Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Dec. 01, 2012 12:56 am
April & Kira
Érdekes. "A legenda szerint, évszázadokkal ezelőtt egy azték varázsló megátkozta a népét félelemben tartó vámpírokat és vérf........." - micsoda? Meredt, kidülledt pupilláimmal bámultam az ellopott könyvet, s annak az imént idézett tartalmát. Aztékok? A szüleim soha nem említették, hogy a teliholdhoz való kötöttségünk az aztékokhoz vezethető vissza. Már, ha ez igaz. Részben hihető, de szerintem akkor is hülyeség. Végtére is, mind tudjuk, hogy a vámpírok honnan erednek, s tudtommal az aztékok nem szerepelnek a családfájukon, ergo az én fajom is tiszta ezen a téren. Szóval mindez csak ostoba időpocsékolás volt, mert a könyvnek semmi hasznát nem veszem. Legalább egy átkozott mondattal akartam többet megtudni, nem többel, csak egy mondattal, erre jelentéktelen könyvet lopok el?! Ismét gratulálhatok önmagamnak, hisz szép munkát végeztem. Ezalatt az idő alatt akár Klaus-t is felkereshettem volna, hogy egy kávé mellett meséljen a fajunkról ... khm, a fajomról. Időközben annyira magukkal röpítettek a gondolataim, hogy észre sem vettem az előttem álló lányt. Összeráncolt szemöldökkel mértem végig, miközben az üres székről kérdezett. - Voltaképpen foglalt, mert a nővérem fél órán belül itt lesz, de - magyaráztam, ezúttal a szokottnál sokkal hosszabban. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem azalatt az éjszaka alatt, amikor Roxxie rám talált, de valami biztosan nem stimmel, hisz a régi Kira rég elküldte volna a fenébe ezt a lányt. - Szóval, addig leülhetsz - mutattam kezemmel a székre, majd mosolyra görbítettem ajkaim szélét. Várj. Várjunk. Tekerjünk csak vissza egy picit. Miért kínáltam hellyel ahelyett, hogy elküldtem volna egy csomag cigiért? A lány tekintetét fürkészve, két-három percenként belekortyoltam a kávémba, miközben ujjaimmal gyerekesen játszadoztam az asztalon. Valljuk be, kissé furcsa volt az egész helyzet: - két idegen, egymással szemben, és egyikük sem beszél. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami hülye horror filmben, vagy épp ellenkezőleg, egy röhejes vígjátékban. Illene megszólalnom most, hmm? - Kira vagyok - nyújtottam át a kezem az asztal fölött, vigyázva arra, hogy véletlenül se öntsem ki a kávémat. Szokatlan, de logikus gondolat kúszott lelki szemeim elé, miszerint azért vagyok kedves, mert így könnyebb felkészülni a jövőmre, azaz a halálomra, mert ugye önkéntesen szeretném felajánlani magamat Klaus-nak, szóval a vesztembe rohanok. Habár ez a város alapjában véve is maga az alagút a fehér fény fele, s mostanában nem kimondottan az emberekre leselkedik a veszély. - Új vagy a városban? Még nem láttalak itt - kérdeztem, majd tettem hozzá a kis magán-, fölösleges mondatomat. Ki a fenét érdekel, hogy láttuk-e egymást, vagy sem? Azonban az, hogy észre veszi-e a könyvet, amit épp készülök lehetőleg észrevétlenül elrejteni, eléggé aggaszt.
Mint az elmúlt kb. 3 napban most is teljesen hulla voltam reggel. Hogy ez nálam még is mit jelent? No,s azt, hogy a hajam úgy néz ki, hogy még én sem ismerem fel magamat a bőrőm sápadt és totálisan gyengének érzem magamat. Felültem az ágyamba és ott ültem egy kb. jó fél óráig és átgondoltam mindent. Mindent, ami eddig velem történt itt ebben a három napban. Mondjuk nem sok minden történt eddig itt velem, de azért megviselt apám temetése és, hogy most teljesen egyedül vagyok itt Mystic Fallsban és a saját lábamra kell állnom, mert egy eddig a bentlakásos suliban természetesen segítettek nekünk, de itt minden más. Itt saját magadra vagy utalva és lesz ami lesz. Nos, én ezt pont nem szeretem, hisz 16 éves koromig mindenki segített nekem most meg magamon kell segítenem. Nos, ilyeneken kondolkodhattam fél óráig és mihelyt már javában sütött a nap ezért úgy döntöttem, hogy meg reggelizek ergo iszok egy adag jó kávét meg valami kaját is összeütök; aztán eszembe jutott a tegnap reggel és végül úgy döntöttem, hogy inkább le megyek az egyik "büfébe" és inkább ott rendelek valamit hisz van nálam egy adag pénz és majd munkám is lesz... valamikor. Először a Grillbe akartam menni, de eszembe jutott, hogy ott biztos rengeteg régi ismerősöm lenne és én még nem állok készen arra, hogy velük találkozzak. Keresgéltem picit az interneten és rá találtam egy másik étteremre és úgy döntöttem inkább oda megyek. Gyorsan magamra kaptam egy csőgatyát, tornacsukát és egy fekete felsőt. - valahogy ma ilyen kedvem van, hogy sötét színeket hordok - Sminket nem raktam magamra, hisz most nincsen suli és a smink alapból is rontja a bőrt. Gyorsan kihalásztam a bőröndömből - még nem volt kedvem ki pakolni belőle. - a válltáskámat, a pénztárcámat és a kocsim slusszkulcsát is mert tegnap este vissza dobtam. Gyorsan be ültem a kocsimba és hajtottam a Starbuck kávézóhoz. Leparkoltam a kávézó előtt és gyorsan végig néztem, hogy van-e szabad hely, de sajnos nem volt. Ez az én szerencsém... Vagy is volt egy lány mellett egy ülőhely és mihelyt nem veszíthettem semmit oda sétáltam hozzá és megkérdeztem, hogy leülhetek-e?! - Szia, bocsi, hogy zavarok. Foglalt ez a hely?- kérdeztem barátságosan.
Fél óra. Fél ó.. egy pillanat, micsoda? - Szórakozol velem, te kis - förmedtem rá dühömből kifolyólag, s egy enyhe köhécseléssel cenzúráztam a nővéremre legjobban illő titulust. Nővér? Ugyan. Inkább nevezném a legnagyobb ellenségemnek, vetélytársamnak, vagy akár egy olcsó kurvának. Végtére is, valamilyen formában az, ha érted, hogy mire gondolok. Kettőnk közül mindig is Lara volt a szemérmetlenebb, de ahogy teltek az évek, kezdtem úgymond akaratom ellenére kezdtem hozzá hasonlóan viselkedni, de mentségemre szóljon, hogy nem szokásom késni, főleg nem fél órát. - Törődj bele és - kezdett bele nyálas hangján - várj rám! - Aztán jött az irritáló csönd, amit sajnos már meg kellett volna szoknom, hisz tőle csak erre számíthatok. Zaklatás, zavarás, majd egy kibaszott nagy zűrzavar. Mystic Falls - a város, ami reményt adott, reményt az újrakezdéshez, de a szörnyű igazság az, hogy bármilyen messzire is szaladok, a nővéremtől egyszerűen nem tudok megszabadulni. Pedig, ha lenne lehetőségem ... elég a fantáziálgatásból, a tények úgy sem fognak megváltozni. Majdnem egy félév telt el azóta, hogy ideköltöztem, s habár bíztam abban, hogy Lara nem fog a nyomomra akadni - nem mintha nehezére esett volna kiböngészni a címemet és a számomat -, mégis megtörtént, ergo tévedtem, ismét óriásit tévedtem. Szóval most itt vagyok, úton a Starbucks felé, s kezeimet ökölbe szorítva próbálok arra gondolni, hogy jelen pillanatban a kávéválasztásnál nincs nagyobb gondom. Viszont két perc kevés, annyi sem telt el, az émelygés újra visszatért, de a számomra kedvező - más szemszögből figyelve pedig káros - szokásomhoz híven ismét elfojtottam, s az abortuszom után maradt traumának tudtam be, legalábbis elméletben. Befordultam a sarkon, ami a kávézó kinti részlegéhez vezetett, ajkaimat mosolyra kényszerítettem, majd légiesen helyet foglaltam. - Hm, egy Vanilla Latte-t szeretnék - böktem rá a kajla betűkre, majd táskámért nyúltam, s legmélyéről előkotorásztam egy ócska, bőrkötéses könyvet, amit a minap kölcsönöztem egy vámpír könyvespolcáról. Igen, nevezhetjük kölcsönzésnek, hisz megígértem magamnak, hogy miután átböngésztem, vissza fogom vinni, vagy nem. Végül is, ez a hangulatomtól függ majd, s nem pedig az ép eszemtől. Mellesleg azok után, ami az elmúlt időben történt velem - ne kérd, hogy újra elmeséljem a sok párkapcsolati hercehurcát, a bankrablást és az abortuszt, s végül, de nem utolsó sorban, a bálon történt incidenst -, kezdek kissé paranoiás lenni, szóval nem árt, ha kiderítem, hogy mivel is állok szemben. Amúgy is azt beszélik, hogy a hibridélet kevés előnye és sok hátránya közt ott van egy aprócska, beivódott részlet: - egyáltalán nem biztos, hogy túléled, s ezalatt kivételesen nem a korcs vezér, khm ... Klaus szeszélyes természetét értem, hanem a híres Salvatore fivérek hadjáratát. Bizony, szerencsétlen vérszívók eldöntötték, hogy végeznek a nagy, csúnya hibriddel, de olvasva a sorok közt, ez akár az életükbe is kerülhet. Mindegy. Legalábbis amíg én biztonságban vagyok, tényleg teljesen mindegy.
A hozzászólást Kira M. O'Connell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 29, 2012 7:25 am-kor.
Miközben a képet elé toltam hatalmas méreg öntötte el az egész testemet. Most képes lennék bárkit megölni. Kezeim ökölbe szorítottam, szemöldököm összeráncoltam, s úgy hallgattam, hogy mit mond a hibrid. Már a második mondat után enyhül a tekintetem, kezemet pedig lágyan helyezem az asztalra. Tisztán emlékszem arra a végzetes napra. Egy vámpírt engedett be a húgom a házba, - persze sem ő, sem én nem tudtam, hogy az a hölgy egy vámpír. Csak ketten voltunk otthon. Mivel én nem mentem ki a szobámból, ezért a Elisabeth tartotta szóval. Hatalmas kacajok szűrődtek be a szobámba, de én még így sem szerettem volna kimenni. Mintha éreztem volna, hogy valami nincs rendben. A szüleim a titokzatos személy érkezése után nem sokkal később haza is értek. Elisabeth-et beküldték a szobájába, de őt ez nem érdekelte, s elbújt az egyik fal mögül, onnan hallgatózott. Eleinte egy csendes már-már nagyon feltűnően halk beszélgetést folytattak. Ez nem tartott sokáig, eldurvult a helyzet, hangos sikítás hagyta el a húgom száját. Ekkor már tudtam, hogy valami nagy baj történt. Kiszaladtam a társalgóba, s egy hatalmas sokkhatás ért. Egyenesen a szüleim, valamint a testvérem holttestét bámultam. Minden véres volt, szinte egy olyan terület sem maradt, amit nem vér borított volna. A vámpír megölte őket. Lassan a ház egyik sarkához sétáltam, majd lassan leültem. Üveges tekintettel csak előre bámultam. A könnyeim, mint egy vízesés zúdultak lefelé az arcomon. Nem töröltem le őket, nem is mozdultam. Csak ültem, s a családom tagjait néztem. Nem gondoltam semmire. Anne utolsó szavai elhangzása után én is visszatérek a jelenbe. Az előző pár percben kizártam mindent, nem volt jelen, jövő, egyedül csak a múlt létezett. Szemeim, - akár azon a napon - itt is könnyesek voltak, s éreztem, hogy egy csepp végig fut az arcomon. Nem érdekelt, hogy ki lát, s ki mit gondol. - Mert én vagyok az a kisgyerek, az én családomat ölték ott meg...- mondtam elhalkuló hangom, majd megragadtam a képet, s szó nélkül elindultam kifelé. Már otthon akartam lenni, egyedül.
Mikor visszaérek, Zach nem is foglalkozik a kérdésemmel, csak mogorván kérdezősködik az egyik régebbi képem után. Nagyon be van indulva, nem tudom, hogy miért olyan nagy szám ez a kép.. Szénnel rajzoltam, egy véres szobát ábrázol. Semmi különös nincs benne, csak kissé morbid, de semmi más. Emlékszem erre a szobára, csak arra nem pontosan, hogy mi a története, vagy arra, hogy mikor készült. - Öö.. Azt hiszem tíz vagy kilenc éves voltam. Itt voltam nyaralni egy barátnőmnél Mystic Falls-ban, azóta már elköltöztek innen, és már nem tartjuk a kapcsolatot sem. A szomszédjukban gyilkosság történt, és jöttek a rendőrök, meg ilyesmi. Minket is kikérdeztek, hogy tudunk e valamit, esetleg láttunk vagy hallottunk e valami furcsát. Nem tudtuk, hogy mire kéne gondolni, mi egész nap együtt voltunk, játszottunk, filmet néztünk és a városban voltunk. Semmi nem tűnt föl nekünk.. Igaz aznap egyedül is otthon hagytak minket, de semmit nem vettünk észre. Kicsi voltam és kíváncsi, akárcsak a barátnőm. Imádtuk a krimi filmeket, és látni akartuk, hogy milyen egy igazi nyomozás, ezért valahogy besurrantunk az épületbe. Ott láttam ezt a szobát, akkor még nem tudtam, hogy festő leszek, és a rajzolással fogok foglalkozni. Pár éve kezembe kerültek az akkor készült fényképek a barátnőmmel, akkor jutott eszembe a szoba is. Csak lerajzoltam, azt sem tudtam, hogy minek, csak megfogtam a papír és a szenet, és a homályos emlékeimre hagyatkozva elkezdtem elkészíteni a képet. Igazából, az óta, hogy elkészült, nem igazán néztem meg, nem tudom eldönteni, hogy vajon mi történt ott. A barátnőm mondta azt is, hogy a családból csak egy kisfiú maradt életben, aki a nagymamájához költözik, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Szinte semmit nem tudok a családról, vagy a történetükről. Ez az egy emlékem fűződik hozzájuk – válaszoltam unottan. Nem tudom, hogy miért érdekli úgy a srácot ez a kép. Olyan unalmas, és nem mond semmit. Csak egy szoba, semmi több. Nem jelent semmit.. - Elárulnád esetleg, hogy miért érdekelt ennyire a rajz története? Ki fogom szedni belőled, akár tetszik, akár nem. Felkeltetted az érdeklődésemet.. – mondom mosolyogva, mélyen a szemeibe nézve. Akkor is megtudom, akár akarja, akár nem. Most már nagyon izgat a dolog. Talán ő tud valamit a szobáról?
Büszkén hallgattam, mikor mondta, hogy a szemeim titokzatosak, s nem könnyű megfejteni őket. Ez nekem nagyon sokat jelent, nem hagyhatom, hogy valaki is kiismerjen. Muszáj titokban tartanom a következő lépéseimet, a meglepetés erejével kell hatnom minden pillanatban.. - Az akár elképzelhető.. - mosolyodtam el, mikor azt mondta, hogy lehet egy kicsit gonosz is vagyok. Ha tudná hogy mennyire beletalált, sőt ő még mondhatni kedvesnek is tart. Valójában nem lennék én ennyire ördögi, de azt az embereknek, vagy akár más lényeknek ki kell érdemelni. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy ő az, akiben bízhatok, vagy akár barátomnak mondhatom, de mivel a mai világban nagyon kevés ilyen ember van, ezért nem árt az elővigyázatosság, legyen ez akár az is, hogy ha meg akarnak ölni, ne habozz, tedd meg vele ugyan azt. Ideadott egy mappát amiben a rajzai vannak. Hmm, érdekes, így nem csak ő, de valamilyen szinten én is megfejthetem őt. Igaz én ilyet még nem próbáltam és nem is hiszem, hogy most fogom kipróbálni. Nem hiszem, hogy hasznát venném. Lehet unalom űzésnek nem lenne rossz egy sajátos módszert kialakítani arra, hogy az emberek személyiségét megfejtsem. Miközben a rajzokkal teli dossziét lapozgatom belekezd az átkát kiváltó szörnyű esemény mesélésébe. A rajzokra nem figyelve, inkább történetét hallgattam. Miközben mesélt átéreztem a helyzetét, nehéz lehet neki, hogy azzal a tudattal kell élnie, hogy miatta halt meg az édesapja. Vérfarkasként ezzel könnyebben boldogult volna, mert annak a fajnak, - mint a boszorkányoknak - az élet véges, de egy hibrid örökké él. Az örökkévalóságig magával fogja hordozni ezt a terhet. - Természetesen. - biccentettem rövid kérdésére, miközben már a mosdó felé vette az irányt. Míg összeszedi magát ismét a mappát bújom. Érdekes rajzok vannak benne, érdekes személyekkel. Mintha a személyiségük áthatolna a rajzokon, s ismerném őket. Pár perces lapozgatás után egy érdekes dolgot láttam meg. Először nem is vettem szemügyre, mert csak egy szobát láttam, aminek szinte minden szeglete véres volt. De ahogy alaposabban megnéztem a képet rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű véres szoba. Ez az a szoba, ahol a szüleimet lemészárolták, itt éltem.. Nem csak Anne-nek, de nekem is előtörtek a régi emlékek, ismét mintha valaki felszakította volna a régi sebeket. A szemeimbe könnyek szöktek, egy csepp végig futott az arcomon. Lassan letöröltem, s mindkét szemem becsuktam, majd próbáltam eltüntetni őket. Nem akarom, hogy valaki sírni lásson. Ahogy könnyeimet már-már eltüntettem a lány visszaér és egy kérdést szegez felém. - Ezt meg hogyan?! - kérdésével nem foglalkozva, mérgesen szemeibe néztem, s választ vártam a kérdésemre, s a szobáról készült képet toltam elé...
Mikor Zachary megemlíti, hogy ő is elvesztette az édesanyját, meglepődök, azon meg, hogy az egész családját elvesztette, kicsit tudtok vele együtt érezni. Belegondolva, hogy nekem még ott van Lilian, nem kéne ennyire egyedül éreznem magamat. De mégis! Annyira nem érdekli, hogy mi van velem, hogy felőle akár el is tűnhetnék, az sem érdekelné, pedig már három év eltelt. Nekem is túl kellett volna már lépnem, de nem tudok. - Hát, először is, úgy nézem izmos vagy, tehát biztos jársz kondizni vagy valami hasonló. A szemeid nagyon titokzatosak, nem könnyű megfejteni. Emellett szerintem még lehet, hogy kicsit gonosz is vagy? – válaszolom kérdésére, hogy mit gondolok róla úgy a kép alapján. Közben kikeresem a mappámat a rajzaimmal és odanyújtom neki. Nem tudom mit fog választani. Annyi ember és személyiség van a képeken, Egy idős néni, aki teát iszik, ő például minden nap ugyanott ült, és ugyanazt itta, biztos valami élmény fűzte a helyhez. Egy szerelmespár, ahogy egy padon ülnek és átkarolják egymást. Hintázó, vidám kisgyerekek és rengeteg emberke kávézókból vagy éttermekből. A kedvencem egy olyan rajz, ami nagyon vicces lett, két ikerlány játszott bottal a kezükben, mintha varázsolnának. Azt hiszem, azt nem adnám oda senkinek, hiszen a gyerekkoromra emlékeztet. Ez nekem már sok! Komolyan ennyire béna hibrid lennék? Múltkor Haven elmondta, hogyan tudom kitalálni, hogy ki micsoda, erre Zachary elkezdi, hogy mivel aktiváltam az átkomat. Erre meg mégis hogyan jött rá? Hiszen ő ember! Nem kéne ilyeneket észrevennie.. Azt hiszem, ha elkezdem neki mondani, kitör belőlem a sírás. Otthon is, bármikor, ha eszembe jut, sírok és festek valami képet. Persze, hogy az eladóm szerint azok a képeim valami oknál fogva mindig jobban sikerülnek, és gyorsabban el tudja őket adni. Nem értem. - Öö.. Izé.. Huuh.. – alig bírok megszólalni, mindjárt kijönnek a könnyeim, azt pedig nem akarom, hogy valami idegen olyan állapotomban lásson. Erőt veszek magamon, s belekezdek a történetbe. - Tizenhét éves voltam. Egy buliból értem haza, mikor apukám mondta, hogy vigyem be a kórházba, mert elesett és valószínűleg eltörött a keze. A húgomnak még nem volt jogsija, apa pedig nem tudott vezetni, így nekem kellett. Mondanom sem kell, hogy mennyit ittam a buliban.. Aztán már alig emlékszek valamire, csak az tiszta, hogy egy kórházban ébredtem, s Lilian, a húgom ült mellettem. Elmondta, hogy mi történt, s utána a nagymamámékhoz költöztünk. Lilian pedig annyira megutált a történtek miatt, hogy mindennap ezzel köszönt, hogy az egész az én hibám volt, és azt leszámítva már három éve semmi mást nem mondott nekem.. – fejezem be a mondandómat. Elég ciki, hogy bármennyire is próbáltam visszafogni kitört rajtam a sírás. Nem szeretek mások előtt sírni, ilyenkor úgy érzem, hogy nagyon sebezhető vagyok. Muszáj egy kicsit elmennem. Ha másért nem, legalább, hogy a sminkem megigazítsam.. - Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdezem szipogva, s a mosdók felé veszem az irányt. Mikor belenézek a tükörbe, látom, hogy mégsem olyan vészes a helyzet, mint gondoltam. Előveszem a táskámból a sminkemet és kijavítom. Tökéletes. Még gyorsan belekortyolok a kis flaskába is ami a táskámban van, félreértés ne essék nem alkohol, hanem vér van benne, ugyanis nem szeretek embereket megtámadni táplálkozás céljából. Inkább szerzek tasakos vért, de így, a flaskából, legalább nem feltűnő, ha az utcán is belekortyolgatok.. Visszaindulok az asztalhoz, s visszaülök a helyemre, majd egy szokásos hatalmas mosollyal beszélni kezdek, mintha az előbb mi sem történt volna. - Na, sikerült képet választanod? És ha megengedsz egy kérdést, honnan jöttél rá, hogy nem vagyok ember? Ugyanis úgy érzem, hogy te nagyon is az vagy.. – mondom, s belekortyolok a kávémba. Érzem, ahogy elveszi a vér ízét, de nem zavar, már nem.
Hmm fest, bár a rajzok alapján nem gondoltam, hogy csak unalomból rajzol. Mindent okkal csinálunk, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy ez nem így van. Minden visszavezethető valamire, az én összes tettem a családom elvesztéséhez, így tudtam túllépni rajta. Ha nem ilyen lennék, akkor eltipornának, megölnének engem is, ezt pedig nem hagyhatom. A festészetének oka is kiderült, elmondta, hogy anyja halála után kezdett el festeni. Emiatt úgy gondolom, hogy elfojthatta magában a történteket, egyszerűen nem gondolt rá, ez pedig nem jó, mindenkin ki kell, hogy jöjjenek a rossz dolgok. Valamin, vagy esetleg valakin le kell vezetni a feszültséget. Én ezt teszem már egy ideje. Persze nem ártatlanokkal teszem ezeket a dolgokat. Akiket én büntetek azok vámpírok, vagy esetleg olyan emberek, akiknek közük van a szüleim halálához, mint Elena Gilbert. A lány - ahogy én is - elbambult, elgondolkozott valamin. Az nem, lehet más, mint az élete. Próbálja titkolni, elrejteni a fájó dolgokat. - Én is elveszítettem az anyámat, de vele együtt az egész családomat, megölték őket. - a rajzot néztem miközben megosztottam vele ezt az információt az életemről. Nekem már könnyebb erről beszélnem, mert már mondhatni elfogadtam a dolgokat. Az már más dolog, hogy még mindig bosszút szeretnék állni a vámpírokon. Ekkor előtörnek régi emlékek, dolgok melyek miatt még mindig nem tudtam teljesen felejteni. Hirtelen ismét felém fordult, s a témát próbálta terelni. - Szívesen megnézem őket, bár kíváncsi lennék, hogy rólam mit tudsz meg a rajzból.- válaszoltam ajánlatára, miszerint megnézhetem a rajzait. Érdekelnek, hogy kikről rajzol. Még nem találkoztam ilyen személlyel, aki így fejti meg az embereket. Ez egy hatalmas fegyver lehet mások ellen. Habár lehet ő az a típus, aki inkább a békét szereti, mert eddig semmi olyat nem tett. Mondjuk, ha valaki hibrid annak már a természetében benne van, hogy nem igazán világbéke típusú, már csak abból kiindulva, hogy Klaus irányítja. Életemben eddig nem sok hibriddel találkoztam, vagyis hát eddig csak itt, Mystic Falls-ban volt szerencsém megismerni néhányat, de ez elég volt ahhoz, hogy megtudjak róluk néhány dolgot. Jelenleg helyzeti előnyben vagyok, hogy nem tudja azt a tényt, miszerint én is természetfeletti lény vagyok. Természetesen ezt ki is fogom használni. - Egyébként elmondanád, hogy mivel váltottad ki az átkod? - kérdeztem rá, enyhe mosoly kíséretében az arcomon. Ha rákérdez honnan tudom, egyszerűen azt mondom neki, hogy én vérfarkas vagyok és megérzem, ha a közelemben más is az. Abban az esetben ha kiszúrja, hogy nem vagyok az egyszerűen csak azt mondom, hogy egy boszorkány segített elrejteni az illatot, mert nem szeretném, ha Klaus hibriddé változtatna. Nem tudhatja meg, hogy boszorkány vagyok, mert az a továbbiakban nem lenne jó, akkor az egész tervem mehetne a kukába, ezt pedig nem szeretném, mert ez az egyik legjobb tervem.
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Kedd Aug. 28, 2012 6:52 pm
To Zachary
Megnyugodhatok, nem lett béna a rajzom. Azt mondta nagyon jó lett, ezt örömmel hallom. Zachary. Hmm.. Érdekes név, de illik hozzá. Olyan más, mint amikhez hozzászoktam, jó mondjuk Németország utánmelyik név nem lenne furcsa? Mondjuk apa angol volt, ezért Gibson a nevem. Na de ezt most hagyjuk inkább, a végén megint Liliannél lyukadnék ki. Zachary kérdése nem lepett meg. Már számítottam valami hasonlóra, ezért elmosolyodom. - Meglep, ha azt mondom, hogy festő vagyok? Gondolom nem. Már tíz éves korom óta, miután az anyukám meghalt, azóta rajzolok és festek. Apának kellett valami, ami eltereli a gondolatait a veszteségről, és a kollégái mondták, hogy jártasson tanárhoz. Én meg ugyebár pici voltam, és örültem, hogy odafigyelnek rám.. – itt hirtelen elakad a szavam. Nem hittem, hogy újra eszembe jut, de megtörtént. Miután apu meghalt, akkor én teljesen magamba zuhantam. Festeni sem tudtam. Úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem. Nem is tudom, hogy hogyan kezdtem el újra rajzolni és festeni. Talán hiányzott az életemből. Most meg idenézz, festő vagyok és elég jó árakat kapok a képeimért. Bár ezt inkább nem mondom el. Minek is? Nem szeretek belegondolni, hogy apa miattam halt meg, én meg ezzel aktiváltam a vérfarkas átkomat. Legszívesebben el is felejteném azt az időszakot. Most Zachary biztos bolondnak néz. Úgy bámulok magam elé, mint aki előtt valami szellem van. Elég ciki szitu, de remélem nem fog rákérdezni.. Csak pislogok és mosolygok rá, aztán elterelem a szót, ami mint azt már tapasztaltam, nekem eléggé rosszul megy. Folyton ide-oda nézek ilyenkor. - Öö.. Na, mindegy is. Hagyjuk. Ha gondolod, megmutathatom még pár ilyen rajzomat, itt vannak a dossziémban, és akár meg is kaphatod valamelyiket, amelyik tetszik. Ezeket ugyanis még nem látta senki, csak magamnak rajzolgatom őket, ha unatkozok. Otthon pedig megpróbálom megfejteni az embereket, mint az ilyen látnokos tévés műsorokban, tudod – mondom hatalmas mosollyal, bár nem valami meggyőzően, ezért közben remélem, hogy jól reagál a gyors témaváltásomra és nem fog kérdezősködni. Nem bírok a múltamról beszélni. Az is épp elég, hogy a húgom utál a régen történtek miatt. Nem akarom, hogy mások is tudjanak róla. Ebből a szempontból nézve, elég nehezen nyílok meg mások előtt. Tylernek is csak azért meséltem a múltról, mert megtudtam, hogy ő sem simán csak ember, hanem van képessége, természetfeletti.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Hétf. Aug. 27, 2012 12:43 am
toAnne
Mikor a lány felé álltam meglepettnek tűnt, gondolom nem sokan sétáltak oda hozzá, miközben azt a személyt rajzolta. Hát igen, kíváncsi típus vagyok, néha már túl kíváncsi, emiatt nem egyszer kerültem már veszélybe, de természetesen meg tudom oldani a dolgokat, mint ahogy azt is megoldottam. Mikor leültem elé belekortyoltam a kávémba, s továbbra is őt figyeltem, csendben. Az arcáról továbbra is a meglepettség tükröződött, de már köszönt, s mondta, hogy várnom kell míg elkészül a kép. - Rendben, és azért néha a kíváncsiság is jó dolog. - válaszoltam, majd mosolyodtam, amit nem igazán szoktam vámpírokra, még akkor sem, ha ő egy hibrid. Igaz az előbb azt mondtam, hogy ezt félreteszem, bár ez egy olyan személynek nehéz, mint amilyen én vagyok. Megszeretném érteni, hogy miért rajzol le embereket, vagyis gondolom, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, akit rajzol, illetve rajzolt. Biztos, hogy nem unalmából csinálja, bár azt is el tudom képzelni, de magamból kiindulva nem hiszem. A képet nézve észrevettem, hogy a szemeimet bámulja, jobban, mint azt a rajzhoz szükséges. Igen, nagyképűnek tűnök, vagy sem, mindig is a szemeim voltak a fegyvereim. Sokszor sikerült már kellemetlen helyzetekből kilábalnom velük. Habár most nem fogom őket semmire sem használni, csak arra, hogy lássak, nem szeretném elvonni a figyelmét a rajzolásról. Elkészült a rajz. Meglehetősen jól sikerült. - Nagyon jó lett, sőt.. - válaszoltam neki. Valóban tetszik, nagyon jól rajzolta le az arcvonásaimat. Gondolom elég gyakran rajzol, ha ilyen minőségű képet hozott össze ennyi idő alatt. - Én Zachary Rhys. - mondtam el neki a nevemet. - Én is nemrég érkeztem, bár itt születtem, szóval nem vagyok új. - osztottam meg vele ezt a dolgot. Igaz fura, mert itt születtem, de csak pár évet éltem itt, tehát mondhatni új vagyok itt, eleinte nem igazán ismertem a helyeket, de már egyre jobban feltalálom magam a városban, már nem tévedek el. - Egyébként van valami különösebb oka, hogy ilyen képeket rajzolsz? - tettem fel neki egy kérdést, nagyon bizgatja a fantáziámat ez a dolog, remélem nem csak én látok többet a dolog mögé, mint ami valójában van.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Csüt. Aug. 23, 2012 10:15 pm
To Zachary
Nyugodtan rajzolgatok, a srác is ott ül még. Mekkora szerencse! Tovább tudom figyelni a rajzhoz. De ez most mi? Itt áll előttem, és vár. Most meg leült. Ilyen sem történt még. A srác kiszúrta, hogy őt rajzolom, és idejött hozzám. Azt sem tudom, hogy erre hogyan kéne reagálnom, ez az első eset, hogy valakit érdekli az ilyen rajzom. Mindenesetre talpraesetten kezelem a témát. Mondhatni, félek egy kicsit, hogy csalódni fog a rajzban, mert ezeket még senki sem nézte meg. Mondjuk, festettem már rengeteg képet, meg portrékat is adtam már el, szóval, csak nem lehetnek olyan szörnyűek a képeim.. - Öö.. Szia! Hát még nincs kész, tehát várnod kéne még pár percet.. Mondjuk, jobb is, hogy idejöttél, az arcodat jobban ki tudom legalább dolgozni – mondom mosolyogva, s közben elsöprök egy tincset a szemem elől, hogy jobban lássak. Ahogy elnézem, nagyon jó alanyt választottam. Csak rá kell nézni, nem rossz pasi, sőt.. A szeme színét pedig nem láttam jól, ezért kicsit mérges vagyok magamra. Nem barna, hanem kék, de olyan nagyon szép kék, mint amilyen a mesékben van a szőkehercegnek. Nos, igen, olyan kék. Még egy pár árnyalat és kész a rajz, bár kicsit zavarban vagyok, hogy most tudja az illető, hogy őt rajzolom, de remélem, ez nem látszik rajtam. - Meg is van, kész vagyok – jelentem ki mosolyogva. Rápillantok a képre, és büszkén mondhatom, hogy szerintem jó lett. Odaadom a srácnak, de várjunk! Még meg sem kérdeztem, hogy hogyan hívják! Na, de vajon mi a reakció a képre? Jaj, ugye szerinte is jó lett, mert ha nem, akkor kiborulok. Egyszer mondta valaki egy képemre, hogy rossz, azóta sem vásárolt az eladómtól senki képei közül.. - Amúgy Anne Gibson vagyok, nem rég érkeztem a városba. Téged hogy hívnak? – érdeklődtem, s közben csak bámultam azokat a szemeket. Nem tehetek róla, a kék szemeknek nem könnyű ellenállni, olyan szépek.. Na de remélem, hogy nem tűnt fel neki, hiszen az kicsit ciki lenne.. Bár azok után, hogy elkezdek idegenek nézegetni a rajzokhoz.. Azok után ez már szinte semmi.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szer. Aug. 22, 2012 4:51 pm
toAnne
Az elmúlt pár napom eseménydúsabb volt, mint azt vártam. Igaz amúgy sem unalmas életet élek, így ez nem is gond, de muszáj egy kis pihenő, ezért elmegyek a Starbucks kávézóba meginni egy kávét. Mindenkinek szüksége van egy pihenésre, megiszok egy kávét és meglátom, hogy mi lesz. Akkor kocsiba be és irány a belváros. Nem lakom messze, de azért kocsival minden egyszerűbb, valamint gyorsabb is. Megérkeztem a kávézóhoz, leparkoltam, s bementem. Kint jobban szeretek lenni, de most olyan meleg van, hogy ez nem menne. Leültem egy középen lévő asztalhoz. Megrendeltem a kávémat, s vártam míg kihozzák. Szétnéztem, semmi ismerős arcot nem láttam. Visszafordultam, mert megkaptam a kávémat. Nem vagyok nagy kávéivó, de azért néha-néha iszom egy keveset. Az ajtó felé tekintettem, mert bejött egy felettébb gyönyörű lány. Az épület egyik sarkában lévő asztalnál foglalt helyet. Elővett egy füzetet, valamint egy ceruzát. Óvatosan figyelem nehogy kiszúrja. Nem szoktam ilyet csinálni, de érdekes személynek tűnik. A lány elkezdett nézelődni, ekkor elhúztam a szemem, mert rám nézett. Pár másodperc múlva a füzet felé hajolt. Először nem tudtam, hogy mit csinál, végül rájöttem, hogy rajzol. Ez a dolog eszembe juttatja, hogy ideje lenne már az új varázslataimat összegyűjtenem, hogy jobban áttekinthetővé tegyem, bár ezzel most nem igazán szeretnék foglalkozni, legalábbis a mai nap nem. Visszapillantottam a lány felé, láttam, hogy fekete fehérben rajzol, továbbá meglepetésemre engem. Érdekes. Nem megyek oda, mert érdekel a végkifejlet, de nem hiszem, hogy a túlzott kíváncsiságom ezt engedni fogja. Visszafordultam, s belekortyoltam a kávémba, mert már meg is feledkeztem róla. Isteni ez a kávé, a legjobb, amit itt ittam. Ismét a hölgy felé fordultam, már nem bírok a kíváncsiságommal. Felkaptam a kávémat, majd elindultam felé. Mikor odaértem, pár másodpercig megálltam felette, egy szót sem szólva, végül leültem elé. - Bocsi, csak kíváncsi vagyok. - nyögtem ki ennyit. Míg ide nem értem nem éreztem rajta, hogy hibrid, már mindegy, mert nem fogok elmenni, sőt ettől csak érdekesebb lesz a dolog.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Aug. 18, 2012 7:37 pm
To Amber
Egy korty fekete, egy oldalnyi lapozás, egy nagy unott sóhajtás. Ezek váltogatják egymást tökéletes sorrendben. Nem tudok már mit kezdeni a sok rizsázással, amit a különböző orvosok vagy pszichológusok, vagy bölcsek, vagy terapeuták írnak le. Csak nekem kezd mindegyik ugyanolyanná válni? Lehet. Amikor a könyvtárban csavargok és nézegetem az embereket, mindegyik nagy izgalommal emel le egy-egy könyvet, amit egy neves pszichiáter/pszichológus írt. Én pedig lazán lekapok egyet, meg sem nézem a címét, azt, hogy ki írta, megyek a pulthoz, hogy meglegyen az e havi olvasni valóm. Nem kell félreérteni, szeretek olvasni. Sokkal jobb, mint az üres tévét, vagy a számítógép monitorját bámulni egész nap. Csak már az ilyesfajta könyvekből picit sok volt. Másfajtát nem nagyon olvashatok, mert félő, hogy rohamom lesz, vagy micsodám. Azt már mondjuk tudom, hogy átváltozni, csak teliholdkor szoktam. Egy könnyed kis thriller, vagy krimi, vagy fantasy nem változtat dühöngő őrülté, de Dan bagólesőjét nagyon beindítják az ilyenek. Ha már így szóba hoztál a kis magánbeszélgetésben, ami épp a fejedben történik, mikor is fogsz ilyeneket kivenni? Már unom a pszichológiát! A-tól Z-ig fel tudom sorolni az összes pszichés betegséget, ami csak létezik. Még azt is amit nem találtak ki! Unom már, és te is. Dobd ki a könyvet, gyújtsd fel, dobd vízbe, rakd a mosógépbe! -Kuss már! - morranok alig hallhatóan, hogy azért mégse figyeljen fel rám az egész kávézó. Felhörpintem a csészémből az utolsó pár csepp kávét, picit hátrahajtott fejjel, amikor megérzek egy nagyon ismerős és mégis kissé orrfacsaró szagot. Nem emberi és néha szoktam érezni a város egyes területein. Rövid ideig ugyan, mert elfújja a szél, de ezt most nem igazán fogja. Előrenézek, miközben leteszem a csészét az asztalra és rögtön megpillantom Ambert. Nem tudom ugyan már, hogy hol találkoztunk és mikor, de ismerem és ez az egy ami most biztos. Na meg az, hogy ahogy közeledik felém, a szag is erősödik. Hajtok egy szamárfület a lap sarkára, majd becsukom a könyvet és lerakom magam elé. Gyorsan végignézek rajta és szám sarkában megjelenik egy aprócska mosoly. Szépen öltöztetik fel a pincérnőket manapság, de ezek szerint a kávézó igazgatója vagy régen volt nővel és kanos, vagy csak egyszerűen perverz, vagy gondol férfitársaira is. Mindenesetre a ruha bevált, gratulálok. -Szia! Itt voltam végig a városban, csak ritkán lépem át azokat a határvonalakat, amik a lakásom, az orvosom, a könyvtár és a bolt körül húzódnak. Én is régen láttalak. Ez lehet a második, vagy harmadik alkalom, nem? - még egy ideig hagyom, hogy lássa a bárgyú vigyort az arcomon, majd lelohad és ujjaimmal dobolni kezdek a combjaimon, mintha csak arra várnék, hogy leléphessek innen. Vagy veszélyben érzem magam miatta? végtére is más a szaga, mint az embereknek, és ez parfümtől, vagy dezodortól nem lehet. Lehet hogy egy eszelős gyilkos! Egy pszichopata állat! Emlékezz csak vissza azokra, amiket olvastál. Minden gyilkos könnyen tud barátkozni, megbíznak benne az emberek és amikor nem számít rá senki, piff-puff már kívülről is látja a testét. Menjünk haza szerintem, otthon is van kávé. -Igen, de nem... Mi? - rázom meg a fejemet és csípem meg végül a lábamat nadrágon keresztül. Na na. Azért maradjunk észnél.-Bocs... Amber. Hát a te ruhádra sem lehet panaszkodni. Nem fázik a köldököd? - próbálok poénkodva célozni jó mélyen dekoltált felsőjére. Dobolok tovább a combjaimon és próbálom nem kínosnak érezni azt a minimális csöndet ami beáll. Elég zárkózott vagyok és legtöbbször egy Néma Levente. Nem szeretem ha beszélnem kell. Néha olyan furcsa. Mintha megerőltető lenne egy idő után, úgy, hogy nem vagyok fáradt, nem buliztam szét az agyamat az előző este. Bár kevés emberrel beszélek, kevesebbel, mint amennyivel egy átlag ember szokott, így is le tudnak fárasztani. A könyvtáros csaj a kitalált történeteivel, amikkel próbálja azt a látszatot kelteni, hogyha bemegy valahová, akkor mindenki megismeri és felállva köszönnek neki. Ugyan már. Ezekre csak rábólintok, mosolygok párszor és megyek a lehető leggyorsabban haza. -Mi újság veled? Meg mióta dolgozol itt? Nem láttalak még itt, bár lehet az is közrejátszik, hogy ritkán járok ide. - újra elmosolyodom, közben fejben gratulálok magamnak, hogy ilyen ügyesen tettem fel két egymástól független kérdést. Pláne, hogy a munkájához semmi közöm. Valld be neki, hogy hülye vagy és akkor nem is raboljátok tovább egymás idejét. Vagy Kezdd el folyatni a nyálad és aztán vesd magad a padlóra. Garantálom, hogy élő ember nem marad a közeledben. Dan aztán fölnevet hangosan, én pedig reflex szerűen elkapom a bal fülemet és megtépázom kicsit, majd megvakarom, mintha mi sem történt volna. Bár egy ilyen incidenst nehéz lehet nem észre venni, főleg ha az illető előttem ül. Ezt már egy mosollyal nem igazán fogom elintézni. Kérdezz még valami okosat, hátha az eltereli erről a figyelmet! Mérlegelem a dolgokat, miközben a kezemet visszapakolom a combomra és nekidőlök a szék támlájának. Végül is arra jutok, hogy csöndben kell maradnom. Jobb is.
/u.i.: semmi gond, én is késtem a reaggal nyaralás miatt:D/
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Aug. 12, 2012 8:12 pm
Edgar & Amber
Encounter in the workplace - the joy of seeing.
Egy biztos; utálom a munkám. Ezt már többször megjegyeztem magamban, de már eljutottam arra a szintre, hogy azt mondjam kész, vége, felmondok. Hogy miért gondolom így? Kérem szépen azért, mert a drága felettesem kiadta parancsba, hogy mától fogva egyenruhában kell felszolgálnunk. Nos, lehet hogy csak én gondolom így de akkor is, szerintem nem azért jövök ide minden egyes nap, hogy olcsó k*rvának öltözve parádézzak a férfiaknak. Arról nem is beszélve, hogy számtalanszor megfordulnak erre kisgyerekek. Velük mi van? Ők nem számítanak? Teljesen mindegy, ők is láthatnak így minket? Édes istenem, a szoknya alól majdhogynem kint van mindenem! Persze, nem azt mondom hogy nem szeretem ezt az érzést, de többnyire csak akkor nem, amikor a hálószobában vagyok… Vagy éppen nem ott, de a célzást szerintem lehet érteni. Viszont a mai napot még muszáj végig robotolnom, ha megakarom kapni a fizetésemet, úgyhogy egy percnyi habozás után a nemrégiben felvett rendelésnek megfelelően megfőzöm a kávékat. Milyen unalmas! - Ebből a helyből is sztriptízbár lett, vagy csak te vagy olyan könnyűvérű, hogy ilyen hacukát kapj magadra? – Hallok meg egy férfihangot mögülem, és akaratlanul is elnevetem magam. Bár hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az illető csupán úgy viselkedik, ahogy a többi pasi szokott a jelenlétemben, avagy tényleg így gondolja. Minden esetre megfordulok, és az elkövetkezendő pár percben egész jól elbeszélgetünk. Úgy mindenről. Ő is megjegyzi, hogy ez a hely az évek(?) multával egyre szörnyebb lesz, s hogy már a Jóisten se segíthet rajta. Én csak nevetek az ilyesfajta megjegyzésein, majd unottan veszem észre, hogy a megszokott kávéadag lefőtt, és csak arra vár, hogy felszolgáljam a vendégeknek. Unottan fordulok meg, s készítem elő az italokat, majd felkapok egy tálcát, hogy ki tudjam vinni a rendeléseket, s közben eltervezem, hogy megállítom a férfit, hogy várjon meg, mindjárt végzek. Ám mire megfordulok, már csak hűlt helyét látom. Csalódottan biggyesztem le az alsó ajkam, majd egy vállrándítással félresöpröm minden keserű érzésemet. Kár, hogy ő is elment, legalább valakivel el tudtam volna ütni az időt! Nos, minden esetre elrejtem a valódi érzéseimet, mosolyt erőltetek magamra, és kiviszem az italokat az asztalokhoz. Csak bírjam ki ezt a napot! Holnap esküszöm, hogy másik állás után fogok nézni. Sajnos nem emlékszem, hogy itt van-e felmondási idő, de ha igen, nem tudom mit fogok csinálni. Én biztos hogy egynél több napot nem fogok ebben a hacukában parádézni. S különben is, rajtam kívül még nem is tudom hány pincérnő dolgozik itt, csak az a baj, hogy én dolgozom helyettük is. És elég volt. Figyelmem elterelése végett dúdolgatni kezdek, amit ahogy nézem, a munkatársam nem nagyon élvez. Tudom, hogy idegesíti ha a mellette lévő bármi mást is csinál a lélegzésen kívül, de most az egyszer el kell viselnie a dolgot anélkül, hogy rám szólna; ugyanis vendége akad. Végre nem engem nyüstölnek! Inkább oda se nézek, hátat fordítok és hallgatom, ahogy a kollégám unottan kiszolgálja a férfit. Legalábbis a hangja alapján merem remélni, hogy az. S hogy az igazat megvalljam, ismerős ez a hang… ahogy a szag is. Miért? Ki lehet ez? Lehet hogy rossz a memóriám, de egyszerűen képtelen vagyok felidézni! Egy ideig az alsó ajkamat rágcsálom, s próbálok ellenállni a kíváncsiságomnak. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy most munkaidőben vagyok, és éppen a szokásos pihenőmet töltöm… Ami, bár nincs benne a munkaköri leírásban, és mégis bevezettem. Muszáj egy kis szieszta, anélkül nem bírnám ki! Khm, szóval, próbálom magam ezzel csillapítani, de ekkor az is eszembe jut, hogy azzal a valakivel el tudnék beszélgetni, és gyorsan elmehetne az idő. Végül is már csak egy óra van a műszakom végéig. Akkor odamegyek hozzá! Még mindig érzem az illatát, szóval biztosan itt van valahol. Így hát megállok a kolléganőm mellett, és előadom az imént gondolatban lejátszott ötletet. Ő nem igazán örül neki, s leginkább csak unottan néz rám, de ismer már annyira hogy tudja, úgysem fogom meggondolni magam. Mivel elakarom hagyni ezt a helyet, még csak azzal sem tudnak megfenyegetni, hogy kirúgnak, úgyhogy… Igen, belátja a lány is, ezért csak legyint, és már enged is utamra. Sajnos a ruha még mindig rajtam van, de próbálok nem foglalkozni vele, úgyhogy elhagyom a pultot és körbepillantok a kávézóban. És meglátom Edgart! Ekkora mázlim nem lehet! De úgy látszik hogy mégis, úgyhogy széles mosollyal az arcomon indulok el felé, és mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem zavar az a könyv a kezében. Ugyan, ha én itt vagyok, miért olvasna? Szerintem sokkal szórakoztatóbb társaság vagyok annál… - Szia! Hát te merre voltál? Már jó ideje nem láttalak. – Nézek rá majdhogynem vidám szemekkel, majd helyet foglalok vele szemben. Rákönyökölök az asztalra, a kezembe temetem az állam, s mosolyogva nézek a… barátomra? Igazából nem tudom, mert ő sem tud rólam semmit. Sokszor elpapoltam már, hogy az egyetlen ember – vámpír – aki tud rólam egy s mást, az az átváltoztatottam. S még ő se mindent. Például neki fogalma sincs arról, hogy miért vagyunk itt, Mystic Fallsban, és miért nem Londonban tengetjük a napjainkat. Mármint, hogy én miért nem vagyok ott. Ő csak úgy utánam jött, amiatt a kötelék miatt, ami van köztünk. – Héj, jól nézel ki. Tényleg. Bár nem mintha eddig nem így lett volna… – Búgom neki oda, és bár nagyon bírom őt, azt mégiscsak meg kell jegyeznem, hogy a szagáról nem mondható el ugyanez. Tudom hogy ez farkas dolog, de attól még igazán elfedhetnék valahogy, mert van egy olyan érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem bírja. Talán kiábrándító, hogy egy több mint hétszáz éves vámpír így gondolja? Hogy még nem volt képes megszokni? Talán. De egyáltalán nem érdekel, az egyszer biztos. Egyébként miért gondolkodom én ilyeneken? Most, hogy itt van mellettem az egyik barát… féleségem? Mármint igen, tényleg a barátom, csak nem tud rólam semmit. Annyit biztos, hogy vérszívó vagyok, de szerintem még annyit sem árultam el, hogy hányadik évemet töltöm idén. Végül is ennyit elárulhatnék neki… De mindegy is, inkább csak mosolygok rá, és próbálom nem teljesen idiótának érezni magam a munkaruhámban.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Aug. 11, 2012 12:42 pm
To Amber Watson
Pihenjen otthon sokat, Edgar! Azt javaslom, hogy a televíziózást egy ideig hagyja abba, csak pszichológiát olvasson és ne válaszoljon a fickónak a fejében. Érti? Ne válaszoljon és akkor elhallgat! Viszlát a jövőhéten. Ezekkel indított útnak órákkal ezelőtt Dr. Frederickson. Most az ujjaimat tördelve, táskámban egy rakat könyvvel igyekszem egy kávézóhoz, hogy újratöltsem magam. Még hogy az segít ha nem válaszolok. Ha tudná a doki, hogy mennyi éven keresztül akartam figyelmen kívül hagyni azt az idiótát a fejemben, de csak addig szekált, ameddig nem válaszoltam neki. És még hány éven keresztül is fogod ezt próbálgatni drága barátom! Igen, újra itt vagyok! Örülsz mi? Hiányoztam? Az a doki csak hülyeségeket mondd amúgy is. Edgar, hát mi egymásnak lettünk teremtve! Nem gondolod komolyan, hogy egy ilyen sok éves barátságot meg kéne őrizni az idők végezetéig? Azonnal válaszra is nyílnak az ajkaim, kezem lendül a fülemhez, mint válaszreakció. -Nem hiányoztál különösen. Jobban örültem volna, hogyha most kivételesen békén hagysz. Tudod mit? Hogyha már ilyen jó barátok vagyunk, akkor adok neked egy nevet. Na mit szólsz? Mivel olyan furcsán férfihangod van, ezért a Danre gondoltam. Hirtelen egyetlen cikis név sem jutott az eszembe, de elégedj meg ezzel és szokj hozzá. Úgyhogy, Dan, most pofa be és 10 percig egy szót ne halljak tőled! - közlöm beszélgető partneremmel normál hangerőn, amivel sikeresen elértem, hogy az utcán lévő embereknek a fele megbámuljon, a másik fele pedig átmenjen a szemben lévő járdára. Nem lesz ez így jó. Mielőtt fülemet megtéphetném ahogyan szoktam, leeresztem inkább és mintha mi sem történt volna sétálok tovább. Gondoltam már rá, hogy ha beszélgetni támad kedvem magammal, akkor csak a fülemhez emelem a telefonomat és úgy beszélek, de sajnos a beszélgetés sosem fejeződne be azzal, hogy kinyomom a telefont. Viszont Dan tényleg elhallgatott. Eleresztek egy hangos, megkönnyebbült sóhajt és besétálok a kávézóba. Egy-egy bátrabb ember általában odaszól, hogy én hogy vagyok még szabad lábon és miért nem rohadok egy gumibörtönben. Nem tudják rám bizonyítani, hogy képes lennék ártani másoknak. Minden pszichológia teszten átmentem, tisztában vagyok a világ dolgaival, beszámítható állapotban vagyok legtöbbször, nem fogyasztok sem alkoholt, sem drogokat, még csak rágyújtani sem gyújtok rá. Ellátom magam, fizetem azt a miniatűr albérletet, ahol épp lakom, igaz a lakótársaim már panaszkodtak rám, hogy miért kell az éjszaka közepén üvölteni és néha gyanús hangokat hallanak tőlem, na meg úgy beszélek, hogy nincs ott senki. Mondd azt, hogy médium vagy és éppen egy lélek tért vissza hozzád, hogy üzenjen a kiskutyájának! Eleresztek egy halk kuncogást, és eltakarom a számat. Nem rossz gondolat, csak épp ha jön hozzám valaki, hogy beszélni akar a nagyfaterral, hogy hova dugta azt a 200.000$-t amit elvileg örökölnének az unokák, akkor mi lesz? Bár mondjuk kitalálni is kitalálhatok bármit. Általában ezek is hazudnak. Leeresztem a kezemet és egy édesen kisfiús mosoly kíséretében a pultos lányra nézek. -Egy jó erős feketét kérek. Csak úgy simán natúrban. - kérhettem volna valami lightosabbat, mivel még csak álmos sem vagyok, viszont az az érzet megvan, hogy kimerültem kicsit. Pszichiáter után mindig így érzem magam. Előszedem zsebemből a pénztárcámat és a pultra tenyerelve dobolni kezdek. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hány ember szenved még azzal a tudattal, vagy téveszmével, hogy vérfarkas. Vagy kinek van beszélgetőtársa a fejében, vagy ki hiszi azt, hogy ő Jézus, vagy ki hisz abban, hogy napokon belül eljön a világvége és mindenkinek annyi? Ha benéznénk pár ember fejébe, biztos találnánk ott egy-két érdekességet. Mocskos titkokat legalábbis biztosan. Vagy esetleg a bankkártyájuk pin kódját... -Dan maradj csöndben! - morranok és a pultos kislány olyan riadt szemekkel mered rám, mintha szellemet látna. -Aaaa telefonomat neveztem el Dannek. Vicces nem?-kezdek bele egy zavart röhögcsélésbe, miközben elveszem tőle a kávét és elé tolom a pénzt. A visszajárót meg sem várva török magamnak utat az egyik sarok asztalhoz, majd leülök és egy ideig némán nézem az asztallapot. Leveszem magamról a táskámat és mielőtt letenném a földre, kiveszek a könyvek tömegéből egyet, majd a táskám a földön landol a szék lába mellett. Leteszem a könyvet az asztalra a kávém mellé és nézegetem a borítóját. Van egy olyan megérzésem, hogy ez sem fog segíteni, de mindenből tanul az ember. Bár nekem ilyen téren már nehezen lehet újat mutatni, annyit olvastam már a függőkről, mentálisan zavarodottakról, azokról akik kiskoruk óta a diliházban vannak és egyre mélyebbre süllyednek a saját agyukban, már ha azoknak még van agyuk annyi gyógyszer után, amennyit bekapkodtak az évek során. Nekem is ennyi eszem lesz vajon? Ajkaimat rágcsálom egy ideig, majd belekortyolok a kávémba és kezembe veszem a könyvet. Lássunk akkor neki.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Csüt. Júl. 19, 2012 12:35 am
To Zachary
Itthon semmit sem tudok csinálni. Olyan, mintha megállt volna az idő, semmi hang, semmi mozgás. „Halálra” unom magam. Talán bemegyek a városba, iszok egy kávét vagy valamit, s közben még rajzolni is tudnék. Imádok ismeretlen embereket rajzolgatni. Mindig próbálok rájönni, hogy milyen a természetük, az öltözékük, a hajviseletük, és a viselkedésük alapján. Egyszer lerajzoltam egy aranyos nénit, miközben teát ivott, rendszeresen jártam arra a helyre. Mindig ugyanazt kért, és ugyanott ült. Biztos valami fontos élmény fűzte a helyhez, talán ott ismerte meg a férjét. Ezek a rajzok jelentik számomra a legtöbbet. Imádok itthon leülni, és tanulmányozgatni a személyeket, mintha valami látnok lennék, pedig semmi közöm nincs hozzá, és biztos rendesen félretippelek mindenkit. Mégis, nagyon jó figyelemelterelő tevékenység. Múlt héten vettem egy új sortot, meg egy új felsőt, még nem tudtam felvenni, most itt az idő! Kimozdulok itthonról, nem is értem miért zárkózok be ennyire. Még keresek egy nagy táskát, ami illik a szerkómhoz, és belefér a rajzfüzetem is. Beledobom még a kis tolltartóm, amiben a kedvenc rajzceruzáim vannak. Igen, olyan is van, bármennyire is meglepő. Elindulok a városba, remélve, hogy találok valami jó kis kávézót. Meg is van! Egy Starbucks kávézó. Tökéletes, ide sokan is szoktak járni, biztos találok rajzolni való emberkéket. Bent leülök egy kis asztalhoz a sarokban. Egy Mocha Frappuccino-t és egy muffint rendelek. Imádom őket, na jó főleg ezt a kávét, de mindig veszek hozzá valami kis sütit is. Miután a pincér meghozza a rendelésem, körülkémlelem a termet. Érdekesnél-érdekesebb embereket látok, és ennek örülök, közben megeszem a kis sütimet. Belekortyolok a kávémba, mely csoki, jég és természetesen kávé tökéletes összeállítása. Körülnézek, vajon kivel kezdjem a rajzolást? Észreveszek egy srácot, barna rövid hajjal, és ha jól látom barna szemekkel. A színek nem is fontosak, hiszen fekete fehérben rajzolok. Elkezdem papírra vetni, amit látok. Már megszoktam, hogy néha idiótának néznek, mert bámulok idegen embereket, aztán leesik nekik, hogy rajzolok. Elég vicces. Míg a képet csinálom, iszogatom kávémat is, olyan jó ebben a melegben valami hűsítőt inni.
A hozzászólást Anne Gibson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 23, 2012 10:12 pm-kor.
- Reménytelen? - kérdezem, és elgondolkodom egy hosszú pillanatig. - Milyen értelemben? Egyébként - legalábbis szerintem -, addig senki sem az, míg ő maga nem adja fel - vonok vállat könnyedén, és kiiszom az utolsó cseppeket a poharamból. Tényleg így vélem, igazat mondtam a fickónak, elvégre amíg hiszel magadban, addig meg van az esélyed arra, hogy ne vessz el, hogy újra önmagadra találj, és megvalósítsd a céljaidat. Ha feladtam volna, és nem kapaszkodnék olyan nagyon a reménybe, valószínűleg már rég kiveszett volna belőlem minden érzelem, és emberség. De szégyent sem akartam hozni elhunyt kedvesemre, pedig sokkal, de sokkal könnyebb lett volna, ha feladom az érzéseim, és megszabadulok tőlük, de nem akartam ezt. Nem akartam gyenge lenni, és az első szembejövő lehetőséggel élni, saját erőmből akartam küzdeni, és nem feladni a harcot a bennem tomboló gonoszsággal. Nem engedhettem neki, mert azzal ellent mondtam volna önmagamnak, és gyengévé váltam volna, még ha fizikai értelemben erősebbé is. Én nem akartam soha ilyen lény lenni, mégis ez lettem, és ha már ember nem lehetek többé, hozzam ki a legjobbat a helyzetből. Elvégre erről szól az élet. Élj a lehetőségekkel, és fordítsd őket a javadra! Üres poharamról az üresség érzése ugrik be, amit akkor éreztem, mikor elveszítettem Damian-t, és ettől olyannyira megrémülök, hogy lehunyom szemeim, mély levegőt veszek, és csak ezután pillantok fel újra a vámpírra. - Ismerős gondolat. Én is csak akkor vetem be a képességeim, amikor a szükség óhajtja - sóhajtok fel, és azt kívánom, bár ne hallottam volna a szavait, amik ezután következtek. Nem szívesen beszéltem erről senkinek, mert ez számomra kényes téma, és hát, lássuk be, az ember nem szívesen beszél olyasvalakiről, aki fontos volt neki - sőt, még mindig az -, és elveszítette. Vámpírként pedig nehéz elviselni a múlandóságot, mivel te sohasem változol. - Az elején nem voltam egyedül. Egyébként kösz a bókot! - forgatok szemet, és sértődötten fújtatok, csak mert felkavartak az emlékek, és ilyenkor nincs kedvem jópofizni. Hívhatod ezt hangulatingadozásnak, vagy szimplán rossz modornak, de ez van. - Aztán egyedül maradtam, és egymagam birkóztam meg mindezzel. Ölök embert, és elveszem a vérüket, de nem szívesen. Viszont az állatvér nem kecsegtet - fintorgok egy sort, és halvány mosolyt erőltetek magamra. - De az élet nem könnyű, mondhatni szívás, nem igaz? A mi esetünkben szó szerint véve is az - ejtek meg egy ideges, halk nevetést, ami nem jön szívből kicsit sem.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szer. Jún. 20, 2012 12:56 am
Vicky & Nick R.
Nehéz egy eset volt, annyi szent. Ismertem ilyen lányokat, sőt dolgoztam is velük. Nem sokat tudnak magukról, de mindinkább többet vannak egyedül egyre jelentéktelenebbé válik számukra, hogy kik ők. Az éhség, a vámpírság nagy úr volt, egy kibaszott isten, ami minden mást el bírt feledtetni az emberrel. Igen, a bennünk lévő mihaszna halandót egy pillanat alatt földre küldte, ha kellett. Ezért volt rendkívül szar az a kis gomb, az a képesség, ami ki tudta kapcsolni az emberi részét a vámpírnak. Furcsa mód nálam ez anélkül is működött. - Tehát te kifinomult tudással rendelkezek a női nemről - elmorfondíroztam egy pillanatra és egy remek gondolat kezdett beágyazódni a fejembe. - mit gondolsz így első látásra - könyököltem hátra a székemre. - én reménytelen eset volnék?- Kíváncsi voltam erre hogyan vágja ki magát, milyen epés megjegyzés jut ezúttal nekem. Mielőtt értekezést tartott volna a válaszommal odaintettem a pincért.
- Elnézést, nem akarok jelenetet rendezni, de megtenné, hogy rak ebbe egy kis jeget? - A pincér felé nyújtottam a forró kávémat, mire ő értetlenül felvonta a szemöldökét és ajkán csipetnyi gúny jelent meg. - A kávét nem vesszük vissza, főleg, ha már beleittak, pajtás - bosszúsan maga elé vette a jegyzettömbjét, de kicsit sem azért, hogy ráírjon valamit. Sokkalta inkább szórakoztatott a tény, hogy hiába adta elő magát, mint a spanyolviaszt szaró szabályzatbuzi, a jegyzettömbjét egyenesen nyúlfarknyi szerszámát rejtő nadrágja elé helyezte. - Nos - raktam le az asztal szélére a kávémat. - Ez esetben - hátradőltem a széken és előhalásztam a pénztárcámat és kivettem belőle a kávéra valómat. - elmondhatod a főnöködnek - intettem a fejemmel a tekintélyesen mustrálgató egyenruhás pali felé. - hogy egy seggfej vagy és alkalmatlan vagy a vendéglátói iparban dolgozni, ugye? - a tekintetem már mélyen az övéibe fúródott és vigyorogva adtam ki a parancsot. - Természetesen, uram - bólintott remegő ajkakkal. - Vagy - forgattam meg az ujjaim közt a pénzt. - beledobsz ebbe a kibaszott kávéba két szem jégkockát és elfelejtjük a korábbit. Nos? - Igen, hozok... - azzal elment és nem voltam hajlandó Vickyre nézni. Nem is igazán voltam biztos benne, hogy ezt neki látnia kellett. Valahogy mégis magyarázatra szorult. - Az igézés sok esetben működőképes a hétköznapokban, de nem szívesen csinálom, mégha ennek ellenkezőjét is láttad - rámosolyogtam és visszatettem a pénztárcát a helyére. Mikor kitért arra, hogyan tanulta meg kezelni azt, hogy micsoda, egy fél másodpercre meglepődtem. - Ki volt melletted ez alatt? Elég hihetetlennek tűnik, hogy egymagad dolgoztad fel mindezt... kivéve ha évtizedekbe telt a mészárlásod utáni enyhülés. - Egyben fokozódott bennem a kíváncsiság és a düh, amiért felellősnek éreztem magam, azért, ha ennyi emberélet hullt széjjel ill. buzgó érdeklődést a teremtőjével kapcsolatban, aki valószínűsíthető módon egyedül hagyta.
Kérdésére csak egy szemforgatást kapott feleletképp. Általában nem szokásom minden jött mentbe belekötni, és fecsegni ennyi baromságot, amit ennek a vámpírnak összehordtam, igazság szerint fogalmam sincs mi lelt. Nem szoktam ilyen közvetlen lenni, inkább visszahúzódó, s olykor nem érzem jól magam a természet feletti lények világában. Utálok rádöbbenni, hogy csak egy ostoba vérszívó vagyok, aki nem azt az életet éli, amire valójában vágyik, hogy soha többé nem lehetek ember, nem lesz családom, és örökké a vérre fogok vágyni. Emberek közelében viszont újra ember lehettem, bár szinte soha nem adatott meg ez a luxus nekem, főként azért, mert én nem engedtem meg magamnak. Emberek közelébe csak akkor kerülök, ha épp a vérüket veszem, nem kötök velük barátságot, hogy végül kegyes hazugságokat alkalmazzak, és így védjem azt a bizonyos kiválasztottat. Gondolataimból lassan csúszok vissza a jelenbe, és próbálom felidézni, mit is mondott épp az imént a fickó. Aztán mikor végre eljutott az agyamig, hogy miről is beszélt, szólásra nyitottam ajkaim, ám előtte még felvontam a szemöldökeim. - Azt mondtam, a nőknek sokszor elég az is, nem azt, hogy én ilyen volnék, vagy erre vágyom - ráncolom a homlokom, de a srác vigyora még mindig arcán virít, én pedig számba harapok, hogy ne vihogjak fel hirtelen, de egy mosoly még így is odafurakszik. Ahhoz képest, hogy az előbb még feldühített az egész jelensége az idegennek, most valahogy sokkal egyszerűbb vele társalogni. Lassan rájövök, hogy valójában pont egy ilyen lény társaságára van szükségem. Aki nem kérdezgeti, honnan jöttem, miként lettem vámpír, és nem érdeklik a konkrétumok velem kapcsolatban. Lesütöm a szemem, és úgy teszek, mintha nagyon lekötne az italom kevergetése, holott inkább szégyellem magam, hogy ilyen idétlenül viselkedtem. De hát na, csak vissza akartam vágni, és úgy tűnt az első reakciója a döbbenet volt, tehát ezzel már egy félsikert értem el. Tekintetem újra az övébe fúrom, és hallgatom amit mond. Szemeim tágra nyílnak a hirtelen témaváltoztatásán. Most akkor hogy van ez? Azt hittem nem érdekli mi van velem, és miért ültem ide... - Nem lep meg. Hogyan élhetnél normális életet, ha egy állítólagos nem létező lénnyé váltál? - teszem fel a szónoki kérdést, és a plafonra bámulok, majd újra őrá, és ingatom a fejem. - Igazad van. Nem szeretem ami vagyok, ezt sosem tagadtam. Egyszerűen csak megtanultam, hogyan kezeljem a dolgot, és hogyan boldoguljak így, vámpírként - vontam vállat, és ami azt illeti tudom is kezelni, csak néha roppanok össze, de a világért sem mutatnám ki senkinek sem a fájdalmam. Egyedül egy személy érthetett meg ezen a világon, és őt elveszítettem. Havennel pedig még nem rágtuk át magunkat mindenen, azt hiszem, talán kicsit megbántottam, mikor szidni kezdtem az apját. Persze azt nem tudom, tisztában van-e egyáltalán azzal, miatta lettem ilyen. Félek, összetörné őt, s nem lehetek ilyen önző. Inkább kapjunk hajba, minthogy megtudja, miféle szörnyeteg volt, akit úgy tisztelt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Jún. 03, 2012 9:41 am
Vicky & Nick R.
Komolyan elgondolkodtam azon, hogy a sok munka miatt kényszerképzetek támadtak rám Vicky személyében. Meg sem lepődtem volna. Vagy ha hirtelen megszólalt volna, hogy : - Színész vagyok, azok ott meg rejtett kamerák, ez meg itt a Rémes Hiszti! Már csak azzal lett volna némi reális problémám, hogy a vámpírok világa is van-e olyan seggfej, hogy ilyesmivel foglalatoskodjon, úgymint a valóságshow-k. Oké, az évszázadok során lehet, hogy a rettenetes nagy unatkozás közepette valaki erre adta a fejét, de akkor is. Na, nem azért, de szántam az ilyen fickókat. Ahelyett, hogy elfogadta volna azt a bazi nagy szemfogat a szájában, kényszeredetten a valósághoz próbált tartozni, abban a hiszemben, hogy nem kívánja a vele szemben ülő interjúalanyt. - Szóval, ez a szakterületed? - érdeklődtem, elhessegetve a fanyar megjegyzését. A hülye nem látta, hogy direkt köt belém. Kislányos nyaggatás volt ez, megfűszerezve a tinilányokra jellemző sértettséggel, főleg ha az a "vámpír vagyok, rám semmi nem vonatkozik" korszakban volt. - Tehát, amiért ideültél, nekem elegendő azt tennem, hogy a magam dolgával foglalkozom, közben te pedig kiéled a nőkre jellemző elég ha beszélhet valakihez hangosan elképzelést? - elvigyorodtam és elkezdtem azon morfondírozni, hogy ténylegesen épelméjű-e a kisasszony. Majdnem biztos voltam benne, hogy magányos és ezért mászik rá gyanútlan lelkekre, aztán egy félóráig kábítja őket, végül lelép. A kávém még mindig füstölgött, amiért forró vízzel öntötték fel, habár nem tudhatták, hogy én igyekszem mindent hidegen fogyasztani. Szeretem a vámpírokra jellemző étkezést a legteljesebb mértékben kiélvezni, hogy a legtovább tarthasson a hatása. A frissen fogyasztott vér pedig forrón! a legjobb. Belekóstoltam és azon mód elárasztja a belsőm a koffein mérgezően kellemes hatása. A vámpírokra nem hat olyan szinten a kávé, mint az emberekre, de az én vérem is jobban pörgött, mint általában. - Vámpírként nem tudtam, hogyan kéne normális életet élni. És sejtéseim szerint, - rásandítottam. - te sem tudod. És mielőtt kismonológba kezdenél arról, hogy tökéletesen elvagy, mond meg az igazat! - Nem tudtam, hogy miért lépett üzemmódba a mentor ösztönöm, ahogy Flinn vagy Jack szokta nevezni. Láttam rajta; úgy festett, mint egy törött lábú, házi macska. Az ember megvetette, amiért felmászott a fára, de szánta, mikor nem bírt lemászni arról. Így volt ez ezzel a Vicky lánnyal. Nem bírtam volna elviselni, ha a hírekben meghallom, hogy egy sikátorban valami elmebeteg vérszívófatty halálra szívta.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Kedd Május 29, 2012 12:42 am
Összevonom szemöldököm, és a fickóra meredek, mint valami idiótára. Ez totál hülyének néz, istenem! Nem tudom, hogy a fenébe fogom megpuhítani annyira, hogy legalább normálisan beszéljen, és ne feltételezzen hülyeségeket, bár... Már rég voltam goromba bárkivel is a vacsoráimon kívül, így kicsit talán még élvezni is fogom, hogy valakivel lehet olyan, amilyen valójában nem vagyok. Rácseszett a fickó, már csak azért sem hagyom békén! - Kímélni? Magam? Jaj, ne máááár! Szeretek magányos fickókkal társalogni - adom a hülyét, és úgy teszek, mint egy felpörgött kislány, amilyen egykor talán tényleg voltam. Tudom ám, mi bosszantja a pasikat, és az bizony az elnyújtott beszéd, a visítozás, nyávogás, és gyerekes viselkedés. Oké, ő akarta, hát akkor megkapja ezt az énem, ami nem is létezik. Apám is halálra tudtam ezzel idegesíteni, főleg, mikor munkatársai előtt vágtam le egy jó kis hisztit, mire ők azt hitték, apám nem nevelt meg eléggé. Bár ez a munkáját nem befolyásolta, hülye én sem voltam, a pénz az kellett, de a "nagyok" szemében máris másként tűnt fel az öreg. - Ha jobban belegondolsz, és nem vagyok őrült, jobb társaság az is, aki nem beszédes. Hangosan elkezdenék beszélni az utcán, azt hinnék, egy lökött tyúk vagyok. Egy nőnek sokszor elég az is, ha valakihez beszélhet hangosan, s az már kevésbé érdekli, hogy az illető figyel-e, esetleg hallja amit mond. Túl egyszerűen gondolkodtok ti, mi pedig bonyolultak vagyunk - lököm a süket dumát, és szinte érzem, hogy meg fog őrülni ennyi hülyeségtől, és talán majd faképnél hagy egy idő után. Most mit csináljak? Ha egyszer tudom, mi zavarja őket, gyakran élek a lehetőséggel, és megbolondítom őket, szó szerint véve. Belekortyolok az italomba, de szánt szándékkal hangosan szürcsölök, s mikor elfogy, idétlenül kapálózok a pincérnek, mire ő kitágult szemekkel közelít felém, majd közlöm, hozzon még egy ilyet, közben mutogatok a poharamra, a kezébe nyomom, és mondhatni elhajtom. Gyorsan vissza is ér, közben látom valamit motyog a kollégájának, aki hangosan hahotázni kezd, milyen szerencsétlen a srác, hogy engem kell kiszolgálnia. - Szóval... hol is tartottunk? - pislogok a velem szemben ülő fickó felé. - Áhá, ott, hogy megigéztél valakit, hogy lekaphasd. Hűűűűha! Nem ment a nőzés akkoriban, vagy mi fene? - kérdezem, és kedvem lenne felvihognom magamon, micsoda egy hisztérika vált belőlem. Ha kívülről látnám magam, frászt kapnék, és elmenekülnék, az tuti.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Május 27, 2012 11:18 pm
Vicky & Nick R.
Pikírtség. Veszettség. Sürgető vágyakozás. Harag. Mind feltörtek a lányban, egy pillanat alatt. Fáradt voltam én az ilyen fiatalkorúakhoz! Azon nyomban támadt, egy tizedmásodpercig sem mérlegelt velem kapcsolatban, hogy vajon mi a f*sz bajom van egyáltalán, egyszerűen rám fogta, hogy bunkó vagyok. Végül is sokkal egyszerűbb, mint lélek búvárkodni valakiben. Higgadtság, hideg vér, Nick! - figyelmeztettem magam, arra gondolva, hogy rosszabb kezdőkkel dolgozom nap, mint nap. Csak azok legalább tisztelnek annyira, hogy ne kössenek belém, ha beszólok nekik. Azt nekem szabad, márha megmentettem a bőrüket, ennyi kijár. - Igazad van, nem kérted, de én sem, hogy bájcsevejbe elegyedj velem. Tanulj meg valamit, édesem - mutattam rá a kávém fölött, jobban mondva a pohár fölött. - ha egy hapsi, - néztem széjjel a kávézóban egy hasonló külleműt keresve, mint én, majd rámutattam egy barna hajú fickóra izompólóban. - mondjuk ő ott, egyedül ül egy kávéval és gyilkos tekintettel mustrálgatja a saját italát, ne menj oda hozzá. De ha azonnal felfigyel rád, leülhetsz. Megkíméled magad ettől a beszélgetéstől! A következőkben, pedig érzékeltette a vámpírok túlfűtöttségét, kellően példázva az évek munkájának szükségszerűségét. - Hidd el, nem lenne valami szórakoztató társaság! - intek a pultos lánynak, hogy hozzon még egy kört. Habár nem bár volt, hanem kávéház ezt azért itt is értették. - Egész úton egy szavakban válaszolna és végül inkább azt gondolod bár magadban beszélgettél volna - rákönyököltem az asztalra és úgy szemlélem tovább a lánykát. - Egyszer, még mikor nagyon fiatal voltam és többet foglalkoztam a világgal - elröhögtem magam és folytattam. - megigéztem egy csajt, hogy megcsókoljon. Kurva sz*r volt! - vettem el a pultos kezéből a kávét és belekortyolok. - Úgy smárolt mint egy szivattyú, de legalább megvolt! A hatalmas ablak felé fordultam és találkozott a tekintetem sajátoméval. Basszus milyen vén vagyok! - Tudom, én se akarok, kislány! - nézek rá sejtelmesen és hirtelen érdekelni kezd a dolog. Remekül elterelte a figyelmemet, amire már szükségem volt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Kedd Május 22, 2012 8:53 pm
Persze, számítottam rá, hogy nem nyújt majd kezet, de nem igazán érdekel a viselkedése. Viszont mikor megszólalt, elöntött az ideg, mert nem értettem, mi a fene baja van, és honnan szedi, hogy látni szeretném a város látványosságait. Mindig is gyűlöltem az ilyen lényeket, akik minden ok nélkül bunkón viselkednek az idegenekkel. Én más voltam, mint a legtöbb vámpír, annak ellenére, hogy ugyanúgy fogyasztottam az embereket, mint talán a velem szemben ülő fickó. - Már megbocsáss, de ki kért itt idegenvezetést? - nevetek erőtlenül, és csalódottságot tettetve pislogok rá, pedig csak simán bosszant, hogy baromságokat feltételez. Persze, mi mást is képzeltem egy vámpírtól, már hozzá kellett volna szoknom, milyen különösen viselkedik a legtöbb fajtámbeli, vagy talán inkább nevezhetném "természetes viselkedésnek", ha őket akarom idézni. Ám legyen, ha ő ilyen, akkor én is, használom a trükkös kis kapcsolómat, és úgy viselkedek, ahogy vadászat közben szokásom. Olyankor semmi, és senki nem érdekel, csak az, hogy hozzájussak az édes vérhez, és elmúljon a keserű szomjúság. Nem tagadom, használtam már hétköznapokon is az álcámat, úgy viselkedtem, mint egy igazi szemétláda vérszívó, nem pedig, mint egy érzelmes lány, amilyen valójában vagyok ott legbelül. - És különben is, ha akarnék, megigéznék egy embert, és felfogadnám kísérőnek - forgatom a szemeimet, s ezzel tudatom is vele, tudom, micsoda, nem kell játszania magát, bár talán nem is teszi. Legtöbben inkább titkolóznak, és jó is teszik, mert ha egy ember tud a létezésünkről, az sosem jár kéz a kézben a szerencsével és a nyugalommal. - Viszont szeretnék megismerni pár fajtámbelit a környéken, de hidd el, bogaram, nem kell nekünk jóban lennünk - nevetek fel most már tiszta jókedvből, és újra szürcsölni kezdem az italom.
|| Ez nem lett valami tartalmas és hosszú, bocsi! :$
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Május 20, 2012 10:57 pm
Vicky & Nick R.
- Fuss, te őrült! - üvölti. Kegyetlen hangosan. Szemem lecsukódik, majd a pániktól hirtelen fennakad. A levegőm bennreked és felé rohanok. Mikor odaérek a teste eltűnik; valami behúzta az árnyékba. Lentről suttogás hallatszik. Olyan, ami egy rettenetes szörnyeteg torkának mélyéről párologhat kizárólag. - Ne...- rebegem erőtlenül és a földre rogyok. Pár pillanat múlva már kifelé cipel valaki. Körmei belevájnak a sípcsontomba, de nem az zavart. Nem attól okádtam majdnem a padlóra. Az ő vérén keresztül vonszolt valamerre. Vére az államra és a pólómra kenődött. Én voltam az, aki nem bírta megakadályozni a mészárlást...
Még egyszer összeszorítottam a szemem, aztán újra, majd kegyetlenül megdörzsöltem. A képek nem szűntek, pedig bennem tombolt a tehetetlenségből származó harag, fájdalom. - A francba! - felkeltem az ágyról és a konyhába sétáltam, hogy feltegyek kávévizet. Hogy minek? Emberi megszokás. Több évszázados; ezt már nem tudom kiheverni. A mosogatóhoz léptem, de azonmód valami nedveset és darabost éreztem a talpam alatt. - A k*rva életbe, Dante! - kiabáltam az akkor kanapén fetrengő jószágra. - Pont ide kellett dobni a taccsot?! Most gondolom elvárod, hogy én szedjem fel, mi? - mormogtam ezt inkább már magamnak, majd pár perc alatt feltakarítottam a hányást. Az a dög persze komótosan belépkedett és óriási szemeivel kísérte végig a takarítást, a végén pedig visszament a kanapéhoz.
Talán a zavaró álmoktól vagy a fertelmes szag hatására, de elmentem futni. Általában csak otthon kondizom, márha azt a bérelt kis panelt otthonnak lehet nevezni nélküle. Daphne nélkül. Két órás futás után betértem a Starbucksba, - ahol annyira el vannak szállva a kávéspecialitásaiktól, hogy arany áron adják őket - és kértem egy sima, mezei, nélkülözve mindenféle encsembencsem máz nélküli feketét. Leültem a sarokba, semmibe véve az áthúzott csikk jelzésű táblát, azt rágyújtottam. A kávémba meredtem, magamban szajkózva az álmomban elhangzottakat, megpróbálva a helyükre tenni őket. Egyszerűen nem tudtam, hogy mikor történtek. Ki volt az, akit meg kellett volna mentenem, és ha igen, akkor képes lettem volna-e rá. - A nevem Vicky. - hangzott közvetlenül előttem, de fel sem néztem. Slukkoltam egyet és ráérősen felé emeltem a tekintetem. Ezek után leült, mint egy sütiáruló kiscserkész és ahogy láttam rajta, elvárta volna, hogy ezért még a kezemet is nyújtsam felé. Beszélt még arról, hogy nem-e bánom, hogy leült, meg, hogy új itt és pont engem szúrt ki, mint jövendőbeli ismerős. Remek. - Éppen, - megköszörültem a torkom. - nincs kedvem idegenvezetőt játszani. Tudom nem látszik rajtam, de így van. Felhajtottam a maradék kávémat, de nem mozdultam. A pólóm teljesen a testemhez ragadt a futástól és bizonyára a megjelenésem végre kezdte az igazi koromat tükrözni. Természetesen csak egy időre. Láttam a lányon, hogy csalódott kissé, de a francba, mit várt?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Május 19, 2012 7:58 pm
Köztudott, hogy a vámpírok szeretnek az erdőben tartózkodni. Egyrészt;; ha arra téved egy kiránduló, vadász, vagy egyéb falat, jól járunk. Másrészt;; ott nyugalomra lelhetünk, futhatunk kedvünk szerint hipergyorsasággal, kiszellőztethetjük a fejünket. Most mégsem az erdőbe megyek, már a magányból kezd elegem lenni, társaságra vágyom, ismerkedni akarok, most, hogy visszatértem. A főúton sétálgatva a kirakatokat nézegetem, ám vásárolni mégsem akarok, van elég göncöm, ami azt illeti, még több is, mint amire szükségem lenne. Mikor megpillantok egy kis hangulatos kávézót, nem is sétálgatok tovább, mindenfajta vacakolás nélkül belépek az ajtaján. Odabent emberek ücsörögnek az asztaloknál, kávét, üdítőt, és különböző turmixokat szürcsölgetnek. Egy fickón viszont megakad a tekintetem, levegőbe is szagolok, na nem mintha nekünk vámpíroknak olyan különleges, egyéni illatunk lenne, megérzéseim mégis azt súgják, az illető nem egészen ember. Az ilyesfajta megérzések pedig sosem csalnak, eddig még egyszer sem estem pofára, ha ezekre hallgattam. A legjobb, amit tehetek, hogy most is követem elmém utasításait, és nem egy üres asztalhoz ülök le. A sráccal szemközti szék mögé állok, kissé zavartan toporgok mögötte, de végül mindenfajta kérés, utasítás nélkül elfoglalom a helyem, bájosan mosolygok, és az asztalon dobolok ujjaimmal. - Helló! A nevem Vicky - nyújtom felé a kezem, s ha elfogadja, kezet rázunk, ha nem, minden zavar nélkül ölembe ejtem kacsómat, és tovább mosolygok, ez a mosoly ugyanis letörölhetetlen. Második nevemet csupán azoknak árulom el, akik jelentenek számomra valamit, ezt túl személyesnek, meghittnek érzem egy idegen számára. Mikor a pincér odajön, rendelek egy vanília-turmixot, s mikor kihozza a kért hűsítőt és távozik, a névtelen felé fordítom a fejem, és próbálom a szégyenlős lánykát játszani, véleményen szerint nem sok sikerrel. - Remélem nem gond, hogy ideültem. Nemrég érkeztem a városba, és szeretnék ismerősökre szert tenni - adom meg végül a ki nem mondott kérdésre a választ, és vállat vonva kavargatni kezdem a sárgás, tejszínhabos italt a szívószálammal.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Starbucks kávézó 
