. Most barátságot érzek irányába, és azt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. Talán ez az, amit a Petrova vonzerőnek hívnak? De most ismét pár szó, ami felriaszt elmélkedésemből. Én emberként... Milyen voltam? Hát az igazat megvallva...
- Milyen voltam emberként? Igazából arra nem nagyon emlékszem, talán csak érzésekre, vágyakra... Emlékszem, hogy féltem a haláltól, és rendkívül ragaszkodtam az élethez. Emlékszem, mikor még jól laktam egy sülttől, vagy a gyümölcsöktől. Mikor reggel még kenyeret ettünk, mikor a tea a megfázás ellen is jó volt, és nem csak azért hogy felmelegítse hideg végtagjaim. Szabad? - Majd itt egy pillanatra szünetet tartok. Az italos üvegre mutatok, és ha Elena rábólint, akkor töltök neki is, és magamnak is, majd belekortyolok. Rengeteg régi, szinte már elfeledett emlék tűnik elő a semmiből. Olyanok, amik a naplóimban pihennek egy jól eldugott helyen, ahol senki sem lelhet rá. Talán még én sem. De nem is igen szeretnék. Elgondolkodom, hogyan is folytassam szavaim, úgy hogy mondjak valamit, de ugyanakkor ne mondjak semmi jelentőset.
- Emlékszem arra is, mikor még nem két másodperc alatt gyógyult be egy sérülésem, és anyám figyelmeztetésére, hogy ügyeljek, nehogy elfertőződjön... És mikor anélkül kötözhettem be mások vérző sebeit, hogy eluralkodna rajtam a mindent elsöprő vérszomj. Bármilyen érzelem sokkal kínzóbb volt, hisz emberként csak eltitkolni tudod, elzárni nem. Emlékszem, hogy világot akartunk látni, és mindent fel akartunk fedezni, mert véges volt az életévünk száma. De most halaszthatom hónapokig, évekig, vagy akár évszázadokig is. - Itt ismét kortyolok egyet, hiszen nehéz nekem másnak erről beszélni. És pont Elenának teszem. Kicsit el is gondolkodom néha, hogy helyes dolog-e, de már elkezdtem. Remélem nem fogja felhasználni ellenem, mert akkor nem nézek sem embert, sem más lényt ezen a földön. De ez a részem is hozzá tartozik.
- De nem csak a boldogságra, vagy a gondtalanságra emlékszem. A gyász, a veszteség, a félelem és a tehetetlen harag is élénken él emlékeimben. Gyengének éreztem magam, és védtelennek. Sokszor gondolok vissza az emberi énemre, de már egyre halványabban tudok visszaemlékezni. A rossz dolgok jobban kapaszkodnak bele lelkem minden egyes szegletébe, mint a jók. Már ha beszélhetünk esetemben lélekről... - Mosolyodom el, de szememben enyhén csillog valami megmagyarázhatatlan fájdalom, vagy keserűség. Nem vagyok megkeseredett, de a rossz emlékek mindig keserűséggel töltöttek el. És haraggal, melyet még vámpír létemre sem mindig tudok kontrollálni. Jelenleg egy öregember szavai hagyják el a számat, és a szoba légterében keringenek, majd rátelepszenek mindkettőnkre.
- A vámpírság olyan erővel ruházott fel bennünket, melyhez foghatót ember el sem tud képzelni. Könnyebb elviselni egy-egy veszteséget, mint emberként, és lehetővé tesz olyan erők használatát, melyet legmerészebb álmaidban sem foghatsz fel. A vér iránti vágy csak egy keserű mellékhatása annak, hogy örökké élhess. Bár néha megfordul a fejemben a megöregedés gondolata, mikor látok mellőlem embereket eltűnni, mert megöregedtek, rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem nem kell átélnem ezt a fájdalmas, szenvedésekkel teli öregkort. Csak az elhunyt emberek vagy boszorkányok emlékei fájnak, semmi több... - Fejezem be egyenlőre a mondataimat. Már nem tudnám magam emberként elképzelni, hiszen nekem ez a létforma a természetes, hiába jut eszembe néha egy-egy emlékfoszlány. Jó rájuk emlékezni, de nem akarom azt a létformát. És ekkor jut eszembe anyám nemrégiben kiötlött terve, hogy emberré tesz minket, ezzel kiszolgáltatva pár olyan lénynek, akik az első adandó alkalommal karót döfnek a szívünkbe, csak hogy stílusosak legyenek. És bár nem akarok most anyámra gondolni, mégis szúrja a szemem, hogy készülhet-e valamire, ha esetleg visszanyeri az erejét.
- De én már meséltem eleget magamról szerintem. - Nézek fel rá, közben egy mosoly jelenik meg az arcomon, és kiiszom a poharam alján maradt whiskey-t.

Újra öntöttem Elijah poharába, majd utána az enyémébe a tömény italból. Majd a kezébe adom. Közben mondott valamit, amitől ismét előtörtek az érzelmeim, amit próbálok elrejtegetni. Úgy érzem, ha inkább lenyelem őket, sokkal könnyebben megtudok velük birkózni. De nem így van. Mindig ott lesznek, lesújtanak rám, és egyre közelebb taszítanak a szakadékhoz. És néha én már ezt nem bírom. Egy érzelmi roncs vagyok. Nem fogok itt neki állni panaszkodni, mert nem akarom Elijah-t is el lökni magamtól. Már így is túl sok mindenkit elvesztettem. Kezdetnek ott van Damon. Milyen remek barátság volt köztünk. Úgy kellett volna hagyni, és nem kellett volna komolyabba kezdeni. Csalódás lett a vége, és egy félreértett mondat. Dühömben olyasvalamit mondtam el Bonnie-nak, amit ő is hallott. A napokban vele is kéne beszélnem, hogy tisztázzuk a dolgokat. Caroline-t pedig már hónapok óta nem látom. Bonnie-val most újra helyreálltak a dolgok. Stefan.. ő számomra egy rejtély. Hol ilyen, hol olyan.
- Az jól hangzana. - emelem fel a poharamat az újabb tósztnál, majd egy nem túlságosan bíztató mosolyra húztam a számat. Egy kortyot ittam belőle, már annyira nem mart. Kezdek lassacskán hozzászokni, és végül megittam az egészet ismét egy huzamban. Már annyira marta a torkomat, hogy nem éreztem a fájdalmat.
- Elijah.. - pillantok fel rá, a nagy barna szemeibe. - Ugye még maradsz? - kérdezem meg tőle. Olyan jól esik a társasága, s nem szeretném, ha elmenne. Most úgy tűnhetek a szemében, akárcsak egy ártatlan kislány, aki nem szeretné elengedni a plüssmaciját, különben rosszat fog álmodni. Gyorsan témát váltok. Nem szeretnék elkezdeni lelkizni a személyes problémáimról. Eléggé fura lenne, és nincs hozzá kedvem.
- Mesélj magadról, milyen voltál emberként. Mármint amikor itt éltetek. - fordulok meg, hogy a szemeibe tudjak nézni, miközben beszél. A teljes történetét még úgyse hallottam, s nagyon kíváncsi vagyok rá.

Igazából szerintem a tósztféleség amiket mondtunk, tökéletes volt. A whiskey is ízletes, szeretem ezt a fajtát is, és ilyen téren a sok év alatt már megszoktam a markáns erőteljes ízét. Elena látszik, hogy nincs hozzászokva, biztos nem sűrűn iszik. Megértem, hogy ma viszont szükséges rossz egy kis alkohol. Érdekes, hogy nem így terveztem ezt a mai estét, de végül is remekül jött össze, hiszen keresztül húztam Rebekah számításait, ráadásul fel is bosszantottam, hogy Elenát védem. De ígéretet tettem, és nem szeghetem meg. A módszert pedig én szabom meg.
- Igen elfogadom... - Mosolyodom el, miközben figyelem, ahogy bekapcsolja a zenét. Nem zavar, hisz volt időm hozzászokni. Viszont hálásan néztem rá, mikor lejjebb halkította, lehet, hogy akaratlanul, de a vámpír füleimnek mindig hangos, de nem szólok. Figyelem, ahogy kitölti a következő pohárral...
- Sajnálom, azt amin ma átmentél... - Kicsit most kedvesebb vagyok, és talán az érzelmeim is kézzel foghatóbbak. Talán megbízom annyira benne, hogy kicsit megmutatok magamból. Mikor a kezébe fogja az újabb pohár whiskey-t, én is kezembe fogom a poharat. Remélem nem szeretné teljesen kiütni magát.
- Ezt pedig igyuk a szebb jövőre... - Jelentem ki közben ismét megjelenik arcomon a mosoly, majd belekortyolok. Nem iszom meg teljesen, kicsit ízlelgetem, majd egy pár perc múlva iszom ki a poharamat...

- Nem szeretem, ha várakoznak rám. - mosolyogtam beletúrva a hajamba. Erősebben megmarkoltam a poharam szélét, nehogy kicsússzon a kezemből. Egy mély levegőt vettem, evvel beszívtam a whisky tömény illatát. Egy apró fintor jelent meg az arcom szélén, amit hamar eltüntettem.
- Vagy inkább arra, hogy segítettél visszarántani a halál széléről. - koccintottunk, majd egy húzásra megittam az egészet. Az egész torkomat elkezdte marni az alkohol. Egyet köhögtem, és egy zavart mosolyra húztam az ajkaimat. Egy nagyot nyeltem, de nem múlt el a fájdalom. Elijah-ra néztem, de nem volt más az arca. Mintha csak sima víz lenne a pohárban. Ez nem volt egy jó ötlet, nem is vagyok hozzá szokva a whisky-hez. Igazából nem szoktam tömény italokat inni, mivel nem vagyok alkoholista, tényleg alig iszok. Ha iszok akkor vagy pezsgőt, vagy martinit. Az a baj, hogy amikor iszok akkor nem tudom, hogy hol a határ. Főleg, egy ilyen nap után le kell vezetni a felgyülemlett stresszt. Bár.. ha sokat iszok, az még jól jöhet. Legalább erre a borzalmas estére nem fogok emlékezni. Lerakom a poharat az asztalra. Egy kicsit fészkelődök a helyemben, míg teljesen nem lesz kényelmes. Érzem, ahogy Elijah tekintete rajtam van, így én is rápillantok, sötét gesztenyebarna szemeibe. Látom a saját tükörképemet, de semmit nem tudok belőlük kiolvasni. Egy apró mosolyra húzom a számat, és eltekintek. Már nem tudtam vele tovább farkas szemezni. Egy kiálló hajszálat a fülem mögé seprek. Újra ránézek, s még mindig úgy van, ahogy az előbb volt. Mintha meg se moccant volna.
- Kérsz még? - mutattam az üvegre. Kezdett végre megjönni a jókedvem. Felpattantam a helyemről, ellépegetve a hifitoronyig. Bekapcsoltam a zenét, hogy legyen valami aláfestés. Nem Mozart, vagy Bach volt, de nem is heavy metál. Egy kicsit lehalkítottam, majd visszaültem egy kicsit közelebb Elijah-hoz.
- Így sokkal jobb. Nos? - kérdeztem a fejemmel az üveg felé bökve.

A szavak eljutottak a tudatomig, de most egészen máshol jár az agyam. És egyszer csak azt veszem észre, hogy Elena két pohár whiskey-t tölt ki. Majd szabadkozik, hogy zuhanyozni indul, melyre én csak bólintok, és leülök a kanapéra. Hozzá sem nyúlok a poharamhoz. Csak hallgatom a fenti neszeket, melyek mintha mellettem történnének. Majd a víz sugara is utat tör magának, és feleszmélek, hogy Elena zuhanyzik.Kissé elragadtattam magam, mikor olyan dolgok jutottak eszembe, amiknek nem kellett volna. Vékony szálon ingadozom, melyről, ha leesem, beleesek az emlékek mély tengerébe, ahol rengeteg fájdalom, nélkülözés, és szeretni akarás is van. De ezek a gyengeségeim jelei, nem szabad utat engedni nekik. És ugyanakkor ott van az a hatalmas nagy sötétség is amitől Elena rendszeresen megijed, még ha bízik is bennem. De ez az sötét gonosz mindegyik vámpír része, csak van aki titkolja, van aki vállalja, és aszerint él. De mi van azokkal, akik próbálnak emberi módon élni, és csak a céljai elérésére használják fel a sötét énjüket? Ilyen lehetséges? Hiába teljes mértékig nem... De eme semmitmondó eszmefuttatásomból Elena halk lépei riasztanak fel. Ránézek, már nyoma sincs a báli maskarának.
- Gyors voltál... - Szólalok meg halkan, egy enyhe félmosollyal az arcomon. Leül mellém, és érzem a teste melegét, hallom a szívverését, és gondolataim egyre élénkebben és intenzívebben tolulnak elő.
- Inkább igyunk arra, hogy Elena Gilbert ezt is túlélte, ahogy minden mást is eddig... - Jelentem ki kicsit kedvesen. Irigylem Elenából az emberséget, és hiába van meg bennem ugyanúgy, mégsem ugyanaz, hiszen vámpír vagyok. Töredéke sem annak a fiatal férfinak, aki egykor voltam. És mégsem lennék ember sosem. De a múltbéli életem néha még vissza kívánom. Ránézek, és nem engedem el a tekintetét. Most nem fogom megigézni, csak nézem a barna szemeket, melyek világosabbak az enyémeknél, és tele vannak élettel...

- Mások már régen összeomlottak volna ennyi megpróbáltatástól, de te még mindig talpon vagy... Erős lány vagy, nem is tudod mennyire... - Dícsérő szavak hagyják el az ajkam, hiszen szüksége is van rá, de ez az őszinte igazság. Hiszen annyi ember omlik össze a negyedétől, mint amit Elena Gilbert alig két év alatt átélt. Nekünk vámpíroknak azért jobb, mert ki tudjuk zárni a fájó érzéseket. De Elena, felkel másnap, és ugyanott folytatja. Ezt mindig is csodáltam benne.
- Valami erősebbet elfogadok, köszönöm... - Igazából fogalmam sincsen, hogy milyen alkoholokat tárolnak Elenáék, hiszen a bárszekrényem nekem mindig tele van. Megéreztem a megszáradt vérének illatát, és egy tizedmásodpercnyi ideig elkapott egyfajta vágy, hogy belemélyesszem a fogaim a nyakába, hogy megízlelhessem édesen illatozó vérét, de egyből el is nyomtam, mert őt ilyen téren nem bántom, soha nem is terveztem. Mikor rám néz, valamilyen jóleső érzés fog el, valami megmagyarázhatatlan, ami a testi vonzalom keretein belül re sorolható. Gyengédebben tekintek rá, de hamar észbe kapok, és elfordulok. Úgy teszek, mintha nagyon is lekötne a ház belső berendezése.
- Gondolom szeretnél átöltözni... - Magyarázom az elfordulásom okát, és várom, hogy megkapjam az italom, vagy átöltözzön, vagy nem tudom... Jelenleg próbálom elnyomni az érzést, ami az imént támadt bennem, mert úgy érzem ez nem kölcsönös...

Még mielőtt beszálltam volna a kocsiba, kitépte a kezemből a faágat. Egy kicsit felsértette a tenyeremet, de csak annyira, hogy egy pár másodpercig kellemetlenül érezzem magam, majd minden elmúlt. Újra a szemébe pillantok, de ismét nem tudok eltekinteni. Megint az az elválaszthatatlan kötél keletkezik közöttünk. Bólintok miután kiadja a "parancsát", s végre megszabadultam. Már nem akarom magamat megölni. A fejemhez kaptam. Ez a sok igézés, már kezd megártani nekem.
- Köszönöm. Sajnálom az előzőért, csak meg voltam ijedve. Bár mindennapos már, hogy az életem veszélyben van. Csak.. a rituálé óta nem éreztem magam így. - motyogtam feléje. Legalább egy dolog miatt már nem kellett aggódnom, de még mindig ott van a nyakam, ahonnan ömlik ki a friss vérem. És egy vámpírral vagyok egy kocsiba zárva, de nincs miért aggódnom. Hisz bízok Elijah-ban. Szerintem nem tenne olyasmit, amivel bántana engem. A csuklójába harapott, egy pillanatig néztem felnyílt sebét, ahonnan folyt le lassan a bíborvörös lé. Nem tudom, hogy a vámpírok ebben mit találnak íncsiklandozónak. Szerintem gusztustalan, de ez az egyetlenegy esélyem. Mielőtt elkezdtem volna szívni a vérét, a szemébe pillantottam, majd remegő kezeimmel megfogtam a karját. A számhoz tartottam, és óvatosan a csuklójára helyeztem ajkaimat. Lehunytam a szemeimet, és elkezdtem szívni. Olyan fura íze volt, mintha rozsdás, bár inkább ízetlen, és szokatlan. Azért még pár kortyot kényszerből megittam, és éreztem, ahogy lassan kezdem visszanyerni az erőmet. Végül elengedtem, megtörölve a számat.
- És ezért is köszönöm. - húztam a mondatom végére egy apró mosolyra a számat. Hátradőltem, lenyugodva. Hamar a házamhoz értünk, Elijah ismét felajánlotta a segítségét.
- Rendben. - néztem rá, majd kinyitotta előttem az ajtót. Ismét belékaroltam, támaszért, és felsétáltunk a tornácra. Kinyitottam az ajtót, beléptem, lerúgva magamról a cipőt, ami már kezdte feltörni a sarkamat.
- Kérsz valamit? - kérdeztem a tükör elé állva. Megfogtam a bolerómat, és lassan elkezdtem letekerni a nyakamról. A seb már eltűnt, de tiszta véres. Na ez is mehet a mosóba. Ledobtam a földre, Elijah-ra nézve.

Tudtam nagyon jól, hogy ellenséges lesz velem, de úgy látszik, akkor én nem voltam elég világos. Nem is tudom, hogy hogyan is kezdek neki. Most nekem fenyegetőzik, hogy megöli magát. Nekem? Aki soha nem bántaná? Lehet, hogy régebben megfordult a fejemben, de azóta rengeteget változott a helyzet.
- Elena. Megígértem, hogy megvédelek bármi áron. A bármi alatt minden módszert értek... Az igézés nem ellened szólt, hanem Rebekah kis csapata ellen, és vagyok elég gyors hozzá, hogy megmentsem az életedet! - Jelentem ki nyugodt hangon, de egy kis harag felparázslik lelkemben, de hamar véget vetek neki. Nem hiszem, hogy azt gondolja bántanám, bár nem lehet tudni, hiszen az összeomlás szélére került. És nem főleg miattam, bár most felesleges ezen aggódni.
- Elena, nem tudsz mit tenni, az igézés rajtad van, és ilyen állapotban csoda, ha nem ájulsz el a taxi érkezése előtt... - Fogom meg az egyensúlyát vesztő lányt egy erősebben, de nem úgy, hogy fájjon. Majd eszembe jut az igézés, és még gondoltam ráérek levenni, ugyanis egy gyors mozdulattal szedtem ki a kezéből a karót, majd egy kis segítséggel már bent is ülünk a kocsiban. De most már ideje levenni az igézést, így gyengéden felém fordítom a fejét. Mikor találkozik a tekintetünk, csak akkor szólalok meg.
- Az előző igézést felejtsd el... Már senki sem akar bántani - Mondom, még épp időben, hiszen egyre jobban gyengül. Jól elbánt vele a húgom, és azt hiszem Klaus lesz az első, akinek elmondom. Majd rápillantottam, és beleharaptam a csuklómba, majd felé tartottam, s remélem majd jobban lesz. Miután ajkai elváltak a csuklómtól, sebem hamar eltűnt, de egy érzés ott maradt. Egy megmagyarázhatatlan érzés. Közben kirajzolódott a Gilbert ház is.
- Azt hiszem megérkeztünk, kérlek hadd kísérjelek be... - Ajánlom fel, hiszen lehet, hogy segítségre szorul...