Alig akartam magamhoz térni a kezdeti sokkból, amivel járt, hogy kiderült, van egy húgom. Örültem, hogy sikerült megszabadulnom attól a nyomorult családtól, erre kiderül, hogy anyámnak volt egy kisebb félrelépése. Nagyon kezdett úgy tűnni, hogy a múltam nem akar elengedni, bármennyire is menekülök előle. Mindig jön valami, ami a szüleimre emlékeztet, s arra a sok szörnyűségre, amiket át kellett élnem. Elveszítettem egy testvért, erre kaptam egy másikat. Bár fogalmam sem volt, Sharon mit akar tőlem. Miért keresett meg? Nem vágyom semmiféle testvéri kapcsolatra, és reméltem, hogy ő sem ez miatt bolygatta fel az életem. Nincs szükségem egy felesleges családtagra. Jobb szeretek egyedül lenni. Talán ennek az az oka, hogy már túlságosan hozzá is szoktam a magányhoz, és ha akarnék, sem tudnék bensőségesebb kapcsolatot kialakítani senkivel. A bizalomhiány a részemmé vált, és úgy érzem, magamon kívül képtelen lennék bárkiben is megbízni annyira, hogy akár csak egy barátságnak nevezhető kapcsolatot kialakítsak. - Szóval most, hogy a feje tetejére állt az életed, úgy döntöttél, hogy belerondítasz az enyémbe is? – Kérdeztem kissé megemelve a hangom, ezzel párhuzamban pedig a szemöldökeim is homlokom közepére szöktek. Túlzás lenne azt mondani, hogy idegessé váltam, viszont azt nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy feszült lettem ettől az egésztől. Nem viselem túl jól az efféle híreket, és megijesztett a tény, hogy nem találtam semmiféle kiskaput. A legrosszabb pedig az volt, hogy azt sem tudtam, Sharon mit akar ezzel az egésszel. Biztos, nem véletlenül keresett meg… A higgadtságától kezdtem a falra mászni, ezért úgy döntöttem, adok ennek a beszélgetésnek még egy esélyt – már csak azért is, mert nem tetszett a viselkedése. Egy kissé dühös pillantást vetettem rá, majd magamra erőltettem a legbájosabb mosolyom, ahogy visszaültem a lánnyal szembe. - Egy – mutattam fel neki a mutatóujjam, miközben az asztalra könyököltem. - Én nem te vagyok, és úgy látom ez az első dolog, amiben nem hasonlítunk egymásra. Sok dolog van, ami a legkevésbé sem érdekel. És ha valami nem érdekel, egyszerűen csak elsétálok, mert unalmas. – Felmutattam a másik ujjam mellé a középsőt is, miközben kicsit oldalra döntöttem a fejem, a mosolyt viszont eltüntettem az arcomról. – Semmiféle családi vacsorára nem fogok elmenni, hogy megismerjem az igazi apámat, hogy aztán egy nagy boldog család lehessünk. Baromság – ezt már inkább gúnyosan mondtam, majd úgy döntöttem, hogy felhagyok a tények sorolásával, helyette inkább kérdezek, ha már maradnom kellett. Leengedtem a kezem. - Mit akarsz tőlem? Miért kerestél meg? – A beszélgetésünk során talán akkor volt először komoly a hangvételem, hiszen a válasza valóban érdekelt. Miért érdekli ennyire egy féltestvér, aki az apja félrelépéséből született? Bármi is volt ezzel a célja, számomra világossá vált, hogy az apám, azaz a mostoha apám, miért viselkedett mindig úgy, mint egy őrült...
A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.
Eléggé frusztrált annak a gondolata, hogy van egy testvérem akiről csak most szereztem tudomást. Mindig is akartam egy olyan embert, akiben teljes mértékben megbízok, és mivel a barátságok nekem valahogy sosem jöttek össze, mindig átvertek, kihasználtak; ezért ez a személy a testvérem lett volna, de sajnos mindig is egyedüli gyerek voltam. Vagyis lett volna még 4 testvérem, ha úgy vesszük, de sajnos egyik sem tudott megszületni, az egyik vagy elment magától, vagy az orvos olyan gyógyszereket adott anyámnak, amitől a gyerek elment. Így hát amikor én sikeresen megszülettem, anyám letett arról, hogy legyen még egy gyerekük, elég voltam nekik én. Nem akart több fájdalmat érezni, amit egy gyermek elvesztése jelentett, nem akart mást, csak boldog lenni. Ez sikerült is neki, miközben engem felnevelt. Viszont most itt van az, hogy kiderült, hogy van egy eltitkolt testvérem, amivel az is kiderült, hogy apám csalta az anyámat. A tudat, hogy van egy testvérem, az is felforgatta a lelki világomat, arról már nem is beszélve, hogy mit éreztem akkor, amikor rádöbbentem, hogy apám, akit oly annyira szerettem és becsültem, megcsalta az anyámat. Fogalmam sincs arról, hogy erről ki tud, ki nem tud, ha őszinte akarok lenni akkor már nem is igazán érdekel, csak azzal akarok foglalkozni, hogy ezt a nagy káoszt helyre tudjam tenni, ami éppen most az életemet jellemzi. Klaus átkának megtörése, a testvérem... Túl sok olyan dolog történik mostanában velem, amivel nem kéne foglalkoznom. Normális életet akarok élni és azt akarom,h ogy a szerelmi csalódás legyen a legnagyobb gond az életemben, de erre az esély kb 1:1.000.000-hoz. - Elhiheted, hogy nem vicc. - mondom immáron komoly hangnemben, tekintetemmel pedig mindvégig az arcát fűrkészem, a reakcióját lesem. - Ki mondta, hogy az vagyok? Az életem teljesen a feje tetejére állt, és az, hogy megtudtam ezt. - böktem a fejemmel a papír felé. - Csak még jobban tetézte a dolgokat. - mondom és nézem ahogy feláll az asztaltól. - Nekem sem tetszik ez az új kialakult helyzet, de én azért nem hagynám annyiban azt, hogy megtudtam, hogy van egy eltitkolt testvérem. - mondom neki, de én nem kelek fel a helyemről, csak ülve figyelem őt.
||music: nem hallgattam semmit|| words: xxx || note: nem lett a legjobb ▲▼
A család mindig is érdekes téma volt számomra, hiszen a szüleimmel nem volt túl jó kapcsolatom, a bátyám pedig lelépett, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Több mint száz évet leéltem már egyedül, úgyhogy teljesen hozzá is szoktam a magányhoz. Eleinte még zavaró volt, főleg, miután vámpírrá változtam, hiszen nem tudtam uralkodni magamon. Nem volt senki, aki megtanítsa, hogyan működik ez a dolog, de idővel sikerült belerázódnom. A saját erőmből sikerült eljutnom odáig, ahol most vagyok, úgyhogy legalább azt elmondhatom, hogy már elértem valamit nyomorult életem folyamán. Természetesen élvezem az életem minden egyes percét, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik, azonban fogalmam sincs, mi az. Eleinte azt hittem, hogy Patrick-re van szükségem, viszont megvoltam nélküle hosszú évekig, hisz csak két éve annak, hogy tudomást szereztem róla, hogy él. Azóta lehet, hogy a megszállottja vagyok, de előtte már teljesen sikerült túltennem magam a csalódáson, amit okozott. Azt hiszem, most sem ő maga hiányzik, egyszerűen csak a miértekre vagyok kíváncsi. Válaszokat akarok a kérdéseimre. Ezen kívül viszont már nem lennék képes bármiféle testvéri kapcsolatot kialakítani vele újra, hiszen megváltoztam, és biztos vagyok benne, hogy ő is. Bár egyre inkább úgy érzem, hogy valójában nem is ismertem soha. A kis színjátékaira pedig nem vagyok kíváncsi. Gondolataimból az térített vissza, ahogy a velem szemben álló lány nem fordított nekem hátat sértődötten, hanem inkább leült velem szembe, miközben még be is mutatkozott, bár egyáltalán nem voltam kíváncsi rá, hogy ki ő. Sőt, reméltem, hogy majd csendesen megihatom a kávémat, aztán leléphetek, ő pedig csinál, amit akar. Egy erőltetett mosoly jelent meg az arcomon, miközben felnéztem rá a pohár mögül, amit a szám előtt tartottam. Miközben újabbat kortyoltam az italomba, ismét megszólalt, ennek kíséretében pedig elém tolt egy papírt is. Az előző mosolyommal visszatettem a műanyagpoharat az asztalra, majd visszatoltam elé a lapot. - Kösz, nem – már épp húztam volna vissza a kezem, mikor akaratlanul is a papírra néztem, amin megláttam a nevem. Az addigi mosolyom eltűnt az arcomról, és visszahúztam magam elé a lapot, majd fel is emeltem, hogy gyorsan át tudjam futni. Először nem igazán tudtam, mit kellene mondanom, hiszen nem gyakran kerül ilyen helyzetbe az ember, sőt. Picit megdöntöttem a csuklómat, hogy a papír elkerüljön az arcom elől, és rendesen szemügyre vehessem a lányt. - Ez valami vicc, ugye? – vontam fel a szemöldököm kicsit, bár hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nincs köztünk hasonlóság. – Tudod, kezdhetted volna azzal is, hogy hogy vagyok. Vagy… bármi. Ahogy normális emberek szokták – mondom kissé szarkasztikusan. – Helyette inkább egyből letámadsz ezzel – lóbálom meg kicsit a papírt, majd lecsapom elé az asztalra. - Ne szórakozz velem – mondtam neki komolyan, miközben kicsit közelebb hajoltam hozzá, végül elhúztam a kezem, és inkább a névre szóló poharamat vettem kézbe megint. Még belegondolni is rossz volt, hogy van egy nővérem, vagy húgom, vagy akármicsodám. Egyik nap még az egyetlen testvérem után kutatok a városban, a másik nap pedig kiderül, hogy van egy másik, akiről még csak nem is tudtam. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Abba sem voltam biztos, hogy akarok egy testvért. Egyáltalán mit várt Sharon? Hogy majd tárt karokkal fogom fogadni és ugrálva örülök neki, hogy egymásra találtunk? Hát tévedett. Nem is igazán szándékoztam tovább folytatni vele bármiféle beszélgetést. Helyette inkább megittam a maradék italomat, és készültem is indulni, amint letettem az üres poharat. Bár tudomást sem akartam venni a tényről, hogy van egy eltitkolt testvérem, biztos voltam benne, hogy nem fog hagyni nyugodni a gondolat még jó pár napig.
A hozzászólást Sophie Diamond összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 20, 2016 9:39 pm-kor.
Sharon Tate
welcome to my world
► Residence :
✗ New Orleans
► Total posts :
46
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Jan. 10, 2016 1:04 am
Sophie & Sharon
A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.
Eléggé meglepett az, amit megtudtam a családomról. Persze azt mindig is tudtam, hogy voltak olyan dolgok, amiket nekem nem mondtak el, arra viszont sosem gondoltam, hogy eltitkolják előlem azt, hogy van egy testvérem. Akarom mondani egy féltestvérem, hiszen Sophie apai ágról van. Mondjuk az is lehet, hogy még anya sem tudott apának erről a produkciójáról. Ha viszont tudott, akkor nem értem annak az okát, hogy én miért nem tudhattam róla, hiszen tudták, hogy mindig is vágytam egy testvérre. Ha erről csak apa tudott, akkor megértem, hogy miért nem mondta el, hisz félt attól, hogy elmondom anyának, hogy megcsalta őt, és a kis románcból még gyerek is született. Mielőtt elutaztam volna New Orleansba kicsit utána néztem a lánynak, aki mint kiderült, a féltestvérem, szóval kell lenni valami hasonlóságnak, közös tulajdonságnak. A lány neve Sophie Diamond, és minő meglepetés, vámpír. Most komolyan, ezen miért nem lepődök meg? Mystic Fallsban, csak úgy mint New Orleansban és még ki tudja, hogy hány városban minden harmadik, de legrosszabb esetben második ember vámpír, vagy más természetfeletti lény. Én is az vagyok, bár én nem önszántamból lettem az, ami. A vérfarkas átkom teljesen véletlenül lett kiváltva, az pedig h vámpír lettem, ezzel együtt pedig hibrid... Akaratom ellenére történt minden, ahogyan az is, hogy Klaus kis csicskája vagyok, ha ő megparancsol valamit akkor szinte lehetetlen neki nemet mondani, bármennyire is szeretnél, de a génjeidben van, hogy azt kell tenned amit ő mond, amit ő akar. Őt kell szolgálnod. Pont ezért is döntöttem azt el, hogy itt az ideje annak, hogy ezt a Klaus iránti kötődést megtörjem, nem akarom úgy végig élni az életemet, hogy az ő parancsait lessem. És habár tudom, hogy iszonyatosan fog fájni, hiszen rengetegszer kell átváltoznom farkassá, de megfogja érni, mert akkor soha többé nem fogok késztetést érezni ahhoz, hogy azt tegyem amit Klaus megparancsolt nekem. Ezeket a gondolatokat most viszont muszáj vagyok elfelejteni egy kis időre, hiszen arra kell koncentrálnom, hogy viszonylag érthetően magyarázzam el az újdonsült féltestvéremnek, hogy mi is a helyzet velünk. Bár arról még fogalmam sincs, hogy hogyan kéne belekezdeni. - Sharon vagyok. - mutatkozok be és próbálok vele ellentétben kedvesnek mutatkozni. Mikor biccent a fejével a vele szemben lévő szék felé, akkor leülök, majd a táskámból előveszem a papírokat, amiket én is csak nemrégiben találtam meg. Azt hiszem, hogy jobb, ha a saját szemével látja a dolgokat, ha elolvassa, mert ha én mondanám el neki, akkor eléggé nagy az esély arra, hogy egy szavamat sem hinné el. - Tessék, nézd meg őket. Szerintem eléggé érdekesnek fognak bizonyulni. - mondom a lányra nézve, majd elé tolom a pár darab papírt.
||music: nem hallgattam semmit|| words: xxx || note: nem lett a legjobb ▲▼
Sophie Diamond
welcome to my world
► Residence :
† Mystic Falls
► Age :
131
► Total posts :
16
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Jan. 09, 2016 11:35 am
Sharon & Sophie
•••••• What the holy hell? ••••••
Már több mint két hete vagyok Mystic Falls-ban, és még mindig nincs semmi hír Patrick-ről. Ráadásul hiába kerestem egy erős boszorkányt, nem találtam senkit, aki alkalmas lenne arra, hogy segítsen. Kaptam egy fülest, miszerint New Orleans-ban jobban járnék boszorkány téren, így elgondolkodtam rajta, hogy ideje hátrahagyni ezt a várost is, hogy jöhessen a következő. Az egyetlen tény, ami visszatartott, az Katherine volt. Végre találkoztam egy nagyon jó régi barátommal, akire mindig számíthatok, ezt pedig nem szívesen adnám fel egy újabb költözés miatt. Talán rá kellene vennem, hogy jöjjön velem. Ott talán neki is tudnának segíteni, hogy újra vámpír lehessen. Felajánlottam a segítségem, és amúgy sem szívesen hagynám, hogy meghaljon, úgyhogy itt az ideje tervezgetni, mielőtt kifutunk az időből. Kinéztem a Starbucks kávézójának az ablakán, miközben bal kézzel megtámasztottam a fejem, ahogy az asztalon könyököltem, másik kezemmel pedig a poharamban lévő szívószálat forgattam. Teljesen beletemetkeztem gondolataimba, de nem jutottam semmire. Megrekedtem a céljaim és Katherine megmentése között, mert éreztem, hogy a kettő nem fog egyszerre menni. Vagy ez, vagy a másik. Bár tudtam, hogy nem sok választ el attól, hogy megtaláljam bátyámat, Katherine életveszélyben volt, így ezt mindenképp előtérbe kellett helyeznem, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy Patrick megtalálása kicsúszik a kezeim közül. Egy kisebb sóhaj kíséretében tértem vissza a valóságba, majd hátradőltem a széken, miközben beleittam a forró kávémba. Mikor nyitódott az ajtó, felfigyeltem és abba az irányba pillantottam, mintha csak várnék valakit, pedig egyáltalán nem így volt. Sőt örültem, hogy végre egyedül tölthetek egy kis időt. Azonban a tökéletes nyugalmamat sikerült félbeszakítani az érkező lánynak, aki megállt mellettem és megkérdezte, hogy leülhet-e. Először kissé értetlenül pillantottam körbe a kávézóban, mivel az asztalok többsége üres volt, végül a lányon állapodott meg a tekintetem. - Mit akarsz? – kérdeztem nem túl barátságosan, de nem tudtam, hogyan kéne egyáltalán reagálnom ebben a helyzetben. Mystic Falls-ról van szó. Tele van a város természetfelettiekkel és vadászokkal. Megfordult a fejemben, hogy most jön az a rész, hogy bajba kerülök azokért, amiket eddig elkövettem a városban, de reménykedtem, hogy nem fogják elrontani a napomat már reggel. Egy kis sóhaj keretében a velem szemben lévő székre böktem a fejemmel jelezve, hogy üljön le.
A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.
Lelkileg azon vagyok, hogy felkészüljek arra, hogy meg fogom törni Klaus sarjkötődési átkát. Furcsa módon itt most nem Klaus haragjára próbálok felkészülni - habár az sem lesz a legutolsó, amikor megtudja, hogy a leghűségesebb hibridje úgy döntött, hogy megtöri az átkot - hanem a fájdalomra, ami azzal fog majd járni. Újra éreznem kell, ahogyan a csontjaim egyesével törnek el egymás után, és újra és újra át kell változnom, újra kell élnem a fájdalmat, hogy megtörjön az átok. Paullal még az első találkozásunk után pár nappal találkoztunk volna, de inkább át tettem 1 héttel későbbre, még nem tudtam felkészülni a fájdalomra amit nemsokára át kell élnem jó sokszor. Mivel Klaus nem szabott ki rám most semmi feladatot, ezért úgy döntöttem kicsit nyomozgatok a családom után, hiszen viszonylag elég sok mindent nem tudok róluk, volt jó pár dolog amit nem mondtak el nekem. Vagy is nekem ez a megérzésem, volt pár olyan pillanat amikor, ha felhoztam valamilyen témát, főleg a testvér témát akkor furcsán kezdtek el viselkedni, de eddig nem nagyon volt időm foglalkozni ezzel az üggyel, most viszont, hogy semmi dolgom nincs, itt az ideje annak, hogy kiderítsem, hogy szimplán csak paranoiás vagyok, vagy tényleg van-e olyan dolog, amit a szüleim nem mondtak el nekem. Kb 3 nap kutakodás után végre eljutottam oda, ahova eredetileg is jutni akartam. Apai ágon van egy fel nem vállalt testvérem, vagy is féltestvérem. Ami azt jelenti, hogy apámnak volt egy szeretője, akiről anyám vagy tudott, vagy nem, illetve, hogy én nem vagyok egyke gyerek, mint ahogyan én azt képzeltem. Utána néztem a kis csajnak, majd mikor kiderült róla minden számomra lényeges információ, úgy döntöttem, hogy felkeresem a lányt, és megmondom neki az igazat, amit a családom nem volt képes megtenni. Mystic Fallsba utaztam, ott pedig kiderítettem, hogy Sophie reggelente szeret kávézni, így hát a Starbucks-ba mentem, ahol legnagyobb örömömre megpillantottam a féltestvéremet. Ha őszinte akarok lenni, akkor külsőleg van némi hasonlóság bennünk. Veszek egy mély levegőt, majd oda sétálok az asztalhoz ahol ül. - Szia, szabad ez a hely? - kérdezem tőle egy barátságos mosoly keretében.
||music: nem hallgattam semmit|| words: xxx || note: nem lett a legjobb ▲▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Kedd Júl. 07, 2015 3:41 am
To Cole
new life, new friends
A kérdések hallatán kicsit lassítottam a tempómon. Nem is tudom mi merre hány méter a horgonyszakmában, így eléggé tanácstalan voltam, hogy hogyan is vázolhatnám fel neki. - Ez egy fájdalmas dolog... nagyon. Minden amire emlékszek, csak tömérdek fájdalom. Alig tudom szavakba önteni mennyi. A lelket keresztülszálltak rajtam, mintha egy kapu lennék. Tudod, amikor megérintettem őket, akkor. - erős gesztikulálásba kezdtem, miközben próbáltam magamban felidézni minden egyes ehhez köthető dolgot. - Kétezer évig pedig kővé voltam változtatva, vagyis valami sziklafélévé. Silas szabadított ki... most pedig itt vagyok. Próbálok rájönni, hogy milyen az élet. - mosolyogtam rá barátságosan, közben zavartan malmoztam az ujjaimmal. Fogalmam sem volt mennyire volt a magyarázásom felfogható. - Aha! - bólintottam, amikor elmagyarázta mik is azok az alakváltók. Eddig még nem hallottam róluk, semmilyen formában sem. - Izgalmasnak hangzik. Na és te elég állatias vagy? - a mosolyom kuncogásba fulladt, majd könyökömmel finoman, de játékosan oldalba böktem. Ezentúl pedig érti, ahogy akarja ezt a mondatot, ezt rábízom. - Én nem tudom, nem hallottam még a történetünket. Elég volt átélni. - vontam vállat, a földet pásztázva tekintetemmel. Amikor véres hullákról kezdett beszélni, amikor Silas került szóba, felkaptam a tekintetem értetlenkedve. Mi? Silas, véres hullákkal? - Miről beszélsz? - ráztam a fejem, mert nem tudtam ezt hogyan értsem. - Biztosan összekevered valakivel. Ő nem ártana senkinek. - suttogtam, bár ebben már magam sem voltam biztos. Hiszen Cole miért hazudna? Semmi oka nincs rá... nem tudom! Lehet van Silas-nek egy olyan énje, amiről én sem tudok? Na mindegy, ezzel most nem akarok foglalkozni. - Még a vezetékneven nem gondolkoztunk. Hmm... Amara Ricmond. Mit gondolsz? - törtem a fejem azon, hogy mi legyen a második nevünk. Ez még nem jutott eszembe, hiszen nekem nincs, akkor minek, felesleges. De úgy tűnik Cole szerint kell, így akkor muszáj. Ő jobban tudja mi a dörgés errefelé. - Köszönöm, azt hiszem. - nevettem fel, amikor egy érdekes módon állapította meg, hogy nő vagyok. Erre nem is tudom mit szokás mondani, őszintén, halvány gőzöm sincs. Jól esik, hogy közeledik felém valaki, mármint, barátkozik. Nagyon örülök neki, hogy lesz más is, akire számíthatok. Elgyalogoltunk egy kávézóba, amire kapitális betűkkel ki volt írva, hogy Starbucks. Sok ember a laptopját nyomogatja az asztalnál ülve, -illetve telefonját, tabletjét. - Miért neteznek itt annyian? - ráncoltam a homlokom, Cole-hoz közel hajolva, nehogy valamelyik nethajcsár meghallja, és nekem támadjon. Idegen ez a hely nekem, olyan... zsúfolt. - Te mit kérsz? Szerinted mit érdemes kérnem? - kíváncsiskodtam, mert itt minden egyes szó hablaty volt számomra. Miért nem lehet kiírni, hogy tejeskávé, vagy esetleg forrócsoki? Azt érteném, de ezeket nem. Ez teljesen összezavar.
Az élet sosem nyugodt ebben az elátkozott városban, az utóbbi időben még is túl sok szabadidő szakadt a nyakamba. Kiolvastam a városi könyvtárakat, felfedeztem minden rejtett zugot, mágiába ártottam magam, amit ritkán teszek meg szívesen, és még bizarr beszélgetéseket is folytattam. Mintha pontosan hallanék minden egyes percet, amit elüt az óra, ketyeg a fejemben, valahol vészesen közel a füleimhez, hogy pontosan tudom, mióta időzöm Mystic Fallsban. És az időm lejár. Előbb-utóbb mindig lejár. Feltámad bennem a vágy, hogy továbbálljak, feltűnés nélkül, mintha kergetne valaki, mintha keresnének. Nem követnek. Nem keresnek. Nem tudom, hogy hiányolnak-e egyáltalán. Az évek során mindig csak mentem előre és előre, csoda hogy az egyetem elvégzése kedvéért egy helyen meg tudtam maradni hosszabb ideig, és csoda az is, hogy még mindig itt vagyok. Nem mintha Panda valaha is kérte volna. Nem mintha ide láncolt volna. A hálám valahogy mégis röghöz kötött, a szívem ebből nem engedett. Végül mégis rám jött a mehetnék. Nem lepett meg igazán, mindig utolér. Az lep csak meg, hogy milyen döntésre jutottam. Lassan tíz éve nem jártam otthon…annyira taszított az ottani életmód, a szabályok, a hagyományok, a kényszer, az ostoba rituálék…most még rosszabb talán a helyzet, a gondolat mégsem hagy nyugodni, hogy vajon mi történik most a családommal. Olyan híreket hallok kerengeni, amik okot adnak a nyugtalanságra, nagyanya hangját hallom álmaiban, reszelős suttogása, mintha egyre távolabbról és távolabbról hallatszódna. És ez megijeszt. Jobban, mint bármi, mióta oktondi, önfejű kamaszként elhagytam az otthont, elhagytam a szeretet, elhagytam a melegséget, és azóta soha, egyszer sem sírtam vissza igazán, a szeretteim hiánya pedig lassan megszokottá vált, távolodott, nem figyeltem rá. Egyik napról a másikra ez a város mégis olyan erővel juttatta eszembe, mi mindent hagytam ott. Talán túlságosan hasonlít az otthonra. Galiba, természetfeletti lények armadája, sehol egy nyugodt, csendes sarok, mert a baj valamikor úgyis a te ajtódig is el fog jutni, hogy egy szép reggelen bekopogjon. Mint mindig, ha nem valami gondról, megoldandó helyzetről van szó (amikor is Pandora keres engem egy hirtelen percben), most én kerestem őt. Elvégre gyakrabban keresem én látszólagos ok nélkül, mint ő, én emelem fel csak azért a telefont, mert jól esne egy ismerős, baráti arcot látni. Elvégre nem bővelkedem barátokban. Sőt. Ez a vándorló életmód gyorsan meg tudja ölni a friss barátságokat, és engem is meglep, hogy ilyen sokáig kitartottam valaki mellett. Talán mert úgy éreztem, Pandorának is szüksége van rám valamilyen módon, még ha ilyesmit még soha nem is hallottam tőle. Nem számít. Igazán nem. Karamell macchiatot kérek, leülök vele egy félreeső kis sarokba, ledobom magamról a táskámat, sálamat. Nem is igazán tudom, mire akarok kilyukadni ezzel a beszélgetéssel. Csak úgy eltűnni azonban szintén nem akarok.
Nem tűnt többnek számomra, mint egy összetört gyereknek. Nem értem, hogy miért állna be bárki is mögé, hogy vezesse. Vagy, hogy egyáltalán ki fogadna szót egy olyan embernek, aki még egy évszázadot sem élt meg. Főleg, mikor egy olyan személlyel készül szembeszállni, aki már vagy ezer éves. A gyerekes haragjával és a bosszú vágyával nem viszi sokra. Legalábbis, ha nyerni akar nem. Mert a motiváció semmi, ha nincs az illetőnek egy jó ötlete, hogy mégis mit lehetne csinálni. Meg kell találnia a gyenge pontját. Viszont általában egy vámpír megtanulja, hogyan rejtse el azokat. Ezer év alatt meg bőven volt ideje arra, hogy ezt gyakorolja. Erre az egészre én nem bólintanék csak úgy rá. Igazából semmire nem bólintok rá, ha nincs hasznom a dologból. Viszont ezért cserébe azt hiszem egyértelmű, ha jóval többet várok el. Elég kicsi az esélye annak, hogy győzhetünk vagy bármi ilyesmi, szóval voltaképpen az életemet ajánlanám fel. Ezért cserébe pedig a legkevesebb, hogy kapok valamit. Egy pillanat alatt tűnt kámforrá az a személy, akivel éppen beszélgettem. A helyében egy mondhatni idegbeteg alakot véltem felfedezni. Mintha kiborította volna, amit mondtam. Nem kellett volna ennyire a szívére vennie, de igazából az ő dolga. Úgy rávágott az asztalra, hogy az emberek sorra rohantak ki az ajtón, mintha puskából lőtték volna ki őket. Végül pedig csak mi ketten maradtunk. Valószínűleg hamarosan jönnek, majd a rend nagy őrei, akik velünk szemben sokat nem tehetnek főleg, mivel nem szándékozom addig itt maradni és szerintem ő sem. Habár az egészet el lehetne intézni egy igézéssel még ahhoz sincs kedvem. Hirtelen nem tudtam, hogy most rólam beszél vagy igazából saját magáról. Egyedül? Meglehet. Emberként is feltaláltam magam míg egyedül voltam nem éppen most vámpírként fogok emiatt megőrülni. Senkiben nem lehet bízni ezért nem is vágyom más társaságára. Ő meg voltaképpen egy idegennek felajánl egy olyan lehetőséget, hogy legyen a társa egy háborúban, amit nagy valószínűséggel úgy is el fog veszíteni.. Jobbnak láttam, ha nem szólalok meg, mert még a végén itt helyben kapok egy harapást, aminek nem igazán lenne jó vége. Ennyire azért nem vagyok mazochista. A harapás önmagában véve sem jó dolog, de nagyon is tisztában vagyok a következményeivel. Ha másért nem is ezért volt értelme összeállnom egy darabig Paul-al. Csendben végighallgattam, ahogy befejezi a mondandóját. Eszem ágában nem volt közbe szólni vagy esetleg valamit hozzáfűzni. Az esetek többségében ilyenkor visszaszólok, de van egy kis eszem és most azt súgta, hogy jobb lesz, ha itt meghúzom a határt. Miután biztos voltam benne, hogy elment csak egy szót mondtam ki olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam meg. „Seggfej.” Voltaképpen nem féltem tőle.. Ha megharapott volna.. Elfogadtam volna, hogy itt a vége. Már így is több élet adatot meg nekem, mint egy normális embernek. Más vámpírokkal szemben én nem félek a haláltól. Már emberként elfogadtam, hogy az életem egyszer véget ér. Egy darabig még ücsörögtem, majd felálltam és elindultam. Hogy merre? Fogalmam nem volt.. Csak el akartam tűnni innen.
▲ words: 486 ▲ music: counting stars ▲ note: én is köszönöm. c:
Miért is pazarlom itt az időm? El kéne tűnjek végre ebből a poros kisvárosból, amilyen hamar csak lehet. Már semmi sem köt ide. Sem Caroline, sem a családom, és Klaus is elhúzta innen a belét. Az én sorsom pedig ott van, ahol Klaus. Egyetlen egy célom maradt még, amiért nem adom fel soha. A bosszú. Győzhetek, biztos van rá mód, csak rá kell jöjjek hogy mi és hogy hogyan. Megölni nem akarom, az túl nagy ajándék lenne neki. Azt akarom, hogy úgy szenvedjen mint én, olyan egyedül legyen mint én. Érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem mikor rátaláltam a Hibridekre, akiket ő a nagy Ős lemészárolt, arról nem is beszélve, hogy anyám halála mekkora csapás volt számomra. Nem, nem hagyhatom, hogy megússza ilyen könnyen. Caroline elvesztése is rettentően fájdalmas volt, de egy számomra nemes cél érdekében képes voltam erre az áldozatra is. Tehát nekem itt már nincs keresnivalóm, ez világos. - Te nem ismered őt, de ami a lényegesebb, hogy engem sem ismersz. - fordulok meg, mielőtt tovább sétáltam volna az ajtó felé. A tenyerem ökölbe szorult, a pulzusom az egekig szökött. Mintha egy pengével szakítottak volna ki egy eret, úgy pattant el odabent valami. - Azt hiszed ez csak egy vicc? - akkorát ütök hirtelen az asztalra, amitől az középen kettétörik. Zihálva tornyosulok a nő előtt, és előtör bennem az, amit eddig próbáltam elfojtani. A Klaus iránt érzett düh és harag, a Caroline miatt érzett magány és bántottság, és a többi, ami eddig összegyülemlett. Hallom, ahogy az emberek fürge léptekkel sietnek ki a kávézóból, míg végül csak ketten maradunk. A felszolgálók biztos a rendőrséget hívják ezekben a pillanatokban, de nem érdekel. Bármelyiket szét tépem egy csettintés alatt és még csak bűntudatot sem fogok ez miatt érezni. - Jelenleg annyi jó származik neked ebből, hogy élsz. Habár, nem tudom kinek jelentene sokat a te életed. Hidd el, a legvégén úgyis egyedül maradsz. Nem lesz aki miatt érdemes lesz ezen a világon szenvedned örökkön örökké. - egy pillanatnyi szünetet tartok, hogy vegyek egy kis levegőt, amire már eléggé szükségem van, mert úgy érzem, a tüdőm mindjárt kiszakad a helyéről. - Csak egy harapásba kerülne, csak egy ici pici harapásba, és nem kéne többet szenvedj. Az előbbi ajánlatomat pedig felejtsd el. Már látom, hogy te is csak egy vagy a sok közül. Most pedig engedem, hogy élj, hogy szenvedj. Ha visszajövök egyszer, megkereslek. - lassan fordulok meg, hogy minden szavam a szívébe, vagy a tudatába marjon. Azt akarom, hogy erre mindig emlékezzen. Lehet, hogy az elején egy bájos, öntelt férfi voltam, de már rájöttem, hogy ki is vagyok igazán. Az új Tyler nem lesz egy kis félénk ribanc. - Sose felejtsd el. - súgom még az orrom alatt, mert tudom, hogy így is hallja. A tárva-nyitva lévő ajtón pedig kisétálok és meg sem állok New Orleans díszes városáig.
Az értékes perceimet pazarlom erre a srácra. Eddig a semmiért. Ha most nem rukkol elő valami értelmessel még jól be is mosok neki egyet csak, hogy tisztában legyen azzal mégis mi történik, ha én úgymond dühbe gurulok. Felmutatta a Paul kártyát, de az már egy ideje hidegen hagy. Vagyis nem teljesen, de próbálok nem foglalkozni vele. Nincs rá szükségem, ahogy neki sincsen szüksége rám. Ilyen egyszerű a dolog. - Hallottam már róla, de egyáltalán nem tűnik egyszerű légypiszoknak. - Azt hiszem a vámpírok között elég elterjedt a neve. Csak úgy, mint az összes ősinek. De ez engem igazából hidegen hagy, szóval nem értem miért hozta fel. Csak nem hadsereget akar toborozni? Hát nekem eszem ágában nincs semmi ilyesmiben részt venni. Szeretem a veszélyt, de annyira azért nem, hogy úgy körülbelül kilencvenkilenc és fél százalék az esélye annak, hogy a fejemet vesztem. Nem mintha félnék vagy bármi ilyesmi. Volt részem, már rosszabban is. Ha eddig túléltem ezután sem lesz másképp. Igyekszem minden egyes percét kiélvezni az életemnek az állítólagos öröklétnek, amit bármikor megszakíthat egy karó a szívembe. Viszont, ha már erre kerülne a sor szeretnék úgy odakerülni, hogy a lehető legtöbbet hoztam ki magamból és az életemből. - Na, ezt már szeretem. Térjünk a lényegre még mielőtt megőszülök. - Megőszülni, ha nem is tudnék nem akarok annyi időt itt tölteni, amennyi idő alatt egy ember megőszülhet. Maximum két-három perc és elsétálok. Ha tényleg jóra gondoltam és hadsereget akar toborozni vagy valami ilyesmit.. Elég bénán csinálja. Találhatna egy olyan embert, aki egy kicsit meggyőzőbb. Nem lenne olyan nehéz.. Ennél még én is jobban csinálom. Felesleges bájcsevej helyett rögtön a lényegre kell térni. Így nem tűnik olyan határozatlannak a dolgában. Felállt és éppen menni készült, de látszott rajta, hogy arra várj, hogy megszólaljak. Egy pillanatig elgondolkoztam, de aztán végül megszólaltam. Már csak azt kellene, hogy ő legyen az, aki úgymond faképnél hagy. - Elárulnád nekem végre, hogy konkrétan miről is beszélsz? Meg mi jó származna nekem ebből? - Két roppant egyszerű kérdés. Remélhetőleg két roppant egyszerű választ kapok rá. Ha nem.. Akkor már tényleg itt sem vagyok. Viszont a másodikra egyértelműen valami nagyot kell mondani, mert máskülönben az egész értelmetlen marad.
▲ words: 358 ▲ music: counting stars ▲ note: bocsi, hogy csak most.
Mindenki emlékszik az első szerelemre nem igaz? Ahogy kéz a kézben végig sétáltok a legforgalmasabb utcán, csak hogy tudassátok másokkal, hogy együtt vagytok, és a világ a maga viszontagságaival sem választhat el benneteket egymástól. Amikor éjjel azon gondolkozol, hogy felhívd - e a lányt, vagy már túl késő és félsz, hogy felébreszted? Egy puccos kis étterembe vidd, ahol minden étel külön-külön képes kiüríteni a tárcádat, vagy a sarki McDonalds-be, ahol nincs nagy választék, a kaja is olcsó, de mégis jobban érzitek magatokat mint a sznobok közt? Igen, ez mind a szerelem. Bárcsak emlékeznék, vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, bárcsak lenne emlékem az első nagy szerelmemről. Rengeteg nőt tudnék felsorolni, akikkel volt valami. De egyik se volt komolyabb. Csak szórakoztam velük, mert vagy megérdemelték, vagy pedig jól esett. De a kivétel, az-az egy akiért képes lettem/lennék változni, ő hol van? Miért nem találom? Vagy nem is volt? Nagyon nagy idióta voltam, egy izomagy, de mégis bízok benne, hogy volt egy két normális percem is, amikor képes voltam arra, amire sokan nem. A változásra.
Sokra értékeltem a normális életet. Én szerettem szabad lenni, mint a madár, azt csinálni amit akarok, akkor, amikor akarom, és azzal akivel akarok. Néha túlságosan is hiányzik az e-fajta szabadság. Sosem szerettem más tulajdona lenni, nem szerettem ha nekem parancsolgatnak mások. Nekem a spontán élet fekszik, az-az én pályám, ahol igazán otthon érzem magam. A legrosszabb, hogy a főiskola, amit annyira vártam, csak egy halvány köd a fejemben. Miért nem emlékszek mindenre? Mi történt 1 év alatt? Nem is tudom mióta keresem erre a kérdésre a választ. De addig nem nyugszok, ameddig mindenre rá nem jövök, tartson az akár örökké is. Ha Klaust kérdezem a múltam felől, csak terelni próbál, és nem ad konkrét, nyílt választ. Tudom, hogy eltitkol valamit előlem, de mit tehetek ellene? Nem támadhatom le, hogy márpedig igenis mindent elmond nekem, most rögtön. Valami azt súgja, hogy megéri a nagy felhajtás és kutatás. Most meg hipp-hopp előbukkan ez a lány, aki úgy néz ki, hogy ismer. Vajon ő tudja? Vajon ő is a köd része? Olyan dolgokat vág a fejemhez, amiről nekem fogalmam sincs. Együtt voltunk 14 hónapig és én egyetlen órára sem emlékszek? Ez mégis hogy? Vagy csak hazudik és így próbál a közelembe férkőzni? Ebben a városban rengetegen tisztában vannak azzal, hogy ki-kicsoda. Nyilván az se olyan nagy titok az okosok előtt, hogy én mi vagyok. Hibrid, egy a sok közül, Klaus szolgája, ahogy ők szeretik ismételgetni újra és újra. Miért bízzak meg benne, honnan tudom, hogy nem csak hazudozik össze vissza, hogy a bizalmamba kerüljön, és mindent ki kotyogjak neki bűntudatból, amit ő táplál majd belém. Egyszer egy nagyon bölcs ember azt mondta nekem; Leo, ha nem tudod mit tegyél, bízz az ösztöneidben, azok majd megmondják melyik a helyes út. Tudom... tisztára mint valami Star Wars film. De akkor is helyes tanács, mondhat akárki akármit. - Figyelj rám, jó? Fogalmam sincs arról, hogy te ki vagy, bármennyire is szeretnék emlékezni. Tudod... volt egy kis balesetem. Pár év csak úgy elszállt. - csettintek egyet az ujjammal, az elmúlás gyorsaságát imitálva. Baleset. Hah. Nem éppen közúti incidens, annál azért sokkal több, de egyenlőre elég, ha ennyit mondok. Ha tényleg ismer, úgyse fog megkérdőjelezni, és mást látni a dolgok mögött. Mondjuk, most hogy itt tartunk, azt sem tudom miért vagyok most vele ilyen kedves. Utoljára szép szavam az egyik hot dog árushoz volt még New York-ban, amikor dupla virslit kaptam egy áráért. Ha nem egy kávézóban lennénk, máshogy viselkednék, de nem akarok felesleges feltűnést kelteni. Azt akarom, hogy mondja el ki ő, ki voltam én, mikor "együtt voltunk" és azt akarom, hogy segítsen. Segítsen emlékezni. Ha tényleg úgy van ahogy mondja, volt okom arra, hogy üzenet nélkül hagytam ott. - Ez fura beszélgetés lesz, és lehet jobb ha leülsz mielőtt összeesel itt nekem. - körbe nézek szabad asztalt keresve, de mind foglalt. Persze, ekkora szerencsém is csak nekem lehet. De nem baj, találékony férfi vagyok, megoldom. Mint említettem, szeretem a spontán helyzeteket. Az egyik olyan asztalhoz sétáltam, ami távolabb esett attól a ponttól, ahol a nő állt, akinek még mindig nem tudom a nevét, de többször már nem is kérdezem. Ha akarja majd... Két férfi ült ott, és már belépésnél feltűnt, hogy nincsenek teljesen maguknál. Nem akartam verekedést, de a szép szó nem sok hatást érne el, úgyhogy azt tettem, amiben jó vagyok. Csendes, passzív-agresszív mozdulattal intéztem el a szitut. Elég volt erősen megszorítani a fiatalabb férfi vállát, aki ettől majdnem elájult, mondani pár fenyegető sort, és már inkább el is tűntek a fenébe. Ez máshonnan csak egy egyszerű gesztusnak tűnhetett, ezért is kértem meg őket arra, hogy csendben távozzanak. - Tessék, foglalj helyet. - húztam ki előtte a széket. Hah, tényleg tudok így is viselkedni? Egy órával ezelőtt ezeket a puhányokat még péppé vertem volna, a lányt meg egy erősebb beszólással ott hagytam volna a földön, de láthatatlan és titokzatos módon valamiféle hatást gyakorol rám. Mintha tényleg ismerném... - Ugye nem vettelek feleségül? - elmosolyodok, mintha egy gyenge poénnal mindent jóvá tudnék tenni, de ez nehezebb lesz mint gondolom.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Hétf. Nov. 11, 2013 11:59 am
Lydia & Ty it's a deal
Láthatólag próbálja a dívát játszani, de ez nálam nem jön be. Voltam már átverve igen. Tudom milyenek a nők, volt dolgom szerencsére többel is. Már ezerszer megpróbáltak átejteni, vagy kijátszani, de egyszer sem sikerült nekik. Lydia-nak is egy kicsit korábban kellett volna felkelnie ahhoz, hogy sikerüljön átjárnia az eszemen. - Tőlem leléphetsz már most is. Hidd el, nekem is van jobb dolgom ennél. Hallottál már arról a kis jelentéktelen légypiszok Klaus-ról? Na... ő az én problémám, és szeretném mihamarabb letudni. - Igen, a Klaus probléma. Ha már itt tartunk, kérhetném a segítségét. Én hamarosan úgyis elmegyek New Orleans-ba, de előtte nem ártana némi muníciót magammal cipelni. Ben-t akartam, mert amint hallottam nem a gyengeségéről ismert. Nekem erős, felkészült és tapasztalt vámpírok, farkasok, vagy épp Hibridek kellenek, akik nem félnek a kihívástól, és az Ősi családtól. Lydia is ilyen lenne? Az elegáns kis ruhájával ahogy itt belibegett a kávézóba képes lenne az oldalamon harcolni? Vagy folyton azzal törődne, hogy mikor törik le a műkörme? Nem is tudom mi legyen... Én lennék az Alfa, ha minden igaz, de néha én magam is elbizonytalanodok arról, hogy képes vagyok-e csapatot vezetni. Tudjuk mi történt a tizenkét hibriddel. Jó, persze. Ott Hayley egy kicsit rásegített a dolgok precíz alakulásában, de az én vétkességem sem elfelendő szempont. A következő megjegyzését figyelmen kívül hagyom, mert ma már eleget viccelődtünk. - Hagyjuk a félrebeszélést, drága. Már így is elég időnket pocsékoltuk, nem gondolod? - felhúzom az egyik szemöldököm, és megköszörülöm a torkom. A büszkeség nem hagyja, hogy egyszerűen itt hagyjam, mert nem látok benne lehetőséget. De ki tudja? Lehet, hogy ő lenne a legszorgalmasabb kiskatona a Lockwood seregben. - Nagy valaki nem vagyok, de felkínálok neked egy lehetőséget, amit Ben-nek szántam. - a testtartásom tükrözi a helyzet komolyságát, és a szándékaim mivoltját. Úgy ágaskodok fel azon a széken, mint aki már most kész lenne szembe szállni Klaus-al, hogy bosszút álljon mindazért a fájdalomért, amit az a hallhatatlan, felcsimpaszkodott Ősi tett velem. - Gyere velem New Orleans-ba, és segíts nekem. Van egy tervem, de ahhoz egyedül kevés vagyok. Persze ez csak egy ajánlat, vedd fontolóra. Ha keresnél, tudod hol találsz meg. - felállok az asztaltól, de csak szép lassan, várom hátha még közbeszól valamit. Ez mindig bejön.
Semmi kedvem nem volt a béna kis próbálkozásait hallgatni. Szóval, az igazat megvallva jobban örültem volna annak, hogyha tényleg Paul miatt van itt. Amúgy sem tudom, hogy miért pazarlom rá az időmet. Nem mintha bármi értékeset tudna mondani a számomra. Paul nem érdekel. Egy cseppet sem. Igazából az ég világon senki nem érdekel. Ben-t kivéve természetesen. De ő, más. Neki köszönhetem az életemet. Nem egy idióta a sok közül, aki megpróbál beférkőzni a lábaim közé. Kicsit furcsának is találom, hogy a mi kapcsolatunkban ez még csak eszünkbe sem jutott legalábbis nekem nem. Olyan, mintha az apám lenne.. Úgy tekintek rá.. Nem is tudnék másképp. Bármennyire is akarnám nem menne, de ő sem vágyik erre, szóval felesleges ezen töprengenem. - Többnyire igen. De most nagyon nincs hangulatom úgy igazából semmihez. Szóval csak nyögd ki végre, hogy mit akarsz és én már itt sem vagyok. - Nem volt kedvem az unalmas szövegét hallgatni. Azt sem értem minek jöttem be ide vele.. Meg mit mondhatott rólam Paul, hogy egyáltalán felkeltette az érdeklődését annyira, hogy utánam jöjjön. Vagyis legalábbis felkeressen.. Biztos, hogy valami nagyon jó oka kell lennie ennek az egésznek.. Furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet ez az ok. - Ó, nem is sejtettem, hogy érdekelnek téged az ilyesmik. - Megforgattam a szemeimet és egy nagyot sóhajtottam. Most már voltaképpen tudom is, hogy miért keresett fel, akkor az egyenlő azzal, hogy leléphetek. - Ha nem találsz ki valami értelmes kifogást arra, hogy miért maradjak, akkor már most fogom magam és elmegyek. - Jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Nem fogom unalomban eltölteni az értékes perceimet, amikor ennél valami sokkal izgalmasabbat is csinálhatnék. Például elkaphatnék egy embert és kedvemre játszadozhatnék vele. Nem is lenne olyan rossz móka. A jelenlegi helyzetnél minden jobb lenne. - Hogy ki az a Ben vagy éppenséggel ki nem, ahhoz neked igazából rohadtul semmi közöd nincsen. - Nem szeretek Ben-ről beszélni idegen embereknek. Paul-nak lehet, hogy egyszer-kétszer megemlítettem mennyire hálás vagyok, de ennyi. Ő meg, ahogy látom mindent kiteregetett a múltamból. Mondhatom, hogy nagyon kedves, ha esetleg még lesz esélyem látni biztos vagyok benne, hogy bemosok neki egy hatalmasat. - Most akkor te lennél a nagy valaki, aki azt csinál, amit akar azzal, akivel akarja? - Kérdeztem tőle picit előre hajolva. Végül is, ha jobban belegondolok pasiból van. Nem tudom mégis mit vártam. Talán a nők között létezik az valamennyire, hogy egy barátnő exével nem kavarunk, de ezek szerint ezek a szabályok a férfitársadalomra egyáltalán nem érvényesek. Bár manapság már a nőkre sem igazán..
▲ words: 415 ▲ music: counting stars ▲ note: kicsit gyenge lett :c
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Kedd Okt. 29, 2013 9:05 am
Ty & Lydia
Aranyos, hogy egy pillanatra elhitte, hogy én majd kerítősdit játszok velük. Eszem ágában sincs szegény Cupido-t játszani. Paul ide vagy oda... szerezze meg magának ami kell, és legyen gyors mielőtt valaki lecsapja a kezéről a lányt. Nem tudom, hogy magamra gondolok-e, azt sem tudom, hogy akarok-e új kapcsolat féleséget Caroline után. A nők visznek bajba... mindig miattuk van minden. Hayley is átvágott, Care se volt velem teljesen őszinte. Akkor mi értelme a szerelemnek? Nem. Kérem szépen, hölgyeim és uraim, Tyler Lockwood többet nem lesz szerelmes. Vagy csak nagyon reméli. - Nem adok senkinek semmilyen drótot, félreismersz kedves. Pedig azt hinném első látásra, hogy jó "ember" ismerő vagy. - kanyarítok felé egy apró mosolyt. Félek, hogy ha egyszer megkedvelem, akkor aztán nem tudok majd közömbösen viselkedni vele. Fékezd magad prototípus... Tanulj az elődjeid példájából. Damon és Stefan. Ők tulajdonképpen évszázadon át harcoltak ugyan azért a nőért. Majdnem ráment a testvériségük is, pedig Katherine nem volt más csak egy szépen felépített illúzió. Most meg itt van nekik Elena is. Nem bújnék egyik Salvatore testébe sem, szívesen. A következő kérdésére felcsapom a fejem. Na vajon mi iránt érdeklődnék? Ehhez igazán nem kell nagyon magas IQ. - Igazából csak azért hívtalak ide, hogy megkérdezzem, hol vetted ezt a cipőt? - lenézek a poros asztal alá, ahol a lába pihen, és megjegyzem magamban, hogy igényes nővel van dolgom. Nem mindenki szaladgál a városban ilyen csinosan. Nagyon komolyan nézek, mintha tényleg csak ezért hívtam volna ide, de aztán kitör belőlem pár másodpercre a nevetés. - Az érdekel, hogy miért jöttél ide? Miért vagy itt? Legfőképpen pedig... ki az a Ben? - Benjamin. Lassan többet hallom az ő nevét, mint Klaus-ét. Márpedig az sosem jelent jót. Eddig azért nem akartam felhozni ezt a témát, mert nem akartam elijeszteni. Drága barátom megemlítette egy átmulatott éjszaka után Ben-t, és azóta többször is hallottam már ezt a nevet, mindig mástól. Itt hagyom a várost egy kis időre, és teljes fejetlenség lesz. Ejj, ejj. Ezt valahogy orvosolni kell. - Nálam semmi sem tabu. Ezt jó, ha most megjegyzed, nehogy később meglepetés érjen. - nem akarok eltérni a korábban felvetett témától, de nem tudok ellen állni a kísértésnek. A farkas ösztönök megmaradtak Hibridként is, és néha jobban felerősödnek, mint másnál. Azért mert én voltam az első? Vagy mert férfiból vagyok... Talán mindkettő. Remélem nem veszi eltúlzott nyomulásnak, mert még éppen hogy csak belekezdtem a szépfiú szerepbe.
Oké, hogy Paul barátja, de nem tudom mit akar elérni ezzel az egésszel. Talán, hogy visszamenjek Paul-hoz? Hát az egyszer biztos, hogy előbb vágom le a karomat, minthogy ezt megtegyem. Ha akar valamit ő jön ide és nem a barátait küldözgeti, hogy kövessenek vagy bármi ilyesmi. - Rendben van. - Sóhajtottam egyet beletörődve abba, hogy nem fogom itt helyben megkapni a válaszokat. Tudni akartam az igazságot.. Egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy mégis mit akarhat tőlem. Ha ehhez az kell, hogy beüljek vele egy kávézóba hát akkor legyen. Ebbe remélhetőleg nem fogok belehalni. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót én pedig egyszerűen csak besétáltam előtte és helyet foglaltam a legeldugottabb részen. Olyan volt, mintha ez a hely nem is tartozott volna a kávéházhoz. Olyan lepukkadt hatása volt az egésznek, mintha nem is foglalkozna ezzel a résszel senki. De mindegy is. Pont ez a lényeg most, hogy senki ne zavarhasson minket, hanem elmondhassa, amit akar. Nem hiszem, hogy úgy igazából a semmiért sietett utánam és ragadta meg a karomat.. Valamit biztosan akar, már csak ki kell szednem belőle azt, hogy mi is ez. - És Paul olyan sok jót áradozott rólam, hogy úgy döntöttél felkeresel vagy ő kérte meg, hogy keress meg és add le neki a drótot? - Ha annyira meg akart volna találni megkeres és nem a haverjára bízza. Szóval kétlem, hogy ő kérte volna meg rá. Meg hát nem is nézem ki belőle, hogy ez a srác pont hallgatott volna Paul-ra. Főleg, mivel eleve Paul volt az, aki segítséget kért tőle. Akkor jobban átgondolva Ő az, aki tartozik neki egy szívességgel. De ez nem az én dolgom. Az övék. - És mégis mi iránt érdeklődsz? - Kérdeztem meglepetten, miközben egy arcomba logó hajtincset a fülem mögé tűrtem. Még mindig nem értettem, hogy pontosan mit akar. Azt hiszem valami hatásosabb módot kellene bevetnem, hogy végre kinyögje, amit hallani akarok, mert nem érek rá itt egész nap a homályos válaszait hallgatni. - Meglehet. Most, hogy már megvillogtattad az egódat sokkal ismerősebb vagy. Mellesleg nincs nálatok valami szabály arra, hogy a barátaink exe tabu? - Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy végig engem nézett és a szemében láthatóan semmi megbánást nem tanúsított. Szép "barát" mondhatom.
▲ words: 362 ▲ music: counting stars ▲ note: lesz ez még jobb is. c:
Nem tudom, hogy rázúdítsam az egészet egyben, vagy szeletenként, mint egy nagy habos tortát, de az biztos, hogy bárhogy döntök, azt nem így, és itt kell lerendezzük. Túl sok a kíváncsi szem, és a még kíváncsibb fül. - Talán jobb lenne ezt odabent megbeszélni. Ahogy látom, ott hátul van egy üres asztal. Eléggé privát, ott nem fog zavarni senki. - biccentek az üzlet felé a fejemmel. Illedelmesen kinyitom az ajtót, hogy ő előre tudjon menni. Nem is tudom, mikor váltam ilyen udvarias jófiúvá. A régi Tyler senkinek sem nyitogatná az ajtót, és senkivel sem lenne kedves. De változnak az idők, ahogy az emberek is. Emberek, haha. Jó viccet mondtam most. Bárcsak ember lehetnék. Habár, hozzá kell tenni, hogy a szuper erő jól jön bizonyos helyzetekben, és így az élet is izgalmasabb. Vannak hátrányok, de talán le lehet őket küzdeni. Bent leültem a kevésbé nyikorgó székre, amin jól láthatólag már rég nem ült senki. Mi a fene? El van átkozva ez az asztal vagy mi? Mindenki a kilátást szereti, és senki sem szeret bizalmaskodni egy koszos sarokban? Nem hibáztatom őket.. - Paul... igen. Segítséget kért tőlem, nem is olyan rég. Akkor hallottam rólad először. -- feleltem a kérdése egyik felére, miközben az asztalon forgattam körbe-körbe a kocsi kulcsomat. Magam elé néztem, mint aki teljesen másik dimenzióban van, és egy mély levegővétel után, próbáltam eldönteni, hogy a másik felére mi is a válaszom. Mit akarok tőle? Nem is tudom... Azt se, hogy végül is miért döntöttem úgy, hogy felkeresem. - Érdeklődök. Talán ez a legpraktikusabb szó, ami leírja a gondolataimat. - Hirtelen hozzá fordulok, és a jobb kezemet az állam hegyéhez emelem. Úgy ülök ott, mint egy szorgos kis stréber valami nehéz órán. Mint aki nagyon szeretne valamit megfejteni, de nem tudja, hogyan csinálja. - Tényleg nem hallottál még rólam? Tyler...Lockwood. Az első Hibrid akit a nagy Klaus "Ősi vagyok, ráadásul hallhatatlan, ezért mindent megtehetek" Mikaelson létrehozott. Ráadásul jóképű is. - nagy mosollyal az arcomon bámulok rá, a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla. Talán ez az első alkalom, hogy flörtölni kezdtem egy lánnyal Caroline és Hayley óta. De hát, nem maradhatok mindig magányos "farkas".
Minden annyira zavaros volt. Mégis mi a fenét akarhat az a lány Ben-től. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Mindegy is. Nem az én dolgom. Nála kell rákérdeznem, mert lehet, hogy jobb ha nem is tudja, hogy itt van a városban. Szóval miután megbeszéltem Ben-nel a dolgokat utána ketten felkereshetjük, ha van egyáltalán értelme az egésznek. Mystic Falls. Valószínűleg vonzania kellett volna ennek a helynek, de az egyetlen oka, amiért idejöttem az Ben volt. Vele minden annyival egyszerűbbnek tűnt. Nem kell aggódnom semmi miatt. Ugyanolyan szabad lehetek, mint a vámpírlétem első éveiben. Nem kell senkinek megfelelnem, hiszen nincs olyan személy, akinek érdekelnének az elvárásai. Ben elfogad úgy, ahogy vagyok és csak ez számít. Ő, a családom. Hiába hagyott magamra én akkor sem vagyok képes haragudni rá. Soha nem tudnék rá haragudni egyszerűen nem.. Ő mentette meg az életemet.. Vagyis hát ő mentett ki a nyomorból. Életnek nem igazán nevezném, ami azelőtt volt, hogy átváltoztatott volna. Viszont most már nagyon is élek és minden egyes percét kihasználom. Habár azzal tisztában vagyok, hogy már senkiben nem szabad megbíznom néha mégis elkövetek egy-egy hibát. Ott van például Paul. Az első perctől kezdve távol kellett volna tartanom magam tőle. Már azért is, mert vérfarkas. Nem éppen lett volna jó móka, ha az egyik veszekedésünk alkalmával esetleg megharapott volna. Hála az égnek, hogy semmi ilyesmi nem történt. Valószínűleg ki is törtem volna a nyakát, ha megteszi. Szeretet ide vagy oda. Egy részemnek hiányzik, de a másik részem azt mondja, hogy helyesen tettem, hogy leléptem. Mielőtt még túlságosan is bonyolulttá váltak a dolgok. Nem volt jövőnk. Szóval, ha tovább maradtam volna mellette az nem lett volna más, mint időpazarlás. Jobb nekem nélküle. Nem kell meggondolnom kétszer is, hogy mit csinálok, mielőtt megtenném. Ő, mindig mindent számon kért rajtam, amitől időnként már a falra másztam és ezért is estünk egymásnak. Ugyanakkor a dolognak egész más vége lett, mint azt az első pillanatban gondoltam volna. Végül is összességében nem bántam meg, hogy vele töltöttem egy kis időt, de azt sem, hogy ott hagytam. Jobb nekünk külön. Én is a saját utamat járom és ő is. Zsebre tett kézzel mászkáltam az utcákon mindenféle cél nélkül. Megláttam egy kávézót és egy pillanatig elgondolkoztam, hogy milyen jól is esne most egy erős fekete, de végül inkább elsétáltam mellette. Nem akartam beülni sehova nehogy az legyen a vége, mint abban a bárban. Bár, akkor én voltam az, aki a beszélgetést kezdeményezte.. Nem gondoltam volna, hogy pont egy olyan személyhez lesz szerencsém, aki ismeri Ben-t. De miért is lepődök meg? Jó pár évet hagyott már maga mögött egyáltalán nem kellene meglepődnöm, hogy jó pár ismertségre tett szert. A kávézótól nem olyan messze valaki megfogta a karomat és maga felé fordított én pedig készen álltam arra, hogy bemossak neki utána pedig szépen lecsapoljam az utolsó csepp véréig. Aztán kimondta a nevemet és ledermedtem. Mégis honnan a fenéből ismer ő engem? - Paul barátja? És mégis mit akarsz tőlem? - Elhúzódtam tőle és felvettem a szükséges távolságot és úgy néztem rá. Mégis honnan tudja, hogy ki vagyok? Oké, Paul barátja, de mégis mi oka lenne emiatt utánam jönni.. Vagy egyáltalán leállni velem beszélgetni. Annyi kérdés volt a fejemben, de inkább megvártam míg válaszol, hogy mit is akar tőlem.
▲ words: 531 ▲ music: counting stars ▲ note: lesz ez még jobb is. c:
Hűvös szellő csapja meg az arcom, ahogy lefelé sétálok Mystic Falls egyik leghosszabb, és legfelkapottabb utcáján. Ha egyáltalán van ilyen, hogy felkapott. Eléggé kicsi ez a város, és a lakói sem azok a tipikus bevásárlok mert unatkozok és van pénzem fajták. Én sem azért kóborlok erre, mert épp nincs jobb dolgom, vagy mert minden zoknim lyukas...egyszerűen csak tudom, hogy kit, hol kel keresni. Most, hogy alig pár napja tértem vissza, felgyülemlett a meglátogatni kívánt emberek listája. Egyesével megyek végig rajtuk (na már nem szó szerint), de úgy érzem, hogy soha nem érek majd a végére. Mialatt számtalan farkasnak segítettem szerte az országban találkoztam egy kettővel, akik különösen felkeltették az érdeklődésemet. Nem csak mint alfa voltam ott, hanem mint barát, aki meghallgatta őket ha épp valami nyomta a lelküket. Szép is a jóindulat, de azért a jövőben nem viszem túlzásba. Az egyik ilyen "esti mese" egy lányról szólt. Egy vámpírról, aki elmenekült a szerelme elől. Szegény Paul... még most is eszembe jut az elkeseredett, összecsukló hangja, miközben azt ecsetelte, hogy ő mennyire szerette azt a lányt. Nyomoztam egy kicsit, mikor visszajöttem, és biztos helyről tudom, hogy akit keresek sokszor jár a kávézó közelében. Az idegességre kell is a koffein. Ma viszont az extra erős italhoz társulok én is, hogy kérdőre vonjam, megismerjem, vagy csak kihasználjam... a kedvemtől függ majd. Egy lágy női hang zavar meg a visszaemlékezésemben. Egy mosolygós arc néz vissza rám a pult másik oldaláról, én pedig csak egy pillantást vetve az itallapra rendelem meg amit szeretnék, majd a hátsó zsebembe nyúlok a pénzért. A pultra rakom, a visszajárót már meg se várom. Legyen a kiszolgálónak egy jó napja, az élet úgy is rövid. Szememmel körben kutatva keresem őt. Nincs bent sok asztal, és mindegyikkel férfiak ülnek, vagy tinik nyalják falják egymást. Tipikus szombat reggel... Én is ugyan ezt csináltam első évesként, aztán megtanultam, hogy az ágy kényelmesebb két ember részére, mint egy szék, vagy egy mosdó... Kinézek az utcán elhaladó emberekre is, a biztonság kedvéért, amikor meglátom. Egyből felismerem, nem nehéz azok után, hogy Paul milyen alapos leírást adott róla. Minden stimmel, talán csak a hajszín, és a stílus lett más. Kirohanok, felborítva az előbb kikért kávét. Majd feltakarítják, arra is biztos van ember. Háttal áll nekem, én pedig csak megragadom a karját, mintha azt szeretném megelőzni, hogy egyenest egy vulkán közepébe lépne. - Lydia?- kérdezem meggyőződött magabiztossággal. - Mielőtt belém harapnál a megzavarás miatt, had mutatkozzak be. Tyler Lockwood. Talán már hallottál rólam. - a kezem felé nyújtom, amolyan "udvariasságféle képen". - Paul barátja vagyok... - na ez a mondat majd biztos megereszti a nyelvét.
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Pént. Aug. 16, 2013 3:10 pm
Jess és Jer
-Szia Jess! Igen van némi gond, de sajnos most annál többet nem mondhatok, hogy a segítségedet kérem. - Nem szeretek titkolózni. Jess nem az az ember aki előtt sokáig titokban maradnak a gondok. Tehát gyorsan meg kell oldanunk. -Gyorsan el is mondom amiben segíthetsz. Jó, tudom ez most fura lesz, de arra szeretnélek kérni, hogy kémkedj egy vámpír után. - Most kíváncsi vagyok segít-e vagy sem. Ha nem akkor nem tudom mi tévő leszek. Az utolsó reményem Jessica. Észre se vettem, de a kezem ökölbe van szorítva és már vörös az erőlködéstől. Kinyújtottam a kezem és egy nagyot sóhajtottam. Túlságosan ideges vagyok. Legszívesebben én követném a vámpírt, de engem ismer és attól tartok igen csak holtan végezném. -Megértem ha nincs kedved ehhez az egészhez. Nem akarom rád erőltetni. - Hirtelen megcsörrent a telefonom. A szám ami ki volt írva a kijelzőre, egy pillanatra sokkolt. Nem is tudom felvegyem-e? Végül még is csak felvettem. - Halló? Igen, néhány óra is ott vagyok.- Ezzel le is tettem. Már csak ez a fickó hiányzott a mai naphoz. Gondolom Jess kíváncsi arra miért tettem le a telefont ilyen sürgősen. Valamit mindenképp el kell mondanom neki, legalább ezt az egy dolgot. -Jess, annyit elmondhatok, hogy a vonal másik végén egy vadász volt. Az a lényeg, hogy muszáj nekünk előbb előkeríteni a vámpírt mert különben nagy baj lesz. A vámpír neve Jason. - Most, hogy kimondtam már jobban is érzem magam. Valószínű ez lesz az utolsó megoldandó ügyem. Még szerencse, hogy Jessicara bízhatom Jasont. A találka előtt mindent el kell intéznem. Rendeltem egy újabb csésze kávét majd gyorsan meg is ittam. Tutira ébren maradok tőle. Annyi koffein van a szervezetemben, hogy hetekig képes volnék alvás nélkül is meglenni. Ránéztem az órámra amin vészesen szaladtak a mutatók a találka ideje felé. Csak nem félek? Az kizárt, én soha nem félek, vagy még is? Nem tudom eldönteni. A saját fajtámtól rettegek. Vagy attól ami után történik?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Aug. 11, 2013 4:07 pm
Jeremy&Jessica
Éppen lustálkodtam még kicsit az ágyikómban, hiszen mi mást is tehetnék ezen kívül? Semmi nem jobb ennél a drága pihenésnél. Talán csak az a sok édesség és finomság, amit az emberek is esznek, és még én is elcsábulok azokra. Forgolódtam, nem igazán ment az alvás sem, meg úgy semmi sem, szimplán csak feküdtem az ágyban, és semmire sem gondoltam, csak néztem a falakat, amiknek a színe borzasztó rossz hangulatot ébresztenek bennem is. Rögtön az eszembe ötlött az, hogy amint időm lesz, átfogom festeni az egészet, mert ez a fehér szín minden, csak nem nyugtató hatású. Valami kellemes, vidámabb színeket fogok használni, mert ennél a fehér színnél kellemetlenebb nincs, azt hiszem. Miután ezt magamban megdumáltam, oldalra fordultam, hátha tudok kicsit aludni is. Természetes dolog, hogy ilyenkor valaki zaklatni fog engem. Oda a nagy lazsálásnak, pedig élveztem volna, de ez van. Nagy nehezen elolvastam, és láttam, hogy Jeremy az. Hm, miért szeretne velem találkozni? Na, mindegy, nem érdekes. Ahhoz képest, hogy ő azok közé tartozik, akik a vámpírokat üldözik és levadásszák őket, én mindenesetre kedvelem őt. Egy barát, akit még nem hajtottam el magam mellől. Gyorsan felugortam, és felöltöztem, mert azért pizsifélében nem mehetek egy kávézóba. Kicsit ciki és bizarr lenne. A hajam olyan, mint aki hónapok óta nem fésülködött, pedig csak nagyon szerettem forgolódni, és ezáltal a frizurám sem maradt ép és rendezett. Ilyen vagyok, nem tehetek róla, hogy néhanapján semmittevésbe burkolózom. Odaautóztam, amilyen csak gyorsan csak tudtam. Leparkoltam a kávézó előtt, és siettem befelé. Végigpásztáztam a kávézó minden szegletét, míg végül eljutottam Jeremy pofijáig, aki már biztos tűkön ült. - Bocsánat a késésért - azt mégsem mondhattam el, hogy kicsit tovább lustálkodtam, mint azt gondoltam. Leültem hozzá, mert igencsak különös arckifejezéssel üldögélt ott, és én pedig eléggé kíváncsi vagyok rá, hogy mi a gond, mert ha semmi nem lenne, akkor nem hiszem, hogy ilyen sürgős lett volna a találkozó. - Jól sejtem, hogy valami nincs rendben? - kérdeztem rá tőle nagyon segítőkészen, ami nálam megszokott mód, mert szeretek segíteni másoknak, az életem során több embernek is segítettem, és úgy általában sokaknak segítek, de csak akkor, ha azt érzem, hogy tényleg rászorul, és azt hiszem, Jeremy-re nagyon is ráfér egy kicsi beszélgetés.
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Aug. 11, 2013 10:10 am
Jess és Jer
Istenem milyen rég kerültem olyan bajba amit senkinek sem mondhatok el. Régen volt már az biztos. Gondolkodtam azon vajon kinek a segítségét kérhetném, hosszú tanakodás után végül régi barátom Jessica jutott az eszembe. Ő szívesen segítene nekem, ismerem. Nála jobb barátot nehezen találnék. Már írtam is neki egy üzenetet, remélhetőleg hamar megkapja és idejön a kávézóba. Sajnos semmi konkrétat nem mondhatok neki, de tudom megérti majd és segít nekem. Türelmetlenül várok. Körülbelül már fél órája elküldtem az üzenetet, de még nem érkezett válasz, sem Jess. Rendeltem egy fekete kávét és szürcsölgetni kezdtem. Az a baj, hogy nem sok időm maradt és nagyon, de nagyon nagy szükségem lenne Jess tanácsaira és helyenként rendben lévő kioktatásaira is. Mint pl, Jaj Jeremy te soha nem tanulsz? Mindig mondom, hogy figyelj oda a részletekre. Már milyen rég hallottam a hangját. Van is egy fél éve, hogy utoljára láttam. Hiányzik már. Nem is tudom miért ő jutott az eszembe először, de nagyon örülök neki, hogy így történt. A kávémból már alig van, de Jessnek semmi jele. Megnéztem a mobilom ami reggel kilenc órát mutatott. nyolc órakor érkeztem ide. Kíváncsi vagyok még meddig kell várnom. Volt a terítőn némi kiborított só azzal kezdtem el játszani. Unalmas ez a várakozás. De muszáj itt maradnom. Segítség nélkül sajnos semmire se megyek. Most olyan helyzetbe keveredtem amiből egyedül soha nem szabadulok. Mindig is ilyen voltam. Rossz döntéseket hoztam amiknek a következményeik is rosszak voltak. De a mostani és a régi dolgok között van egy apró különbség. Azokat megtudtam oldani egyedül, a mostanit pedig nem. Bár fogalmam sincs hogyan fogom megkérni rá, hogy segítsen. Mivel biztos érdekelni fogja a történet eleje is, azt pedig sajna nem mondhatom el. Jaj istenem segíts. Vagyis remélem Jessica nem fog sokat kérdezősködni. Jeremy örülhetsz neki, hogy vannak barátaid, ugyanis nélkülük nem mennél semmire. Még ha sokáig is kell várnom megéri.
utaság volt azt hinnem, hogy sikerülhet olyan mélyre rejtenem a szívem, hogy az sértetlen maradjon. Akármennyire is próbálkoztam az elmúlt öt évben, hogy kiirtsak magamból minden gyengeséget és megerősítsem a falakat, úgy tűnik mindez hiába volt. A munkám, az a sok egyedül töltött óra amit követően már nem is igényeltem annyira társaságot, egy pillantástól odalett. Megrogyott a térdem, a felpezsdült a vérem, és valami olyasmit kezdtem el érezni, amit már régen nem tapasztaltam. Egyben volt lenyűgöző és félelmetes - mintha a világ megfordult volna, és én újra az a felelőtlen fiatal lettem aki a főiskola ideje alatt voltam. Látom magam előtt a kócos fejemet, a kopott farmerem ahogy újoncként foglalom el a helyem az előadóteremben egy teljesen idegen környezetben. A gimnázium sose volt egy leányálom, de legalább ott már az első percben tudtam hol a helyem és, hogy mit kell tennem. De ha összekerülsz egy rakás ravasz zsenivel, akik csak a konkurenst látják benned könnyen elbizonytalanodsz. Menekülni akartam. Hazafutni, és hagyni az egészet a fenébe - minek is kéne nekem diploma, ha úgyse kezdek vele semmit? Egy hétig bírtam egyedül mikor végre találkoztunk a campuson. Tele volt a hócipőm a folyamatos magolással és az éjszakába nyúló kutatással, arról nem is beszélve, hogy a könyvtárosnőt lassan többet látom mint az öcsémet. Kikapcsolódásra vágytam, hogy beszippantson New York pörgése, és élvezhessem a fiatalkori éveim. Untam már a folyamatos kívülállást, de bármennyire is próbáltam elvegyülni a többiek között már két szóváltás után éreztem, hogy annyira más világban élek, hogy azt sose fogom tudni összeegyeztetni az olyan hétköznapi problémás emberekkel akiknek a legnagyobb bajuk, hogy mit vegyenek a nagyinak karácsonyra. Bármit megadtam volna, csak egy kicsit képes legyek elfedni, hogy más vagyok, és vegyék le a vállamról a terhet, hogy élhessek egy kicsit... És Ő megtettem. Először utáltam a gondolatot, hogy ez több legyen mint aminek látszik. Volt egy barátom, valaki aki képes volt velem hajnalokig is sétálni a Central Parkban, értelmetlen dolgokon veszekedni majd benyomni egy hamburgert a sarkon. Elégnek kellett volna lennie. Hiszen én nem az a lány vagyok aki elképzeli a nagy tündérmeséjét, a tökéletes életét. Improvizáltam egész életemben, mikor féltem, veszélybe kerültem, vagy csak unatkoztam - még akkor is mikor először megcsókoltam. Totál részegen, piától bűzölögve mikor képtelen voltam eldobni az elveimet, hogy tegyem amit tennem kell. Az emberek mindig azt mondták rólam, hogy egy jégcsapnak születtem aki képtelen a szeretetre. Teszi a dolgát, mint egy robot és kihagy mindent amit szórakozásnak hívnak. Hazudnék, ha azt mondanám nem volt bennem hátsó szándék mikor kaptam alkalmon, hogy valaki észrevett. Bizonyítani akartam... De mit is? Hogy én is ember vagyok? Csak hazugságot szült volna, az pedig problémákat, ami egy vérfarkas számára kicsit többet jelent mint mondjuk a diákhitel. Mégis tojtam az egészre. Nem érdekeltek a következmények. Leo velem volt, és egyedül ez volt a fontos - nem érdekelte ki voltam, csak az, hogy ki vagyok most. És érte bárki lettem volna. Csöpögősen hangzik, mivel általában minden főiskolai románc tocsog a nyálban az édi becenevek tengerében, és a számolásra se méltó együtt töltött alkalmakban. Mi is hasonlóak voltunk azt kivéve, hogy a többi barbie-ken párost leszámítva mi barátok is voltunk. A legjobbak. De az a fiú akit akkoriban megismertem elment. Szó nélkül hagyott hátra mindent, a jövőjét, a családját és engem az összetört lelkemmel. Életem története, mikor is zártam be mindenki előtt az ajtót és tagadtam meg majdnem mindenkitől a bizalmam. Egy roncs voltam, ki meghalt belülről, majd mindent amit a pusztítás után meg tudtam megtudtam menteni elzártam az mások elől, hogy soha többé ne sértsen meg senki. Majdnem öt évig azt hittem képes leszek rá... Elélni a kötelezettségeimmel és végignézni ahogy az öcsém a többi tanítvánnyal együtt megtalálja a saját útját, miközben én elfoglalom helyem, mint a család feje. Magányos meló, pont ezért nekem való. De most... egy pillantásával újra összetörte minden elhatározásom mint annak idején. Csak ez a tekintet most sokkal ismeretlenebbnek tűnik mint bármikor. Mintha egy másik személy állna előttem. Valaki aki számára én is ismeretlen vagyok. - A...a nevemet?! - színtiszta döbbenet hallatszik ki a hangomból is, ha az arcom nem adná le tökéletesen ezt az érzelmet. Az nem lehet, hogy nem tudja ki vagyok. Majdnem egy évet töltöttünk együtt nem is olyan régen - vagy csak ennyire mély lenne a tagadása? Hogy is hihettem, hogy Ő más. Istenem, de ostoba vagyok! Vakon követtem valakit aki képes volt szentelni nekem egy kis figyelmet, nem is törődve a tényekkel, hogy mindvégig csak kihasználta a naivitásomat. Most pedig képes a szemembe nézni, és eljátszani hogy még életébe nem látott. Oh kisapám... Te tényleg nem tudod kivel kezdtél ki. - Otthagytál. Otthagytál egy nyamvadt üzenet, és sms nélkül, és még van pofát hozzá, hogy a nevemet kérdezd 14 hónapnyi együtt töltött idő után?! - akármennyire is próbálom fékezni az érzelmeim, most már képtelen vagyok rá. A düh elemi erővel törli el a meglepettséget, időt se hagy va rá, hogy egy kicsit is örüljek annak, hogy itt van - és jól van. Még az érdeklődő tekintetek se érdekelnek, hogy okvetlenül hívom fel magamra a figyelmet pedig erre igazán nincs szükségem, miközben a közelben hibridgyártás folyik. A megjelenése átszakított egy gátot ami eddig visszatartott minden elfojtott felindulást és feszültséget. Nem akarom eljátszani, hogy minden rendben. Mert nincs. És amíg nem ad valami elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem keresett az elmúlt években, és nem volt elég mersze egy tisztességes szakításhoz, nem mozdulok innen sehova. Tehát Mystic Falls: üdvözöld legújabb lakódat. Pandora Collins megérkezett, és úgy tűnik nyomós oka van maradni.
-Erről senkinek sem beszélhetünk, megértettétek? Senkinek! – parancsoltam rá a többiekre. Ott álltunk egy kis körben, az éjszaka kellős közepén, teljesen részegen. Mindenki arcán félelmet, megdöbbenést és rettegést láttam. Bizonytalanok voltunk abban, hogy mit is kéne tennünk a holttestel. Én magam sem tudtam, hogy mi lenne a legjobb megoldás de egy valamiben biztos voltam amiben a többiek is egyetértettek. A rendőrök nem tudhatják meg a dolgot.Hisz én öltem meg ezt a srácot. Én... Nem volt szándékos, sőt, teljesen véletlen volt, de annyi bátorság se volt bennem, hogy ezt hangosan kimondjam. Féltem. Féltem a tetteim következményeitől. Életemben először megbántam azt amit tettem. Nem, ez nem lehet... Egy-két villanás, és már látom magam ahogy az erdőben futok. Futok magam és a sorsom elől. Telihold volt. A fájdalom egyre jobban szétáradt a testemben. Nem tudtam merre megyek, csak céltalanul keringtem a semmiben. Próbáltam minél távolabb kerülni a várostól, mert egy ilyen szörnynek mint nekem egy ketrecben lenne a helye, elzárva a társadalom megvető pillantásai elől. Fájt.. mintha minden egyes csont a testemben egyszerre akart volna eltörni. Ez lehetetlen. Egyesével kell... ez a megszokott módja az átváltozásnak. Most viszont minden máshogy történik. Felpillantok a magasan fekvő Holdra az égen, szemem színe pedig át transzformálódik. Felkiáltok, mert már nem tudok mást tenni. Lassan elvesztem a tudatomat és az irányításomat a saját testem felett, és már nem vagyok a magam ura... Megint a villanások... és ott vagyok megint. Csak azzal a különbséggel, hogy már nappal van és újra az emberi formámban ébredek. Körülnézek és minden ami körülöttem van vérrel van átitva. Magamra tekintek de ott is csak a pirosló vért látom. Végighúzom a kezemet lassan az arcomon és egy olyan szokatlan dolgot tapintok meg, amit eddig még soha. Egy mélyen bevágott seb az arcomon. Fogalmam sincs mi történt és ez megrémiszt. Felállok és a fák közé fordítom a fejemet. Kutatva tekintek körbe magyarázatot keresve. De hiába... sehol egy lélek. Élő lélek nem volt, de valami más igen. Elszörnyűlködök. A legjobb barátomat nézem. Az egykori legjobb barátomat mert ő mostmár csak egy élettelen test. Megöltem. De hogy lehet ez? Mit csinált ő késő éjszaka az erdőben? Utánam jött volna megkeresni a drámai kiviharzásom után a bárból? Lehetetlen... Ismét az a fura fehér jelenség. Egy szűk, négyzet alakú szobában ülök, térdeimet átkarolva. Hirtelen kinyílik az ajtó pont velem szemben, és a benti sötétségbe vakító fény szűrődik be. Az ajtón egy nő lép be, de nem látom az arcát. Felállok és elindulok felé, ő pedig a kezét nyújtja de nem érem el. Hirtelen kinyitom a szemem és rájövök, hogy mi volt ez... Egy rémálom. Felkelek a kanapéról amin sikerült elaludnom és megigazítom magamon a ruháimat. Senki nem volt a nappaliban. Így legalább senki sem láthatta vagy halhatta, hogy mivel is küzdök. Azóta vannak rémálmaim amióta Mystic Falls-ba jöttem és Klaus Hibridje lettem. Nem tudom, hogy miért jönnek elő bizonyos időközönként, de nem könnyítik meg az itt létem. Pár perc múlva Rebekah sétált be és parancsba adta, hogy azonnal hozzak neki egy jó nagy adag kávét meg hozzá még valami erőset. Feldúltnak tűnt. Akár nemet is mondhattam volna, mert nem neki fogadtam hűséget hanem Klaus-nak, de nem akartam még jobban felhúzni. Fogtam magam és elmentem a közeli Starbucks-ba. Ott lehetett a legjobb kávékat kapni és így legalább ki tudtam szellőztetni a fejemet. Rendeltem két extra nagyot ahogy ő nagysága akarta. A kiszolgálás mint mindig most is gyors volt. Fizettem aztán felkaptam a poharakat. Már indultam volna kifelé amikor valakivel sikerült össze ütköznöm. Szerencsére a „szállítmányom” épségben maradt, de az ingerültség miatt sikerült elég gorombán bemutatkoznom. Héé, figyelj már oda, hogy hová lépsz jó?! – felkiálltottam. Lenéztem a földön ülő nőre aki a nevem szólított. Próbáltam rájönni, hogy honnan ismerhet de az arca ha még évekig bámultam volna akkor sem lett volna névhez és egy személyhez köthető. Fogalmam sem volt arról, hogy most mi is történik. -Igen. Leo vagyok. – leraktam a mellettem elterülő pultra a poharakat és a kezemet nyújtottam felé. – megmondanád, hogy honnan ismersz? Meg úgy mellesleg a nevedet sem lenne rossz tudni ha már így egymásba rohantunk. – megpróbálok lenyugodni és egy laza és kissé eröltetett mosollyal tudatom, hogy minden rendben, nem fogok jelenetet rendezni amiért ilyen kis ügyetlen volt.
ihetetlen ez a város. Komolyan mondom, egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem veszik észre errefelé az emberek, hogy minden egyes nap mikor az utcára merészkednek konkrétan az életüket kockáztassák a ragadozókkal szemben. Annyira naivak. És annyira védtelenek. Bármelyik percben odalehet minden amit eddig elértek az életben, és minden amit még elakarnak érni. Család, barátok, álmok - a vámpírok kiszívják belőlük mindezt, otthagyják hogy megszentségtelenített holttestet, mintha nem is érne semmit. Csak egy élet a sok közül. Mit számít, hogy azaz egy is mit érzett, és mit veszített, igaz? Undorodom ettől a helytől, muszáj kimondanom. Vágyom vissza a nyüzsgő New Yorkba, hogy újra tegyem a dolgom, ahogy azt elvárják tőlem. Hiányzik a reggeli kávé amit minden alkalommal a sarkon lévő kávézóba szerzek be, hiányoznak a lusta péntekek, mikor egy nagy adag popcornnal néztem hajnalig a tévét, fittyet hányva arra, hogy mi folyik kint a világban. Még a mihazsan, tehetségtelen újoncaim is hiányoznak, akik miatt állandóan hajnalban dekkolok a külvárosban, és próbálkozom átadni a tudásom, többnyire kevés sikerrel. Nem szeretem mystic Fallst. Unom ezt a helyet. Mégis itt vagyok... Hogy miért? Mert az akiért egyáltalán átléptem egyáltalán a városhatárt még mindig nincs meg. Egyszerűen nyoma veszett, és akárhányszor hívom állandóan a hangposta kapcsol be. Oliver az idegeim táncol, és ezt ő is tudja jól. Nagyon ajánlom neki, hogy ne csak a hülyét járassa velem, mert azt egy életre megbánja. Ezt ő is tudja jól. Tehát akkor miért csinálja ezt velem? A rosszabbik verzióba bele se merek gondolni... mi van ha... ha történt vele valami én pedig lógatom a lábam, ,int akinek semmi dolga sincs. Hamarosan megfogok őrülni ebben a nagy tehetetlenségben. Újabb reggel, egy újabb átkozott nap kezdete. Kezdenem kéne magammal valamit. Felhívhatnám Candace-t, bár ő már így is nyakig benne van a munkában, tehát nem hiszem, hogy annyira kapna az alkalmon, hogy elszórakoztasson egy isten háta mögötti faluban. Más pedig... Nos, igen, ebből látszik mennyire magányos farkas vagyok. A barátkozás pedig nem az én stílusom, elszórva van egy két ismerősöm a világban, akiket talán még kedvelek is, de amúgy az emberek 80%-a egyenlőre unszimpatikus számomra. Rossz arány tudom, de képtelen vagyok változtatni a felálláson. Pedig muszáj lesz, ha nem akarom elunni magamból az összes életet. A zsembenben Oliver képével lépek ki a hotelból, és indulok befelé a városba. Mivel nem tervezek errefelé letelepedni, bőven elég nekem egy szoba amiben meghúzhatom magam míg megtalálom az öcsém. Tudom, gyatra, sőt ósdi mód a képmutogatás, de már nem tudok jobbat kitalálni. Nincs hol elérnem, és egyszerűen képtelen vagyok úgy hazamenni, és a nagyapám szemébe nézni, hogy egyedül vagyok. Még elképzelni se akarom azt a csalódott pillantást, amit én ezért kapnák. Ő az egyetlen ember, akinek a büszkesége még számít nekem. Hajnali hét óra van, és ez jócskán meglátszik a városon. Alig van elszórva az utcákon egy két ember, még diákot is csak keveset látok, pedig szerda lévén azt hittem többen sietnek az iskolában. Mondjuk a mai fiatalságot elnézve, én már semmin nem lepődök meg. Múlt hónapban, az unokahúgom, Carly az alig tizenhat évével kínált meg fűvel, és megfenyegetett, hogyha elmondom a szüleinek, pokollá teszi az életemet. Komolyan vettem volna? Ugyan. Csupán nem vagyok az a fajta, aki élvezi mások szenvedését... Upsz, várj, ez a leírás lehet mégiscsak illik rám. Akkor viszont nincs jó alibim a tettemre, lehetett a nagy őzikeszeme, vagy a csöppnyi bája - ugyan már - ami rávett, hogy tartsam a szám, vagy csak egyszerűen túl sok volt aznap este a pia, hogy ilyenekkel foglalkozzak. - Elnézést hölgyem, egy pillanat. - nézek ki magamnak egy középkorú nőt, aki éppen az élelmiszer boltból jön ki, és odarohanok hozzá. Oké, emlékeztessem magam, hogy errefelé még a tűsarkúmmal se érdemes villogni. Gyönyörű, de itt senki se látja, szóval felesleges. - Nem látta véletlenül ezt a fiút? - emelem fel a képet, és a kezébe nyomom, idegességem jelében pedig az alsó ajkamat kezdem harapdálni. Rossz, nagyon rossz szokás, de egyszerűen rám ragadt még a vizsgák idejéből, és képtelen vagyok elhagyni. Legszívesebben ráordítanák a nőre, hogy dolgoztassa meg gyorsabban az agysejtjeit, és ne nézegesse perceken át a képet, piruettet lejtve ezzel az idegrendszeremen. - Sajnálom. - nyújtja vissza a képet, majd tovább is áll, az együttérzés halvány szikráját se mutatva. Kedvesek errefelé az emberek mondhatom. Hagyják, hogy két percig lássuk a reményt, aztán rátaposnak a vágyainkra, és továbbra is állnak és élnek tovább mint a földre szállt angyalok. Undorító. Ha lenne a hasamban valami reggeli, már javában kapaszkodna felfelé. Az élet ironikus lépésként szánta a következőt, mikor a sarkon befordulva megpillantottam egy kávéházat, és hirtelen megcsapta az orrom a friss péksütemény, és a forró capuccino szaga. Istenem de hiányzott. Mióta eljöttem Brooklynból nem ittam rendes koffeint, csak azt a moslékot amit a szobaszervíz biztosított, de hát azt még messziről se merném kávénak nevezni. A bejárati ajtót belökve kis csengő jelzi az érkezésem, és máris rájövök, hogy miért volt olyan kihalt ez a hely. Hosszú sor kígyózik a kassza előtt, és a szabad helyek száma úgy a nulla felé közelít, és bár elég csábító, hogy inkább a sarki kisboltba vegyek egy jegeskávét, de túl csábító volt az a csokis süti, és a szagok már nem engedtek el. Talán pont ez az oka, hogy annyira elmerültem a kínálat nézegetésében, hogy szinte felsikítottam mikor egy srác nekem jött, ezzel pedig a hirtelen jött meglepettségtől elveszítettem az egyensúlyérzékem, és a földön kötöttem ki. Már a nyelvemen volt egy jó csípős visszavágás a faragatlanságra, ami valahogy így szólna Hogy a felelőtlen anyád enné meg ezt a pokoli illetlenségedet... Ám ahogy meglátom az arcát mindent elfelejtek. Csak az érzéseim élednek fel, méghozzá az örömtől kezdve a dühig, és a csalódás mellett az izgatottságig, miközben kiszalad a számon a neve. - Leo?!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Starbucks kávézó 
| 
