Négy átkozott hónap. Ennyi időt töltöttem abban az árnyékvilágban, ahol egyetlen napot éltem át újra, és újra. Sokáig hittem, hogy az az én személyes poklom, mert ezt érdemeltem. Sokáig, szinte minden áldott nap felrémlett bennem az az egyetlen nap amely pont napfogyatkozásra esett. Amikor kiszabadultam a sötét kamrából, és megöltem Zach feleségét. Éheztem, és Stefan megint azt hitte, hogy nem ki tud fogni rajtam. Ez a nap volt az, amikor ismét elváltak útjaink, és ezekért a tettekért hittem azt, hogy az a hely az én poklom. Persze Bonnie idegeire mentem, végül megmentett, és ott ragadt azzal a pszichopatával. Tudtam, hogy meg kellett tennem, amit a sokak által nem létező becsületem kívánt, de látni akartam valakit. Pontosabban két ember volt fontos számomra jelen helyzetben. Az egyikük az életet tartotta bennem, a másikuk, hát ő pedig reméltem, hogy mellette állt. Elena volt az, aki minden áldott nap erőt adott, aki minden nap arra késztetett, hogy éljem túl. Nem tudhattam, hogy valaha kijutok-e onnan, vagy sem, csak azt tudtam, hogy egy napon talán sikerülhet ismét az élők sorába kerülnöm, és most megtörtént. Így volt, és éreztem, ahogy ismét testet öltök. Egy kék ing és egy fehér póló volt rajtam fekete farmerral, mikor a külvilág zajai beszűrődtek. Először távoli zajként éltem meg, majd beszéd ütötte meg a fülem, végül megismertem a hangot. Stefan volt az, és kétségbeesett hangon szólt. Az én drága kisöcsém engem gyászolt, nem is gondoltam volna, de megtette, és már hallottam is, hogy repül az üveg. Én pedig pontosan ott álltam, amerre tartott, én pedig egyszerűen elkaptam azt. - Kár lenne elpazarolni az italt, mikor meg is ihatnánk - csendült fel hangom rekedten, bár mintha megnyugodtam volna, és mégsem hittem el, hogy valóban megtörténhetett az, hogy most itt vagyok. Stefan arcát kutattam, figyeltem őt, látni akartam, ahogy meglepődik, majd talán el sem hiszi majd. - Itt vagyok... Élek - jelentettem ki úgy, hogy magam sem hittem el. Majd kortyoltam az italból, végül közelebb lépdeltem az öcsémhez, mert bár sokszor civakodtunk, most mégis hiányzott. Ő és az állandó beszólásai, ahogy sosem értettünk szinte egyet. Mélyre szívtam a levegőt, majd lassan kifújva álltam meg előtte még mindig megkönnyebbült arckifejezéssel, hiszen éltem. Itt voltam, visszatértem, és nem tudtam elhinni. - Élek... - kutattam kék íriszeimmel az övéit, majd magamhoz húzva öleltem magamhoz, hogy elhihesse, ez nem az ital miatt van, én tényleg visszatértem!
Gyász. Mindenkiből mást vált ki. Némelyikünknek csak egy szó, némelyikünknek egy egész fejezet életünk könyvében. De esetemben... életem könyvének vége...
Elég sokáig voltam távol ahhoz, hogy az etikett alapján első utamnak ne a temetőbe kellett volna, hogy vezessen. Ám magam sem tudom, hogy miért... egy lakmározó fenevad a mellkasomban azt süvítette, hogy térjek vissza oda, ahol egyszerre vesztettem el mindent. Ahogy a kripta ajtaján beléptem, és lehunytam szemeimet, valamiért megcsapott valami ismerős illat. A nap már lement, a sötétségben csupán pár gyertya az, amely megvilágítja ezt a helyiséget. De nem ez volt az első, ami érdekelt. Emlékeimbe révedve egy mélyet sóhajtottam.
"- Bonnie, hol van Damon? Hol a bátyám? - szólalt meg hangom, ahogy Alaric-ot megpillantottam Bonnie oldalán. A halál utolsó sugallata még ott pihent az arcomon, a bőröm minden egyes négyzetcentijén. A pillanat, amelyre vártam, mióta csak szívemet kitépték mellkasomból. Láttam, ahogyan Damon gyászol engem. Mindent láttam, ám az életet csak most kaptam vissza Bonnie-n keresztül. Szavaimat csupán Elena tudta túlharsogni. És ekkor jöttek a szavak, amelyekre nem voltam felkészülve. Még úgy ezer évig biztosan nem... Damon nem jön vissza..."
Belekortyoltam a magammal hozott whisky-be, és ahogy az egyik gyertya mellett helyet foglaltam, a kinti égboltot kezdtem figyelni az apró ablakon keresztül. - Nem tudom, mit kellett volna még megtennem - bukott ki belőlem suttogva, mintha csak a bátyám égkék szemeibe nézhettem volna ezen keresztül. - Nincs többé visszaút... a halálból... - ejtettem ki nehezen a szavakat, majd ismét ajkaim közé szorítottam a whiskys üveg nyakát, hogy belekortyolva végigégesse a torkom, ám mindez kellemes élmény volt most az érzéseimhez képest. Halvány, de annál keserédesebb mosoly kúszott ajkaimra. - A kripta, ahol a családom nyugszik... kivéve téged... - emeltem egy pillanatra az ég felé az üveget, majd egy sóhajtással leeresztettem, és elmélyedtem a gondolataimban. - Az élet veled könnyebb volt, mint nélküled... a lábam alól kicsúszott a talaj. És nem tudom, hogyan álljak talpra, és kezdjek elölről mindent nélküled. Mert... elveszett vagyok, bátyám - szorítottam össze ajkaim, s éreztem, hogyan szegélyezi könnyfátyol mindkét szememet. Lassan de biztosan utat engedett minden szomorúság annak, hogy helyét az indulat vegye át zaklatott ereimben. S ahogy lábaim hirtelen felpattantak, karom pedig lendült, hogy a félig teli palackot a falhoz vágja, megtorpantam... az üveg nem ért falat... nem hallottam reccsenést...
Tulajdonképpen még én magam is elhiszem, hogy ez a nő nem tud semmit. De akkor mégis miért csinálom? Mert remekül érzem magam attól, hogy más szenved a kezeim alatt. Szeretem éreztetni a fölényem, és persze nem csak emiatt teszem, hanem amiatt is, mert dühös vagyok Heatherre, hogy csak úgy faképnél hagyott. És persze nem is akárhogy. A módszere igazán csodálatos kivitelezés volt, csak az a baj, hogy tőlem vette az ötletet. Mert mindent tőlem vesz. Még akkor is így hiszem, ha közel sincs így. A kedvességét például nem tőlem tanulta. Azt én tanultam tőle, és csak neki mutattam meg, hogy jó tanár volt. Nem is sűrűn hangoztatom, mert a gyengeség jelének tekintem eme kis ocsmány emberi tulajdonságot. Szóval ezzel a kiscsajjal semmiképp sem leszek az. Inkább kegyetlen leszek, és igyekszem kiélni a dühömet, amit bár nem ő okozott, mégis őt állítom céltáblának. Igen, verbénával kínzom mert fantasztikus dolog azokat a dolgokat használni egy másik vámpíron, ami engem is gyengévé tesz. De amíg körültekintő vagyok, és odafigyelek, hogy rám ne jusson ebből a méregből, addig csak ő szenved, én pedig gonosz vigyorral nyugtázom az arcán végbemenő változásokat. - Tudod csak az az egy bajom van a vámpír léttel... - terelek egy röpke pillanatra témát, hogy megoszthassam vele a felfedezésem. Eközben a zacskót leteszem az egyik szabad kriptára, hogy elővehessem a tőrt, amit a bakancsomban hordok. - Ha én kínzok, túl hamar összeforrnak a sebek - hangom eszelőssé válik, ahogy a belső zsebemben kutakodom, s végre megtalálom, amit keresek. Tekintetem semmi jót sem sejtet, ahogy rá pillantok, miközben még egy kisebb zacskó kerül a kezembe. - Így ellestem egy boszorkánytól egy nagyon kis ötletes dolgot... Ezt! - mutatok fel egy omega alakzatú vas darabokkal teli átlátszó zacskót. Igazából engem is elkapott anno egy boszorkány, és kivéreztetett. Akkor, százötven évvel ezelőtt ő is ilyen eszközt használt. Csak sajnos nem tudta, hogy mennyi erő is lakozik bennem, így végül pár hónap éhezés után eloldozott, hogy megöljön, én pedig uralkodni sem próbáltam a vérszomjon. Volt egy fia. Finom volt. - Nagyon jó kis találmány, és nem hagy meggyógyulni - mosolyodom el, ahogy felé lépve felemelem a tőrt, majd lassan mozdulok, hogy hosszában felvágjam az alkarját, és a sebnek függőlegesen tehessem bele a már oly sokat emlegetett eszközt, ami szétfeszíti a gyógyulni vágyó sebet. Ugyanezt megismétlem a másik karjával is, aztán felfigyelek a homokos talajra csöpögő vérre. - Ajjaj... Micsoda pazarlás, nem igaz? Várj! - illanok el egy rövid pillanatra, majd két agyag edénnyel térek vissza. az egyik sírról vettem el őket, hogy Virginia vérét felfoghassák. - Szóval rossz kislány voltál, ami nem tetszett szent Heathernek igaz? Úgy sajnálom, hogy elrontottam a meglepetést - ironizálok, sőt még jobb lábammal dobbantok egyet a talajon, mint egy durcás kiskölyök, aki nem kap szülinapi tortát. Persze az egész elmeháborodottnak hat, de nem érdekel. - De tudod mit? Mi lenne akkor, ha te lennél a kis játékszerem, amíg Heather megment? Persze ha nem ment meg, egy idő után meg kellene, hogy öljelek, és azt nagyon utálnám - magyarázok tovább, köröket róva a nő körül. Élvezem a helyzetet, de persze nem hagyhatom, hogy unatkozzon itt mellettem. S mivel hiányolom a vékony kis hangját, ismét előszedem a verbéna port és most egyenesen a sebbe szórom. - Na mit gondolsz? Állítom, hogy Heather nem is utál annyira a kis tettedért, hogy itt hagyjon meghalni a kezeim által, vagy mégis? - rengeteg rejtett feszültség van bennem, amit nem tudok kiadni magamból, ha nem kínzok meg valakit. Kellemes érzéssel tölt el, ahogy szenved. A vére lassan kiürül majdnem teljesen, így ereje sem lesz megszökni előlem... Pontosan ezt akarom elérni...
Ahhoz képest, hogy máskor egy átlagos ébredés elhúzódhat akár órákig is, most igencsak gyorsan kipattannak szemeim. Hiszen ez egyáltalán nem átlagos ébredés. Most nincs időm lustálkodni... Na nem mintha Blake mellett lehetne. Na de most, hogy kinyílnak szemeim, már tudom, hogy itt semmi sincs rendben. Jóformán meg sem tudok mozdulni, minden végtagom ki van kötözve, és ha azt hiszem, hogy ez még csak a kezdet, valószínűleg nem tévedek túl nagyot. Az arcom még mindig ég, az imént kapott verbéna adagtól, és a látásom se a szokásos. Homályosan látom magam előtt a férfit, és csak néhány pislogás után kezd kitisztulni az alakja. A fejemet kábának érzem, és mindenem gyenge. Pontosan olyan érzés, mint mikor az ember másnapos. Igen. Úgy érzem magam, mintha tegnap hatalmas mennyiségű alkoholt juttattam volna a szervezetembe. Pedig ez nem így van. Fogalmam sincs mit kellene tennem ahhoz, hogy elengedjen. Mármint tudom... De azt nem tudom teljesíteni. Halvány gőzöm sincs arról, hogy Heather, mégis hol a fenében van. Nem láttam már hónapok óta, akkor is azt hiszem veszekedve váltunk el, természetesen az én kitörésem miatt. És éppen emiatt fogtam magam és jöttem ide... Azt hittem majd végre bocsánatot kérhetek tőle a hülyeségem miatt. Erre tessék! Saját magamat csaltam egy óriási csapdába, és még csak figyelmeztetni sem tudom Heathert, hogy ide ne jöjjön. A francba! Szavai hallatán lehajtom fejem, még csak arra sem méltatom, hogy esetleg szemébe nézzek. Nem akarom őt hallgatni, segíteni úgysem tudok neki, na meg nem is igazán akarok. Örülök, hogy tényleg nem tudok semmit, mert valószínűleg ha tudnék, előbb vagy utóbb, úgyis kiszedné belőlem. Így talán rájön, hogy igazat mondok. Vagy megöl. A másodiknak annyira nem örülnék. A következő pillanatban ismerős hang csapja meg fülemet. Nem tart sokáig, hogy rájöjjek, mi is az a hang. A zacskó. A kis tasak, amiben a verbéna van. Jaj ne... Szinte már érzem a fájdalmat. Hallom ahogy közeledik hozzám, de még mindig nem nézek fel rá. Csak szorítom össze fogaimat, és próbálom kitalálni, hogy hol fogom érezni a következő égő, és maró érzést. Hát a várakozás nem húzódik el túl sokáig, alig pár másodperc múlva keservesen ordítok fel, akár egy kisbaba, mikor első lépései után elesik és megüti térdét. Gyűlölöm ezt a férfit, csak arra tudok gondolni, hogy mit tennék vele, ha mondjuk erősebb lehetnék nála... Ez meg nyugtat. Ha gondolattal gyilkolni lehetne, ez a fickó már nagy valószínűséggel kibelezve feküdne itt, szívében egy karóval. Elképzelem a látványt, és kizárok minden fájdalmat, egészen addig, míg meg nem hallom hangját. Félelmetes. Elmondom amit tudok... - Fogalmam sincs hol van, nem tudok róla semmit. Komolyan! - Mondom, miközben felnézek rá. -Pár hónapja láttam őt utoljára. Veszekedtünk, mivel vásárlás közben tört rám az éhség, és... És kicsit túlzásba vittem a dolgokat. Azóta nem beszéltem vele. Most is csak azért jöttem ide hogy bocsánatot kérjek tőle, de ehelyett ez fogadott. - Magyarázom neki fájdalomtól meggyötört arccal, miközben lassan megrázom fejem. - Én nem tudok segíteni. Könyörgöm, engedj el. - Teszem még hozzá, majd ismét lehajtom fejem és a földet bámulom, de ezúttal a gyengeségtől. Soha nem gondoltam volna, hogy a vasfű képes ennyire legyengíteni egy erős vámpírt. Bár reméltem, hogy nem is fogom megtudni.
Szeretem éreztetni a fölényem, főleg, ha az ellenfél gyengébb, mint én. Ráadásul célom van ezzel a nővel, vagy kislánnyal, mert hozzám kislány. Mégis ő lesz a legtökéletesebb játékszer. Valamiért úgy érzem, ha nem is örök barátnők, akkor is jóban vannak, és ha egy kicsit is szorosabb a kapcsolat közöttük, akkor Heather-nek fontos ez a lány. Virginia. Tetszetős név, és ha nem ő lenne a megfelelő eszköz, akkor is eljátszadoznék vele egy kicsit. De most sokáig fogok játszani vele. Egyrészt, mert idegesít ez a sok kérdés, másrészt, mert hátha tud valamit, és ha igen, akkor egy idő után mindent el fog mondani, főleg, ha azt akarja, hogy ne kínozzam úgy. - Tudod még egész csinos is lehetnél, ha nem kérdeznél ennyit... Nem áll jól - vonom meg a vállam, majd gyorsabban cselekszem, mint ahogy reagálni tud, ezért könnyű dolgom van. Könnyebb, mint gondoltam. Lassan kötözöm ki a kripta tetejére, már mindent berendeztem, hogy ne tudjon kiszabadulni. a rongy, ami elaltatta, már ismét a kezemben van, de még nem teszek vele semmit. Meg akarom várni, míg felébred, ami hamar meg is történik. - Jó reggelt Csipkerózsika. Tudod őszintén nem téged akartalak elsőként választani, de végül megtetszett a neved. Őszintén, nagyon meglepett, hogy még ismered is őt, de tudod azt hiszem ez lesz a szerencsenapom - miközben beszélek, lassan sétálgatok, majd leteszem a rongyot, és előveszem az előbbi kis tasakot a zsebemből, amibe a verbéna is van, és olyan helyre teszem, ahol biztosan megtalálom. Persze idő közben levettem a lányról minden olyan felesleges ruhadarabot, ami takarja a karját, de nem vetkőztettem meztelenre. Nem, isten ments. Ha hosszú ujjú a felső, akkor levágtam az ujját, ha nem, az nekem jó. Hosszú percekig nem szólok semmit, majd ismét nálam van a kis tasak, és egy csipet verbénát veszek ki belőle még mindig kesztyűben, és a lány alkarjára szórom. - Csak mond el, hogy mit is tudsz Heatherről, és azt is, hogy hol van. Most még finom vagyok, de később nem biztos, hogy ugyanezt tudom garantálni... - hajolok közel a füléhez. Elég sok kis játékom van, amivel le is csapolhatom, de még várok. Ez a vihar előtti csend, vagy legalábbis hasonló.
Ő is arra kíváncsi? Most tényleg szórakozni akar velem? Akkor mégis ki írta azt az üzenetet? Ő volt... Tuti! Rajtam keresztül akarja megtalálni Heathert. Hát mit ne mondjak... Nem a legjobb választás volt, és ha elég okos lenne, akkor erre ő maga is rájöhetett volna. Hiszen ha tudnám hol van az a lány, akkor most nem lennék itt, vagy ha mégis, akkor nem az lett volna az első kérdésem, hogy "hol van Heather?". Nem értem, hogy találta meg pont az én nevemet és az én számomat. Ráadásul honnan tudta, hogy ismerem Hedit, és honnan tudta, hogy jóban vagyok vele annyira, hogy összeszedjem minden bátorságom és idejöjjek. Mert ugyebár nem volt ám ez olyan könnyű, hiszen fogalmam sem volt mivel fogom szemben találni magam. Csak egy tippem volt, ami természetesen nem is jött be. Mondjuk ha nem nézne ki ilyen ijesztően és hátborzongatóan, még azt is hihetném, hogy neki is Hedi írt egy üzenetet, és ugyanazért van itt amiért én. Viszont ő nem olyannak néz ki, mint amilyenekkel barátnőm képes lenne jóban lenni. - Hát... Ha tőlem akarod megtudni, akkor rossz vámpírt találtál magadnak. Hiszen ha tudnám hol van, most nem lennék itt. - Vonom meg vállamat, miközben azért figyelem minden mozdulatát. Még ha nem is tudom megvédeni magam, akkor is jobb félni, mint megijedni. Bár, ha jobban belegondolok, akkor egyik sem éppen nevezhető jónak. Nem akarok se félni, sem pedig megijedni. De ha jól sejtem erről már lecsúsztam, hiszen nem is csak, hogy félek, hanem egyenesen rettegek tőle. Nem tudom miért... Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen... Ilyen nem is tudnom milyen. Igazából nem tudok semmit abból ami most itt folyik, és nem értek semmit. Fogalmam sincs mit kellene tennem. Hagyjam had szórakozza ki magát, aztán reméljem, hogy túlélem? Hát jó terv, mit mondjak! Hangja ijesztő, és ellentmondást nem tűrő. Éppen ezért nem is merek ellenkezni vele. Ami valljuk be, nagyon különös. Elvégre én egy erős nő vagyok, tele energiával és tervekkel. Mi lesz ha ez mind... Á, nem! Ilyesmire még csak gondolnom se szabad! Majd valahogy megbeszélem vele a dolgokat, és gond egy szál se. - Mibe kellett volna beavatnia? És miért nem mehetek el? Nem tudok semmit... - Tekintetem könyörgővé válik, és egyre rosszabbul érzem magam. Nem szeretek vad lenni. Én inkább az a vadász típus vagyok, aki eljátszogat a prédájával... És nem szeretem megfordítani ezt. Most viszont úgy tűnik sikerült. Lassan tényleg kezdem áldozatnak képzelni magam, és attól tartok, hogy ez valóban így is van. - Játékszer? - Kérdezek vissza értetlenül, de mikor közelebb lép és keze felemelkedik én reflexszerűen ugranék hátra, ámde elkések vele, így sikerül neki egy adag verbénát fújnik arcomba. Ami nekem egyáltalán nem tetszik. Sőt! Szörnyen éget, és mar, és... És még a szememet sem tudom kinyitni. Idegesen rázom fejemet, mintha ez segítene rajtam, miközben meghallom újabb szavait. Amikre nem igazán tudok válaszolni, ugyanis nagy pechemre a hátam mögött terem. Persze én azon nyomban próbálnék felé fordulni, hogy lássam mire készül, de mielőtt ezt meg tehetném, történik valami. Valami, ami mindennél rosszabb. Érzem ahogy arcomhoz nyom valamit, ami át van itatva vasfűvel. Mivel mást nem tudok tenni, csak kapálózok, mint egy idióta, egészen addig, amíg az össz erőm el nem hagy, és végül szemem is be nem csukódik. - Mi a...? - Morgom el orrom alatt mikor lassan kinyílnak szemeim és rá nem jövök, hogy mi történt velem, az idő alatt, amig én jó mélyen aludtam.
Az egérke befutott a csapdába, szinte önként kínálva magát a macskának. Mintha csak egy öngyilkos küldetésen lévő kamikaze lenne, s még csak meg sem kellett nagyon erőltetnem magam. Mintha ez az egész csak egy gyerekjáték lenne. Mintha én valami mindenható és legyőzhetetlen valaki lennék, holott csak az évek alatt finomítottam a technikámon. Sokat köszönhetek az ideiglenes mentoromnak, aki rávezetett az ölés és a kínzás szépségére, hogy ne csak vad vérfürdőket rendezzek, hanem adjam meg a módját annak, ha valamit el akarok érni. Sokat köszönhetek neki, s talán csak azért nem öltem meg őt, mert erősebb volt nálam. bár ez nem elég indok. Hiszen ha ügyes valaki, mit sem ér a kor nem igaz? Ahogy a sötétség homályában végigmérem a kis áldozatomat, már tudom, hogy egy vámpírral van dolgom, hallom a szívverését. Hallom, ahogy sokkal lassabb, mint egy emberé, és egy gonosz mosoly jelenik meg arcomon. Még jó, hogy verbénát is hoztam. Nem is keveset. Ahogy azt kérdezi, hol van Heather, kiropogtatom a nyakam, kínzó lassúsággal, és nem sietem el a választ. Ráérősen lépek közelebb egy lépést, s csak miután ismét végig mértem, akkor szólalok meg. - Igazából én is ezt szeretném tudni - Jeges tekintetem fagyos villanása azt hivatott jelezni, hogy nem most lesz a szabadulása perce, hogy innen nem fog egyhamar haza menni. Szórakozni vágyom, és a bennem lévő harag ismét olyan méreteket öltött, hogy szinte már szétszakít. A büszkeségemen esett csorba megtorlásra szorul, és ha tudnám, mi az a sajnálat, lehet, hogy sajnálnám Virginiát, hiszen, ami rá vár, nem éppen mókás kis szórakozás lesz. Zsebre dugom a kezem, ahol megérzem a kis zacskót, melyben porrá zúzott verbéna pihen, emlékszem, hogy furakodott be az orromba, mikor próbáltam óvatosan porítani. Égetett, mint még soha semmi előtte, de sajnos ezeket a dolgokat is véghez kell vinni, a cél érdekében. Vámpír létemre több vasfűvel rendelkezem, mint a helyi idióta tanács, így a lebukás esélye sokkal kisebb. A lány félelme felüdít, és meg is részegítene, ha hagynám. Szeretem érezni, ha valaki fél, ha látom rajta, hogy a puszta megjelenésem elriasztja, de nem tehet ellene. Itt kell velem maradnia, mert nem lesz olyan szerencséje, hogy pár perc alatt elengedjem. - És te vajon hol álmodtad ezt? A drága Heather mégsem avatott be mindenbe, amit tudnod kellett volna? Segíteni fogsz, mert én azt mondom, és addig nem mész el, amíg azt nem mondom, hogy mehetsz - vázolom fel a helyzetet túlságosan is nyugodt hangon, miközben haragosnak kéne lennem. Ez lehet vészjósló, jelezheti a veszélyt. Pedig már kezdtem hinni, hogy ez a Virginia valami fals szám, de hála istennek nem kell előhalásznom azt az átkozott SIM kártyát, hogy új áldozat után nézzek. Nyugodtan veszem elő a kis tasakot, ami az ujjaim között ragadt, majd teljesen természetes módon bontom ki, hogy egy percre sem engedem el Ginny tekintetét. - Sajnos nem vagyok Ősi, hogy megigézhesselek, de sok más izgalmas játékszerem van, amit rajtad fogok kipróbálni - Vigyorodom el halál nyugodtan, mégis valami játszott izgatottság tűnik fel tekintetemben, mintha egy gyerek akarná megmutatni az új kisautóját, de ez is mind figyelemelterelés akar lenni. Kicsit játszadozom, mielőtt a mozdulatlanságba taszítanám őt. Kezemben vasfű pora jelenik meg, de a kesztyű miatt engem cseppet sem mar, majd felemelem nyitva a tenyerem, és ahogy közelebb lépek, már alig választ el húsz centi minket egymástól, a szám elé tartom a nyitott tenyerem, majd egy erőteljes fújással az összes verbénát az arcába fújom. Nem ájul el tőle, de mindenesetre elég időt ad, hogy egy rongyot kutathassak a táskámban, majd egy olyan üveg is előkerül, ami nem átlátszó, de ejthető, mi van benne, ha kesztyű van rajtam. Belocsolom vele a rongyot, majd visszazárom az üveget, és megállok vele szemben. - Már az én játékszerem vagy! - Suttogom, és remélhetőleg már kiheverte a verbénás por okozta fájdalmakat, mert ami ez után jön, azt nem fogja megköszönni. Vámpírsebességemet kihasználva kerülök a háta mögé, és esélyt sem adva a védekezésre szorítom az orrához, és a szájához a kendőt, mely vasfüves vízzel lett beáztatva. Így a száján és az orrán csak ezt tudja beszívni, ami méreg, és éget, mint a sav. Ha elég verbéna jut a szervezetébe, feladja, és az ájulás keríti hatalmába, de ha ez nem történne meg, a biztonság kedvéért erőteljesen rántom oldalra a fejét, így a nyaka kitörik, ami az ideiglenes halálhoz vezet. Így lesz időm kikötözni őt az egyik sírhoz, a keze a feje fölött, a lába terpeszben, még véletlenül sem akarom, hogy megszökjön, bár úgy érzem azok után, amit tervezek vele, nem lesz kedve menekülni, s ő maga fog a halálért könyörögni, ha végre felébred... Azt akarom, hogy ébren legyen, ha belekezdünk a mókába...
Valami hangra kapom fel a fejem. Vámpír vagyok, így mindent hallok ami körülöttem folyik. Érzem, hogy valaki itt van, de túl sötét van ahhoz, hogy megállapítsam, hol is bújhatott el az illető. Úgy tűnik játszani akar... Lehet, hogy alaposan mellé fogtam, és egyáltalán nem az a fickó lesz itt, akit én vártam volna. Akkor viszont valószínűleg bajban vagyok! Körbenézek, és elképedve veszem tudomásul, hogy az ajtó be van csukva, pedig én biztos vagyok benne, hogy nem csuktam be magam mögött. Ezt valaki más tette, és van egy olyan érzésem, hogy ez az ajtó be is van zárva. De hogy nem vettem észre? Vajon most sétáltam bele egy csapdába? Nem merek elmozdulni, mert jól tudom, hogy valahonnan figyel, valaki. Az igazat megvallva, fogalmam sincs hogyan tovább. Nem tudom merre menjek, mit csináljak, mit mondjak, hogyan jutok ki, és hogy mi történik itt. Ha ez így halad tovább pánikba fogok esni. Utálom ha valami nem úgy működik, ahogy azt én szeretném, és ez a helyzet kétségkívül nem kedvemre való. Nem szeretek tehetetlen lenni, pedig most annak érzem magam. Az egyetlen dolog amit tehetek az az, hogy várok. Amit szintén nem tudom, hogy mire. Talán a csodára, talán a halálra, talán Heatherre. Szülinapom van? Nem... Valószínűleg nincs. Bár elég morbid humora tud lenni Hedi-nek, de ennyire nem. Nem is reménykedhetek ilyesmiben. Hirtelen fordulok a hangok irányába. Ekkor már teljesen biztos vagyok abban, hogy itt semmi vicc nincs. Ez a fickó egyenesen ijesztő és... És nincs és. A frászt hozza rám szavaival, a nevetése pedig maga az ördögé. És eddig még én tartottam magam gonosznak... Úgy tűnik mellette egy igazi angyal lehetnék. Főleg mióta Blake belépett a csodálatosnak nem mondható életembe. Na, de most jönnek az újabb kérdések. Miért nem mehetek ki? Ki ő? Mit akar? Hol van Heather? Mi a fene folyik itt? Nem is tudom melyikkel kezdjem. Ha csak egy kicsit is hasonlít rám, akkor mindegy melyikkel kezdem, mert választ úgysem fogok kapni. Ha magamból indulok ki, én soha nem szoktam válaszolni az ostoba kérdésekre, hiszen csak időpazarlás. Szóval lehet megspórolnék egy kis időt, ha kihagynám a hülye kérdéseket. De ugyebár én is hülye vagyok... - Mi folyik itt? És hol van Heather? - Teszem fel rögtön, habozás nélkül első kérdéseimet, mivel kíváncsiságom legyőz, miközben ő megáll pontban előttem. Nem mozdulok, pedig reflexszerűen ugranék hátra, de annyira még nem ment el az eszem, hogy meg is tegyem. Azt csak annak tudná le, hogy félek tőle. Bár valószínűleg így is nagyon jól látja és érzi rajtam a félelmet, de mindenesetre próbálom egyelőre tartani magam. Nagyon remélem, hogy nem kell sokáig... Ám de szavai nem éppen erre utalnak. A ,,Remekül fogjuk magunkat érezni!" kijelentés, nekem inkább azt árulja el, hogy valami olyasmit fog tenni ami nekem nem fog tetszeni. Dehát miért? Miért vonta bele Heathert? Miért nem értek semmit ebből az egészből? Ugye nem Blake... Ha bántódása esik, egyenként fogom összetörni az összes csontját, de csak miután belényomtam egy jó nagy adag verbénát. Velem nem játszhat senki! - Biztosan nagyszerű programot találtál ki... Édesem. De sajnos én erre a hülyeségre nem érek rá. Szóval mond mit akarsz, aztán ha tudok segítek, és mindketten boldogan távozunk! - Sziszegem arcába egyre idegesebben. Jobb ajánlatot nem tudok neki tenni. Valószínűleg Heather nincs itt, vagy ha mégis, akkor valahol el van zárva, és én leszek a kulcsa neki. Valamit biztosan akar... Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ugyan mit. És miért pont engem talált meg. Na, jól van, Ginny... Nyugi! Nem esz meg!
A várakozás felőröl, de egyben mókás szórakozás, hiszen már mióta elküldtem azt az idióta üzenetet, de a lány sehol. Egyáltalán a városban lehet még? Lehet, hogy mellélőttem, és olyannak küldtem el az üzenetet, aki nem is elérhető, vagy rég halott. Kivágom az ajtót, és körbenézek, de alig hallom valami apró állat neszezését. Pár perccel később zokogás jut el füleimhez, talán egy gyászoló. Gyorsan szelem át a fák között a távolságot, majd távolabb állok meg, rálépve egy száraz gallyra, mi megadón reccsen össze a talpam alatt. A nő felfigyel, az erdő ürességét nézi, majd értetlenül fordul vissza a sírhoz. Egy pillanatra rálesek a sírra, melyből rájövök, hogy a férje fekszik benne. Cseppet sem halkan toppanok el, melyre feláll, kérdezne, de felemelem a kezem, hogy csendre intsem őt. - Sssh! Nem sokára együtt lehetsz a férjeddel! - Ígérek hamis ígéretet, hiszen nem tudom, hova kerül a lelke, csak azt, hogy meghal. Kérdés nélkül veszem elő a késem, és vágom fel a csuklóját, amit erőteljesen próbál kiszabadítani, persze sikertelenül. Magammal húzom a hatalmas márvány sírkő mögé, és könyörtelenül szívni kezdem a vérét, míg el nem ernyed a teste, míg annyi vért nem veszek el tőle, hogy magára hagyva biztosan meghalljon. Pazarlás. De nem hívhatom fel magamra a figyelmet, ezért öngyilkosságnak kell tűnnie, egy kis krimis közjátékkal, nem hagyom itt a tőrömet nekik. Hadd keressék a gyilkos fegyvert. A nő hörögve emeli rám zöld szemeit, szőke haja a könnyes arcára tapad, segítséget kér tőlem, legalábbis a tekintete, de én még egy utolsó megvető pillantással mérem csak végig, majd hátat fordítok, hogy pár normál lépés után eltűnjön alakom a szemei elől. Éhes voltam, s bár még mindig képes lennék vadászni, más fontosabb dolgom van. Lépéseket hallok szemből, valahonnan a fák közül, sietős, puha és lágy léptek. Talán valamiféle tartást képzelek beléjük. Egy kis félelmet. Gúnyos vigyor terül szét arcomon, mikor meglátom a lány alakját kirajzolódni, és már előre látom a fájdalmát. Odabenn verbéna van eldugva, kötelek, melyeket ebbe áztattam, rongyok, kések, már szinte alig várom, hogy a kezeim alatt szenvedve nyögje ki Heather hollétét. Felriadok. A lány eltűnt, az egérke a csapdában van. Vékony hangja remegve csapódik vissza a kripta falairól, majd belépek, és lassan zárom be magam mögött a kripta ajtaját. Még azt is hagyom, hogy megnyikorduljon. Alakomat még nem láthatja, így az egyik sarokba suhanok át, ahol teljes sötétség fed el. - Ecc-pecc...kime-hetsz! Ja! Hoppá! - Fedem fel teljes alakomat, tekintetem nem jósol sok jót, ahogy hangom veszélyes ridegsége sem. - Nem is mehetsz ki! - Tör ki belőlem a nevetés ahogy befejezem elkezdett szavaimat, majd vámpírsebességeimet kihasználva sietek a lányhoz közel. Szinte testközelbe, hogy egy pillanatig megszemlélhessem a lányt. Még nem kötözöm le. Túl unalmas lenne. Játszani akarok. Talán kiengedem fogócskázni, utána úgysem lesz ereje. Még van időm, de azért felhúzom a bőr kesztyűt, mely direkt úgy készült, hogy a belsejében vízhatlan réteg van, ami nem engedi át a számomra ártalmas dolgokat. - Remekül fogjuk magunkat érezni, édesem! - Eresztek el egy érzelemmentes mosolyt, mely ijesztő, és semmi jót nem jósol, de nem érdekel. Ha nem ijed meg, majd meg fog, ha nem látom a rettegést a tekintetében, majd fogom. Minden idők kérdése...
Imádom azt az érzést, mikor végre kiolthatom, kiolthatatlan vágyamat a vér iránt. Napok óta nem ittam, igazából nem tudom miért. Mostanában egyszerűen hülye lettem. Próbálom visszafogni magam, egy ember miatt. Inkább koplalok napokig, minthogy a szemeibe hazudjak, mikor megkérdezi, megöltem-e valakit. Tényleg nem értem mi történt velem az elmúlt napokban, hetekben. De azt tudom, hogy ez így nem mehet túl sokáig, mert nem szeretek gyenge lenni. Viszont ha nincs a szervezetemben vér, akkor erőm sincs, és hát az igencsak veszélyes számomra, hiszen itt bármikor, bárki megtámadhat. Talán nem kellene annyira odafigyelnem egy emberre, elvégre... Ő csak egy ember, és örülhet annak, hogy őt nem eszem meg! Tisztában van azzal, hogy mire vállalkozott, és ő elfogadta. Akkor miért én változtassak? Én sem tiltom le a kenyérről, vagy a húsról, vagy olyan ételekről, amire igenis szüksége van! Azt hiszem erről az egészről, beszélgetnem kellene vele. Szükségem van Blake-re, viszont a vérre is, és ha választanom kell... Inkább hagyjuk! Alighogy kikecmergek hosszas gondolataim közül, megszólal a telefonom. Mert igen... Nekem is van. Az igazat megvallva, ez az egyik kedvenc elektronikai cuccom. Százhúsz évvel ezelőtt ilyesmi még nem létezett, de be kell vallanom, teljesen odavagyok érte. Olyan szép, és okos... Valószínűleg ezért okostelefon. Na, mindegy! Üzenetem érkezett, méghozzá Heathertől. Hm... Érdekes, egy ideje nem hallottam felőle. Az a vásárlás nem sikerült olyan jól, mint amilyenre terveztük, erről pedig a nyomorult vérszomjam tehet. Akkoriban pedig még nehezebben tudtam visszafogni magam, az elmúlt majdnem fél évben viszont sokat változtam. Részben miatta, részben Blake miatt, részben az a vadász miatt, akinek a nevét nem tudom, de nem is érdekel, na meg... "Segíts, elraboltak... Ez egy őrült... Kérlek, nem tudom, hol vagyok, talán valami kripta, vagy..." Ahogy elolvasom az üzenetet, hirtelen köpni, nyelni nem tudok, egyszerűen megakad a szó a torkomban, de még a levegő is kiszorul belőlem. Hogyhogy elrabolták? Ő nem fiatal vámpír, mégis kinek sikerült? És akkor én, hogy tudnék rajta segíteni, az alig százhúsz évemmel? Valami nem tetszik itt nekem... Viszont, azt hiszem tudom mi folyik itt. Kripta... Kripta... Kripta! Vajon miért is lenne annyira ismerős ez a hely? Egészen véletlenül engem is onnan rabolt el az a vámpír. Talán ha még idősebb is nálam... Talán tudok rá hatni szavakkal. Lehet, hogy mégis segíthetek? Engem elengedett, bár azzal a feltétellel, hogy nem nyúlok hozzá egyetlen emberhez sem... Vicces! Na, mindegy! A lényeg, hogy valószínűleg ugyanaz a fickó lesz, és ha nem tévedek, talán tudok segíteni Heatherön. Muszáj lesz! Természetesen nem írok vissza semmit neki, csak fogom magam és megindulok az a kripta felé, ahol az a nyomorult vámpír... Áhh, inkább nem is gondolok bele, mit tett velem, mert csak elkap az ideg és szétverek mindent, mindenkit aki a közelémbe kerül. Gyűlölöm azt a fickót, de ha jól gondolom, és tényleg az ő karmai közé került Hed, akkor képes leszek még egyszer találkozni vele. Szinte másodpercek alatt érek be az erdőbe, és gondolkozás nélkül indulok meg a kripta felé. Persze nem vagyok benne biztos, hogy pont itt lesznek, de én mégis úgy érzem, bízhatok az első megérzésben. Az általában soha nem csap be. - Hahó?! - Kiáltok fel, mikor beérek ebbe a régi kriptába. Persze jól tudom, hogy a kiabálásom nélkül is tudni fogják, hogy itt vagyok, főleg ha az illető tényleg az a vámpír. Na, de majd mindjárt meglátjuk mennyit is tévedtem. A lényeg, hogy meg tudjam beszélni vele a dolgokat...
Még mindig úgy érzem magam, mint egy feldühödött és megsebzett vad, magamra hagyva, és elárulva. Meggyalázott, és a lelkembe gázolt alig pár napja, és efelett nem tudok csak úgy eltekinteni. Vissza fogom adni pontosan ott, ahol nekem is ártott. Három iskolai tanulót hagytam szem előtt, mert dühös voltam. Talán az egyiket még Heather is ismerte, de nem érdekelt. Nem teheti csak úgy velem azt, amit közel kétszáz éve művel... Nem teheti meg büntetlenül. Bosszúszomjam ismét elhatalmasodik rajtam, é én nem tudok... vagyis nem akarok ellene tenni semmit. Eltűnt a szemem elől, és most talán sokkal jobban meg akarom találni, mint azelőtt. Ragaszkodom a bosszúmhoz, de aljas módon. De vajon hogy fogja egy magam fajta eszelős őrült véghez vinni ezt a bosszúhadjáratot? Igen egyszerűen. Csak kell találnom egy barátot, aki tényleg kiállna érte, aki egy kis szenvedés után hajlandó elárulni a hollétét, vagy... Akiért Heather feladná a szabadságát. Ezt még nem döntöttem el, mindenesetre majd a helyzet hozz. Unottan forgatok egy mobiltelefont a kezembe, nem nem az enyém, nem illene hozzám. Már ezerszer belenéztem, elolvadtam az összes ömlengős barátnős üzenetet, amit benne találtam, már csak azt kellene kitalálni, ki legyen a szerencsés nyertes, aki találkozhat velem. Eme gondolat széles vigyort csal az arcomra, leállítom valami erdős részen a fekete Chargerem motorját. Imádom ezt a kocsit. Nagy, sportos és rejtélyes, akárha én lennék. És sötét, mint a lelkem, sokak szerint. Nem is értem, miért mondják, hiszen manapság már nagyon jó oka kell legyen annak, hogy mészárlásba kezdjek, és alapvetően nyugodt vagyok egészen addig, amíg fel nem bosszantanak, ami sajnos hamar elő szokott fordulni velem. De ettől eltekintve tudok kegyes is lenni, ha éppen az aktuális hangulatom is elősegít ebben, ami sajnos most nem az a hangulat. Unottan szállok ki a kocsimból, és lépek a csomagtartóhoz, ahonnan egy hatalmas táskát veszek ki, majd a vállamra véve zárom be a kocsit és hagyom magára. Volt itt valahol egy nagyobb kripta, ami tökéletes lesz, távol esik mindentől, és mindenkitől, a sikolyokat így elnyeli a sötétség és a csend. Talán tíz perc normál tempójú séta után kimagasodik előttem a névtelen kripta tekintélyes körvonala, ahogy közelebb érek, felém tornyosul, de mégis, mintha engem várt volna. Rideg, sötét és veszélyt jósló, mintha nekem építették volna. A régi gyertyák életre kelnek az öngyújtóm alatt, majd egy cigarettát is gyújtok, a szokás kedvéért. Sokáig elidőzök itt, hiszen még csak délelőtt van odakinn. Ráérek. Feloldom a már említett telefon kijelzőjét, és ismét az üzenetek között kutakodom, valaki olyan lány kell nekem, akit könnyű tőrbe csalni, de a nevek mögé nincs odaírva, melyik vámpír, melyik ember, de még az sem, hogy melyikük a jó barát. Ha melléfogok és csak valami felszínes libát keresek fel, akkor lőttek a tervemnek, bár még mindig van pár név a telefonban, s ahogy a nevek és az üzenetek közt kutatok, megakad a szemem egy neven. Virginia Stanson. Hm... Érdekesen hangzik, s talán a lány is elég érdekes lesz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Régebbi üzenetek ezek, de biztos jóban vannak, ha csajos délutánt tartottak. Legalábbis remélem, hogy jóban vannak. "Segíts, elraboltak... Ez egy őrült... Kérlek, nem tudom, hol vagyok, talán valami kripta, vagy..." Ennyi megfelelő lesz, még egyszer átfutom, hogy elég zavarodott-e, nem akartam nagyobb helyszínleírást adni, élvezetesebb, ha ő keres meg a rengeteg kripta között, melyik lesz a nyerő. Túl egyértelmű lenne, ha még pontos adatokat is írnék, oda lenne az illúzió. Talán túl okos... Nem azt kétlem. Ide fog jönni, nekem csak türelmesen várnom kell. A "Küldés" gombra téved a kezem, pár másodpercig még várok, amíg újra elolvasom az üzenetet, majd a telefon kijelzi, hogy az üzenet sikeresen kézbesítve lesz, melyre csak egy félmosoly a reakcióm, és a telefon innentől elvesztette számomra a fontosságát, így egyetlen mozdulattal roppantom össze a készüléket, mintha csak egy darab gally lenne. - Na lássuk, mi akad majd a horgomra? - Vigyorodok el ismét, majd a kis terem távoli, sötét sarkába ülök, és nyugodt várakozásba kezdek...
Hercegnő! Az idegeimre megy ezzel a becenévvel! Hát ennyire beképzeltnek néz engem? Mert én ezt a viselkedést mindennek nevezném csak beképzeltségnek nem. Egyszerűen meg akartam menteni a vacsimat, de mivel ez a férfi elengedte, már csak az életemet szeretném menteni. Nem akarom, hogy porrá zúzza az összes csontomat. Ezt egyszerűen nem hiszem el! Miért pont engem talált meg? Amikor még több ezren vannak, akik rosszabbak, mint én. De persze neki én kellek. Egyáltalán, hogy nem sül le a bőr a képéről? Akár vámpír vagyok, akár nem, de azt igazán figyelembe vehetné, hogy egy nő áll előtte. És bizony nem szép dolog a nőkre kezet emelni. Még, hogy én vagyok az udvariatlan! Viszont következő mondata egyáltalán nem hangzik jól. Még magamnak sem merem bevallani, de most tényleg megrémültem. Látom rajta, hogy képes lenne megtenni. Szemrebbenés nélkül okoz nekem fájdalmat, talán még élvezi is. Úgy érzem el kell húznom innen minél előbb. Menekülnöm kell Rögtön! Viszont ebben az a probléma, hogy nem hagyott nekem semmiféle kibújót, egy kiskaput, ahol elmenekülhetnék. Minden ajtót bezárt előttem. Azt akarja, hogy féljek, sőt rettegjek tőle, és sajnos elérte a célját. Felmértem az erőviszonyokat és azt is hogy mire képes ő, de nem túl szép képet kaptam eredményként. Mit tudok tenni ilyen helyzetben? - Nem. Nem szeretném megtudni milyen az. - Mondom miközben úgy nézek rá, mint egy ártatlan kiskutya gazdájára mikor valami rosszat művelt.Nem akarom, hogy lássa rajtam a félelem jeleit, de ez az alak nekem már sok. Én sem vagyok mindenre képes azért! Fogalmam sincs mit tegyek most. Nagyon nem szeretném, hogy elkönyveljen egy felénk, gyenge, ostoba libának. Na, már ha egyáltalán lesz még jövőm. Mert hát ha azt tervezi, hogy ma éjszaka megöl itt, akkor ugyan már nem lesz szükség semmiféle könyvelésre. Következő mondatán most nevetnék egyet, ha nem épp egy ilyen helyzetben lennék. Viszont pontosan tudom, hogy mindent komolyan gondol. Ő próbál mégjobban provokálni, de nekem ezt nem szabad hagyni. Muszáj visszafognom magam, vagy tényleg képes lesz bevarrni a számat. Már így is túl sok hülyeséget csináltam, ami miatt attól tartok hamarosan felelnem kell. Szó szerint! Meg kell próbálnom most az egyszer nem feleselni neki, és akkor hátha elnézi az ostobaságaimat. - Figyelj! Felfogtam! Tudom mit akarsz rám erőltetni. Talán majd megváltozom, de engedj el! - Természetesen nem enged. Én pedig nem tudom nyugodtan kivárni azt a törést, egyből valami védekezésen kezd járni a fejem, aminek az eredménye egy harapás. Nem kellett volna, jól tudom, de már késő... Túl késő! Szinte már látom magam előtt, ahogy lepereg életem. Most tudom csak igazán, hogy mi az a félelem. Mikor hajamnál fogva rántja el fejemet magától, próbálok megszólalni, ám az nem megy olyan könnyen. Egyszerűen nem akar semmi hang kijönni torkomon. - Ne! - Nyögöm ki nagy nehezen mielőtt még nyakamba vágná fogait. Bár nem sokat értem el ezzel a két betűs szavacskával, mivel máris érzem a fájdalmat, amelyet ő okoz nekem. Nem hagy elmenni. Egészen addig próbálkozom, míg teljesen ki nem megy végtagjaimból az erő. Alig telik el pár perc és már szinte mozdulni sem tudok. Nem merek reménykedni. Abbahagyja ugyan, de nem érzek hangjában semmi könyörületet. A következő pillanatban elsötétül minden előttem. Innentől a sorsom, csakis az ő kezében van.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Vas. Szept. 22, 2013 1:46 am
Nem számítottam rá, hogy ennyire szórakoztató fordulatot vesz majd ez a mai nap, de örülök, hogy így történt. Érdekes ez a lány. Nos... legfőképpen nagyképű és neveletlen, de ez ellen majd tenni fogok. Nagylelkű vagyok. Mindig szívesen szánok rá időt, hogy illemtanleckét adjak a rászorulóknak. A kisasszonyra pedig nagyon ráfér a tanulás. A döbbenet és a harag, mely egyre inkább eluralkodik rajta, engem mosolygásra késztet. Ha van egy kis esze már rádöbbent, hogy innen nem menekülhet. Az iménti kis próbálkozása nem épp józan gondolkodásra vall, úgyhogy kíváncsian várom, vajon mi lesz a következő lépése. Nem altathatja el a figyelmemet. Láttam már hozzá hasonlókat. Tisztában vagyok vele, hogy a ragadozók támadnak, ha sarokba szorítják őket. Elvégre jómagam is hasonló lennék. A kicsike persze nyilván meg van győződve róla, hogy állatokon élek. Tény és való, hogy joggal feltételezi ezt, hiszen épp az előbb engedtem szélnek a vacsoráját. Egyelőre nem tartom fontosnak, hogy felvilágosítsam tévedéséről. Hamarosan úgyis rá fog döbbenni, hogy nem éppen az a vámpír vagyok, akinek ő szépen elképzelt magában. Álszent lennék? Talán vannak, akik gondolkodás nélkül eme jelzővel illetnének. Mert miért is hiszem, hogy jogom van megróni másokat étkezési szokásaik miatt? Jómagam is gyilkos lennék. Szemrebbenés nélkül veszek el életeket. Sőt, nem szégyellem bevallani, hogy még játszani is szoktam az étellel. Sokan nem tartanák elfogadható mentségnek, hogy én csupán bűnözőket választok ki erre a célra. Még szerencse, hogy sosem próbálom megindokolni a tetteimet. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mikor éppen mit csinálok. Világ életemben úgy éltem, ahogy én azt jónak láttam. Anyámnak is megvan a maga véleménye az életstílusomról. Véleménye szerint már régen megkomolyodhattam volna, nekem azonban tökéletesen megfelelnek a dolgok úgy, ahogy vannak. A bátor – vagy talán inkább botor – ifjú hölggyel ellentétben nekem elég erőm van ahhoz, hogy érvényesíthessem az akaratomat. Lehet egy vámpír alap nélkül is nagyképű és arrogáns, csakhogy annak az esetek többségében általában nincs jó vége. Én legalább tisztában vagyok a saját korlátaimmal. Rendszeresen átlépem őket, ez tény és való, de legalább nem ringatom magam illúziókba. Ez a találkozás tényleg váratlan, de nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Úgyis szükségem van valamire, ami eltereli a gondolataimat Monáról. Az a lány kezd túlságosan is bosszantóvá válni. Nem is egyszer megbántam már, hogy a nyakamba vettem azt a koloncot. Az az egyetlen szerencséje, hogy hihetetlenül emlékeztet a lányomra. Talán vele próbálok pótolni valamit, ami örökre elveszett. Néha elgondolkodom rajta, vajon mi alakulhatott volna másképpen, ha anyámmal nem tűnünk el a család életéből. Aztán mindig arra jutok, hogy helyesen döntöttünk. Azt akartam, hogy nyugodt életet éljenek, távol a természetfelettitől... távol mindazzá, amivé én váltam és később tettem anyámat. Ez a vámpír azonban más, mint Mona. Ő pusztán élvezni akarja újonnan kapott erejét és lehetőségeit. Az előttem morgó, már-már vicsorgó hölgyeménynek viszont eltökélt szándéka, hogy bizonyíthasson. Mit is? Tényleg azt hiszi, hogy domináns szerepben léphet fel velem szemben? Ez a gondolat már-már mosolygásra késztet. Naiv. Öntelt. - Ejnye, hercegnő – ingatom meg a fejemet. - Látom még mindig nem sikerült felfognod, hogy... mostantól fogva tanácsos lenne visszafognod magad és lakatot tenned a szádra. A végén úgy jársz majd, mint Loki. Ismered az északi mitológiát? – kérdezek rá hirtelen csevegő hangnemben. Mintha nem is az előbb bántalmaztam volna fizikailag. - Szeretnéd megtapasztalni, milyen ha valaki bevarrja a szádat? Vajon milyen érzés, mikor úgy próbál gyógyulni a hús, hogy akadályozza a rajta áthúzott fonal? – Rólam nem árt tudni, hogy nem szokásom a fenyegetőzés. Ha tovább feszíti a húrt, tényleg képes vagyok rá, hogy megtegyem, amit felvetettem lehetőségként. Az ő érdeke, hogy végre valahára elgondolkodjon kicsit és megpróbálja átgondolni a cselekedeteit. Lehet, hogy eddig bármit megtehetett, amihez csak kedvet kapott, ennek azonban itt és most vége. Hogy miért? Balszerencséjére éppen erre jártam és pont unatkozom. Talán az imént elengedett fiúnak is megvannak a maga bűnei, ám semmiképpen sem tartozik abba a kategóriába, amelynek tagjait és szemrebbenés nélkül prédának minősítem. Az évszázadok során megtanultam, hogyan kell felismerni őket. Ki tudom szűrni a tömegből azokat, akik... megfelelnek a célnak. Sosem mentem el szó nélkül, ha azt láttam, hogy egy-egy fajtársam olyanok életét készül kioltani, akik... nem szolgáltak rá erre. Anélkül is lehet táplálkozni emberekből, hogy végeznénk velük. Magam is szoktam gyakorolni ezt a műveletet, amennyiben nem akad megfelelően mocskos bűnöző a környezetemben. A kisasszony... rászolgált a leckére. Nem menekülhet. Itt és most teljesen az én könyörületemtől függ a sorsa. Nem áll szándékomban megölni. Dehogy! Miért vetnék véget ilyen hamar egy... kellemes szórakozásnak? Elvégre... a kislány igazán szemrevaló. Amennyiben sikerül egy kis észt vernem a fejébe, akár még megfelelő társaságnak is bizonyulhat. Meg amúgy sem vagyok én olyan kegyetlen. Ha később sem mutat majd fejlődést, természetesen kénytelen leszek... nos, fogalmazzunk úgy, hogy megszüntetni a létezését. Nem szeretek feleslegesen beszélni. Ezért azt hiszem, senki sem róhat meg. Az még nem bűn, hogy szeretem, ha van értelme a cselekedeteimnek. Vagy mégis? Igazság szerint nem is számít. Úgyis mindig azt csinálom, amit akarok. Megtehetem. Megengedhetem magamnak. Ötszáz év áll már mögöttem. Tapasztalt vagyok. Olyan veszélyeket is túléltem, melyekről ez a kölyök még csak nem is álmodhat. Számtalan csatát vívtam már. Épp ezért tud hihetetlenül bosszantani, ha lenéznek vagy semmibe vesznek. Harcol. Dacol. Látom, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a félelem. Azonban még mindig nem képes rá, hogy lakatot tegyen a szájára. Úgy fest továbbra sem fogta fel, hogy jelenleg már egyáltalán nem számít az ő akarata. Még jó, hogy van időm egy kis... leckére. Törik a csont. Számtalanszor hallottam már hasonlót. A felhangzó sikoly sem jelent újdonságot. Pontosan tudom, milyen fájdalom cikázik végig rajta ezekben a pillanatokban, ám máris gyógyulni kezd. Magamat ismerve a lány nemsokára már átkozni fogja, hogy vámpír lévén sokkal többet kibír a teste, mint egy átlagos emberé. - Mi lesz, ha nem engedlek el? – kérdezem, miközben semmi jót nem ígérő vigyor jelenik meg arcomon. - Csúnyán nézel rám és halálra fenyegetsz? Ejnye, hercegnő. Úgy látom szükséged van néhány leckére. Hihetetlen szerencséd van, hogy én mindig örömmel szánok rá időt, hogy másokat okíthassak. Most például téged. A figyelmem nem lankad. Még mindig nem adta fel a próbálkozást... szökni akar, szabadulni. Vagy... igen, azt hiszem jelenleg már inkább az motiválja, hogy visszavághasson nekem. Én azonban sokkal idősebb vagyok nála. Ha azt hiszi, hogy van olyan praktikája, amihez még nem volt szerencsém, hát akkor téved. Egyre közelebb és közelebb húzódik hozzám. Hirtelen pedig a vállamba mélyednek fogai. Belemarkolok a hajába és úgy rántom el magamtól. Nem finomkodom. Nem habozom. Az általa okozott fájdalom jelentéktelen. Szinte már el is múlt. Hibázott. - Ez nagyon rossz ötlet volt – közlöm vele, miközben megragadom a vállát és megfordítom. Egyik kezemmel félresöpröm a haját majd szemrebbenés nélkül a nyakába vágom fogaimat. Ha próbál is menekülni, nem sikerül neki. Erősen fogom. A karjaim vaspántokként zárulnak össze körülötte. Hozzám képest ő még... túlságosan is gyenge. Egészen addig iszom a vérét, míg meg nem érzem, hogy a teste kezd elernyedni a karjaim között. Ekkor óvatosan, már-már túlságosan is gyengéden végigsimítok az arcán. - Látod, sokkal könnyebb lett volna, ha nem dacolsz – közlöm vele, majd mielőtt még bármit is reagálhatna szavaimra egészen egyszerűen eltöröm a nyakát. Elkapom, mielőtt a földre zuhanna. Karjaimba veszem a mozdulatlan testet és elindulok kifelé a kriptából.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kripta Hétf. Aug. 12, 2013 4:24 pm
Altair & Virginia
Olyasmi történt, velem az elmúlt pár percben, ami még nem fordult elő a több mint egy évszázad alatt. Egyszerűen még a szavam is elállt, pár pillanat erejéig. Nem hiszem el, hogy létezik a földön ilyen fickó. Viszont az egyszer biztos, hogy idegesít... és nem csak az, hogy elküldte a vacsorámat. Sokkal inkább a modora az ami zavar. Úgy beszél és viselkedik velem, mintha a kutyája lennék. Mégis mi a fenét képzelhet ez a rohadék magáról? Legszívesebben beverném azt a nagy beképzelt pofáját. Miért zavarja az, ha én megölök valakit? Ha ő inkább kisállatokból táplálkozik, hát rajta... tegye azt! De ne zavarjon meg engem aki épp a szomjúságán akart segíteni. Na meg, ha jól sejtem ezzel nem is vagyok egyedül. Rengeteg vámpír van még a földön, sőt... a városban is, akik mást sem tesznek, minthogy sorba legyilkolják azokat, akik az útjukba esnek. Akár mondhatnám azt is magamra, hogy én még "kedves", vagyok. Mivel többnyire csak akkor támadok emberekre, ha éhes vagyok, vagy felidegesítenek. Nem pedig akkor amikor épp úgy tartja kedvem! Pedig azt is tehetném, főleg mert a teremtőm másra sem tanított. Ha Chris nem lenne, én valószínűleg pontosan olyan lennék, mint Kol. Egy pszichopata, szadista állat... bár még így is ragadt rám valamennyi ezekből a jelzőkből. - Fogd be! - Mordulok rá, szinte vicsorogva. - Semmi közöd ahhoz, hogy én mit teszek, és mit nem! Ha gyilkolni támad kedvem, hát megteszem. És semmiképp nem állíthat meg egy, magadfajta! - Legkevésbé sem az, akinek hiszem? Azaz, ő nem az emberszeretők csoportját erősíti? Hát mit ne mondjak... egyáltalán nem úgy néz ki. Ha ugyanúgy emberekből táplálkozna, mint én, nem engedte volna a srácot szabadon. Szóval most vagy valamit félreértettem, amit persze kétlek, vagy itt valami más áll a dolgok mögött. De mindenesetre, a fickó nagyon furcsa. Velem nem viselkedhet így, és ezért utálom, hogy valószínűleg sokkal idősebb nálam. Nem tudok harcolni ellene, mert vagy tripla olyan erős, mint én. Az imént sem tudtam megmenekülni karjai közül. Egy szempillantás alatt emelt a magasba, nyakamnál fogva, és meg sem kottyant neki, mikor menekülni próbáltam. Sajnos, tartok tőle, hogy hosszú éjszakám lesz. Főleg, hogy még az ostoba próbálkozásom is kudarcba fullad. Hát persze, hogy észrevette azt a nyamvadt ágat! Úgy érzem, egyre nagyobb bajba kerülök. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs mit kezdjek vele. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, és ez nekem új. - Engedj el, és fejezd be a hercegnőzést, vagy... - A mondatomat nem tudom befejezni, mivel egyre jobban fokozódik a kezemben a fájdalom. Hiába próbálom elhúzni a karom, nem megy. Így mást sem tehetek, minthogy megvárom azt a törést. Ám a hülye is láthatja arcomon, hogy ezzel most, igazán megrémiszt, és iszonyatosan kezd fájni amit művel. Gyűlölöm, hogy nem tehetek a fájdalom ellen semmit, csak egyre közelebb és közelebb húzódok a fickóhoz, mintha csak ez könnyítene rajtam, de aztán megtörténik az amitől féltem. Én pedig, mint egy idióta, ordítok fel fájdalmamban, aztán pedig védekezésképp, hirtelen vállába méllyesztem, az előbújó fogaimat. Hát mi mást is tehetnék? Nem fogom hagyni, hogy sorba összetörje az összes csontom. Engem annál sokkal keményebb fából faragtak. Ezt bizony nem úszhatja meg!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Hétf. Júl. 22, 2013 11:13 pm
Nem vagyok én sem hős, sem jófiú. Egyik jelző sem illik rám igazán... Ugyan... Műveltem én nagy galádságokat az évszázadok folyamán és még akkor sem nyugodtam le, amikor... igazán ildomossá vált volna. Soha nem táplálkoztam állatokból. Miért is tenném? De biztos vagyok benne, hogy a kislány azt hiszi, egy... ilyesfajta vámpírral hozta össze a balsorsa. Legszívesebben elmosolyodnék. Micsoda naivitás. Nyilván meg van győződve róla, hogy ismeri már a világot, amennyire csak lehet és esze ágában sincs megfontolni, hogy... talán másnak is igaza lehet. Persze én is hasonló személyiség vagyok. Mindig azt teszem, amit jónak látok és sosem jutottam még arra a következtetésre, hogy valamivel kapcsolatban nem én vélekedem helyesen. Nekem azonban van jó néhány évszázadnyi előnyöm a cicával szemben. Felőlem mind a tíz karmát kimeresztheti, mikor nekem ugrik, de... nincs sok esélye. Igazság szerint kíváncsi vagyok. Vajon hogyan fog reagálni? Mi lesz a következő lépése? Elég okos, hogy rájöjjön... miféle helyzetbe csöppent? Ez nem valószínű. Szükség lesz még némi rábeszélésre, hogy megjöjjön a józanabbik esze. Már ha egyáltalán van neki olyan. Milyen szerencse, hogy a meggyőzőerőm úgyis páratlan. Na meg... ez érdekes szórakozásnak tűnik. Az ereje jelentéktelen. Szinte meg sem érzem a szabadulásra tett kísérleteit. Kíváncsi vagyok, feladja-e... Hm... bár az túlságosan is leegyszerűsítené ezt az egészet. A halandó már úgyis távozott, tehát... csakis ketten vagyunk. Nem kétlem, hogy ő még szeretné visszakapni a vacsoráját, de én nem vagyok egy... könnyen átverhető alak. Lerázható pedig... még annyira sem. Láttam én már jó sok cifra dolgot ötszáz év során. És mindegy mennyire elszántan állítja anyám az ellenkezőjét, nem vagyok óvatlan. Mindig figyelek arra, amire kell... A halál kártya ugye nálam is játszik, hiába hagytam fel jó ideje az öregedéssel. Miért is adnék lehetőséget másoknak holmi... figyelmetlenséggel? - Nem játszottál? – kérdezem tűnődve, majd megvonom a vállam. - Akkor elnézést. Nyilván félreértettem valamit. Viszont... tény, ami tény. A stílusod még... csiszolásra szorul. Úgy látom mindennemű létfenntartó ösztön hiányzik belőled – mosolyodom el. - Tudsz magadra vigyázni? Valóban. Én nem úgy láttam. De rajta... Gyerünk. Bizonyítsd be az ellenkezőjét. Viszont roppant kíváncsi lennék rá, hogy mire gondolsz „ilyen” alatt. Hercegnő... garantálom, hogy a legkevésbé sem az vagyok, akinek hiszel engem – teszem hozzá, megcsóválva a fejem. Ami azt illeti, szeretek játszani. Ez nem biztos, hogy sok jót ígér a másik vámpírnak. Nem egyszer öltem már meg fajtársaimat, csak mert... éppen olyan kedvem volt. Ez tényleg nem arról szól, hogy... én olyan jónak akarom feltüntetni magam. Rengeteg ember vére szárad a kezemen... csak azok távozhatnak a velem való találkozásról a saját lábukon, akik... nem esnek bele az általam preferált kategóriába. Válogatós vagyok. Megtehetem. Vannak, akik megérdemlik a halált. Sőt, még sokkal rosszabb dolgokat is. Ha a vámpír tudja, hogy mit keressen, nagyon könnyedén ki lehet szúrni a... fogalmazzunk úgy, hogy a gyanús elemeket. Van néhány szokásom, amikhez talán túlságosan is ragaszkodom. Unatkozni viszont... nagyon nem szeretek. Azt hiszem ezt senki nem róhatja fel nekem. Érdeklődve figyelem, ahogy összekaparja magát a földről. A faág természetesen nem kerüli el a figyelmemet, ám ezt egyelőre nem hozom a tudomására. Kíváncsi vagyok rá, vajon meddig mer elmenni. Komolyan azt gondolja, hogy még van számára kiút? Úgy látszik az előbbi kis bemutató nem győzte meg róla, hogy most bizony erősebb ellenféllel akadt össze. Nem kétlem, hogy... jobban kedveli az olyan helyzeteket, melyekben... ő dominálhat. Nos... itt erről már lecsúszott. Már csak az a kérdés, észreveszi-e magát, ameddig... még van rá lehetősége? A felháborodása igazán szórakoztat. Persze valahol jogos a dühe, csakhogy engem ez egyáltalán nem érdekel. Egyik szemöldököm feljebb szalad a homlokomon, mikor a kedves kis „kollegina” megindul felém. Ó, szóval ennyire elszánt lenne? Ez igazán... hát igen, még szórakoztató is lehet. Állom a pillantását, hagyom, hogy a nyugalom és a szabadság lehetőségének illúziójába ringassa magát. Annál kellemetlenebb lesz, amikor visszarántom majd a földre. Az pedig meg fog történni... méghozzá nagyon hamar. Tudom, hogy mire készül és ez jelentősen megkönnyíti a helyzetem. Az sem hátrány, hogy... ugye nem csak egyetlen érzékszervem van. Mikor mozdul a keze pillanatok alatt kapom el a csuklóját. - Nem, hercegnő – ingatom meg a fejem, miközben elmosolyodom. - Ez volt nagy hiba. Úgy látszik, minimális életösztönnel sem rendelkezel – állapítom meg. – Vagy csak ennyire... nem bírod a kötöttségeket? – érdeklődöm meg, miközben az őszinte érdeklődés álcáját varázsolom arcomra. - Inkább a halál, mint hogy valaki megszabja, mit szabad és mit nem? Nos... egészen sajátos felfogás. Magam is ezt vallom – teszem hozzá hirtelen. - De veled ellentétben én – eltűnődöm, keresem a megfelelő szót - némi előnnyel indulok. Nem eresztem el... Sőt... Addig csavarom a csuklóját, míg meg nem hallon a csont törésének jellegzetes hangját. Mindeközben arcom rezzenéstelen, ez pedig... talán előrevetíti számára, hogy ennél csakis rosszabbra számíthat a közeljövőben. Ha csak nem tanul meg villámgyorsan lakatot tenni a szájára. Hihetetlen pechje van a kicsikének, hogy éppen... a környéken jártam. Ráadásképp még unatkozom is. Vagy talán csak a Mona kellemetlen viselkedése miatti feszültséget kívánom ilyesféle szórakozással levezetni? Nem tudom. Akár még az is lehetséges. Az viszont biztos, hogy az újdonsült ismerősöm rászorul néhány illemtan leckére. Sosem toleráltam az udvariatlanságot. Valószínűleg ez még a neveltetésemből fakad. Vannak dolgok, amiket az évszázadok sem képesek... elmosni. Nos... a kis harcias vámpír most kap tőlem néhány ingyenes és minden bizonnyal kéretlen leckét. Hiába, szeretek a tanár szerepében tetszelegni. A tapasztalatom mindenesetre megvan hozzá. Sokkal több dolgot láttam és éltem át, mint amennyit ez a kislány... akár csak álmodhat. Úgy saccolom, hogy nagyjából száz év körül járhat. Esetleg felette tíz évvel, plusz mínusz néhány. Mindez igazából nem is lényeges. Sokkal gyengébb nálam, tehát nincs rá esélye, hogy megszabadulhasson tőlem. Akár... lehetnék nagylelkű is. Elvégre lenne épp elég fontosabb dolgom. Anna miatt jöttem a városba, de még egyszer sem találkoztam vele. Ráadásul... igen, a drágalátos Monának is kedve támadt követni engem. Most pedig felügyelet nélkül van... őt ismerve pedig... hát igen, talán máris sikerült egy vadász útjába sétálnia. Vagy felbosszantani egy olyan vámpírt, akit nem kellett volna. Túlságosan is aggódom azért a lányért. Rá fognak menni az idegeim. Most mégsem sietek vissza újdonsült házamba ellenőrizni, hogy vajon ezúttal hogyan szegte meg az utasításaimat. Ez a nőszemély viszont felkeltette a figyelmemet. Talán nem lesz baj belőle, ha... egy kicsit még vele foglalkozom. Ha pedig Mona ismét bajt kevert, hát összecsomagolom és elküldöm az anyámnak. Ő majd kellően megneveli.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kripta Pént. Jún. 21, 2013 1:55 am
Altair & Virginia
Az természetesen teljesen egyértelmű, hogy a barátocskámnak nem igazán tetszik amit vele művelek. Ezt nem nehéz leszűrni tiltakozásából. De tehetek én róla? Nem! Ha nem csal az emlékezetem ő volt egész végig a sarkamban. Nem lehetett lerázni sem. A másik meg, hogy mást sem teszek mint táplálkozok. Mi olyan nagy baj ebben? Mindenkinek kell valamivel táplálkoznia, és én is épp azt teszem. Még csak nem is szórakozok el vele. Valószínűleg mert amíg a buliban voltunk, már eléggé az idegeimre ment. Egyébként is sietni akarok. Nem szeretném ha meglepne itt valaki. Kivéve persze ha egy szerelmes párocska keres magának itt menedéket pár órára. Valószínűleg vel... - Áhh! - Ordítok fel mikor valaki, gondolatmenetemet és vacsorázásomat félbeszakítva elkapja torkomat és felemel. Automatikusan ellenszegülni próbálok és ahol csak tudom rúgom, miközben kezeimet az övére tapasztom és próbálom elhúzni nyakamtól. De persze ez mind hiába...úgy tesz mintha meg sem érezné. Vagy valóban nem érzi és akkor bizony nem kevés lehet a korkülönbség. Bajban lennék? Ugyan! Egyik vámpír sem öli meg a másikat. Vagy mégis? Ez az alak nekem igencsak furcsa! - Nem játszom! - Sziszegem ki nagy nehezen. Alig múlik el pár másodperc és már sarokban találom magam, mindeközben ő már a vacsorámat hesegeti kifelé. Először azt hittem éhes és csakis azért akar félreállítani. Viszont éppen az ellenkezője történt! Elengedte! Mégis miféle vámpír az ilyen? Biztosan a vegetáriánus fajtából származik. Cöhh! Szégyen! Nekem ő nem fogja megmondani mit tegyek és mit ne! - Hát mit is mondjak? Ilyen ajánlatot nem fogadnák el soha! Tudok magamra vigyázni! Nincs szükségem pont ... egy ilyenre. - Megvető pillantással nézek végig az emberszerető vámpíron, miközben felkaparom magam a földről, de természetesen kezemben egy egyszerű faággal. Arra megteszi, hogy egérutat nyerjek és az áldozatom után eredjek. Báris nagyon remélem! És azt is remélem, hogy nem voltam feltűnő azzal, hogy kezemben maradt az az ág. De nem hagyhatom, hogy egy ilyen vámpír győzzön le engem! Harcolni fogok azért ami megillet! - Azt viszont remélem tudod, hogy nagy hibát követtél el ezzel a húzásoddal! - Minden undorral teli szónál egy lépéssel előrébb lépek, majd megállok előtte, felveszem vele a szemkontaktust, hogy valamennyire legalább elvonjam figyelmét és a következő pillanatban egy hirtelen mozdulattal a mellkasa felé indítom meg kezemet a benne tartott karónak szolgáló tárggyal együtt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Szer. Jún. 12, 2013 6:10 pm
Mona túlságosan is sok fejfájást okoz nekem. Többször is elgondolkodtam már rajta, hogy vajon okos dolog volt-e ezt a kis koloncot a nyakamba venni. Az egy dolog, hogy hosszú ideje állok jól működő üzleti kapcsolatban a családjával... de azt semmi sem írja elő, hogy még most is én pesztráljam. Teljesítettem a kért szívességet, átváltoztattam a haldokló lányt... innentől fogva... hát igen, hagynom kellett volna, hogy boldoguljanak vele, ahogy tudnak. De persze nem... Nekem mindig muszáj a nehezebb utat választani. Igazából nem is tudom, mi köt annyira ahhoz a lányhoz. Talán... igen, talán tényleg... túlságosan is hasonlít a lányomra. Lehet, hogy úgy is tekintek rá, mintha az lenne. Abban azonban biztos vagyok, hogy mindenképpen foglalkoznom kell vele. Felelőtlen, öntörvényű, makacs... vagyis pontosan olyan, mint én. Csakhogy én mégiscsak rendelkezek ötszáz év tapasztalattal. Na meg ugye az sem hátrány, hogy nála sokkal erősebb vagyok. Röviden és tömören összefoglalva, amit nekem szabad, azt neki nem. A királykisasszony persze személye elleni támadásként fog fel minden arra irányuló javaslatot, hogy nem ártana egy kicsit... változtatnia a viselkedésén. Pedig azt észrevenné, ha egyszer igazán megtámadnám. Szerencséjére egyelőre még nem feszítette túl annyira azt a bizonyos húrt. Vele kapcsolatban valamiért nem szívesen nyúlnék keményebb eszközökhöz. Bár a fene nagy finomkodásommal valószínűleg csak azt fogom elérni, hogy elkapja egy vadász és bemutatja neki a vámpír-lét néhány árnyoldalát. Ebben a városban ennek egyébként nagyobb az esélye, mint máshol. Rövid ideje rontom még csak a környék levegőjét, ám azt máris sikerült megállapítanom, hogy valamiért... szokatlanul mozgalmas. Már ami a természetfeletti aktivitást illeti. Nem csoda, ha boldog-boldogtalan karókkal rohangászik és verbénázik. Nekem személy szerint addig semmi bajom nincs a vámpírokkal, amíg nem engem próbálnak meg hidegre tenni. Mindenki maga dönti el, hogyan akar hülye lenni. Ha ők az öngyilkosság eme bonyolult módját óhajtják választani, hát áldásom rá. Viszont azt ne várják, hogy a gyilkossági kísérleteiket is toleráljam. Arra különösen be fogok rágni, ha Monát találja meg valamelyik. Pedig általában nem vagyok én olyan agresszív fickó. Sőt, szokatlanul emberbarátnak is mondhatnám magamat. Igaz, hogy gyakran ölök, de mentségemre legyen mondva, hogy azok megérdemlik. A mocskot takarítom el az utcáról. Aki nem érdemli meg, nos... annak a haja szála sem görbül. Általam legalábbis garantáltan nem. Sosem voltam az a fajta, aki csak úgy vakon gyilkol. Eszem ágában sincs állatokon tengődni és azt is aláírom, hogy kiszámíthatatlan vagyok, de még mindig inkább én, mint valaki más. Nálam legalább van esély a túlélésre. Ha megérdemli a delikvens. És ha nem bosszant fel, mert erre valamiért világ életemben nagyon... érzékeny voltam. Egy kis terepfelmérés sosem árt alapon indultam neki az erdőnek. A konkrét cél nélküli sétát arra is fel akartam használni, hogy gondolkodjak egy kicsit. Eredetileg nem akartam hosszabb távon a városban maradni. Azt terveztem, hogy meglátogatom Annát, elbeszélgetek vele a régi, szép időkről, aztán megye kis tovább. Nem szokásom túlságosan is előre tervezni. Az élet gyakran úgyis átírja a forgatókönyveket, akkor meg csak nézni tudunk. Magasröptű gondolatmenetemnek egy sikoly vet véget. A forrását nem nehéz beazonosítanom és... nagyjából két pillanattal később már ott is vagyok. És hogy mégis miért? Nos, világ életemben kíváncsi természetű ember voltam, ez a tulajdonságom vámpírként pedig csak... ha fogalmazhatok úgy... fokozódott. El tudom képzelni, hogy mi folyhat éppen a kriptában, de... eszem ágában sincs csak úgy elmenni mellette. A sejtésem természetesen beigazolódik. Egy hozzám hasonló vérszívó nőszemély éppen a hevesen tiltakozó vacsoráját fogyasztaná. Az embert még életemben nem láttam, de nem is ez a lényeg. Messze nem az a kategória, akikkel én szoktam végezni. Én nem csak azért hangoztatom, hogy a söpredékből élek, hogy szimpatikusabbnak tűnjek. Tényleg összeszedek és megtalálok minden mocskot a világon, akik megérdemlik, hogy visszakapjanak mindent, amit másoknak okoztak. Gondolkodás nélkül kapom el a vámpír nyakát és emelem a levegőbe. Amíg nem kezd tiltakozni nem saccolhatom meg, hogy mennyi idős lehet. De valamiért kétlem, hogy érdemben szembeszállhatna velem. - Senki sem tanította meg neked, hogy nem illik játszani az étellel? – érdeklődöm meg csevegő hangnemben, majd csak úgy... mintha csak mellékesen tenném a kripta túlsó végébe lököm. - Ejnye... és még rám mondják, hogy udvariatlan lennék. – Felháborodottsággal vegyes értetlenség ül ki arcomra, miközben megcsóválom a fejem. - Na de veled néhány perccel később fogok foglalkozni. Azt pedig nem ajánlanám, hogy ugrálni kezdj. Odaballagok az áldozathoz, felkaparom a földről és megitatom a véremmel. Miután ezzel megvagyok megigézem... egészen egyszerűen elfelejtkezik a történtekről. Ebben a városban már úgyis túlságosan sokan tudnak a vámpírokról. Persze a „kolleginára” mindvégig figyelek és ha valamivel próbálkozna, hát... megint megismertetem a fallal. Lehet, hogy semmi jogom a dologhoz. Ami azt illeti, ez valószínűleg így is van... De most épp ehhez van kedvem. Az ártatlanok gyilkolását amúgy sem pártoltam soha. Márpedig ez a kölyök aligha bűnös. - Nos – fordulok vissza a nő felé, miután a halandó távozott. - Azt hiszem itt az ideje, hogy ajánljak egy remek diétát. Jobb lesz tőle a hangulatod, kímélheted a költségeidet és ami a legfontosabb... életben maradsz. Nem viccelek. Halálosan komolyan adom elő a dolgot. Örüljön, hogy még nincs karó a szívében. Vagy hogy egyáltalán még van szíve. Most épp jó hangulatban talált. Szerencséjére.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kripta Szomb. Jún. 01, 2013 10:06 pm
Altair & Virginia
Én nem szeretek semminek az elrontója lenni. De attól tartok épp most fogom összetörni ennek a srácnak a szívét. Jó...mondjuk csak így, részegen mondja azt, hogy szerelmes belém. És nem is nehéz kitalálni, hogy miért. Nagyon szánalmas tud lenni egy srác ha egy lánynál a "szeretlek" szócskával próbál bevágódni, esetleg ágyba vinni. Ez a fiú pedig pont ezt teszi velem. Még szerencse, hogy nekem nem sokat jelent a szó. Mintha csak azt mondaná "füzet". Mi jut eszébe mindenkinek egy füzetről? Hát az iskola. Ennél fogva gondolhatja mindenki, hogy mit érzek a szerelem szócska hallatán! Undort! Talán épp ezért most ki fogom hagyni a szórakozós részt. De először is el kell csalnom ebből a buliból. Micsoda mázli, hogy az idióta fiatalok az erdőben szoktak bulit tartani. Észre sem veszik ha valaki eltűnik mert mind részeg. Ahogy ez az arva fiúcska is! Amióta megérkeztem a sarkamban lohol. Viszont van egy olyan érzésem, hogy ezt meg fogja még bánni. - Gyere velem! - Na nem mintha mondanom kellene neki, mert már teljesen hozzámragadt. Most valószínűldmg azt hiszi elviszem egy csendesebb helyre, aztán bemászhat a bugyimba. Meg egy frászt! Ebből az egészből csak a csendesebb hely lesz igaz, utána maximum én bújok be a bőre alá. Így hát kezét fogva húzom végig az ösvényen egy szó nélkül, majd mikor megpillantom a célt, berántom a fák közé és onnan a kriptába. Ennél jobb helyet nem is találhattam volna. Ide még a kutya sem jár. Ha vámpír véletlen erre is jönne, azzal el tudok bánni. Báris remélem! Az biztos, hogy nem adnám neki át Ted-et. Még csak az kéne, hogy valaki elvegye előlem a vacsimat. A-aa...talán épp ezért kellene sietnem, ha már nem szándékozom vele játszadozni. Nekilököm a srácot a falnak, majd vigyorát látva belecsókolok nyakába. De ahelyett, hogy további csókokat nyomnák testére, inkább megfogom mindkét kezét és a falnak szorítom azokat, közben pedig belemélyesztem fogamat nyakába. Amikor tudatosul benne, hogy mit is csinálok, izmai megfeszülnek és minden erejével menekülni próbál. De mindez hiába. És ezt ő is pontosan tudja. Már a sikítozással próbálkozik, viszont én nem zavartatom magam emiatt. Jól tudom, hogy nem fogja senki megmenteni. Egyszerűen megpecsételődött a sorsa...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Szomb. Május 18, 2013 5:08 pm
Valószínűleg a férfi aki könnyű szerrel matat ujjaival a szívem körül azt hiszi, hogy majd megjavulok? Hogy majd szépen könyörögni fogok az életemért, azért, hogy ne küldjön a végleges halálba, azért, hogy végre megszabadítson a kínjaimtól? Miből gondolja, hogy ezek után majd nem akarok gyilkolni, hogy nem akarok vámpír lenni, hogy gyűlölni fogom a vérontást, a fájdalmas tekinteteket, hogy nem akarom érezni az emberi vér ízét az ajkaim között? Hát nem tudom, hogy ennyi idősen és ilyen erősen egyáltalán hogy juthat ilyen az eszébe? Úgy látszik idiótább, mint gondoltam, idiótább még nálam is. Mert én szeretek vámpír lenni, mindig is szerettem és Dennisával ellentétben szeretem az emberi vért, szeretem kínozni az embereket, és most, hogy végre legalább Annára rátaláltam megmutatja, hogy milyen is vámpírnak lenni, hogy milyen amikor az emberek élete a mi kezünkben van, és azt mondta, hogy igazán jó diák vagyok…. és hogy sok mindenben hasonlítok rá. Azt mondta, olyan mintha fiatal önmagával találkozott volna szembe. Olyan, mintha Katherine emberi mása lennék… főleg természetben…. nem hiába vagyok Petrova, ha valaki jó megfigyelő… akkor leesik neki. Legszívesebben úgy letöröltem volna az önelégült és kéjes vigyort a képéről, legszívesebben én is ezt csinálnám vele…. megkínozni, vissza adni azt amit tőle kapok most. Ó igen, emberi életem sem állt másból csak kínból és szenvedésből. Mi történne ha véletlenül az élet fintoraként valahogy össze futnék a drága mostohabátyussal? Megkínoznám…. az összes olyan módon ahogy vámpírt csak valaki meg tudd kínozni, és élvezném az arcát, ahogy gyöngyözik a verejték a homlokán, ahogy könyörög nekem, hogy szánjam meg. De én nem fogom…. még ha lennének bennem…. érzések…. emberiek, vagy hasonlók akkor sem tudnám sajnálni. Miért is? Mert milyen gyarló lélek kell ahhoz, megerőszakolj egy alig tizenhat éves kislányt? Keményen? Durván? Ó, igen…. nem kell ahhoz vámpírnak lenni, hogy kiöljék belőled az érzéseket, elég ha megerőszakolnak egy tizenhat éves kislányt és nem lesz kislány többet. -Kérlek…. ne csinálj úgy mintha te különb lennél, lehet hogy erősebb vagy, sőt biztos vagyok benne, és keményebb meg a többi himsoviniszta baromság. De az álszentségnél és a hazug vámpírnál nincs undorítóbb. Én legalább nem magyarázom be magamnak, hogy milyen jó kislány vagyok, közben pedig valószínűleg több száz embert ölhettél meg. Valószínűleg te is élvezed az emberi vért és nem kapsz hányingert tőle.- ejtem ki mérgesen a szavakat egy tiszta pillanatomban. igen… tudom, hogy a temperamentumomon talán kéne változtatnom, sőt biztos vagyok benne, de nem fogok és könyörögni sem fogok hiába is szeretné…. na édesem abból nem fogsz enni. Ijedten pislogok az ablak felé ahol már elég melegen próbál besütni, mivel én még árnyékban vagyok, így nem érik el a sugarak az arcom, a testem…. de érzem… valahonnan sejtem, hogy ki akar küldeni a fényre…. azt hiszem kijelenthetem, hogy ennek a fickónak az agyára ment valami…. mondjuk a vámpírság? Végül ahogy meghallom a szavait megijedek, de ismét az igézés áldozatává válva önként sétálok ki a napra, hangosan felvisítok ahogy a nap égeti a bőröm, foltot hagy rajta, a bűze ahogy a húsomba mar egyenesen… nem is tudom mihez hasonlítani. Végül parancsra vissza sietek a kripta bejáratához, dühös tekintettel méregettem őt, de mielőtt szólhatnék…. ő lepattan az ékszeremmel…. hát ez csodás….
//Vége//
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Kripta Szomb. Május 18, 2013 2:53 pm
Lucia & Elijah
Ki vagyok én hogy "Isten"-t játsszak? Ki vagyok én, hogy úgy büntessek meg lényeket, olyan bűnökért, amiket én is elkövettem?Hiszen, ha az előttem szenvedő nő oldaláról nézzük, nem vagyok több nála, ugyanolyan ragadozó vagyok, aki ugyanúgy ölt a túlélésért, mint ahogy ő is tervezte a férfivel, akit megigéztem. Csakhogy én már nem ölök. És sokkal erősebb vagyok, hiszen az összes vámpír tőlünk származik, és ha én nem ölök, akkor nem tűröm, hogy mások öljenek. Alapjában véve védem az embereket, bár ugyanúgy táplálkozom belőle, ahogy mindenki más, csak én életben hagyom őket. Persze nem is olyan rég még én is elvettem az életét olyan embereknek, akiket talán otthon várt valaki, gyereke vagy a szülei, és nem érdekelt. Most mégis megbüntetném a nőt, ki ölni készült. Ráadásul a gyengébbik nem egyik képviselőjét kínzom éppen. Arcomon félmosoly jelenik meg, melyből kegyetlenség és a kéjes elégedettség gusztustalan egyvelege olvasható ki. Az első érzelem, ami kiül az arcomra, de csak azért, mert hagyom. Élvezem, ahogy a fájdalom megjelenik Lucia arcán, és beletelepszik, de nem akar könyörögni az életéért, ami miután kiderült a neve érthető is. Hiszen egyik Petrova sem hajlandó könyörögni az életéért, még akkor sem, ha a szívét ujjaim fonják körbe. Kérdéseket hallok, melyekre ismét feleletet vár, melyre csak hosszas hallgatás után kap egy éppen hogy kielégítő választ. - Anna Petrovát a fivérem, Klaus változtatta át, és mint láthatod, létezünk, érezheted is... S kínozlak, mert embert akartál ölni, s kínozlak, mert nem tanított neked Anna egy cseppnyi tiszteletet sem. És kínozlak azért is, hogy érezd, milyen áldozatnak lenni! - Sorolom fel az érveimet, miközben lassan engedem el a szívét. A karkötő tenyeremben csillog, és a felkelő nap sugarai megcsillannak a lapis lazuli köveket. Tekintetében egy cseppnyi rémület lesz úrrá, melyet hamar észre is veszek. Szerintem sejti, mit tervezek vele, de ez így a jó. - Mindenkinek van gyenge pontja, de ezt nem fogom veled megosztani, kedvesem. Bár korábban kell felkelned ahhoz, hogy egy Ősi vámpírt megölj... - Sűrítem két mondatba a mondandómat, hiszen nem fogom beavatni családunk történetébe, a gyenge pontjainkat sem osztom meg vele, hiszen az olyan lenne, mintha magam adnám a kezébe a gyilkos fegyvert. Egy kis utánajárás, és mindent kideríthet rólunk. Persze csak ha érdekli. Az ékszerről a nőre emelem a tekintetem, mikor meghallok egyetlen szót, melyet nem tudok hova tenni, hiszen nem könyörgés, csak egy szó. A megtört arc arra enged következtetni, hogy ilyen kínokat még soha nem élt át, s reméli, soha nem él át hasonlót. Persze semmi garancia nincs rá, hogy nem fog ölni többet, de a férfi életét megmentettem. Mondjuk ettől nem válok hőssé, de nem is ez a szándékom. Néma, vészjósló csend áll be közénk, miközben érzem a felkelő nap melegét bőrömön, s hálát adok a napvédő gyűrűmnek, mely nem engedi, hogy bőröm megégjen. Keresem a nő tekintetét, s hamar meg is találom, majd kifelé pillantok, ahol már nagyobb a fény, mint eddig. - Menj ki a napra! - Igézem ismét, majd miután kiér, és hallom ahogy a húsát égetni kezdi a nap, követem én is. Hagyom, amíg a fájdalom a csontjáig hatol, hogy érezze, milyen a nap okozta fájdalom. - Elég - Adok engedélyt arra, hogy árnyékba mehessen. Úgy érzem ma éjjelre elég a kínzásból. Megfordulok, s meggyötört arcára nézek. - Remélem tanultál az esetből, kedvesem - Kérdezem, vagyis inkább kijelentem, majd végigmérem utoljára a nőt, és távolodom két lépést. Várok még, de nem tudom mire, talán egy válaszra, talán egy szóra, talán csak arra, hogy a nő arcát a memóriámba véshessem, nem tudom...
Nem tudom, hogy ki lehet az előttem álló fickó, de valamiből érzem, hogy nem sima vámpír, hogy több, mint egy közönséges vámpír. A kisugárzása, a kiállása, a magabiztossága, az egész lénye, a járása, a szeme csillogása, olyan… mintha felsőbbrendűnek, mintha nálunk…. egyszerű vámpíroknál felsőbbrendűbbnek képzelné magát. Ami persze olyan nevetségesnek tűnik, és abszurdnak tűnik, hiszen mitől lenne ő jobb, különlegesebb, értékesebb egy másik vámpírtól. Oké, persze azt tudom nagyon jól, hogy minél idősebb valaki annál erősebb, tapasztaltabb, de mégis, úgy érzem, úgy látom, hogy itt jóval többről van szó valahogy. Valahogy az egész lénye más… olyan különleges olyan nem is tudom megfogalmazni még magamban sem. Talán…. talán Istenhez hasonlíthatnám, mármint ha valóban hinnék is benne. Nem tudom, hogy létezik-e… talán igen, talán nem. De ha mégis létezne valahol, biztos nap hosszat az egyik bárányfelhő csipkéjén és onnan nézi a barom embereket, hogy hogyan ölik meg egymást… olyanok mint a patkányok. Igen sokan azt tartják, hogy Isten kedves meg minden, már ha az embereket ő teremtette, de vajon hol volt akkor amikor hat éves koromban a nevelőapám megvert? Hol volt amikor a mostohabátyám nem volt rest megerőszakolni, hol volt amikor a kegyetlen nagybátyám apró pénzért oda dobott ezeknek a gonosz embereknek? Valószínűleg nem ért rá foglalkozni az én piti ügyeimmel. Még mindig képtelen vagyok mozogni, csak pillantok rá tágra nyílt, üres tekintettel, lassan a tudatomba ég, hogy talán meg vagyok igézve? Őszinte szavak úgy csúsznak ki ajkaimon, mintha valami boszorkány őszinteség porral hintett volna meg. -Ősi Vámpír? Valóban léteztek? Mit akarsz tőlem? Miért csinálod ezt? Miért kínzol? Miért nem hagysz békén?- a szavak ismét csak úgy kiröppenek, miért nem tudom egyszer végre befogni a szám? lehet, hogy jó lenne végre, mert tudom, hogy így hamar meghalok…. ismét. de hogy is tartja a mondás? Jobb harcosként elesni, mint könyörögni az életedért. na ez az amit én soha nem fogok megtenni…. könyörögni az életemért, gyáva kukacként meghalni, abból nem eszik senki és az ősi vámpír sem…. akármit is jelentsen ez. -Te ismered Annát? Honnan? halhatatlanok vagytok, mármint sehogyan sem lehet megölni?- ezt hogy is hívják? Ja igen, szívás, lehet tényleg most kéne vissza fognom magam? De nem, nem félek a haláltól, és nem fogok könyörögni az életemért sem, akár ezt akarja elérni akár nem, abból nem eszik. Hirtelen előttem terem, kissé ketté nyílt ajkamba harapok, ahogy bele fúrom szemeim az övébe, az ürességen túl, a kíváncsiság apró szikrája is bele költözik, várva, hogy most mit szeretne tenni. Mert hiába is vagyok megigézve, tudom, hogy valami terve van… Szemeim elkerekednek, éles fájdalom hasít át a mellkasomon keresztül, érzem ahogy ujjai a szívem szorítják, érzem azt hogy a szervem ami halott testembe a vért pumpálja egyre csak lassul. Kezeim a hátam mögött lévő korlátra siklik, olyan keményen szorítom meg, hogy az elreped, felkarcolva a bőrt a tenyeremen, de az amit ott érzek semmi ahhoz képest amit a szívemnél érzek. Némán sikítok, egyre keményebben harapdálom alsó ajkam, már onnan is kiserken a vér, lassan cseppekben kezd el folyni le az államon. -Óh… micsoda gyönyörű név….- hallatszik a hangomon a cinizmus még ebben a percben is, valóban szép neve van, de valahogy nem tudd örömet okozni, főleg, hogy ujjaival éppen a szívem markolássza. Az az egy szó, csak egy szó lenne…. könyörgök…. de még sem bírom, ki mondani, nem nem fog kivert kutyaként látni, ha akar úgy is megöl…. mert arra magamtól is rájöttem, hogy mennyivel erősebb, mint én. -Nem tudom, hogy érdeklem-e, nem tudd a létezésemről, a nagynéném, Katerina nővére.- ejtem ki a szavakat ismét. A fene, a tudatom csomót akar kötni a nyelvemre, de a szavak akkor is ömlenek belőlem. Ekkor a hajnal első sugara megcsillan a karperecen aminek köszönhetően a napon járok, és nem a csuklómon van…. hanem ennek a bizonyos Elijah-nak a kezében. Szólásra nyitom ajkaim, majd becsukom először Elijah szemeibe, majd az ékszeremre pillantok, nyelek egy nagyot. -Ne…- nyögöm halkan, nem könyörgés, nem kérés, csupán kijelentés…. tudom mit akar tenni, vagyis sejtem.
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Kripta Pént. Május 17, 2013 3:14 pm
Lucia & Elijah
Érdekes éjszakának ígérkezik. Rég nem találkoztam olyan vámpírral, aki nem ismeri az eredetét, ezáltal az Ősi családot sem. Persze nem fogok kiselőadást tartani a faja eredetéről, de úgy látszik, neki nem volt tanítója. Pedig ez az új vámpíroknál jellemvonás, hogy nem ismeri a fajunk eredetét. Lenézően megcsóválom a fejem, majd ismét a tekintetébe fúrom barna rideg tekintetem. "-Miért te mégis ki a fene vagy? Vagy ki a fenének képzeled magad? Ha jól látom… és az egész viselkedésed… a szemfogad arra enged következtetni, hogy csupán egy vámpír vagy. Ami azt jeleneti, hogy nem vagy hatalmasabb nálunk…. hiába is szeretnél.- " Hallom pimasz hangját, s provokáló szavai hamar hasítják ketté a levegőt, és csapnak arcul növelve a bennem uralkodó feszültséget, melyet persze nem mutatok. Sosem szerettem a tiszteletlenséget, és elvártam hogy tiszteljenek, vagy elértem. Úgy tűnik itt az utóbbi lesz. Elgondolkodom, vajon az a rosszabb, ha nem mozdulok, csak rideg hangom szántja ketté a levegőt, vagy hagyom kételyek közt, hogy miért is tudom megigézni, de igazából véve szeretem az erőmet és a fölényeimet éreztetni másokkal. Ez valamilyen Ősi vonás lehet, vagy vámpír vonás, mert több fajtámbelin vettem észre ezt a jellemvonást. De mindegy is, hiszen már nem érdekelnek mások. - Különleges vámpír vagyok, Úgymond egyike az Ősi családnak, és igen, hatalmasabb és erősebb vagyok minden más vámpírnál. És mit jelent az Ősi megnevezés? Ha már Anna Petrova elfelejtett felvilágosítani, akkor megteszem. Egyike vagyok annak a családnak, akitől az összes többi vámpír származik. Szóval igen is megtehetem azt, amit most teszek veled - Préselem ki a szavakat ajkaim között keletkező résen, miközben azon vagyok, hogy ne essek azonnal neki, és tépjem ki a szívét, majd etessem meg vele, hiszen igencsak régen találkoztam efféle pimasz vámpírral, aki még azt sem veszi észre, hogy a fejét veszítheti. - Kedves Anna Petrova leszármazottja, Lucia Petrova. Esetleg, ha túléled az éjjelt, kérd számon a "mentorod", hogy miért nem avatott be a vámpírok történetébe? Hiszen igencsak közelről ismeri a családunkat. Ha fel lettél volna világosítva, tudhatnád, hogy egy Ősi vámpír sebezhetetlen, és mindenkit meg tud igézni, még a vámpírokat is. De ne aggódj, nem nagy a családom - Mosolyodom el vészjóslóan, miközben a nő rendszertelen légzése elégedettséggel tölt el. Hirtelen csökkentem le a távot, hogy halott kezeim áthasítsák a mellkasát, ahol hamar megtalálom hevesebben kalapáló szívét. Halott ujjaim óvatosan szorítják meg az említett szervet, s szorítják, hogy kevesebb vért pumpáljon a nő ereibe. Légvétele nehezebb lesz, és én ezt is érzem. Hiszen tudom hogy lehet megfogni valakit. Igen kínzom a fajom, és ráadásul nővel állok szemben, mégis megteszem, miközben a napvédő ékszerét keresem. Már részletesen az emlékeimbe véstem arcát, és teste vonalait, mert nem szándékozom megölni, bár a mostani helyzet egész mást mutat, de feltett szándékom a félelmet kicsikarni, hogy könyörögjön az életéért. - Ha már ilyen szépen bemutatkoztál, Elijah Mikaelson vagyok - Adom ki magam, majd meghallom a lány eredeti szándékát. Katerina. Volt egy lánya? Minden bizonnyal, hiszen Elena Gilbert is a leszármazottja, de hogy vámpír lett a lánya is? Érdekes. Talán túl sok információhoz jutottam igencsak hamar, de jobb ez így. Elégedett félmosoly ül ki arcomra, majd észbe kapok, és elengedem a szívét. Másik kezemben észrevétlenül egy ékszer kerül, a lány napvédő karkötője. - És honnan veszed, hogy érdekled Katerina Petrovát? Tud a létezésedről? Ki változtatott át téged? - Kérdezem, és őszinte választ fogok kapni tudom nagyon jól. Megtörlöm a kezem egy kendőbe, amit eldobok, majd az ékszert forgatom meg ujjaim között. Hamarosan hajnalodik. A lányra emelem tekintetem, akinek már a korát is be tudom saccolni. S minden világossá válik. Honnan volt ismerős, az arca, a stílusa. Le sem tagadhatná. - Igencsak szép darab - Mutatom meg zsákmányomat, majd elhallgatok.
Talán eszembe kéne jutnia, hogy nem kéne így szájalnom, vagy ennyire szemtelennek, arrogánsnak, beképzeltnek, Petrovásnak, vámpírosnak lennem. Hogy talán itt az ideje behúzni a nyuszifarkam és befogni a szám. Igen megtehetném, és talán még a szándék is meg van, hogy így kéne tennem, tényleg, talán hajthatna a túlélés ösztöne is? Igen ám, de valahogy hiányzik belőlem ez a fajta „ húzd meg magad, fogd be a szád” érzés, én szeretem megmondani a véleményem, ami a szívemen… vagyis inkább ami a szívem helyén az a számon. Még emberkoromban is ilyen voltam, hmm lehet, hogy talán talán ezért nem bírtak nevelő szüleim… igaz szép kis pénzt kaptak az igazi nagyapámtól, azért, hogy anyát megszabadítsák a kellemetlen dologtól, ami beszennyezi Katerina jövőjét. Persze, ők nem gondolták, hogy majd a lányukból vámpír válik, sőt mind a két lányukból és később persze az unokájukból, akit azt hiszem mindig is gyűlöltek. De ez a rideg gyűlölet kölcsönös, és nem csak a vér szerinti nagyapám iránt, aki úgy ajándékozott el némi apróért, mint egy ócska, utánzat kínai vázát. Hanem a nevelő szüleimért, akik nem hogy örültek volna a pénznek, inkább éreztették vele, hogy kívülálló vagyok, hogy nem is az övékké vagyok, hogy csak egy mostohalány vagyok. A tetejébe, még a drága bátyám mindig is kerülgetett engem, úgy bámult rám, mint valami piacon a jó árura. Aztán mikor kiderült, hogy nem is egy vér folyik az ereinkben fogta magát és megerőszakolt. Azóta nem voltam férfival… azt hiszem ez örökké el fog kísérni. Pedig az öröklét fogalom elég hosszú egy vámpír számára. Oké… nem jött be az, hogy felhoztam Annát, pedig azt hittem, hogy nála erősebb aligha van, de akkor az előttem álló férfi még nála is hatalmasabb lehet… bár már a szeme csillogása, az egész kiállása olyan más, erőt és kegyetlenséget sugározz, még egy vámpírhoz képest is. -Miért te mégis ki a fene vagy? Vagy ki a fenének képzeled magad? Ha jól látom… és az egész viselkedésed… a szemfogad arra enged következtetni, hogy csupán egy vámpír vagy. Ami azt jeleneti, hogy nem vagy hatalmasabb nálunk…. hiába is szeretnél.- hangom még mindig pimasz, még mindig forr bennem a Petrova vér. Azt hiszem talán le sem tudnám tagadni, hogy Katerina Petrova lánya vagyok. Ha valaki jó megfigyelő, akkor észre veszi, a huncut fényt a zöldes tekintetemben, a forrófejűséget, pimaszságot, kegyetlenséget. Azért vagyok jó „vadász”, az emberek hajlamosak arra, hogy ha meglátnak egy szenvedő, ártatlan lányt, a segítségére siessenek. És én a kettő között vagyok, mikor meghaltam tizenhét voltam ez több, mint ötszáz éve történt. Ha valakiket utáltam egész életemben az a hazug, álszent embereket, és az előttem álló férfi, valóban az. Hiszen úgy játszik „Istent” hogy ő is ugyan azokat a bűnöket követi el. Hogy is mondják…? Máséban a szálkát, de magadéban még a gerendát sem…? Először nem is akarok válaszolni, sőt másodszorra sem, de a szavak ki csúsznak az ajkaimon, úgy érzem… olyan, mintha megigézne…. de ez teljesen lehetetlen, nem? Hiszen vámpír nem tudd vámpírt megigézni, azt hiszem. -Anna Petrova a mentorom, azt mondta próbáljam ki amit tanított. Nem, nem félek, mert tudom, hogy nem így van, és ha így is lenne…. újból megtenném. Anna leszármazottja vagyok, a nevem Lucia Leslie Petrova.- hangom őszintén, túl őszintén és monotonon cseng a fülemnek, de nem bírok csomót kötni a nyelvemre, a szavak csak úgy áradnak belőlem, üres tekintetem az ő barna szemeibe fúrom. Mikor a faág felsérti a nyakam, felszisszenek halkan, élesen szívom be a levegőt, fájdalom költözik a szemeimbe, de nem mozdulok, képtelen vagyok, csak tűröm a fájdalmat, pedig üvöltenék. A kezembe nyom valami fadarabot, és hihetetlen, de parancsát némán, szó nélkül követem. Bele döföm a saját hasamba, mélyen, érzem ahogy a vérem átitatja a ruhám, ahogy elkezd folyni, minél többször csinálom, érzem hogy gyengülök. -Katerina Petrovát keresem… a lánya vagyok…- nyögöm ki alig hallható hangon, kezemben a fadarab, hasamból ömlik a vér, fájdalmas kifejezéssel arcomon bámulom.
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Kripta Csüt. Május 16, 2013 7:08 pm
Lucia & Elijah
Pimasz és provokatív, arrogáns és nem fél attól, hogy elveszíti a fejét, pedig félhetne. Két lehetőség van. Vagy nem tudja kivel is áll szemben, vagy csak túl bátor... De meglátásom és a megjegyzése szerint nem tudja kivel is áll szemben. Sőt meg merem kockáztatni, hogy még rólunk, Ősökről sem hallott, ami ritka. Felsőbbrendű félmosoly ül ki arcomra eme gondolat hatására, de nem mozdulok egyenlőre. Tekintetem nem sok jót sejtet, talán félelmet is kelthet, ahogy szemeim feketévé válnak, de az erek nem látszanak, csak annyi, hogy barna íriszeim, és az azt körülvevő fehér tartomány eltűnik, s más nem olvasható ki tekintetemből, csak maga a nyers gonosz. Majd lassan az erek is behálózzák arcom, s fogaim is megnyúlnak, s a távolság is lecsökken majd hirtelen visszahúzom szemfogaim a következő mondandója után. Szemeim ismét barnává válnak, majd csak a szavait hallom. "-Bármit is tervezz, jól gondolja meg, nem hinném, hogy Anna Petrova örülne a halálomnak, tudja, hogy itt vagyok, tulajdonképpen ő küldött ide, hogy táplálkozzam.-" Szóval összegyűlik a csipet-csapat. Annabelle. Lassan három évszázada már, hogy nem láttam őt, s akkor is érdekesen váltunk el. Azzal a szándékkal kerestem meg őt, hogy megölöm, ehelyett valami egész mást csináltunk. És meg kell, hogy valljam, élveztem azokat az órákat, melyekben egyszerre kínoztam, és ajándékoztam meg csókjaimmal. Kellemes emlék, de arcomon nem látszik, csak a ridegség, és a kegyetlen felsőbbrendűség, ami leolvasható arcomról. - És miért hiszed, hogy Anna Petrova majd megvéd téged tőlem? Anna Petrova is kevés az én erőmmel szemben, így védtelenek vagytok! - Közlöm vele a keserű tényt, hogy Anna sem tudja mindenkitől megvédeni, s hangom ridegebbé válik mint előtte. Ami itt történni fog az nem pozitív irányba lendíti a rólam alkotott képet, de nem is ez a szándékom. Majdnem megölt egy embert. Persze ez álszent tőlem, hiszen én rengeteg embert öltem már, sokakat kedvtelésből, vagy unalomból, és az, hogy büntetem a fajt, ami én is vagyok talán olyan lehet, mintha magamat akarnám büntetni, vagy esetleg a vámpírokon akarom leverni a bűnömet. Valahol tényleg így van, hiszen egy időben rengeteg vámpírt öltem meg, csak mert embereket ölt, vagy kínzott, de volt hogy csak azért öltem meg egy fajtámbelit, mert unatkoztam. Nem vagyok rá büszke, mert volt, aki nem érdemelte meg, bár ha úgy nézzük megérdemelték a nyugalmat, vagy a halált, hiszen szörnyek voltak, semmi más. Ami én is vagyok. Amit én teremtettem s testvéreim. Végigmérem a nőt, majd ismét megszólalok. - És milyen jogon küldött el Anna Petrova ide embereket ölni? Nem félsz, hogy ez volt az utolsó vadászatod? - Igézem meg, miközben egy vékony faággal végighasítom a nyakát, majd a bordái között súrolom vele a szívét - Mégis kije vagy Annának? Mi a neved? - Teszek fel még két kérdést, miközben érzem, ahogy langyos vére kiserken, és végig folyik halott kezeimen. Kéjes vágy uralkodik el rajtam, melyet a vér szagának tudok be, hiszen ragadozó vagyok, ahogy a legtöbb vámpír, és nehéz a vérnek ellenállni, még ha az vámpír vér is. Testem közel van a nő testéhez, szinte már összeér, de növelem a távot. Hallom, ahogy halott szíve hevesebben próbál verni, és célom, hogy rémületet keltsek benne, hogy az élete... Akarom mondani az utóélete is véges lehet, mint egy gyenge emberé, akit épp levadászni készült. Meg akarom neki mutatni, hogy neki is van gyenge pontja, és ő is sebezhető legyen akár 50 vagy 500 éves, van, aki erősebb nála. "-Nem, azért vagyunk vámpírok, hogy ne használhassuk ki az előnyeit. Ráadásul az emberek megérdemlik...-" Hallom újabb kijelentését, melyre felkapom fejem, s rá pillantok. Kezeim között a faág, mely valahogy nem tűnik többé ideális fegyvernek számomra, így körbepillantok a kriptában, és megakad a tekintetem egy nagyobb feszületen. Kettétöröm, majd a kezébe adom. - Szúrd a hasadba, míg azt nem mondom állj! - Hagyják el az igéző szavak ajkaimat, majd elégedett rideg félmosoly ül ki arcomra. Hallom, ahogy a karó felhasítja a halott húst, majd ahogy a seb elkezd összeforrni, de akkor ismét felhasad a friss seb. Talán 4-5 döfést nézek végig, miközben belül örömmel és elégedettséggel tölt el a látvány. Talán morbidul hangzik, de keserédes vágy uralkodik el bennem a látvány miatt, de okát nem tudom. Talán vágyakozom a szenvedés után, melyet én okoztam másoknak, talán csak érezni akarom a fizikai fájdalmat. Talán mindkettő, talán egyik sem. - Elég! És most felelj, miért vagy itt? Mit keresel a városban? - - Kérdezem, hiszen még mindig igézés alatt áll, mozdulni nem tud, így nekem is kényelmesebb. Csak figyelem véráztatta ruháját, s talán az arca is meggyötörtnek tűnik innen, bár félhomály van, így nem tudom megítélni, de nagyon nem is érdekel, hiszen hosszú az este még, s bármi lehet a vége...
A hogy rápillantok az előttem álló férfira, bizonyossá válik számomra, hogy nem közönséges vámpírral van dolgom. valahogy a pillantása, sőt az egész kisugárzása arról tanúskodik, hogy biztos idősebb, mint én. És én felfogom, hogy ha tovább pimaszkodom, hamar én leszek az aki fej nélkül fog távozni, vagyis épp ez az: nem is fog távozni. De hát a szám magamtól mozog, lehet a Petrova tulajdonságok teszik, ami nem hagyják, hogy alul maradjak, hogy feladjam harc nélkül, hogy övé legyen az utolsó szó akármit is jelentsen ez. De tudni szeretném, hogy ki ez az érdekes... mert igen, érdekesnek tartom, szóval ki lehet ez a férfi. Miért nem halottam róla? Ja, persze, meg van, mert én a világtól elzártan éltem, csak azok tudnak a létezésemről, akiknek kell. Így talán biztonságban tudhatom saját magam és anyámat is. Igen, olyan fura magamban anyának hívni, amikor ő azt hiszi halott vagyok. Olyan jó lenne elé állni, és a szemébe mondani, hogy hahó képzeld a lányod vagyok, mit szólsz? De vajon Katherine Pierce egyáltalán tudni szeretne a lánya létezéséről? na igen, nagy kérdés, én meg nem is tudom eldönteni, nem is szeretném, bátorságot kell szereznem és öntenem magamba, bátorságot és erőt. Hihetetlen, de pár száz évesen alig bírom megvédeni magam vámpírként, olyan vagyok, mintha két napja térítettek volna meg. De ha régen nem szököm el Denni elől, akkor lehet ő is megtanított volna. Igen ám, de a békés módokra, és nem tudom miért, de nem igazán vágyok arra. Én élvezem a vámpírlétet és ha vámpír vagyok, akkor miért ne használhatnám ki a vámpír adta lehetőségeket? Hiszen adott, hogy manipulálhatom az embereket, a vérüket fogyaszthatom ami valósággal erőssé tesz, plusz még finom is és közben játszhatok velük. kell ennél több? vagy miért akarnám lecserélni ezt holmi hülye szőrös állatokra? Nem, én nem akarom és nem is fogom, hiszen ha nem használhatom ki fajom előnyeit akkor mi értelme annak lenni ami vagyok? Lehet, hogy bennem van a hiba, de én még nem találkoztam olyan vámpírral aki ne így viszonyult volna a világhoz. természetesen vannak olyanok, akik eljátsszák a mézes-mázos, tüdndi-bündi vámpírt. De mindegyikünk legbelül vadak vagyunk, vérre szomjazunk és el is vesszük. Lássuk be, vajon melyik jobb? Az, ha mértékkel fogyasztom az emberi vért, vagy az, hogy eljátszom a szamaritánust, aki állati véren él, aztán egyszer csak történik valami... és rákattanok a vérre.Nem akarok úgy járni, mint az az fiatalabb Salvatore. na igen, nem tudom, hogy miért van minden férfi oda, illetve de, sejtem. szeretnék én is ilyen hatással lenni a férfiakra, hogy az ujjaim köré tudjam csavarni őket, hogy igyák minden szavam. valami azt súgja, valami arra ösztökél, hogy mielőtt rám nézhetne, vagy bármit tehetne, mert valami azt súgta, hogy fog tenni... szóval csak úgy kicsúsznak a következő szavak ajkaimon. -Bármit is tervezz, jól gondolja meg, nem hinném, hogy Anna Petrova örülne a halálomnak, tudja, hogy itt vagyok...- egy pillanatra rá emelem a tekintetem, amibe kislányos báj költözik,- tulajdonképpen ő küldött ide, hogy táplálkozzam.- hangom ugyan olyan pimasz és szemtelen, mint az előbb, sőt ha lehet azt mondani, akkor talán még magabiztos is. Azt nem említem meg, hogy ki is képezz... lehet ezt így nevezni, vagy talán a vámpírrá nevelés jobban hangzik? Mikor újra ráemelem a tekintetem, fogva tartja, el szeretnék pillantani, de nem tudok, barna színű íriszeit bele fúrja csokoládé színű tekintetembe. Mielőtt bármit is mondhatnék megszólal... nagyon jól tudom mi ez, hiszen... nem tudok mozogni. Sokszor játszottam ezt az emberekkel, de hiszen ő vámpír, mégis hogyan tud....? Tovább nem tudok ezen gondolkodni, mert már nem vagyok ura a gondolataimnak, vagy a tetteimnek. Érzem ahogy szemfogai felkarcolják bőröm, majd ahogy folyik a vérem, de mire a hang kijött volna ajkaim közül... véget is ért. viszont az igézés még tart.... Kérdésére azonnal és készségesen válaszolok. -Nem, azért vagyunk vámpírok, hogy ne használhassuk ki az előnyeit. Ráadásul az emberek megérdemlik...- hangom semlegesen, monotonon hangzik.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kripta 
|| passz || 
▲ 
••
