Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Szer. Május 27, 2015 10:10 pm
Agatha & Kai
A játszmák élvezete leírhatatlan..
ღ zene: Thrift Shop ღ megjegyzés: Köszönöm a játékot ღ
Mélyen felsóhajtok, hisz ez a nő az idegeimen szeretne táncolni, bár ha még lenne idegem, de hát nincsen. Csak bosszút tudok állni, csak elhülyülni tudom a dolgokat, csak gonosz tudok lenni, és kegyetlen, sőt gyilkos. Tehát ha meg akar halni, akkor jó úton halad. Támogatom az önkéntes felajánlását, hisz igazán kedves tőle, hogy gondol rám. Aranytálcán kínálja voltaképpen fel önön magát, ami vicces, mert ha tudná ki vagyok, s mennyire vérengzős. Ah, kifejezetten nem ismer, bár twitteren követhetne: @CobraKai1972. Tényleg követhetne, sőt mindenki más is, hogy hagy legyek egy híres pszichopata pasi, de akkor az a gond, hogy mindenki a házában rettegne. Ah, ez nem jó. Viszont a netnek, vagy hogy is nevezik ezt, nos vannak előnyei. -Nem képzelem én magamat semminek sem.-Ejtem ki játszian könnyedén az ajkaimon egy ravasz mosoly keretén belül.-S Isten nem létezik, szóval nem tudom miről hadoválsz.. kettő, nem akarnék sosem az lenni, három meg nem mészárlok le mindenkit, s az emberek akármelyikét sem ölöm meg. Engem nem ez éltet, mint téged..-Válaszolom számára egy mosoly keretén belül, majd túl is teszem magam a témán. Nem tudom minek képzeli ez a nő magát, hogy nekem tartson kioktatási programot, de ha ettől jobban érzi magát, akkor hajrá nyugodtan. Engem nem hat meg, engem ezzel nem idegesít fel, sőt mi több szórakoztató a számomra, hogy ennyire be akar oltani, holott nem is ismer. Ha ismerne is, akkor inkább is menekülne előlem. Sokkalta pszichopatább vagyok, mint ő, amilyen lesz valaha is ezen a világon. Felsóhajtok, ahogy kiejti ajkain, hogy nem vagyok számára ellenfél. Akkor neki ki az ellenfél? Saját maga, meg az, akivel beszélget... de hát magával beszélget, ami nevetséges. -Nem vagyok ellenfél? Tényleg?-Vonom fel a szemöldökömet könnyedséggel, és kérdőn pillantva rá, majd megrázva a fejemet, és vállat vonva semmibe is hagyom ezt. Mélyen szívom magamba a levegőt, s végül az eget nézem, mintha bármit is eredményezne azon tény, hogy bámulom. Persze nem ad semmit, de jobb azt nézni, mint mást. Végül hirtelen meghallom, ahogy egy üvegdarabot dob felém, s ezzel egy arányban elugranék, de már késő, hisz a hasamba kerül.. így voltaképpen nem is kíséreltem meg ugrást, hanem egy helybe állva kihúzom magamból a szilánkot. Bosszús pillantással nézek rá szavai hallatán, ahogy elkap a düh. Tekintettem az övéibe vésődik, ahogy megközelítve őt megragadom a kezétől fogva, és így felállítva elszívok belőle elegendő boszorkányerőt magamnak, majd egyetlen mozdulattal a fának csapom egy könnyed varázslat keretébe foglaltan.-Utálom, ha szórakoznak velem!-Ordibálok rá, és ezen mozdulaton belül távozóra is veszem a dolgot, mert elegem lett a mai napból, így aki velem szembekerül, azt biztosra véve megölöm. Elsétálva pedig eltűnök a semmibe, és az is elfelejtődik, hogy erre jártam.
Játék Zárva!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Hétf. Május 25, 2015 9:16 am
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
Sejtelmesen beszélt, mintha próbált volna megijeszteni, mintha azt akarta volna elérni, hogy fussak el előle, mint a nyúl a vadászkutya elől. Kár, hogy nem tudja, nem érzek semmit. Nincs bennem bűntudat, felélem, vagy szeretet, csupán vágyat érzek és bosszút. Ez a Kai gyerek pedig véletlenül idesodródott az utamba. - Nagynak képzeled magad igaz? – kérdeztem mindenféle érzelem nélkül – meg is van rá az okod, emberek nagy vadásza. Ha megölsz egy embert gyilkos vagy, ha megölsz egy milliót, diktátor vagy, de sosem fogod megölni az összeset, így szállj le a földre, mert nem lehetsz Isten – csevegő hangon beszéltem, már-már unottan, és egy kicsit annak is éreztem magam. Hadovált itt össze-vissza mindenről, de egy csepp izgalmat sem kevert a mi kis játékunkba. Egyre jobban foglalkoztatott a dolog, hogy meg kellene ölnöm. Ha nem tud újat mutatni bizonyosan ez lesz a vége, és még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne, bár jót tennék az emberekkel, és ez nem biztos, hogy tetszik. Inkább rájuk kéne szabadítanom, hogy végezzen minddel helyettem, de abban meg nem lenne móka. - Nem vagy ellenfél – vetettem oda neki, sátáni vigyort öltve arcomra. Arról beszélt, hogy milyen könnyen elmúlik az élet, és most az egyszer igazat kellett adnom neki. A lét nem volt több pár röpke pillanatnál, ami elillan, kicsúszik a kezünkből, ha nem figyelünk rá oda kellőképpen. És annyi ember van, aki elveheti tőlünk. Éppen ezért ajánlatos mindig a fegyver azon végén lenni, amelyik nem sülhet el. Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogyan az üveg pia szilánkokra törik, s az aranyszín ital kiömlik belőle, hogy megrészegítse a földet. Szemem a vérző kezére siklott, megnyaltam az ajkamat, kívántam a vörös, keserű folyadékot, ami elszínezte fehér bőrét. Igazából gyermekkorom óta megszállottja voltam a vérnek, ennek a vasas örömnek, ami az embereket az életre késztette. Ősi legendákban olvastam arról, hogy aki megissza, vagy megfürdik benne tovább fog élni, s én akartam a jogot, hogy örökké élhessek. Lehajoltam, s felemeltem a földről egy nagyobb darab szilánkot, amin ott csillogott a fekete vére. Sötét volt akár a lelke, s ez igazán imponált nekem. Egy röpke pillanat eredménye volt csupán, ahogyan lehunytam a szememet, elmotyogtam magamban egy rövid szócskát, a szilánk a kezemből, máris felé röppent. Kíváncsi voltam, elugrik-e az útjából. Igazából nem volt ez más, csak egy szimpla irányított ráolvasás, könnyedén elterelhettem volna, ha akarom. - Kezdek unatkozni – súgtam oda neki, s elvigyorodtam.
Talán egyesek hamar feladják, míg mások szánalmasan küzdenek kapaszkodva a múltjukba, s az érzelmeikbe, de én nem ilyen vagyok. Talán egykor számomra is létezett remény, megváltás, vagy esetleg boldogság, de mostanra elveszett, s már soha többé nem is kell, mert az élet minden pillanata játék, s könnyed szórakozási alkalom. Én pedig minden percet megragadok azzal kapcsolatban, hogy a játszmám egyre előrébb, és előrébb kerüljön, ahogy megtöri önmagának az utat. Pajkos mosollyal szemlélem végig a környéket, mely csendesen harmonikus, sőt már-már teljességgel tökéletes is, de számomra sokkal szórakoztatóbb, ha valaki hangosan üvölt, sőt siránkozik könyörögve az életéért. Nem tetszik ez a zöld szín, sokkalta inkább lehetne vörös, mert emberek vére moshatná a talajt, a füvet, a tájat.. magát. Mélyen szívom magamba a friss levegőt, ahogy ezzel egyúttal lehunyva a szemeimet magam elé képzelem a nem régiben lezajlott kis incidenst, amely igazán élvezetes volt, s kielégítő a maga kis módján. Milyen szórakoztató, amikor is valaki mindent megtenne az életéért. Igaz a mondás tehát, hogy mindenkinek önmaga az első, s éppen emiatt bármin, sőt bárkin képes lenne átlépni. Én is megtenném, mert az elhullott dolgok nem ringatnak meg lelkileg, akinek meg kell halnia, az meghal, nem de? Akkor mit sajnálkozzak pár darab halandó kis személy halálán? Bár én magam is halottnak számítok, hisz előbb-utóbb végem, s akkor távozom az élők sorából, de amíg ez nem történik meg, addig minden pillanatban egyre, s egyre közelebb leszek a terveimhez. Tekintettem a fiatal lányra szökken, s érdeklődően felhúzom a szemöldökömet, ahogy végül elnevetem magamat. Egy mozdulat által felállok a guggolásból, és vészesen közel lépek hozzá, ahogy még mindig könnyed nevetés játszik az arcomon. -Én nem vagyok kisfiú, viszont te kislány vagy jelentősen.-Nyomom meg erősen utalva a tényre, hogy akármennyire is próbálkozik hülyének nézni, vagy fiatalnak beállítani, akkor is idősebb vagyok jóval nála. Ez van! Egy mozdulattal kiszedem a kezéből az üveg vodkát, aztán egy kacsintás keretén belül meghúzom azt.-Tudtad, hogy én bármit képes vagyok megszerezni? Ha nem, akkor ezt jól jegyezd meg.-Mondom egy ördögi mosollyal, ahogy hátrálni kezdek szépen lassan. A kezemen lévő vér bemocskolja az üveget, s mindez nekem is feltűnik egy röpke pillanatra. Azon kezemet megemelem oldalra a magasba, amelyikben az üveg van, majd egy pillanat elejére odanézek, aztán ezt követően a lányra, míg ezzel egyúttal szétroppantom teljes erőmből az üveget, melynek szilánkjai a kezembe mennek, s az üveg pedig hangos roppanást hallat maga után. Szétnyitva az ujjaimat hagyom, hogy az üvegdarabok a földre hulljanak, s a vér pedig rácsepegjen.-Tudod.. az élet ennyibe kerül. Szétmorzsolható, ahogy vele együtt minden, mi létezik.-Jegyzem meg egy hangos nevetés keretébe zárva.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Pént. Ápr. 10, 2015 3:55 pm
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
Volt valami különös ebben a férfiban, ami nem hagyott nyugodni. És nem az, hogy ölt, hogy gyilkolt, hogy kitépte egy ártatlan ember veséjét, vagy máját, vagy tudjam is én melyik fontos belső szervét. Volt benne valami, ott a szemében, ami arról árulkodott, hogy ő bizony mégsem annyira gonosz amilyennek mutatja magát. Mintha, ott pislákolt volna a remény észvesztő íriszeiben, arról, hogy még megváltozhat, vagy valaki még megváltoztathatja. Amint erre gondoltam rögvest elkapott az undor és a hányinger, és csak imádkoztam azért, hogy ne legyen igazam. Bár, általában igazam volt. Elhúztam a számat, majd felöltöttem egy aprócska mosolyt. Életemben nem játszottam ennyit az arcmimikáimmal, kissé meg is fájdultak arcizmaim, mire válaszolt. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Ahhoz képes, hogy húsz évet elzárva töltött, nem volt benne szerénység, vagy bármi erre hajazó dolog. - Oké – mondtam. Elmorfondíroztam azon, hogy vajon mit fog velem tenni. Vajon megpróbál-e megölni. Nekem úgysincs veszteni valóm, szóval zsarolni nem tud, az életem pedig a legkevesebb, amit oda adhatok neki, a varázserőm után, hiszen csak tengek-lengek ebben a földi pokolban, amit mások életnek hívnak. - Igen, és útközben a másvilágra biztosan tanulnak tőled egy kis szerénységet is – vetettem oda neki. Sokkal inkább tűnt magamutogató ficsúrnak, mint egy véreskezű félőrültnek, és ez zavart. Idegesített, hogy sosem találok olyan embereket, akik kis részben is, de legalább passzolnak hozzám. A vége pedig úgy is az mindig, hogy valamelyikünk meghal. Talán nem kell elmondanom, hogy eddig melyik félnek volt szerencséje. Az, emberek ostobák és csak mennek az orruk után, eldobva az álmaikat, és élve a félelmeiknek. Feladnak mindent, csak mert rettegnek attól, hogy egy nap nem fognak felkelni, vagy csak szimplán elmúlnak, ahogyan az éjszaka. Túlságosan önzőek és féltik azt, amijük van, éppen ez teszi őket emberivé. És számomra pontosan e miatt ilyen undorítóak. - Örülök – mondom s mélyen belenézek a szemeibe, ahogyan leguggol elém. Próbálom kitalálni, hogy vajon mire is gondolhat, de nem megy. Túlságosan titokzatos, talán nem is annyira elcseszett, mint amilyen elcseszettnek hiszik mások. - Tudod, Vasálarcos, ez itt vodka, és nem való kisfiúk kezébe – kacsintok rá játékosan, majd még egy kortyot betolok a finom, friss, és ráadásul remek évjáratú italból. Fejemet kissé jobbra fordítom és végig futtatom a szemem a leomlott, növények által benőtt falakon, és oszlopokon. Vajon ki lakhatott itt? Vajon, hogy nézhetett ki ez a környék évekkel ezelőtt? Mindegy, a lényeg, hogy itt magam lehetek, vagy legalább is kettesben ezzel a jóképű börtöntöltelékkel, és ezért hálát adok a falak minden egyes téglájának, mert már régen volt ilyen sok érzelem a lelkemben.
Vajon milyen színű lehet a lelkem legmélye? Oh, várjunk, hisz ez egy remek kérdés! Gondolom elég nagy lent ott a sötétség, és ebből kifolyólag, na meg a természetemből adódva igazán fekete, sőt feketébb a feketébbnél, ami eléggé szórakoztató, hisz a feketébbnél feketébb nincs, bár ki tudja, nem de? Manapság már megeshet, hisz annyi mindent felfedeztek, feltaláltak, és.. és építettek, hogy azon sem csodálkoznék, ha ki lehetne mutatni azon színt, amely a lelked mélységére jellemző. Engem már rég magával ragadott eme őrült játék, s pontosan akkor, amikor is megöltem a családomból szépen négy kis testvéremet. Vicces volt velük játszani kiskoromban, főleg amikor valamiben nyertek, s lám mégis csak én nyertem, hisz halottak! A legjobb pillanataim róluk, amikor is meghalnak, s kilehelik ezáltal végleg az életük maradék szikráját, avagy leheletét is. Számomra nem sokkoló, hogy megtettem, sőt bűntudatom sincs, csak megkönnyebbülést érzek tőle, és mély élvezetet, amelytől ez válik a világon a legeslegjobb pillanatommá, és a kedvenc emlékemmé egyúttal. Milyen jó is volt megtenni, olyan kiegyensúlyozott lettem ama pillanatban, csak hát Jossy a gyerekeket megszöktette előlem, pedig velük is simán végeztem volna! -Igen, tudok róla..-Jegyzem meg egy ravasz mosolyra húzva az ajkaimat, hisz egyszerűen élvezem eme helyzetet.-Én megtehettem.-Mutatok játékosan magamra a kijelentésem kapcsán, ahogy egészen jót szórakozom. Ha sejtené milyen könnyedén leválaszthatnám a fejét a testétől, hisz eddig nem hatott meg azzal, hogy áll, és beszél.. valamivel több kell ehhez, hisz nem fogom csak úgy megadva magamat megemelni a szép két kis kezecském, és azt mondani, hogy jó, oké, téged életben hagylak, bár eddig nem szándékozom ölni, hisz most egészen, sőt jobban foglalkoztat a táj. Egy régi épület romjainak helyén állunk, avagy vagyunk, ami édes mindegy, mármint a nevezés szempontjából értve. -Mindenki szerencsés, aki általam halhat meg.-Jelentem ki egyszerűen, és teljesen közlékenyen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és én voltaképpen így is gondolom. Minden úgy van, ahogy akarom, és minden, de minden.. az én javamat szolgálja, mert ha valami másképp lenne. Várjunk! Olyan nincs is, és ez de kár, vagyis mégsem.. Tekintettem az égre szökken, mely tiszta, és teljesen kék. Felhők sem úsznak át, és szépen letisztultan meghagyják a képet, melyet a szemeimmel ki is élvezek két másodperc elejéig, hogy aztán teljesen mást nézek. A maradványokat, amelyek gondolom egy családi ház romhalmazai.. vagy már nem is tudom. Olyan, mintha valamihez eme egész kötődne, na mindegy! -Mi?-Kapom felé a fejemet hirtelen, majd azon nyomban le is esik, hogy mire invitált voltaképpen meg.-Persze, mindenképpen.-Jelentem ki játékosan, ahogy megindulok utána, és míg ő helyet foglal egy sziklán, amelyet alkalmasnak vél, nos én addig leguggolok vele szemben simán.-Milyen fajta ital is?-Kérdezem meg, mert lusta vagyok elolvasni az üvegen lévő feliratot. Túlontúl is a kezeimre szökken a tekintettem, amelyet még mindig vér áztat, és mindez élvezetes tény. Oh, igen! Aztán a nőre emelem a pillantásomat érdeklődően. S már kijelentem; nem leszek részeg!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Szer. Ápr. 08, 2015 5:29 pm
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
A sötét az, ami elferdíti az ember lelkét, ami elfeketíti a gondolatait, és ami betemeti a testét, teljes egészében. Engem ez az árnyvilág már nagyon régen elnyelt, nem is beszélve arról, hogy apám már a szülőszobában tudta, hogy valami nem lesz rendben velem. talán a boszorkány vér teszi ami az ereimben csörgedezik, vagy az, hogy szimplán szétment az elmém amikor elveszítettem a legfontosabb embert az életembe. Esetleg az, hogy az anyám alig törődött velem életében, halála után pedig a nővérem csak egy koloncként kezelt, mindegy volt. A hangsúly világ életemben azon volt, hogy bolond vagyok, hogy megőrültem, azért, mert szerettem játszadozni a gyengébbekkel, talán ha egy pár percig nem figyelt volna, ezt a fiút is simán kinyírhattam volna. És még csak bűntudatom sem lenne. Pár pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, ahogyan egy csavarintással kitekerem a nyakát, majd tort ülök hűlő holtteste felett, aztán rá kellett ébrednem, hogy sokkal szimpatikusabb nekem élve, mint holtan. - Nagyon fellengősen beszélsz, ugye tudsz róla? – kérdeztem egykedvűen. Beszéde, és szavai enyhén szórakoztattak, kitudja mennyi idős lehetett, és ebben a fiatal bőrben nagyon vicces volt, ahogyan régies szavakat használt. - Jól van, csak kérdeztem – egy pillanatra átsikolt az agyamon, mi van, ha megbántottam, aztán összevontam a szemöldököm, és megrázva fejemet elhessegettem a gondolatot. Bizonyára valamiféle varázslat alá vont, amivel el akarja venni a figyelmemet és érzéseket akar kicsalni belőlem. De nem fogom hagyni, én nem leszek az ő kis „nyuszikája”. - Szerencsés ember lehet – fújtam ki a levegőt, majd belenyúltam a táskámba, és kiemeltem belőle az italt, mi baj lehet abból, ha a jelenlétében fogyasztom el? A táskát, - ami a többi alkoholt rejti -, is felemeltem, a vállamra kaptam, és elindultam, hogy egy stabil helyet keressek magamnak. Felé emeltem az üveget, és lazán elmosolyodtam. - Van kedved csatlakozni Jóképű? – tettem fel neki a kérdést. Eddig nem gondoltam arra, hogy bárkivel is megosszam a saját élvezetem, eddig is mindig csak magamra gondoltam, hogy-hogy most akarom elkezdeni? Hiszen, nem is ismerem, a nevét sem tudom, így jobb híján hívom Jóképűnek, ami mondjuk tökéletesen illik rá. Találván egy kényelmesnek tűnő sziklát rátelepedtem, és jó nagyon kortyoltam az italból, a forróság ismét elárasztotta a testemet, vártam, hogy végre érezzek valamit, valamit, ami kirángat ebből a zord körből, mert bár szerettem így élni, ilyennek lenni, néha kellett egy kis kikapcsolódás. Persze, alkoholmámorban úszva sem voltam kedvesebb, sőt talán kegyetlenebb lettem, olyan volt ez mint a vámpírság, az ember igazi énje erőteljesen kiütközött, és én, úgy tűnik, hogy világ életemben kegyetlen voltam.
Az ölés egy olyan fajta módszer kör, amelyet újra, és újra, aztán pedig ismét megakar, azaz átakar élni az ember, ahogy én is. Egyszerűen élvezet, ahogy mindent a vérvörösség borít be, ahogy abba fürdök, s ezáltal melegség árasztja el mind a belsőmet, s mind a külsőmet. Ez hiányzott voltaképpen oly sokáig odabent, s persze a magány épp oly módon megölt teljességgel, hogy mára szívbaj nélkül végezzek akárkivel, aki velem szembe mer jönni. Ezt a nőt sem esne nehezemre megölni, az ereje épp oly könnyedén elnyerné a tetszésemet, ahogy végezetül a halálának a ténye. Gonosz vagyok? Ugyan már, hisz mindenben ez a lehető legélvezetesebb pont! Az őrület, a játszma, a bosszú, a könnyedség, az ölés.. mily élvezetes, és milyen élvezet. Egyszerűen szavakba nem önthető érzés jelleg, ahogy végig folyik a vér a földön, s beleszárad a ruhádba, rátapad a kezedbe, s amikor műtétet végzel.. az is egy tökéletes játszmakör igényessége. Mondtam már, hogy sosem hagyok félmunkát? Most se fogok, hisz majd megkeressem az elkóborolt báránykámat, aki meglógott egyetlen vesével, mert a másikat kivágtam, és igen.. halálian vicces, sőt élvezetes, amely magával ragad a mélybe, aztán visszahozva a valóságba újabb áldozatot akarsz. Ha folyamatosan ölnék sem lenne elég élvezetes, s ha elfogyna az egész ember.. az szomorú tény lenne. -Ha megszoktad, akkor semmi gond, bár amúgy sem szoktam semmit megbánni, szóval szórakoztam. Nem bánom én, szóval.. visszaszívom az elnézés szót, csak formaiság volt a részemről, hisz szeretem a könnyed szójátékokat.-Kacsintok egyet pimaszul, és könnyedén túl jutok azon, hogy ne ő legyen a fő célom jelen helyzetben, de még változhatnak az igényeim.. bár nincs nálam fegyver, de a puszta kezem is épp elég, nem de? Mélyen, sőt már-már könnyedén szívom magamba az éltető levegőt, ahogy az ég felé pillantok egy szemvillanásnyira, majd visszasiklik a pillantásom a hölgyeményre.-Igen, húsz év, s hogy hogyan? Ez legyen az én kis titkom.-Egy újabb kacsintást engedek meg, majd finoman ezzel le is zárom eme témakört, hisz nem akarok erről beszélni mélyen érint, sőt sérti az önérzetemet, de nem baj.. megszerzem magamnak, akkor is a konvent vezető szerepét, mert az lesz, amit akarok, és ennyi! Ugye milyen egyszerű minden gondolatban? Ez vicces.. -Rendben, akkor nem is zavarlak, csak hogy nyugodtan kiélvezd a gondolataidat, azaz a hangokat.-Mondom ki nevetve, ahogy végül a következő témakör kissé más irányt vesz. Igen, felidéződik az a vicces eset, amikor is az áldozatocskám elfutott, mint egy gyáva nyuszi.-Igazad van.-Bólintok rá végül, majd játékosan eltöprengem.-A báránykám, avagy legyen nyulacskám.. bizonyára elért a kórházba, és arra vár, hogy a kezem által haljon meg végleg, így alkalmam nyílik majd meglátogatni valakit a dolgozók sorában, aki igenis jelentős nekem..-Elmosolyodom a gondolatra, és ki is élvezem ama menetet, hogy enyém lesz Jossy ereje, hisz ennek így kell lennie, és mostan egy pillanatra sem fog átvágni, mert mindenről én magam fogok gondoskodni, ezt megígérhettem! Ahogy ellépek, hogy jobban szemügyre vehessem a tájat a csaj máris utánam jön, amiben nem ez a meglepő, hanem hogy hozzám ér.. Felvont szemöldökkel pillantok oldalra, ezáltal pedig rá, hogy mégis mit csinál. Majdan figyelemmel követtem, ahogy lenyalja az ujjáról a vért, amire hangosan felnevettek, de nem teszek megjegyzést, csak a tájra fordítom vissza a tekintettemet.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Kedd Ápr. 07, 2015 3:32 pm
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
Ez a férfi igazán felkeltette az érdeklődésemet, nem azzal, ahogyan kinézett, bár az sem volt elvethető dolog, hanem azzal, ahogyan beszélt, ahogy kicsengett az élvezet a hangjából. Szemeimmel jó alaposan végignéztem rajta, végigmértem, szinte már levetkőztettem, majd összevontam a szemöldökömet. - Ahogy gondolod – feleltem. Még, soha senki nem becézgetett így, apámon és az előző necces kapcsolatomon kívül senki nem hívott még Kedvesemnek, de ez kifejezetten hidegen hagyott. Sokkal inkább érdekelt az, hogy miért csöpög vér az ujjairól, hogy kinek az élete szárad a lelkén. Imponált azzal, hogy véres kézzel tárult elém, mintha egy egész csokor vörös rózsát hozott volna ajándékul, bár meglehet, hogy azt a szemüregébe állítottam volna. Nevetése egyáltalán nem hatott meg, túl sokan nevettek már ki ahhoz, hogy pont tőle vegyem a szívemre ezt az egészet. Még el is mosolyodtam azon, ahogyan kacarászik előttem, mint valami óvodás kisfiú, aki egy pszichopata bőrében érkezett a nagyvilágra. - Nem bántottál meg – ráztam meg a fejemet – megszoktam már. Húsz év? – kerekedett el a szemem, hallottam már efféle börtön világokról, de még sosem találkoztam olyannal, aki ki is tudott volna jutni onnan. - És, hogyan jutottál vissza? – érdeklődtem. Ez a téma felettébb érdekelt, apám sokat mesélt egy bizonyos boszorkány családról, vagy ha szakszerűbben szeretnénk kifejezni magunkat, „kovenről” amelyik bezárta a saját vérét. Talán ő lenne a mese főszereplője? - Egyébként, nem hallom őket mindig, csak olykor-olykor, amikor nagyon egyedül érzem magamat – mondtam, ez tényleg igaz volt, a hangjaim nem rohangáltak csak úgy, orkánként a fejemben, sőt, az elmúlt időben egyre kevesebbszer hallottam őket, talán kezdem kinőni. Bár, azt mondják, az őrületet nem lehet kinőni, és engem az emberek általában ezzel a szóval jellemeznek. Őrült. - Ne izgulj Hasfelmetsző Jack, a kis „vadad” bizonyára meg lesz, vese nélkül nem juthatott messzire, ráadásul, ha belekalkulálod az elvérzést, ha nem jutott gyorsan kórházba, vagy vámpírvérhez nem fogja megélni a holnapot – mondom hűvös hangon, szinte élvezem, ahogyan a szavak kicsusszannak a számon, minden egyes betű, minden egyes hangja zene a füleimnek. - Ami pedig a vért illeti, a legjobb emberhez jöttél – utána fordulok, és óvatosan megfogom vértől ázott csuklóját, hogy az ujjaimra is ragadjon belőle egy kevés. Mutatóujjamat a számhoz emelem, s könnyedén lenyalom róla ezt a vasas emberi nedűt. A vér íze valahogy mindig elkápráztatott, ezért is csodáltam a vámpírokat, ugyanis ők annyit ihattak belőle, amennyit csak akartak, viszont semmi pénzért nem léptem volna a helyükbe. Az, hogy vérszívóként, folyton letagadva önmagam, mások elől bujkálva éljek, nem volt az én világom. Az a kevés alkohol, ami a szervezetembe került megtette a hatását, cserfesebbé varázsolt, amit sosem vettem jó jelnek, ugyanis az embert, aki sokat fecseg, könnyebben megtalálják a vadállatok. Ez apám mondása volt, mindig akkor ültette a fejembe, amikor vadászni mentünk, és az óta megragadt.
A vér eszembe juttatja a tetteimet, a gyilkosságokat, melyek élvezettel töltöttek el, melyeknek az érzése csodálatos volt, hisz nem hogy vér száradt a kezeimhez, de emberi életet vettem el eme világból. Hasztalan minden élet, mely rajtam kívül levegőt vesz, s ahhoz, hogy bárki is túlélhesse több kell, mint puszta megjelenés. Több kell, mintsem néhány kósza szó, avagy meggyőző érv, s több kell, mintsem néhány tett, avagy helyeslés. Az élet értelme magától adódik, csak hát ugyebár a halál közbe szól, mint ama meghatározó tényeset, de a kérdés nem a 'halál' szóban lapul, hanem azon, hogy mikor jön el, s vajon ki hozza el mindezt.. nos ez egy érdekes játszmakör kérdés, amelyre annyit mondhattok, ha szerencséd van, akkor én leszek a gyilkosod. Bár igaz a gyors halál lenne a megváltás záloga, de én szeretem a lassú szenvedéssel telt kínzásokat, kivétel persze adódik, amikor is nem játszadozom, hanem csak egy hirtelen tettel halált adok, de ez ritka alkalmak egyike inkább, mintsem többszöri jelenségű lépéssorozat. Érdekes, hogy a jó dolgok piszkosak, rosszak, és bűnbe ütközőek.. de hát ezen technikai akadályok nem azért vannak, hogy átlépjük őket könnyedén? Nem azért léteznek-e, hogy mi nekünk kielégülést adjanak, és hatalmat, mellyel megmutathatjuk azt, hogy nem csupán gyengék vagyunk, hanem többek.. jóvalta többek? Hát nem érdekes az élet maga, s a játszma, amely körül vesz minket? Ugye milyen vicces egy-egy cselekményszál, s milyen meglepő, ha valami közbe szól? De hát az izgalmak pont az ilyen lehetőségekben rejlenek, és én imádok a veszéllyel szembe futni, azaz élvezem, ha minden kockázatból, s rejtélyből áll. Azt olyan izgalmas megfejteni, avagy kiküszöbölni, bár adódnak olyan pillanatok is, amelyeket elkerülnék.. például az elfogásomat, amikor is tőrbe csalva újra rabbá tesznek. Remélem erre nem adódik alkalom, mert igazság szerint elég volt nekem a börtönvilág csodálatossága.. egyszóval élve szívesen elkerülném körülbelül húsz méteres körzetben ama fogalmat, hogy rab, avagy bezártság. -Én is örülök a csodás találkozásnak.-Húzom ravasz mosolyra az ajkaimat, ahogy végül kacsintok egyet játékosan.-Ezt most vegyem bóknak, kedvesem?-Vonom fel a szemöldökömet érdeklődően, ahogy tekintettem az övét fürkészi, és próbálok rájönni a látszat mögötti értelmek zálogsorára, de hát nem vagyok én pszichológus, hogy az emberi agy értelmét megértsem, sőt ez már nekem túl bonyolult, mondjuk Jossy bevállalta az orvosi pályát, s igen ő láthat agyi röntgeneket.. ja, hogy ezzel nem érti meg a belső gondolati köröket? Sebaj, legalább próbál okos lenni! Hirtelen felvonom a szemöldökömet a szavai hallatán, és először kíváncsian figyelem, hogy ezt most komolyan mondja, avagy szívat, de hát úgy látszik tényleg komolyan beszél.. azaz.. Hangosan felnevettek a tényen, és abba sem bírom hagyni a nevetést pár percig, de végül védekezően felemelem a kezeimet, így adva meg magamat.-Elnézést, de ez komolyan vicces.. én húsz évet töltöttem el egy börtönvilágban, és senkivel se tudtam beszélgetni, de nem vetemedtem rá arra egyszer sem, hogy önmagammal csevegjek, pedig remek móka lett volna biztosan.. vagy lehet beszéltem magammal. Ki tudja már, nem de?-Mosolygok játékosan, így véve viccesre a figurát, mert én nem igazán szoktam komoly lenni, meg aztán.. igen, sose vagyok az, vagy ha mégis ritka alkalom, meg aztán miért legyek komoly? -Gondoltam kikapcsolódom, és sétálok.. na meg fogok magamnak egy áldozatot elsősorban, de az előző.. meglógott, pedig épp kiszedtem a veséjét.-Mesélem el röviden az eddigi cselekményt, ahogy a "meglógott" szó után bizalmasan közelebb hajolva suttogom neki a szavakat. Elhúzom a számat eleinte a tényen, majd felnevettek.-Nem baj, majd úgy is megtalálom.. biztosan a kórházba ment, amennyi eszük van ezeknek a mai áldozatoknak.-Magyarázom miközben megemelem játékosan a kezeimet.-Szeretem a vért, így nem akarom rád hozni a frászt, de a kedvedért sem törlöm le.-Vetem oda pimaszul, majd finoman ellépek mellette, és körbe nézek a romos tájon, amelybe van valami feszült vibrálás.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Hétf. Ápr. 06, 2015 9:43 pm
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
Tisztán emlékszem az első gyilkosságomra, nem arra, amikor a nővérem életét oltottam ki, hanem amikor gyermekkoromban brutális kivégzésben részesítettem egy ártatlan állatot. Egy patkány volt az, ami feláldozta a lelkét azért, hogy megkóstoljam a gyilkolás édes örömét, és kellemes ízét. Emlékszem, ahogyan felmetszettem a gyomrát, és kivéreztettem, ráakasztva a kapunk egyik kampós részére. Könnyedén nyeltem le a következő kortyot, s közben azon gondolkodtam, hogy még sosem találkoztam hozzám hasonlóan kegyetlen emberrel. Ami elég furcsa, hiszen olyan nagy ez a világ, és olyan sok lélek bolyong rajta csak úgy, mindenféle cél nélkül, akik között annyi elmeháborodott lehetne, de nincsen, vagy legalábbis még egy sem tévedt az utamba. Visszacsavartam az üveg tetejét, és belemélyesztettem azt a táskámba, amit könnyedén nekitámasztok az oszlopnak, miközben hallgatom a hátam mögül szűrődő neszeket. Léptek sejlenek fel az avarban, s elmosolyodom, végre valaki, akivel kegyetlenkedhetek, akit megölhetek, akit megkínozhatok kedvemre, kionthatom a vérét, hogy végül nevethessek azon, mennyire gyenge is ő, hozzám képest. Valaki hirtelen megragadja a karomat, és megperdít, hogy aztán szembe kerüljek vele. Érintése megéget, boszorkány ő is, illetve boszorkánymester. Mosolyogva nézek bele hatalmas, mindent elnyelő barna szemeibe, kissé oldalra döntöm a fejemet, néhány hajszálam belehullott az arcomba. Azon gondolkodtam, hogy vajon erősebb-e mint én, és, hogy ha jó boszorkány, akkor mihez fogok kezdeni vele. Ekkor éreztem meg a karomon a ragacsos, fekete váladékot, ami szinte simogatta a bőrömet. Vér volt, még a keserű, vasas szaga is behatolt az orromba, mire kissé felderültem, tehát kiontott egy életet, vagy pusztán megsebesített valakit, teljesen mindegy, elmosolyodtam, és továbbra is belebámultam a szemébe. Szavai nem sok érzelmet váltanak ki belőlem, csak gyöngéden elmosolyodom rájuk, majd kiengedek egy halk sóhajt, hogy aztán válaszolhassak neki. - Örvendek – mondom nyugodtan, halkan – tudok vigyázni magamra Mr. Magas, jóképű idegen - szavaim ismeretlenül csengenek, nem szoktam így beszélni senkivel, főleg nem férfiakkal, sőt talán még soha életemben nem beszéltem idegen férfival józanul. Persze voltak hímnemű ismerőseim, akikkel néha-néha összejártunk, hogy kielégítsük egymás vágyait, de amúgy híján voltam a hosszú távú kapcsolatoknak. Senki, nem mert mellettem elaludni, mert attól féltek, hogy nem kelnek fel, és talán lett is volna lehetőség arra, hogy elvágjam a torkuk álmukban. Továbbra sem szakítom meg a szemkontaktust, nem félek tőle, sőt, már elég régen éreztem, úgy Isten igazából azt, hogy rettegnék valamitől. - Nem neked beszéltem – ráztam meg a fejemet – a hangjaim szóltak hozzám, de ez mellékes. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni – válaszoltam mindenféle érzelem nélkül, s a másik oldalra döntöttem a fejemet. - Te mit keresel itt? – óvatosan megnyaltam alsó ajkamat, s kék szemeimmel válasz után kutattam íriszeiben.
Lassan most már tényleg ideje lesz beugranom Jossyhoz, mert kezd hiányozni nekem. Áh, dehogy csak szórakozom! Persze a konvenes dolog miatt mindenképp meg kellesz látogatnom. Megtudtam, hogy a Whitmore főiskolán van, ahol meg is találhatom.. valami orvosi suli, vagy mi a fene, hisz nem is ezen van a lényeg igazából, hanem inkább azon, hogy jót szórakozhatom majd vele, hisz míg vissza nem veszi a drága kis erejét a tőrből, nos addig nem igen szabadul tőlem.. az árnyéka leszek, a rémálma, az, aki erősen rossz az életében - úgy hiszem ennyi fokozás épp elég lesz egyelőre. Mélyen szívom magamba végül a levegőt, amelyet ki is élvezek jelentősen, ahogy lassú, ám de játékos léptekkel a külterületek irányába tartok. Épp szembe jön velem egy nő, aki szokatlan módon az erdő felől érkezik, míg a kezében lévő karó egyből elárulja nekem a személye jegyét, ami által könnyebben beazonosítható, hogy vadászkával van dolgom. Játékosan elmosolyodom, ahogy felé kezdek el sétálni. Úgy hiszem ma van a szerencsenapom! A hátamnál lévő késért nyúlok, amelyet előhúzva végül előre teszek, s játszani kezdek vele, miközben a nő némileg megijed, de egyúttal meglepődik. Futni kezd.. nesze nekem ez aztán izgalom, ami lázba hozz, de egyúttal unalmasnak is bizonyul. Nem kezdek el futni, hanem csak figyelem, ahogy távolodik, majdan épp elbotlik egy farönkben. Hangosan felnevettek, ahogy beérve végül megragadom őt, és a nyakától fogva a földhöz szorítom. Elérem, hogy ne sikoltson, de mindez csak addig marad így, amíg fel nem vágom a hasán a bőrt. Mondtam már, hogy szeretek orvososat játszani? Egyszerűen csodálatos vonulat, ahogy operálhatsz, s épp kivehetsz egy szervet a testből. Hamar végzek is a felvágással, míg a pólója sajnos részben tönkrement, de egye fene.. a cél a lényeg. Hatalmas visításai közepette - majd meg süketülök - , de akkor is kiveszem a veséjét, majd simán oldalra dobom. Csupa vér borítja be a kezeimet.. imádom ezt látni. Végül elhajítom az eszközt, és már épp fojtogatni akarnám, de sikerül épp annyira leütnie, hogy megszökhessen. A francba! Felállok, s utána mennék, de ekkora már messze jár.. érdekel is engem. Fusson csak, majd egyszer úgy is eljövők érte a 'végzete' néven. Folytatva utamat végül egyre beljebb, és beljebb jutok az erdőben. Bár fogalmam sincs róla, hogy a vért hogyan tüntessem el, de ha őszinte szeretnék lenni, akkor kicsit sem szándékozom sem letörölni, sem lemosni, hisz élvezetes, hogy a kezeimhez tapad, s végül rászárad. Vicces is egyben. Ahogy tovább megyek valamilyen romos övezeten kötök ki, ahol is észreveszek egy nőt. Kissé furcsának tűnik, s ahogy megszólít.. megszólít? Hisz háttal áll nekem, vagy ül, vagy bánom is én mit csinál. Hagyjam békén? Hisz még ott sem vagyok a közelében, de legyen.. Megközelítve végül megállok pontosan a hátánál, és megragadom a kezétől fogva, hogy velem szembe álljon meg. Szinte azonnal égetni kezd a bőrre, ezért elengedem, mert ha rajtam áll, akkor elszívom a boszorkány erejét. Mélyen a szemeibe tekintek, és mosolyra húzom a számat.-Mit csinálsz itt egyedül, gyönyörűségem? Azonkívül, hogy nekem beszélsz értelmetlenségeket..-Mondom számára érdeklődően, ahogy felvonom könnyedén a szemöldökömet végül.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Szomb. Ápr. 04, 2015 12:57 pm
Kai &Agatha
Nézzük meg együttapohár fenekét
Igazából sosem voltam az a nagy társasági lény, inkább magamba fordultam, visszahúzódtam a sötétbe, az árnyékba, hogy egyszer csak, találomra lecsaphassak valakire, aki éppenséggel arra tévedt. Gyerekkoromban más volt, apám próbált hatni rám, mindenfelé eljártunk, horgászni, túrázni, csónakázni, de miután meghalt, még inkább elkülönültem az emberektől és a családomtól is. Anyám és a nővérem nem voltak boszorkányok, persze tudtak arról, hogy apám és én azok vagyunk, hogy hatalmunk van felettük és minden más felett is, amit a természet ad. Így inkább békén hagytak, nem nyúztak, nem zaklattak azzal, hogy vegyek részt a családi rendezvényeken, nem akartak mindenhová elrángatni, én pedig maradtam egyedül. Akkor kezdődött minden, amikor anyámat is elveszítettem. Szerettem őt, mégis meg kellett halnia, úgy, hogy sosem mondtam neki, hogy szeretem. Lassan eltűnt belőlem minden, a fájdalom, a harag, a szeretet érzése, és velük együtt minden más is elhagyta a testemet. Nem maradt bennem semmi, és ez tetszett, jó érzés volt. Nehezen emelgettem lábaimat, kedvetlenül másztam az avarban, felfelé, végül megláttam egy régi házromot. Az oldalamhoz szorítottam a táskámat, amiben egy üveg vodka, és egy üveg abszint lapult. Persze, nem terveztem, hogy mindet elfogyasztom, nem akartam olyannyira szétcsapni magam, hogy a végén haza se tudjak menni, csak érezni akartam valamit. Azt akartam érezni, ahogyan az alkohol belülről marja a testemet és melegséget áraszt el benne. Fellépdeltem a romokhoz, és neki döntöttem a hátamat az egyik mohával benőtt kőoszlopnak. Körbenéztem, szép környék volt, igaz, már benőtte a gaz, és az erdő is körül ölelte, szívesen laktam volna itt, akkor, amikor még csinos és rendezett volt. Előhalásztam a vodkát a táskából, és lecsavartam kupakját. Már éppen bele akartam kortyolni, amikor félbeszakítottak. - Komolyan meg akarod azt inni? – kérdezte a hang a fejemben. Összeráncoltam a szemöldökömet, és beharaptam alsó ajkamat, elemelve az üveget a számtól. - Igen, komolyan! - De nem lenne jobb, ha mondjuk, nem az erdő közepén akarnád kiütni magad, hanem egy bárba, ahonnan még haza is tudnak vinni? - Hagyj’ már! Azt csinálok, amit akarok! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, és gyorsan belekortyoltam az italba. Az alkohol forró lávaként folyt végig a torkomon, széles mosoly ült ki az arcomra, ahogyan a pia a gyomromba ért, és felmelegítette azt. Csak egy dolog volt jobb érzés, ennél az egész világon. A gyilkosság öröme.
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Kedd Feb. 17, 2015 9:43 pm
Caroline & Paul
"Az éjszakák jelentik a legnagyobb izgalmakat.."
Az éj leple körül fogva rabságba ejt, ezáltal fogolyként tartva számon engemet, mintha tényleg önön kelepcéjébe tudott volna zárni mindezzel, és így elérte volna azon önző célját, hogy csak is az övé legyek, de ez merő hamis látszat, hisz a valóságban nem egy zárka rácsai fogadnak, hanem sokkalta inkább a nyirkos, ám de kellemes szellő fuvallata, melytől kirázz a hidegség érzete. Mélyen szívom magamba az eszményien friss levegőt, amely az éjszakában egészen felfrissítő lelkileg, és amely kellő mértékben felébreszt immár. Hisz holmi táj bűvöletébe vetülve, s még ha a látvány maga káprázatos is, akkor sem éri meg elkalandozni. Nem ezért jöttem mostan, hanem a játszmáért, mely mindennél jobban élvezettel tölt el. Igaz vétek, amit teszek, de ez engem hol érdekeljen? Természetfeletti mivoltom még nem biztosítás semmilyen lény számára sem, hogy nem fogom bántani. Előszeretettel köztudott, hogy a szakmám része az irtásuk, hisz valamilyen módon mégis csak vadász lennék, ezáltal pedig gyilkos, akinek a kezéhez mérhetetlenül sok vér tapad. Már fürdeni lehetne benne, hisz annyi személyt öltem meg könnyedséggel, s bűntudat nélkül. Szívtelen lennék tán emiatt? Ugyan már, ők sem kímélik az embereket, bár.. nos igen mostanában túl élénken véve kedves szoktam lenni előszeretettel, s aki nem tűnik annyira gonosznak inkább életben hagyom. Változnak az évek, s amúgy sem lenne fair mindenkit lemészárolni, ha a hasznomra fordítva a dolgokat akár még szövetségeseket is beszedhettek, hisz ideje koránt úgy döntöttem véghez hajtok egy nagyszerű tervet. Az ölési vágy, azaz a 'vadászok dolog' nem csak magától jött igazság szerint, mert épp unatkoztam, és nem találtam jobb szórakozást, hanem nagyon is tudatosan tettem meg eme lépést. Ehhez köthető azon tény képviselet is, hogy csekély számba érzek, vagy mondjuk úgy semennyire, s emiatt nem engedek magamhoz közel senkit, hisz előbb, vagy utóbb az emberek mindenkit elveszítenek, ahogy körülöttem is annyian meghaltak ebben a másfél évezred eltelte alatt. Mély levegőt veszek, lépteim határozottak, és egyre céltudatosabban mozgok a terepen. A fák sokasága eltakarhatná eme este a látnivalót előlem, mégis már teljességgel megszoktam, s még ha nem is vagyok épp vámpír, akkor is remekül látok. Rengeteget éjszakázok, s ez a szervezetem kárára megy, de megéri. Az írási ihlet ekkor kell csak igazán szárnyakra, s maga a vadászás is eme időpontban a legtökéletesebb. Nem kell sok, hogy kikössek valami romféleségnél.. a terep ismeretlen igazság szerint, hisz nem vagyok Mystic Fallsi lakos, de mégis az leszek. Úgy döntöttem megállapodok, bár ez nem jelenti azt, hogy nem teszek kiruccanásokat ide, vagy oda. Nem sokára megérkezem a tetszőleges terepre, ahol is egy nő lóg fejjel lefelé le a fáról.. hát mondhatni szép kis csapdába lépett bele, ez tagadhatatlanul biztos tény. Hallgatom, amit mond, miközben finoman közelebb sétálok hozzá. Igazság szerint hagyhatnám itt lógni, mert a jelek szerint vámpír.. mármint érződik a verbéna, és ő pedig nem bírja, ami valljuk be, hogy a vámpírok ellen igen hatásos, és az a vadász, aki ezt felállította az őskorban élhetett, de viszont sikerrel járt, hisz fogott egy szőke vámpír csajt, aki még jól is néz ki, de ez persze mellékes. Nézem, ahogy mosolyogva elmondja a következő mondatot, de igazság szerint csak nézni kezdem a kötelet, és annak az erősítését.. a vadásznak még itt kell lennie, ami valljuk be nagy esélyes, főleg, hogy senki sem hagyna csak így itt egy csapdát, aztán meg eltűnik a messzeségben. Az maga lenne a nevetséges helyzet. Váratlanul ér a kérdése, így az elmélkedésemből kirángat egyúttal, s csupán ekkor tekintek rá jelentősebben mértékben. -Kérlek, maradj csendben.-Jelentem ki nemet nem tűrő hangszínen, ahogy előveszek a zsebemből egy karót, bár biztos infarktust fog kapni, mégsem ellene akarom felhasználni igazság szerint.-Amúgy pedig nem az én csapdám, igaz már eléggé idős egyed vagyok, de akkor sem az őskori technikákkal élek. A világ változott, és én is magamra vettem a szokásokat, hogy jobban beilleszkedjek a társadalomba.-Ecsetelem neki, ahogy előkapok egy kést, és élesebbre hegyezem a karót, amit végül a földön hagyok egyszeribben, aztán egy mozdulattal a kezembe szorítom a kés pengéjének a markolatát. Némileg felsérti a bőröm, de ugyanolyan könnyedén el is tűnik egy apróbb varázslat által, amelyet még kiejtenem sem kell, hisz automatikusan megtudom fejben tenni. Hirtelen célzásra fogom az eszközt, és eldobva elvágja a kötelet, én pedig elkapom a nőt, akit végül sikeresen a földre ültettek. Ezt követően leszedem a lábáról a kötél maradványt.-Nincs mit!-Mondom kijelentve fennhangon, ahogy az előbbi vér illat immár semlegessé válhatott, hisz a seb már egy ideje nincs rajtam. -Mond csak nem hallasz valami hangot esetleg?-Kérdezem meg, de még mielőtt reagálhatna hirtelen rám ugrik valaki hátulról. A nyakamhoz egy kés kerül, ahogy én hirtelen kapok a karó után, így szedve fel a földről eszköz gyanánt, azaz fegyverkezés céljából.-Ugye tudod, hogy rosszal kezdtél ki, haver?-A kezébe szúrt karó hatására vérezni kezd a seb, így ragadom meg erőteljesen azt, miközben elmondok egy varázsigét, s ezáltal okozok neki kegyetlen féle módon fejfájást, ahogy hirtelen a földre rogyik.-Nyomorult emberi teremtmény.-Rúgok bele, ahogy egy mozdulattal elvéve tőle a kést végül belé szúrom. -Vigyázz!-Szólalok fel hirtelen a nő felé tekintve, hisz még egy vadász jelölt akadt a soron, ha minden igaz ezzel eltudta kerülni a felé repülő pengét, amely gondolom verbénával átitatott. Lehajolok hirtelen a karóért, amit kihúzok a társa kezéből, majd egy pontos célzással szíven találom azt az embert.-Jól vagy?-Nézek rá kissé aggódva, ahogy felállok a földről, és közelebb lépek hozzá.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Hétf. Feb. 16, 2015 6:15 pm
Don't leave me hanging
Paul & Caroline
A barátaim az elmúlt hetekben túlontúl vigyázni akarnak rám. Egyedül szinte már egy lépést sem tehetek, s habár örülök a figyelmességüknek, néha alaposan fel is idegesít ez a nagy figyelem. Hiába számítanak mindent felforgató, mentális összeomlásomra, ez idáig még nem került sor rá. Bár mind tudjuk, ami késik, nem múlik. De talán ebbe jobb bele sem gondolni, legalábbis egyelőre. Most csak szeretném élvezni a hűs szellőt és a sötétséget, ami körülölel ezen a különös éjszakán. Egymagamban kóválygok a városban, ahol születtem, ahol felnőttem és ahol életem legszebb időszakát éltem, még akkor is, ha abban a pillanatban nem úgy éreztem. Elmélázom azon, vajon mennyit fog jelenteni ez a város, hogyha anya már nem lesz. Hátat fordítok-e Mystic Falls-nak, hogy könnyítsek a lelkemen? Egyáltalán mihez fogok kezdeni? Tudom, hogy ezen még nem szabadna gondolkodnom, de egyszerűen nem bírok leállni. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy mennyire rossz lánya voltam anyukámnak. Mindig dacoltam vele, ellöktem őt magamtól és már az idejét se tudom, mikor mondtam neki utoljára, hogy szeretem. Ennek pedig nem szabadna így lennie. Mély levegőt veszek, a hajamba túrok és próbálom kiüríteni az elmémet. Talán a mentális összeomlás már nincs is olyan messze? Lehetséges. Tovább sétálok a sötétségben, míg nem az erdőben kötök ki. Hogyan lehet az, hogy mindig ide térek vissza? Talán vonz az erdő csöndessége és a tudat, hogy semmi sincsen itt, ami veszélyt jelentene rám. Ez sem igazságos. Ha megtehetném, feladnám a halhatatlanságomat, csak hogy anyukám tovább élhessen. De az élet nem így megy. Hiába minden igyekezetem, tényleg nem tudok semmit sem tenni. Mérgesen megrázom a fejem, s megpróbálom elhajtani ezeket az őrült gondolatokat, amelyekből már kellőképpen elegem van. Egyre beljebb haladok az erdőben, míg nem elérkezek a régi Salvatore birtokhoz. Emlékszem, mikor először jártam itt, még emberként. Érzem, ahogy az emlékek végigsuhannak az elmémen én pedig elveszem bennük. Damon-re és Stefan-ra gondolok, akik itt éltek és most, körülbelül egy évszázaddal később újra visszatértek ide. Vajon ez lesz az én sorsom is? Nekem már csak az anyukám maradt, ő az egyetlen élő rokonom. Ha őt elveszítem, akkor hova sodor majd az utam? Újra és újra ehhez a kérdéshez térek vissza, holott nem akarok belegondolni. Még nem. Tovább sétálok, immár ténylegesen a birtokra érve és magamba szívom az éjszakai friss levegőt. Tudom, hogy már századszorra próbálkozom ezzel a módszerrel, de talán egyszer segít majd ellazulni, vagy nem... Lépek egyet, s valami a lábamra tekeredik. Bevetném a vámpír képességeimet, de már hiába, elkapott és innen egy ideig nem szabadulok. A lábamnál fogva fellógat ez az ostobán kitalált szerkezet. - Francba. - Mérgelődök halkan, alig hallhatóan, majd jobban szemügyre veszem ezt a helyet. Felszisszenek, mikor a kötél a bőrömhöz ér, hisz ekkor érzem meg a verbénát. Talán még sem annyira ostoba ez a csapda, mint amilyennek először gondoltam. Azt pedig szinte biztos, hogy nem állatok elfogására helyezték ezt ki. De miért erre jöttem? Ha egyenesen a kriptába megyek, ahogy először elterveztem, most nem lógnék egy fáról. Szép volt, Caroline! Remélem valami vadász-csapdába sétáltam bele és akkor nem nekem kell majd megszerveznem anyukám temetését! Borzasztó vagyok... Ha pedig én állítom ezt saját magamról, akkor ott már tényleg nagy a baj. Lépéseket hallok a jobbomról, így automatikusan arra fordítom a fejem és figyelek, hátha meglátok valakit. A sötétből lassacskán egy alak rajzolódik ki, de bármennyire is meresztem a szemem, nem ismerem fel az illetőt. - Szőkét fogtál! - Kiáltom oda neki, s várom, hogy közelebb sétáljon. - Tudod, ez eléggé furcsa módja a barátnő szerzésnek. - Mondom mosolyogva, már-már viccelődve és kíváncsian várom, mi sül ki ebből a szituációból. Nyilvánvalóan nem így képzeltem el az éjszakámat, de próbálok a lehető leghiggadtabban viselkedni, mivel foglalmam sincsen kivel állok szemben. Megöletni pedig nem most kellene magamat. - Leszednél innen? - Egy kérdés, majd csend vesz körbe. Tudom, hogy illetlenül rögtön letegeztem, de csak nem haragszik meg emiatt és talán ha elég türelmes leszek még válaszra is méltat majd. Csak el ne veszítsem addig a józan eszemet. Mármint ami maradt belőle az elmúlt hetek történései fényében.
† music: nothing special † note: korántsem olyan remekmű, mint a tied, de szívből jött *-* † words: 665
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Pént. Feb. 13, 2015 6:53 pm
Caroline & Paul
"Az éjszakák jelentik a legnagyobb izgalmakat.."
A sötétség játszmájának csapdájában sétálok jelenleg az éjnek évadjába vetülve, ahogy az árnyékomat mindinkább elnyeli a feketeség éhező szája, és én magam e sötét lepel alatt elbújva járom az ismeretlen terepet, amely voltaképpen nem ígérkezik egyenlőre elejthető példánnyal, mégis van valami meg hit, és óvatosságra intőjel ebben az egészben. A Hold ezüstös fénye tölti be az eget kiemelkedően, és megannyi fényes csillagpont, mely sárgás fényben tündökölve jelzi a jelenlétét, ezáltal töltődik meg a terep némi fénnyel, amely a sötétséget megtörve fényforrással szolgál, de jelentősen ez sem javít az összképen magán, mégis úgy gondolom több, mint maga a semmi ténye. A csendes, és nyugodt táj egyfajta baljós előérzetet idéz, mégsem ijedek meg holmi éjszakától, s annak teremtményeitől. Annyi évet megéltem már, s miért pont most lenne bármi gondom? Miért most adódna az, hogy nehézség keletkezzen? Volt időm kitanulni a vadászás fortélyait, és rengeteg tapasztalatban is részesülhettem ezáltal, azaz nincs szükségem félelemre, gyávaságra, vagy bármi egyéb nyomorult emberi jelzővel illetett érzelmi sora, melyekre csak az időm részét vesztegetném, s eredmény nem igen keletkezne, ezért is vagyok ama állásponton, hogy az érzelmek ugyan hasznosak, de meg kell játszanunk magunkat egy egész világnak, s ezáltal azt mutatni, amit ők látni szeretnének, holott mi jól tudjuk, hogy ez lehetetlenség már csak amiatt is, mert színészkedni valamit, amit nem komolyan gondolunk, ami nem önmagunkat ad.. nehéz. Nekem sikerült elnyomnom mindent, mi voltam, mindent mi bosszú, mindent, mi előítéletként megemlíthető. Így jutottam el azon ponthoz, azon nézethez, hogy élet, s játszma egyaránt. Élni kell az életet, de mégis egy játéktérnek kell felfogni, ahol mindenki egy sakkbábu, s minden lépés mérvdöntő, ahogy minden sóhajtás is eléggé meghatározó tényező. Ha mozgatni tudod az embereket, a természetfelettieket magad körül a kellő irányba, akkor önmagad vagy az, ki irányít, viszont ha ez nem megy.. sosem lehetsz irányító egyed. Ahhoz képest, hogy utazó vagyok úgy ítélem meg a vadászás épp oly hasznos, mintha vadász lennék.. túl sok van a természettel ütközőkből. Lépteim lassúak, mégis ütemesek, ahogy egy-egy faág reccsenése jelzi helyenként a lépteimet. Ha túl csendes vagyok gyanús, ha túl hangos, akkor pedig feltűnő, ezért is kell túlságosan emberinek tűnöm, hogy egy ifjú vámpírjelölt belesétáljon a már felállított csapdámba, mely tökéletesen hangzik.. túl tökéletesen. Hozzám van erősítve jó néhány fegyver, így bőven van miből választanom, arról nem is beszélve, hogy az idő is tökéletesen hűvös, rideg, és nyirkos valamelyest. Gyönyörű a táj így éjszakai szemlélettel, s én magam is kezdek eme táj egybehangzó monoton képévé válni, ahogy egyetlen egy hangot sem hallok a saját lépteimen kívül, és az állatok néhai megszólalásán túl. Talán túl nagy ez a csönd, ami kissé zavar, mert hát.. hol marad a mai szórakozásom? Bár meg kell hagyni nem vagyok átlagos ember.. nem alszok sokat, sőt semennyit már néha, így pedig kezdek hozzá szokni a végzetemhez; az örökléthez, csak a testem váltakozik, s ez kívánja a szükségleteket, holott a lelkem nem. Ő már megelégedett a maga jó pár évszázadával, s azokkal az érvekkel, érzelmekkel, tapasztalatokkal, s gondolatokkal, amiket ez eddig oly becsesen megkapott. Volt benne bőven kínzás, fájdalom, és társai. Lassú léptekkel haladok egyre beljebb, és beljebb, ezáltal meg nem állva, s le nem lassítva. Egyetlen egy cél vezérrel, és ez pedig a vadászat, bár ha lehet, akkor a sétálást is élvezem. Számítok a váratlanságokra, mégis a magány az, mely jobban érdekelődésébe foglal, mintsem más, s úgy értékelem, ezért is jó nekem eme időtájt járkálni egy kicsit. Friss levegő, zavaros gondolatok rendezése, és a természet harmóniája.. mely elbűvölő? Talán egyes helyzetekben igen, de a magány maga nem mindig értékelhető, s én magam már megszoktam ugyan, de a társaság sosem árt.. az egyedüllét kikészítő, viszont a bosszú sokkal éltetőbb, mint bármi más eme földön, így tehát ami számomra megmaradt az a bosszú kegyetlen diadala..
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Kedd Dec. 31, 2013 4:00 pm
Dominic & Damon
- Szóval, pörögnek az események. – Nyugtázom amit mondott nekem az előbb, és zsebretett kézzel ázom mellette az esőben. Érzem én is, hogy ez a beszélgetés elérkezett a végéhez, mind a ketten sokat változtunk mások lettünk, mint akik voltunk. Testvéremként szerettem őt, és talán az is volt nekem, fogadott. Felé fordulok, amikor megállunk és nem haladunk tovább, az eső pedig rendületlenül áztat bennünket, a hajam már az arcomra tapad, így egy kézzel hátra simítom azt a képemből. Értem amit mond, megéltem én is egy két ilyet, és valami azt súgja, a következő hónapok és napok nekem sem lesznek másmilyenek, mint neki ez a néhány év. - Valóban a végére értünk, de remélem, nem ez volt az utolsó, és nem is csak formaságból invitálsz meg. – Nézek Bele Damon szemeibe, és felszegem az állam, van bennem is büszkeség és tartás nem is kevés, így viszonzom a fölényes gesztusát, némileg kihívóan, de végül én engedek meg magamnak egy halovány félmosolyt felé. - Szavadon foglak. – Szólalok meg. Majd figyelem, ahogy eltűnik az eső áztatta erdőben, én még ott maradok néhány pillanatig. Fura dolog haza jönni és rég nem látott arca botlani, de ennek a találkozásnak örülök, és csak remélni tudom, hogy régi barátságunk új életre hívható, és hasonlóan erős lesz, mint hajdanában volt, el kellenek a barátok ezekben a sötét időkben amiket megélünk manapság. Talán néhány nap múlva még is csak benézek majd a panzióba, akkor majd sok minden eldől.
Ez a találkozás sok érzelmet felkavart bennem, de nem mutatom ki, mivel nem az a fickó vagyok. Emberként más volt, emberként éltem az életet, halmoztam az élvezeteket, és mindent átéltem és megéltem. Ezidáig ugyanúgy habzsoltam a szép pillanatokat, de sokszor érzelmek nélkül, és öltem... Rengeteg embert megöltem szemrebbenés nélkül és élveztem. Nem érzek bűntudatot mind a mai napig, hiszen nem kell éreznem. Minek? Nem tekintettem rájuk máshogy, csak az aktuális táplálékom. Most azonban más a helyzet, mert nem igazán eszem emberből, ha pedig igen, akkor nem ölöm meg, csak törlöm az emlékeit. Viszont egy ideje megváltoztam, és már én is érzem ezt a változást, amit az okoz, amit Elena iránt érzek. Most... Ahogy eszembe jut, írok is neki egy üzenetet, kíváncsi vagyok nem esett-e baja, és hogy rendben van-e, remélem nem tart féltékenynek, persze, ha nem válaszol, nyilván aggódni fogok, de az SMS-emre a válasz hamarosan érkezik: "Szükségem volt egy kis friss levegőre, úgy fél órán belül otthon leszek. Szeretlek." Szóval ő sincs még otthon. Remek. Így nem kell megmagyaráznom,l hogy azért vagyok csurom vizes, mert az erdőben kerestem Stefant, és bőrig áztam, mert rám szakadt az ég. Viszont lassan a társalgást is meg kell szakítanom Dominic-kal, ha Elena előtt akarok hazaérni. - Az itteni történések annyira felgyorsultak, hogy még magam sem tudom, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak képzelem... De aztán jön az az idegesítő kis hang, ami azt mondja: "Igen, ezek megtörténtek..." Szóval ha hiszed, ha nem... Az elmúlt pár évem itt felért az elmúlt száz évemmel összesen... - Körvonalakban beszélek, sokat sejtetően, ami talán ösztönözheti, hogy ismét felkeressen. Vagy elmeneküljön,de ő dönt. Bár hangja határozott a városban maradását illetően, mégis kételkedem. De ez vagyok én. Összeráncolt szemöldökkel méregetem a szemem sarkából, miközben tudom,. hogy bármilyen barát volt, nem szabad elkövetnem a hibát, hogy vakon megbízom benne. Látni akarja Elenát, de majd mindennek eljön a maga ideje. Nem siettetem a dolgokat. Felesleges. Amúgy is más fontosabb terveim vannak a mai nap folyamán mondjuk Elenával... Miután beavattam a Silas ellen készülő támadásom körvonalaiba. Úgy érzem elérkezett a pillanat, és meg kell kérjem, hogy maradjon távol, amíg a boszit fel nem kutatom, aki segít. Igen, ha találok egyet... - Biztos kedvelnéd. Bájos lány... De... Azt hiszem elérkezett a pillanat, hogy megszakítsam ezt a kellemes csevejt, még millió dolgom van, de ha a napokban felkeresel a Salvatore panzióban, örömmel látlak vendégül egy bourbonra... - Jelentem ki kicsit fölényesen, ugyanakkor ismét hűvös hangon. Ez vagyok én. Tekintetem mintha megfagyott volna,majd megállok, és a férfi elé állok. A vállára teszem a kezemet, majd még két szó hagyja el az ajkaim között keletkező rést. - Még találkozunk! - Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy eme szavakat kimondtam elillanok a késő délutáni félhomályban hazafelé, hogy ott száraz ruhát vehessek fel... Gondolataim persze Dom körül forognak, s már megint a hátsó szándékot látom a közeledésében... Változnom kéne, de képtelen vagyok... Már késő lenne!
Részemről befejezve!
Élveztem, remélem lesz folytatás!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Vas. Dec. 22, 2013 2:05 pm
Dominic & Damon
- Ahogyan már én sem ismerlek téged, az a 152 év elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember elveszítse a bizalmát másokban. – értek vele egyet. Hiszen ugyan ezt gondolom én is. – Ebben egyetértek veled, jó lenne ha újra megbízhatnék benned, és egy barát is mellettem állna, nem csak egyedül kellene szembenéznem a jövővel. – Szólalok, meg és most ránézek. Nekem sosem volt vér szerinti testvérem, így nekem ő nem csak egy barát volt, hanem mintha a fivérem is lett volna, nem csak a családom elvesztése volt nehéz a számomra, hanem a legjobb barátomé is. Most pedig itt állunk egymással szemben, és jó lenne, ha a kölcsönös bizalmat újra kialakíthatnánk, és nem óvatos körökben „táncolnánk”. - Nem vagyok még képben az itteni történésekkel, de szándékomban áll hazatérni véglegesen. Sok felé jártam, de még is csak itt vagyok otthon. – Mesélem el neki, és most én próbálok meg valamennyire nyitni az irányába, hogy tudja, maradni áll szándékomban és nem eltűnni újra, mint amikor vámpírrá váltam. Akkor túlságosan is rémült és összezavarodott voltam, de azóta felnőttem és elég sok mindenen keresztülmentem, hogy valóban felnőttnek mondhassam magamat. Az pedig tényleg igaz, hogy itt vagyok otthon, nem csak mert itt a ház amiben felnőttem, és meghaltam, vagy mert itt születtem, hanem tényleg ez az otthonom, valami visszahúzott ide. Nem hiszem, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek, úgy gondolom, van oka annak, hogy haza jöttem és összefutottam Damonnal. - Ismerem milyen… majd száz évig én is szerettem valaki és naivan követtem vakon még rá nem ébredtem, mekkora szörnyetegek is vagyunk… - vallom meg neki, hogy én is szerettem valakit, és a lehető legrosszabb döntésem volt az akkoriban, de fiatal kölyök voltam még csak, alig tapasztaltam valamit az életből és Natalja lehengerlő volt a férfi nem számára, formás, igazi csábító, tudta, hogyan kell maga köré édesgetni és elcsavarnia a férfiak fejét. Én pedig vággyal teli csodálattal tekintettem rá, elég hosszú időn át. De ezt azt hiszem nem most fogom elmesélni Damonnak. - Érdekes történet, mintha egy részben megismételné magát a történelem, legalább is, nekem, mint küldős személőnek így tűnik. – Zsebretett kézzel sétálok mellette, miközben beszélgetünk, legalább már mozgásban vagyunk és haladunk valamerre, egyelőre a házuk közelében, amiben hajdanában laktak, és amiben néha én is megfordultam. - Megismerném, ha már így elcsavarta a fejedet. – Nyilvánvalóan nem ebben a szent pillanatban és nem is holnap, hiszen kell egy kis idő, hogy újra meg tudjunk bízni egymásban. Az a százötven év amit eltöltöttünk sokat formált mind a kettőnkön ahhoz, hogy bizalmatlanabbak legyünk. Bár mind a kettőnkben ott a hajlandóság, hogy felelevenítsük ezt a barátságot. - Meg is lepődtem volna, ha a nőd mellett mintapolgári életet élnél, és nem lennének, akik a fejedre pályáznak. – Erre már elmosolyodom, hiszen megannyi csínyben és balhéban voltunk benne gyereknek, valahogy sosem ment nekünk a jófiú szerep, mindig kellett tennünk valamit, amivel bajba is kerülhettünk, bár talán ez volt az ami miatt olyan jól együtt tudtunk dolgozni a seregben is, és aminek hála megtudtunk lépni, mikor elegünk lett az egészből. Idővel talán majd beavat és elmeséli, mi is történt ami miatt vannak olyan ellenségei akik a fejét akarják.
- A kisöcsi egy boszorkány segítségével, de súlyos árat fizetett érte, s most meghalt. Én pedig egy boszorkányt keresek, mert nem bízom Silas-ban... Túl sok mindenbe belekeveredtem ennyi idő alatt Dom, nem tudok mindent elmesélni... Bízni akarok benned, de már nem ismerlek, ahogy én sem téged... - Mondom ki végül én azt, ami egész idáig az elmémben zakatolt. Sosem voltam olyan, aki eltitkolja a gondolatait, így most is megosztottam. Jó lenne egy barát, akiben megbízom, aki segít, de ha Dominic csak felmérni jött a terepet, majd megint kisétál az életemből, felesleges megbíznom benne. Őszintén szólva mindig is kedveltem, mert önmagamra emlékeztetett, egy srác volt, aki szinte az ikertestvérem lehetne, és sokszor játszottam el a gondolattal, hogy ő a testvérem, habár Stefannal is szoros volt akkoriban a kapcsolatunk. Akkor még hittem, hogy elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten, honnan is gondolhattam volna másként, amíg Katherine meg nem érkezett közénk? Apánk volt oly kedves, hogy befogadja, miközben később kiderült, hogy a szülei nem tűzben égtek el. Akkor boldogan áldoztam volna fel az életemet, hogy örökké vele lehessek, s még hittem, hogy elnyerhetem a szívét. Még hittem, hogy Stefan nem fogja elárulni őt, mikor már vészesen közel jártak Katherine titkához. - 145 évig szerettem egy nőt, akiről azt hittem, hogy a kriptában ragadt, majd kiderült, hogy sosem volt ott. Mi több, sosem szeretett. Mindig Stefan volt. A sors fintora, hogy Elena a pontos mása ennek a nőnek, mi több, neki is Stefan kellett. De itt jött a csavar, s mikor Elena vámpírrá vált, kötődött hozzám. Mint a hibridek Klaus-hoz... Majd mikor a kötelék megszakadt, rájött, hogy engem szeret... - Kissé nyálas, de ez a történet röviden és tömören. Nem vettem el belőle, s nem tettem hozzá. Akkor nagy szívfájdalmam volt, hogy Elena is Stefanért van oda, és hogy mindig ő lesz az, akit szeretni fog. Pofon a sorstól, hogy Stefan még mindig szereti Elenát, de persze néha én is kételkedem. Kételkedem, és rettegek azért, amit Qetsiyah mondott, s nem akarom megélni, hogy Elena ismét Stefan karjaiba omlik. Bár Stefan most nincs itt, így vélhetően ez nem fog megtörténni egy ideig. - Pedig elhiheted... Ez a lány más... Megfogott, és most jól érzem magam. Élvezem, ameddig tart! - Jelentem ki határozottan, hiszen tény, hogy nem voltam monogám, de a szerelem, bármilyen furcsa is, sok mindenre képes. Eddig csak ittam a nőkből, mert szerettem egy valakit, és azt hittem halott, de kiderült, hogy nem. Most boldog is lehetnék, ha nem kellene az öcsém szerepét elvéve játszani a hőst, és megmenteni a napot. Örültem volna, ha ráakadok, de már tudom, hogy nem teszi zsebre, amit akkor kap majd tőlem. - Nem mellesleg a fejemre igen sokan pályáznak... Szóval aki ezzel együtt elfogad... - Mosolyodom el, majd elhallgatok. Érzem magamon az esőcseppeket, de szerencsére nem árt nekem, csak tűröm, miközben az avaron landolnak, és haladunk valamerre, de nem nézem, hogy merre... Nem kérdezek, őszintén kifogytam a kérdésekből, nem igazán értek a régi barátságok felmelegítésében, szóval ha rajtam múlik, ez a beszélgetés véget is érne... Amit persze nem akarok...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Szomb. Dec. 21, 2013 12:16 pm
Dominic & Damon
- A túloldalról? Hogyan? – Kérdezek erre rá, hiszen elég érdekesen hangzik, mi vámpírok képesek lennénk visszahozni a halottakat? Valóban megtudnánk ezt tenni? Vajon et minden vámpír tudja, az különleges adottság? Natalja sosem mesélt nekem ilyenek, minden mást amit tudott vagy amit megakart velem osztani azt elmondta, de biztos vagyok abban, hogy voltak olyan dolgok amiket elhallgatott előlem. Közben persze érdeklődve hallgatom őt, hogy mi is a helyzet a vadászokkal, akiket ismert, érdekes az is, hogy a kisöcs visszatért a halálból és a mondat környezetből nem az derült ki, hogy vámpír lenne, de lehet én értettem valamit félre. De ez most nem is fontos a számomra egy olyan részélet ami most nem kell, később úgy is kiderítem ha szükségem lesz rá, de azt sem akarom, hogy túl sok kérdést tegyek fel Damonnak, hiszen egyelőre ingatag lábakon áll a társalgásunk. Túl hosszú ideje nem találkoztunk már és túl sok minden van a hátunk mögött, amitől bizalmatlanok lettünk a régi ismerősökkel szemben is, szomorú, de igaz. Bár remélem, lassan feloldódunk és képesek leszünk bízni a másikban, hiányzik már egy jó barát, aki előtt nem kell mást mutatnom, mint ami vagyok. Mert bármennyire is nem akarom elismerni ott, van bennem a régi önmagam valahol mélyen eltemetve. - Ha visszagondolok a régi időkre, utána mindig is jobban bomlottak a nők, mint Stefan után. – Merengek el az emlékeimen, hogy a testvérek közül ki volt a nagyobb hódító, hiszen egy részben Stefant is ismerem, találkoztunk, attól még, hogy nem lógtunk együtt, hogy abból a brancsból kimaradt, amit én és Damon alkotott. Kérdésére, hogy hogyan állok én a nőkkel, csak elnézek előre és a múltba réved a tekintetem. Szerencsétlenül tudok választani a nők terén. Ott volt Natalja akit vakon követtem hosszú időn át, én balga és barom, nem jártam vele jól és ő kihasználta az én gyengéd érzelmeimet az irányába, szóval nem volt egyszerű az az időszak sem. Hosszú időn át voltam vele, és csak a vége felé kezdett felnyílni a szemem, csak után akartam látni, hogy mit is művelünk igazán. A következő egy vadász volt, piszkosul tetszett nekem a nő, és ő is érdeklődött utánam, csak hát kiborult a bili, hiszen kiderült mi vagyok én és mi ő. A röpke légyott és táplálkozás helyett penge landolt a mellkasomba, nem volt olyan finom. - Most sehogy, nem vagyok híve a tartós kapcsolatoknak. Azok valahogyan mindig rosszul sülnek el… - Szólalok meg. – Az egy éjszakára voksolok. – Mesélem el Damonnak, de a részletekre egyelőre nem térek ki neki. – A legutolsó, nő akivel összeszűrtem volna a levet, és egy alkalomnál többre is megtartottam volna egy vadász volt, mikor rájött mi vagyok, belevágott egy pengét a mellkasomba, a szívem mellé, csak egy mozdulat kellett volna, hogy többet ne lépjek erre a földre. Azóta jobban megválogatom, kit is viszek el, még csak egy alkalomra is. – Mesélem el Damonnak az utolsó esetemet, ezzel nem árultam el olyan sok mindent, semmi ellenem felhasználhatót. Közben az égre emelem a tekintetem, ahonnan lassan szemerkélni kezd az eső, de ez mit is számít nekünk? - Te pedig monogám kapcsolatra adtad a fejedet, valahogy nem néztem ki belőled, hogy hűséget esküdnél egy lánynak is. – Nézek rá, és most ott a képemen egy halovány félmosoly, miközben tovább járunk az erdőben. A kezeim zsebre tettem, és csak úgy lézengek most. Nehezen vallom be, de jól esik, hogy összefutottunk, hogy ő is vámpír lett és talán lesz esély újra feleleveníteni a barátságunkat, jól jönne már egy barát is, az ellenségek és az ismeretlenek közé.
- Mindkettő meghalt... Csak az idegesítő kisöcs visszatért a halálból, és most halálra kínoz, hogy segítsek visszahozni a túloldalról a boszi barátnőjét... - Fintorgok, miközben röviden beszámolok a vadászok történetéről. Alaric remek ember volt, meg sem érdemeltem a barátságát, ő mégis az lett, és bármit tettem idővel megbocsájtotta. Minden ellenére is bűntudat emésztett, ha nem ölöm meg annyiszor, talán nem jut el eddig a pontig, talán az az őrült boszorkány sem teszi ezt vele. Jobban kellett volna rá figyelnem ahelyett, hogy más dolgokat helyezzek előtérbe. Hibás vagyok a halálában, s bár az ősiek halálával engem is megölt volna, mégsem haragudtam rá. Egy sóhaj kíséretében indulok meg, és nem is reagálok a bordélyházas reakciójára, néha máshol járok, ahogy most is. Hogyan is bízhatnék benne újra mint rég? Hiszen már százötven éve annak, hogy nem láttam, nem tudom, mi a célja, miért jött ide, és a sok ellenségeskedés miatt már nem tudok úgy nézni rá, mint egykor. Mégis elmondtam neki egy részinformációt a jelenlegi helyzetről, bár ezek olyan infók, amikről tudhat, amit nem fordíthat ellenem, hiszen azt nem mondtam, hogy éppen most készülök ellenséggé tenni egy kétezer éves boszorkányt, mert a háta mögött szervezek egy horgony-cserét, de még nem találtam meg a megfelelő boszorkányt, aki ezt meg is tenné nekem. Vagy legalábbis folyamatban van, de ugyan miért kellene ezt elmondanom neki? Bár Silas most, hogy ember nem tud az elmémbe mászni, mégis egy szempillantás alatt végezhetne velem. És még Elenának sem mondtam el mire készülök, mert ellenezné, és folyton meg akarna állítani. Én ezt nem akarom. Ahogy azt sem, hogy túl sokan tudomást szerezzenek a tervemről. Majd valahogy kiügyeskedem, hogy életben maradhassak... - Lassan öt éve, hogy ide jöttem... Eleinte az öcsémmel volt... De végül mióta vámpírrá vált az irántam való érzései kerekedtek felül, szóval önző és aljas módon elcsábítottam a tulajdon testvéremtől... Legalábbis szerinte... - Fintorgok ismét, mintha olvadna a jég, de ez csak igen kevés ahhoz, hogy megint jó barátként tekinthessek rá, s úgy érzem ezzel ő is így van. Millió kérdés felmerül bennem, rengeteg miért, és nem tudom melyikkel kezdjem, nem tudom, melyik lenne a helyes, de mióta érdekel engem? - És te hogy állsz nők terén? - Szalad ki egy kérdés mégis ajkaim között, miközben arcomon egy esőcsepp landol, de ügyet sem vetek rá. Az erdő csendjét hallgatom, melyet néha megszakít egy madár szárnyának suhogása, vagy az avar zörrenése a párás időben. És a halvány szellő. Ezek mind azt az érzetet keltik bennem, mintha fáznék, de mi nem fázunk. Dominic-ra emelem jégkék szemeimet, s rossz szokás, de még mindig valami elveszett fényt keresek, mert bár bevallani sosem fogom, de szükségem van egy barátra...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Csüt. Dec. 19, 2013 9:05 pm
Dominic & Damon
Damon legalább úgy kutatja az arcomat, a vonásaimat, mint ahogyan én is az övét, azt is sejtem, talán ugyan azt keressük a másikban. Azt a régen elveszett fiút akik voltunk mind a ketten. Akik még őszintén tudtak mosolyogni, keresték a bajt és az izgalmakat az életben, megvoltak a vágyaik, a céljaik, amiket el akartak érni, és megvalósítani. Majd amit keresztbe húzott valaki, és derékba tűrte minden törekvésünket, ami emberi életünkben olyan evidensnek tűnt, és ami ma már ostobán hangzik, vagy naivan. Hol van már az az idő, mikor az alapítók bálján a lányokat néztük, és latolgattuk kit is akarunk táncba vinni, vagy mit csempésszünk a puncsba, amitől az még pikánsabb lesz? Azok az idők már régen mögöttünk vannak. Annakidején hittem dolgokban, de ma már tudom, hogy csak magamra számíthatok, és nincs más csak én. - Ezt most nem mondod komolyan…- Szólalok meg, de nem érzem rajta, hogy nem mondana igazat. Micsoda fordulat, az egyik vadász a legjobb barátja lett még a másik pedig a csajának a kisöccse. Ezen már kicsit megdöntöm a fejem oldalra, érdekelnek a részletek, és remélem kicsivel többet oszt meg velem erről, bár amilyen bizalmatlan vagyok még én is, úgy ő is az lehet, hiszen egyikünk se oszt meg a másikkal túl sok információt. Ehhez képest gyereknek elég sűrűn járt a szánk, és vágtunk egymás szavába. Mind a ketten zárkózottak lettünk az évek alatt, ez teljesen nyilvánvaló, hiszen a beszélgetésünk egy része, majdnem olyan mintha harapófogóval kínoznának bennünket. De amin én keresztül mentem, és valószínű az ő élete sem volt sétagalopp, nos az formált bennünket, erősen. - Nofene?! Pestis, vagy csúnyák voltak a lányok? Szőrösek, vagy férfiak? – Szúrom közben a kérdésemet, és egy halovány pillanatra feldereng bennem a régi énem. Annak idején, mindig tudtam, hogyan tereljem el a kényes témákat, vagy olyan beszélgetéseket, amikre nem voltunk még készen. Valahogy mindig volt egy jó történet vagy valami amivel el lehetett terelni az egészet egy másik irányba, amiből sok jó dolog jött ki, a komoly és komor hangulat helyett. Most ezzel vagy sikerült oldanom a feszültséget ami kettőnk között és magunkban is megtalálható vagy sem. Ennyi év után azt hiszem, ennél silányabb próbálkozásom nem lehetne. de jelenleg jobb nem telt tőlem, talán ha még lesz alkalmunk folytatni ezt a mostani beszélgetést azaz csatlakozik hozzám, és esetleg egy régi kellemes zamatú bourbon is előkerül, talán akkor majd kellőképpen ellazulunk. Közben elindulunk az erdőben, hallgatom őt és az erdő neszeit is, hogyan változik az élet körülöttünk, egy mókus átrohan egy fán, aminek hangjára felkapom a fejem, és követem egy kis ideig az állatot, majd Damonra pillantok, miközben zsebre tett kézzel baktatok mellette. - Tudtommal senkim nem él már aki a rokonom lenne. – Megvonom a vállam, hiszen nagyon úgy fest, hogy a világban egyedül vagyok, de még is valami visszahúzott ide a szülőföldemre. Mezei vámpír vagyok, akinek nincsenek nagyratörő vágyai, ahhoz túl fiatal vagyok, hogy ringbe szállhassak a nagy öregek mellett. - Szóval, ezt az Elenát mióta is ismered? – Kérdezek rá, mert erről nem beszéltünk, de lehet a téma még túl korai, hiszen évek óta nem találkoztunk és egészen mások lettünk. Ahogy séta közben rá pillantok úgy érzem jó lenne, egy keveset visszakapni a régi életemből, és újra feleleveníteni azt a barátságot. Szentimentális leszek még a végén?! Bah!
Keresek valamit régi barátom arcán... Valamit, ami nem gúny és irónia, egy mosoly, mely arra az időkre emlékeztet, egy mimika, bármi, ami emlékeztethetne engem arra mi voltam emberként, de percekkel később jövök csak rá, hogy felesleges. Hiszen ahogy az én arcom sem tükröz érzelmet, miért pont Dominic arcán vehetném észre az a rég kihunyt rosszfiús gyermeki csillogást? Nyilván őt is megedzették az évtizedek, s már nem hisz abban, hogy jobb lehet. Így tesz arról hogy rossz legyen? Egy újabb kérdés tolakszik elő, s remélem, hogy nem lett belőle is "vegetáriánus" vámpír, aki az erdőt járja egy nyusziért, jobb esetben egy őzért. A hideg rázott, mikor egyszer Stefan meg akart győzni a diétájának a helyességéről, de akkor elveszteném az erőmet, ami miatt mindig is jobb leszek Stefannál. Így szoktatott rá a tasakosra... Mégis... Évekig gyűlölködtünk, fújtunk egymásra, mégis minden egyes utcasarkon figyelem, nincs-e ott, s csak jót mulat magában most is. - Ha tudnád, hogy az egyik a legjobb haverom lett, a másik pedig a barátnőm öccse... - Fintorgok, mikor Jeremy-t említem, persze kihagyom a sztoribólazt a részt, hogy Jer az Ötök egyike, mert azért jó ha tartom a pár lépés távolságot, mígnem ránem jövök, hogy tényleg ilyen együgyű ok a visszatérés, vagy van mögötte valami más is... - Lehet hallotta, amikor kibékültem Elenával... - Terelem el borús gondolataimat egy rosszul sikerült gúnyos tréfával, majd mellkasom előtt összefont kezemet zsebre dugom, jelezvén, hogy hajlandó vagyok vele társalogni, bizonyos kereteken belül persze. Szeretném, ha bízhatnék benne, de valami... A bizalmatlanságom fog sírba tenni egyszer, milliószor megkaptam már, de nem mintha érdekelne, jobb bizalmatlannak lenni, mintha dalolva döfném át a szívem egy karóval... Bár van egy érzésem, hogy Dominic sem olyan nyitott, mint régen, talán az est előrehaladtával majd feldobjuk a partit egy-két üveg öreg bourbonnal, vagy mással... - Dehogy... Bordélyházat nyitottam, de be kellett zárnom... - Eresztek el én is egy félmosolyt, bár a poént annyira nem értékeltem, mégis egy részem örült neki, mert úgy éreztem, mintha oldani akarná a feszültségemet, és ez az egyik apró jel, amit kerestem benne a régi énjéből. Mindig értett hozzá, hogy terelje a gondolataimat, bár úgy látom most annyira nem megy neki. Mindenesetre megértem, hogy nem akar bezárva lenni a négy fal között, így felzárkózom hozzá, és zsebre dugott kézzel sóhajtok egy nagyot, mielőtt beszélni kezdenék. - Ismerősök? A kriptavámpírokra gondolsz? Elvileg mind halottak... Van még itt rokonod esetleg? - Kezdek érdeklődni arról, mi járatban van erre, miközben éles füleimmel hallgatom az erdőt, s felnézve az égre a sötét felhőket látom...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok Szer. Dec. 18, 2013 2:34 pm
Dominic & Damon
H allgatom a beszámolóját, ő hogyan lett vámpír, és mindennek hogyan is van köze az öccséhez. Az ő élete sem volt akkor abban az időben fenékig tejfel, sőt, akit a saját apja lő keresztül, annak cseppet sem volt az. Van egy olyan érzésem, hogy ha apám túlélt volna, engem ő végez velem, az arca, amit láttam rajta akkor, amikor az utolsókat verte a szívem, nos, az nem hagyott kétséget a felől, hogy velem is végezne. Az izzó undor, ami benne volt. Mint aki pontosan tudta mi fog következni. Aztán már nem foglalkozom ezzel, csak Damonra figyelek, ráérek máskor is ezen töprengeni. - Szóval, minden tökéletes. – Húzom el a számat, ahogy ezt kimondom, hiszen ez pontosan leírja a helyzetet, francosan tökéletes, azaz pontosan az ellentéte, és ahogy Damont elnézem, már ő sem lesz a régi az akit megismertem kölyökkoromban. Az ő tekintete is megváltozott, mosolya sem őszinte és tiszta, csak olyan, mint az enyém. A szánk széle felfelé görbül, de már nem azért mosolyogunk, hogy a világ is szebb legyen, sokkal inkább gúny vigyor ez már tőlünk, mint egy kedves szívet melengető mosoly. - Azok. Némelyikük kifejezetten formás…- Utalok arra, hogy akivel engem hozott össze a sors, igen csak formás és vonzó nő volt, és sok minden lehetett volna ott abban a sikátorban, ha nem rántja elő a kést és vágja bele a mellkasomba pontosan a szívem mellé, hogy csak egy mozdulat, egy kis döntés kelljen ahhoz, hogy elérhesse a szívemet és véglegesen megfosszon a létezéstől. Az a nő. A mai napig képes lenne bennem sóvárgást ébreszteni, ha még élne. Életem csak annak köszönhetem, hogy a szikra kipattant és ő épp úgy latolgatta az esélyeit annak, milyen lenne velem lennie ott abban a mocskos sikátorban, mint ahogy én indultam el vele kifelé a kocsmából. Ha nem tetszem neki annyira, biztos, hogy az a penge a szívemben landol, és nem lesz lehetőségem alkudozni az életemért cserébe, hanem azonnal végez velem. - Látom, tombol a szeretet…- Jegyzem meg neki fanyarul, és vissza nekitámasztom a hátamat a fának, és a bokáimnál rakom keresztbe a lábaimat, hogy utána a kezeim is keresztbetegyem a mellkasom előtt, és így beszélgessek tovább Damonnal. Mind a ketten változtunk, és egyikünk sem lett egy kedvesebb ürge, nem épp ellenkezőleg. Így azt hiszem ő megfog érteni,. még most is. Mikor már senkire sem számíthatok ebben a nyomorult világban. - Szóval, átköltöztél, csak nem felcsaptál panziósnak, és agyart csattogtatva osztod a kulcsokat? – Silány poén, de a hangulatom is az. Közben persze nézem őt és próbálom elképzelni, pingvin öltözetben és kulcsot lóbálva, ez egy cseppet derít a kedvemen. - Tudsz még valakiről, akit közösen ismertünk és még él? – Kérdezek rá, a temetőben csak célegyenesen néztem meg egy két sírt igazán még nem néztem benne szét, így nem tudom, kik élhetnek még, és kik haltak meg valóban. Bár kíváncsi lennék, én kaptam-e sírkövet vagy sem? - Nem vágyom a négy fal közé. – Jelenleg nem sok hangulatom van behúzódni még egy szobába, vagy bárhova máshová, hajnalig van még időm, és amúgy is, a lapis lazuli kövekből álló karperecem lehetővé teszi, hogy a napon járjak, akkor hova is sietnék innen a nyílt térről? - Járjunk egyet, régen nem voltam már itthon, és kíváncsi vagyok arra mi minden változott azóta. – Szólalok meg és ellököm magam a fától, remélem velem tart és még válthatunk pár szót, ki mit élt át az elmúlt években.
Bíznom kellene benne, és örömmel fogadni egy barátot, akiért a katonaságnál a tűzbe tettem volna a kezem. Akiért kiálltam. Akit testvéremnek akartam egy időben, de eltűnt. Azt hittem, hogy a tűz martalékává vált, vagy csak visszament katonának nélkülem, hogyan is gondolhattam volna, hogy esetleg vámpírrá változott, akárcsak én? Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, s elfogadtam, hogy lelépet... Hiszen még láttam a mészárlás után, gondoltam nem akar beszélni, nem akar látni sem, mert fájó pont számára... Akkor még nyílt seb lehetett, most mégis itt van és meghallom szavait, s egy pillanatra meglágyul hangom. - Akkor neked sem volt könnyű. A saját apám lőtte keresztül a szívem és a saját öcsém vett rá arra, hogy az legyek, amivé ő vált... De nem baj, cserébe megkeserítettem az életét és élveztem... - Mosolyodom el, de mosolyom már közel sem a régi, és soha nem is lesz. 145 évet töltöttem azzal, hogy megkeserítsem Stefan életét, mit ne mondjak, szerintem sikerült, hiszen ő próbálta enyhíteni a bűntudatát, de én nem engedtem neki, s miért? Mert erőszakosan azzá tett, amit nem akartam, de megígértem neki, hogy pokol lesz az élete. Hónapokkal ezelőtt viszont megbocsájtottam neki, legalábbis így éreztem akkor, most viszont ez az örökös elvonulása, sosincs a közelünkben... Kezd furcsa lenni. - Azok a rohadt vadászok... - Mosolyom még mindig az arcomon, de nem sokáig. Stefan említése letörli arcomról, s megint magával ránt egy emlékáradat. Pedig engem sosem szokott. Nem vagyok az a nosztalgiázós fajta, de néha persze engem is elragad az efféle érzelem, s vegyes érzelmekkel idézek fel egy-egy emléket.. Dominic egy fokkal jobb volt mit én, az én lelkem talán már akkor is mérgezett volt, mikor megszülettem. Nem vagyok más, csak egy szörnyeteg, egy gyilkos, mégis tudok változni, s mégis látnak bennem valamit, ami mindig megmentésre szorul... Vagy éppen szeretni lehet... - Na ez az ezer dolláros kérdés, merre van Stefan... Egy jó ideje nem láttam... Nagyjából azóta, mióta... Mióta is? - Belegondolok, hogy tényleg régen nem láttam Stefant, és nem azért, mert összejöttem Elenával, hiszen akkor még éppen dühöngtem a tudattól, hogy Elena megcsalt a tulajdon öcsémmel... Akkor mesélt valamit a drága jó öcsém, hogy érez valamit, vagy nem tudom... Felajánlottam, hogy leküzdjük azt az átkozott vérszomjat, mert nem egy nyúlzabáló gyenge vámpírutánzatként van rá szükségem, hanem mint egy erős vámpírra. Stefan mindig is gyenge volt. - Igen... Kissé szellős lenne, most a panzióban vagyunk, az sincs messze innen... Ha gondolod - Intek a ház irányába a hátam mögött, hiszen tény, hogy itt van nem messze... Persze nem muszáj elsietni, meg őszintén nem is sietném el ezt az egymásra találós dolgot... Valahogy még egy régi baráttal szemben is bizonytalan vagyok...
Kezdőlap
Tárgy: Re: Régi Salvatore Birtok 
ღ 
ღ 
