Tárgy: Re: Lockwood barlang Vas. Jan. 12, 2014 8:53 am
Kaylee és Mason
Szembe fordulok vele és belenézek ragyogó szemébe. -Olyan nem fordulhat elő, hogy soha többet nem látsz, nem hagyom. - Csókolom meg újra puha ajkait. Emlékszem, arra az időre mikor együtt voltunk. Mindvégig tudtam, nem engem akart csak az információkat a Tanácsról. Én bizakodtam, hogy ez egyszer majd megváltozik és lám tényleg így lett. Csak túl későn történt. -Nem is tudom, visszahozni az élők közé? Csábító, de tudom, hogy ezzel mi jár. Valakinek meg kell halnia és ez így nem fer. - Mondom ki végül ami nyomta a lelkem. Nem arról van szó, hogy nem akarok újra élőként cirkálni, de a varázslat maga is nagyon veszélyes. Mikor kimondta, hogy közös jövőt szeretne velem, nem hittem a tulajdon fülemnek. Közös jövő azzal a lánnyal akit mindennél jobban szeretek. Ennél vágyhatnék jobban még valamire? -Ha azt mondom én is közös jövőt szeretnék veled, hiszel nekem? - Sose voltam a szavak embere, de most úgy érzem itt az ideje, hogy mind ez megváltozzon. Döntenem kell afelől, hogy élni szeretnék-e azzal a nővel akit szeretek vagy maradok egy lélektelen, üres látomás. Bármennyire is tudom mi jár a varázslattal, nem hagyhatom, hogy egy ilyen lehetőség kicsússzon a kezeim közül. -Akkor hát terveljünk! - Mosolygok rá. Nagyon remélem, hogy helyesen döntök. Nem szeretnék megbánni semmit. Nem lesz valami egyszerű eljutni addig a pontig, hogy újra vérfarkas legyek. De Kaylee szeret és ez mindennél fontosabb. De még mielőtt bármibe is belekezdenénk, muszáj lesz fel tennem azt a kérdést ami már évek óta nyomaszt. -Szerelmem, akkor azon a bizonyos napon miért hagytad el Mystic Falls-t? Megbántottalak valamivel? Oly hirtelen távoztál, hogy el se tudtam búcsúzni tőled. Miután elmentél visszatértem Floridába, de ez a kérdés azóta is foglalkoztat. - Ülök le a falhoz dőlve és kezembe veszek egy futónövény levelét. Tudom most olyan kérdést tettem fel ami mindkettőnket felkavar. De tudnom kell, enélkül nem vagyok képes belekezdeni egy új életbe.
Mason érintései nagyon jól estek, teljesen bele feledkeztem mindenbe, ami most folyik, de félek attól, hogy tovább lép a fénybe vagy valami. - A legjobb barátnőm Nora, boszorkány képes lehetne vissza hozni téged. Persze ez áldozatot követelne. – Mondtam. Lesütöttem nagy pilláimat és a földet kezdtem el bámulni, tudtam, hogy valakinek azért meg kell halnia, hogy Mason újra élhessen. De még is kinek. Ki lenne az, aki meghalna, vagy miért? Egy mazochista vámpír, vérfarkas imádó ember még talán, de egy ép elméjű ember nem hiszem. Rá meredtem Masonra, aki visszasuttogta a szeretlek szavakat és hirtelen minden megváltozott. A szívem olyan hangosan kezdett el ütni, hogy szerintem még egy ember is hallotta volna, a Polómon láttam azt, ahogyan üti a ritmust. Felálltam és nagy levegőt vettem. - Ha benne vagy, el kell kezdenünk a tervet, ugyan is nem akarom, hogy a fallal valami történjen és téged soha többé ne lássalak. – Érintettem meg az arcát, ami még húsöv volt. - Azt akarom, ha legközelebb érintelek, akkor meleget érintsem és egy közös jövőt akarok veled Mason Lockwood. – Suttogtam, majd gyors csókot nyomtam édes ajkaira, amiket annak ideén úgy faltam, mint egy friss gyümölcsöt. Visszagondoltam azokra az időkre, mikor még együtt voltunk azokra, amikor még gondtalan életünk volt hiányoztak az érintései az, hogy mikor kipattantak a szemeim, első dolog melyet megpillantottam, nem más volt, mint ő. Ezek azok a dolgok, amiket nem adnék oda senkinek se semmi pénzért. Mihez kezdjünk? Nora elvégzi a varázslatot, de nem tehetem kockára az életét semmi pénzért semmi pénzért sem, hiszen a legjobb barátnőm. De rettegek, hogy a férfi, akit szeretek és életemben talán először vagyok szerelmes, elveszíthetném. New Yorkban is voltam szerelmes, de soha sem leszek többé másba ennyire és soha sem leszek ilyen boldog, mint Masonnal. Elvakít engem a gondolat, hogy össze illünk. Tudom, hogy régen csak kihasználtam, de ez megváltozott és mára már szeretem.
Belefeledkeztem a csókunkba. Ez már mindennél jobban hiányzott nekem. Furcsának tűnhet, de talán ez a dolog hiányzott nekem a legjobban. Ledöbbenek a szó hallatán ami elhagyja az ajkait. Szeretlek! Csupán ennyit mondott, de ez elég ahhoz, hogy soha, de soha ne törődjek bele abba ami engem ért. Szorosan magamhoz öleltem mint akkor mikor először hoztam le ide az én rejtekhelyemre. Mindennél jobban hiányzik az ahogy régen testünk összeforrt és nem létezett más csak mi ketten. Nem volt más csak a csókjaink és az édes nyugalom ami körüljárt. A kezeim közé fogom édes arcát és újra megcsókolom mintha folyton csak az első csókunkat élnénk újra és újra. Nem bírom tovább, szét robbanok belülről, minden porcikám csak ő érte kiállt, a lány iránt aki ha fel sem tűnik talán tényleg csak egy kísértet maradtam volna. De most csak ha részben is újra élek. Még életemben egy lánynak nem mondtam, de itt az ideje, hogy kimondjam annak aki megérdemli és méltó helyet foglalt el a szívemben. -Kaylee, én is szeretlek! - Nem vagyok egy érzelgős fajta, de egy könnycsepp gördül le lassan az arcomon. A szerelmesek akiket elválaszt a zord világ. -Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de itt vagyok és nem ott azon a falon túl ahol nem lát senki és teljesen egyedül vagyok, ahol nincs élet és megszűnnek az érzések. - Felállok a fal mellől. És elkezdek körbe-körbe járkálni. Ha tovább ott maradok mellette még elvesztem a fejem. Márpedig higgadtan kell gondolkodnom, legalább nekem. Érzem Kaylee-n is, hogy vágyik rám. A fejemet fogom és egyre idegesebb vagyok. Tennem kell valamit. Ez nem maradhat így. Nem engedhetem el csak úgy, félek ha most kisétál innen soha többet nem látom. Azt nem élném túl még úgy se, hogy halott vagyok. Most, hogy újra rátaláltam értelmet nyert minden. Hirtelen odarohanok hozzá és újra megcsókolom, de most több szenvedéllyel mint valaha. Végig simítok a vállain és érzem puha bőrét és a parfümje illatát. Még sose állt hozzám valaki ennyire közel. Sose engedtem senkinek, hogy a kőfal mögé láthasson mert féltem, hogy a vadállat ami bennem lakozott egyszer elő tőr és annak beláthatatlan következményei lehettek volna. De Kaylee más. Neki sikerült megszelídítenie a vadállatot. Most pedig életet lehelt egy szellembe aki már teljesen feladta, hogy valaha is boldog lehessen. Csak csókoltam tovább attól félve, hogy talán soha többet nem tehetem meg ugyanezt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Lockwood barlang Vas. Jan. 05, 2014 1:13 am
To Mason
What the hell?!
Reag szám.: 300 Jegyzet.: ideZene.: Ide
Nagyon jól esett a csitítása, féltem rettegtem ez borzalmas érzés volt. Itt van mellettem,de még is, mint ha ki szakítottak volna egy kis darabot a szívemből. Nagyon remegett az egész testem és szemét kerestem, hogy megnyugvásra lelhessek. Olyan kedves volt velem, sokat változott már tudom, hogy tényleg szeretett, hiszen nem akadt volna ennyire ki, ha nem így lenne. Én is tudom, sőt egyre jobban érzem, hogy szeretem őt, ha tudnám akár le is teperném, de félek, hogy nem érezném a bőrét és nem lenne olyan, mint régen. Szívem hangosan verni kezdett és tudtam, hogy meghallja. - Olvastam erről, de még is hogyan lehet ez! – Tettem fel költői kérdésemet, nem kellett rá a válasz, hiszen nem volt ésszerű válasz rá. Borzalmas meghalt az egyetlen ember, akit magamnál jobban szerettem. És az már nagyszó. Hirtelen felkaptam a fejemet. Mi az, hogy nem lehet. Eszembe jutott Nora. - Nekem van egy ötletem. – Suttogtam, majd a sírás abba maradt. Kezemet az arcára érintettem és becsuktam a szeme, hogy azt a pici érzést is jobban érezhessem. Halkan mondta, hogy fontos vagyok neki és én ismételten el érzékenyültem. Nem szoktam ennyit sírni, de most kijött rajtam. - Mason!- Formáltam suttogásra ajkaim. Bátortalanul, de még is ki mondtam. - Szeretlek!- Mondtam ki ezt a szót, melynek hatalmas az ereje. Nem érdekelt engem semmi és senki, csókját, amit, úgy nem mert megtenni, megragadtam és ajkaimat forrasztottam nagy szenvedéllyel övéire. Úgy csüngtem rajtuk, mint egy pióca, aki a vért az utolsó cseppig ki akarja szívni. Rá pillantottam égkék szemeimmel és fejemben csak úgy övöltött, hogy mindennél jobban sokkalta jobban szeretem őt. Senki nem választhat el, és visszahozom őt akár az életembe is kerül. Remegett kezem lábam mélyen eresztettem tekintettem az övébe és vártam a reagcióját, vártam, hogy miként vélekedik arról, hogy én aki érzelem mentes barom analfabéta szereti őt.
-Csitt, ne sírj, hallod? Nincs semmi baj. – Próbáltam megnyugtatni a síró lányt. Bár igaz, hogy a fájdalom az én szívemet is keresztül szúrta. Leültem mellé és átkaroltam a vállát. Borzasztó így látni a mindig tettre kész lányt. Akaratom ellenére is beleszerettem. -Régen történt már, említésre se méltó. Olyan dologba keveredtem amibe nem kellett volna. Egy vámpírnak az útjában álltam így végzett velem. Én már túl tettem magam rajta, tedd te is ugyanezt. – Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy ne próbálja meg túl tenni magát a halálomon hisz most nekem is szükségem van a múltra amikor még vele lehettem. Letöröltem egy gördülő könnycseppet az arcáról. Nem bírom tovább elviselni ahogy szenved. Talán meg kellett volna keresnem mikor eltávoztam az élők sorából? Lehet, de nem tudtam, hogy számítok-e neki még valamit. Nekem ő mindig is sokat számított. Előtte és utána is volt kapcsolatom na meg egyéjszakás kalandom is bőven. Kaylee viszont egy olyan személy aki többet jelentett mindenkinél csak akkor még ezt nem fogtam fel. -Kérlek ne sírj. Nincs értelme ezen keseregni, már nem tudunk változtatni azon ami megtörtént. – Oh, bárcsak tudnék változtatni. Bármit megtennék azért, hogy változtathassak a jelen helyzetemen. Meg akarom érinteni Kaylee-t. Érezni akarom a bőre puhaságát, melegét. Hiányzik a csókja ami mindig belülről perzselt fel. Minden porcikám őt akarja. Azt hittem már beletörődtem a változtathatatlanba, de nem. Most már tudom, ebbe nem lehet beletörődni. Magamhoz húztam és szorosan átöleltem a lányt. Bárcsak nem kellene soha többet elengednem. Viszont, nem láncolhatom magamhoz, hisz szellem vagyok, egy nem létező személy. Neki meg tovább kell lépnie az élet rendje módja szerint. -Emlékszel arra az éjszakára mikor lehoztalak ide? Akkor tudatosult bennem, hogy fontos vagy számomra. – Miért nem tudom csak egyszerűen azt mondani neki, hogy a múlt az múlt már nem jelent nekem semmit. Talán azért mert rettenetesen sokat jelent. Késztetést éreztem arra, hogy újra megcsókoljam. Közelítettem az ajkához, de eszembe jutott az előző reakciója és elfordítottam a fejem. Vésd a fejedbe Mason Lockwood, már nem ember vagy, csak egy érzékelhető lélek, nem több.
Szívem egyre hevesebben vert és még azt is éreztem, ahogy csörgedező véremet pumpálja. Belepirultam még a zoknimba is, ahogy rám meresztette azokat a fenségesen csillogó íriszét, meg csillan rajta a tükörképen és a beszűrődő fény, akár a játékkal úgy játszadozik rajta. Közelebb lépett, amit a szívem annyira verni kezdett, hogy a Polómra rá pillantván láttam azt. - Inkább örülök neki. – Mosolyogtam és nem értettem, hogy miért húzza vissza a kezét, majd hirtelen megsimogatta bőrömet, érintése hűvös volt, nem éreztem szinte semmit. Rá pillantottam a kezére, majd a szemébe, de nem olvastam ki semmit. Talán ez egy állom és azért érzem így ezt az érzést, de nem, hiszen emlékszem, hogy felkeltem. Biztosan nem álom. Közelebb jött és éreztem, hogy csók lesz ebből és minden erőmmel azon voltam, hogy imádkoztam… csak legyen csók… csak egy csók! Gondoltam magamban ekkor ajka elindult az enyémhez és összeértek. Mi ez a hűvös érzés? Nem éreztem őt pedig forrót csókkal szoktam meg ajkát, mindig perzselve nyomta oda pecsétjét. Csók végén ő ellépett tőlem, ajkamhoz kaptam és a földet bámultam, majd megugrottam és a szememet lehunytam egy röpke másodpercre, majd ismét kinyitottam és rá pillantottam. - Mason, nem érezlek. Lehetetlen akkor hogyan? – Olvastam egy bizonyos dologról még mystic fallsban, hogy lehullt a lepel, de az nem lehet. Szemembe könny szökött és az álam remegni kezdett. - Mason! – Kiáltottam rá, hogy már mondjon valamit, rá pillantottam a horpadásra, amit okozott és kezdtem egyre jobban félni. Tudom, soha nem bántana, de még is kavarogtak bennem az érzelmek. Mi történt vele? Szívembe bele mart egy érzés és kitört belőlem a sírás, számhoz kaptam és két kezem közé vettem az arcomat, ezt nem hiszem el, miért velem történik ilyen? - Ki tette, mikor? – Néztem rá rémülten, nem szoktam sírni, de Masonba elképesztő módon beleszerettem. Hátra nyúltam kerestem a pisztonságot adó falat, majd mikor megtaláltam lecsúsztam és leültem a hideg kőre. Lábamat magzati pózba húztam és csak sírtam hang nélkül potyogtak gyémántként ragyogó könnycseppjeim. És vártam, figyeltem Masont.
Tárgy: Re: Lockwood barlang Vas. Dec. 29, 2013 9:58 am
Kaylee és Mason
Nézzenek oda, nem is tudtam, hogy hiányozhat még valami az életben. Most már tudom, hogy az ami igazán hiányzott az maga Kaylee. Ahogy rám mosolyog, nos rég örültek már nekem ennyire. Közelebb lépek hozzá, hogy jobban lásson. Még szerencse, hogy nem vagyok áttetsző, biztos a frászt hoznám a lányra. Erre a gondolatra mosoly ül ki az arcomra. -Csak nem hiányoztam? – Lépek közelebb hozzá, szinte annyira közel vagyunk már egymáshoz, hogy érzem a szíve dobbanását. Milyen rég is volt már, hogy hiányzott, hogy megérintsek valakit. Kinyújtottam a kezem, de végül visszahúztam. Amint megérinteném rájönne, hogy szellem vagyok, de végül is ezt akarom, hogy tudja mi vagyok. Megsimítottam az arcát. -Hát nem fura, hogy újra itt találkozunk kedves? – Hirtelen eszembe jutottak az együtt át élt emlékek. Ahogy megpróbált a közelembe férkőzni, ő nem tudja, de én rájöttem, hogy igazából nem én kellettem neki hanem a Tanács. Végül mégiscsak úgy éreztem, hogy valami belobbant köztünk. És beleestem egy hatalmas hibába, szerelmes lettem. Kaylee fantasztikus lány, nem csak az ágyban az, maga a természete is. Talán a lázadó viselkedése ami felkeltette anno a figyelmem. Talán nem éreznék semmit, de ha nem teszem meg örökké bánni fogom. Közelebb hajoltam az arcához és belenéztem a kristályként ragyogó szemébe. Ha eddig nem derült ki, hogy mivé lettem akkor majd most mindenképp. Ajkamat az ajkához érintettem és megcsókoltam. Igazam volt, nem éreztem sok mindent, de borzasztóan jól esett. Miért van az, hogy mindig a lehetetlent üldözöm? Szellem vagyok ergo semmi közöm ehhez a világhoz. És mégis két kézzel ragaszkodom az ez előtti életemhez aminek már nincs semmi jelentősége. Talán ha nem találkoztam volna most Kaylee-val akkor szép lassan beletörődtem volna ebbe az új életvitelbe. Nem érzem az érintést, sötétségben élek és teleportálok, na ez szerintem egyáltalán nem normális. Ajkaink elválltak és magamnak is nehéz bevallani, de hiányzik, hogy újra megcsókoljam. Ilyenkor bánom, hogy belekötöttem a Salvatorékba. És bánom, hogy hittem a hazug Katherine-nek. Ökölbe szorított kezem a falba vertem. Még szerencse, hogy vérfarkas képességeim hűen megmaradtak. Így maga a fal nagyobb kárt szenvedett a kezemnél.
Végig húztam ujjamat a kőbe mart karom nyomokon, láncok szinte érintetlenek ezen a helyen, de még is erősek és én pedig kimerült vagyok. Hiányzik nekem Mason, hiányzik nekem az, hogy viszont lássam. Hirtelen egy Férfi hangot hallok. Nagyon megrémültem és rá meresztem óriási boci szempárom. - Mason?! – Kukucskálok és igyekszem a sötétben hunyorítani, hogy megpillanthassam őt. Ugyan olyan sexy volt, mint régen és lehet, hogy először én csak ki akartam használni őt, de még is ő lett az akibe beleszerettem és nem tudtam el felejteni. - Te még itt élsz? – Néztem rá nagy szemekkel még mindig és érdeklődtem, hogy még is, hogy hogy. - Sajnálom Carolt, miatta jöttem vissza, hogy lerójam tiszteletemet.- Hazugságok árasztották el ajkaimat. tanács miatt jöttem vissza és azért, mert meg kell tudnom még egyéb dolgot. de természetesen közre játszik az is, hogy Mason is itt él, az is, hogy meg kell ismernem Tylert és tudnom kell, hogy ő emlékszik-e rám. Közelebb léptem és a kopogás, amit a cipőm árasztott be lengte az egész „termet.” Még homályosan láttam őt és nem értettem, hogy miért, de talán a sötétség miatt. Más nem játszhatott közre. Sok kérdés kavargott bennem, de egyet se mertem feltenni. Visszagondoltam mikor még együtt voltunk, olyan csodás is volt, mindenben egyet értettünk, soha nem veszekedtünk, na és a sex az volt a legcsodálatosabb ebben az egész világon. Senkivel nem lesz ilyen jó s sex, mint vele volt. Talán azért éreztem vele ilyen jól magamat, mert szerettem, na, jó ez nem talán, hanem tényleg így volt. Kémleltem arcát, hogy még is mi járhat a fejében, de sötét volt. - Én nem vagyok farkas, nem látok a sötétben, gyere már közelebb. – Mosolyogtam rá és még emlékeztettem is, hogy titkára még mindig emlékszem és a legjobb helyen van. Soha nem árulnám el őt. Nincs az az isten soha.
Jobb dolgom híján, jártam a várost. Az unalom hálója takart be. Egy szellemnek mégis mi dolga lehetne? Hát tulajdon képpen nekem nem sok. Beültem egy szórakozóhelyre és rendeltem egy italt. Ha már társaság híján vagyok legalább had igyak valami jót. Egy sör mellett döntöttem amit azonnal ki is hoztak. Beleittam és közben hallgattam ahogy a sok részeg munkás ember a TV-t nézi és a kedvenc focicsapatának szúrkol. Gondolom otthon meg a feleségeik a gyerekek körül sürögnek-forognak. Jellemző, a munkában szerzett pénzt itt költik el, majd a haverjaiknál alszanak és másnap azt mondják a nejüknek, hogy nem engedték haza őket a munkából és, hogy csak egy nagyon keveset kerestek. Régen mikor még nem gyötört a vérfarkas átok és természetesen még nem akadtam össze Damonnel, egész hétköznapi volt az életem. Délig aludtam és délután meg a bárban ittam el a pénzem. Régi szép idők. Apám miután megelégelte a léha életem munkába küldött amit persze hamar abbahagytam, de erről ő semmit sem tudott. Szüleink halála után a bátyám polgármester lett. Mivel sose bírtam, hogy irányítanak, ezért még mielőtt bármit is rám erőltetett volna leléptem. Sokkal jobban tettem volna ha soha vissza se nézek, de most már mindegy. Az én esetem visszafordíthatatlan. Még a vérfarkasság is hiányzik. Talán elnézek a régi Lockwood barlangba. A szenvedéseim fő helyszínére ahol minden teliholdkor az átok eltörte minden csontom és egy szörnyeteggé változtatott. Igen azt hiszem elnézek. Letettem az italt és mint jólnevelt szellem fizetés nélkül teleportáltam. Mostanában már kezdek hozzászokni a hirtelen eltűnéshez. Még élvezem is egy kicsit. A barlang bejárata előtt elöntött a sok kín emléke. Akaratlanul is összerándultam. De azért szép lassan elindultam a lépcsőn lefelé. Kinyitottam a rácsot ami mögött voltak a láncaim. Nesztelenül haladtam és az egyik pillanatban megpillantottam Kaylee-t. A régi életemből az egyik fontos személyt akit nem akartam itt hagyni, de a sors így határozott. Még mindig ugyanolyan szép. De vajon mit keres itt? Itt találkoztunk utoljára még mielőtt elment volna egy búcsú nélkül. Akkor valami üresség maradt hátra és azért is dacból tovább léptem és visszatértem Floridába. Pedig ő miatta képes lettem volna maradni és elviselni még a bátyám írányitgatását is. -Szervusz Kaylee! Rég találkoztunk! - Köszönök oda. Fura, hogy itt találkozunk ahol utoljára láttuk egymást. Zsebre tett kézzel a láncokkal díszített falnak dölök. Régen még undorodtam ettől a helytől, de most megnyugtat, hogy újra itt vagyok. Egy félmosoly kiséretében nézem Kaylee-t. Az unalom és lehangoltság hirtelen elillant és rossz emléknek tűnt már csak.
Hasztalan bolyongtam talán mi történt velem a minap? Mióta visszakerültem ide az óta vonzz egy érzés, mi lehet Mason Lockwooddal? Át járt a hideg, miközben az erdőben sétáltam. Jó hideg volt, de még sem attól voltam ilyen helyzetben. Talán azért, mert itt ezen a helyen ismertem meg Mason Lockwood titkát? Ahogy sétáltam ropogtak alattam a fákról lehullott őszi levelek. Sálamba temettem számat és leheltem azt így felmelegíthettem egy kicsit. Kezeimet jól elrejtettem a zsebemben. És próbáltam emlékezni még is hol van az a hely ahova vitt engem. Talán jobbra vagy balra forduljak vagy menjek egyenesen. Behunytam kéken izzó szempárom és visszaemlékeztem arra az érzésre mikor Mason izgatottan vitt oda. Egy pillanatra megálltam és szememet egy ágra meresztettem. Elbambultam, annyira hiányzik nekem ő. Talán szerelmes voltam? Lehet először csak azért akartam Masonnal együtt lenni, hogy megtudhassak mindet a tanácsról és a lényekről, melyek köztünk élnek. De így visszagondolván szerettem, ő volt az első szerelmem. Talán azt hiszik rólam néha az emberek, hogy egy szuka vagyok, akinek nincsenek érzései, de nem így van. Mikor oda adtam magam neki akkor is azt szívemből tettem és nem csak úgy, ahogy egy útszéli repedtsarkú tette volna. Szemeimbe könny ereszkedett. Az a gyémánt csepp végig futott arccsontomon és leesett az avar popázó színeire. Szívem éreztem, hogy robban egyet fájt, hiszen már olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem ki ugrik. Tovább kell mennem nem, állhatok itt és sírhatok. Lépteimmel tovább haladtam a színpompás útvesztőn. meg pillantottam egy barlangot. Ez az, gondoltam magamban. Lelépegettem a lépcsőn és meg gyújtottam a gyufát, amit a zsebemben tartottam. Meg pillantottam egy fáklyát, amihez oda érintettem a gyufát és az fellobbant. Karmolás nyomok borították a falat oda nyújtottam az ujjbegyemet és végig húztam rajta, azokon a mélyedéseket. Talán ez a vérfarkas nyoma. Nem tétováztam tovább leskelődtem, nagyon sok láncot és egy vasajtót láttam pontosabban egy rácsot. Beléptem és még több lánc köszöntött vissza, majd ahogyan elfordultam egy név köszöntött vissza. - George Loockwood. Te rólad olvastam! – Döbbentem fel s jutott eszembe az a napló bejegyzés, amit még a polgár mester irodájában olvasgattam.
Tárgy: Re: Lockwood barlang Kedd Jan. 01, 2013 1:15 am
Lydia & Tyler
Alkony. Ez a rejtélyes átmeneti időszak a nappal és az este határán. Ilyenkor kelnek életre a környezetben megbúvó éjjeli madarak, rovarok, melyek szívmelegítő dallamukkal vonják hatalmukba az egész tájat. Nincs is ennél szebb időszak, ezért is választottam ezt a találkozásunk időpontjának. Öt perc múlva fogunk találkozni. Otthon egy kicsit feltartott anyukám, épp a szokásos megbeszéléseihez volt szerencsém. Nem szokásom késni, főleg egy hölggyel szemben illő korábban odaérni, de ha eléggé gyorsan szedem a lábaimat, talán hajszálpontos időre oda tudok érni.. Végül is körbenézek, és mivel látom, hogy rajtam kívül nem tartózkodik egy ártatlan lény se, kihasználom a hibridség előnyeit. Gyors sebességbe kapcsolom, csak úgy szelem át az erdőt. A fák összemosódnak mellettem, a hangok eltompulnak. Talán, ha egy kicsit is oda figyelnék, hallanám a körülöttem lezajló dolgokat pontosan. De most nem ez a célom. Elém tárul a látvány, ott emelkedik ki a két kőfal, közötte egy lépcső. Nedves moha fedi be néhány felületét. Rég voltam itt. Talán az egyik átváltozásomnál…? Talán.. Nyoma sincs Lydia-nak, így úgy döntök, hogy lent fogok rá várakozni. Kinyitom a rozoga ajtót, melyet egykor vas fedte, az első átváltozásomkor, mikor Caroline mellettem volt. Caroline.. annyi régi szép emléket idéz fel csupán a jelenléte, de nem tudok egyszerűen egy olyan emberrel lenni, aki az úgynevezett sötét oldalra pártolt át. Klaus.. Mégis mit képzel? Hogy megváltozott? Csupán egy bábu a játékában, semmi több, és mikor ráun, dobja őt, maga mögött hagyva nyomorultan, összetörve. Akaratlanul is felemelem a kezemet, hogy pulcsim ujja hátrébb csúszódjon felfedve az órát a csuklómon. Késik. Egy hölgynek illemes pár percet késni, remélem nem fog túlozni, és megvárattatni engem. A falnak döntöm a hátamat, és gyorsan leperegnek előttem az elmúlt év eseményei. Nem is olyan rég tudtam meg, hogy az apámtól öröklött vérfarkas gén csörgedezik az ereimben. Próbáltam kikerülni az aktiválását, de balesetek mindig is történnek. Nem volt olyan hosszú életem vérfarkasként, de pokolian fájdalmas volt. Klaus hibriddé tett, én voltam az első, sikeres hibridje. Az első hetekben örültem ennek, és büszkeséggel töltött el a tudat, hogy én vagyok az első.. De a többiek nem szívlelték a Klaus iránti lelkesedésemet, még Rebekah-val sem volt viszályos kapcsolatunk. Amikor már az ő életüket is kockázatra tette, akkor tudtam, hogy cselekednem kell, ráadásul gyorsan, ha nem akarom őket elveszteni. Mindig is hatalommániás voltam, és csak akkor szembesültem vele, hogy mekkora egy csicska lettem. A személyes lábtörlője, aki mindig ugrott, ha csettintett. A többi meg sorra követte egymást. Teltek a percek, Lydia felhívott. Késik. Na nem mondod? Miután kinyomom a mobilomat, kifújom a levegőt. Gondolkozzak.. eddig ezt tettem, és most? Unalmamban tényleg elkezdek merengeni az élet nagy kérdésein, és annyira felemésztett engem, hogy nem is voltam tudatában mennyire is elment az idő. Egy ismerős lágy, női hang zökkent ki álmodozásomból, avval, hogy a nevemen szólít. Megfordulok, és szembe találom magam vele. Igazán szemrevaló teremtmény. Már az első alkalomnál jól megnéztem. Most is ugyanezt teszem gyorsan, s határozottan. - Lydia, örülök, hogy felkerestél. – tekintetem nem haragos. Késett, és? Biztos habozott, azért ez egy nagy lépés a számára. Tudom, milyen fájdalmakkal jár, és vannak, akik mégis Klaus szolgálatát választják. Igazából nem értem meg őket. Át kell esniük ismét, és utána szabadok lehetnek. A szabadság érzete a világ legjobb dolga a világon, amikor tényleg nem vagy senkihez se kötve. - Biztos vagy benne? – megkérdőjeleztetem döntését. Remélem, nem valamilyen trükköt szervez, s egyenesen Klaus csapdájába óhajt engem belelökni. – Tudnod kell, hogy ez nem percekig tartó fájdalom. Ez igazán kemény órákon, sőt, talán napokig tartó kegyetlen fájdalom. Át fogod élni minden egyes csontjaidnak törését. Össze nem hasonlító avval, amit a telihold alatt éltél át. Tehát szükségem van a beleegyezésedre, és tudni akarom, hogy tényleg komolyan gondolod-e. – lépek hozzá közelebb, tekintetem mindvégig a komolyságot sugallja. A tudatára akarom adni a dolgot, és inkább most meneküljön, mint útközbe. Ha valamibe neki vágok, azt szeretném is véghez vinni. Sikeresen. Halk beszédre, susmorgásra leszek figyelmes, és úgy látszik nem csak nekem tűnik fel. Mutatóujjamat Lydia ajkai felé rakom, jelezve, hogy meg ne mukkanjon. Majdnem érintem őt, milliméterek választanak el tőle, érzem a vibrálást. Ezek a hangok.. ismerősek. - Basszus Lydia. Követtek. – tudatosult bennem a dolog, és idegesen ejtem ki a szavakat, csikorogtatva a fogaimat. Klaus és a nyomorult hibridjei. Vicces, mert mi is azok vagyunk. Csak én nem nyalom a talpát, nem veszem komolyan minden egyes szavát, mert már nincs olyan hatással rám. Nem érzem a kötelességet, hogy a kedvére tegyek, és mindent megcsináljak. A köteléknek annyi. Lydia pedig.. ő is szeretne megszabadulni a köteléktől. Megragadom kezét erősen, úgy, hogy el ne tudja engedni. Menekülni fogunk. Ha Klaus megtudja, hogy titokban mit művelek a háta mögött a hibridjeivel, kiakadna az Őnagysága. Futok Lydia-val, egyre beljebb jutunk a barlangba. Korom sötét van, nincs egyetlenegy fényforrás se, de úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzetünkre nézve ez talán jól is jöhet számunkra. Látok, szerencsére, ráadásul ismerem is a helyet. Máris egy előnyünk akadt a hibridekkel szemben. Egy rejtett melléklyukba préselem be magamat, majd húzom magam után Lydia-t. Magamhoz vonom, mögém állítom, hogy ha talán mégis ránk találnak, akkor engem kapjanak el legelőször és legyen esélye a menekülésre. - Láttál valami furcsát, amikor erre jöttél? Történt valami szokatlan? – kérdem a leghalkabb hangomat elővéve, és csak abban reménykedek, hogy nem találnak ránk a mocskok.. Klaus és az átkozott tervei. Betegesen ragaszkodik az általa kreált hibridekhez, holott már egy egész hadsereget fel tudna belőlük állítani. A kérdés: Mikor fog leállni?
- Rendben Tyler, nemsokára ott vagyok. – hallattam magam biztató hangon a telefonban, miközben valljuk be; füllentettem egy ici-picit. Vagy nagyobbacskát.. A ’nemsokára ott vagyok’ nálam csak annyit jelenthetett, hogy várj még egy picit, ha gondolod, kezdj el sütni egy tortát, mire odaérek úgyis kész lesz, legalább a csevegésünket felszabadultabbá tehetjük egy kis sütemény rágcsálásával. De nem.
Illetlenség lett volna azt üzenni neki a telefonban, hogy egy elrejtett barlangban készítsen nekem egy tortát. Bár valószínűleg ő is csak viccnek vette volna. Teljesen mindegy volt már, bármit is mondtam volna, bárhogy is próbáltam volna elviccelni az esetet, az igazság az, hogy nem fogok odaérni a megbeszélt időpontra. Már ott rosszul indul az egész, hogy én akkor kezdtem készülődni, mire már ott kellett volna legyek. Elszúrtam, de talán meg tudja nekem bocsájtani. Főleg ha figyelembe vesszük azt a szempontot is, hogy érdekeink azonosak; meg szeretnénk törni ezt a nyomorult átkot, mely tönkreteszi az életemet, elveszi a szabadságomat, vagyis nem hagy élni. Bizonyított tény, hogy bármelyik hibrid képes megtörni az átkot, élő példa erre Tyler Lockwood. Igen, neki sikerült, nemsokára pedig én is újra vérfarkas leszek a segítségével.. Előre érzem a szabadság illatát! Visszatérve a témára. Elkésem. Vagyis.. már elkéstem. - Figyelj, öö.. – kezdtem bele és az eddig végiggondolt dolgok után sem jutott eszembe semmi ésszerű, mit is mondhatnék neki, miért nem vagyok még ott. Semmi. Üresség. Nem volt lehetőségem sokáig húzni az időt, végülis ő hívott fel, valószínűleg már vár. És ez a valószínűleg már jó régóta tarthat, ha kicsit belegondolok és végigfutok a nemrégi tetteimen. Azokon a tetteken, melyeket a Tylerrel való beszélgetés helyett végeztem. – öö.. addig.. mit tudom én, szedd össze a gondolataidat. – így van ez, ha nem tudsz semmi értelmeset mondani, ’ööö’-zz és mondj valamit hosszút, amivel húzhatod az időt, és nyerhetsz vele. Én megtettem minden tőlem telhetőt, a hosszan ’ööö’-zés benne volt, a mondandóm viszont kicsit sem volt hosszúnak nevezhető. Ez van, ahhoz képest, hogy sok embernek volt már szerencséje megismerni a Lydia féle késést, én még nem voltam képes megtanulni ezt a trükköt. Kinyomtam a telefont, ami így utólag nézve rossz döntés volt, így Mr. Türelmetlen csak még türelmetlenebb lesz, ami mellett még unatkozni is fog.. - Nem lehetne kicsit gyorsabban?! – szóltam a taxisofőrhöz, kit látszólag nem is nagyon foglalkoztatott az utas, egyszerűen csak az érdekelte, hogy az út végén megkapja a neki járó fizetést, és persze a borravalót. Aha, várhatod kedvesem. Vagy csak kocsijavításra kéne a pénz? – Ahogy elnézem, az se jönne rosszul a kis tragacsnak. Már tíz perce ott lehetnék, ha nem lassítana minden szemafornál, piros előtt három másodperccel. Elővigyázatosság ötös.. - Hölgyem, nem tudom vezet-e, de tudhatná, a szabályok nem azért vannak, hogy megszegjük őket! – förmedt rám, idegesen hátrapillantva. - Én meg úgy tudom, vezetés közben előre kell nézni. Ezt nem tanították meg magának? – reagáltam az előbbi kijelentésére, mire egyszerűen csak folytatta a vezetést, rólam tudomást sem véve. Durcásan vallottam be magamnak; ezzel bizony nem javítok semmit a helyzeten, a tény pedig, hogy elkéstem, még mindig áll. Azt hiszem már mindegy is..
- Tyler. – szólaltam meg, bár amilyen nagy volt a csönd, biztosan hallotta, hogy megérkeztem – Itt vagyok.. – vigyorogtam, mire megfordult. Valójában kicsit röstelltem is magamat..
Csak pár napja vagyok ebben a kis városban, de még is valamiért már most megfogott. Nem tudnám megmondani mi, de jól érzem itt magam. Már is jobban otthon érzem magam. Sok emberrel még nem volt szerencsém beszélgetni. Egyenlőre csak felmértem a helyet, mit hol találok meg. Nehéz elhinni, hogy itt vámpírok lehetnek. Békésebbnek tűnik ez a hely annál. A panzióban pedig, eléggé ijesztő a néni. Felér egy horror filmbeli szereplővel. Mikor ma felkeltem elhatároztam, elindulok az erdő felé. Elvileg nem élnek, a Myrtic Falls-i erődben vadállatok. Azért rákérdeztem az embereknél erre, ne érjen váratlanul medvetámadás. Jártam a Grillben, hangulatos hely, elvileg mindenki a környékről oda jár. A mai reggelim és kávém is onnan származik, amit a kis utam során befaltam. Elhatároztam még vissza térek oda, egy késői délutáni órában. Akkor talán jóval többen lesznek bent, mint reggel. Akkor már vége a munkaidőnek, és az iskolának. Ott mindenkit szemügyre tudok venni. Amíg az erdőhöz nem értem, fotózgattam az utcán. Az embereket főleg, kik is laknak erre. Majd beértem az erdőbe, kicsit félve egyedül, de nagyon szépnek találtam. Addig mászkáltam, és nézelődtem az erdőben, szürcsölgetve a kávémat, amíg ezt a barlangot meg nem találtam, ahova már beléptem. Szorosan fogom magam előtt a Nikon fényképezőgépemet. Oké lehet hülye dolog volt, kitudja ki, mi lehet itt lent. Leteszem a kávés poharamat, és elkezdek fotózni. Mondjuk, nem hiszem hogy itt aludnának a vámpírok. Erre a gondolatra elmosolyodom. Elképzelem, ahogy benézek valahova, és dracula éppen mászik ki a sírból. Remélem ennyire nem hasonlítanak a régi filmekre. Főleg ha én is vámpír akarok lenni, én nem szívesen aludnék ezen a helyen. Szorongatom a fényképezőgépemet, miközben kattintgatok mindenhova. Ki tudja mit fogok észrevenni a fotón, amit szabad szemmel nem vennék észre. Eléggé rémisztő ez a hely, egyik helyiségben még láncokat is találok. Mély levegőt veszek. - Na jó Nicki húzz el innen. - mondom magamnak hangosan. Majd fogom magam és elindulok vissza felé, mikor hangokat kezdek hallani a bejárat felől. Ijedtembe azt se tudom mit csináljak. Kik járhatnak erre ?
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Lockwood barlang Hétf. Aug. 27, 2012 11:34 am
Kezdőlap
Tárgy: Re: Lockwood barlang 
