Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt az, ami ehhez a lányhoz vonzott. De még a tudatlansága sem zavart. Tanítani nem tudom, hiszen csak elképzelni tudom, hogy mi is megy rajta végbe, akárhányszor csak varázsol. Sosem szerettem a szentfazék típusú embereket. Első ránézésre azt mondtam volna, hogy ő is pontosan ilyen. Aki templomba jár, hogy meggyónja bűneit. De kellemesen csalódtam. Sikerült felfedeznem benne a sötétséget, ami lelkének egy részét uralja. Ezt pedig ennek a seggfejnek köszönhetem. Talán soha nem alakul ki benne ekkora düh, ha ez az állat nem próbál meg rámászni. Az egy dolog, hogy vele képes volt így elbánni. Nem tudom, hogy egy idegennel is képes lenne ugyanezt megtenni. Az mondjuk biztos, hogy ez volt a legelső lépcső. Talán az összes közül a legnagyobb. Megölt valakit. Innen pedig, már nincs visszaút. Ezt nem lehet visszacsinálni. Meglepődtem, amikor puha ajkai az enyémre tapadtak. Mindenki máskép kezeli, ha megöl valakit. Be kell vallanom, ahogy ő kezeli ezt az egészet nagyon is tetszett. El tudnám viselni, hogy minden egyes alkalommal megcsókol. Annyi sötétség rejlik benne.. A csókja mégis édes és ártatlan. Bármennyire is rövid ideig tart ezt meg tudtam állapítani. Arca vörös pírban úszott, amitől csak elmosolyodtam. Nem hiszem el, hogy bocsánatot kért. Mennyi szórakozásban lesz részünk együtt, ha végeztem vele. Hm. Már a gondolatától is úgy érzem magam, mint a kedvenc játékszerét megkapó gyermek. Elég sokszor éreztem így, azonban ez most valamivel másabb. Egy kicsivel több, mint egyszerű játékszer, amit egy idő után megunok. Talán őt soha nem fogom megunni. Azonban ennyire előre nem tervezek. Miután kiviharzott a kriptából én kényelmesen elhelyezkedtem és vártam, hogy visszatérjen, mert tudtam, hogy vissza fog térni. Ő is nagyon jól tudja, hogy az egyetlen személy, aki segíthet rajta az én vagyok és senki más. Mégis kinek mondhatná el, hogy megölt egy embert és nem tudja feldolgozni? Annak, aki lehetőséget adott rá, hogy megtegye. Amint visszatér talpra ugrok készen arra, hogy megtegyük a következő lépést azonban a terveimet eléggé keresztezték. Méghozzá maga Abby. – Ó, a francba. – Szitkozódom még egy darabig, hiszen fogalmam nincs mégis hogyan hozhatnám helyre ezt az egészet. Tanulság ne akarj egy boszorkány oktatni úgy, hogy nincs a közelben egy már tanult.. Mondjuk sajnos nem igazán büszkélkedhetek túl sok boszorkány ismerőssel.. De mindegy is. – Oké.. Most nagyon figyelj rám. – Megemelem a hangomat és úgy pillantok felé, miközben lassan saját maga varázslatának lesz az áldozata. – Meg kell nyugodnod.. Képzeld el, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Egy álom, amit te irányítasz. Képzeld el,a hogy ez a növény elsorvad.. Csak.. – Idegesen beletúrok a hajamba, hiszen fogalmam nincs, hogy mit is beszélek. – Bízz magadban és nyugodj meg. Te irányítod. Nem bánthat senkit, hacsak te nem úgy akarod. Válj eggyé vele.. – Mondom s remélem, hogy megérti, vagy legalább rájön arra mit is kell tennie. Mert ennél többet nem segíthetek rajta. Sajnálnám, ha a leendő boszorkány társam ilyen hamar véget vetne a saját életének. Ha mellettem lesz, akkor ez jó párszor meg fog fordulni a fejében..
Érzem, hogy figyel. Tekintete minden mozdulatomat követi. A mély bariton kellemesen simogatja bőrömet. Miután meglovagolom a hatalom nyújtotta elégedettséget, magamba roskadok. Megöltem egy embert... megöltem és nem érzek semmit... semmit, azon túl, hogy ennél több jár nekem, ennél többet akarok. Méghozzá most. Érintése váratlanul ér. Szavai simogatják lelkem. Önkéntelen nyúlok keze után, mielőtt még elhúzódna. Zavarban vagyok. Kell az érintése... megnyugtatja sajgó testem. Mielőtt észbe kapnék, megcsókolom és abban a pillanatban vörös színt ölt arcom. Zavartan húzódok el és emelkedek fel gyorsan. Az emberöléssel nincs gondom de azzal, hogy valaki megérintsen, annál nagyobb. Elfog a pánik. - Sajnálom. -- nyögöm ki és lesütött tekintettel fordulok el tőle és hagyom azonnal magára. Levegő kell. Nem maradhatok vele kettesben. Szeretném ha újra megérintene és megcsókolna és ezt velem még senki nem tette. Egyetlen alkalommal érintett férfi így de az is durván, erőszakosan akart a magáévá tenni és én rettegek a gondolattól, hogy ez újra megtörténhet.
A félelmem pedig azonnal dühöt lobbant bennem. Erőt akarok. Hatalmat. Újra érezni akarom valaki szívének dobbanásait a kezemben... ismét uralni akarok valakit. Ez pedig átveszi gondolataim felett az uralmat. Bőröm alá furakodik a vágy és én nem tudok mit tenni ellene. - Anthony... -- suttogom, ahogy visszatérek a kriptába – Azt hiszem tettem valamit... -- suttogom rekedten és a kripta mennyezetére mutatok. Hirtelen burjánzik élet a halott csontok között. Nem tudom irányítani. Szívem zakatol, testem reszketni kezd. Borostyán töri át magát a márvány lapok között és egyenesen a hulla felé veszik az irányt. Teljesen elveszek. Nem tudom mi történik, hogyan állítsam meg. Nem tudom irányítani és ahogy Anthony felém lép, még idegesebb leszek. Látom, ahogy eltorzul az arca és tudom, hogy ez csak miattam lehet. Nem, őt, nem akarom bántani, ő megmentett, ő megmutatta az utat, miképp hívhatom ki magamból a mágiát, nem akarom bántani! Ahogy tekintetem a férfire emelem, még időben csillapodik dühöm. Érintésére koncentrálok arcomon. A csókra ami nem is volt igazi csók, hiszen egy röpke másodperce nyomtam ajkaim övének, hogy aztán elszaladjak. Hangjára gondolok és kezdek visszatérni. Kiegyenesedik és tudom, nem fogom többé bántani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy képes volnék megállítani a mindenhonnan beszökő futónövényt, mely most az én testemet kezdi bekebelezni.
Figyelemmel követtem minden egyes mozdulatát. Ahogyan lélegzett mindent. Talán hátrálnom kellett volna, mert nem vagyok biztonságban egy olyan boszorkány közelében, aki még nem is tudja igazán irányítani az erejét. De mégsem hátráltam. Azt akartam, hogy tudja itt vagyok mögötte. Ha pedig őt zavarja a közelségem úgy is arrébb fog helyezkedni. Egy pillanatra, már kezdtem azt hinni, hogy ez az egész kudarcba fog fulladni és totális időveszteség. Ha még annak a személynek sem tud ártani, aki majdnem megerőszakolta, akkor nagyon rosszul állunk. Azonban, ahogy csendre utasította újból elszálltak a kétségeim. Nagyon sok erő lakozik ebben a lányban, csak meg kell tanulni irányítania. Onnantól kezdve pedig nem is lehetne könnyebb dolga, mint átadni magát annak az érzésnek, amiből tudja hatalma van mások felett. Én jó párszor átéltem ezt már anélkül, hogy bármiféle hókuszpókuszt csináltam volna. Egyszerűen olyan stílusom van, ami már magában hatással van az emberekre. Erre jó pár példát tudnék sorolni, de a legutóbbi a kedvencem. Caroline Forbes. Ó, az a gyönyörű szőkeség. Soha nem fogom elfelejteni és, ha minden igaz Ő sem felejt el engem soha többé. Talán még bosszút is kovácsol ellenem. Kíváncsi vagyok, hogy mire fog jutni, de komolyan. Mindig is szeretem, ha mások próbálják megkeseríteni az életem.. Az olyan aranyos.. Már, ha mondhatom ezekre azt, hogy aranyos. Egy darabig a gondolataimba süppedtem, amíg nem történt semmi, ami felkeltette volna a figyelmem. Aztán vigyorogva pillantottam a pasas fuldokló alakjára. Most kezd bemelegedni. Miután újra levegőhöz jutott tudtam, hogy megszólalhatok anélkül, hogy kizökkenteném bármiből is. – Ez az csak így tovább. – Biztattam őt egy féloldalas mosollyal az arcomon. Tetszett, hogy ennyi sötétség rejlik. Pedig első ránézésre azt mondaná az ember, hogy egy angyallal találkozott. De a sötétség őt is rabul ejtette. Nem tudom, hogy nélkülem eljutott-e volna idáig vagy akkor és ott megerőszakolta volna az a pacák.. New Orleans-ban nem védhette volna meg magát varázslattal, szóval mondhatjuk úgy is, hogy nagyon szerencsés, hogy ott voltam. Pár perc sem telt el, de a férfi már nem lélegzett. Halott volt és nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt hozzá. Én csak megadtam neki a lehetőséget arra, hogy megtegye, amit akar. Figyeltem, hogyan emészti meg azt, hogy elvett egy életet és azt kell mondanom egyszerre meglepődtem és megkönnyebbültem a szavaitól. Lassú magabiztos léptekkel értem mellé, majd leguggoltam és úgy néztem bele gyönyörű szemeibe. – Meg is fogod kapni. – Mondtam mosolyogva, majd lassan felemeltem a kezemet, hogy tudja mire készülök. Nem akarom kihúzni a gyufát egy olyan boszorkánynál, akit nem olyan régen még meg akartak erőszakolni. Óvatosan végigsimítok az arcán, ha hagyja.
Képtelen befogni a száját. Könyörög, hogy kíméljem meg az életét... könyörög az isteneinek, könyörög Tonynak és könyörög nekem is. Imádkozni kezd. Anthony mögém lép és én hirtelen újra zavarban érzem magam, ahogy teste közelségét megérzem. Bólintok. Legyek dühös... ez nem lesz nehéz. Meg akart erőszakolni. Ujjait ölembe nyomta, melleimbe markolt, újra és újra megütött... de hiába vagyok dühös, semmi nem történik. Nyöszörgése egyre jobban zavar. - Csendet! - emelem meg hangom, mire kétségbeesetten zokogni kezd. Hosszú percek éles játszmája ez elmémmel és zajongása nem segít. - Hallgass! - kiáltok fel hirtelen és a férfinek elakad a hangja. Fuldokolni kezd, mintha torka összezárult volna. Az érzés, ahogy ujjai a torkomat szorongatják, mikor a fához csap, most őt kapja el. Láthatatlan ujjak szorulnak nyaka köré és én csak arra tudok gondolni, milyen volt újra és újra levegő után kapni. Vér fakad orrából és én eleresztem. Levegő után kap és most már képes is beszívni azt. Ahogy ujjaim ökölbe szorulnak, ismét fulladozni kezd. Hátrálok egy lépést és Anthonyra emelem a tekintetem. - Ez nekem nem elég. - nem csillog őrült vágy a tekintetemben. Sötétség ül benne.
Meg akarom alázni ezt a férfit... meg akarom gyötörni úgy, ahogy ő tette velem. Ujjaim meglazulnak és foglyunk ismét szabadon zihálhat de már nem könyörög. Néma, mint a sír. Én pedig élvezem, hogy uralkodhatok felette. Mozdulok. Körözni kezdek körülötte, mint egy cápa de tekintetem Anthonyt figyeli. Nem tudom, hogy voltam képes arra amire. Azt tudom, hogy fel akarom emészteni a férfit. Azt akarom, hogy reszkessen, hogy ne maradjon benne más mint félelem és sötétség, ahogy velem tette. Bántani akarom. Elfordítom a tekintetem, nem bírom magamon viselni Anthony lélektükreit mert félek, elveszek bennük, hogy a düh mi most bennem tombol, zavarrá kicsinyesül, saját gyengeségem miatt. Nem szólok egy szót sem. Mielőtt bármit is átgondolnék, megragadom tincseit és hátára taszítom. Érzem, ahogy a gyűlölet eluralkodik bennem. Felette állok, terpeszben majd ráülök. Már nem tudom mi irányít de már nem is akarom megtalálni ártatlanságomat. Elveszek és nem bánom. Érzem, hogy tekintetem elsötétül és a férfi nyöszörögni kezd majd kiáltozni és a fájdalom égetni kezdi. Az én félelmem és fájdalmam tör ki lángokba és szervezi felégnek akaratomtól. Mire feleszmélek már halott és én a falnak vetve hátamat ülök a kriptában és tekintetem a férfire emelem aki ehhez hozzásegített. - Többet akarok. - suttogom hirtelen és ismét a holtra függesztem tekintetem. Több hatalmat akarok. Irányítani akarom, hogy soha többé ne érhessen hozzám senki... hogy megóvjam önmagam, a farkasokat kik felneveltek... hogy elpusztítsam anyámat.
Örömmel formálnám ezt a törékeny kis szőkeséget a saját képemre. Mondjuk azért ez egy kicsi túlzás lenne, hiszen nem hiszem, hogy összejönne. Azért annyira nem romlott nem lehet, mint én. Én úgy születtem, hogy olyan dolgokat műveltem, amin más elszörnyedt. Belém volt kódolva, de láthatóan belé nem annyira. Csak egy törékeny leányzó. Vagy éppenséggel nem olyan törékeny. Láthatóan meg tudja védeni magát, de azért mégis sokkal kellemesebb lenne ez az egész, ha az erejével lenne képes. Nem tudom milyen érzés boszorkánynak lenni és érezni, ahogy a testedben végigáramlik az erő.. Gondolom én valami ilyesmi történik. Szívesen megadnám neki ezt az élvezetet csak rá kell bólintania. Ha van benne egy kis sötétség valahol mélyen, akkor megteszi. Én pedig alig várom, hogy megnöveljem ezt a sötétséget. – Ha meg akarod büntetni, akkor cselekedjünk. – Leszakítottam egy apró anyagdarabot a felsőjéből és beletömtem a szájába, majd próbáltam a lehető legkisebb feltűnést keltve elcipelni az autómig, ami nem olyan messze volt innen és közben hátra-hátra pillantottam, hogy követ-e még a szőke angyal, akit készülök démonná változtatni. Hm.. Még el sem kezdődött igazán, de már élvezem. A srácot csak bevágtam a csomagtartóba, majd kinyitottam az ajtót Abigail-nek. A legkevesebb, hogy udvarias vagyok vele. A bizalmába kell fogadjon, hogy sikerüljön a tervem. Eltartott egy darabig, míg olyan semleges területre érkeztünk, ahol adott volt a kínzás lehetősége. A saját családi kriptám, ahol nem olyan régen még a húgom szenvedett. A hátamra kaptam a srácot és becipeltem a belsejébe, majd kiszedtem a szájából az anyagdarabot és elhajítottam. Rögtön segítségért kezdett kiabálni. Ezen én csak egy jót nevettem. – Kiabálhatsz amennyit csak akarsz.. Nem fogja meghallani senki. Sőt nekem még egy fajta örömet is okoz a nőies segélykiáltásod. – Mondtam, majd Abby mögé léptem és testünk szinte összeért, miközben a fülébe suttogtam. – Engedd, hogy átjárjon a dühöd, amit iránta érzel.. Utána pedig egyszerűen csak vezesd le rajta. – Egy pillanatra se vettem le a tekintetem a pasasról. Ha csak egy rossz lépést is tesz abban a pillanatban készen állok arra, hogy lefogjam vagy bármi, ami szükséges. Általában én szoktam kínozni az áldozataimat, de most élvezettel fogom végignézni, ahogy más megteszi ezt helyettem. Kell egy kis újítás. Nem ragadhatunk le a régi unalmas és már-már megszokott dolgoknál. – Ha megvan kezdheted. Én végig itt leszek veled. Nem bánthat. – Nem engedném, hogy bántsa. Jobb terveim is vannak vele, mint ennek a szerencsétlennek, aki csak a bugyijába vágyik. Bár nem hibáztathatom érte. Igazán különleges egy szépség, de nekem most nem ez számít.
Nem tudom milyen érzés lesz a számára újra kiszabadulni a nagy világba ennyi év után. Főleg, mivel annyit változott azóta az élet. Valószínűleg el fog tartani egy darabig mire végre hozzászokik az újdonságokhoz, bár mindig is nagyon gyorsan tanult annak ellenére, hogy nem érthette mi zajlik körülötte. Hogyan is érthette volna, mikor az igazságot eltitkolták előle egész életében? Nem lehettem annyira szívtelen, hogy azt mondom neki: „Bocs apánk halott, szóval jobb, ha kicsit feleszmélsz és körbe nézel, hogy mi is zajlik körülötted.” Nem dönthettem romokba az álmát, de miután megtudta, hogy apánk nagyon is él kénytelen voltam ide bezárni. Ez mondhatni mindkettőnk érdeke volt. Neki nem kellett tudni arról, hogy én mégis mit csinálok nekem pedig nem kellett minden pillanatban azon aggódnom, hogy baja esik. Tudom ezzel a kifogással nem sokat fogok elérni nála, de legalább egy kezdet az is, hogy végre kiviszem innen. Az ajtóban vártam, hogy felfogja mit is mondtam neki. Az ő helyében én is kételkednék magamban, szóval nem hibáztathatom azért, amiért hezitál. Ez természetes.. Azt hiszi, hogy csapda. – Mielőtt elmennénk innen csak azt akarom mondani, hogy ez nem végleges.. Bármikor visszakerülhetsz ide.. Persze minden rajtad múlik. – Most már tudni fogja, hogy miért kell hallgatnia rám. Ha nem teszi, akkor itt marad örök életére. Na, jó csak megismételjük az elmúlt körülbelül kétszáz évet. Azt akarom, hogy tudja még mindig felette állok. A bátya vagyok és vigyázni is fogok rá, de ragaszkodom hozzá, hogy hűséges legyen hozzám és ne kezdjen el vitatkozni velem a döntéseim miatt, de ezt még később ráérünk megbeszélni. – Épp eleget ahhoz, hogy eltartson neked egy darabig, míg hozzászoksz. – Mondtam mosolyogva, majd átkaroltam a húgomat és kivezettem őt a nagyvilágba. Még jó, hogy este látogattam meg, mert a napgyűrűjét meg nem adtam oda neki. Azt hiszem még ezt is el kell neki magyaráznom, hogy anélkül nem igazán mehet ki a napra, mert el fog égni. Eléggé kínos beszélgetés lesz ez az egész mi is vagy meg miért is vágysz annyira a vérre. Bár nagyjából talán, már tudja, hogy mégis mi. De sosem árt egy gyorstalpaló a dolgokból.
--> Folyt köv: ahol neked jobb.
◯ Words: 342 ◯ Music: - ◯ Notes: love you sister <3 ◯
Nem értettem semmit se. Azt hiszem ez kezd már valami szokásommá válni. Figyeltem őt és hallgattam. Eleve fura volt az, hogy ide jött és utána még az a bejelentése is. Elgondolkoztam, hogy esetleg most lenne a szülinapom, s erre ez a hirtelen nagy változás?! De akkor hol volt ennyi éven keresztül, hiszen biztos vagyok abban, hogy szülinapomkor se járt egyszer se itt. Napra pontosan én se tudtam, hogy mindig mi van, de nagyjából tudtam követni az éveket ahogyan múltak. Biztosan el is felejtette már, ha akarnám se tudnám elfelejteni ezt a napot, mert pontosan a születésnapomkor tette ezt velem. Akkor változtatott át ilyenné. Figyeltem őt, s legbelül féltem. Fogalmam sem volt, hogy a félelmem vagy a haragom nagyobb-e, de most talán nem is ez volt a lényeg. Lopva néha rápillantottam és próbáltam rájönni, hogy vajon a személy, akit én egykoron a bátyámnak hívtam az még ott lapul-e vagy az már teljesen meghalt. Reménykedtem benne, hogy még ott van benne és visszakaphatom őt. Remélhetőleg hamarosan.
Hallgattam minden egyes szavát, de először nem mertem elhinni. Féltem attól,hogy valami rossz tréfát űz velem. Reméltem, hogy ennyire nem tudna velem kegyetlen lenni, majd amikor a fülem mögé tűrt egy tincset, akkor erősödött bennem ez az érzés, hogy még se annyira szívtelen. Óvatosan bólintottam arra, amit mondott. Majd egy kisebb habozás után válaszoltam is neki.- Rendben. - de ez szinte alig hallható volt. Biztos voltam abban, hogy ő hallja, de most ennél többre nem futott tőle. Figyeltem ahogyan elindul a kijárat felé, majd megáll. Ekkor jöttem rá, hogy az előbb nem vert át. Gyorsan felkaptam a füzetemet, amiben a rajzaim és az írásaim voltak, majd ezek után pedig felhúztam édesanyám gyűrűjét a kezemre és elindultam felé. Lassu,de biztos léptekkel. Sokat változott a világ? - kérdeztem tőle kíváncsian. Biztos voltam abban, hogy nem most fog meseestet tartani ebből, de tudnom kellett mielőtt kilépek oda, hogy még is mire számítsak. Úgy éreztem magamat, mint egy kisbaba aki megérkezik az ismeretlenbe. Alig pár méterre tőle megálltam és onnét figyeltem a bátyámat.-
Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz egyszerű menet visszaszerezni a húgom bizalmát. Meg már az is elég nehéz lesz, hogy elérjem, hogy megbocsásson nekem. A helyében én az első adandó alkalommal megölném magamat, de hála az égnek, hogy nem rám ütött. Vagyis.. Fogalmazhatok úgy is, hogy csak én vagyok elcseszett a családban, de nekem ez pont így van jól. Nem akarok normális lenni, mert képtelen lennék rá. Másképpen gondolkozom, mint az emberek többsége, de ez miért is kellene, hogy zavarjon? Mert engem egyáltalán nem zavar az egyszer biztos. Nagy kockázatot vállalok azzal, hogy most kiengedem innen, hiszen bármikor bosszút forralhattam ellenem. Annyira sok ellenségem azért nincsen vagyis nem igazán szoktam számon tartani, hogy kivel milyen a viszonyom. Éppen, abban a pillanatban, mikor szemben állok az illetővel foglalkoznom vele, de amint látóhatáron kívül ér olyan, mintha soha nem is létezett volna. Onnantól kezdve egyáltalán nem érdekel. De most nem egy senkiről volt szó, hanem a saját húgomról. Az egyetlen családtagomról, akit a magam módján szeretek. Igen.. Szeretem mégis bezártam ide, majdnem 200 évre, de most itt vagyok, hogy kiszabadítsam innen. Jobb később, mint soha. Legalábbis szerintem. Más véleményét meg nem kérdeztem a dologról. Maximum az övét. Valószínűleg részben gyűlöl részben pedig fél tőlem.. Igyekezni fogok, hogy ezek megváltoznak és minden olyan legyen, mint régen, habár ez elég nehéz lesz, mert én már közel sem vagyok olyan, mint régen. Nem vagyok az a testvér, akire felnézhet. Megvédem minden áron, ha kell egy egész falut lemészárolok érte, de valószínűleg nem ugrana utána a nyakamba, hogy köszi, hogy megmentettél. Nem várok el tőle semmit.. Csak azt, hogy a húgom legyen.. Aki mindig is volt. A saját értetlen kis módján. Bár valószínűleg tartanom kell neki pár meseestet, amitől talán még jobban meggyűlöl. – Ha van valami, amit el szeretnél innen vinni, akkor szedd össze most, mert igazából nem kívánnék egy perccel sem tovább itt maradni. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele. – Füle mögé tűrtem egy tincset, miközben megnéztem gyönyörű arcát, ami egy kicsit megviselt volt, de valószínűleg én is ilyen rossz állapotban lennék ennyi év bezártság után. Bár elég jól tartottam magam eddig is, szóval.. Talán egy kicsit azért jobban néznék ki. De csak egy árnyaltnyival. – Később pedig elmesélem, hogy miről maradtál le az elmúlt körülbelül kétszáz évben. – Sóhajtottam, majd elindultam az „ajtó” felé, de ott visszafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy utánam jön. Valószínűleg el sem fogja hinni, hogy ez az egész igaz.
◯ Words: 398 ◯ Music: - ◯ Notes: love you sister <3 ◯
Fogalmam sem volt, hogy miért tette ezt velem a saját bátyám, akit mindennél jobban szerettem. Ő volt az egyetlen élő rokonom, vagyis most már csak ő volt. Jól emlékeztem arra, amikor mi utoljára beszéltünk, azon az estén tudtam meg, hogy él az apám. Ő bántani akartam, én látni az apámat, de mivel még azt se tudtam, hogy pontosan mi is vagyok és mikre vagyok képes azt hiszem, ezért is volt esélytelen a dolog, illetve ezért is tudott ennyire könnyen félre állítani Tony. Pontosan emlékeztem az első napomra itt, egyszerűen azt a fájdalmat nem lehet nem elfelejteni. Nem tudtam, hogy mi fájt jobban az, hogy a saját testvérem elárult, vagy esetleg az, hogy nem láthatom az apámat többé, pedig élt, s még ott volt az a tény is, hogy valami miatt mindenem égett belülről. Fogalmam sem volt, hogy mitől égett mindenem, de már mindegy is volt. Majdnem kétszáz éven ebben a sötétségben, s nedvességben éltem. Ami még rosszabbá tett mindent, hiszen volt időm mindent újra és újra átgondolni. Fura volt ez a nap, talán a kezdetektől fogva. Sokkal tovább aludtam, mint szoktam és Tony se szokott így viselkedni. Jön, dob vért és elmegy szó nélkül, de most nem így volt. Egyre közelebb jött, majd nem sokkal később megéreztem gyengéd simítását, mire kicsit össze is rezzentem. Fogalmam sem volt, hogy mire készül.
Talán legbelül féltem a saját bátyámtól. Félve és könnyekkel küszködve pillantottam rá. Követtem minden egyes mozdulatát, s néztem ahogyan leült az ágyamra. Én továbbra se moccantam. A lábaimat szorosan átöltem, mintha az meg tudna védeni tőle. Olyan volt, mint valami védelmi vonal. Nem bírtam volna több szörnyűséget elviselni, akkor már inkább a halál. A szavai váratlanul értek és ez talán tükröződött is a tekintetemből. - Elmegyünk? - kérdeztem tőle dadogva, mert nem akartam elhinni. Nem érdekelt az ajándék csak az, hogy végre elmehetek innét. Hagytam, hogy magához húzón, s mikor megéreztem a csókját a fejembubjám, akkor még le is hunytam a szememet. Újra 3 évesnek éreztem magamat, akkor ölelt meg utoljára így. Nem ellenkeztem, pedig gyűlöltem részben azért amit tett, de ő a bátyám volt, s szerettem őt mindennél jobban. - Mikor megyünk? - kérdeztem tőle sietve, s közben óvatosan felpillantottam rá, s az arcomon végig folyó könnyeimet letöröltem. Úgy éreztem nem most kell rázúdítanom a sok kérdésemet, mert akkor még a végén meggondolná magát.
Furcsa módon egyáltalán nem éreztem bűntudatot azért, amit a húgommal teszek. Bár nem is értem, hogy miért kellene? Oké.. Nem mondható tökéletes életnek az, amit megadtam neki, de legalább egyfajta élet. Viszont azt hiszem épp elég ideig tartottam fogva, talán most már jobb lenne, ha egy kicsit megismerkedhetne a világgal. Kicsit félek, hogy így el fogom őt veszíteni, hiszen az egyetlen élő rokonom és azért nem minden érzés halt meg bennem.. Csak a többségük. Már körülbelül a 18. születésnapja itt tartom fogva és szerintem eljött az ideje, hogyha nem is végleg, de egy kicsit kimozduljon ebből az elég sötét lyukból. Igazából csak rajta múlik, hogy végleges legyen.. Mert ha hisz bennem és elfogadja, amit tettem és, amiket még tenni fogok, akkor maradhat. Viszont, ha nem akkor sajnálatos módon még jó pár év vár rá ebben a kriptában. Valószínűleg legbelül gyűlöl, még akkor is ha nem vallja be ezt magának. De, majd csak kiengesztelem. Azt hiszem ezen az úton egy hatalmas lépésnek fog számítani az, hogy végre kiengedem és oda mehet ahova akar. Na, jó ez nem teljesen igaz. Fél szemem mindig rajta lesz.. Nem akarom, hogy baja essen. Meg is érkeztem a kriptába, ahova már nem is emlékszem, hogy mikor tettem be a lábamat utoljára, de valahogy az utóbbi időben egyre ritkábban jártam erre. Egy amolyan „békeajánlatképpen” hoztam neki egy embert is, hogy végre most az egyszer teljes erejében lehessen. Nem akartam, hogy megzavarja a beszélgetésünket ezért megkértem arra, hogy kinn várjon. Egyszerűen imádom, hogy képes vagyok dróton rángatni az embereket, néha még a vámpírokat is. De a húgommal azért szeretnék őszinte lenni, viszont csak szépen fokozatosan. Ha az igazságot most hirtelen elmondanám neki, valószínűleg még nagyobb gyűlölettel nézne rám, mint máskor. Végigsimítottam gyönyörű arcbőrén, majd leültem mellé és úgy néztem rá. Talán vele tudok egyedül emberien viselkedni.. – El is fogunk menni innen. Mind a ketten. A bejáratnál várt téged egy kisebb ajándék. Persze ez csak a kezdet. – Mondtam, miközben féloldalas mosoly kúszott az arcomra, majd pedig odahúztam magamhoz és megcsókoltam a feje búbját. Szokatlan mozdulatsor tőlem, de ilyenkor visszarepülök abba az időkbe, mikor még minden rendben volt.
◯ Words: 350 ◯ Music: - ◯ Notes: love you sister <3 ◯
Fogalmam nem volt arról, hogy mennyi ideje lehetek itt. Egyszerűen már túl sok volt. Emlékeztem mindenre pontosan, főleg arra hogy minden a 18. születésnapomon kezdőzött. Fogalmam sincsen, hogy pontosan mennyi ideje lehetek itt, de ha tippelnem kellene akkor magamat 200 évesnek mondanám, ami azt jelenti, hogy kb. 182 éve ebben a kriptában élek. Nem értettem, hogy nem hallotta meg senki a segítségkérésemet, vagy a zajokat amiket csaptam, de a legmeglepőbb az volt, hogy még mindig nem örültem meg. Épelméjű maradtam, amit azt hiszem egyedül ennek a gyűrűnek és a múltamnak, emlékeimnek köszönhetek. Felültem az ágyamban, majd a hajamba túrtam. Tudtam, hogy milyen nap van. Ma fog megjelenni Tony és hoz majd vért. Ha szerencsém van ma se kell vele találkoznom, majd lerakja vagy ledobja. Felálltam, majd óvatosan megmostam az arcomat, majd unottan ezek után a könyvekre pillantottam. Régóta nem hozott már újat, mintha direkt kínozni akarna.
Nem értettem, hogy mit vétettem, hogy ezt teszi velem. Miért nem enged már ki?! Pár másodperccel később hallottam az ismerős lépéseket, de nem volt időm valahova elrejtőzni. Fura volt az egész helyzet, hiszen féltem a saját bátyámtól. Egy testvér erre, hogy képes hogy bezárja a saját testvérét?! Egyszerűen nem értem őt. Leültem az ágyamra, a lábamat felhúztam, majd a fejemet ráhajtottam. Nem bírtam most ránézni, féltem attól amit láthatok a szemében. A léptei egyre közelebbről hallottam, majd nem sokkal később éreztem, hogy megáll mellettem. Lassan, óvatosan kiszedte az arcomból a hajamat, de én erre még mindig nem mozdultam meg. Majd pár pillanattal később leült mellém. -Miért? - kérdeztem tőle elcsukló hangon. Tudnom kellet, hogy miért tette azt amit tett. Akkor is ha fáj, mert annál már semmi se lehet rosszabb, mint hogy itt élek több száz éve. A fejemet az államnál fogva szembe fordította. Így kénytelen voltam a szemébe nézni és vártam, hogy mit kell még átélnem. Mikor juthatok végre ki.. el akartam hagyni már ezt a sötét és nedves helyet mindennél jobban. - El akarok innét menni. - mondtam neki elcsukló hangon, s éreztem amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kripta belseje 
| music: 
