Amikor meghallom azt, hogy hagyjuk abba ezt az érzelgős beszélgetést, halkan elnevetem magamat. Mióta leültünk beszélgetni tényleg úgy érzem, hogy pár pillanatra minden rosszat eltudok felejteni ami eddig történt az életemben. Mintha minden rossz meg sem történt volna velem, mintha az a hatalmas nagy súly ami a vállamat nyomja régensként nem lenne, mintha tényleg nem lenne semmi rossz. Pedig egy jó hosszú listát lehetne írni arról, hogy mi nincs rendben ebben a városban, hogy min lehetne itt változtatni, de első sorban, hogy hogyan lehetne megtörni a Mikaelsonok uralkodását. - Oké, nincs több érzelgősség. - mondom még mindig mosolyogva, majd megiszom az italomat és a poharat az asztal szélére teszem ki. Mikor meghallom Hayley szavait, nézem az arcvonásait, és szinte szemmel látható a fájdalma, hogy nem lehet eggyütt Elijahval. Sosem voltam jó a szerelemben, mindig volt valami ami miatt nem jött össze. Az első fiút akit igazán szerettem azt Klaus megölte, Kol meghalt, Travis pedig... Travissel még nincs semmi baj, de az előzőeket nézve nagyon félek, hogy vele is történni fog valami, hogy megint fájni fog a szerelem. Én együtt lehetek azzal akit szeretek, csak a félelem és Travis vámpír mivoltja akadályoz meg engem abban, hogy igazán boldog lehessek, viszont még belegondolni sem tudok, hogy Hayleynek milyen rossz lehet, milyen lehet nap, mint nap találkozni azzal a személlyel akit a szíved mélyén igazán szeretsz, de még sem lehetsz vele. - Nem irigyellek... Elképzelni sem tudom, hogy milyen rossz lehet, hogy nem lehetsz azzal akit szeretsz. - mondom halkan miközben lenézek a kezemre ami az asztalon pihen. Nem akartam felhozni ilyen szinten számára ezt a témát csak tényleg érdekel az, hogy mi zajlik benne és szinte kínzó az az érzés, hogy nem tudok neki, nekik segíteni. Ha valaki, akkor Hayley megérdemli, hogy igazán boldog legyen. Olyan sok rossz dolog történt vele, hogy megérdemelné, hogy a szerelemben legalább szerencséje legyen, hogy azzal lehessen akit szeret. Mikor meghallom Travis nevét felnézek a kezemről, a lány szemeibe nézek, de amint folytatja a mondandóját, nem mosolygok el a szerelmem nevének hallatán. Már sokszor megfogalmazódott bennem ez a kérdés amire ő próbált utalni, sokszor járt a fejemben ez a téma, hogy mi lesz velünk akkor, amikor már jobban fog látszódni a korkülönbség, amikor már annyi lesz, hogy az emberek elkezdenek vele foglalkozni. - Igen, párszor már eszembe jutott... - kezdem halkan. - Nem tudom elképzelni azt, hogy én bármikor is vámpír legyek, hogy vérrel táplálkozzak... De... De őt sem szeretném majd elveszíteni. - mondom őszinte fájdalommal a hangomban.
Automatikusan elmosolyodom a szavain. Piszkosul jólesik, hogy Davinának ennyire fontos vagyok. Rengeteg minden megváltozott az elmúlt időszakban, többek között a kapcsolatom is ezzel a kis boszorkánnyal. Régen nem kedveltem, sőt! De ahogy jobban megismertem, rá kellett jönnöm, mennyi jóérzés szorult belé. Tényleg elmondhatom, hogy jó barátnők lettünk, ami azt illeti, az egyik olyan személlyé vált az életemben, akiben megbízom. Ezért is jó hallani, hogy az érzés kölcsönös. - Én is így gondolom. De elég ebből, még a végén kénytelen leszek elmorzsolni egy könnycseppet az érzelgősségünk miatt. - Nevetek, aztán az utolsó korty kávét is kihörpintem a bögréből. Ezután intek a pincérnek, hogy hozzon még egyet. Egyszerűen koffeinre van szükségem, ez van. Valószínűleg rohadtul pörögni fogok egész nap, de kell az üzemanyag, ha ki akarom bírni a feszkót Klaus és Jackson között. Mondjuk a gondolaton, hogy még Hope is érettebb náluk, sikeresen kuncogni kezdek. Egyébként nem járok messze az igazságtól, néha már nevetségesek. A vigyor hamar ráfagy az arcomra, ahogy Elijah-ra terelődik a szó. Annyira nehéz még csak gondolni is rá. Általában azon vagyok, hogy kiverjem a fejemből, de ez szinte lehetetlen. - Tudom, de a körülményeket tekintve nem beszélhetek vele. Erről nem. Az mindent tönkretenne, lerombolná a gátat köztünk, amit nehézkesen felépítettem. Ez pedig nem történhet meg. Erősnek kell lennem, távol kell tartanom magam tőle, nem lenne tisztességes Jacksonnal szemben sem, ha nem így tennék. - Bármennyire is fáj, de ez a nagy büdös helyzet. Nem lehetek azzal, akit szeretek. El kell fogadnom a fájdalmas tényeket, és szépen elengedni az érzést. Még ha sokáig is fog tartani, meg kell próbálnom. Elvégre egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy elfelejtsem Elijah-t. Erről jut eszembe. - Amúgy ha nem akarsz, nem muszáj Travisről beszélnünk, de azért egy kicsit aggódom. Mármint egyelőre nincs okom kételkedni abban, hogy őszintén szeret téged...persze, ha átverne vagy ilyesmi, kicsinálnám, de ez most nem tartozik ide. A lényeg, hogy...gondoltál már arra, hogy ő, nos...örök életű? - Mivel Davival nagyon jó barátnők vagyunk, elkerülhetetlen, hogy ne parázzak miatta, hiszen még olyan fiatal, nem akarom, hogy az érzései miatt túl korán sérüljön.
Halványan elmosolyodok a válaszán. Igaza van, nem kéne hagyni, hogy egy két tényező meggátoljon abban, hogy boldog legyek vagy akár csak egy percig is képes legyek kételkedni abban, hogy Travis érzései igazak irántam. Csak, ha valakit már annyi fájdalom ért, mint engem, az már minden kedves szó mögött a rosszat keresi, a hátsó szándékot. Nehezen tudok mostanában megbízni másokban, sokszor kételkedek a sajátom és más érzéseiben is. Travis viszont... Benne nem kéne, ő az az ember akiben határtalanul meg kéne bíznom, hiszen már az első találkozásunk alkalmakkor is volt valami, ami miatt nem viszolyogtam tőle, ami miatt nem gyűlöltem őt. Megfogott benne valami és nem tudom micsoda, de kerestem a társaságát, szinte vártam arra mindennap, hogy mikor fogunk tudni össze futni. Sosem tudtam kiverni őt a fejemből, szerelmes lettem belé, és a kezdetlegi érzéseim nem múltak el iránta, még most is ugyan annyira szeretem őt, mint az elején. És bármit megtennék érte, ha róla van szó, akkor bármire képes vagyok, elmegyek bármeddig csak azért, hogy neki ne essen bántódása. Nem is tudom, hogy éreztem-e bárki iránt ilyen erős érzelmeket... - Tudod, olyan jó érzés tudni, hogy számíthatok rád. - nézek rá halványan mosolyogva. - Marcelen kívül sosem volt senki az életemben, akiben megbízhattam volna... Most pedig itt vagy te, amiért nagyon hálás vagyok. - a tekintetemben és a hangomban lehet érezni, látni, hogy minden egyes szót teljes mértékben komolyan gondolok. Tényleg nagyon örülök annak, hogy Hayley itt van nekem, és bármiről is legyen szó, neki elmondhatom, meghallgatja, hogy mi nyomja a szívemet, segít, ha tud. Egyszerűen itt van nekem, és ez felemelő érzés. - Tisztáznod kéne magadban és Elijahval is, hogy mi zajlik le benned, mikor ő eszedbe jut. Hogy mit érzel iránta. Az senkinek sem jó, hogy tipródsz miatta...
A kérdése elgondolkodtat. Változni egy nap alatt? Mégis mit felelhetnék erre? Pár hónapja még azt mondtam volna, esélytelen. Azonban saját magamon tapasztalom, mennyit számít mindössze egy nap. Hope születése mindent megváltoztatott, szó szerint. Mármint előtte csupán egy farkas voltam, sokszor meggondolatlan és szabad szellemű. Aztán bumm, másnap már hibrid lettem és anya. Egy nyugodtabb énem is a felszínre bukott azáltal, hogy fel kellett nőnöm a feladathoz. Ugyanakkor teljesen megváltozni? Nem tudom...sokszor még mindig előbb cselekszem és csak aztán gondolkodom. Így erre a kérdésre szerintem nem is lehet normális választ adni. Legalábbis én nem szolgálhatok vele. - Nem hiszem, hogy erre épp nekem kéne válaszolnom. Nem ismerem túl jól Travist, de ha szeret téged, más nem is számít. Oké, ez így nem egészen igaz, de...a fenébe is, nem kéne hagyni, hogy bizonyos tényezők a boldogságunk útjába álljanak. - Csak tudnám, miért Elijah jár most a fejemben. Mármint persze, tökéletesen tisztában vagyok azzal, miért nem tudom kiverni őt a gondolataimból, de jól tudom, felesleges is ezen méláznom. Nem tudok változtatni azon, hogy Jackson a férjem. Nem mondom, hogy Jacket nem szeretem, de...na jó, elég. Újabb korty a kávémba, aztán ledermedek a név hallatán, ami elhagyja Davina száját. Mindig átjárja a testem valami különös vibrálás, mikor meghallom Elijah nevét. Gondolni rá egy dolog, de beszélni róla, az már más. - Igen...Elijah. - Legszívesebben üvöltenék, amiért nem lehetek vele, de muszáj erősnek maradnom. A falka a legfontosabb. Illetve jelen pillanatban Davi. Aggódom érte. Nem tudom megmondani, mi az oka, de ez van. Lehet, előtörnek belőlem a meg nem tapasztalt nővéri ösztönök.
Figyelmesen hallgatom Hayley szavait, miközben néha-néha beleiszok a rendelt italomba, és elgondolkodok szavain. Ő is sok fájdalmon ment keresztül, csak úgy, mint én, ő is sokat csalódott. Talán ez az egyik oka annak, hogy megtudjuk érteni egymást. - Én bízok Travisben, csak... - mindig ezzel a bizonyos "csak"-al vagy "de"-vel van a bajom. Az életemben szinte nincs olyan dolog ami teljesen normálisan működne, mindig van valami amin kattoghat az agyam. - Te hiszel abban, hogy az ember képes megváltozni akár egy nap alatt? - tényleg érdekel a válasza, hiszen, ha úgy vesszük akkor Travis egyik napról a másikra változott meg, felhagyott a régi életével, az egy éjszakás kalandjaival, gyilkolásaival... Vagy talán csak én nem tudok róla? Szuper, most már ezen is kattogni fogok, hogy a szerelmem vajon hazudik-e nekem, hogy vajon tényleg minden úgy megy ahogy én azt tudom, vagy van valami amit nem mond el nekem. Vagy szimplán csak eljutottam oda, hogy mindenkiben a rosszat kezdem el látni, paranoiás lettem, az egyszer már biztos. Megmosolyogtat barátnőm nevetése, és csöppet sem zavar, hogy a körülöttünk lévő emberek minket figyelnek. Az életemben nem sok boldogság van ami miatt nevethetnék, mosolyoghatnék, szeretem kiélvezni az olyan pillanatokat amikor önfeledten nevethetek, amikor pár pillanatra elfelejthetek minden rossz dolgot ami körülöttem van, minden problémát. Mosolyom szép lassan eltűnik amikor Hayley komolyabbra veszi a témát. A mondata végén tudom, hogy kire gondol, és pár pillanatra lehunyom a szememet. - Elijah? - mondom ki halkan a férfi nevét, miközben a barátnőm szemébe nézek. Habár nem voltam olyan helyzetben, mint amiben most Hayley van, de mindent elmesélt, és áttudom érezni, hogy milyen lehet most neki.
Ahogy Davina arcát fürkészni kezdem a kávés bögre mögül, azonnal észreveszem, mennyire elmereng a gondolataiban. Látom, hogy van még valami, ami nyomja a szívét. De úgyis elmondja, ha szeretné, mégis minek vallassam? Ahogy elkezd Travisről mesélni, hol mosolygok, hol komoly arckifejezéssel nézem a velem szemben ülő lányt. - Nos, tudod, mit gondolok róla. Ettől függetlenül van egy olyan érzésem, nem hazudik neked. A bizalom törékeny, ráadásul nem adják könnyen, viszont egy pillanat alatt el lehet veszíteni. A kérdés az, te bízol-e Travisben. - Megeresztek felé egy kedves mosolyt, biztatásképpen. Remélem, Davina helyreteszi a gondolatait és érzéseit, a félelmeit...ha ez sikerül, rá fog jönni, Travis megérdemli-e a bizalmát. Valamiért tényleg úgy érzem, a srác szereti, azonban ha megbántja Davit, velem gyűlik meg a baja. Ezt ugyan nem mondom ki hangosan a barátnőmnek, de úgyis tudja, hogy aki megbántja őt, azt nem hagyom megtorlatlanul. Szóval Travis már a saját érdekében is jobb, ha nem hazudik. Davina szavai elérik nálam a hangos nevetés hatást. Pár másodpercig tőlem zengett a kávézó, és kb. mindenki minket bámult. Miután összeszedem magam, vigyorogva nézek Davira. - Hogy te mennyire a fején találtad a szöget. Viccet félretéve...tényleg fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem. Itt van a lányom, ez a két bolond és...ott van még... - Nem tudom kimondani hangosan a nevét. Egyszerűen képtelen vagyok kiejteni a számon Elijah nevét. Túlságosan fájdalmas, hogy nem lehetek vele.
Valami mindig közbe jön, hogy miért nem tudok találkozni Travissel, mindig van valami. Vagy a suli, ahova próbálok vissza rázódni/beilleszkedni, legalábbis minden erőmmel azon vagyok, de ott van még a Klaus elleni terv is, amiről még Hayleynek sem beszéltem. Szimplán csak annyit tud, - amit azért nem is olyan kitalálni - hogy nagyon gyűlölöm Klaust. Hayleyre viszont próbálok mindig időt szakítani, bízik bennem és én is benne, de nem mondhatom el neki a Klausos dolgot, nem azért, mert nem bízok benne, hanem... Nem is tudom... Egyszerűen azt érzem jónak, hogy minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Ezt leszámítva viszont mindent elmondok neki, tudom, hogy kettőnk között marad. - Nem történt semmi. Még... Tudom, hogy milyen volt a régi élete, hogy csak egy éjszakás kalandjai voltak és néha kételkedek abban, hogy vajon tényleg megváltozott-e? Azt mondja, hogy szeret és én tényleg hiszek neki, csak... - itt kicsit megállok, és iszok a rendelt italomból. Rossz érzéssel tölt el, hogy kételkedek Travisben, pedig ez csak az én teóriám és lehet, hogy igazából tényleg megváltozott. - Egyszerűen csak nem akarok újra csalódni valakiben... - mondom végül, miközben Hayley-re nézek. Túl sokan bántottak meg, túl sok ember halt meg a környezetemben, túl sok fájdalmat kellett már elviselnem, nem akarom, hogy Travis is ezek közé tartozzon, hogy ha majd valamikor vissza gondolok az együtt töltött időkre akkor egy nagy fájdalom, csalódás jusson az eszembe. Tudom, hogy ha ő megbántana akkor azt nagyon nehezen viselném el, túlságosan is megszerettem... Hayley szavaira akaratlanul is elmosolyodok. Miért nem lepődök meg Klauson? - Néha nem tudom eldönteni, hogy pontosan hány gyereked is van. Nevelned kell Hope-ot, de eközben ott van még Klaus és Jackson is, akiket úgy szint nevelni kéne. - mondom mosolyogva.
Davina arcát fürkészve konstatálom, hogy bizony neki is megvannak a maga gondjai. Nem is kell sokat várnom, pár másodperc után be is avat a vállát nyomó teherbe, ami természetesen a szerelmi életével van összefüggésben. Szegény lány, fiatal kora ellenére a magánéletben többet csalódott, mint jó néhány felnőtt. Sajnálom őt. Igaz, az én életem pedig jóval komplikáltabb ebből a szempontból, mint bármelyik ismerősömé, de az is fix, hogy románc szempontból Davinánál nagyobbat senki nem csalódott a környezetemben. - Miért kételkedsz? Történt valami, Travis csinált valamit? - Aggodalmas pillantásokkal méregetem Davinát. Furcsa az arckifejezése. Talán kicsit el kéne terelnem a gondolatait. Szerintem ennek a legjobb módja, ha picit szidom Klaust. Jó, ma még csak egész kicsit hozott hozott ki a sodromból, de tekintve, hogy 10 óra sincs, ez már soknak számít.- Klaus ma is Jacksont piszkálta. Mint egy gyerek, komolyan. Mondjuk, hogy őszinte legyek, olykor Jack sem jobb nála. Nem tudom, hogy nevelhetném meg őket. Néha úgy érzem, jobb lenne fogni Hope-ot, és elköltözni Klaustól. - Belekortyolok az imént kézhez kapott kávéba, és nem is tudom körülírni, mennyire jólesik most ez a meleg ébresztőital.
Néha még én magam is kételkedek abban, hogy jóba vagyok a hibrid lánykával. Sosem gondoltam volna, hogy a Mikaelson családból - mert bárhogy is vesszük, hozzájuk tartozik, Klaustól van gyermeke és velük él - bárkivel is jóba leszek. Olyan van, hogy valakit nem gyűlölök tőlük annyira - mint például Rebekah, ő egész normális annak ellenére, hogy Mikaelson vér csörgedezik az ereiben - viszont olyan még sosem volt, hogy barátkozzak velük. Hayley viszont teljesen más, lassan már lehet mondani, hogy a legjobb barátnőmmé avanzsált, ő az a személy akiben - Travis után - megbízok, nem kételkedek benne és nem félek bármit is elmondani neki. Nyíltan elmondom neki a véleményemet, őt pedig nem zavarja, ha például Klaust szidom, mert valljuk be, vele kapcsolatban sokszor érthető az utálatom. Két kezemen nem tudom megszámolni, hogy mennyi fájdalmat okozott már nekem és azoknak akiket szeretek, úgyhogy saját bevallásom szerint érthető ez az érzés bennem, iránta. Elmosolyodok amikor Hayley leül a velem szemben lévő szabad helyre, majd bele iszok a cappucinomba. - Szia. - köszönök neki kedvesen. - Ugyan, ne szabadkozz, nem késtél sokat, meg legalább volt időm gondolkodni pár dolgon. - mondom neki mosolyogva. Nem irigylem őt, nem semmi dolog lehet gondoskodni egy kis gyerekről, aki éjszakánként rendszerint folyton sír, vagy legalábbis eléggé sokszor, akkor etetni, pelenkát cserélni, vigyázni rá. Elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet neki, nem mellesleg a Mikaelsonokkal együtt él egy fedél alatt. Kész bolondok háza lehet néha náluk. Habár van ott egy szobám, de nem szeretek oda menni, mert általában Klaus is ott van, őt pedig kerülni akarom nagy ívben. - Velem nincsen semmi. Rendszerint sikerült megint elbizonytalanodnom Travissel kapcsolatban. Félek, hogy ő is fájdalmat fog nekem okozni... Bármennyire is próbálom az ellenkezőjét hinni. - mondom halkan.
Most egyszerűen szükségem van egy csajos délelőttre. Klaus kora reggel kiidegelt a Jackson felé intézett beszólásaival. Csoda, hogy nem nyírták ki egymást a reggeliző asztalnál. A legnagyobb csoda persze az, hogy Jackson hajlandó volt leülni Klaustól alig két méternyi távolságra. Mindenesetre a gyereket jó messzire vittem tőlük. Jobb, ha valamennyire biztonságba helyezem. Meg ha mégis vérengzés lenne, nem jó, ha Hope végignézi. A fejlődésének tuti nem tenne jót egy ilyen látvány. Próbáltam végig mosolyogni Jacksonra, ahogy tőlem telt, na meg szúrósan pillantgatni Klaus felé, nehogy rátámadjon a férjemre, de közben akarva-akaratlanul is csak Elijah-ra tudtam gondolni. Ő nem evett ma velünk. Fogalmam sincs, merre volt reggel, de lehet, jobb is a tudatlanság. Nem akarom tudni, ha esetleg talált magának valaki mást. Persze, minden joga megvan hozzá, de akkor is fájna. Mindegy, most már túl vagyok a kínos és elmerengésekkel átszőtt reggelin, jelenleg a kávézó felé baktatok, ahol Davinával találkozom. Jót is fog tenni a beszélgetés. Hihetetlen, ha valaki tavaly azt mondja, a kis boszival barátnők leszünk, tuti pofán röhögöm. Erre tessék. Lassan úgy érzem, benne bízom meg a legjobban. Az élet furcsa kis játékai, ugyebár. Már látom a kávézó sziluettjét, kicsit megszaporázom a lépteimet, mert késésben vagyok, viszont most nem szeretném bevetni a gyorsaságom. Néha jó úgy végigsétálni az utcán, hogy kiélvezem a friss levegőt és a napsütést. Belépve az ajtón, azonnal kiszúrom Davinát. - Szia. Remélem, nem késtem sokat. Látom, te kapucsínót rendeltél. Ha nem lennék hulla az éjszakai pelenkacsere és sokszoros gyerekaltatási kísérlet miatt, biztos ezt innék. Viszont most egy irtó erős feketét kérek. - Az utolsó mondatot kicsit hangosabban mondom, hogy a pincér is hallja, aztán lesüppedek a székbe, onnan mosolygok Davinára. - Na, mi újság? Jó, tudom, én hívtalak, de addig nem tudok panaszkodni, míg nem csusszant le a torkomon a kávé. Szóval mesélj.
Mondhatni mostanában érzelmileg teljesen labilis vagyok, főleg Travis miatt. Mármint foghatnám rá, de az igazi ok az az, hogy nem tudok kiigazolódni az érzéseimen. Szívem szerint vele maradnék, mert mindennél jobban szeretem őt, de közben az agyam azt sugalja folyamatosan, hogy nem kéne vele lennem, hiszen vámpír, a vámpírok nekem pedig csak féjdalmat okoztak. Nem akarom, hogy többé kihasználjanak, nem lezsek senkinek a bábja a játékában, nem fognak engem irányítani. Már nem az a lány vagyok, mint anno, mikor Marcel a templom padlásterében tartott. Később rájöttem, hogy ő is csak kihasznált engem, mostanra már kezdhetnék hozzá szokni ehhez. De Travis... Ő más, legalábbis én így érzem. Bízok benne, csak annyi fájdalmat okoztak már nekem, hogy nehéz bíznom bárkiben is. Főleg úgy, hogy pontosan jól tudom, hogy milyen életet élt azelőtt, mielőtt mi össze jöttünk volna. Azok után szerintem érthető, hogy miért nem bíztam benne egyből, hogy miért voltak kétségeim afelől, hogy tényleg őszintén szeret és nem csal meg, hogy én kellek neki és nincsen semmi hátsó szándéka. Már kezdem úgy érezni, hogy üldözési mániám van, szóval nagyon örültem annak, amikor Hayley felkeresett, hogy valamelyik nap tudnák-e találkozni. Először nem volt a szívem csücske, de ahogy egyre jobban megismertem, megértettem az érzéseit felfogtam, hogy nem is olyan rossz ember, mint amilyennek én először hittem. Hayley-vel New Orleans egyik kávézójába beszéltem meg egy találkozót, délelőttre. Hamarabb jöttem, hogy tudjak kicsit gondolkodni, rendet tenni a fejembe. Amíg várok rá, rendelek magamnak egy capuccinot.
Ez aztán a páli fordulat! Mármint mindkettőnk részéről, de leginkább a magaméról, hisz szó szerint pár másodperce még azon agyaltam, hogy mégis hogyan szeretném őt megkínozni. Hisz nem csak, hogy egy átkozott boszorkány - akiket ugyebár ki nem állhattam -, hanem egy beképzelt, nagyképű s*ggfej. Igen.. ezt mind le tudtam szűrni körülbelül két mondat után. Csak azért, mert úgy nézett ki ahogyan - meg kellett hagyni, hogy elég jól -, nem kellett volna úgy viselkednie, mint egy.. Na, most már vissza fogom magam, még a végén megint feleslegesen kiakadnék. Persze, én is lehettem volna egy kicsit kedvesebb, elvégre én voltam a goromba, és a figyelmetlen, de ezt nem fogom neki bevallani. Nőből vagyok, ráadásul elég makacs, és ha ez a kettő párosul nos akkor a végeredmény én lennék. - Több? - nevettem fel - Dehogyis, akkor rosszul fogalmaztam, nem szeretném, ha feleslegesen reménykednél - kacsintottam rá. Basszus Hazel, te most komolyan flörtölsz vele? Itt teszed magad, mint valami dáma. Undorodtam magamtól. Komolyan ehhez valami tehetség kellett, hogy ilyen rohamosan változott a hangulatom. De mindezt a közelgő teliholdnak köszönhettem, plusz alapjában véve sem voltam egy jó passzban. A kávé nem volt valami fantasztikus, hiányzott az otthoni kávéfőzőm, meg az ágyam, meg a mamuszom. Nem jött be ez a hely, s azok után meg pláne nem, hogy az exem is ugyanebben a városban tartózkodik. Vicces, a természetes reakció az lenne, ha miatta lennék kiakadva, de őszintén szólva csak az bosszant, hogy nagyjából egy hónapja nem voltam már férfival. Egy hónapja?!? Szerintem már évek óta nem nélkülöztem egy férfi társaságát ennyi ideje, de félreértés elkerülése végett nem voltam holmi lotyó, aki minden nap más valakit vitt fel a lakásába, csupán vágytam a társaságra. Nem bírtam egyedül meglenni, mindig szükségem van valakire. De ezzel most nem akartam rá célozni, mint valami potenciális társra, mert fúj. Nem! Na ezt a gondolatot most gyorsan el is kell felejtenem, mielőtt rémeket álmodnék az este. - Kérlek - legyintettem a kezemmel. - Én és az aggódás.. Két külön fogalom. De amúgy a szeszes lötty sem hangzik rosszul, sőt.. most, hogy mondod szerintem megiszok egy ír kávét - bólogattam magamnak, megerősítve döntésemet. Nem voltam egy mindennapos lány, de örültem, hisz semmi pénzért nem lennék egy tucatlány. Abban mi móka van? Semmi! Az asztalhoz sétáltunk, és helyet foglaltunk. Nem törődtem a kíváncsiskodó tekintetekkel, igaz, bármit megadnék azért, hogy egy-két ember fejébe beleolvashatnék, elég vicces lehet, főleg azután, hogy mekkora balhét csaptunk az előbb. - Szóval így szoktál ismerkedni? Rádöntöd az emberre a kukát, majd pár kedves szóval, meg kiskutya szemekkel azt hiszed, hogy minden meg van bocsátva? - kérdeztem tőle mosolyogva, habár némi gúnyt azért sikerült belecsempésznem a mondatomba, de most kivételesen tényleg csak viccelni próbáltam vele! Elvégre mondom, jól nézett ki. De ez akkor sem adott neki indokot a cselekedetére. - Átutazóban vagy itt New Orleansban, vagy kitiltottak a boszorkány negyedből? - néztem rá érdeklődve, elvégre ebből éltem, mások kifaggatásából. Jó, hogy egy kíváncsi lélek voltam, aki próbált minél többet megtudni az adott alanyról. Ez esetben.. Noahról.
Aligha érzem magamat annyi idősnek, mint amennyi valójában vagyok. Még mindig a fiatalkoromat élem, és ez talán a mostani külsőmnek köszönhető. Illetve az eredeti testemnek, elvégre a tíz ujjamon sem tudom már megszámlálni, hogy egészen eddig hány testben éltem. Nem volt túl elegáns tőlem, hogy elvegyem mások testét, de ahhoz hogy életben maradjak, nos, kénytelen voltam. Ez idő alatt is sokakat átvertem, például ott van Silver, akit átvertem elég csúnyán, de voltaképpen javarészt sokat köszönhet nekem. Régebben sokkalta másabb voltam, sokkalta konzervatívabb, és egyre inkább kezdem elfogadni ezt a mai világot. Ettől eltekintve mind, nagyon szeretem a munkámat, szeretek az emberek lelkével foglalkozni. Mindenki megérdemli a törődést, nincs kivétel. Csak sajnos ez a dolog sokaknak nem adatik meg, amit nagyon sajnálok. De nem probléma, elvégre itt vagyok én, aki nagyon szívesen foglalkozik még egy vad idegennel is. Szeretek társalogni, nyilván ez jelen esetben sincs másképpen. Nem érzem annyira magamat gorombának, hogy a kukát szó szorosban ráborítottam az ismeretlen nőre, mindenesetre én jót szórakoztam rajt. Nem szeretnék semmi rosszat sem okozni, illetve semmi jónak elrontója nem akarok lenni, így hajlandó vagyok arra, hogy új lappal forduljak az ismeretlen nő felé, tehát nagyon szívesen megismerném őt, legalább addig is el leszünk foglalva. - Tessék? – kérdezek vissza továbbra is mosolyogva, miközben, még mindig tartom neki a karom, de van egy sejtésem, hogy ezt nem fogja viszonozni. Nos, kihívás elfogadva. Nem mondom, hogy a gyengéim az e féle nők, de abszolút nincs vele problémám, leszámítva, hogy eléggé goromba. A szomorú tény, hogy végül nem viszonozta a kézfogást, ezért ökölbeszorítottam lazán markom, s végül leeresztem magam mellé a karom, majd legyintek egyet, mintha mindegy is volna. - Kezdetnek? Ó, talán több is lesz? – kérdezem tőle pajkos mosoly keretében, mikor újra ránézek, egyáltalán nem elkeseredve attól, hogy ő még nem mutatkozott be. Kénytelen lesz bemutatkozni, ha nem akarja, hogy mutogassak rá vagy valami. - Rajta leszek, hogy megbocsásson kegyed. – hangomból, és szemeimből is egyaránt sugárzott a pajkosság, ugyanakkor a jókedv. Nem érdemes tagadnia, hogy nem tartja jónak ezt a szituációt. Az pedig már mellékes, hogy miként fogom elérni, hogy megbocsásson. Eleinte azzal a gondolattal voltam, hogy nem akarok tőle semmi intim dolgot, de ez most sincs másként. Ez pusztán mind hóbort, engem nem érdemes mindig komolynak venni, csak akkor, ha tényleg az vagyok. De most komolynak mondható vagyok? Ó, messze állok attól. - Hogy nem annyi? Elnézést... – színpadiasan megtettetem magam, mintha tényleg annyi idősnek néztem volna, mint amennyit megemlített. De ez ostobaság, hiszen meglátásaim szerint egy húszas éveiben járó nőhöz van szerencsém. - Csak nem aggódsz? – nevetem el magamat halkan, s ezzel együtt szinte a szemeim is nevetnek. Azt hiszem, én vagyok itt egyedül ennyire szórakozott. Köröttünk az emberek mind unottan ülnek, szemüket pedig ránk szegezik, mintha azok mind lándzsák volnának. Nos, igen, cseppet sem akarok zavarni, ezért jobb is, ha helyet foglalnék a nővel, és beszélgetnénk. - Én úgy gondolom, hogy még mindig jobb a kávé annál, minthogy sorra vedeljem a szeszes löttyöket. – állapítom meg most már visszavéve a jókedvből, elvégre inkább kávézom, minthogy leigyam magamat a sárga földig. A nőknek semmi sem jó? Ha iszunk, az a baj, ha kávézunk, az a baj, mi jó nekik?! Ezek kérdés közepette végül a magunk melletti asztalra mutatok, avagy letessékelem oda, hogy üljön le. Közben azon gondolkozom, hogy mivel nem volt hajlandó bemutatkozni, hogyan nevezzem el? Talán Hisztis Myrtlenek? De viccet félretéve. Majd biztos elárulja a nevét, elvégre nem hiszem, hogy az olyan titkos lenne. Míg ezen gondolkoztam, ő újra megszólal, s most már valami értelmes is elhagyja a száját. Egész szép neve van, nem tagadás. - Nos, Hazel. – Kezdek bele, miközben helyet foglalok az egyik széken kényelmesen, majdan mindkét karomat az asztalra helyezem. – Azt hittem, már nem árulod el a neved. Kezdtem azon gondolkozni, hogy akkor hogyan nevezzelek el. – Engedek meg magamnak egy szelíd mosolyt, majdan a magam előtti papírt odanyújtom neki, hogy válasszon valamilyen kávét, elvégre rengetegféle kávé létezik.
Belülről majd' felrobbantam a bennem tomboló állattól. Könnyen fel tudnak húzni, de egy ideig képes vagyok elfojtani az érzelmeimet, úgy, hogy kívülről ne látszódjon rajtam semmi sem. De persze, mint mindenkinél, így nálam is beszokott telni az a bizonyos pohár, amikor már többé nem tudok semmit se elfojtani, s muszáj kiengednem mindent magamból. Nos, így éreztem jelenleg magam. Tombolni lenne kedvem, csapkodni, felforgatni ezt az átkozott helyet. Ki nem állhattam New Orleanst, szerintem még a mai nap össze fogok cuccolni, és itt hagyok mindent magam mögött. Nemhogy ebben a városban tartózkodik a kiállhatatlan exem, akivel még csak egy hónapot se voltam együtt, most még ez is. Rühelltem a boszorkányokat, utáltam, amiért azt hitték magukról, hogy ők valami uralkodók, holott telihold alkalmával egy másodperc alatt képes lennék elvágni a torkukat a hatalmas, éles karmaimmal. Sőt mi több, gyűlöltem mindenkit! Ezért nem szeretek magamhoz senkit se közel engedni, mert ahová beteszem a lábamat, ott pusztítást végzek. Én nem akartam veszekedést, de nem hagyott nekem más lehetőséget. Mondjuk furcsa is lett volna, ha egy helyen sikerül kulturáltan viselkednem. Az annyira nem vallott rám. Képtelen vagyok kinőni a lázadó, tinédzser korszakomból, pedig lassan már ideje lenne, hisz huszonhárom múltam. Az ember azt hinné ilyenkorra már rég megkomolyodik, de ez egyáltalán nem volt igaz. Legalább is rám nem. Ha úgy gondolkodnék, mint egy érett, felnőtt, akkor hagytam volna őt a fenébe, nem törődtem volna vele, sőt.. nem húztam volna fel magamat ennyire. Ezzel megadtam neki az elégtételt, gratulálok Hazel, nem csalódtam benned, már megint egy komplett idiótát csináltál magadból. Ha nem lennének rajtunk kívül emberek, már rég megöltem volna. Na jó, azt azért nem, de biztos, hogy maradandó kárt okoztam volna neki. Ha egyszer bepörgök, onnan nehéz megtalálni a visszautat, nem tudok egyik másodpercről a másikra lehiggadni, mintha mi sem történt volna. Barátságos hangneme hallatán hátrahőköltem, és egy értetlen kifejezés ült ki az arcomra. Most mégis mi történt? Az előbb még egy kukát borított a lábam elé, most meg már ki akar békülni? A-a, ez nem megy ilyen könnyen! - Tessék? - kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel, mikor közölte velem az ajánlatát. Meg van hibbanva. Még hogy én, igyak meg vele valamit? Ne vicceljen velem, bizonyára megint tervelt valamit ellenem. Nem vagyok olyan hülye, hogy engedjek egy szép pofinak. Mert meg kellett hagyni, elég jó bőrben volt, más körülmények közt már rég ráhajtottam volna, de jelen esetben a hátam közepére sem kívántam őt. Ráncba szaladt homlokkal tekintettem le a felém nyújtott kezére, majd visszapillantottam rá. - Most csak viccelsz velem, ugye? - suttogtam, majd gyanakodva megcsóváltam a fejemet. Miért pont velem történnek ilyen dolgok? Mégis mit vétettem? De végül is.. játszhatjuk ezt a játékot. - Egy kávé kezdetnek megfelel - vontam meg a vállamat közömbösen, de belülről vigyorogtam. Ezt a játszmát én fogom megnyerni. - De ahhoz, hogy megbocsássak, sokkal többet kell teperned, elvégre most miattad bűzölög a cipőm - mutattam lefelé, és ügyet sem vetettem a kezére. Lehet, hogy udvariatlan volt tőlem, de nem akartam, hogy azt higgye egy bóktól képes vagyok egy száznyolcvan fokos fordulatot vetni. Én nem voltam egy olyan lány. Na jó, de.. de egyelőre élvezni szeretném még a játékot. - Kérlek, nem vagyok ötven éves, tegezz csak, ígérem nem fogok harapni - kacsintottam rá, majd összefontam magam előtt a karjaimat. - Nem fogsz koffeinmérgezést kapni ennyi kávétól? - néztem rá érdeklődve, mintha aggódnék az egészsége iránt, de természetesen ez egyáltalán nem így volt. Érdekesnek tűnhettünk a többiek szemében, az előbb majdnem leharaptam a fejét, most meg úgy beszélgetünk, mint valami ismerősök. Talán egy kicsit eltúloztam a kiakadásomat.. Mindegy, a teliholdra fogom a viselkedésemet! - Amúgy Hazel, mármint a nevem Hazel - mutatkoztam be. Egy kicsit még mindig hűvös volt a viselkedésem, de ez teljesen érthető, hisz az előbb majdnem agyvérzést kaptam. Tőle. Most pedig vele készülök kávézni. Érdekes lesz.
Nem tagadom, de kimondottan szeretek szórakozni az emberekkel. Nem feltétlenül a rossz értelemben, noha az is megesik, hogy rosszindulatból bántok másokat. Jelen eseten a nőt nem azért bántottam, csupán csak úgy vélem, nem kellene ilyen gorombán leteremteni a másikat, amiért történt egy kis összerezzenés. De nem gond, én nagyon jól szórakozom, hiszen még is csak egy olyan nőről beszélünk, aki nem mellesleg nem csak hogy szép, de még goromba és ideges is. Ez a három dolog teljesen feléleszti a férfiakban a figyelmet, hiszen így méginkább érdekessé válik egy nő. Ne tessék félreérteni, nem akarok én semmi konkrétat, csupán a tény az, hogy én is férfiból vagyok, és nos... egy egész csinos, és vonzó nővel van dolgom. Legkevésbé sem akartam neki kellemetlenségeket okozni, de úgy néz ki ez sikerült. Ettől eltekintve a kedvem még mindig a felhők felett volt, és azon is túl, és ezt most semmi sem tudja elrontani. A nővel való viszonyt is szeretném oltani, nem akarom, hogy ilyen haragban legyünk egymással, még akkor sem, ha jelen esetben a pokolba kívánna. Ó, kérem szépen! Minden nő ilyen az első találkozáskor. Úgy bánnak a férfiakkal, mintha egy galád faj lenne az csupán, holott a nők a szívük mélyén nagyon is oda vannak értünk. S ezt pedig kár is lenne neki is tagadnia. Ugyan nem ismer, és én sem ismerem őt, ez nem is gond, majd most megismerjük egymást, azt hiszem, ha oldani akarom a köztünk lévő feszültséget. Aligha léptem be az ajtón, de szembejöttek velem az emberek tekintetei, ahogyan a nőre, és én rám tapadnak azok a nagy szemek, melyről mindről kíváncsiság, és meglepettség sugallt, s ezt követően megérkeztek a takarítók, akik azonnal feltakarították a kuka tartalmát, ami még az iméntiekben benne volt. Ez után pedig rögtön az ismeretlen nő tekintetét keresem fel, akiről szinte sugárzott a düh és a harag. Nem szokásom soha sem megrémülni, nem vagyok az a fajta. De egy nő haragja... nos, nem akarod azt megismerni! Azonnal vörös foltok keletkeztek az arcomon, s ezt követően nemsokára a nő két tenyerét mellkasomra helyezi, és annak rendje módjára meglök, csakhogy éreztesse velem azt, hogy nem tettem túl jót. Innentől fogva nem volt kérdés az, hogy tudja- e a létemet, azt, hogy én ki vagyok, és hogy én nem halandó vagyok. Van egy sánta sejtésem, hogy a nő sem éppen egy szelíd, ma született emberteremtmény. Meglepődöm,amikor végül hamar rájön a tényre, hogy én boszorkány vagyok. Nem fogom tagadni, elvégre én büszke vagyok rá, csupán csak nem ennyi halandó közt fogom ezt nyilvánosság elé hozni, azt hiszem. Nem mellesleg az egyéb nevezők.. teljes valósággal megnevettettek. Nem tudtam komoly lenni, bármennyire is az szerettem volna lenni jelen pillanatban. Attól tartok, nemsokára letörli az arcomról szó szerint ezt a vigyort, amiben tulajdonképpen nem gúny van, hanem inkább szórakozottság, az a tipikus bútalan ember arca. Nem mondom, hogy nagyon boldog vagyok, de igyekszem mindig eme arcomat mutatni mások felé, elvégre eleve az sem éppen előnyös, ha a világ összes fájdalma leolvasható arcomról. Meg én különben sem ilyen vagyok. Szeretek élni, még annak ellenére is ha nagyon nehéz. De én szeretem a nehéz dolgokat. Ha könnyű lenne minden, unalmas lenne élni. - Kérem, Hölgyem, nem tudja magát elengedni? Miért ilyen komoly? – kérdezem tőle teljes mértékben barátságos hangnemben. Kénytelen vagyok, ha oldani akarom a feszültséget. Sőt... - Kárpótlásul meghívhatnám egy kávéra? – Teszem fel újabb kérdésemet, midőn közelebb lépek hozzá, majdan a kezemet nyújtom. Tudom, hogy a nőnek illő először bemutatkozni, de ez jelen esetben elhanyagolható, hiszen ha én nem kezdeményezek, akkor bizony nem jutnánk egyről a kettőre. - Az én nevem Noah Andre, és elnézését kérném az előző akcióm végett. Ettől eltekintve igazán jó társaságot kaptam. – Engedek magamnak meg egy bókot, miközben még mindig a kezemet nyújtom, hátha talán majd viszonozza...
Egy apró grimasz jelent meg a szám sarkán, ahogy magam mögött hagytam a boszorkányt. Igaz, nem voltam benne biztos, hogy tényleg az volt, csupán erősen sejtettem, így az is előfordulhatott, hogy egy komplett vadidegennel viselkedtem így. Őszintén szólva... nem érdekelt. Felőlem lehetett volna életem párja, vagy George Clooney, ugyanúgy neki mentem volna. És hogy miért? Mert az utamban állt, és nem fogok én senkit se kerülgetni. Annyira könnyen fel tudom húzni magam az ilyen apróságokon, holnapután telihold, azaz egy vérengzős fenevaddá fogok változni, és nagy valószínűséggel lemészárolnám az egész várost, ha a több száz kilós láncok nem tartanának vissza. Még annyi év után sem tudom kordában tartani az érzelmeimet, ösztönből cselekszem olyankor, az emberi mivoltom el van nyomva és egyszerűen nem tudok megállt parancsolni magamnak. Féltem, minden telihold előtt rettegek, hogy megint ölni fogok. A második átváltozásomkor, mikor még nem láncoltam le magam, akkor öltem meg valakit, és az arca még a mai napig is kísért. Na, de ahogy mondtam félek, és a félelem egyesült a mostani morcos kedvemmel. Nem éppenséggel jó az, amit belülről éreztem, ezért is voltam ilyen harapós. Nem kellene emberek közt tartózkodnom, még könnyen bajba sodorhatom magam, de a város remetéjévé sem akarok válni. Ráadásul ez egy soha vissza nem térő alkalom. Lassú, komótos léptekkel haladtam a szemetes felé és annyira elbambultam, hogy nem vettem észre a kuka felborulását. - Fúj, fúj, fúj - ugrottam egyet hátra, s időközben kiejtettem kezemből a műanyag poharamat. Az undorító, gyomorforgató bűz egyből megcsapta az orromat, és az a kevés vendég, aki eme hajnali órákban itt tartózkodott, a zaj felé kapta a fejüket. Próbáltam visszatartani az előbb elfogyasztott jegeskávé tartalmát, majd egy laza mozdulattal lepöcköltem a cipőmön lévő banánhéjat. A személyzet egyből jött feltakarítani, még ők sem értették, hogyan sikerült felborulnia. Én is értetlenkedtem nekik, de legbelül volt egy erős sejtésem, és ahogy megfordultam, be is bizonyosodott ez. Az előbb említett férfival néztem farkasszemet, majd egy egyenes vonalba préseltem az ajkaimat. Nem érdekelt, hogy egy kávézóban tartózkodtunk, ahogy az sem, hogy rajtunk kívül voltak páran, akik szemtanúi lehetnek a cselekedeteimnek. - Te átkozott! - tört ki hirtelen belőlem, ahogy odaléptem hozzá, és két kezemet a mellkasára téve löktem rajta egyet. Csökkentettem a köztünk lévő távolságot, és lejjebb vettem a hangerőmön is. Így is eléggé magamra fordítottam a figyelmet, nem lenne éppenséggel jó, ha valaki kihallgatná a beszélgetésünket. - Csak ennyit tudsz, boszorkány? - mondtam némi gúnnyal a hangomban. Most már százszázalékosan biztos voltam ebben, hisz az a szemetes nem esett volna fel csak úgy magától. - Na gyerünk, most cselekedj, mikor vissza tudok vágni - sziszegtem összeszorított fogak mögül, és ha képes lennék rá, akkor sem próbálnám magamat lecsillapítani. Mindennél jobban gyűlölöm, ha valaki keresztbe tesz nekem. Ez az ismeretlen fickó is jobban tenné, ha menekülőre fogná, mert, ha kell.. nem fogom visszafogni magam.
Mindenki tudja, hogy a reggel mivel kezdődik jól. Egy finom, forró kávézói őrölt kávéval. Képes voltam azért reggel felkelni, hogy lemenjek egy pohár kávéért. Nos, igen, képes voltam rá. Különben is szeretek kint lenni, a természetben, az emberek közt lenni. Szeretem az embereket, noha sokszor nem találom meg magamat önmagukban. Nehezen értek velük szót, de nem baj, elvégre én jól megvagyok egyedül is ebben a világban. Már egy ideje sorban állok, és beugrott egy jelenet még kiskoromból. A sorok mindig is felzaklattak, hiszen oda köt mindenféle bánat. Amikor kivégzésre akartak vinni.. egyszerűen nem tudom megemészteni azt, ami történt, még így ennyi évszázad után sem. Pszichológus létemre sem. Saját magamat soha nem fogom megérteni, még akkor sem, ha a szakmámat már jó pár évszázada tanulmányozom, és csinálom. Én csak másokat értek meg, és szeretek az emberekkel törődni. Szeretném, ha túltennék magukat a múlton, és a jövőjüket tervezzék, ne a múltbéli dolgokban éljenek. Sokak soha nem fogják megtudni azt, hogy mi az a nyugalom. De én azért vagyok ebben a munkában, hogy segítsem őket túllépni a bánaton. Még, ha nem is sikerül a célomat elérnem, az embereknek akkor is itt vagyok, hogy valakinek elmondják a gondjukat. Voltaképpen ingyen dolgozom, hiszen engem úgy rendelnek ki ő hozzájuk. Az utat a friss eső mosta már hajnal óta, csak úgy szakad az eső. Fejem felett a fekete esernyő, s az öltönyöm nyakkendőjét igazgatom, amikor belépek a kávézóba. Az esernyőmet összehúzom egy könnyed mozdulattal, majdan végét a földnek érintem, és a pulthoz sétálva rendelem meg a kávémat. Egy mosoly keretében helyet foglalok az egyik üres asztalnál, pont az ablak mellett. Azt is az esővíz mosta, s a kinti világot figyeltem, ahogyan egyik karommal könyököltem, és államat tartottam tenyeremmel. A finom eső illata is beköszöntött, miután betértem ide, s főleg most, ahogy nyitva van az ablak. Szeretem az eső illatát, az megnyugtat. Főleg a suhogó hangja, ahogyan lecsapódnak a cseppek. A kávézóban nem volt túl sok ember, néhányan ültek a pultnál. Azok közösen beszélgettek, látszott az arcukon az öröm, hogy mennyire élvezik egymás társaságát. Szeretném, ha az összes ember ilyen boldog lenne, akik támogatják egymást. Az egyik asztalnál egy igen elegáns nő ült, aki a kis kütyüjén írogatott. Pár pillanatig figyeltem, majd tovább néztem ki az ablakon. Az utca végéről sétál egy kislány az édesanyával. Az édesanya látszólag elég feszült, hiszen az esernyőjét teljesen kifordította a szél. Eszembe jutott, hogy odaadhatnám nekik az enyémet, hiszen egy úriember mindig másokat teszi maga elé, mint saját magát. Végül is felállok, esernyővel a kezemben, majdan a kijárati ajtó felé veszem az irányt, lassú léptekkel, de aztán véletlenül belebotlok valakibe. - Elné... – akartam volna kétségbeesetten bocsánatot kérni, de amikor az ismeretlen nő elég gorombán figyelmeztetett engem, eléggé kiverte nálam ez a biztosítékot. Végül is elmosolyodom, majdan tovább megyek az ajtón kívülre. Láttam, hogy a szemetes felé vette az irányt. Én, míg kint vártam az anyukára, és a kislányára, addig a nő felé fordultam, akit a kirakat mögül figyeltem, majd egy fejbiccentéssel tettem azt, hogy feldőlt előtte a kissé kellemetlen szagú szemetes. Ráadásul teli is volt, s ez mind a nő elé potyogott, egy banánhéj is a cipőjére akadt. Halkan elnevetem magam, majd az ismeretlen nőnek, aki a kislányával sétált, kedvesen odaadtam nekik az én esernyőmet, majdan visszalépek a kávézóba, összehúzott farpofával, hiszen alig tudom megállni, hogy ne nevessem ki.
A közeli motelból kilépve elkezdtem felfedezni New Orleans városát. Ezt teszem már vagy két napja, hisz miután véget vetettem a Jace-szel való kapcsolatomnak, nem mentem rögtön haza. Egyrészt az állapotom bizonytalan volt, labilis, főleg így a teliholddal a sarkamban, amikor is sokkal könnyebben felhúzom az agyamat. Ilyenkor nem ülhetek volán mögé, még a végén balesetet okozok másnak, vagy magamnak. Másrészt azért maradtam még a városban, mert ez egy egyszeri alkalom. Nem fogok ezek után csak úgy lelátogatni a városba, úgyis szabadságon voltam, ki kell az ilyeneket használnom. Még pár nap utána örökre búcsút inthetek ennek a városnak, illetve a benne lévő férfinak. Persze engem is megviselt a szakítás, hisz a hónapok alatt Jace egy igazán fontos emberré vált, de így sokkal jobb lesz mindkettőnknek. Én nem tudtam volna őt.. szeretni. Az egyszerűen nem én vagyok. Árvaházban töltöttem a fiatalkoromat, aztán egy olyan családba kerültem, ahol nem igazán fejezték ki a szeretetüket.. Érthető, hogy miért esik nekem is nehezemre mindez. Talán egyszer képes leszek szeretni - mindjárt hányok ettől a szótól -, talán nem. Nem szoktam előre tervezni, ahogy mondani szokás carpe diem, a mának éltem. Betévedtem a kis sarki kávézóba, mint mindennap. Most is fahéjas jegeskávét rendeltem, majd beültem a sarokba, elővéve a kis gépemet. Annak ellenére, hogy egy elég fejlett országban éltünk, nem rendelkezett internetes kapcsolattal a motel, ahol megszálltam. Igaz, csak aludni jártam oda, s az áráért tényleg nem panaszkodhattam, sokkal rosszabban is kijöhettem volna ebből a kis utazásból, főleg úgy, hogy a szállással eleinte nem számoltam, mert azt hittem, hogy a barátomnál, avagy már az ex barátomnál fogok tartózkodni. De végül is nem így lett.. Na mindegy. Lassan megittam a kávémat, és közben az új cikket pötyögtem bele a laptopomba. Mikor a főnököm megtudta az instagram posztjaim alapján, hogy New Orleansban vagyok, rögtön felkeresett egy új cikk lehetőségével, ha már úgyis itt voltam. Nem mondom, hogy nem örülök, hisz plusz pénz, ráadásul én inkább a háttérben szoktam mozogni, de most végre esélyt kaptam, hogy a nevem szerepelhessen a helyi újságban, de azért mégis némi pihenésre vágytam. Nagyon sok volt a meló mostanság, ráadásul az éjszakai élet ebben a városban.. ma is hajnalban tértem vissza a szállásra. Imádom a város adta lehetőségeket, Mystic Falls azért nem büszkélkedhet ilyenekkel. Van ott egy-két bár, de mindenki ismer mindenkit és végre most jól jönnek az ismeretlen arcok. Itt legalább senki nincs tisztában a múltammal, itt egy teljesen más ember lehetek. Egy fiatal férfira lettem figyelmes, már pár perce szemet szúrt nekem, de csak most vizsgáltam meg igazán. Lehajtottam a gépemet, és őt néztem, jobban mondva tanulmányoztam. Olyan.. fura érzés kapott el, mint amikor Esther-rel mentem le a barlangba, ahol ott tartózkodott az a pasas. De várjunk.. boszorkány volt, ezek szerint.. nem. Vagy mégis? Elvégre tisztában voltam a helyi legendákkal, ráadásul Mystic Falls és a benne élő élőlények után már úgy gondolom, hogy nincs olyan város se, ahol ne lenne egyetlen egy természetfeletti. Mivel úgyis végeztem a kávémmal, elpakoltam a gépet, majd elkezdtem sétálni a szemetes felé. Pont az utamba került az előbb kiszemelt férfi, de nem kerültem ki őt. Vállammal szépen neki mentem, sőt még egy extra löketet is beleadtam. - Hé, nézz már a lábad elé! - förmedtem rá, majd tovább mentem, de még halkan elmormoltam az őrült szót. Igaz, én voltam érte a felelős, de ki nem állhattam a boszorkányokat, s senki sem fog hibáztatni egy lányt..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kávézó 
||
