Pofám leszakad, amiért hetekig halogattam a tőle kapott üzeneteket. Eleinte csupán lemondtam a találkozókat a különóráim miatt, amiről ugyebár őt nem avattam be. S kesőbb, pontosan a múlt hét után teljesen elzártam magamat mindentől. Akkora csalódás ért engem, akkora fájdalom járta át a szívemet, amit soha a büdös életben nem éreztem. Megszoktam küzdeni mindenért, de most úgy érzem mégis padlót fogtam, mert semmi esélyem nem volt a boldogságra. Nem tudom felvenni a küzdelmet az erejével szemben, mindig is alul fogok maradni. Ezt már rég beláttam, s lassan ideje lenne már túllépnem ezen, mert nem élhetem le így életem hátralévő részét. - Tudom, Harper, megkaptam őket - bólogattam, mint egy szuvenír boltban vásárolt ócska bólogatós bábú. Nem tudtam válasszal szolgálni neki, mert ahhoz, hogy megértse bonyolult helyzetemet, be kéne őt avatnom mindenbe. Gondolok itt a boszorkányságra, Williamre és mindazokra, ami köztünk zajlott az elmúlt hetekben. Bíztam benne, itt nem arról volt szó, hogy Harper - akire testvérként tekintek -, kikotyogná az egészet, hanem... De. Egy részem sajnos retteg attól, hogy elszólja magát, hisz az ember meggondolatlanul cselekszik, ha ideges, vagy ha alkoholt iszik. S tudtommal Harper egyáltalán nem veti meg az italt.. Nem szeretnék kockáztatni, de úgy elmondanám már valakinek. Nyomasztja a szívemet, túl nagy teher számomra ez, és lassacskán kezdek belebolondulni ebbe az egészbe. Muszáj.. Egyszerűen musz.. - Megcsókoltam tudod kit - hadartam el olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. Ó a fenébe, Dorothy hát nem tudsz titkot tartani? Arcomat a tenyereimbe temettem, s egy halk, keserves nyögés hagyta el a számat. Direkt nem mondtam ki a nevét, sejtheti, hogy kire gondoltam, hisz az elmúlt hónapokban csupán egy férfiról beszéltem, márpedig Dr. Silverstonról.. - Kérlek ne ítélj el. Csak ennyi történt, semmi több, mert elutasított engem - nyeltem egy nagyot, miután elvontam róla a figyelmemet. Rohadtul fájt erről beszélni, sosem voltam az a tipikus lelkizős lány, inkább az olyan csendben szorongó, aki magába fojtja az érzelmeit. De tessék, ez a hét tele van meglepetésekkel. Kettes dolgozat, kirohantam az óráról és az érzelmeimről beszélek. Vajon még mi történhet?
Mi a... A francba fogják már be... A jó bü... Kérlek valaki mondja, hogy csak képzelődök vagy valami baj van a szememmel és az óra teljesen nagy tévedésből mutat lassan a tizenkettes felé. Kérlek. Könyörgöm. Beletelt szerintem egy jó két és fél percbe mire teljesen feldolgoztam, hogy nem, nem álmodok, ez teljesen a valóság én pedig piszkosul nagyon elkéstem. Szó szerint kiestem az ágyból, és a földről felszedve magam rohantam a fürdőbe, majd fogkefével a kezembe visszarohantam a szobámba kinyitottam a szekrényt kivettem az első ruhaféleséget amit találtam, majd fél úton vissza fürdőbe leesett, hogy ez már volt rajtam két napja és a szagból érezni lehetett hogy már azelőtt is - nem háziasszonynak neveltek na. Tehát vissza, ez a fehér felső többnyire tisztának tűnik, meg a kanapén van a kopott farmerom, a büdös életbe teljesen el fogok késni! Jó az igaz, hogy sose voltam a legpontosabb ember a világon, és az elmúlt pár évben nem egyszer sikerült az óra felén beesnem de akkor is más okom volt rá, nem pedig az, hogy nem tudtam felkelni az ébresztőre. Mondjuk nem tudtam taxit fogni két perccel az óra előtt, mert én elhatároztam, hogy akkor is kivárom a sort a karamellás lattemért ha kicsapnak érte. Később visszagondolva még biztos az előző estei fogyasztásom hatására alatt lehettem ha az ilyen gondolataimat komolyan vettem. Viszont az elmúlt pár hónapban - jobban belegondolva inkább hétben - egyszerűen képtelen vagyok aludni. Állandóan rémálmok gyötörnek fáj a fejem, és néha esküszöm hallucinálok is, amitől kiráz a hideg. Eddig is elég élénk fantáziám volt, de sose befolyásolt ennyire. Ezek az álmok pedig sokkal valóságosabbnak tűnnek, ami csak ront a helyzeten. De közben dolgozzak a diplomán, érjek be időben munkába, hogy ne rúgjanak ki megint, próbáljak rendes társasági életet élni... Méghozzá ilyen fejfájás és kialvatlanság mellett? Remek. Vastapsot nekem amiért sikerült húsz perc alatt emberi kinézetet öltenem, így ha jól számolom pont elég időm beugrani a kávézóba és gyors átlapoznom a jegyzeteimet a következő óra előtt. Gyorsan fogtam egy taxit - elvileg busszal is mehettem volna, hiszen volt elég időm, de nem akarok kockáztatni. Így is eléggé ramatyul érzem magam, nem akarok még idős embereket szagolhatni. Amint megérkeztem, magamat meglepve futólépésbe indultam el a pult felé, hogy minél előrébb kerüljek a sorban, mivel egy nagyobb csoport hagyta el a kávézó mellett előadót, és én bizony láttam rajtuk hogy semmit se akarnak jobban mint még keservessé tenni a napomat, hogy beálljanak elém vagy harmincan. Húszan. oké tizenöten. Nem mindegy, a lényeg hogy sokan voltak. Vagy lehet kevesen csak nagyobb méretben. Éppen megnyugodtam volna, hogy pár perc múlva már az enyém lesz a legjobb dolog amit Isten teremtett ezen a világon, a koffein - oké ezt kétszer át kell gondolnom, hiszen egy két dolog, mint például a hétvége és a szex egy kicsit előrébb vannak de mindegy, mindegy, túl sok gondolkodás ez nekem hiszen nagyjából fél órája estem ki az ágyból. Szóval mi a francért nem látod hogy itt állok előtted basszus, minek kell nekem jön - a jó k... - Ó. Szóval te élsz. De jó tudni. Akkor azt a tizenhat üzenetet és 3 hangüzenetet is megkaptad ezek szerint. - biccentek a kezébe tartott mobiljára. Mérges vagyok, még szép, hogy mérges vagyok. Vagy egy fél tucat ebédünket mondta le, ignorálta az üzeneteimet, és az elmúlt időben úgy viselkedik mintha nem ismernénk egymást. Valamelyik nap még be is kopogtam hozzá, de semmi válasz nem érkezett. Nem mintha nem sejteném, hogy mi, vagyis inkább ki áll ennek hátterébe...
Még tizenhárom perc hátra volt az órából.. Szakmai gyakorlat, de egyszerűen nem tudtam arra figyelni, amit a professzor mondott.. Pedig elvileg fontos lenne, mert e nélkül nem tudnánk még neki látni se a következő órai feladathoz. De az agyam folyamatosan csak Rajta kattogott, William-en, akit az előző szünetben pillantottam meg. Nem mehettem oda hozzá, mert egyrészt nem akartam, hogy bárki is sejtsen valamit, másrészt ramatyul festettem. A külsőmre nagyon kényes vagyok, utálom ha egy szösz is bemocskolta a ruhámat, ennek ellenére mégis úgy nézek ki, mint aki már egy hete meghalt. Színes szoknyámat egy egyszerű farmer váltotta fel és egy bő felső, amit szerintem már harmadjára hordtam a héten. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy tovább hallgassam a monoton, unalmas beszédét, így bedobtam mindent a táskámba és sietős léptekkel elkezdtem haladni a kijárat felé. - Miss Brown, az óra még nem ért véget! - hallom tanárom szigorú, mély hangját. Na mi történt, ezzel sikerült felkeltenem őt? Az elmúlt hetven percben szüntelenül az átkozott diákat bámulta, amit majd úgyis megtalálok az interneten, így mondhatni semmiről se maradtam le. Szó nélkül kiviharoztam a teremből, fittyet hányva tanárom üvöltésére. Először a női mosdóba tévedtem be, ahol szabályszerűen megijedtem a saját kinézetemtől. Hajam össze-vissza állt, szerintem ma még fésűt nem látott, szemeim alatt hatalmas lila táskák jelezték, hogy mostanság álmatlanul telnek az éjszakáim, az arcom pedig sápadt és hófehér volt, mintha már hónapok óta nem láttak volna napfényt. Önként ajánlanának fel nekem egy szerepet egy közelgő zombis vagy vámpíros filmbe, mindkettőhöz meg volt a kinézetem. Némi szempillaspirált azért mégis magamra kentem, de csak egy fokot javított a külsőmön, azért még ez sem képes csodákat művelni. Még mielőtt véget ért volna az órám, gyors az épület másik szárnyába mentem, a kávézó felé, nehogy belém kössön a tanárom, a viselkedésem miatt. Útközben bedugtam a fülesemet, és hangosan hallgattam a szomorú, lassú számaimat, amiket általában akkor szoktam bekapcsolni, mikor depis hangulatomban vagyok. Nos, ez egy olyan nap.. hét.. netalán hónap. Annyira elmerültem a számban, meg a saját cipőm orrának a bámulásában, hogy nem is vettem észre a gyülekező diáksereget, s nem sokkal később rá belementem valakibe. - Ó jaj, sajnálom - néztem fel az illetőre, közben kivettem a fülhallgatókat. Egy ismerős állandóan mosolygós lány, aki most egyáltalán nem tűnt boldognak tűnt fel előttem. - Harper, nem is láttalak, szia - feleltem zavartan és a táskámba tuszkoltam a mobilomat, amit egész eddig szorongattam a kezemben. Már nagyon rég nem beszéltünk, sőt mondhatni kerültem őt, mert nem akartam senkivel sem megosztani a problémáimat. Még a legjobb barátnőmmel sem.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kávézó 
