Kicsit rosszul érzem magam az előbbi tettem miatt, és részben nem is nagyon irányítottam azt amit teszek, de ez bebizonyította, hogy bizalmatlanságom már hatalmas méreteket öltött. Felülkerekedett rajtam, és hagytam, hogy ismét ez az érzés vegye át az uralmat felettem, amit nem lett volna szabad. De most már megtörtént, és nem tudom meg nem történté tenni a dolgokat. Sokáig némán ülök, és azon gondolkodom, mi is legyen a következő lépés ezek után. Tudom, hogy úgyis elmondja Damonnak, aki nagy eséllyel rám ront, de nincs esélye velem szemben. Nem félek tőle, mert van annyi tapasztalatom, hogy fél perc alatt lefegyverezzem. És különben is szerintem tudja nagyon jól, hogy hülyeség lenne nekem támadnia.
- Tény, hogy bántottuk egymást, de szerintem tegyük túl magunkat rajta, mert akkor nem fog a kettőnk ismeretsége sokáig tartani... - Jelentem ki, miután már mindketten egymással szemben ülünk. Én egy teát készítek, és átnyújtom Elenának, míg magamnak egy kávét keverek. Igaz amit mondok, hiszen tény és való, hogy máshogy nem megy, és ha csak minimálisan is, de meg kell bíznunk a másikban. Bár már azt sem tudom, mi a lényege ennek az egész mizériának, mert szívem szerint csak egy helyet szeretnék, ahol eléldegélek, és mindenki békén hagy... Tényleg néha ez lenne a legjobb, hiszen sosem kedveltem a társaság közepén levést, de mégis ott vagyok.
- Az a probléma, hogy Damon mindig belevisz abba, hogy eltitkold előlem a fontosabb dolgokat, pedig néha sokat nyom a latban, és ezen múlik minden, Elena - Közlöm kicsit ridegen a saját meglátásom, mert én így veszem észre a dolgokat, és ez valahogy nem változott, sőt felerősödött, mióta ők ketten együtt vannak. Viszont már azt sem tudom, hogy mit szeretnék igazán. Anyám megjelenése sok mindent megváltoztatott, és majd ha apám is jelen lesz, akkor leszek kíváncsi az események alakulására. Bár most jobban leköt anyám ügyködése, és nem tetszik, hogy egy hete nem láttam, és hallottam róla.
- Szerintem van egy olyan információm, amire te is kíváncsi vagy. Stefan Salvatore a városban van ismét... Klaus visszaengedte megfigyelni... - Borítom rá így hirtelen a következő információt, mintha csak az időjárást ecsetelném. Tényleg néha annyira elbagatelizálok dolgokat, hogy már-már idegesítő lehet. De Elenának tudnia kell, hiszen, rá is tartozik, és nem hiszem, hogy a szerelme a férfi iránt teljesen megszűnt volna, hiszen láttam, hogy néznek egymásra, hogy viselkednek egymással. Az a szerelem nem múlhat el egykönnyen. Most csak némán ülök vele szemben...
- Sajnálom az igézést... Elvesztettem a fejem... - Mondom ki végül is megbánással, mert tényleg nem volt szándékos, de mégis megtettem. És nem vagyok rá büszke, de valami nem engedte, hogy ne tegyem meg...

Még mindig bámulok a szemeibe. Olyan fura, mintha egy erő tartana vissza. Pedig próbálom az agyammal üzenni a testemnek, hogy mozgassam meg a lábamat, lépjek el, stb.. De hiába. Az igézés átvette a hatalmat az elmém fölött. Nem tudok ez esetben mit tenni. Persze, megtudnék szólalni, de mégis mit mondjak? Szóljak neki, hogy álljon le? És azt miért tenné meg? Tehát maradok magam, és a gondolataim. Újra a szemembe nézett megigézve. Ismét az igazat kell felelnem. Nem is tudok gondolkozni a válaszon, hanem egyből mondom.
- Ez nem arról szól, hogy bántottál-e, vagy sem. Már túl sokszor cserbenhagytuk a másikat, és ezt nem bírom ki. – feleltem bambán. Amint kimondtam a szavakat, elkezdtem azon agyalni, hogy mi is hagyta el a számat. Elijah soha nem merne bántani, vagyis régebben nem, amikor a kapcsolatunk mondhatni jó volt. Most már nem is tudom, hogy milyen.. Hisz ahhoz a döntéshez folyamodott, hogy meg kellett engem igéznie, bár én vettem le a láncot. Úgy értettem az egészet, hogy már rengetegszer cserbenhagytuk a másikat. Nekem nem esik jól ez az érzés. A bűntudat, a megbánás érzése. Így inkább kikerülöm avval, hogy nehezebben bízok meg az emberekben, ez esetben vámpírban. Erről biztosan nem fogok beszámolni Damon-nak. Dühében Elijah-hoz jönne, és nem lenne semmi esélye ellene. Túl „fiatal” még, hogy szembe szálljon egy ősvámpírral. És azt nem akarom, hogy bármi baja is történjen, mert szeretem. A tarkómon felállt a szőr, annyira kirázott a hideg a tekintetétől. Ilyet max akkor láthattam, amikor Rose és Trevor elfogott engem. Szörnyű volt az a nap. Előttem fejeztek le egy vámpírt, féltem, rettegtem. Életem legszörnyűbb órái voltak. Egyedül a remény tartott életben. Főleg azután, hogy kaptam egy levelet jó barátnőmtől, Bonnietól. Nem is kellett sokat várnom, mert megérkezett a két Salvatore fiú. Sikeresen átverték Elijah-t, majd Damon lekarózta. És a nap végén Stefan karjaiban kötöttem ki.. Óóó, Stefan.. Miért nem küld valami jelet magáról? Legalább annyi, hogy jól vagyok, ne keressetek. Bár, most már nem kutakodunk utána, mint nyáron, mert az is felesleges volt. Nyílvánvalóan nem akarja, hogy megtaláljuk. Ha ezt szeretné, akkor meg is kapja. Csak attól félek, mi lesz, ha újra meglátom őt? Mármint szeretem Damon-t, de vajon Stefan milyen hatással lenne rám, ha újra felbukkanna? Nem szeretnék Katherine helyzetébe kerülni, ha az egyáltalán nevezhető annak. Ő nem választott a két férfi között, ő együtt akart lenni mindkettejükkel. De én ezt a döntést soha nem fogom megtenni. Nem fogom őket szétszakítani egymástól. Ha nagyon bonyolult lenne a dolog, akkor elengedem őket. Ha nem tudok köztük választani, akkor semelyikükkel sem szabad együtt lennem. Ilyen az élet, áldozatokat kell hozni. De azért nem kéne ennyire előre futnia a gondolataimnak, hisz lehet, hogy Stefan-t soha nem fogom viszont látni. Az is benne van a pakliban. Túl kell tennem magam rajta. De azért a szívem csücskében őrizni fogom az együtt töltött csodálatos emlékeket. Rengeteg mindenre tanított meg. Mellette nőttem fel igazán. Sok mindent köszönhetek neki, még ha most ő gyilkos üzemmódba van. Mert tudom, hogy a legmélyén törőd, érez, mint ahogy bárki más, csak nem meri bevallani. Legutóbb is mikor láttam, ott volt a szemében, hogy harcolni akar az érzéssel, csak nem meri. De az mikor is volt már.. Pár hónapja.. Újra éreztem a láthatatlan kötelet köztem és Elijah között, ami mintha erősebb lett volna. Tehát ismét megigéztek. Mélyen tekintek bele szemeibe, és bólintottam válaszképp.
- Rendben.– feleltem, majd a kötél hirtelen megszakadt. Lehunytam a szememet egy pár percre, majd pislogtam egyet, körbe nézve. Újra én irányítom a testemet! Kifújtam a levegőt, és Elijah-ra szegtem a tekintetemet. Olyan furán nézett rám, nem értettem. A szemében a kedvesség, gyengédség tükröződött. Így még soha nem láttam őt. Majd hirtelen akár egy csettintés alatt visszatért a rideg tekintete. Rám rakta a nyakláncot.
- Köszönöm. – simítottam végig a láncon. Valahogy biztonságban érzem magam, mikor rajtam van. Igaz, hogy ezt is Stefan-tól kaptam, de nem azért hordom, mert szeretem.. Hanem azért, hogy ne tudjanak megigézni a vámpírok. Bár tudom, hogy egy pillanatukba telik, hogy letépjék rólam, de akkor is. Ez már a részemmé vált. De lehet, hogy könnyebb lenne áttérni a verbéna ivására. Megráztam a fejemet, visszatérve a valós világhoz, és bólintottam.
- Rendben, próbálkozok, és nem foglak újra cserbenhagyni. Ha esetleg újabb terven gondolkoznánk, akkor egyből hívlak, és nem tartom titokban. – néztem a szemeibe komolyan. A szemben lévő fotel felé intett. Megkerültem a díványt, majd én is helyet foglaltam. Csöndben maradtam, elvégre ő hívott ide. És szerintem nem csak azért hívott át, hogy elmondja tud az anyukája kiszabadításáról..

Nem tudom, hogyan is mondhatom el úgy, hogy ő is megértse a dolgot, de egyenlőre csak némán hallgatunk mind a ketten. Kifejezi a sajnálatát a röpke fél órás ittléte alatt már sokadszorra is, viszont kételkedem. Bár szerintem ez érthető. Tudja, hogy hibát követett el, de mi a garancia arra, hogy nem teszi meg újra, mert bizalmatlan? Semmi. A garancia a nagy semmi, mert félnek tőlem, és még mindig le vannak ragadva, hogy nem öltem meg Niklaus-t. Hihetetlen, hogy ők amíg ezen kattognak, addig én csak akkor említem föl, mikor felidegesítenek, mert már nekem is ott a tüske, nem vagyok a felhánytorgatom a régi sérelmeket fajta. Persze én elhiszem, hogy Niklaus veszélyes, de a fivérem, és reménykedtem benne, hogy ezegyszer nem ver át. Igen a nagy és erős Elijah-t is meg lehet fogni valamivel, bármilyen furcsa is. Végül úgy döntök, beavatom egy kis részletbe.
- Elena itt nem erről van szó, hanem arról, hogy ti sem tudjátok, milyen erővel álltok most szemben. Igyekeztem, hogy megóvjam a szeretteidet, de ... - Elakadok, hiszen most úgy érzem, hogy feleslegesen töröm magam. Nem is folytatom, és már ideje sem lesz visszakérdezni, hogy mi a mondat vége. Látom, hogy nyúlna a láncért, de menet közben felkapom észrevétlenül, és máris a lánnyal szemben álltam. Sokáig azon hezitáltam, hogy most akkor megtegyem, vagy ne, hiszen tudni fogja, hogy nem bízom benne, de itt már rég nincs szó a bizalomról. Eszembe jutott a kávézós találkozásunk, ahol megértő volt, és elfogadta, miért tettem amit tettem, és láttam, hogy ismét kezd bízni bennem. De akkor mi történhetett? Talán Damon Salvatore? Ez nem talán, hanem biztos. Biztos vagyok benne, hogy Damon okos ötlete volt az egész, és persze remekül helyt állt a kételyek ébresztése terén is. Fél tőlem? Ezt sokan mondják, és hiszek nekik. Fél hogy átverem? Erre a szavamat adtam, hogy nem teszem, de most új terveket kell kieszelnem.
- Ha nem bántottalk soha akkor miért félsz? A szavamat adtam! Ennyi nem elég? - Sziszegem még mindig az igézés alatt tartva a lányt, amit jelen pillanatban ösztönösen teszek, és nem tudatosan. Észre sem vettem, hogy még mindig így van, talán elvonta a figyelmem a harag és a düh. Jelenleg ez vette át az uralmat a testem felett, az az énem, aki szintén én vagyok, de elnyomom, és csak akkor veszem elő, ha a helyzet úgy kívánja. Nem akartam Elenát sem megigézni, és hiába vagyok Ősi, még nálam is előfordul, hogy ösztönösen teszem. Egy röpke pillanatra elgondolkodom, hogy amikor először is megigéztem, utána mennyire össze volt zavarodva, aztán megöltem Trevort. Megtettem, mert csak úgy kaphatta meg a felszabadulást, ha megölöm őt. Én tettem vámpírrá, én is szabadítottam meg. Sokan úgy vélik, hogy átvertük a természetet, és valahol van benne egy kis igazság- Bár tulajdonképpen nem tudtunk anyánk tervéről, eme életforma annyira a lényünkké vált, hogy más életformát nem is ismerünk. És habár a testünk konzerválódott az akkori állapontunkban, és a varázslat után élő és lélegző emberek leszünk, nem tudnék úgy élni. Sok oka van. Az egyik, hogy túl sokan pályáznak a fejemre a vadászok közül, és akkor nem beszélve az esetleges utálóinkról. Mennyire lesz egyszerű utána megölni minket. Bár vámpírrá változhatnék újra, az erőm elveszne, és nem... Nem lenne esélyem beilleszkedni mai társadalomba. Nem hiába lakom egyedül...
- Csak arra kérlek bízz bennem. - És ebben a pillanatban eszmélek fel, hogy megigéztem, hogy megtudjam, amit szeretnék, bár nem azokat a kérdéseket tettem fel, amire valószínűleg számított, de én megtudtam azt, amire kíváncsi voltam. Pár csentive hátrébb mozdítom a fejemet, majd a kezem, melyben a lánc an felemelem a mellkasom elé. Kicsit még fogom a tekintetét, és érdekes gondolatok jutnak az eszembe. Például Anilyn... Elena az ő vérvonala, szinte tőle indul az egész Petrova vérvonal. Örökbe adta egy családnak a gyermekét, és ezáltal született meg Tatia is. Egy pillanatra mintha ő állt volna előttem. Annyira más ez a három hasonmás, Tatia, Elena és Katerina, mintha nem is lenne semmi közös köztük és Anilyn közt. Ő sosem volt ilyen, hogy rajtam kívül mást is szeretett volna egy időben. És itt jön elő, hogy a szeretet meggyengít, hiszen szerettem kettőt is közülük. Ám,hogy szerelemmel vagy szeretettel-e azt nem tudom, mert a két érzelem közel áll egymáshoz nagyon is. Végül ismét Elenát látom, ki még mindig mozdulatlanul néz a szemembe. Észrevétlenül rakom fel a láncot és megyek vissza az ablakhoz. De most nem fordítok hátat, hanem a szemébe nézek, és úgy hagyja el a számat pár szó...
- Csak arra kérlek bízz egy kicsit jobban bennem... Mert ha nem, akkor nem fogok tudni segíteni... - Ülök le végül az egyik kanapéra, ahol éppen a tea és a kávé van. Intek, hogy üljön le ő is, és fogyasszon amit akar nyugodtan. Most mintha kicseréltek volna, nem az vagyok, aki kábé öt perce voltam. Lenyugodtam egy kicsit és észbekaptam... Ez történt...

Egy ideig még egymás szemébe nézegettünk. Tisztán kivehettem belőlük, hogy dühös rám. De, amikor már nem bírtam, akkor letekintettem a földre. Igaza volt, amit mondott. Így jobban belegondolva, Esther átvert engem. Mert, ha emberré változtatná őket, akkor mennyi esély van arra, hogy újra visszatérnek az eredeti korukhoz? Lehet, hogy ezer évesek lesznek, és mivel az már képtelenség, meghalnak. Hogy lehettem ismét ilyen naiv? Bedőltem Esther-nek.. Nem kellett volna megbíznom benne, hisz egyszer is már megpróbált megölni. Újra fel akart használni a tervében, de nem. Még szerencse, hogy Elijah megtudta mindezt, és felhívott.
- De most már belátom, hibáztam. Megint. – az utolsó mondatomat inkább csak magamnak motyogtam. Istenem.. Annyira hiszékeny vagyok, és mindig emiatt esek bele a csapdákba. És most sikerült véglegesen eljátszanom a bizalmát, most már nincs visszaút. Beletúrtam a hajamba, megigazítva. Nem is merek visszatekinteni Elijah szemébe. Egyrészt rettentően szégyellem magamat, másrészt pedig félek tőle. Igen, félek. És ezt is végre bevallottam magamnak, nagy nehezen.
- Értem. – bólintottam. Hát akkor tényleg nem az Esther, aminek mutatja magát. Egyből ment megkeresni a fiát, elmondva a tervét. Csak remélem Klaus-nak nem árult el semmit, mert akkor lőttek az egésznek.
- Rendben, akkor most ezt már észben tartom. És még egyszer sajnálom. – néztem fel újra egyenesen a szemébe pillantva. A saját tekintetem kétségbeesést tükrözött. Ismét elkapott azaz ismerős érzés; a lelkiismeret furdalás érzése. Az utóbbi időben annyiszor előjött, hogy esküszöm, ebbe fogok belehalni, a saját érzéseimbe, ha nem tudom őket kordában tartani.
Még mindig nem tett semmit, pedig tudja, hogy nincs rajtam a nyaklánc. Ezek szerint ennyire megbízik bennem, hogy nem kell engem megigézni? Egy apró mosoly jelent meg a szám szélén, és már nyúlok oda a nyakláncomért, mire hirtelen Elijah előttem teremt. Rémült tekintettel bámulok a szemébe, és a szívem elkezdett zakatolni. Úgy nézhetek ki, mint aki szellemet látott. Olyan gyorsan történt ez az egész, hogy a kép előttem összemosódott. Az egyik felem azt sugallta, hogy könyörögjek neki, mégse igézzen meg. Hisz így bármit ki tud belőlem szedni, szó szerint bármit. Amit esetleg titkolnom kell előtte. De a másik felem pedig azt mondja, hogy bízzak benne. Nemes, kedves, tisztes ember. Nincs miért félnem tőle.. Ismét a szemébe pillantottam, de most már nem bírtam róla levenni a tekintetemet. Úgy vonzott, mint a mágnes. Legyőzött a bűvölet. Nem tudok megmozdulni, semmimet sem érzem. Csak azt, hogy az igazat kell feleselnem Elijah-nak. A tekintetem elhomályosult, pupilláim kitágultak, és imádattal tele néztem fel rá. Amint kimondta a kérdését, egyből tudtam rá a választ. Habozás nélkül adtam rá a választ.
- Mert félek tőled. Félek az újabb csalódásoktól, és a következményektől, ami vele jár. – válaszoltam megigézve. A mondatom után se tudtam levenni rólam a szememet, mintha lenne köztünk egy kötél, amit nem lehet elszakítani, addig amíg ő nem engedi.

- Hát még én... - Jegyzem meg a sajnálatkifejezésre, és jelenleg még a szemébe nézek. Tulajdonképpen farkasszemet nézünk, csak az ő tekintete félelemmel van teli, az enyém pedig haraggal és csalódottsággal. Képtelenség, de nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a múlt ismétli önmagát, és hasonló sorsra jutok, mint akkoriban. Csak most ott van a halál angyala az út végén, és vár... Vár rám, és a családomra egyaránt. És ez igazán rémisztő tud lenni, hiszen nem szándékozom meghalni egy darabig, sőt, egyáltalán nem akarok meghalni.
- Nem? Így gondolod? Több mind ezer éve vagyok vámpír Elena. Nekem ez a lét a megszokott, és nem tudnék emberként élni tovább... Magyarán ott tartanánk, hogy meghalnék, vagyis halálra lennék ítélve. Szóval akkor miről is beszélünk? Szerinted, akkor nem halnék meg? - Kérdem, és előveszem az arisztokratikus, és felsőbbrendű arckifejezésemet, és testtartásomat. Szememben még mindig ott a csalódottság, hisz Elenától vártam a legkevésbé. Tényleg rosszul esett, de nem kesereghetek örökké. Viszont a bizalom egy nehéz dolog. Nem hiszem, hogy egyhamar meg tudok bízni benne ismét.
- Onnan, hogy megzavart egy kellemes beszélgetésben... - Mondom, és hangomból egy cseppnyi gúny, vagy egy kicsivel több is fellelhető. De ha nem látogat meg, akkor is megtudom azt, amit terveznek, hisz még mindig itt van nekem Katerina, aki ezer örömmel árulja el a terveiket, hiszen a szabadságát szeretné általam. És ha jól végzi a dolgát, akkor meg is kapja részemről. Bár nem vállalok garanciát erre.
- És az egyes számú szabály, soha ne bízz anyámban, mert több rejtőzik a maszk mögött, mint gondolnád... - Figyelmeztetem szimplán miközben hátat fordítok neki. Stílusom jelenleg csevegő, de másodpercről másodpercre változhat. Majd érdekes műveletet hajt végre. Kicsit megdöbbenek, ami arcomra nem ül ki, ott még mindig a rideg közönbösség uralkodik. Kicsit elgondolkodom, mi is most a helyes, már az eszem ordítja, hogy van egy lehetőségem, hogy megtegyem, ámbár ezt bármikor meg tudom tenni. Nem tart vissza a nyaklánc, a múltkor sem tartott..
Közel suhanok vámpírsebességgel, egész közel. Olyan közel, hogy már érzem a teste remegését. Megijedt... Sokáig némán kutatják szemeim az övét, és egyenlőre még csak egy hajszál választ el attól, hogy meg ne tegyem...
- Miért nem bízol bennem? - Végül is az Elena által felajánlott módot használtam egy egyszerű kérdést tettem fel. Pupilláim összeszűkültek, a lányé pedig kitágultak egy rövidke időre. Addig tartom a tekintetét, amíg nem kapok választ, közben ökölbe szorítom a kezem. Benne egy medál, de Elena nem vehette észre mikor is vettem el...

- Tudom, és annyira megbántam az egészet. - fontam össze a karjaimat a mellkasom alatt. Nem tudom elégszer neki elmondani, hogy sajnálom. Eljátszottam a bizalmát, már nagyon sokszor. És nem is hibáztatom őt azért, hogy már nem bízik meg bennem. Csalódtam magamban. Tartozom neki az igazsággal. Hogy az anyukája emberré akarja őt változtatni. Nem tudom, hogy hogyan fogja érinteni ez a hír, főleg, hogy már ezer éve vámpír. Mielőtt szóra nyithattam volna a számat, Elijah olyat mondott, amitől lefagytam. Mi? Megöletni? A szeméből tökéletesen kivettem a csalódás jelét. Pedig én semmi ilyesmiről nem tudok..
- Miről beszélsz? – ráncoltam össze a homlokomat. Miért lennék benne egy olyan tervben, ami miatt Elijah meghalna? Hisz megmentette az életemet! Tartozok neki, még ha azt hiszi, hogy csak örökké hátba támadom.
- Elijah.. – kezdtem bele halkan, hagyva, hogy egy kicsit lenyugodjon. – Valamit nagyon félreérthettél. Az anyukátok emberré akar titeket változtatni. – mondtam lassan, artikulálva. – Nem pedig megölni. Egy ilyen tervben nem vennék részt. – csóváltam meg a fejemet. Biztonság kedvéért újra hátrébb léptem, de már éreztem magam mögött a falt. Kinéztem az ablakon, senki nincs a közelben. Nem mertem Elijah szemébe nézni. Átvertem, elárultam.
- És ezt te honnan tudod? – kérdeztem tőle kíváncsian. Találkozott az anyukájával? Akkor nem csak egyedül én vagyok a hunyó, mert ezt sem árulta el eddig. Bár, nem kéne állandóan mentségeket keresnem, hisz most tényleg én voltam a hibás. És nem is kicsit. De ha Esther nekem azt mondta, hogy emberré akarja őket tenni, mi okból mondaná azt nekik, hogy meg akarja ölni?
Egy mély levegőt vettem, lenyugtatva magamat. Nincs semmi gond. Elijah nem egy olyan ember, aki itt helyben megölne. Bár a szemem előtt végezte ki Trevor-t, hogyan is mondjam elég brutálisan, de azóta megváltozott. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam nem fog megint ilyen döntéshez folyamodni. Megráztam a fejemet. Meg kell őt győznöm, hogy nem hazudok neki.
- Hidd el, tényleg nem tudok arról, hogy megakarna ölni titeket. – tekintettem komolyan a szemébe. Ha most nem hisz nekem, akkor hogyan tovább? Hirtelen eszembe jutott valami. Lehunytam egy másodpercre a szememet, majd a tarkómhoz nyúltam. Kikapcsoltam a nyakláncomat, és leraktam az ablakpárkányra.
- Ha még mindig nem hiszel nekem, akkor gyerünk. Igézz meg, és úgy tedd fel a kérdést. Nincs a szervezetemben verbéna, tehát az igazat fogom mondani. – tettem egy félig magabiztos lépést feléje. Azért annyira nem gondoltam át a tervemet, hogy így megfosztottam magamat a lánctól.

Elena igen jó megfigyelő, és én igencsak dühös vagyok, pedig megfogadtam magamnak, hogy nem leszek az, és higgadt maradok. De sajnos nem sikerül, és kezdem úgy érezni, hogy a kettőnk közti ismeretség kezd visszafejlődni a legelső találkozás szintjére. Mikor még nem tudtam, hogy mit akar tőlem Trevor és Rose. Először azt hittem, hogy megtalálták Katerinát, hiszen nem tudtam, hogy a vérvonala nem vele ér véget, ezt valahogy eltitkolta a családja. Bár a házasságon kívüli gyerek mindig is bűn volt, és még szerencse, hogy nem ölte meg az apja miatta. Bár végül is nem jutott Klaus előrébb, mert várhatott még ötszáz évet. Aztán megláttam akkor és ott Elenát, és igazán meglepődtem. Akkor igencsak kegyetlen voltam vele, és jelenlegi viselkedésem sem úriemberhez méltó. Közelebb megyek a lányhoz vámpírsebességgel, és onnan mérem végig. Most Elena az igazi ragadozóval találja szembe magát, aki nem néz se istent, sem embert. Érzem a félelmét, és egy másodpercre behunyom a szemem, mély levegőt veszek, majd ismét Elena tekintetét kutatom. Szemeiben könny gyűlik, és érzem belülről, hogy messzire mentem, de ha már idáig elmentem, nem ülök le az egyik sarokba sírdogálni, az nem én vagyok. Kicsit hagytam előtörni azt a féle felsőbbrendűségemet, amitől mindenki szavak nélkül tudja, hogy felsőbbrendű vagyok, és akár egy óvatlan másodperc elég, hogy holtan essen össze. Elena látta már mire vagyok képes, hisz én mentettem meg a két vámpírtól, akiknek fel akarta adni magát, és bár képes lennék újra megtenni, nem fogom bántani.
- Itt nem elég egy szimpla sajnálom... - Hajolok egy kicsit közelebb, majd végül fölényesen hátrébb lépek, hogy onnan szemlélhessem őt. Látom a félelmét, és azt is, hogy legszívesebben elmenekülne, de azt is érzem, hogy tudja, hogy nem lenne esélye. Az egyetlen dolog ami elgondolkodtat a tények eltitkolása és a hazugság. Eme két dolog nagyon is közel áll egymáshoz.
- És megölessétek vele az összes Ősit,beleértve engem is! - Sziszegem még mindig gonoszan, és egy cseppnyi csalódottság csillog a szemeimben.
- Szerintem ez a bizalmatlanság kölcsönös, tekintve, hogy ti is hátba szúrtatok... Háromszor... És igen kissé csalódott vagyok, hogy pont Elena az aki a halálomat kívánja, habár tudattalanul, de akkor is, hiszen rengeteget segítettem neki, megvédtem a Salvatore fivéremet az akkori boszorkányom segítségével, de mindegy, nem érdekes. Idegesen túrok a hajamba, még hozzá kell szoknom a rövidhez...

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Gondolkodtam azon is, hogy kirohanok, gyorsan beszállok a kocsimba, és eltűnök innen. Csak itt az a baj, hogy egy szemrebbenés alatt ott lenne az ajtó előtt, meggátolva, hogy ne tudjak elmenni. Ráadásul megígértem Elijah-nak, hogy mostantól őszinte leszek hozzá, és remélhetőleg idővel újra visszanyerem a bizalmát. Erre most eljátszottam.. Szólnom kellett volna, hogy Esther-t felélesztettük. Hisz mégis az anyjáról van szó. Remegtem, nem tudom mi tévő legyek. Hirtelen előttem termett, egy kicsit felugrottam, és riadtan tekintettem fel rá. Most mit fog velem csinálni? Feltépi a torkomat, megöl, megigéz? Érthetetlenül néztem rá, majd leesett. Sikerült elárulnom magamat. Persze, hogy egy Ősvámpír tökéletesen hallja a szívdobogásomat. Éreztem, ahogy a könnyek lassan gyülekeznek a szemeimben. De nem. Nem fogok előtte sírni. Nagyot nyeltem, visszafojtva. Olyan rideg arckifejezést vágott, hogy kirázott a hideg tőle. Próbáltam még többet kiolvasni a tekintetéből. Úgy nézett rám, mint egy király az alattvalójára. Éreztette velem, hogy ő van feljebb helyzetben. Nem tagadom, hosszú idők után most ismét elkapott ugyanaz az érzés, mint anno. Félek Elijah-tól. Emlékszem amikor elraboltak, Rose és Trevor tartott fogsága. Pontosan előttem van az a pillanat, mikor Elijah elém állt, megigézett. Akkor is remegtem tőle. De hosszú idők után volt egy szint, mikor még a barátomnak is mondhattam őt. De azóta már sok idő telt el. Egymást hátba szúrtuk, nem is egyszer. Egy apró lépést hátráltam. Majd kimondta az anyukája nevét. Remek! Tudja, és azt is, hogy én is benne voltam a dologban!
- Sajnálom. - néztem rá őszintén, teljesen megbánva az egészet. Elijah becsületes egy ember. Nem olyan, mint a többi vámpír, aki ismerek. És ezért egyben őt tisztelem is. Ő nem érdemli meg ezt a bánásmódot. - Tudtuk, hogy ő az egyetlen módszer, hogy megöljük Klaus-t. Nem akartuk, hogy ismét átverj minket. Nem hazudtunk neked, csak eltitkoltuk. - vallottam be az igazat.

Amíg a lány ideér van időm összeszedni a gondolataimat, és van időm kicsit lehiggadni. Nem szándékozom megtámadni, És elijeszteni sem akarom, de a végére kell járnom a dolognak. Tegnapelőtt találkoztam anyámmal, és akkor még csak sejtettem, hogy kik állhatnak az ő felélesztése hátterében, de most mára már biztos vagyok benne. Az első gyanús kijelentése anyámnak az volt, mikor azt mondta, hogy a Bennett vérvonal teljes. Amúgy is egy gyanakvó lény vagyok, de ezzel mintha olajat tett volna a tűzre. Már akkor is furcsa volt a Bennett boszorkány viselkedése, hogy először kiabált velem, majd mintha mi sem történt volna, megértővé vált. Talán már a megjelenésem előtt ezt tervezgették? Vagy csak miután megérkeztem, és találkoztam Elenával? Nem tudom, de egy biztos, igen kellemetlenül érintett engem. És ezt talán azért adják vissza mert az utolsó pillanatban hagytam élve Niklaust?
Hiszen ők kétszer döftek hátba...Bár ha jól megszámolom volt az három is, bár akkor még más volt a felfogásom. Akkor csak Klaust akartam tőrbe csalni, de ismételten kihasználta a családi kötelékeket.
És most én vagyok a nagy és kegyetlen Elijah, akit el kell pusztítsanak. Ezek után kétszer meg fogom gondolni, hogy segítsek-e nekik, vagy sem. Anyám feltűnése mindent megváltoztat. Elmélkedésemből a csengő hangja riaszt fel, gyors léptekkel ott is termek, és elena előtt állok. Arcán zavartság, vagy ijedség lelhető fel, kinek hogy tetszik. És van egy olyan megérzésem, hogy tudja miről is akarok vele társalogni...
- Kérlek Elena... Ne hazudj nekem! Tudom, hogy mikor hazudsz és mikor nem...! Ha hazudsz, a szíved hevesebben ver a szokásosnál...- Ez kissé erőteljesebbre sikerült, szememben harag csillog, de aki jó emberismerő, az észreveheti a csepp kis gonoszságot, mely most oda költözött a tekintetembe. Arcom rideg és merev, hangom határozott, és az összhatás kicsit ijesztő lehet. Én ügyelek arra, hogy mindig megtudjam különböztetni az igazságot a hazugságtól.
- Akkor segítek... Az Esther név mond neked valamit? - Kérdezek ennyit, és most ismét felé fordulok, és egész lényemből sugárzik a ridegség, és a bizalmatlanság. Más semmi, csak ezek. Mint mikor először találkoztam Elenával...

Épp a városban bolyongtam egyedül. Gondoltam ideje új ruhákat venni. Bár annyira nem szeretek vásárolni, mint a barátnőm Caroline, de néha azért nagy nehezen rá veszem, hogy elmenjek. Nem tudom, hogy hány órákat töltöttem a boltban, de a végén már nagyon lefáradtam. Hogy tudják az emberek ezt szeretni? Elveszi az idődet, és fárasztó. Elővettem a mobilomat, és észrevettem, hogy érkezett egy új hangüzenetem. A fülemhez emeltem az okostelefonmat, és meghallgattam. Elijah volt az.. Eléggé feldúlt volt a hangja, és fogalmam sem volt, hogy miért. Megtalálta Klaus-t, vagy tettem valami rosszat? Megnéztem, hogy mikor küldte, és pontosan két és fél órával ezelőtt hívott. A kocsimhoz siettem hátrarakva a csomagokat, és egyből Elijah villája felé vettem az irányt. Az út alatt egy kicsit elgondolkoztam. Most, hogy felébresztettük Esther-t, hogyan fog nekünk segíteni Klaus ellen? Mármint, Bonnie azért kapta azokat a látomásokat, mert jelentett valamit. Hogy ő számunkra a megoldás.
Hamar odaértem, anélkül, hogy száguldoztam volna. Ismét megcsodáltam a hatalmas épületet. Bár azért egyedül él benne, akkor minek kell ekkora ház? Sosem fogom megérteni a vámpírokat. Kiszálltam a kocsimból, kisimítva a gyűrődéseket a felsőmön, megigazítottam a hajamat, és a verandához siettem. Megnyomtam a csengőt, majd kihúzott háttal vártam, hogy ajtót nyisson. Nem is kellett olyan sokat várnom rá. Egy zavart mosolyra húztam a számat.
- Elijah. - fújtam ki a levegőt, majd beléptem az ajtón. Eddig csak kívülről láttam a házát, pontosítok villáját. Egyből körbenéztem, tágas volt, gyönyörű antik bútorokkal feldíszítve. Miután megcsodáltam a társalgót, visszafordultam feléje. De nem is nézett rám. Felvontam a szemöldökömet. Most mi a baja? Aztán megint a bizalommal jött. Alig tudtam valamit kiolvasni az arckifejezéséből.
- Nem tudom, miről beszélsz. - ráztam meg a fejemet. Éreztem, ahogy a szívem egyre erősebben dobog. Remélem, hogy nem arra érti, amire én gondolok. Nem tudhat Esther-ről, honnan tudna róla? Titokban tartottuk, senkinek se mondtuk el, hogy felébresztettük, akkor mégis mire érti?

Kicsit feldúlt vagyok még az elmúlt napok eseményei miatt. Egyre gyakrabban jön elő a gondolat, hogy valaki, akiben megbíztam, átvert, és nem bízott bennem, felébresztette anyámat, és feszült vagyok. Ma nem vagyok hajlandó kimozdulni a lakásomból, miután hazajöttem Mariah-tól. Megkértem, hogy derítsen ki mindent, és keresse fel anyámat, hogy kiderítsem mire is készül. Mondtam neki, hogy szüksége lesz minden színészi képességére, és bár nem akart, megkértem kifejezetten, hogy nyugodtan eljátszhatja hogy utál. Nem szép dolog tudom, de ő ajánlotta fel. Persze az anyámmal sem szép dolog, hogy nem bízom benne, és ez csak egy megelőző óvintézkedés. Remélem nem igazolódik be a feltevésem, miszerint készül valamire. De mindegy, mivel Mariah jóval messzebb lakik tőlem, így addig míg lefoglalja anyámat, azalatt én Elenával társalgok egy kicsit. Hosszas csörgés után sem veszi fel a telefont, és csak a rögzítő kapcsol be...
- Elena...Itt Elijah. Beszélnünk KELL. FONTOS! - Sem több, sem kevesebb, de pont a lényeg, és remélem, hogy a lány hamarosan megérkezik. Tudja, hogy hol lakom, hisz a minap látta, hogy hová térek be. Addig egy italt töltök magamnak, pontosabban tasakos vért, mert éhezem. Nem szeretnék Elena előtt érkezni. Kissé türemetlennek mondanám magam jelen helyzetben. A várakozás mindig is felőrölt engem... Majd lépteket hallok, de órákkal a telefonhívásom után... Végül kopogás hallatszik, és én ajtót nyitok...
- Elena - Állom el az utat a lány elől, és mikor beért hellyel kínálom. Én az ablak előtt állok meg miután intek neki, hogy igyon egy bögre teát, vagy kávét, amelyik tetszik, ugyanis az asztalkán van mind a kettőnek hely, két csésze, cukor tej, citromlé, minden ami kellhet. Kezemet a hátam mögé teszem, mielőtt szólnék..
- Azt hiszem ideje a bizalomról egy kicsit elbeszélgetnünk, nem gondolod, Elena...- Kérdezem, de rá sem pillantok, csak miután befejeztem a mondandómat. Szemem szúrós kicsit, arcom rideg... Csak állok, és várom a válaszát..