A hiba javítva. A kávém tökéletes, kárpótlásul egy teasüteményt is kapok mellé. Még szép, jó nagyot hibáztak. Nem mintha annyira érdekelne a sütemény, hiszen nem az a kedvenc étkem, de kedves gesztus tőlük. Lassan kortyolom a kávét és újra a lányra pillantok, aki belekezd a mondandójába. Néha megrándul a szemöldököm, összeráncolom a homlokom, de nagyjából értem mit akar tőlem. Furcsa, nem hozzám szoktak jönni ilyesfajta kérésekkel, de megfontolandó ajánlat.
- Értem, hogy mit szeretnél tőlem. Vérbeli gonosszá akarsz válni, mint a nagyok, igaz? - pislogok kérdőn rá, kíváncsi vagyok elbizonytalanodik e vagy tényleg annyira akarja ezt az egészet, ahogy mutatja - Az emberek az ülés miatt félnek tőlünk és tartanak vadállatoknak, de talán a modorodon csiszolhatunk egy kicsikét... - töprengek hangosan, hogy lássa nem veszett el, még esetleg segítek is rajta. A kérdés mindig az, hogy nekem ez miért előnyös? Az időmet vesztegetem egy fiatal vámpírnövendékre, aki a világ gonosza akar lenni. Bocsi kislány, de arra a helyre nem te vagy az egyetlen esélyes. Először ki kellene ütni a többieket a nyeregből, aztán tárgyalunk.
- Mondd csak, miért érdemes segítenem? - dőlök előre és két kézzel megmarkolom a forró kávéscsészét. A melegség átjárja a testem és, ahogy újabb kortyot iszom érzem, ahogy a vérem is melegszik. Szükség volt már a kávéra, mert a testhőmérsékletem mínuszban úszott egy jó ideje és jó lenne nem felkelteni a tudatlan lakosok érdeklődését. Higgyék azt, hogy a drága Elena mászkál a városban. Több alteregóval...
- Nézd! Én szívesen segítek, de mi a garancia rá, hogy nem csak az időmet fecsérlem rád? Sokan vagyunk már "gonoszak", nem hiányzik még egy tag a brancsba. Egy jó indokot kérek és akkor talán meggondolom. - dőlök vissza a székben és leteszem a csészémet. Alig láthatóan körbepillantok a helységben, hátha esetleg egy ismerős arcot látok e, de nem. Remélem nem hallgat ki minket senki, örülnék, ha a fellépésem meglepetés tárgya lenne.

Annak idején, még emberkoromba egy valami miatt tűntem ki nagyon az emberek közül. Nem voltam félénk, sőt olyan határozott voltam mindenkivel szemben hogy így kivívtam a tiszteletüket. Mindig tudtam mit akarok, és azt is hogy érhetem el - él ezt Scar és a szüleim is tudták jól. Akaratos gyerek lettem volna? Hát, talán. Az biztos, hogy ezt a tulajdonságomat mai napig nem hagytam el. Ha épp Párizsba akartam menni, akkor bizony oda mentünk. Ha egy kis vacsira vágytam, akkor bizony azon este rendes svédasztalt csaptunk. Igen, megkaptam amit akartam, mert volt erőm harcolni érte. És most azt akarom, hogy Tatia tanítsa meg a vámpírság sötét oldalát is, hogy adjon a tapasztalatiból, és készítsen fel arra ami az évek múltán rám vár. Én őt találtam legmegfelelőbbnek a feladathoz, de az is megeshet, hogy tévedek. Előfordult már.
- Nem is kértem, hogy részletes bemutatót adj nekem a találkozásotokról. - mosolyodok el s hátradőlök a székbe. Nem félek tőle, bármennyi évet is tudhat a háta mögött mert bár fiatal vagyok erőtlen biztos nem. Vannak trükkjeim amit Nicktől, vagy a barátaitól lestem el. Persze, ezt majd inkább csak akkor kamatoztatom ha egy vámpírvadásszal futok össze; úgy hallom itt hemzsegnek a karókkal járkáló emberek.
A kis kiadására csak megemelem a szemöldököm és csöndbe figyelem ahogy a pincér fülét farkát behúzva a kissé hirtelen hangnemtől visszasiet a pulthoz. Ha lenne kedvem biztos kihallgatnám a beszélgetésük - jobb híján ezzel szórakozok ha unatkozok - de most fontosabb dolgom van. Megvárom míg kihozzák a kávéját, majd mély levegőt veszek és összeszedem a gondolataim.
- Szeretnék tanulni tőled - vágok egyből a közepébe majd gyorsan folytatom is. - Gondolom észrevetted, hogy nem rég tapasztaltam meg ennek a fajnak az örömeit. Csak az örömeit. Tudni akarom a hátulütőjét is a dolognak, azt az oldalát amiért mindenki szörnyetegnek hisz minket. Persze az ölésen kívül - legyintek, hiszen azon már rég túl vagyok. Csak unom hogy bárhova is megyünk úgy kell tennünk mintha emberek lennénk, miközben legszívesebben rájuk vetném magam, hogy az enyém legyen a bennük csörgedező vér. Nem akarom megtagadni azt aki vagyok, de a két énem az emberit, és a ragadozót valahogy össze akarom hoznom
- Az egyensúlyt keresem. Érted miről beszélek ugye?

Jobban szemügyre veszem, hogy beugorjon az első találkozásunk, de valahogy sehogy sem megy... Aztán megadja a választ, hogy miért nem. Nem ismerjük egymást. De akkor miért jött ide ilyen magabiztosan? Erősebbet szippantok a levegőből és érzem, hogy fiatal vámpírral van dolgom. Vakmerő és nem fél senkitől, talán nem tudja ki vagyok és milyen dologba mártja bele magát itt, Mystic Fallsban. Leül az általam felajánlott székre végig fenntartva a szemkontaktus és kér egy Cappucinot. A tekintetem az övébe fúrom és nem változik a megfigyelésem. Magabiztos és tudja mit akar. Ettől kíváncsivá tesz, úgy érezem tőlem kifejezetten akar valamit. Kihúzom a hátam, megköszörülöm a torkom és egy név hallatán elmosolyodok.
- Örvendek Daphne. Azt hiszem magamat nem kell bemutatnom. - sandítok oldalra és egy újabb név üti meg a fülem. Ismerősen cseng, ezért gondolkodni kezdek, de annyi emberrel illetve természetfeletti lénnyel találkoztam már, hogy a fene se tudja kit említ meg.
- Ismerős a név, de ne kérd tőlem, hogy rögtön egy részletes leírást adjak róla. Biztos nem volt túl jelentős az életemben, így gyorsan töröltem is a fontos személyek listájáról. - vonom meg a vállam és a közeledő pincér felé pillantok. Kihozza a Cappucinot, de az én rendelésem késik.
- Esetleg engem is megtisztelnének egy kis figyelemmel?! Szerintem én előbb rendeltem és még mindig nem látom itt az asztalon! - kérem ki magamnak a dolgot durván, de ha szép szóból nem értenek muszáj fellépnem az érdekemért. A fiú idegesen eltrappol és hallom, ahogy az egyik társának szitkozódik. Nem igazán törődök vele, inkább tekintetemet újra a vendégemre szegeztem. A laza csevej váratlan fordulatot vett. Kezdett átmenni a beszélgetés kategóriába.
- Mégis miben kellene a segítségem? - ráncolom össze a homlokom és észreveszem, hogy egy pohár jelent meg előttem. Felpillantok és egy másik pincér mosolyog rám. Kedvesen, erőltetett mosollyal megköszönöm és ismét a lány felé fordulok.

Ééés célegyenesben Tatia Petrova, az ősi hasonmás! Mystic Falls köszönti Klaus és Elijah Mikaelson egykori szerelmét, a nőt, akinek az utódai kulcsfontosságú szerepet töltenek be a természetfeletti világban! - legalább ilyen köszöntőt várnék, mikor beteszem a lábam a városba, de manapság a jó modort senki sem ismeri. Hallottak már róla, de azt hiszik az az, hogy kinyitják egy lány előtt az ajtót és bókolnak neki. Ez ennél sokkal többet jelentett egykoron, de azok az idők már az enyészetévé váltak. Ma már senkit sem érdekel a nő értéke, szexre kell és kész.
Az utcán sok "ismerősbe" botlok, akiknek széles mosollyal köszönök és Elenás mozdulatokat teszek. Őt mindenki ismeri itt, ebben az óriási városban és a közvélemény szerint a legkedvesebb teremtés a földön. Van egy-két kivetnivaló benne, de azért a kedves kategóriába sorolják. Nem esett nehezemre játszani a szerepet, anno én is ilyen képmutató voltam. Igen, nem kedvelem a kisebbik Hasonmást, de majd dolgozom rajta. A végén Ő is olyan lesz, mint a másik kettő. Katerina és jómagam. Elkerülhetetlen a vége. Nem fogja sokáig húzni Klaus nyomorgatásában és könyörögni fog minden jött-ment vámpírnak, hogy változtassa át. Teljesen megértem, nekem nem jutott ebből a sorsból, de nem mondanám, hogy az én életem rózsás volt. Közel sem, de tény, hogy az utódaimon átok ül Esther önzősége miatt.
Néhányan hangosan rám köszönnek, akkor lágyabb hangon viszonzom a kedvességet és betérek egy kávézóba. Különösebben nem vagyok oda a kávéért, inkább csak a testhőmérséklet tartás miatt van szükségem rá. Érzem, hogy a bőröm jegessé kezd válni és nem akarok nagy feltűnést kelteni.
- Egy feketét! - szólalok meg, mikor hallom a pincér erős lépteit az asztalomnál. Fel sem pillantok csak az itallapot nézem és a horribilis árakat. Nem mintha számítana a pénz, de nem mindenki tud igézést használni... Az unalmas olvasgatásból egy vállkocogtatás emel ki és érdeklődve felpillantok. Egy fiatal lány szólít meg és tudja ki vagyok. Lőttek az Elena imidzsnek. De várjunk csak, Ő nem ember. Nevem hallatán mosolyra húzódik a szám és lesütöm a szemem. Összehajtom az itallapot, visszarakom a helyére, majd tekintetem újra a szőke hajú lányra emelem.
- Segíthetek valamiben? Csak nem ismerjük egymást? - adom magam és az asztal alatt lábammal hátratolom a szemben lévő széket - Foglalj helyet!

Hmm.. Akkor ezek szerint lehet, hogy mégis el kellett volna mennem abba a bálba? Na mind egy, majd legközelebb.
- Érdekes. nem is mesélt rólad Elena. Akkor ezek szerint neki nem volt annyira emlékezetes. – feleltem, huncut módon mosolyogva, miközben felemeltem az asztalról a poharamat, és belekortyoltam a kávémba.
Nem szeretem ha megpróbálnak szórakozni velem. Már messziről felismerem, azokat akik szeretnek szórakozni az emberekkel. Valahogy annyival felsőbbrendűnek érzik magukat. Pedig ha jobban belegondolnának semmivel nem jobbak, mint bárki más.
- Amúgy voltak még a bálon „érdekes” dolgok ? – kíváncsiskodtam, csak azért, hogy megfigyelhessem, mennyire zaklatja fel az, hogy nem tud felidegesíteni.

- Jön az igazán jó idő. Elkezdtek mindenfelé zsongani az itt lakók. – mondtam mosolyogva miközben ismét belekortyoltam a kávémba.
Szándékosan nem mondtam semmi olyat, hogy „itt élők” vagy, hogy „emberek” hiszen nagyon jól tudjuk, hogy itt nem éppen szokványos a lakosság összetétele.
- Örülök a találkozásnak Zachary. – válaszoltam és továbra is az arcát és az apró szokatlan rezdüléseit figyeltem.
Vajon tud rólam? Vagy csak egész egyszerűen ilyen az alap viselkedése? Fogalmam sincs. Ez a pasas most megfogott. Pedig általában hamar kiismerem az embereket. De most valahogy mégsem sikerült.
- „Azt mondtad, hogy Gilbert?” - kérdezte érdeklődve – „Elena Gilbert.” - mondta ki, nem kis gúnnyal a hangjában, szeretett unokahúgom nevét.
- Igen Gilbert. Az alapító család féle Gilbert. Elena Gilbert pedig a másod unokatesóm. – feleltem gyanakvó arckifejezéssel.
- Te honnan ismered őt? – puhatolóztam egy kicsit, még mielőtt rázúdíthattam volna a haragot ami már rég óta lappang bennem.

- Köszi szépen – mosolyogtam rá, miközben lecsüccsentem a szabadon hagyott székre.
De alig, hogy a fenekem hozzáért a fonott székhez, megfordult a szél irány és egyből megéreztem vérének csalogató illatát. Olyan volt mint egy drog. Sőt, olyan volt mint egy mágnes. A srác vére volt a mágnes én pedig a vas amelyet próbál magához vonzani. De erősebb vagyok mint azt bárki is gondolná. Így aztán nyeltem egy nagyot és mosolyogva kezdtem el cseverészni a velem szemben ülő sráccal.
- Anyám, nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek. Pedig azt hittem, itt lesz egy kis nyugtom és böngészhetem tovább az állás hirdetéseket. - magyaráztam kissé még mindig zavartan a vérének illatától.
Miközben azonban arra vártam mikor fog végre neki is megeredni a nyelve, nagyot kortyoltam a kávémba és az arcát kezdtem el tanulmányozni. Mi lehet olyan különleges egy srácban, ami miatt kitűnik a tömegből és a vérének egy cseppje is ilyen reakciót váltott ki belőlem.
- Jaj ne haragudj. De buta vagyok. Be sem mutatkoztam. A nevem Savannah, Savannah Michelle Gilbert. - mutatkoztam be végül, mikor láttam, hogy ő is elég furán nézeget engem.

Igazából azt sem tudom mit csináljak én ebben a városban. Tulajdon képen azért jöttem, hogy szemmel tartsam Elenát, de az ő nyakán sem lóghatok állandóan. így aztán jobb ha keresek magamnak egy melót. Ha nem is véglegesen, de legalább lefoglalná egy kicsit az időmet.
Így aztán egy hirdetésekkel teli újsággal a kezemben indultam meg a mindenki által annyira imádott Starbucks kávézója felé.
Hiába bújom egész nap ezt a nyavajás újságot, mégse találok benne semmi használható és viszonylag jól fizető állást. Talán így lehetséges, hogy azt sem vettem észre, hogy dugig van a hely. Szó szerint meg sem lehetett volna mozdulni, odabent. Így jobbnak láttam, ha elvitelre kérem a kávémat.
De3 amikor már éppen megindultam volna kifelé, megpillantottam egy srácot, aki magányosan ücsörgött az asztalánál, talán nem fogja bánni ha oda ülök hozzá.
- Szia – mosolyogtam rá ahogy odaértem
- Nem zavarna ha leülnék ide hozzád? Nincs egy deka hely sem ezen kívül, szóval nem gond, ha leülök?- zagyváltam össze már megint.
Mi a fene van velem? Nem szoktam én ilyen lenni. Na mindegy, biztos rossz hatással van rám az itteni állat állomány, vagy az, hogy kevesebbet ettem mostanában mint szoktam.

Esther & Sarah

Ki vagyok és mit szeretek? Ha ezt megkérdezik tőlem egy héttel ezelőtt száz százalék, hogy azt mondom, hogy egy átlagos vámpír, aki torkig van a boszik trükközéseivel és ki nem állhatja az Ősöket, akiket amúgy nem is ismer. Durván tudok ítélkezni nulla alappal. Most viszont itt ülök a Starbucksban egy boszival, aki nem mellesleg az Ősi vámpírok édesanyja. Hangsúlyozom egy ŐSI BOSZIVAL csevegek! A legrosszabb rémálmaimba sem fér bele a szituáció. Mindig mondták, hogy az élet tartogat meglepetéseket, de a képzeletem nem olyan tág, hogy ezt valaha is merészeltem volna gondolni. Úgy hittem leélem az életem Esther és gyermekei megismerése nélkül, boszikat utálgatva. E helyett itt vagyok és együttérzősködöm. Teljesen elment az agyam... És a legszörnyűbb, hogy komolyan is gondolom! Tisztára átérzem a szomorúságát, ami valószínűleg színjátéknak minősíthető, de mélyen biztos van benne valami igazság. Egy anya sajnálja a gyermekeit még akkor is, ha azok folyamatosan ontják a nyomort. Ez az az ösztön, amit még a halál sem írhat fölül. Esther is visszajött! Viszont lefogadom, hogy, amint találkozik valamelyik csöppségével megváltozik a terve. Gyökeresen.
Összezavarodtam, hiszen én is új álláspontot találtam. Nem éreztem gyűlöletet vagy halvány ellenszenvet a családja iránt. Azonban örültem, hogy nem futottunk össze az egész branccsal. Elég volt ennyi egy napra. Így is még házat kell néznem. Valami cuki kis modern házikót, ahol teljesen egyedül lehetek. Elengedhetetlen a sok függöny, mivel privát szférát szeretnék, nem kukkolókat a szemközti nagyi házából.
- Biztos nem lenne nagy probléma, ha elmennék? - kérdeztem még egyszer, miközben már a táskám a vállamon lógott. Nem, semmi célzás, de a lakásnézésen kívül is éreztem, hogy jobb menni. A beszélgetés személyessé vált, annak ellenére, hogy csak néhány órája ismertük meg egymás. Vagyis mutatkoztunk be.
- Remélem még találkozunk! - mosolyogtam fél vállam fölött és gyors léptekkel sétáltam ki a kávézóból. "Remek, már csak egy perc és a városon nem kellene tornádóként átszaladni. Vagy talán mégis." - hamiskásan elmosolyodtam. A tény, hogy észrevehetnek nem tántorított meg. Futásnak eredtem és pillanatok alatt a megbeszélt helyen is termettem, ahol az ingatlanügynök várt rám.

Lehet, hogy eleinte csupán egy elterelő terv volt és csak színjátszás, de jobban belegondolva igaz is amit mondtam. A tervemet nagyban visszatartja az anyai szeretet amit a gyermekeim iránt érzek. Sarah gyengéden nézett vissza rám, ezzel visszajelezve nekem, hogy elhitte ami egészen idáig csupán manipuláció lett volna. Megfogta a kezem és ekkor olyan érzések szabadultak fel bennem amik leblokkoltak. Mintha nem is egy emberektől nyüzsgő kávézóban lettem volna a látomás lesepert a lábamról. Csak ültem ott a széken a kezemre révedve. Felrémlett egy régi tett még Elijah és Klaus születése után, mikor Ayana-hoz indultam a városba ekkor tartott fel egy férfi és meggyalázott. A szörnyű tettet csupán Ayana-nak mondtam el mert féltem bevallani ezt a szörnyű esetet, de szükségem volt valakire aki felment az iszonyú tett alól. Rá pár hónapra amikor már nem tudtam titkolni a terhességem kénytelen voltam pár napra a városban maradni és valaki más segítségét igénybe venni. Ayana és egy bába segítségével szültem meg a még apró és gyenge gyermeket aki tudtommal halva született, hiszen túl hamar jött világra. Felrémlik szemeim előtt az arca és ebben a pillanatban mintha újra átélném a fájdalmat és a bűntudatot. Ayana-tól utólag megtudtam, hogy kislány lett volna, igazság szerint fogalmam sem volt miért is jutott ez eszembe és pont most, mikor... Sarah megérintett. A lány eközben felállt és mondott valamit de én még mindig sokkos állapotban voltam. Semmit sem hallottam csak a fejemben zúgolódó hangokat.
~Vajon tényleg ő lenne az ? Túlélte volna? Nem, nem ez képtelenség ő nem lehet... vagy mégis? hiszen meghalt. ~
Az egymás ellen szóló érvek után egy hang húzott vissza a valóságba, Sarah-é.
Ja igen persze, késő... khm hát akkor menjünk.
Erőltettem egy mosolyt magamra.

Esther & Sarah

A válaszom nem igazán nyugtatta meg Esthert, a szemében még erősen szikrázott a gyanakvás. Ennyire szavahihetetlennek tűnnék? Mindegy, nem hazudtam. Kivételesen. Úgy érzem valami miatt nem tudnék magam ellen beszélni e nő előtt. Valami visszatart. Eddig azt hittem, hogy csak azért, mert anyámra emlékeztet, de érzem, hogy ez erősebb annál. Valami láthatatlan dolog megakadályozna a hazugságokban. Mi ez? Nem tudom, de nagyon gyanús a dolog. Az arcomra nem hagytam, hogy a zavarodottság kiüljön, de az én szememben is megjelent a gyanakvás. Biztosan magából kiindulva azt hiszi majd, hogy kételkedek abban, hogy hisz nekem. Ez nekem elég rossz fordulat, úgyhogy meg kéne oldani, hogy rövidre zárjam a találkát. Vagy csak elterelem a szót. Viszont az arcán meggyötörtség tükröződött, amitől egy fél pillanatra meglágyult a szívem. Mi történik velem? Miért érdekel ennek a nőnek a sorsa, a tervei, az élete? Miért?
- Teljesen megértem! Nem tudom átérezni, de nehéz döntés lehet! - összeráncoltam szemöldökeim és óvatosan megérintettem asztalon nyugvó kezét, amely az üres kávés csészét szorongatta. Mi van, ha csak átver és nem is igazán gyötri a terve és annak súlyos következményei? Csapdába csalna? Nem. Vagy mégis? Istenem nem tudom eldönteni mi folyik itt. Túl naiv vagyok és a végén én szívok. Tuti, hogy most is önként sétálok bele a csaliba.
- Tudod mit, én állom a kávéd! - halvány mosollyal toldottam meg a mondandóm és a választ meg sem várva felálltam, hogy rendezzem a tartozást. Sokba került, de megérte. Visszaérve az asztalhoz rögtön karattyolni kezdtem.
- Nehéz az élet. De a szenvedések csak előrébb viszik az embert. A nélkül nem teljes az élet. Mindennek egyszer vége lesz. A rossz dolgok sem tartanak örökké.
Huh, milyen bölcs lettem hirtelen... Megvilágosodtam, biztos a kávé hatása.
- Ó, de eltelt az idő! - pillantottam ki a szemközti ablakon. A nap lemenőben volt, arany korongja vöröslött a földfelszínen. Gyönyörű. - Sajnos mennem kell, mert egy lakást szeretnék "venni" és az ingatlan fenegyerekkel három perc múlva találkám van. De, ha szükséged van társaságra lemondom! - toldottam hozzá gyorsan és komolyan is gondoltam, amit mondok. Amúgy nem, nem leszek olyan idióta, hogy megvegyek egy házat. Elég lesz kiválasztani a legotthonosabbat és megigézni a pasast, hogy egy ragyogó mosolyért adja el nekem. Sima ügy. Nem ez lenne az első eset.

Engem ez a válasz sem nyugtatott meg túlságosan. Valami készülődik és nekem tudnom kell mi az. Kiittam a csészében lévő kávét majd ránéztem meghúzva a vállam.
Csak egy kérdés volt.
Mondtam elmosolyodva de tekintetemből látszott a gyanakvás. Habár az Elijahból folytatott beszélgetésem során az ötlet, hogy vissza változtatás helyett mást alkalmazzak magamban eldőlt, még mindig jobb volt ezt mondanom Sarahnak hiszen ez amolyan biztos "A" terv volt és ha esetleg valaki bele köpne a levesembe ott van a "B" terv. Habár féltem attól, mi van ha mégsem úgy sül el a dolog ahogyan kéne, és attól is képes leszek-e ennyi erővel végre hajtani a tervet.
Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban itt és úgy gondoltam jobb lenne elmenni innen ahol bárki megláthat bennünket.
Ami azt illeti már nem vagyok ebben az egészben annyira biztos mint az elején, tudod hiába a sok fájdalom és bűnhődés mégis csak az anyjuk vagyok és talán, áh hagyjuk lehet butaság az egész.
Próbáltam kissé bizonytalannak mutatni magam és eléggé jól sikerült. Azt akartam, hogy úgy gondolja az egész terv csupán egy megsanyargatott asszony utolsó gondolatai.

Esther & Sarah

A levegő fülledt volt, semmi apró jel nem volt, ami veszélyérzetet keltett volna bennem. A kíváncsiságomon csillapítottam picit, hogy az arcomra ne üljön ki, de belül éreztem a tudás iránti vágyamat. Azt hittem Esther elfogadta a szavam és beavat a tervébe, de megakadt a szalag és feltett egy kérdést, amelyre a legkevésbé számítottam.
- Személyesem nem ismerem egyikőjüket sem - tártam szét a karjaim és elhúztam a számat, jelezve, hogy zsákutcába keveredett - Hallani hallottam róluk sok mindent és gondosan fenntartott távolságból figyeltem őket, ha egy helyen tartózkodtunk, de nem beszéltem még egyikőjükkel sem. De, ha jól tudom egy lányod is van, nem igaz? Rebekah, azt hiszem... - összeráncoltam a szemöldökön, számhoz emeltem a kávém és egy kortynyit szívtam a pohárból. A szemkontaktust végig megtartottam és hagytam, hogy olvashasson bennem. Nem, nem ismerem a gyermekeit és nagyon remélem, hogy nem is fogom. Kiráz a hideg tőlük, csak úgy, mint a bosziktól. Estherrel csak azért álltam szóba, mert ő kivételes és nagy dolgokra képes, amelyekről nem árt tudni.
- És, hogyhogy egyedül találtalak? Értem, hogy vissza akarod változtatni a Mikaelsonokat, de ahhoz nem kéne a közelükben lenned? Vagy így is menni fog? - kérdeztem őszintén és tovább kortyolgattam a forró kávém.

Elmosolyodtam elpillantva, habár bizalmam nem volt teljes mégsem volt további okom titkolni a terveim. Klausra gondoltam és arra, hogy ha megtudja mit fog tenni, újból csalódást okozok neki épp úgy ahogy régen. Lelki szemeim előtt még mindig ott áll az a fiú aki megtört szívvel és lélekkel bámul rám a tetteim miatt és ez az ami a leginkább fáj. Hirtelen egy szellő süvített végig a termen. Körbe néztem de nem volt nyitva egyetlen ablak sem, kissé elcsodálkoztam, vajon csak én érzem.
Valami nem volt rendben és ezt nem most érzem először, mint ha készülne valami. Nem tudtam, hogy az érzékeim csalnak csapdába vagy komolyan veszély leselkedik rám. A lányra szegeztem a tekintetem, talán tényleg nem kellene bíznom benne, túl gyengének látszik ahhoz, hogy olyan feladatot bízzak rá amit nem tud teljesíteni.
Mondd te ismered valamelyik fiam ?
Préseltem ki magamból egy erőltetett mosolyt de tudtam, hogy túl jól csinálom már az érzelmeim elrejtését, hogy bármit is észrevegyen abból ami bennem folyik. Az eddigi bizalmam teljesen elszállt, és már csak a gyanakvás maradt. Sajnáltam volna szegény lányt de egyetlen rosz döntés és nem lett volna bennem kétség affelől, hogy az első adandó alkalommal véget vetek életének.
Ebben a pillanatban jöttem rá arra mennyire naív voltam, hogy egy úgymond idegennel osztottam meg legbelső titkaim de úgy gondoltam van annyi esze, hogy nem packázik velem. Habár néha az őrültek jönnek ki a legjobban az efféle szituációkból.

Esther & Sarah

Kérdésemre a választ késleltette egy picit, majd elmondta mire is készül Klaus. Hibridek? Petrovák? Először egy árva szót sem értettem abból, amit elmondott Esther. Kutakodni kezdtem az emlékeimben és valami halványan derengeni kezdett. Katherine régi neve mi is volt? Ó, igen ő is egy Petrovaként kezdte pályafutását úgy körülbelül bő 500 évvel ezelőtt. Klaus hibrid? Igen, ez is beugrott. A régi varázslat, amit a "Nap és a Hold átkának" neveztetett el, amely bezárta énjének egyik felét, hogy a természeti egyensúly megmaradjon. Most várfarkas énjét a világra akarja szabadítani? Uram atyám! A hallottak lesokkoltak és köpni-nyelni nem tudtam. Mi van, ha sikerül? Mit tesz akkor, Mi ezzel a célja? És a legfontosabb kérdés, itt van a Petrova leszármazott, aki elengedhetetlen kellék a rituáléhoz, De hisz hülyeségeket beszélek... A pletykák, amik eljutottak a fülembe most összeálltak és kitisztult a kép. A lány Elena Gilbert, aki Katherine hasonmása. Klaus megtörte az átkot és most saját embereivel lepi el ezt az apró várost. Tényleg így lenne, A szájról szájra terjedő hírek hamiskásak is tudnak lenni...
- Hogy akadályoznád meg? - léptem a következő lépcsőfokra és próbáltam nem mutatni, hogy már kombinálok is. Minden új információt egy üres helyre illesztek, így teljes egészében láthatom a helyzetet. Pont jókor jöttem vissza. A szutyok kellős közepébe érkeztek. Király!

[
Széles mosolyra húztam a szám és kétség sem fért hozzá, hogy ezt a csatát én nyertem.
Lassan belekortyoltam a kávémba és nem csalódtam túl jó íze volt, hogy ne élvezzem ki. Közben pedig végig azon gondolkodtam mennyit mondjak el Sarahnak.
Majd fél percnyi örlődés után megszólaltam.
Nos mivel a fiam hibrid lenne ha én nem avatkozom bele. De Niklaus mindennél jobban vágyik rá, és a legjobb módszer erre ha végrehajt egy varázslatot, amihez egy petrova hasonmás emberi vére szükséges valamint pár mellék áldozat.
Mondtam lehalkítva a hangom bár a vámpírok ellen nem sokat véd, ha az ember hallkan beszél.
Szemem előtt újra felrémlettek a rég elmúlt emlékek de el is hesegettem őket késő már bánkódni ezek miatt. Újból kortyoltam egyet majd vártam Sarah reakcióját.
De persze én azért vagyok itt, hogy megakadályozzam a további bajt.
A lányra néztem aki szemmel láthatóan meglepődött a mondandómon. Tudtam, hogy szükségem van szövetségesekre és mélyet sóhajtottam Finnre gondolva. Ő lenne az egyetlen akinek elmondanám a tervem, ő egész biztos mellettem állna.

Esther & Sarah

Mikor újra leültem a székemre Esther befejezte a menü bújását és sarokba szorított. Csak akkor derül ki végre a turpisság, ha megadom magam és lakatot teszek a számra. Mivel rögtön nem bírtam egy árva hangot sem kipréselni az ajkaimon, így kaptam egy egész perc haladékot, míg ő is rendelt egy kávét. Gyorsan összeszedtem a hasznokat és a veszteségeket, amiket ez a megbeszélés eredményezhet. A jó oldalon a tudás a siker és a megértés foglalt helyet, míg az ellentétes pólus a veszélyt, a kételkedést, a gyötrelmet, a rettegést és a halált állította szembe ezekkel. Semmiképpen sem túl vonzó ajánlat. Viszont nem hazudtolhatom meg magam, igent kell mondanom, hiszen én túl kíváncsi vagyok. Mindig mindenről tudni akarok és a legapróbb részletek sem kerülhetik el a figyelmem. Így hát mikor Esther leült velem szemben határozottan feleltem.
- Tartom a szám! De azt tudnod kell, hogyha csalódok valakiben, akkor az ígéreteimet nagy eséllyel megszegem! Nem szeretnék veled is ilyen helyzetbe keveredni, hiszen tudom, hogy én húzom a rövidebbet. De figyelmeztetlek. - mondtam csevegő hangnemben és érzékeltetni próbáltam, hogy nem fenyegetésként szántam a mondandóm. Azért szóltam előre, hogy ismerjen, tudja mit ne tegyen, ha a titkát biztonságban akarja tudni.
- Szóval mit keres itt Klaus?

Miután Sarah visszatért én még mindig a menüt olvastam, hogy találhattak ki egy kávénak ilyen nevet. Lehet nem ezzel kellene foglalkoznom de ezek után mégis mit várjak mi jön még.
Sarah-ra néztem majd elmosolyodtam. Kíváncsi a lány de kezdtem hozzászokni.
Minden válaszodra kérdést kapsz ha a szavadat adod.
Mondtam komolyan visszabámulva a menüre majd felálltam.
Kapsz haladékot ameddig rendelek valamit,
Mondtam majd odasétáltam a pulthoz és rámutatva a menüre rendeltem egy kávét. Majd visszasétáltam az asztalhoz.
Nos, hogy döntöttél ?
Kérdeztem már egy barátságosabb mosollyal. Nem lett volna nagy veszteség , ha a lány nemet mondd és kiszáll a játszmából eddig is megvoltam egyedül. De ez a véglet egyenlő volt a lehetetlennel, a lány túl kiváncsi volt ahhoz, hogy nemet mondjon. Játékos típus volt és lehetetlennek érezte a kaland nélküli életet. Mindenben az ellentétem volt én legszívesebben nyugodtan ültem volna, harc és ármány nélkül ameddig más a nyakát szegi a saját butasága miatt, de ez az én játékom volt és én álltam vezetésre de az, hogy meddig azt már a sors dönti el.

Esther & Sarah

Elmosolyodott az arckifejezésemen, amin nem is nagyon csodálkoztam. Képzelhetem milyen fintorok jelentek meg az arcomon. Értelmesebbnél értelmesebb. Sajnos felfigyelt rá, hogy nem ígért titoktartást. Igaza van, nem lennék olyan hülye, hogy csak úgy fecsegek mindenkinek. Viszont, ha esetleg találok egy olyan személyt, aki megvéd tőle és vala elfogadhatatlan ajánlatot dob, a szemléletmódom megváltozik. Ki tudja mit tartogat a holnap...
- Nyakik benne? Azt sem tudom egyáltalán mit kerestek itt. Mi van itt, ami ennyire kell a családodnak? Azt értem, hogy te miért vagy itt, de Klaus csak úgy nem mászkál sehova. Valószínűleg nem csak benézett. - fintorogtam és a meglepettségem kezdett halványulni, míg a gyanakvás egyre erősebben tört utat. Valami van itt és én nem bírom ki, hogy ne tudjak meg mindent. Esther gonosz mosolya csak rontott a helyzeten, már izgatottá is tett. Kinyitotta az ajtót előttem, jelezve, hogy én lépjek be elsőként. Kicsit haboztam, végiggondoltam a lehetőségeim, és arra jutottam, hogy a mai napot túlélem. Vagy legalább ezt a pár órát, ameddig nyilvános helyen vagyunk. Határozatlan léptekkel indult, majd kerestem egy szimpatikusnak tűnő asztalt és helyet foglaltam. Az anyámra emlékeztető nő követett és kutakodni kezdett az itallapon. Én a mellettünk lévő asztalról elvettem egy ugyanolyan menüt és olvasgatni kezdtem. Tulajdonképpen semmi kedvem nem volt kávézni, de ha már itt vagyunk költsük a pénzt. A Starbucks nem a legolcsóbb kávézók egyike.
- Mennyiféle kávé van! Általában teázom vagy forrócsokit iszom, de a kávé is szóba jöhet. Azt hiszem én választottam. - álltam fel és a pult felé sétáltam. Csak pár másodpercet szerettem volna "egyedül", hogy átgondolhassam tetteim következményeit. Ha most belemegyek a szövetségbe, akkor később a szavamon foghat. Még akkor is, ha már másnak a csatlósa vagyok. Ami elég esélytelen, hi9szen magányos típus vagyok, de az élet forgandó. Talán benő a fejem lágya és rájövök, hogy egyedül nem maradok életben. Néha viszont nagyon kecsegtető ajánlat a halál. Elképzeléseim szerint megnyugtató és megnyugvást hoz, az pedig nem ártana. Az embereknek fogalmuk sincs róla milyen érzés korokon át élni. Még nekem sincs nagyon, de 168 év se semmi. Ennyi idő alatt átélhetsz dolgokat, amikről álmodni sem mernél. A félelem, rettegés és halál az életed szervez része, sőt, kifejezetten szeretik ellepni a mindennapjaidat. A végén meg is kedveli őket az ember, vagyis vámpír.
- Egy feketét! - szóltam lezseren a pénztáros segédjének, aki pikk-pakk hozta is a kávém - Köszönöm!
Kifizettem a kávét és üres tekintettel indultam vissza az asztalunkhoz. Még mindig nem döntöttem. Terelem inkább a szót.
- Itt is vagyok! Nos, hol is tartottunk? Avass be kérlek! Mi a jó fenét csinál itt a drágalátos fiad? - kérdeztem érzéketlenül, külön figyeltem a hangsúlyra nehogy túl szenvtelen legyen. Belekortyoltam a kávémba és vártam...