Egyre erősebben érzem, hogy mozgok... Mármint úgy hogy én nem mozdulok, de mégis rázkódom, mintha mondjuk egy kamionban feküdnék, miközben a jármű egy jó kis földesúton haladna. Egyre inkább csak erősödik az érzés, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy mi történik velem. Ó bárcsak abban a kamionban lehetnék! De sajnos nem. Valaki a derekamat fogja és próbál felrázni. Félek... Sőt, rettegek kinyitni a szemem, mert tudom, hogy ez nem Alexander hangja, hanem valaki másé. Valószínűleg azé aki leütött. Mit fog velem tenni? Miért ütött le? Mit akar most? Miért akar ilyen sürgősen felébreszteni? Abban tisztában vagyok, hogy túl sokáig nem halogathatom a felébredést hiszen előbb vagy utóbb rájön a csalásra, főleg mivel ettől még egy évek óta kómában lévő ember is felijedne. Így tehát végül lassan kinyitom a szemem és rémülten meredek fel rá. Nem tudom nem észrevenni, hogy ez nem ugyanaz a fickó, mint aki leütött... De valahogy mégis olyan mintha ugyanaz lenne? MI a fene történik velem? Lehet hogy csak a leütés miatt van és később kitisztul kicsit az agyam. - Mégis ki a fene vagy te? - Teszem fel a kérdést miközben igyekszem arrébb csúszni és lebökdösni magamról a kezét... kisebb nagyobb sikerekkel. - Ne érj hozzám! Inkább azt áruld el, hogy mit keresek én itt? Minek hívtál ide? Én csak egy egyszerű, nyomorult ember vagyok. - Mondom a fejemet rázva, aztán pedig fel is szisszenek, elvégre a fejem már így is sajog, nem hiányzott neki semmilyen fejrázás. Szörnyen fáj, nem akarok túl sokáig időzni itt, tehát remélem mihamarabb elenged, vagy legalább megtalál Alex. Vajon honnan tudott ez a fickó Alex nevében írni nekem? Hogy jött össze neki? A fenébe, hogy nem telefonáltam inkább mielőtt idejöttem. Ostoba vagyok és csak egy nyomorult ember, éppen úgy, ahogy azt ki is jelentettem neki.

ღ zene: Kiss My Eyes ღ megjegyzés: ღ

Ezer év.. ezer, és nem kevesebb. Mégsem gondoltam volna sohasem ama végkimenetelre, hogy egy szép napon meg kellesz halnom, s amikor már épp sikerült visszajönnöm, nos ismét meghalok. Talán valami ironikus körforgás ez az egész, ahogy egy koporsóba feküdve ezeket képzelem el magam előtt: a szemeim elé vetítve. Persze, jól tudom, hogy hamis álmokat kergettek pusztán, és mindez immár a valóság keserves szájíze, de a remény hal meg legutoljára, nem de? Remény.. milyen nevetséges, és szánalmas téveszme, milyen undorító gondolatsor, amikor is köztudottan nem létezik, hisz sosem az van, amit remélsz.. sosem. Nem kaphatod meg azt, amire vágysz, és nem lehetsz részese annak, aminek sohasem voltál. Tehát minden egyes szót félretéve, s a valóságba révedve, nos.. nos kijelenthettem, hogy meghaltam, és mindezt az egyik bátyámnak köszönhettem. Sosem vettek számba: sem a szüleim, sem a testvéreim, sőt még az sem, aki mellettem állt egy pillanatra is.
Éles fejfájás hasít belém, ahogy kinyitva a szemeimet a plafonnal találom szembe magamat. Plafon? Fejfájás? Megemelem a kezemet, és a hajamba túrok, miközben nehézkesen sikerül felülnöm eközben. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, és amikor leesik, hogy visszatértem, az ajkaimon egy ravasz, sőt kegyetlen mosoly jelenik meg. Oly könnyedséggel nevetek fel azon a tényen, hogy az iméntiekben még halott voltam, de immár élek, hogy abba még jobban belefájdul a fejem. Megerőltetve a kiszáradt testemet végül sikerül állóhelyzetbe kerülnöm, ahogy körbe pillantok óvatosan a terepen. Szoknom kell még kissé az éles hallásomat, meg azt, hogy körülbelül ismételten egy ősi vámpír vagyok, de nem panaszkodom. Az összkép tökéletes! Nem sokára ki is szúrok egy tükröt, amelybe megpillantom a szexi külsőm, tehát nem csoda, hogy elidőzök a magam csodálgatásával. Most is ugyanolyan tökéletes vagyok, mint régen, sőt még jobban is nézek ki. Villantok magamnak egy mosolyt, és amikor végeztem a magam tökéletes felmérésével, nos a kis áldozatom felé fordulok, aki jelenleg még eszméletlenül fekszik a földön. Lehajolva hozzá jobban szemügyre veszem. Annyira nem rossz, és nem is lenne kár érte, ha megölném.. vagy apropó, de. Alexander tuti nem venné jó néven, míg nekem nincsen kedvem balhézni, nos tehát egyetlen megoldás maradt.. szórakozok a lánnyal, aztán majd elengedem, de persze nulla emlékekkel. Milyen jó kis ötlet! Felnevettek kegyetlen éllel, ahogy a kezembe véve egy kést megpiszkálom a lányt.
-Hé, ébresztő, Csipkerózsikám. Nem érek rá itten időzni, sőt kifejezetten unatkozom nélküled.-Rázom meg immár a bal kezemmel az oldalánál fogva, ahogy mosolygok, így miért is ne velem találná szembe magát, ha felkel? Jó kérdés, meg vicces is. A késsel játszian könnyedén eljátszadozom, amíg várakozom, és közben kifejezően átgondolom mindazt, hogy hogyan is üssem el vele majdan az időmet. Én magam nem fogok unatkozni, ezt biztosra veszem, de hogy ő nem igen fogja élvezni azt, amit kap.. egye fene, hisz az élet ilyen!

Idegesen pillantok újra és újra körbe. Senki és semmi. Túl nagy itt a csönd, lassan kezd ez az egész helyzet nekem gyanús lenni. Már nem tudom eldönteni, hogy Alex csak szórakozott velem azzal, hogy iderendelt engem, vagy esetleg én értettem félre valamit... Vagy legrosszabb esetben nagy bajban van. Végülis az üzenetekben igencsak idegesnek tűnt. Bakker! Az üzenetét is megnézem újra, hátha csak rossz helyszínre jöttem, de gyorsan kiderül, hogy nem. Pontosan azon a helyen vagyok, ahol lennem is kell. Akkor meg? Hol van Alex? Mit szórakozik velem? Kezd rámijeszteni... Én csak egy egyszerű ember vagyok, aki meg sem tudja magát védeni, még csak verbéna sincs a szervezetében, ráadásul itt vagyok az isten háta mögött egy kriptában. Bárki frászt kapna, nemhogy én. Mikor hívni készülök Alexet, megszólal mögöttem valaki, a telefon meg egyszerűen kirepül a kezemből, én pedig semmit nem tehetek ellene. - Mi a...? - Inkább nem mondom végig a mondatot, nem áll szándékomban káromkodni egy hatalmasat, viszont abban biztos vagyok, hogy ez a hang egyáltalán nem Alexé. Fogalmam sincs kié, de nem túl jó érzésem van ezzel kapcsolatban. Nem merek hátrafordulni, túlságosan félek attól amit, vagy éppen akit,látni fogok, így inkább a törött telefonomra meredek. Mt fogok mondani Alexnak, ha rákérdez hol vana telefonom? Bár lehet hülyeség is erről gondolkodni, főleg ha perceken belül meghalok. Neee... Nem akarok meghalni! Amikor valaki megragadja a karomat és húzni kezd, akaratlanul is felsikkantok. - Ne! Könyörgöm, ne öljön meg! Én nem akarok meghalni... - Jó, persze tudom, hogy ha az a terve, hogy megöl, akkor végem és hiába is könyögök itt neki. Dehát mást nem tudok tenni. Csak hagyom, hogy a fickó elráncigáljon, miközben én jól megnézem arcát... Egyáltalán nem ismerős. Mit akar ez tőlem? Mondjuk nem túl jó passzban van, talán le tudnám ütni és elmenekülni.
- Te írtad az üzeneteket, ugye? Nincs is itt Alexander...? - Kérdezem tőle teljesen bepánikolva, aztán mikor a földre lök, szinte reflexszerűen kezdek hátrálni, de mit sem ér ellene. Ő egyszerűen vágja fel a csuklómat, amire én csak felszisszenek. Fogalmam sincs, hogy mit akar a véremmel, nem tűnik vámpírnak... A következő pillanatban mielőtt még esetleg ellenkezhetnék, ő egy laza mozdulattal vág fejbe, előttem pedig egy pillanat alatt elsötétedik a világ, a fejem pedig a földre hullik.

"Nem az élet fáj, mely megadatott, s nem is a halál, mely közvetlenül bekövetkezik, hanem, hogy örökre egyedül leszel amottan is, mint emitt.."

Amikor anyám felajánlotta a lehetőséget, hogy térjek vele vissza az életbe, akkor nem erre számítottam. Azt hittem, hogy életben lenni újra.. milyen jó is lesz, hogy mennyire elevenen élhettek majd, s semmi hátsó szándékú dolgom nem adódhat, s erre tessék... lám, haldoklom! Minden lélegzetvételem fájdalmas, minden szívdobbanásom a végén jár, s én magam kezdem elveszíteni az eszméletem. Igen, teljes mértékben jár nekem a leszidás, mert elhúztam a határidőt, sőt.. az utolsó pillanatra hagytam meg mindent, de ha már úgy se jön össze, akkor nem édes mindegy ez nekem? Meghalok, s ennél rosszabb már nem igen lehet.. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy teljesen a hideg kőfalnak dőlök, mely lassacskán jóval melegebbnek tűnik, mint a testem hőmérséklete. Kapkodom a levegőt, nehézkesen tartom nyitva a szemeimet, ahogy kezdem elveszíteni a testem felett az önkontrollt. Haldoklom, s nem sokára meg fogok halni.. Lehunyom a szemeimet, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Régebben azt akartam, hogy a családom előnyben részesítsen egyetlen egyszer, s foglalkozzon velem egyetlen pillanatra, de senki nincs itt.. s magamra maradtam.
Megmaradt testvéreimmel ellentétben, én pontosan tudom, hogy milyen a halál, hogy milyen szar megélni.. bár nem a halál rossz, hanem az utána következő üresség, és magány. Szívfájdalmas, lelket szaggató, s teljesen örökké tartó, jobban értelmet nyer ekkor az örökké szó, mint ősi vámpírként megélve. Bosszút akartam állni, de nem tudtam, anyámat akartam tönkretenni, de elbuktam, hisz épp a kedves kis fiacskája küldött a halálba, s mostan tessék; tényleg meghalok.. örökre. Fájdalmasan maró könnyek áztatják el az arcomat, ahogy egy pillanatra elengedve magam hagyom, hogy a földre csússzak erőtlenül, s így adnám fel a dolgot magát végleg, ha nem hallanám a női hangot, mely megérkezett. A dzsekim belső zsebébe nyúlva előhúzok egy kést, majd egy utolsó erőltetést mérve magamra felállok, összeszedve minden bennem maradt energiát az adott irányba indulok el. Pontosan a nő hátánál kötök ki, és egy ördögi mosolyt öltök magamra, ahogy felköhögve vért hányok a földre.
-Tudod..-Egy apró varázslat által kirepítem a kezéből a telefont messzire, mely a földön landolva hangosan jelzi az érkeztét, s darabokra törik végül szét. Ezt követően közelebb lépek hozzá, és megragadva a csuklójánál behúzom a kripta azon részlegébe, amelyet előkészítettem. Minden ellenkezése haszontalan ellenem, hisz nem hagyom magam semmiképp.-..nem kellett volna idejönnöd.-Egy mozdulattal a földre lököm, ahogy lehajolva utána felvágom a csuklóját. A kis asztalkáról elemelek egy tálkát, amelybe engedem, hogy csepegjen a véréből egy kevés, majd egy mozdulattal fejbe vágom őt. Ezt követően felállva, és alkalmazva mindent, amit kell, varázslásba kezdek. Teljes mértékben rákoncentrálok, és minden erőmet beleadom, amit csak tudok, ahogy eközben önkénytelenül térddel esem a földre, s az orrom is vérezni kezd, ahogy nem sokkal később hirtelen erőtlenebbé válok a szokásosnál, és a padlóra esem. Még suttogom a varázsigét, ahogy végül remegő kézzel iszok meg valamilyen szert, s ezt követően a tál kiesik a kezemből, így a benne maradt tartalom rám, és a földre öntődik, ahogy én magam pedig végleg összecsuklom. Még lepereg magam előtt pár gondolat, mielőtt kilehelem a lelkemet, s a nyitott szemekből eltűnik a csillogó fény, én magam pedig végleg üressé válok. Meghaltam.. hisz a halál ténye magával ragadt.

Játék Vége!

note: I'm dying... and I say goodbye! ४ music: Memories ४ words: Nem számolom

✖ By My Star ✖

Nem tudom miért van az, hogy Alex akárhányszor szól, én rögtön ugrom is, mint egy kiskutya a gazdinak. Néha elgondolkozom ezen, és talán kicsit idegesít is, hogy mindig így megy, de mégsem tudok ellene semmit tenni. Talán nem is akarok, vagy inkább csak nem merek. Főleg, hogy pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Alexander mire képes. Bőven tapasztaltam már mindent és azt hiszem megtanultam, hogy hallgatnom kell rá akár akarok, akár nem. Mondjuk azt még mindig nem tudom, hogy miért kell nekem elmennem abba a kriptába. Valamiért nagyon rossz előérzetem támadt, de remélem tévedek. Igazából az is idegesít, hogy elrángat ide meg oda, de annyit sem képes elárulni, hogy mégis mi a fészkes fenéért!
A visszapillantó tükörbe nézek és meglepve veszem tudomásul, hogy egyik kis kommandós sem jön utánam. Vagy csak nagyon elbújt? Vagy csak szólt nekik is Alex, hogy nem kell... Esetleg már mindenki ott vár rám. Annyi variáció tud lenni, hogy a fene sem tud dönteni közülük. De mindenképp örülök annak, hogy nem látok senkit magam mögött, még akkor is ha esetlegesen ők látnak engem. Mindeközben megszólal az egyik kedvenc zeném a rádióban, én pedig egy nagy vigyorral a képemen adok egy kis kakaót, majd jóformán ordítani kezdem a zene szövegét, közben pedig dallamra még a kormányon is dobolni kezdek. Ó, ha ezt látná Alex, tuti kiakadna... Dehát amit nem lát az nem is fájhat neki! Mikor odaérek az egyik leágazáshoz, lassan befordulok, majd a parkolóban megállok, hiszen innen tovább már csak gyalog lehet menni, mivel a nem túl széles ösvényeket nem autónak találták ki. Így tehát kiszállok a kocsiból, be is zárom azt, majd sietve kezdek lépkedni a kripta felé. Szerencsére nem olyan bonyolult az út, így nem kell attól félnem, hogy esetleg eltévedek, bár eddig csak egyetlen egyszer jártam erre és az sem most volt már.
Mikor megérkezem meglepve veszem tudomásul, hogy itt az ég világon nincs semmi és senki. Pedig biztos vagyok benne, hogy ide kell jönnöm... - Hahó! Alex, itt vagy? - Kiáltom el magam, miközben előhalászom a telefonom, hogy megnézzem az üzenetet amit küldött, hogy hová kell jönnöm. Ide! Akkor meg? Remélem, hogy nem csak szórakozik velem. - Ahhjj... - Mormogom az orrom alatt majd a telefonkönyvbe megyek és kikeresem Alex számát... Mondjuk szerencsére nem kell sokáig keresni elvégre az "A" betű egészen az elején van. Körbenézek mégegyszer, de mivel még mindig nem látok senkit, a hívás gombra nyomok, majd a fülemhez emelem a telefont és várom, hogy becsörögjön.

Már egy ideje az adott helyszínen vagyok, ahogy a terepet szemlélem. A nem régibben elkövetett üzenet váltások elő segítették azt, hogy egy utolsót nevessek, és egyben idegeskedjek eme testben, és talán eme életben is, hisz ha megbukik a tervem, akkor soha többé nem élhettek már.. talán. Nem akarok erre gondolni, ahogy arra sem, hogy letelt a két hét, és az utolsó pár pillanatra hagytam a dolgot. A testemet előkészítettem a kriptában van, ahogy a kellékek, és a tárgyak is a helyükön vannak, már csak a nő kell, akit egyrészt elzárok, másrészt pedig a vérét felhasználom, így eredményezve azt, hogy biztosra véve átugorhassak, ha nem jön össze, akkor integethettek az életemnek, de azt nem szeretném.. Istenem úgy rinyálok itt gondolataim sorai közt, mint egy kislány, de persze az is oda tehető az egészhez, hogy épp haldoklom. Talán, mert a halálom adja az eredményességét annak, hogy Finn terve működött, s ekkor azt kívánom, bár ne élne Finn.. de persze anyánk az első számú talpnyaló fiát visszahozta, ahogy engem is, de az alku szerint a rám eső részt nem tartottam be, azaz.. nem álltam eléggé mellettük, pedig én nem paktáltam le a szánalmas Klaus banda mellé sem.. talán tévedtem, hisz igazság szerint szeretem őket, és még arra sem volt alkalmam, hogy ezt közöljem velük. Ugye nem most játszunk majd drámaiságot? Nem akarok nyálas jelenetet, de mégis öröm lenne, ha itt lennének, de nem lesznek, majd csak a hullámat lelik meg... valamikor. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a kripta bejáratának dőlök, és így támasztom meg magamat. Kezdem elveszíteni az egyensúlyomat, de még ki kell tartanom. Hirtelen felköhögök, majd végül ironikusan felnevetek.. a halálom újabb napja ez. Immár harmadjára halok meg. Finoman elbújok, hogy ha megérkezik Maria, akkor ne egyből vegyen észre, hisz szeretném őt meglepni. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és arra gondolok, hogy a halál könnyed érzés, nem fáj, és hogy én már nem félek tőle.. miért is félnék? Csupán a magány bánt, és az készít ki mindinkább belülről, de nem gond. Én mindent túlélek, nem? Erős vagyok, bátor, és vakmerő.. hősies, és kitartó. Mosolyogni támad kedvem, ahogy figyelni kezdem végezetül a helyszínt, és várom a nőt.. mégis mit késlekedik ennyit? Siethetne már, de komolyan, mert egy haldoklom, kettő nem érek rá, három varázsolnom is kellene gyorsan.. áh, mindegy is, csak jöjjön. Mélyen magamba szívom ismételten a levegőt, ahogy a gondolataimba révedek. Boszorkányként nem volt vérszomjam, vámpírként lesz, de az igazi énem legalább nem érezz, míg eme szánalmas emberi test igen. Egy : egy! Kezemet a kőnek nyomom, és erősen annak nyomva magam támasztom meg a testem, hogy ne rogyak hirtelen össze. - Nem lesz semmi baj. Időben vagyunk. - Nyugtatom magamat, ahogy tovább várok, és remélem, hogy hamarosan megjelenik, mert ha nem, akkor nekem végem.. örökre szólóan, és még egy próbát sem tehettem a túlélésre.

note: I'm dying... and I say goodbye! ४ music: Don't Deserve You... ४ words: Nem számolom

✖ By My Star ✖