Tárgy: Re: Salvatore kripta Vas. Márc. 02, 2014 7:43 am
- save me from this nightmare
elena g. & jensen m. & damon s., in mystic falls
Az éhség egyre növekedett bennem, és attól a kis tasaknyi vértől folyamatosan elkezdtem visszanyerni az erőmet. A verbéna még mindig a szervezetemben volt, és a testemet több helyen is égési sérülésekhez hasonló sebek fedték. Ott álltam két férfi között, küzdve annak az életéért, aki az elmúlt órákban kegyetlenül kínozott engem, majdnem megfosztva engem az élettől, és a kedvesem.. az igaz szerelmem közt. Vicces, nem? Olyasvalaki életéért harcolok, aki habozás nélkül megölt volna engem, holott lett volna más választása. És az ellen fordulok, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy jól érezzem magam. De muszáj.. nem bírnám ki, ha még többe halnának meg miattam. Igaz Jensen csak bosszút szeretne állni Damon-ön, de valamiért úgy érzem, hogy miattam halna meg.. Hisz Damon megvédi a tulajdonát, s nem számít neki, hogy milyen árat kell megfizetnie. Remegtek a végtagjaim, a mellkasom gyorsan emelkedett fel, és le. Minden másodperc számított.. Ha harcra kerülne sor - amit kétlek - én maradnék alul. Gyenge vagyok a vérveszteség miatt, és azt ne is felejtsük el, hogy Damon majdnem kétszáz esztendős. - Damon nem kell ezt tenned.. - súgtam, és próbáltam rá hatni. Nem kellett volna olyan elutasítóan vele bánnom az előbb, már most gyötört a lelkiismeret-furdalás. Ha ő nem lenne itt, akkor én valószínűleg már máshol lennék. Egy apró lépést tettem felé, kinyújtva a kezemet, mely egyből visszahullott a helyére, amint egy hasító érzés keletkezett a vállamban. Kell idő a regenerálódásra. Valamit mondott Bonnie-ról kapcsolatban, de sajnos nem sikerült elkapnom a mondata első felét. Majd rákérdezek mikor csökkenni fog a köztünk lévő feszültség. Dühös volt, azt a vérengzős vámpírt láttam magam előtt, akitől régebben egyenesen rettegtem, azt a vámpírt, akit tudásaim szerint eltemetett. Ezek szerint nem.. Miközben farkasszemet néztem vele, egy üveget nyomtak a kezembe. A fejemet odafordítottam, és Jensen volt mellettem. Kedvesen rámosolyogtam köszönetképp. Van az a mondás, hogy néha a gesztus többet ér, mint egy szó. Vagy valami hasonló. De jelenlegi helyzetünkre ez igaz volt. Mohón kiittam belőle, várva, hogy még az utolsó csepp is a nyelvem hegyére essen. Miután elfogyasztottam a kissé már alvadtnak tűnő vért hagytam az üveget a lábaim mellé esni. Hangosan jelezte földre érkezését, betöltve az egész kriptát a zajával. De ez nem az üveg volt, hanem Ő.. Egyből letérdeltem hozzá, és kissé megemeltem a fejét. Lélegzett. Vert a szíve, de nagyon gyengén. - Sajnálom.. - emeltem fel a pillantásomat szerelmemre. - Megértem, sőt.. Örülök, hogy megvédted Stefan életét, de nem ölhetünk meg mindenkit, aki az utunkban áll, Damon. Szerinted csak ő jelent fenyegetést számunkra? Nem kockáztathatunk.. - csóváltam meg a fejemet, s már tudtam, hogy mi a teendőm. Tudtam, hogy semelyikőjüknek nem fog tetszeni, de tényleg, mi van ha ez a kezdet? Ha többen is vannak? Lassan vadászokkal fog hemzsegni ez a város. És ha Jensen ilyen.. milyenek lehetnek a többiek? Elővigyázatosnak kell lennünk. - Nem éri meg bosszút állni. - motyogtam, és a számhoz emeltem a csuklómat. Csak párszor csináltam ezt, mégis már gyakorlott voltam benne. Átharaptam a bőrömet, melybe egy kissé beleremegtem, és a szájához emeltem. - Igyál. - utasítottam őt immár én. - Köszönöm.. - köszörültem meg a torkomat, de nem néztem fel rá. Féltem tőle.. nem akartam látni a megvetést, az undort a tekintetében. Azt már nem bírtam elviselni, de egyszer majd muszáj lesz szembesülnöm vele. Mert, ha túlélem ezt a napot, azt csakis neki köszönhetem..
Nem tudom mikor váltam én a közellenséggé Elena szemében, és azt sem, hogy mivel tömte tele ez az átkozott senki a fejét. Már akkor gondolnom kellett volna arra, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve, mikor beleszerettem, de nem tehetek mást, kell nekem, és nem tudnék nélküle élni. Ahogy a szemeibe nézek, szinte ugyanazt látom most bennük, mint mikor megöltem az öccsét, mert a világ ellenem esküdött. Ugyanazt a kiábrándult gyűlöletet, és a lelkem hasadt ketté. Ha ember lennék, valószínű összerogytam volna ettől a fájdalomtól, de nem tehetem. - Hogy mi? - Grimaszolok egy röpke pillanatig az értetlenségtől, egyszerűen nem értem, mikor lettem én a szemét. Úgy látom tehetek bármit, akkor is én maradok a gonosz, ezen semmi sem változtat. - Eleget ártottam? Megmentettem az életed, Bonnie-t visszahoztam az életbe, és egy olyan senki életéért küzdenél, aki minden bizonnyal meg akart ölni? - Kelek ki hirtelen, és kicsúszik a számon, hogy Bonnie ismét él. A boszorkány azt mondta, sikerült a varázs, minden bizonnyal sikerült, és ennek ellenére, hogy küzdöttem valaki életéért, aki szerint szintén egy szörnyeteg vagyok, mégis én érzem magam a nap bohócának. Megkeseredett tekintettel pillantok Elenára, majd hallom a férfi hangját, gyenge, és sajnos nem halott, pedig szívem szerint cafatokra tépném itt Elena előtt. Már úgy is mindegy nem? Minek erőltessem magam. Megmentettem, szaladjon vissza Stefanhoz. Ha én vagyok az ijesztő nagy gonosz gyilkos, aki ok nélkül öl. Sosem ölök ok nélkül. Elena tudhatná. - Igen? És ezt te élvezed? Tudod te egyáltalán, honnan indult ez az egész? - Ráncolom össze a szemöldököm feszülten, miközben végigmérem Jensen Maxwell idióta fejét. Gyűlölöm, mert az apjára emlékeztet, és gyűlölöm, mert ellenem fordította azt, akit túlságosan is szeretek. A bosszúgondolata egyre élesebben rajzolódik ki elmémben, és már tudom, hol fogok neki ártani. Ráemelem jeges tekintetem, ami jelenleg megfagyasztaná a kriptát, ha létezne ilyen, majd ismét Elenára emelem tekintetem. - Csak hogy tudd! Meg volt rá az okom, miért öltem meg az apját! Emlékezz vissza két évvel ezelőttre, mikor az én szent öcsém Klaus-szal tivornyázott... - Veszek egy mély levegőt, és közelebb lépek a számomra szánalmas pároshoz. - Az apja követte Stefant. Így követtem én is. Kifaggattam, s elecsetelte, hogyan fog végezni vele. Akkoriban nem voltam beszámítható, így felidegesített a makacssága, és végeztem velük... - Pillantottam a férfire ismét. Tekintetemben nincs megbánás, sem más érzelem, mert nem éri meg. Felesleges küzdenem, s megint érzem, könnyebb lenne kikapcsolni azokat az átkozott érzelmeket, minthogy ezt érezzem itt a lelkem mélyén, amit most. - Az öcsém élete előbbre való volt. Inkább a szüleid, mint Stefan - Köpöm elé a szavakat, mit sem törődve azzal, hogy hangomban kegyetlen ridegség csendül. Mintha ismét kifordultam volna önnön magamból, mintha megint őrült mészárlásba kezdenék. Nem érdekel. Valahogy semmi nem érdekel. Ahogy Elena rám néz, ahogy a vádló tekintete a vesémig lát, el kell rejtenem mennyire fáj, amit Jensen elért nála. - Azt hiszed én csesztem el a nyomorult kis életed? Hogy te szent és ártatlan vagy? Dehogy! Az emberek undorítóbbak, mint egyes vámpírok. Te is egy vagy közülük... Egy senki! - Nézek rá megvetően, mert nem érdekel, amit mond. Stefan seggét védtem az apja elől, aki nem állt volna le, amíg meg nem öli az egyetlen lényt a földön, aki miatt itt vagyok. Mindig a testvéri kapocs lesz minden felett a legerősebb, és már tudom, mit teszek a drága kisöccsével, de Jens még csak nem is sejti. Mert a jó öreg Damon vérengzeni kezdene, de most nem teszem, most nyugodtnak tűnve próbálok erőt venni magamon, és nem egyből neki rontani ajtóstól a dolgoknak. Jelenleg nem is tudnék. Le akarok higgadni, de az a bizonyos gyűlölettel keveredett csalódottság hatalmas erővel csapott le rám most, mikor hittem, hogy többé nem lesz ilyen...
Tárgy: Re: Salvatore kripta Vas. Feb. 23, 2014 11:33 am
Jensen & Elena & Damon
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same.
Bárcsak egy csettintésre minden jó lenne. Minden rossz eltűnhetne a földről, vagy legalábbis csak az én életemből. Szét fogok robbanni ekkor nyomás alatt. Egyáltalán nem ez volt az én életcélom, s nem így akartam meghalni. Szerettem volna megöregedni, egy gyönyörű nővel az oldalamon. Szerettem volna kicsi macsó Jenseneket, de mind hiába. Ahogy meglátom Damon-t magam előtt, tudom, hogy befuccsolt a tervem, és ez a hely lesz a vesztem. De mit számít ez már. Nekem ennyi volt megírva, kár ezen már agyalnom. Természetesen ideges volt, és hozzávágott a fejemhez jó pár dolgot, amire nem is hagyta, hogy reagáljak. Pedig úgy, de úgy megmondtam volna magamét. Aztán persze jött, hogy Ő vámpír, és egyből át kellett változnia... már ha lehet így mondani. Komolyan, annyira idegesítő, hogy ennyire egoisták tudnak lenni. Emberként persze biztosan nem volt ekkora szája. A dolgok felgyorsultak, s végül falnál kötöttem ki, miközben torkomat szorítja. Hiába a fájdalom, hiába a bántó szavak, egy mosolyt kipréselek magamból. A következő pillanatban már repülök a kripta falának, s esésem nem éppen úgy történt, ahogy szerettem volna. Bevertem a fejemet, s elvesztettem az eszméletemet. Ohh, ha tudná, hogy ez hányszor történt már meg velem. Ha képes lenne túllátni magán ez az idióta, akkor rájöhetne, hogy nem körülötte forog a világ, s a tetteinek következményei vannak.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam kiütve, bár nem hiszem, hogy olyan túl sokáig. Mikor elkezdtem kinyitni szépen, lassan a szemeimet, Elena közöttünk állt - már amennyire ment neki, - és hallottam, mikor azt mondja Damonnek, hogy ne merjen hozzám érni. Miért? Miért véd meg? Hisz... előbb majdnem meghalt az én két kezem által, most mégis azon fáradozik, hogy megvédjen engem. Biztos vagyok benne, hogy ez az egocentrikus alak is épp ugyan annyira lepődött meg, mint én. Kezemet a fejemhez tettem, és éreztem, hogy szépen lassan csordogál ki a vér belőle. Eléggé szédültem is, de felül kell kerekednem a nyápicságomon, és fel kell kelnem. Nem hagyhatom annyiban ezt az egészet, s ki is kell derítenem, hogy Elena részéről most ez mi. Fejemet fogva ültem fel, majd hátamat nekidöntöttem a falnak. Egyelőre csak ennyire futotta. De ahogy nézem Elenát, teljesen összeszorul a szívem. Mint megannyiszor már, amióta itt van velem. Szerencsére az asztalom mellé dobott ez a semmirekellő, így lassan lehalásztam onnan az üveg vért, melyből nem olyan rég Elenának adtam, majd odagurítottam a lábához. Belőlem egyik sem fog inni, az már fix. Nem csak hordom a verbénát, de annyi van a véremben, ami az összes vámpírt is kiütné a környéken. Próbáltam valami kényelmes pozíciót felvenni, bár mivel forgott velem a világ, semmi sem volt elég ideális nekem. De muszáj megráznom magam, mert úgy hiszem, nem ez a vég. Ez még csak a kezdet. - Látod? Már a saját barátnőd sem akar veled lenni. Azt hiszed, hogy azzal, hogy megölsz valakit minden el van intézve. De mindennek következménye van. - mosolygok a férfira. Azt hiszi, hogy majd félelmemben elhagyom a várost? Nem. Túlságosan is elszánt vagyok ahhoz. Ráadásul a buli még csak most kezdődik. Bár bevallom, hogy nem az volt a célom, hogy Elena így viszonyuljon hozzá, de azt hiszem... ez sokkal jobb annál, mint amit elterveztem. - Damon, ott ártok, ahol te ártottál nekem. A szeretteimen. Szemet szemét, tudod. - vettem egy mély levegőt, és csak akkor vettem észre, hogy mennyire is fáj a lélegzetvétel. Muszáj kiegyenesednem. Valószínűleg eltört a bordám, már csak az hiányozna, ha átszúrná a tüdőmet. Gyűlölök kórházban kikötni, de ez a szakma ezzel jár. Nagy nehezen felállok, s kezemmel támasztom magam, miközben egy kissé görnyedten állok, s nézem őket. Össze kell szednem a gondolataimat, bár hiába is mondok akármit is ennek az egoistának, sose fog elgondolkozni rajta. - Rossz érzés volt úgy látnod őt, igaz? - szegezem neki egyből a kérdést. - Szerinted nekem milyen érzés a szüleimet HOLTAN látni? - emelem fel egy kicsit a hangomat. A düh kezd szétáradni a testemben, s kezdem lassan nem érezni a fájdalmat sem. Miközben a férfit nézem, odalépek Elenához, felveszem az előbb odagurított üveget, majd belenyomom a kezébe. - Igyál. - próbálok kedves lenni vele, végtére... iszonyatosan elbántam vele, és tudom, hogy ezt még vissza fogom kapni, de abban is biztos vagyok, hogy nincs itt az ideje. - Miattad veszített el Elena is mindenkit. Miattad nincs családja. Hány ember életét tetted tönkre? Csak azért, mert téged Damon Salvatore-nak hívnak? Szánalmas vagy.... Te tetted tönkre az ÉLETEMET! - emeltem fel a hangomat, már amennyire tudtam. Bár ne tettem volna. Folyamatos erős szúrást éreztem a mellkasomban, és alig kaptam levegőt. Hát mégsem fogom tudni megbosszulni szüleimet. Tehetetlenül a földre zuhantam, miközben kezemmel automatikusan elkezdtem masszírozni a mellkasomat. Hátha ettől majd jobb lesz... De nem. Csak rosszabb lett. Egyre kisebb levegőket tudtam venni. Úgy eltörte a bordámat, hogy átlyukasztotta a tüdőmet. Nagyszerű. - Sajnálom Elena. - préseltem ki a fogaimon keresztül, majd Damonre néztem. Halálom után szellemként fogom őt kísérteni. Amber... mintha mondott volna valamit. A kis saját bejáratú boszim. Úgyis tudni fogja, ha valami történik velem... minden héten jelentkeznem kell nála. Ő biztosan vissza tudná hozni a lelkemet valahogy... Vagy legalábbis... remélem. Elenát soha többet nem tudnám bántani. Így is... megbántam mindent, amit vele tettem, de ez nem jelent kegyelmet. Ez az én keresztem.
A vér hatására kezdtem visszanyerni önmagamat, és ezáltal csak még jobban fájt. Lábaimat meg se bírtam mozdítani, féltem odanézni, nem akartam szembesülni saját kínzásommal. Olyan voltam számára, mint egy rongybaba, akivel a kénye-kedve szerint játszhatott. Az éhség nem szűnt meg, sőt csak rosszabbodott a helyzet. Most, hogy egy kicsihez sikerült hozzájutnom, többért áhítozok, és az a legrosszabb benne, hogy nem fogok hozzájutni. Soha többé.. itt a vég.. nem fogok innen kiszabadulni. S végre sikerült szembenéznem a tényekkel. - Jensen, jó ember vagy. Kérlek.. engedj el. - könyörgő pillantásomat az övébe véstem, mindenki valahol mélyen ártatlan, és jólelkű. Igen.. még Katherine Pierce is. Mindenkiben ott lakozik, csak meg kell találni azt a bizonyos pontot. Elnézett, és az utolsó foszlányi remény is tovaszállt. Egy levelet csúsztatott a zsebembe, és nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Mi fog történni vele? Hisz csak ketten vagyunk itt, nem jön senki se a megmentésemre, egyszerűen csak tovább lép, elmenekül, amint végez velem.. Már azt se tudom, hogy mit tervez velem. - Segítek neked elszökni, Damon elől. Nem kell ezekhez az embertelen eszközökhöz folyamodnod. - kétségbeesett hangom néhol elcsuklott a folyamatos remegéstől. Fogaim szüntelenül egymásnak koccantak, úgy éreztem, mintha egy tíz fokkal hidegebb lenne idebent. Kifelé kezdett sétálni, és hirtelen ezernyi lehetőség fogalmazódott meg bennem. Küszködtem, ide-oda ficánkoltam, mely egy fájdalmas nyögést váltott ki belőlem. Erősen az ajkamra haraptam, nehogy visszaforduljon, de hiába. A kínzó eszközök a bőrömbe hatoltak, megakadályozva a kiszabadulást. Innen nem fogok egyben kijutni.. Hamar visszatért, én pedig úgy tettem, mint aki "békésen" üldögélt volna a fogságában. Egy újabb eszközt helyezett fel a nyakamra, melynek következtében az így is gyenge szívverésem felerősödött. - Ne.. - ráztam a fejemet, magamba fojtva a kikívánkozó üvöltéseket, de sikerült rám helyeznie az eszközt. Szóra nyitottam a számat, de a szavak helyett, egy fájdalomtól ittas, keserű kiáltás tört ki a torkomból. Ha eddig szenvedtem, akkor mit érzek most? Nem tudtam mihez hasonlítani a kínt, amely bejárta az egész testemet. Kezeim kiszabadultak, de nem volt bennem elég erő a cselekvésre, mondjuk időm se, mivel olyan gyorsan helyezett rám egy hasonló gyötrődéssel járó eszközt. Közelített felém egy összegyömöszölt kendő, vagy rongyféleséggel, és a számba nyomta. A tortúra a tetőfokára hágott. Nem bírtam megmozdulni, se beszélni, se cselekedni. Semmi. Csak ültem némán, magam elé bámulva üveges tekintettel, mint aki készen állt a saját halálára. Inkább azt, mint ez. Kész, feladtam. Nincs értelme tovább küzdenem. "Sajnálom Jeremy, hogy nem lehettem az a nővér, akire mindig is számíthatsz. Sajnálom Caroline, hogy az utóbbi időben elhanyagoltalak. Sajnálom Stefan, amiért összetörtem a szíved. Sajnálom Bonnie, amiért belerángattalak ebbe az egészbe. És sajnálom Damon, hogy képtelen voltam jobb embert faragni belőled.."
A lány nem tudott önmagáról, borzalmasan festett, senki se hinné el, hogy ő az a bizonyos Elena Gilbert, aki jeles bizonyítvánnyal fejezte be tanulmányait a Mystic Falls-i gimnáziumban. Egy szívébe állított karóval megszűnne a fájdalom, és békére lelhetne. Ehelyett a Vadász, felemelte, de a lány képtelen volt véres lábait megmozdítani. A látvány gyomorforgató volt, haja ápolatlan, ruhája vértől ázott, alatta egy nagy tócsa, de az illat, amely betöltötte az egész kriptát még undorítóbb volt. A vér és az égett szag sajátos keveréke. Mintha visszautaztunk volna az időben a második világháború koncentrációs táboraiba. Egy újabb férfi jelent meg az ajtóban. A sötétség eltakarta arcát, majd amint belépett egy tisztább képet adott magáról. Damon Salvatore. Az események folyamatosan következtek egymás után, és a lány a földön kötött ki. Az ember azt hinné, hogy a halál rég elragadta őt, de halk, gyenge szívdobogása ennek ellenkezőjéről tanúskodott. Nem vett tudomást a közelében zajló összetűzésről, csak feküdt ott némán, kicsavart állapotban. Amint elkezdett a Damon-től kapott vér lecsorogni torkán, úgy nyerte vissza folyamatosan a régi színét, melytől kezdett úgy kinézni, mint egy ember, s nem úgy, mint egy halott..
Nyeltem, holott fájt, de muszáj volt, különben megfulladnék. Újra kezdtem érezni a kezemet, a lábamat, s az ujjaimat. Lassan pislogtam, és Damon arca körvonalazódott ki előttem. Lesütöttem pillantásomat, és mohón kiittam a tasakban lévő vért. Immár kiszabadult kezeimmel lefejtettem a kelléket a nyakamról. Volt már bennem annyi erő, hogy egyedül felálljak, habár egy kicsit még forgott velem a világ. - Ne gyere a közelembe! - köszörültem meg a torkomat, és minél távolabb helyezkedtem el Damon-től. A földön fekvő Jensen-re pillant a tekintetem, és eszembe jutott az előbbi mondata. "Mindig az ártatlanok halnak meg." - Egy ujjal se érj hozzá, így is eleget ártottál neki. - ez az egész miatta történt. Mindig minden hozzávezethető vissza. Ha nem ölte volna meg ennek a fiatal férfinak a családját, nem kerültem volna ilyen helyzetbe. A két férfi közé vánszorogtam, és lassan körbefogott az éhség hatalma. Nagyot nyeltem, s nagy nehezen uralkodtam önmagam felett, nehogy én fosszam meg őt az élettől. Azért ironikus.. előbb még ő akart velem végezni, most meg én harcolok az életéért.. ráadásul nem akárki ellen..
Tárgy: Re: Salvatore kripta Szomb. Feb. 22, 2014 9:08 am
to; Elena & Jensen
► I wanna kill you... But I won't!
Hiába szelem sebesen az utat, ami az átkozott kriptánk felé vezet, mégis mintha már órák óta csak apró gyerekléptekben haladnék előre célom felé. Haragszom most mindenkire, s nem érdekel más, csak az, hogy Elena épségben kikerüljön annak a szemétnek a kezei közül. A biztonság kedvéért hoztam magammal egy tasak vért, nem tudom mit művelt vele az a pasas, de az biztos, hogy ezért a halál fia. Bosszút fogok rajta állni a magam módján. Lelki szemeim előtt rémképek jelennek meg arról, hogy későn érek oda, és azt sosem tudnám magamnak megbocsájtani, így még gyorsabbra veszem a tempóm, már ha ez lehetséges, de még mindig csak azokat a rohadt fákat látom magam előtt. Talán öt perc is eltelik, mire végre látom kirajzolódni a kriptát, amin a családnevem áll, s addigra a bennem uralkodó harag olyan méreteket ölt, hogy már maga az is csodaszámba megy, hogy tudok épen gondolkodni. Egy pillanatra megállok, hogy kifújjam a levegőt, amire nincs túlzottan szükségem, de mégsem akarok meggondolatlanul cselekedni. Egyetlen erő tart ettől vissza. Egyetlen gondolat. Egy érzés. A bosszú. Ha most rögtön megölném, oda lenne a reváns esélye is. Szavakat veszek ki az éjszakában, apró szófoszlányokat. Mintha egy férfi lenne. Megismerem a hangját, vagyis nem teljesen, de az apjáé is hasonló volt. Magabiztos, és egyben megtört. Enyhe gunyoros mosolyra húzódik ajkam, miközben egy határozott ütéssel kiszakítom az ajtót a helyéről, elcsípve az utolsó mondatot. - Szerintem inkább neked fog fájni, rohadék! Én pedig élvezni fogom - Állom meg az ajtóban, és a látvány sokkal borzalmasabb, mint amire számoltam, de nem hagyhatom, hogy meglássa a gyengeség jelét rajtam. Elena a kezében van, és nem tudom, hogy ébren van-e, viszont tisztán hallom halk és gyenge szívdobbanásait, de most nem ez az elsődleges. - Rossz vámpírba kötöttél bele! Az apád belátta ezt, mikor kilehelte a lelkét! - Sziszegem a szavakat, és időt sem hagyva Jensennek ragadom el Elena mellől, aki minden bizonnyal tehetetlenül rogy a földre. A vadászt a torkánál fogva taszítom a kripta falának, cseppet sem kedvesen, talán még hallottam is, ahogy a csontja a bőrön át a falnak verődik, de én nem engedek a szorításomon, holott tudom, hogy ember. Persze ez jelen helyzetben cseppet sem érdekel, és a szemeibe nézve hagyom, hogy arcomon az erek megjelenjenek, miközben tekintetem vörössé válik és szemfogaim is elérik tényleges hosszukat. De egy pillanat csupán, semmi több. - Ostoba vagy! Ostobább, mint az apád! - Sziszegem a szavakat közel hajolva az arcába, majd egy váratlan pillanatban játszi könnyedséggel emelem meg a testét, és taszítom a tőlünk balra lévő kriptafalhoz erősebben, mint akartam, s azt hiszem az esésnél még a fejét is beveri az egyik földön heverő kődarabba. Reményeim szerint eszméletét vesztette, bár ekkora ütéstől biztos vagyok benne, hogy nincs éber állapotban, hiszen nem kíméltem. Odamegyek, megnézem a testet, ami tehetetlenül fekszik, így van időm odamenni Elenához. Felemelem a testét, majd nyugodtabb hangon szólalok meg. - Elena... Sajnálom - Szólalok meg, bár fogalmam sincs arról, hogy hallotta-e a szavakat. Eszembe jut a tasak vér, és nehezen, de előhalászom a belsőzsebemből, szerencsére nem szakadt ki, letépem a tetejét, és a lány szájához teszem. - Igyál! El kell mennünk innen - Szólalok meg ismét, és egy csepp bűntudat kerül a felszínre. Miattam jutott ebbe a helyzetbe, mert az az átkozott kölyök félt velem kezdeni. Ezért Elenát akarta megölni. Megtalálta a gyenge pontomat, hát én is megtalálom az ő gyenge pontját. Nem hagyom annyiban. Meg fogja ezt még bánni, amit ma tett. Miközben Elena még ájult, kiszabadítom a kezét, és a szájából is kiszedem a kendőt, ami mar. Verbéna? Ez egy nem normális ember... Ha erőre kapott, segítek neki, hogy fel tudjon állni, és kiviszem ebből a verbénaszaggal átáztatott fülledt helyről, hogy a friss levegőn gyorsabban regenerálódjon.
Láttam, ahogy szépen lassan kezdi visszanyerni emlékezetet, s ajkait formálni kezdi. Nem mondott szinte semmit, mégis benne volt minden, amit vártam. Egy szívtelen, könyörtelen ember vagyok, akit a bosszú éltet. De szívességet fogok tenni a világnak, ha sikerül megölnöm Damon Salvatore-t. Annyi bajt, rosszat, és fájdalmat okozott mindenkinek, hogy csodálkozom, hogy ennyien vannak körülötte. Csodálkozom azon is, hogy ez az ártatlan lány szereti őt. Elképzelésem sincs, hogy mit tudhat. Hogy mivel manipulálja az embereket. Neki csak játékszer mindenki, Magán kívül semmit és senkit nem szeret. Ez az igazság. Túl régóta figyelem már. Lélek nélküli ember vagyok, ez az igazság. Pokolra jutok, s az idők végezetéig szenvedni fogok tettemért. De ha már elkezdtem, hát be is fejezem. Nincs ki megállítson, és ez fáj. Fáj, hogy az öcsém nincs itt, és nem próbál meg ész érvekkel meggyőzni, hogy nem jó, amit teszek. Hogy ezzel nem fogom visszahozni a szüleinket. Arcát néztem, s láttam rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Képtelen voltam tovább nézni véres arcát, elfordítottam a fejem, s könnyeimmel küszködve a kabátom belső zsebébe nyúltam, ahonnan kivettem egy levelet. Egy levelet, melyet szeretném, ha elolvasná, bár fogalmam sincs, hogy túléli-e ezt az egészet. Ha látja, hogy elgyengülök, akkor ki fogja használni, és Ő fog megölni engem. Visszafordultam hozzá, és beraktam a nadrágja zsebébe a levelet, melyet az öcsémnek, s neki szántam.
- A levél, amit betettem a zsebedben, az életemről szól, és az öcsémről. A szüleimről. Mindent megmagyaráz. Érzem, hogy valami fog történni velem. Ne mond el senkinek, hogy odaadtam neked bármi is történjék. Sajnálom, de tudod, mindig az ártatlanok halnak meg. Ha túléled, s elolvasod, megértesz engem, s remélem akkor felkeresel. – szememből a fájdalom egy könnycsepp formájában hullott a lány lábára. Igaz, férfi vagyok, de nekem is van szívem. Én is érzek, és nem olyan könnyű kikapcsolni azokat. Vettem egy nagy levegőt, majd tervemet megváltoztatva kimentem a kocsimhoz, s egy újabb kínzóeszközt vettem ki onnan, majd visszasiettem hozzá. Rápattintottam nyakára az eszközt, mely teljesen ugyanúgy néz ki, ami a kezén van. Csak húznom kell rajta egyet, és már szenved is, és a fejét nem tudja mozgatni. – Én jobban meg fogom sínyleni ezt a dolgot, mint te. – súgtam a fülébe, majd húztam egyet az eszközön, amelyen a fadarabok belefúródtak a nyakába. Kezeit kioldoztam, felállítottam, s a háta mögé, majd az én általam elkészített játékszeremet helyeztem rá kezeire. Két karó, mely átszúrja csuklóját, s nem bírja megmozdítani azt. A két hegyes vége a másik oldalon bukkan elő. El sem tudom képzelni, hogy-hogy képes elviselni ezt a fájdalmat. Visszaültettem a székbe, majd száját egy kendővel betömtem, ami verbénába volt áztatva. Úgy nézett ki, mint egy élő halott. A csodálatos lány, akit leszólítottam amikor elraboltam a múlté. Egy megviselt, fájdalommal teli, vérben ázott nőt látok. Nőt? Kislányt. Mindezek után a lábaira szórtam még egy kis port, ami csontig égette le a bőrt róla. Készen áll. Felállítottam, bár nem voltam benne biztos, hogy magánál van. Tartanom kellett, de végre elindulhattunk a kocsimhoz. Folyamatosan csak magam ellen beszélek. Odaadom neki a levelet, aztán elviszem, hogy megöljem őt? Majd valahogy… lesz. Mindig van valahogy, hát pont most ne történne semmi?
Sötétség. Félelem. Menekülés. Próbáltam kiszabadulni, de sehol se leltem rá arra a bizonyos kijáratra. Azt se tudtam, hogy jó helyen kerestem-e, vagy létezik-e. Kapálóztam a fekete sötétségben. Megszűnt körülöttem az összes fényforrás, az már egy nemlétező fogalom ebben a nagy.. semmiben. Csak az űr volt, és semmi más.. Bármennyire is próbáltam kitörni, próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak. Ideje volt szembenéznem a keserű igazsággal: Innen nincs menekvés. Hallottam őt, egész közelről. A hideg végigfutott gerincem vonalán, reszkettem, libabőrössé váltam a fejem búbjától a nagylábujjam hegyéig. Nem tudtam beazonosítani a hangját, de ott volt, és visszhangzott. A félelem gyorsan, akárcsak egy tornádó kerített hatalmába, és nem hagyott engem nyugton. Egyedül voltam ebben az átkozott semmiben. Csak a kiút menthetett ki jelenlegi állapotom alól. Hirtelen bőrömet elkezdte valami marni, mintha perzselődne. Nem volt nedves, így még azt se lehetett mondani, hogy sósavat öntöttek rá, mert igen, arra hasonlított. Valami dereng az egyik kémia óráról, de akkoriban túlságosan lekötött Matt kék szemei, hogy szó szerint fel tudjam idézni a tananyagot. Annyit tudok, hogy halálos. Üvöltöttem, sírtam, vergődtem. Avagy csak azt hittem.. Pedig nem. Némán álltam, földbe gyökerezett lábakkal, magam elé bámulva. Már semmi sem tudott hatni rám, kész..ennyi. Nincs ki rajtam segíthetne, én pedig feladtam. Rögvest eldobom az életemet, hisz nincs értelme tovább küzdenem. Mindenki tisztában van vele, hogy nem az én javamra billent a mérleg. Itt a vég.. Vagy mégsem? Egyre közelebbről hallottam kioktató hangnemét. Stefan képe rajzolódott ki előttem. Stefan.. milyen rég láttam már őt. A szívem összeszorult neve említésére, és pár jelentősebb boldog emléket is felidéztem. Kezdtem visszanyerni tudatomat a testem felett. Még mindig sajgott minden egyes porcikám a kínzások sokaságától, ezt le sem tudtam tagadni, de a vérnek köszönhetően elkezdtem regenerálódni. Legfőképpen a bőröm. - Igazad van.. - suttogtam, és nem tudtam, hogy mennyit volt képes megérteni belőle. Alig nyitottam ki a számat, még csak most kezdtem el magamhoz térni nem igazán voltam a helyzet magaslatán. Megkíséreltem a szemem kinyitását, de gyors elvetettem ezt az ötletet. Pár másodperc elteltével ismét próbálkoztam, immár sikerrel is jártam. A fluoreszkáló fény kegyetlenül zavarta az íriszeimet, de pár pislogás után minden a régi volt. - Neki köszönhetek mindent. - fejeztem be, nagyot nyelve, hogy semmi se menjen kárba. Ki tudja, hogy mikor jutok ismét hozzá..
Szánalmas vergődése már kezd az agyamra menni. A nők azt hiszik, hogy övéké a világ, és körülöttük forog minden. Közben pedig csak annyit értek el, hogy háborúk robbantak ki miattuk, és százezer ember élete szárad a kezükön. Ennyi. Csak ehhez értenek. Na meg a nyavajgás. Hogy ezek mennyit tudnak hisztizni… hihetetlen. Szerintem csak azért hívják őket szebbik nemnek, mert szépen, és könnyedén tudják tönkretenni férfitársaim életét. Mikor láttam, hogy az egyik kis meglepetésem hatására elájult, úgy éreztem, hogy nyert ügyem van. Viszont amiért megemlítette a szüleimet, olyan düh fogott el, mint még soha. Ezért olyan kínzásban lesz része, amelyet még egy ember sem volt képes megcsinálni egy vámpírral. Mivel elájult, olyan meglepetést kell neki szerezni mire felébred, hogy álmatlan éjszakákat fogok neki okozni. Odahajoltam füléhez, majd halkan suttogni kezdtem. - Tudod, semmi bajom nem lett volna veled… - kezdtem el suttogni fülébe. – Nem akartam neked ennél nagyobb fájdalmat okozni, de mivel a szüleimet a szádra vetted, így kénytelen vagyok egy meglepetéssel szolgálni. – Remélem, a tudatalattija hallja, bár, igazából teljesen fölösleges. Meglepetés! Odaléptem a kis asztalkámhoz, majd a verbénával teli vízhez nyúltam. Megfogtam a kis orvosi tűmet, és teleszívtam verbénával. Túlságosan le van gyengülve ahhoz, hogy gyorsan meggyógyuljon, ráadásul táplálkozni sem tud. De, amilyen jól elterveztem ezt az egészet, addig húzom, míg bocsánatot nem kér, amiért megsértett a szüleim által.
Odaléptem élettelen testéhez, odahúztam egy széket, majd leültem mellé. Még egy lyuknyit szorítottam a csuklóján, szinte már a másik oldalon jött a fa éles hegye. Tűmet a keze fölé emeltem, majd lassan, apró cseppeket engedtem vékony kezére. Olyan hatást váltott ki belőle, mintha sósavval öntöttem volna le. Egyre jobban élveztem a helyzetet. Így folytattam tovább minden egyes testrészén. Lassan, hogy minnél jobban égesse, s csontig hatoló fájdalom érje, ha végre felébred. A szüleim egyáltalán nem forognak a sírjukban. Apám is ugyan ezt tenné, ha velem, és az öcsémmel történt volna mindez. Erre tettük fel az életünket, ezért ebbe is fogunk belehalni. Nem félek már a haláltól. Egyszer úgyis eljön a vég. Élettelen teste minden egyes négyzet milliméterén az általam okozott sebek voltak láthatók. Akármit is mond, nem neki kellett volna meginni ennek a levét. Nem ismeri Damont, nem tudja, hogy óvakodnia kellene tőle. De mit is érek én? – Hiába mondom most neked. – nézek rá sérült arcára – De el kellene hagynod Damont, mert te fogod meginni a levét. Igazán sajnálom, hogy ezt kell tennem veled, de ha egy kicsit is a dolgok mögé látnál, te is meglátnád igazi arcát. Neked még van más választásod. Ott van az öcséd. Menjetek el messzire, és éljetek boldogan. Jeremy igazán jó gyerek, ne veszítsd el. – nem tudom, hogy hallja-e, avagy sem. De így, hogy nem kell a szemébe néznem, valahogy sokkal jobban jönnek a szavak. Sajnálom Jeremyt. Sajnálom, hogy a barátom nővérével ezt kell tennem. Én is szörnyeteg vagyok, ez nem kétség. Felálltam mellőle, és gondolkodóba estem. Elengedjem, vagy kínozzam még, amíg tehetem? Olyan… rossz érzésem van. Nem tudom leírni, de rossz érzés fogott el. Tudok mindent az életéről, és tulajdonképpen az egyik legjobb barátom nővéréről van szó. Mindig van nálam egy kis üveg vér. Verbéna mentes természetesen. Mintha… már rég éreztem volna, hogy ilyet mindig tartsak magamnál, és sokszor ki is húzott a bajból. Lecsavartam az üveg tetejét, majd odaléptem Elenához, és lassan elkezdtem beleönteni a szájába. Persze, óvatosan, nem kellene, hogy visszanyerje az erejét, csak… el szeretnék neki mondani pár dolgot. Hamarosan úgyis végem, legalább egy ember, vagyis vámpír, mondja el a történetemet az öcsémnek… tudnia kell, hogy mi történt velem.
Nem tudtam, hogy érezzek-e reményt, vagy sem. Csak bízni tudtam benne, hogy elég információval szolgáltam Damon-nek, és siet a megmentésemre. Habár egy cseppet sem tetszett nekem ez a felállás, utáltam, amikor tehetetlen voltam, és mások segítségére szorultam. A magam urává akartam válni, és egy időben azt is hittem, hogy sikerült, de úgy látszik nem. Még egy nyomorult kis halandóval se bírtam el! Ideje lenne nekem is naponta pár cseppnyi verbénát belekevernem az italomba, hogy egy nagyobb adag ne üssön ki rögtön. Voltaképpen így fényes, ezüst tálcán kínálom fel magam a vadászoknak, kik epekedve várnak a kihalásunkra. Csak, hogy van egy kis bökkenő... Ez sose fog bekövetkezni. Akkor van probléma, ha az összes Ősvámpírt kiiktatják, ezáltal a vérvonaluk is kihalnak. Ezt néztem végig Finn-nél.. Némán magam elé bámulva temetkeztem el gondolataimban. Próbáltam nem a fájdalomra összepontosítani, de lehetetlen volt elkerülni. Mart, erősen tépegette fel a sebeimet. Nem bírtam tőle nyugton maradni, újra és újra éreztem, egyre erősebben. Nem kellett volna már ennyi idő alatt elzsibbadnia a testemnek? - Segíts.. - nyöszörögtem, és lecsukódtak a szemeim. Ki akartam zárni az előttem lévő férfit, de hangja ismét visszazökkentett a keserű jelenbe. - Látszik, hogy semmit se tudsz rólam. - kacagtam fel, és egy szánalomra méltó pillantást vetettem rá. Ennyi. Kész. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, ha meghalok, legalább ne úgy, hogy közben könyörgök. Küzdeni akartam.. és küzdeni is fogok. A végsőkig. - Ég és föld köztünk a különbség. - forgattam meg a tekintetemet, és nagy nehezen kihúztam a hátamat, de bár ne tettem volna meg! Figyeltem a Maxwell nevet a combomban. A vérem gyorsan csordult ki, végigfolyt a combomon, s kövér cseppekben esett le a földre. Nagyot nyeltem, elfojtva a bennem növekvő szörnyeteget, ki csak egy dolgot akart. Márpedig a kellemes nedűt megérezni.. - Tudod.. ki kell, hogy ábrándítsalak valamiből. Nem vagy jobb nálunk. A szüleid bizonyára a sírjukban forgolódnak. - nyögtem, és figyeltem, amint valamit a kezébe vett. - Mi az? - kíváncsiságos természetemnek köszönhetően egyből letámadtam őt egy kérdéssel. Úgyse fogja elárulni. Pont ezért lesz élvezetes számára, mert semmit se tudok ellene tenni. Egy az egyben olyan volt, mint egy vámpír, aki az áldozatával játszadozott. Túl gyorsan cselekedett, és képtelen voltam felfogni a dolgokat. Valami porszerűséget fújt az arcomba, amelyek oly kicsik voltak, akárcsak a homokszemcsék, de egyáltalán nem azt a hatást váltotta ki belőlem. A bőrömhöz érve erős szúrások tömkelege hatolt testembe. Égett szag csapta meg az orromat, és szüntelenül üvöltöttem. Égetett, akárcsak a nap, de este volt.. Gondolataim megszűntek, és egy idő után a vergődéseim is, kiáltásaim elhalkultak, szemeim pedig lecsukódtak, s elnyelt a sötétség.
Azt gondolja, hogy ezzel a szöveggel meg fog engem hatni, vagy éppen el fogok gondolkodni. Próbál lelkiismeret furdalást kelteni bennem, de ez nem fog neki sikerülni. Ha érezné azt, amit én érzek. Ha tudná, hogy min mentem keresztül. Ha csak egy kicsit is belegondolna a helyzetembe, nem beszélne hülyeségeket. Túlságosan régóta szeretném véghezvinni a tervem, nem most fogok meghátrálni. Az érzelmeimet elnyomtam, lelkiismeretem sincs. Egyedül vagyok ebben a nagy világban, és mindezt Damonnek köszönhető. Elhiszem, hogy félti az életét, és hogy nem akar meghalni. De erre akkor kellett volna gondolnia, mikor vámpír lett. Mikor először ivott. Gyűlölnie kellene a vámpírokat. Nekik köszönheti, hogy az élete romokban van. Én csak megkönnyíthetem a szenvedését, mely az örökkévalóságig tart. Ha viszont van annyira ostoba, hogy megpróbál küzdeni az ellen, amit terveztem neki, akkor gyötrelmesebb halál vár rá.Belenéztem szemeibe, igézésével semmire nem megy. Mosolyra húzom a számat, amire valószínűleg nem számított. - Kedvesem, én már most el vagyok átkozva. Bűntudat? Soha nem is volt. Soha nem bántam meg semmit az életemben. – ez tényleg így is van. Akkor, abban a helyzetben az volt a legjobb döntés, amit meghozhattam. Ha valaha is azon gondolkoznék, hogy mit bántam meg, na, abba roppannék bele. – Azt gondolod, hogy nem tudok rólad semmit? – szegeztem neki a kérdést, mikor befejezte a mesélését a családjáról. – Tévedsz, kedvesem. Tudok Stefanról, Damonről, Carolineról, Tylerről,na meg ott van az öcséd is. Soroljam még? Ez a hely egy paradicsom a vadászok számára. – tényleg ennyire alábecsül? Azt hiszi, hogy felkészületlen vagyok? Ez a baj a vámpírokkal. Az egyszerű földi halandókat alábecsülik, aztán amikor olyat tesznek, amire nem számítanak, csak ide-oda tudják kapkodni a fejüket, vagy éppen elmenekülnek. – Milyen érzés hasonmásnak lenni? Milyen érzés, hogy csak azért szeret a két fivér, mert úgy nézel ki, mint Katherina? – nem kell neki tudnia, hogy honnan tudok ezekről a dolgokról, bár ha van egy kis esze, már pedig nem néz ki egy ostoba nőnek, akkor igen könnyedén rájöhet. Ez legyen az Ő baja, ne az enyém.
Valóban elátkozott vagyok. Senki nem marad meg mellettem, sőt, képtelen vagyok arra is, hogy valakivel pár napnál többet legyek, mert mindig verekedésbe torkollik az új barátság. Nehéz eset vagyok, ezt aláírom, de engem is igazán megérthetne már valaki. Csak egy kicsit. Csak, gondoljanak bele abba, hogy mit érzek. Visszasétáltam a kis asztalkámhoz, majd nézegettem a rajta lévő eszközöket. – Remélem is, hogy magamra haragítom, van egy kis meglepetésem neki. – mosolyogtam, bár ezt Ő nem láthatta. Azon is gondolkoztam, hogy esetleg neki adom be a mérget, de az sokkal mókásabb, ha Damon szenved. Csak a hecc kedvéért. Azért vágtam bele a combjába a vezetéknevet, hogy had olvasgassa addig, amíg teljesen el nem tűnik. Hogy tudja, hogy ez a név ugyan így el fog tűnni. Voltunk, fájdalmas volt, majd egy szempillantás alatt mindennek vége, aztán rájön az ember, hogy ez nem csak egy álom. Ezek vagyunk mi, Maxwellek. Megfogtam a kis tasakomat, majd belenyúltam, és visszasétáltam Elenához. - Maxwell. Jensen Maxwell vagyok. Itt vagyok a városban, könnyedén megtalál a barátod, nem fogok elbújni. – a por ott pihent a kezemben. Azon gondolkoztam, hogy hol fájna neki a legjobban, ha ráfújnám, aztán eszembe jutott. – Tudod, nagyon csinos az arcod, milyen kár lenne, ha történne vele valami. – ördögi vigyor ült ki az arcomra. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy rettentően sajnálom, hogy mindezt neki kell átélnie, és hogy belerángattam ebbe, de máshogy nem tudom Damon tudtára adni, hogy Őt akarom. Ott ártok neki, ahol Ő nekem. Ez a lényeg. - Tudod, jó dolog boszorkányokkal jóban lenni, főleg, ha megemlíted nekik Damon Salvatore nevét. – kinyitottam kezemet, majd szépen lassan a port az arcára szórtam. Lassan, hagy égesse minden egyes porszem a bőrét. A boszorkány csinált valamit a porral, mely csak a vámpírokra hat, és olyan tüneteket produkál, mintha a napra lépnének ki. Persze, ez is begyógyul, de ha eleget szórsz egy bizonyos helyre, csontig hatol.
Mindenem sajgott a fájdalomtól, kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe, pedig csak most kezdődött el ez a "játék". Rémülettel teli pillantásomat az övébe vájtam, és próbáltam ráhatni, de semmi. Biztosan verbénát hord, vagy van a szervezetében. A vadászoknál ez teljesen alap volt. Nem árulta el, hogy hol vagyunk, pedig sokkal könnyebb lett volna így betérképezni a hollétemet. Ilyenkor működik a GPS a mobilomon? Nem hiszem, de ha lenne egy boszorkányunk egy sima nyomkövető varázslattal percek alatt kiderítenék a barátaim, hogy hol tart engem fogva ez az illető. Csak volt egy kis bökkenő.. Nincsen boszorkányunk, Damon jelenleg azon munkálódik, hogy visszahozza halott barátnőmet a túlvilágról. Nem tudom, hogy milyen árat kell ezért fizetnünk, de kerüljék bármibe is.. én benne vagyok. Bármi áron visszaakartam kapni Bonnie-t, hisz a saját életét áldozta fel az öcsémért cserébe. Tartoztam neki ennyivel.. - Nem kell ezt tenned. - lassan formáltam az ajkaimmal a szavakat, és a következő másodpercben rendkívüli fájdalmat éreztem a csuklómnál. Egy hangos sikoly tört fel a torkomból, evvel betöltve ezt az ismeretlen helyiséget. A falakról visszaverődött a saját hangom, és másodpercekkel később is hallottam. Legalább annyit megtudtam, hogy olyan helyen voltunk, ami visszhangzik. A könnyek patakként csordultak le az arcomról, és már kész voltam feladni, mikor elmesélte történetét. Damon? Tudtam, hogy sötét múltja volt, de ennyire? - Erről nem tudtam. - hebegtem, és éreztem, amint szívem egyre gyorsabban kezdett el verdesni a torkomban. - Ha megölsz, ugyanolyan átkozott személy leszel, mint ő. Lassan fel fog emészteni a bűntudat, míg össze nem roppansz. - hadartam. Minden perc, másodperc számított, hisz az életem forgott kockán. És csak magamra tudtam hagyatkozni, senki másra. Amint abbahagyta a beszédet, csak arra tudtam gondolni, hogy ő, mint kisfiú egy ilyen szörnyűségnek volt a szemtanúja. Hogy lehet valaki ennyire aljas.. ennyire könyörtelen? Csak most láttam igazából, hogy milyen személy volt Damon Salvatore. És cseppet sem volt pozitív. Idők kérdése, és ismét vissza fog térni ebbe az állapotba. Sosem fog megváltozni, még az én kedvemért se.. Tisztában kellett volna evvel lennem, már a kezdetektől fogva. Lehunytam a szememet, és jelenleg semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a csalódottságra. Ismét csalódnom kellett a szerelemben. Sosem fog ez kettőnk közt működni.. Én nem tudok együtt lenni egy gyilkossal.. - Az én szüleim is meghaltak. - szólaltam meg, és ráemeltem tekintetemet. - Sőt.. nem csak a vérszerinti, hanem a nevelő szüleim is. Nem ezt az életet szánták nekem, én se így képzeltem el magam. De próbálok a lehető legjobban élni. Hidd el, ha elengedsz.. a szavamat adom rá, hogy nem foglak bántani. - nagy nehezen egy mosolyt erőltettem az arcomra, és komolyan gondoltam minden egyes szavamat. A telefonom rezgésére kaptam fel a fejemet, nagyot nyeltem, és reméltem, hogy nem vette észre. Próbáltam fészkelődni a helyemben, amelynek következtében csak még nagyobb fájdalom keletkezett bennem. Hangosan kifújtam a levegőt, és egy árva könnycsepp szántotta ketté az arcomat. Precíz hallásomnak hála kivettem, hogy benyomódott egy gomb. - Én nem vagyok Damon. - mondtam még a férfinak, és ekkor hallottam meg az ismerős hangot a mobilból. Nagyon koncentrálnom kellett, még szerencse, hogy nem egy természetfelettivel sodort össze a sors. - Tudom, hogy megölte a szüleidet, de mégsem kéne itt tartanod, ebben.. - körbepillantottam, és gyors rávágtam valamit. -, a kripta szerűségben. Avval, hogy megölsz, nem lesz jobb. Csak még jobban magadra fogod haragítani őt. - mondtam szép lassan, hangosan, hogy Damon hallhassa mondandómat. "Kérlek.. siess.." ~ gondoltam magamban, és felém fordult egy szikével a kezében. Óó a fenébe.. A combomba vájta, egy újabb gyötrelemmel teli üvöltést kiváltva belőlem. Izegtem, mozogtam, mint egy rossz kisgyerek, nem bírtam nyugton maradni. A sikolyok nem szűntek meg, újra és újra kegyetlenül csapott belém a fájdalom. - Max... milyen Max.. ez lenne a neved? - fogalmam se volt, hogy Damon még mindig tartja-e a mobilt, vagy hogy már úton van-e. Mindenesetre csak reménykedni tudok benne, hogy mihamarabb ideér különben az est végére alulról fogom szagolni az ibolyát..
T eljesen ártatlan, mégis Ő issza meg a levét annak, amit Damon Salvatore elkövetett. Egészen addig hidegen hagyott a létezésük, amíg a szüleimet meg nem ölte. Tudom nagyon jól, hogy a vámpírok lenézik az embereket, s magukat képzelik a tápláléklánc csúcsára, csak azt felejtik el, hogy nagyon leleményesek vagyunk. Na meg a folyamatos tanulás, meg a bosszú. Azt hiszik, hogy mindent megúszhatnak azért, mert ők halhatatlanok? Tévedés. Ha halhatatlanok lennének, akkor nem kellene félteniük a kis életüket. Egy szimpla karó a szívbe, és örök nyugalmat lelnek. Mikor elkezdett ébredezni a lány, odasétáltam hozzá ismét. Vannak érzéseim, és rettentően sajnálom is szegény lányt, de ott ártok a gyilkosnak, ahol ő ártott nekem. Mifelénk ez már csak így megy. Hagy élje át azt a kínt, azt a szenvedést, amit én. Egy undorító szörnyeteg, nem több. Nem érdemel könyörületet. - Sajnálom, hogy ezt át kell élned. – a lány szemeibe néztem, láttam benne a fájdalmat. A szüleim nem így haltak meg, mégis el tudom képzelni, hogy hasonlóan megkínozta, esetleg játszadozott is velük. – Hol vagy? Egy nagyon biztos helyen. Miért teszem ezt veled? – kezeimet a bal kezén lévő kínzóeszközre helyeztem, majd húztam rajta egyet, s a karók, immáron félig a csuklójában voltak. Néztem, ahogy szenved, hallottam, ahogy felordít a fájdalomtól. Valaha egy nagyon kedves, mókás ember voltam. Szerettem a sört, néztem a meccseket, és dolgoztam. Faltam a nőket, és nem érdekelt, hogy más mit csinál. Ez mára megváltozott. Damon Salvatore kiölt belőlem minden ilyen érzést.
Hihetetlen, hogy ezt érzem, de a szívem szakad meg a lány miatt. Nem érdemli ezt. De meg kell tudnia az igazat arról az emberről, akivel együtt van. Hogy csak a halált érdemli. Hogy családokat tett tönkre. Ha van szíve, és valaha fontos volt neki a család, ott fogja hagyni őt. - Damon Salvatore megölte a szüleimet. Kínozta, játszadozott velük, majd megölte őket. Láttam a holttestüket, és nem érdemel könyörületet. Arra tettem fel az életemet, hogy megöljem őt. Ő tönkretett engem, elvette a számomra legbecsesebb dolgot, a családomat. Így kénytelen vagyok én is elvenni tőle. Sajnálom. – végigmondtam a mondókámat, majd az előre odavitt asztalhoz mentem. Szike, verbéna, fogó. Csak pár dolog, ami ott megtalálható. Elvettem egy szikét, majd visszatértem a lányhoz. Igazából teljesen mindegy, hogy mit teszek vele, meg fog gyógyulni. De hogy érezze a kínt, melyet én is érzek, félre kell tennem az érzelmeimet. A combját vettem célba. A szike könnyedén átvágja a nadrágot, így nem lesz gond. Levágtam egy kis darabot a nadrágból, szikémet odatettem, majd szépen elkezdtem belevágni a Maxwell családi nevet. Érezze a kínt, féljen, rettegjen tőlem. Lássa Damon, törjön be, legyen dühös. De ha megtalál, soha többet nem fogja kinyitni a szemét.
Az átfagyott kezeimet meleg zsebembe dugtam, és úgy folytattam tovább cél nélküli utamat. Igaz vámpír vagyok, és nem lesz semmi bajom, sőt nem is didergek, ebben a fránya időben, de azért még mindig jó megtartani a régi szokásokat, a régi időmből.. Így legalább néha olyan, mintha még mindig ember lennék, mintha azaz Elena Gilbert lennék, aki mára már meghalt.. Későre jár, Damon ma nincs otthon, valamilyen ügyet intéz, és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne tartsak vele én is. De hagynom kell neki egy kis teret, ha azt szeretném, hogy a kapcsolat köztünk működjünk. Nem lóghatok mindig rajta, nem avatkozhatok bele minden kis ügybe. És ez nagyon nehéz a makacs természetemnek "köszönhetően". Kifújtam a levegőt, és nagy fehér füst keletkezett. Gyerekkoromban ekkor mindig is azt tettetem, hogy dohányzok, aztán később jöttem rá, hogy milyen gusztustalan, és káros egy szer. Egy halk dallam szólalt meg a zsebemből, és gyorsan kihalásztam a mobilomat. A fa mellett megállván olvastam el az üzenetet, melyet Damon-től kaptam. "Szükségem volt egy kis friss levegőre, úgy fél órán belül otthon leszek. Szeretlek." ~ pötyögtem be, majd megnyomtam a küldés gombot. Megejtettem egy apró mosolyt, és mikor felnéztem megugrottam egy kicsit. - Elnézést, nem láttam. - pirultam el. Bizonyára teljesen belefeledkeztem a saját kis szerelmes világomba, így kizártam a környezetet. Egy fiatal férfi állt előttem, úgy a húszas éveiben járhatott. Sosem láttam őt még, egy komplett idegen volt számomra. Nem érzékeltem semmilyen fenyegetésre utaló jelt, csak egy normális halandóval volt dolgom, ki bizonyára egy turista. Egyből a Grill jutott az eszembe, annál jobb hely nincs is a világon, ráadásul télen a forgalom úgyis vissza esik. Mondjuk nyáron sem kínál nagy látványt ez a város, de jobb, mint egy szmoggal telített nagyváros. Szóra nyitottam a számat, és mielőtt egy hang kijött volna erős fájdalom nyilallt a hasamba. Kezemmel odakaptam, és kicsit megrogytam. - Verbéna. - nyögtem, majd a földre estem. Szemeim lecsukódtak, és minden elsötétült körülöttem.. Éreztem, hogy mozgunk, de nem bírtam annyi erőt összekaparni, hogy kinyissam szemeimet. Próbálkoztam, majd ismét a mélybe zuhantam. Halkan felsziszegtem, mikor erős fájdalmat éreztem combjaimnál. Pár perc elteltével lassan elkezdtem rebesgetni szemeimet, alig volt fény, minden homályos volt körülöttem, majd pár pislogás után kiéleződött az előbb megismert férfi teste. - Hol vagyok? - köszörültem meg a torkomat, és megpróbáltam elhúzni a fejemet, de képtelen voltam. Valamivel oda volt rögzítve, nagy nehezen lenéztem, ugyanúgy meg voltak kötözve a lábaim, és a kezeim, sőt még karószerűségek is kiálltak belőle.. Ne... Hol vagyok? Egyre nehezebben kezdtem el venni a levegőt, és a hideg kirázott a félelemtől. Damon nevét említette, de alig bírtam összeszedni a saját gondolataimat, egy mondat értelmezése pedig ennél sokkal több! - Miért teszed ezt velem? - tettem fel a kérdést, és már előre féltem a választól.
Elena Gilbert. Aki miatt meg fogom nyerni ezt a harcot. Damon Salvatore kedvese, akit a legjobban gyűlölök a világon. Aki tönkretette az életemet, mert apám utána kutatott. Nem fog örökké élni, ezt garantálom. Ott ártok neki, ahol a legjobban fáj. Ahol Ő ártott nekem. Megkínzom, megnyúzom Elenát, annyi karót állítok bele, amennyit csak tudok, majd mikor azért fog könyörögni, hogy megöljem, kegyes leszek hozzá, és megteszem. Összeaszalódott testét pedig a Salvatore ház előtt kidobom. Hagyom, hogy Damon találjon meg engem. Hogy bosszúszomjas legyen. Persze, feltehetőleg azt fogja hinni, hogy felkészületlen leszek, de jó egy boszorkánnyal jóba lenni, plusz egy vérfarkassal is. Este van, a nyílt utcán sétálgatok. Meglátom Elenát, ahogy egyedül sétálgat a külvárosban. Ember nincs a közelében, ráadásul engem nem ismer. Úgy sikerült nekem is kiderítenem Damon legfájóbb pontját, hogy rengeteg kis madárka csiripelt. El se tudja képzelni, hogy mennyi ellenséget szerzett magának. A sztori, ahogy végül összejöttek Elenával egyenesen röhejes. Nem bújok el, az nem az én stílusom. Teljes nyugodtsággal sétálgatok az utcán, miközben a lányt figyelem. Semmit sem sejt. Már csak a kedvező alkalom kell, hogy elkaphassam. Verbénába áztatott kötél, és karók tömkelege. Addig kell, hogy eszméletlen legyen, amíg elviszem őt innen, a többi nem számít. A kedvező alkalom most jött el. Egyedül ácsorog az egyik fa mellett, teljesen védtelenül. Nekem is észnél kell lennem, mert pillanatok alatt kitörheti a nyakamat. Előveszem az egyik nagyobb karót, amit a jobb kezemben tartok, majd a zsebemben nyúlok, ahol a jóval kisebbek várják, hogy végre hasznukat vegyem. Két kezemet a hátam mögé tettem, hogy ne vegye észre, majd egyenesen elindultam felé. Meg kell szólítanom őt, ahhoz, hogy leszúrhassam. Odaléptem hozzá, széles mosollyal az arcomon, teljes nyugodtsággal. Nem hiányzik az nekem, hogy érezze ahogy a szívem zakatol, mert akkor tudni fogja, hogy valamire készülök. - Ne haragudjon, kedves, de meg tudná nekem mondani, hogy merre találom a pizzázót? Rettentő éhes vagyok, és új vagyok ebben a kis városban. Balszerencsémre eltévedtem. – szólítottam meg végül, a legnagyobb nyugodtságommal a hangomban. De nem szeretek színészkedni. Legszívesebben most azonnal beleállítanám a szívébe a karót, de nem tehetem meg. Kedves volt, elmosolyodott, és éppen válaszolt volna, mikor meglendítettem a kezemet, s alulról egyenesen a hasába döftem a karómat. Nem tudott ellene mit tenni, de én még tetéztem azzal, hogy újabb kisebb karókkal ostromoltam szegény lányt, majd egy határozott mozdulattal kitörtem a nyakát. Ha tudná, hogy mindez csak a kis szerelme miatt van. Átkozni fogja a napot, amikor megismerte őket. Felkaptam a kezembe vettem, s elindultam vele a kocsim felé. Körülnéztem, és egy árva lélek nem volt a közelben. Az első dolog a tervemben kipipálva. Damonnek fogalma nem lesz arról, hogy mi történt a kis barátnőjével. Szegény lány... Ő már egyszer meghalt, így én nem aggódom az miatt, hogy a pokolra jutok. Csak megtisztítom a világot a szeméttől, ennyi az egész. Felnyitottam a csomagtartómat, majd betettem élettelen testét oda. Elővettem a fegyveremet, melybe a fa golyók már be voltak készítve, s beleeresztettem párat. Csak a biztonság kedvéért, ha előbb felébredne. Elővettem a verbénába gondosan beáztatott kötelet, majd kezeit összekötöttem a lábával, így indulásra készen voltam. Nincs sok időm, ez már biztos.
Bepattantam a kocsimba, majd egyenesen a Salvatore kriptához vezettem. Kár, hogy semmi érzelmet nem tudok kimutatni a vámpírok felé. Az anyósülésre pillantottam, ahol megláttam a kis fiolámat, melyben a Hollytól kapott farkas méreg van. Ha mégis ránk talál Salvatore, nem szabad ezt megtalálni. Ez csakis az övé lesz. Személyre szabott kis ajándék, így elraktam a zsebembe. Még kell találnom valahol egy tűt, hogy a tervem második fele is életbe lépjen. Leállítottam a kocsim a kripta közelében, majd kivettem a lányt a csomagtartóból. Kezdett mocorogni. Felkaptam a lányt a karomba, majd bevittem őt egyenesen a kriptába. Gondosan előkészítettem már a terepet, így a helyszín már csak ránk várt. Mielőtt leültettem volna őt a speciális székembe, kihúztam a karókat, majd egy újabb testrészébe döftem bele. Kibogoztam a kötelet, majd a lányt beleültettem a székbe. Lábait megkötöztem, kezeit pedig beraktam a két karfán elhelyezkedő speciális pihentetőmbe. Csak hogy érezze a törődést.
Szíjjal oldottam meg, hogy rá tudjam szorítani kis kezeire, s bőrébe beleálljanak a az apró kis fa tüskék. Fejét a támlához kötöttem, Combjaiba, lábfejébe karót helyeztem. Immáron már csak azt vártam, hogy végre magához térjen. Leültem szembe egy másik székre, s őt figyeltem. Nem tudom mennyi idő telt el, de végre kezdte összeszedni magát. Már nagyon untam magam, úgyhogy ideje volt. Odaléptem hozzá, s egyenesen a szemeibe néztem. - Mindezt Damon Salvatore-nak köszönheted. Igézéssel feleslegesen próbálkozol, s akár kiabálhatsz is, senki nem fog meghallani. – nevettem egyenesen bele a képébe. Ha már csinálok valamit, akkor jól csináljam. „Szem” előtt van, éppen ezért nem fogja senki megtalálni. Ez lesz a veszte.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Salvatore kripta 
credit: 
