welcome to my world Vendég
|  Tárgy: Will szobája  Szomb. Márc. 07, 2015 2:21 pm | |
| 
Hiába voltam izgatott a holnapi nap miatt, valahogy most inkább az ágyban való pihengetést választottam volna. Hajnalban feküdtem le, így éreztem, hogy kicsit nyűgös vagyok. Valamit valamiért, igaz? Aki el akarja szállíttatni a kocsiját, az tegyen is érte. Elég csak rá gondolnom, máris úgy érzem, megérte fent maradni olyan későig, s megvonni magam a plusz alvás adta örömöktől.
Na, majd a kávé segít! Igen ám, de addig el kéne valahogy jutni. Hangos sóhaj szakadt fel belőlem.
- A fenébe is, így semmire nem fogok jutni. - morogtam magamnak, majd erőt vettem magamon, hogy nekiálljak elkészülni.
Röpke pillantást vetettem éjjeliszekrényemen álló órámra, mielőtt a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kevesebb, mint egy órám van kiérni a repülőtérre.
Nem szerettem sietni, így hát hiába szorított az idő, nem gyorsítottam a rutin tevékenységeimen. Nyugodtan letusoltam, megreggeliztem egy frissen főzött forró kávé és rántotta, no meg a napi hírlap társaságában, s csak ez után hívtam fel Robert-et, a sofőrömet. Bár gyakran találkozunk, ritkán kell ezt a munkát ellátnia az érdekemben, ugyanis jobb szeretek magam vezetni.
- Szép jó reggelt kívánok, uram. - Hangja a korai órákhoz képest igen friss volt. Hogy csinálja?
- Magának is, Robert. Pontban 8 órakor indul a gépem New Orleans-ba, kérem, vigyen ki fél8-ra.
- Rendben, 7 óra 10 perckor érkezek. - Ezek szerint a reggeli forgalmat is beleszámolta.
- Köszönöm.
Lehetsz akármilyen gazdag, a tiszteletet neked is ugyan úgy meg kell adnod a másiknak. Nem lehet érzéketlenül és lekicsinylő módon bánni egy érző lénnyel, én ezt vallom. Bármit is adsz, azt kapod vissza. Értékelni és becsülni kell más munkáját.
Az élet sok mindenre megtanított, amire apám nem, többek között erre is. Persze anyám próbált rávezetni ezekre az alapvető dolgokra, én pedig bevallom nem voltam egy lázadozó tini, de mégis az apai szónak más hatása lett volna. Megesett, hogy kicsit átestem a ló túloldalára, nem tagadom.
Még mai napig emlékszek arra az esetre, mikor 18 évesen bal lábbal keltem fel, s ezt a feszültséget az egyik éppen arra járó alkalmazotton vezettem le. No meg, melyik tinédzser ne örülne annak, ha több pénze lenne mint a város összes lakójának együttvéve, és használná ki a helyzetet?
Azt tudni kell, hogy kint ültem a medence szélén, melyben a kellemesen hűsítő víz lágyan hullámzott az enyhe szellő hatására. Ugyan ez által vesztett tükörsimaságából, tisztasága mégis páratlan maradt.
- Hozzon egy koktélt. A kedvencemet. – közöltem érzelemmentes hangon. Greg nem szólt, tette, amit kértem. Rá 2 percre már kezemben foghattam a finomságot, ami a víznél is hűvösebb volt. Magam elé emelve alaposan szemügyre vettem, s csakhamar találtam benne kivetnivalót.
- Nincs benne elég fehér rum. – nyújtottam felé a kezemben lévő üveget, hogy orvosolja a problémát. Bár láttam arcán a nemtetszését, nem szólt továbbra se semmit. Újra elkészítette.
- Most meg a kókuszlikőrrel spórolt. Mi van magával? – tettem le mérgesen a medence szélére, de a túl nagy lendület miatt az beleesett a medencébe. – Tisztítsa ki!
- Menjen a francba! - alig akartam hinni a füleimnek.
- Hogy merészel velem így beszélni?!
- Mit képzel magáról? Azt hiszi, hülyét csinálhat belőlem? Neeeem. Rossz emberre tett szert, ha azt hiszi, kötélből vannak az idegeim.
Persze, amilyen robbanékony voltam, naná, hogy nem tudtam befogni.
- Tehetek én arról, hogy nem végzi normálisan a munkáját? Hányan örülnének annak, ha a helyében lehetnének!
- Ez esetben átadnám másnak a lehetőséget. Jó fürdőzést!
- Húzzon oda, ahova gondolom!
Keserű mosoly jelent meg arcomon, az emlékfoszlány újraélését követően. Hogy bánhattam így vele? Greg mindent megtett, amit kértem, én mégis szórakoztam vele. Hálát adok az égnek, hogy már benőtt a fejem lágya és nem ilyen vagyok.
Hangos dudálás zökkentett ki gondolataimból - megjött Robert. Felkaptam bőröndömet, még egyet igazítottam nyakkendőmön, majd magam mögött hagytam a birtokomat.
Nem kellett sokáig mennem, de mire odaértem, már kiszállt, hogy felnyitva a csomagtartót, berakja a pakkomat.
- Ugyan már - legyintettem. Ennyit én is meg tudok tenni. Nem szeretem, ha ennyire mindent helyettem akarnak megcsinálni. Az ég szerelmére, nem kell elkényeztetni, még a végén teljesen ellustulok!
- Talán fél, hogy összekoszolom Westmancott öltönyömet? – viccelődtem. Szemem sarkából láttam, ahogy apró mosoly jelent meg arcán. Igen. Ezek azok az apró tettek, amik jól tudnak esni az embernek.
- Hát, úgy tűnik megérkeztünk. - parkolt le lassan a repülőtéren.
- Oh, ráadásul milyen pontosan! - néztem rá órámra. - Pont fél 8. Tanítani kéne ezt a pontosságot.
Robert ismét elmosolyodott, hízelgő szavaim zeneként áradtak fülébe. Néha teszek ilyet, el ne bízza magát, de akkor őszintén is gondolom.
Kiszálltam és a csomagtartóhoz léptem. Robert a másik oldalról jött, segítőkészen nyújtotta be a kezét de én megelőztem. Most azt gondolod, az a rész következik, hogy megállok előtte, ő pedig közli velem, milyen elegánsan nézek ki ma reggel, mint mindig. Nem. Nincs szükségem semmiféle dicséretre, főleg nem muszájból, mivel akkor egyértelmű, hogy nem őszintén mondja az ember, hanem azért, mert kell.
- Jó utat, uram!
- Köszönöm.
Nem kérdezte meg, mikor jövök vissza - ez az én dolgom volt. Ha akarok, örök életemre ott maradok, nem kell senkivel se közölnöm. Ugyan, kivel is közölném? Az apámmal, aki az elmúlt években már egyre kevesebb életjelet ad magáról? Na, nem mintha előtte olyan sok lett volna. Megmondom őszintén, próbáltam vele javítani a kapcsolatomon, nem sikerült, akkor nem töröm magam még jobban. Ha neki így jó, hát elfogadom.
Nem szerettem erre gondolni, így próbáltam elterelni a figyelmem. Öltönyöm belső zsebéből elővettem a jegyem, majd beálltam a sorba. Nem fogok előre tolakodni, szépen kivárom a sorom.
Mikor én kerültem sorra, egy kedves mosoly kíséretében átnyújtottam, majd hagytam, hadd intézkedjen a kis hölgy.
- Uram, elnézést, hogy ilyet kell mondanom, de Önnel is közölnöm kell, hogy a továbbiakban kérjük előbb jelenjen meg, legalább egy órával a járata indulása előtt. A továbbiakban, ilyenkor képtelenek leszünk érvényteleníteni a jegyét, Mr... - szemeivel a nevemet kereste, de kisegítettem.
- Raynott.
- Oh. - nézett fel rám zavartan. A felismerés vörös pír kíséretében jelent meg az arcán. - Nos, Raynott Úr, én...
Szabad kezemmel legyintettem, majd elnéztem másfele. Alig volt a váróban már szabad hely, de nem is baj. Lassan úgy is elkezdik az embereket felengedni a gépre.
Az igazat megvallva, mehettem volna külön, magángéppel is, de minek ez a felhajtás? Hagyjuk már, ugyan olyan ember vagyok, mint más. Ráadásul nem is sietek. A tárgyalásra csak holnap kerül sor, így bőven lesz időm körbenézni és kipihenni magam.
- Tessék, Mr Raynott. - nyújtotta át irataimat.
- Meg tudja nekem mondani, hogy a Volga-Dnepr An-124-es biztos, hogy ma indul-e?
Kicsit ideges voltam, de kifelé ezt nem mutattam. Még nem szállítottam repülőn az autómat, ezért aggódtam is, vajon még ma viszont fogom e látni. Telefonos tudakozásaim és ügyintézéseim alapján a légitársaság vezetője azt mondta, legkésőbb délután 3 órára megfog érkezni. Remélem, tényleg így lesz. Ez az autóm az, amihez talán a leginkább ragaszkodok az összes többi közül.
- Igen, biztos, hogy indulni fog. A rendszer szerint 11 óra 42 perckor.
- Köszönöm.
Még nem mondhatom azt, hogy megnyugodtam, nem. Majd csak akkor, ha már a saját szememmel látom és ott állok mellette. Az óramutató megállíthatatlanul közeledett a 8-as szám felé, az utasok pedig lassan megkezdhették felszállásukat. Távolságtartóan ugyan, de én is elindultam utánuk, miután még egyszer visszanéztem a Richmond-i repülőtér nagy épületére.
Röpke 4 és fél óra, és New Orleans-ban találom magam. Vajon olyan lesz, mint amilyenre számítok? |
|
