Anna homályos tekintete, és hálálkodása jár a fejemben, miközben útnak indulok, hogy összeszedjem Elenát. Az egész este annyi nem várt izgalmat és feszültséget hozott, amire nem számítottam, és amelyek mind következményekkel járnak. Egy régi barát, akivel a közeljövőben találkoznunk kell még. Aztán a húgommal lezavart kisebb vita, ami még komoly összetűzésbe torkollhat odahaza. Sőt! Elég valószínű, hogy az lesz a vége. Nem tudom, hogy mitévő legyek ezzel kapcsolatban, hogy melyik esetben nagyobb az esélye annak, hogy Rebekah hátat fordít nekem, de sajnos mindkét forgatókönyv szerint fennáll ennek a veszélye, ez pedig mérhetetlenül bosszant. Jelenleg szívesen kitépném saját kezűleg is Matt Donovan szívét, nem hogy a véremmel mentsem életét.
Aztán ott van még Anna is, akiről ki kell derítenem, hogy mi történt vele... nem csak most, a betegségére vonatkozóan, hanem az elmúlt hétszáz évre. És addig nem nyugszom, amíg be nem illesztjük a hatalmas, hiányzó elemeket ebbe a kirakósba.
És végül, de nem utolsó sorban a farkaslányra is gondom lesz, amelyik Kollal táncolt. Ő nyilván a nevét is megtudta, ez pedig jó kiindulópont. Egy biztos: a lány hamarosan búcsút mondhat a hold által kirótt rabigának.
Már nem messze járok a tornaterem ajtajától, amikor különös zajok ütik meg a fülemet, majd egy igen furcsa jelenség tárul a szemem elé. Egy férfi több lépéssel előttem egy poharat nyújt felém, mintha meg akarna kínálni. Gondolhatnám, hogy egy részeg bálozó, aki ingyen punccsal kínál minden szembejövőt. De az illető tekintete egyáltalán nem felhős. Sőt! Mereven bámul rám, magában motyog, és hirtelen éles fájdalom hasít az alkaromba. Mintha megvágtak volna. Pontosabban mintha folyamatosan hasogatnák a bőröm egy vékony pengéjű, hűvös tőrrel. És a pohár lassan megtelik. Az a... ? Az a vérem lenne? Csak nem egy újabb farkasharapás? Mielőtt észbe kaphatnék, vagy a férfi nyomába eredhetnék, már eltűnik. A zakóm ujja teljesen átvérzik, én pedig ott ácsorgok egyes egyedül az iskola folyosóján. A hibridjeimet már elküldtem, így nincs is kit ráállítanom a férfire... aki egyértelműen egy boszorkány. Nekem pedig erre most nincs időm. Elena elsőbbséget élvez, ezért véres felsővel is a táncolók felé folytatom utamat. Ott a hangulat mit sem változott, és meglepő módon a hasonmásom is köztük van, igen jó hangulatban. Időközben ruhát váltott, meg ami azt illeti, partnert is, de ezen kívül nincs más, ami arról árulkodna, hogy fél órával ezelőtt még a halálán volt. Szerencsére Szent Stefan vigyáz rá. Azt hiszem, itt ma már nem is lesz rám szükség, jó kezekben van, otthon azonban még akad elég dolgom. Ideje angolosan távoznom...

|| Mivel, ahogy mondtam, holnap már nem tudok lenni, ezzel ma Klausnak véget is ér a bál. Köszönöm mindenkinek a játékot! Anna, Zach, Elena, Rebekah: veletek még folytatjuk a még ki nem játszott részeket, amint hazaértem...^^ ||

Niklaus & Zach & Anna

Hosszú és csontos ujjaim apránként fonják körbe saját nyakamat, s egy erőteljes mozdulattal a torkomba marva, megpróbálnak utat nyitni a levegőnek. Azonban, elkeseredett próbálkozásom ellenére, a tüdöm még mindig kiszáradófélben van. Bármennyire sikít, s püfékel, csak nem jut oxigénhez. Vergődésemet hosszú csönd követte, csak szívverésem kétségbeesett dübörgését hallottam, de azt oly' tisztán, hogy egész testem beleremegett. Zihálva leheltem magam elé, még mindig levegőért kapkodva, amikor Niklaus határozott hangja hirtelen megtörte a szobában uralkodó, ritmusos nesz csöndjét. Szemeim megdermedtek, képtelen voltam megmozdulni, vagy akár megszólalni, így rezignáltan bólintottam, majd eltakartam fennakadt szemeimet, s magam alól kitolva az egyensúlyt, a földre zuhantam.
Amikor a hibrid átlépte az osztályterem ajtajának fémből készült küszöbét, furcsamód melegség töltött el, mintha azért jött volna, hogy segítsen rajtam, a betegségemen. Ugyan ép elmém lassan kezdett kiszállni az elgyengült testemből, az agyam egy eldugott kis részén mégis sejtettem, hogy a férfi nem doktor, s nem is ápoló. Hóhér, akit pontosan a kivégzésemhez hasonló feladatokra képeztek ki. Ám, én mégis nyugodt maradtam, s beletörődően hagytam, hogy a már említett korcs fogjon, majd kirángasson az osztályteremből.
Miután lábamat magam után vonszolva áthúztam a folyosóra, egy ismerős, számomra kellemetlen illat csapott meg. Igyekeztem elkerülni a felénk áramló odort, de testem túl tehetetlen volt ahhoz, hogy ellent tudjak állni az utamba kerülő akadályoknak, ezért egy utolsó, mély lélegzetvétel után szóra nyitottam kiszáradt, sápadt ajkaimat. - Köszönöm - suttogtam szaggatott hangon, elvégre, ha pár perccel is, de az életem tovább folytatódhat. Ezt követően lehunytam remegő szemeimet, s próbáltam elképzelni egy jobb, ideálisabb környezetet, ahol Niklaus az szent eskü szövegét tanulja, a hibrid pedig sürgölődve igazítja a ruhámról lelógó csipkéket.

Figyelem Annát, hallgatom, amit mond, de valahogy nem azt kapom, amit vártam. Érthetetlen módon keserű utóíz marad a számban. Nem egészen csalódottság, de valami ahhoz nagyon közeli. Talán ennél valami egetverőbb sztoriban reménykedtem, valami olyanban, amiért érdemes izgatottan itt ülni, ami elvonja a figyelmem, ami Mikael csúfos megszégyenítéséről szól talán... valamit, amiért érdemes megkímélni Annát. Egy olyan történet, amiből kiderül, hogy az én kedves Anna Petrovám ártatlanabb, mint aminek tűnik. És ehelyett... Persze átvertük a nevelőatyámat, aki mérhetetlen haragra gerjedt... Meglehet, hogy bosszúbúl maga mellé fordította Annát is. De ő miért nem ellenkezett? Miért nem tért vissza hozzám, amikor már megtehette volna? És miért nem is próbálja kimagyarázni magát? Miért hagyná ilyen könnyen, hogy egyetlen mozdulattal összeroppantsam az életét? Bosszantó és egyben lehangoló a helyzet. És amint Anna vért kezd felköhögni, már szánalmas is lesz. Valóban beteg. Nem tudok eleget a körülményekről, amelyek ilyen helyzetbe sodorták. Amik arra késztették, hogy szembe szálljon velem, és a meséje után úgy érzem, hogy egy hatalmas űr tátong a semmitmondó történetében. Oly sok idő eltelt. Tudni akarom... mindent tudni akarok.
- Azt hiszem... ez nem a legalkalmasabb hely... és főképp nem a legalkalmasabb időpont a komoly beszélgetésre. - Jelentem, miközben közelebb lépkedek. Szép arcát egyik tenyerembe fogom, és hüvelykujjammal letörlöm ajka széléről a vérét.
- De még nem végeztem veled. Ennyivel nem elégszem meg - ingatom a fejem, aztán a zsebembe nyúlok a telefonomért, az egyik hibridem, Adam számát tárcsázom. Anna nem úgy néz ki, mint aki bárkivel is szembe tudna most szállni, ezért nyugodtan rájuk bízhatom. Adam pillanatokkal később már az ajtóban ácsorog. Átadom neki Annát, és a lelkére kötöm, hogy ne hagyja elmenekülni, ha kell, harapja meg. Aztán már úgyse menne sehová. Otthon pedig majd folytatom, amit itt elkezdtem, de most meg kell keresnem Elenát. Ideje kiderítenem, saját szememmel látni, hogy hogy van.
Adam és Anna társaságában lépek ki a folyosóra, ahol még két hibrid csatlakozik hozzánk. Fő az elővigyázatosság. Pár pillanatig a kis csoport után nézek, aztán megindulok a mosdók felé...

Niklaus & Anna

Legszívesebben torkom szakadtából üvöltenék, de jelentéktelenségemből kifolyólag nem tehetem. Pusztán egy halk, fájdalommal teli szisszenés hagyja el a kiszáradt torkomat, miközben kezeimet ökölbe szorítva próbálom elfojtani a gégémet maró sikolyt, de ujjaim valósággal életre kelnek, egyenesen a már alig hallható, életért küzdő szívem fölé kúsznak, s akaratom ellenére saját bőrömbe vájódnak. A seb, amit a gyomromba szúrt karó okozott, pár gyötrelmesen telt perc után beforrt, s kivéve a bordó alkalmi ruhámon okozott halvány szakadást, nem maradt semmi, ami bizonyíthatná, hogy az imént megsérültem. Valóban fájt, hisz régen nem tettek már kárt a testemben, de nem a karó okozta szúrás volt az, ami miatt üvölteni támadt kedvem. Ahogy azt már említettem, a testem néhány apró incidenst, s az egykor Elijah által okozott jelentős károkat leszámítva, még mindig ugyanolyan fiatal és ép, mint évszázadokkal ezelőtt. Viszont a mellkasom alatt szívemnek nevezett, hevesen vért pumpáló tömlő mindig meggyötört volt, s kétségtelen, hogy az is marad, épp úgy, mint a romlott lelkem.
Niklaus marionett bábúként mozgatott, s miközben elgyengült testem a terem egyik végétől a másikig - pontosabban az ott található, üveg ablakokkal díszített szekrénybe - zuhant, megfeledkeztem halhatatlan mivoltomról, s a vele járó gondokról. Egy röpke pillanat erejéig törékeny szellőnek éreztem magam, amit a mélyenszántó vihar elsöpört az égről. Felemelő érzés volt. Mindig is ilyen egyszerű tisztaságra vágytam titkon. Az elfeledett, hamuvá vált tisztaságomra, amiről megboldogult édesapám azt hitte, hogy legyőzhetetlen. Tévedett. Ámbár tudatlanul ugyan, de én ezerszer akkorát tévedtem. Ostoba mód azt hittem, hogy a halhatatlanság megnyerésével minden gondom, bánatom tovaszáll majd. Mára már tudom, hogy nem puszta tévedés volt az, amit azon az átkozott éjszakán elkövettem, hanem alpári bűn. Feladtam az egyszerű, mégis boldog élemet egy olyan álomért, amiről voltaképpen még magam sem hittem el, hogy igaz lehet, s ezt követően a jutalomként elnyert erőt képes lettem volna kilehelni magamból egy olyan férfiért, aki minden bizonnyal egy figyelemre nem méltó szolgaként, vagy legrosszabb esetben egy olcsó, naiv cédaként tekintett rám. Meglehet, hogy ismét távol járok az igazságtól, de jogosan feltételezhetem mindezt, elvégre, ha Niklaus legalább egy apró, haldokló félben lévő cérnát érzett volna a hozzám fűzőtt érzelmi kötelékből, nem találtam volna hűlt helyét, miután épségben visszatértem a francia birtokra.
Dacára annak, hogy a Vadász nem volt a vér szerinti apja, járásuk mégis az utolsó mozdulatig megegyezik: - Mikael épp ilyen ingerülten lépkedett fel-alá az omladozófélben lévő barlangnál, s vérben forgó szemeiben a fény ugyanilyen intenzíven pislákolt, de Klausszal ellentétben, nem bántott, mi több, rám se hederített. Ostobaság lett volna, hisz ereje hiába múlta felül legalább százszor az enyémet, a végső összecsapásban úgy is fölé kerekedtem volna, mert amíg benne még mindig lángolt a családja iránt érzett szeretet, nekem az égvilágon semmi veszítenivalóm nem volt, ahogy most sincs.
- Vakon követett, hisz mindig is egy zsémbes, s annál inkább hiszékenyebb vénember volt. - Kezdtem bele beismerően, miután a szememben még mindig mennyei lényként elképzelt férfi engem színvallásra utasítva, komótosan helyet foglalt a velem szemben díszelgő asztalon. Beletörődtem már, s túl gyönge voltam ahhoz, hogy újabb hazugságokon törjem a már így is elborult elmémet. - Ideérkezésünkkor egyszeriben ledermedt, s azt követően csak tört, zúzott. Nem táplálkozott, csak üveges tekintettel nézett maga elé - halk hangom néhol megcsuklott, a beismeréstől pedig elharaptam a szavak végét. Tekintetemmel hirtelen övéibe kapaszkodtam, kegyelemért könyörögve. Mintha az agyamat átjárta volna valamiféle sötét, folyóként özönlő áradat, rémülten kaptam fejemhez, amíg nyelőcsövemből vért kezdtem el felöklendezni. A lesújtó fájdalom ugyanolyan átütő volt, mint az a sajgó érzés, amit a Lockwood barlangban csődöt mondó boszorkány okozott. Csontjaim jól tudták, hogy gondolatmenetem teljesen felborult, s ez egyszer sikerült áldozatul esnem egy olyan személynek, akit ostoba mód alábecsültem.
Önkéntelenül kiáltottam fel, eközben arcomat ellepte a már jól ismert érhálózat, s szemfogaim ismét megnyúltak, kiélesedtek. - Most már elhiszed, hogy beteg vagyok? - Kérdeztem a láztól parázsló tekintettel, levegőért kapálózva.

A karót szorongató ujjaim már szinte bizseregnek, és készen állnak, hogy bármelyik pillanatban újra lecsapjak rá. Már csak az a kérdés, hogy hová célozzak? Hol tudnék neki nagyobb fájdalmat okozni? Egyáltalán van-e türelmem most ezt játszani vele, vagy a korábbi fogadalmammal ellentétben csak vágjam bele a szívébe és lám, máris egy gonddal kevesebb nehezedik a vállamra. Pedig mennyire... kedveltem régen, milyen sokat jelentett a rajongása, az odaadása. Mindig olyanok vettek körül, akik körülugráltak, lesték minden szavam, a legkisebb óhajomat is parancsnak vették. Persze akadtak köztük árulók is, Mikael csatlósai, vagy akiket megigézett, hogy kémkedjenek utánam. Sosem lehettem elég óvatos ilyen szempontból. De Annában nem kellett csalódnom, nem kellett tartanom árulástól, nem kellett kételkednem a szavahihetőségében. Elég volt csak a szemébe néznem, és tudtam, hogy minden felém intézett mondata őszinte, szándékai tiszták. Hiába volt annyi készséges ember körülöttem, nem sok olyan akadt, akiben tényleg megbízattam, és akiben mégis, azt nagyon megbecsültem. Ezt talán nem mutattam ki eléggé, mint egy szigorú apa, akinek ugyan mindennél fontosabbak a gyermekei, de túl büszke ahhoz, hogy ezt be is vallja, vagy akár csak kimutassa. Ez nem túl sokat változott azóta sem, és attól tartok, nem is fog.
Anna volt az egyik utolsó olyan személy körülöttem, akiről el tudtam volna képzelni, hogy elárul. És mégis megtörtént. Elhagyott, és évszázadokkal később arra vetemedik, hogy hátba szúrjon. Megtették már nem egyen, de olyan valakitől, akitől ezt nem várod, nagyobb a veszteség. Egyszerre vágyom a halálát, kínok között, hogy megszabaduljak tőle, és közben megmüntessem. Mégsem tudok ilyen egyszerűen végezni vele, mert bár már nyilván nem maradt benne semmi az irántam érzett tiszteletből, az emlékeimben még tisztán él, hogy milyen volt egykor, és milyen fontos volt a számomra.
Aaah, ez így nem jó! Hisz... ki ő nekem? Még csak nem is családtag! Nem egy barát. Olyasvalaki, akit már többszáz évvel ezelőtt elvesztettem. Nem tanusíthatok semmiféle rokonszenvet egy nő iránt, aki számomra már réges-régen halott. Nem engedhetek utat az érzelmeknek, melyek alattomos módon, észrevétlen igyekeznek bekúszni a bőröm alá. Elébe kell mennem ennek! Szavait meghallva ismét felemelem, és átdobom a termen, hogy hamarosan az egyik üveges szekrényben találhatja magát. Azonnal szíven kellett volna döfnöm, hogy ne halljam tovább az ocsmány hazugságait. Aztán a karjaim mégis önkéntelenül mozdultak, és hajították el, mint egy élettelen rongybabát. Még hogy beteg! Nevetséges! Ennél nagyobb badarságot nem tudott volna kitalálni? Hát ennyire bolondnak néz?! Egy vámpír nem betegszik meg. Az egyetlen mód, hogy egy vámpír legyengüljön, az a farkasharapás, de attól megváltozik a vére szaga... és azt már ismerem. Felismerem. Nem ezt történt vele. Esetleg egy boszorkány támadhatta meg... De egy több mint hétszáz éves vámpíron az sem foghat ki túl könnyen, és főképp nem lenne ez elég indok arra, hogy meg merje ölni a hasonmásomat.
Dühösen lépdelek párat a terem elejében, remélve, hogy a haragom kicsit alábbhagy, mert ettől nem tudok tisztán gondolkodni. Próbálom megrágni az utolsó szavait Mikaelről, és arról, hogy újra engem szolgálna. Nem mintha lenne bármi megfontolnivaló ezen. Már nem tudok bízni benne. De arra kíváncsi lennék, mit tett vele a nevelőapám. Egy pillantás alatt előtte termek, igazán ideje sincs kikecmeregni a szekrényből.
- Meséld el, hogy történt! Tudni akarom, mit tettél azután, hogy elváltunk! - ülök le vele szemben egy asztalra.

Niklaus & Anna

Ahogy a falhoz súrlódtam, testemet sebtében átjárta a meglepettség, és a kétségbeesettség egyvelege. Arcomról megalázottság rítt le, de félelmet ezúttal sem éreztem. Érintésétől, valamint szúrós, ugyanakkor sejtelmes tekintetétől földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam, hogy mitévő lehetnék s, hogy egyáltalán tehetnék-e bármit ellene, vagy érte.
Magától értetődő, hogy a bocsánatát soha, de soha nem fogom elnyerni. Egykor eretnekségnek tartottam volna a mostani cselekedeteimet. Elárultam, majd megvetettem, hogy újra elárulhassam. Erre most, itt vagyunk, alig két levegővételnyire egymástól, torkomban ismét egy hatalmas gombóc szorít, elfojtva a szavaimat. Habár, a megdöbbentő reakciója után kétlem, hogy bármit is ki tudnék nyögni.
Gondolataim ide-oda cikáznak, magamban pedig ugyanazt az ostoba kérdést ismételgetem: - miért tettem ezt? Mentségemre szóljon, hogy annak a haszontalan boszorkánynak a mai nap folyamán sikerült teljesen összezavarnia az elmémet, de tény, hogy mindig is éreztem valamiféle késztetést arra, hogy gúnyt űzzek a férfiból, aki valójában a legdrágább számomra.
Elsápadt ajkakkal mosolyogtam rá, miközben ajkaival enyéimre tapadt. Miértjét nem kerestem, fölösleges is lett volna. Legbelül tisztán éreztem, tudtam, hogy búcsúcsók ez, semmi több. S lám, nem tévedtem, hisz szemhéjaim egyszeriben felemelkedtek, s ajkaimat egy halk, fájdalommal teli sóhaj hagyta el. A karó, amit az imént jóízűen nevettem ki, húsomba mart, s megsebzett.
- Beteg vagyok - nyögtem ki reményvesztett hangon, miközben íriszei haragot szórtak felém. Valóban így volt, most az egyszer nem hazudtam. Attól a perctől kezdve, amikor a falhoz szorított, testem elgyengült, de elborult elmémben még mindig volt valami, ami elszántan csiholta az alvófélben lévő szikrát.
A félelem, amiről egy ideje sikerült megfeledkeznem, lassan visszaszegült hozzám. Tekintetem a másodperc tört részéig sem szakadt le övéiről, hogy véletlenül se érezze a riadtságomat. Közben vacillálni kezdtem, hogy színt valljak-e, vagy újabb hazugságokkal próbáljam megmenteni az irhámat.
- Mikael - ajkaim megrebbentek a hamisságtól, ezért mély levegőt vettem. - Ő tette ezt velem - mondtam meggyötört hangon, mintha az istenverte, nyomorult Vadász bármit is tudott volna tenni ellenem.
- Hadd' ragaszkodjak úgy hozzád, ahogy régen - folytattam bűnbánóan, majd lágyan végigsimítottam haragos arcán. - Uram - tettem hozzá. Bár leírhatatlanul fájt, a sebbel mit sem törődtem, hisz csak egy módja van annak, hogy megmeneküljek: - bizonyítanom kell, s a szenvedés teszi a legjobb bizonyságot.

Az elmémet borító súlyos dühfátyol egyre csak nehezedik Anna arrogáns válaszát hallva, tekintetét figyelve. Mikor és hogyan jutott el az alázatos hangnemtől, a hűséges ragaszkodástól odáig, hogy gúnyt űzzön belőlem? Hogy eláruljon? Hogy keresztbe merjen tenni nekem? Részben mintha vágyná a halált... De akkor csalódni fog, sosem voltam egy jótündér, aki teljesíti mások kívánságait, hóbortjait. Neeem, addig nem adom meg neki ezt az örömet, amíg nem esedezik a bocsánatomért, amíg nem töröm meg, nem látom újra tekintetében a korábbi odaadást, amíg el nem csicsergi nekem, hogy hová tűnt belőle a régi Anna Petrova, akit én ismertem, és a magam módján tiszteltem... sőt, talán szerettem is. Mikael tette vajon ezt vele? Ha kell, bármeddig elidőzök vele, akár folytathatjuk otthon is, de senki, ismétlem... senki nem szórakozhat így velem megtorlatlanul.
- Jól mondod, szerelmem, ez csupán az előjáték - bólintok gúnyos modorral, mégis felvéve az általa játszott közjátékban kapott szerepemet.
- Oh, ne aggódj érte! A hős hercege már az életéért harcol, ebben biztos vagyok. Időm mint a tenger, csak a tiéd vagyok - taszítom a falhoz, és csak annyira engedem lejjebb, hogy arcunk egy vonalban legyen.
- Szóval, hol is kezdjem? - gonosz mosoly kúszik az arcomra, közben közelebb hajolok, mintha még mindig őt akarnám, a testi bájait... Ajkaink súrolják egymást, de a gyorsan eszkábált karót szorongató kezem sem tétlenkedik: miközben apró, megtévesztő csókot lehelek ajkaira, a karó lendül, és egyenest a gyomrába fúródik. Elhúzódom egy pillanatra, hogy láthassam a tekintetébe költöző kínt, ami biztos vagyok benne, hogy nem marad el. De már ki is rántom a fa darabot, és készen állok rá, hogy újra lesújtsak, hacsak nincs mondanivalója a számomra.
- Nos tehát... nincs semmi, amit szeretnél elmondani nekem? Hmm? - emelem meg két ujjammal az arcát, hogy a szemébe nézhessek. Könyörtelenül fogva tartom a tekintetét, szemeimben nem láthat mást, csak haragot.
- Minek köszönhetem, hogy az elmúlt hétszáz év alatt olyannyira elfordultál tőlem, hogy merészkedtél hátba támadni is? - teszem fel az újabb kérdést, a választ pedig így vagy úgy, de kiszedem belőle.

Niklaus & Anna

Feldúltan rohantam át a mosdón, de ahogy átléptem a küszöböt, két magas, üres agyú hibridbe ütköztem.
- El az utamból! - Színpadias könnyűséggel tártam szét karjaimat, majd arrébb tessékelve őket, megigazítottam az összekócolódott hajamat, s magabiztos léptekkel haladtam tovább a folyosón. A mosdóban történt incidensnek köszönhetően, az ereimben kavargó adrenalin átjárta testemet, minden egyes halott sejtemet felizzítva maga után. Zsigereimben éreztem, hogy ezen a borús estén senki, de az égvilágon senki nem állhat az utamba. Ezért is lepődtem meg, amikor Niklaus hirtelen, a semmiből előttem termett, majd tétovázás nélkül behúzott egy sötét osztályterembe. Erős kezei nyakamra kúsztak, s a levegőbe emelték testemet.
- Niklaus - köszörültem meg a torkomat, majd kis szünetet tartottam, mintha a magyarázat helyes megfogalmazásán gondolkodnék. Valójában mindketten tudtuk - azt hiszem -, hogy nincs semmiféle mentségem a tettemre, legalábbis arra az ostoba, piciny, ugyanakkor jelentős csínyre, amit több, mint hétszáz éve követtem el. Viszont az, amit a Gilbert lánnyal tettem, számomra puszta szórakozás volt, s köztudott, hogy nem szoktam felelősséget vállalni azért, ha egyszerűen csak jól érzem magam. Nevezhetjük arroganciának, vagy öngyilkos hajlamnak, a tények mit sem változnak majd: - Elena Gilbert meg fog halni, vagy legrosszabb esetben átváltozik úgy, hogy meg sem érdemli az örök, halhatatlan életet. Azt az életet, amit hála' az égnek, mai napig a magaménak tudhatok. Mi tagadás, a bűnhődés, és a halál iránti mérhetetlen vágyódásom sem tud eltántorítani a nyomorult élettől. E két kijelentés kizárja egymást, s ezzel még önmagamnak is ellent mondok, de épp ettől lesz ilyen izgalmas az életem.
A nyakamat szorító kezeiért nyúltam, miközben sejtelmes tekintettel végig mértem a férfit, kiért egykor kész voltam meghalni. Ugyanolyan jóképű, és tiszteletet parancsoló, mint évszázadokkal ezelőtt. Barnás-szőke, göndör hajtincsei mély eleganciával díszelegnek összeráncolt homlokán. Megjelenése kétségtelenül kifogástalan, de legbelül ugyanolyan romlott, mint én. Épp ezért nem tartok már tőle oly' nagyon, mint pár hónappal ezelőtt. Elvégre ott, a helyi tó partján eloszlatta a kételyeimet - bár, egyben az elmémet is alaposan összezavarta. Kedves volt hozzám. Barátokra van szűksége, még most is. Ki tudja, talán bandázhatnánk együtt, vagy tehetnénk azt, amit a mai, ifjú szerelmesek szoktak.
- Ejnye - csettintettem derűsen -, berángatsz egy ilyen sötét, ócska osztályterembe, és máris elkezded az előjátékot? - Vontam fel a szemöldökömet cinikusan, majd alsó ajkamba haraptam. - Sietnünk kell, kedvesem - folytattam ugyanolyan, fölényes hangnemben, mintha egy nálam jóval fiatalabb, jelentéktelen kis senkihez beszélnék. Ezután minden bizonnyal letépi majd a fejemet, vagy az imént letört karóval átszúrja a már így is meggyötört szívemet, de sebaj, a mondás is úgy tartja, hogy csak egyszer élünk. - A hasonmás eközben haldoklik. - Mondtam egy mély lélegzetvétel után, majd lehunytam a szemeimet, várva a már kiérdemelt halált.

Lassan, csikorogva, nyikorogva szenvednek, nyöszörögnek Rebekah fejében a fogaskerekek. Mintha nem egy bálon lennénk, hanem egy órán itt az iskolában, én a tanár - tetszelegtem már ilyen szerepben, legutóbb Alaric testében, tudom milyen az, olykor egész izgalmas is tud lenni - a húgom pedig a diáklány, aki nem készült a mai anyagból, de minden áron mondani akar valamit. Ha kell, összekaparja a múlt órán tanultak morzsáit, csak hogy ne ültessem le. Igen, nagyjából ilyen lehet ez a jelenet, és egyre több jelét adja az idegességnek, kezei szinte észrevétlen ökölbe szorulnak. Ennyire nagy a baj? Kinek lehet ilyen sürgősen szüksége a véremre?
Aztán mintha hirtelen megolajozták volna azokat a fogaskereketek, Bekah nyelve megered. Folyékonyan, határozottan beszél, mintha az iménti kis közjáték meg sem történt volna, és majdnem sikerül átvernie. De tényleg engem akar becsapni? Díjnyertes színészi alakítás lenne, de a bátyja vagyok, több mint ezer éve ismerem. Senki nem ismeri őt nálam jobban, senki nem tudhat így olvasni a tekintetéből, felismerni a mozdulataiba zárt érzéseket.
- Szóval Matt Donovan vámpír - emésztgetem komótosan az új információt, közben a húgom elé lépek. - És meg fog halni. - Az álla alá nyúlok, finoman végig simítok rajta, és a szemébe nézek. Figyelem az arca minden rezdülését, hogy milyen hatást gyakorolnak rá a szavaim.
- Hacsak... nem adok a véremből... - Hátat fordítok Bekahnak levegővételhez engedve őt, magamnak pedig gondolkodási időt biztosítva. Még mindig jól játszik. De túl jól ismerem. A magyarázata talán részben igaz, de van itt még valami. Valami, ami az orrom előtt van, ami túl kézzelfogható ahhoz, hogy észrevegyem. Honnan ismerős nekem ez a pillantás? Honnan ez a deja vu érzés? És ekkor bevillan.
- Nem gondolod, hogy ha Matt Donovan is az ellenségem sorait gyarapítja, hagynunk kellene inkább meghalni? Nem tudhatod, hogy bízhatunk-e benne, még ha segítek is rajta... - fordulok lassan ismét felé.
- Az ő halála nem a mi sarunk. Csak hátra kell dőlni, és hagyni, hogy a saját pengéikbe dőljenek - mondom egy elégedett mosollyal. Az elégedettség azonban nem az ellenség elvérzésének szól, hanem annak, hogy rájöttem. Hogy nem tud becsapni, de csak próbálja meg. Tessék! Itt a lehetőség, tálcán kínálom neki. Vajon meddig akarja a bolondját járatni velem?! És ez csak rosszabb lesz, nem igaz? Segítek a fiún, aztán ugyanaz lesz, mint 90 éve. Elárul. Egy fiatal, piszkos vérű senkiért...
Mielőtt a bosszúság eluralkodhatna rajtam, megpillantom egy hibridemet, azok közül az egyik, akiket Elena mellé állítottam. Nagy sebességgel közeledik, már nem is csak pusztán fut. Amint felmérte, hogy nincs a közelben szemtanú, természetfeletti sebességre vált.
- Klaus... Elena... A mosdóban... - kezd el valamit magyarázni, de most ehhez nincs türelmem. Ennyi elég volt ahhoz, hogy felfogjam: nagy a baj, és nincs idő tétlenkedni. Elkapom a férfi grabancát, és a falhoz csapom.
- Fogalmazz érthetően - tartom még mindig szorítva, mire sikerül végre kiszednem belőle, hogy Anna Petrova megtámadta a hasonmást, Stefan lépett közbe, már szinte az utolsó pillanatban. A hibridet visszaküldöm Elenához, nekik Anna túl nagy falat, én viszont a nő keresésére indulok. Akármi is volt az indoka, ez olyan dolog, amit nem hagyhatok ennyiben.
- Húgom... ezt a beszélgetést majd otthon folytatjuk, amint itt végeztem. - Ezek egyben a búcsúszavaim is, aztán a legidősebb, élő Petrova keresésére indulok nagy sebességgel. Még nem járhat messze a mosdóktól. Nem is tart sokáig, hamarosan ráakadok, szinte már túl könnyen. Elkapom, és egy gyors mozdulattal a legközelebbi osztályterembe rántom, majd a nyakánál fogva a levegőbe emelem.
- Van bármi mentséged...? Tudnál bármiféle magyarázattal szolgálni, mielőtt átsegítenélek a túlvilágra? - kérdezem villámló tekintettel. Közben szabad kezemmel letörök egy darabot a közeli tanári asztal deszkájából. Karónak pont jó lesz.

Egy darabig Bekaht figyelem, minden apró rezdülését, aztán egy idő után már nem is kell minden figyelmemet neki szentelnem, akkor is érzem a belőle áradó, egyre növekvő feszültséget. Egyszerre tesz kíváncsivá, valahol mélyen talán egy cseppet meg is ijeszt, de mint a vizet, lerázom magamról végül ezeket az érzéseket. Akármit is akar, egyszer majdcsak kiböki, hisz azért akart elvonulni, nem? Meg ha ilyen fontos, csak nem fog sokáig habozni. De bármiről is van szó, nehezére eshet megfogalmazni. A szavakat nem találja... vagy csak bennem nem bízik... esetleg tart tőlem. Nem tudom. A figyelmemet lassan kicsit elterelik a teremből szűrődő zajok, és ahogy a hallgatózásra koncentrálok, hogy külön tudjam választani a neszeket, hamarosan ki tudom venni az öcsém hangját is, aki nem is lehet túl messze. Talán a következő folyosón. És Anne társaságában. A lány vigasztalásra szorulna? Koltól különös ilyen biztató szavakat hallanni. Nem. A megfogalmazás nem helyes. Az a különös, hogy Kol valóban egy szomorkodó lányt vigasztal. Nem vagyok benne biztos, hogy nem hátsó szándékkal teszi. Valószínűleg még mindig arról a farkaslányról van szó... akinek egyébként még holnap utána fogok nézni.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, mire Bekah megfogalmazza a mondandóját, de azzal azonnal észhez térít, mintha csak egy csattanós pofont kaptam volna. Ismét csak rá fókuszálok, meglepett, kíváncsi tekintettel meredek rá.
- A vérem. - Nem kérdezem. Mondom, méghozzá leplezetlen csodálkozással. Egyértelmű, hogy nem magának kéri, de ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen kérés mellé elfogadok olyan homályos magyarázatokat, mint hogy "egy barátnak" vinné. Nem kérdezek semmit, csak keresztbe fonom magam előtt a karjaimat, jelezvén, hogy ennyivel nem győzött meg. Ha valóban le akar csapolni - amiből nem fogok rendszert csinálni, még az ő kedvéért sem - akkor el kell kezdenie beszélni.

Soreztól és Sue-tól elbúcsúzva a karomat tartom a húgom felé, majd kikísérem a táncparkettként szolgáló tornateremből. Ő nyilván fellélegzik, hogy nem kell tovább a giccses díszletet bámulnia, de én is örülök, hogy végre kicsit kívül kerülhetek. Ami azt illeti, ez az este sokkal eseménydúsabb lett, mint vártam. Terveim között nem szerepelt ennyi tánc, se verekedés vagy vitázás, de egy régi barát felbukkanása sem. Csak Elenára akartam figyelni, ami Miss Makacsnak hála eddig nem ment valami jó. Ha Rebekah elmondta, amit akart, első dolgom lesz megkeresni a hasonmásomat, mert bár a hibridek figyelnek rá, és nem is olyan rég vesztettem szem elől, annak a lánynak elég fél perc, hogy az élet és halál közti szakadék szélére sodródjon.
- Hallgatlak, húgom - fordulok Bekahval szembe, amikor egy viszonylag nyugodt folyosóra érkezünk. Nincs a közelben senki, aki kihallgathatna bennünket, ha ettől tart, de már igazán kíváncsi vagyok, vajon mit talált most ki, vagy mi az, amiről tudnom kellene.
- Mi annyira fontos, hogy nem várhatott az est végéig? - döntöm hátamat a hűvös falnak, ami most egészen jól esik, és figyelmesen fürkészem a húgom arcát.

Zachary & Anna

A húgom játszi könnyedséggel ugrált a fa körül, majd hirtelen megállt, s apró, törékeny kis kezeivel átkarolta azt.
- Nézd, Anna - szólt rám finom hangján, miközben körmeivel a fa törzsébe kapaszkodott, s testével rátapadva, elkezdett fölfele mászni.
Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, de több figyelmet fordítottam egy ostoba, jelentéktelen könyvre, mint a húgom biztonságára. Képtelen vagyok elfeledni azt az átkozott percet, így emlékeimben akaratlanul is újra felidéztem a múlt sebeit, de ahogy elérkeztem volna az incidenshez, az eddig kívülről szemlélő lelkem mondhatni berobbant a fa árnyékában olvasó énem testébe, tettre sarkalva azt.
- Jössz le onnét azonnal?! - Vontam fel dühösen a szemöldökömet, miután a már említett könyvet a földre hajítottam, s megragadtam Albena vékony lábát. Ujjaimat bokája köré fontam, majd lehúztam a fáról, s harmonikus magabiztossággal kaptam el az ölembe zuhanó lányt. Homlokára csókot leheltem, majd hajfürtjeiért nyúltam, simítottam egyet rajtuk, majd útjára engedtem a vidáman dúdoló tüneményt.
Pár percig még dermedten figyeltem, ahogy Albena a házunk felé szalad, majd sarkon fordultam, és visszacsúsztam a fa tövébe, de abban a pillanatban, ahogy testem újra földet ért, a friss levegő, a takaros kis ház, s a gyönyörű táj eltűnt, s helyét a sötét, hideg folyosó vette át.
Riadtan kaptam fejemhez, mikor ráeszméltem, hogy szívem csak kettőt ver, s a harmadik dobbanást folyton kihagyja. Üveges tekintetemmel a mosdó ajtajára meredtem, aztán felálltam, s Zachary mellett észrevétlenül elsuhanva beléptem az ajtón, hogy felfrissítsem magam.