Egy halvány mosoly jelent meg az ajkaim szélén. Tudom magamról, hogy egy cseppet sem hasonlítok Katherine-re, mármint belülről. Stefan is hisz bennem, és ez számomra nagyon jól esik. Mert ő is hisz bennem, ő neki is ugyanaz a véleménye.
- Tudom. - hajtottam le a fejemet, bólintva. - Te így gondolod, de nem engedhetem meg, hogy a többiek máshogy vélekedjenek rólam. - tekintek a szemeibe, és legszívesebben átöleltem volna. Erősen magamhoz szorítanám, és találnék rá módot, hogy leállítsam az időt. Hogy örökké együtt legyek vele, probléma mentesen.
- Ne okold már magad mindenért. - tártam szét a karjaimat. - Én vagyok a hibás, mindig is én voltam. És mi a következménye? Ez. - öleltem magamat át a karjaimmal. "Hogy nem lehetünk együtt.." ~ tettem hozzá még magamban. Reménytelenül pillantok a szemeibe, miután kimondtam a bűvös szót. De nem kaptam választ. Még egy egyszerű fejbólogatást, vagy bármi mást. Egyszerűen semmit. De azért vártam, vagy fél percen keresztül ott álltam előtte szótlanul. Meg se mukkant, semmit se nyögött ki. Csak álltunk ott egymás előtt. Végül, beletörődtem, hogy nem is fogom megkapni a válaszomat.
- Ne haragudj, de.. - akadozott a hangom, és elfordítottam tőle a fejemet. Talán ez a tette nagyobb fájdalommal jár, mint amikor Anna a szívemet ragadta meg. Miért? Mert Stefan habozás nélkül a szívemhez nyúlt, s kitépte. Körülbelül így érzem magam most.
- még dolgom van. - füllentettem, és megfordultam, majd gyors léptekkel elhagytam a tornatermet. Könnyek ezrei borították be az arcomat, és amint kiértem az egyik szekrényhez dőltem zokogva. Meg kell keresnem Klaus-t. Vele jöttem el, ő is fog hazavinni. De hol van? Amióta összevesztem vele, nyoma veszett.

Csak egy nemleges bólintással feleltem neki. Igazából Damon-től még nem is kérdeztem meg, majd szóba hozom, ha találkozunk. Ez nem olyan téma, amit az ember meg tud beszélni a telefonon. Mert ez komoly. Lehet, hogy eltűnt. Vagy rosszabb..
Mikor kérdőre vont, szemeimet lesütöttem a padlóra, és féltem rá emelni a pillantásomat. Szégyelltem magamat, undorodtam magamtól, amiért ilyen helyzetbe sodortam a hármunkat. Nem ők a hibások, hanem én. Ha én nem lennék, nem rontottam volna tönkre a testvériségüket, mely kezdett lassan helyrerázkódni, miután Katherine eltiporta. Kifújtam a levegőt, és erőt vettem magamon. A szemeibe tekintettem, de nem sokáig bírtam állni. Amit akkor leolvastam.. A kétségbeesést, a fájdalmat, mind olyan volt számomra, mintha számos tőrt döftek volna a szívembe. Szeretem őt, vele akarok lenni, de mégsem tehetem meg ezt. Először el kell döntenem, hogy mit érzek Damon iránt, tisztázni az érzéseimet, és csak utána tudok neki válasszal felelni. De nem lesz túl késő? Nem fog addigra engem elfelejteni? Sosem lehet tudni, de ha ehhez folyamodnánk, akkor el kell őt engednem.
- Sajnálom. - ráztam meg a fejemet, és könnyek gyülekeztek a szemeimbe, de nem pislogtam, hanem nagy nehezen visszatartottam őket. - Döntenem kell. Nem rángathatlak titeket, akár a bábukat. Nem szeretnék Katherine-né válni, és ezért nem szabad ezt tennünk, ami az előbb volt. - hátráltam egy lépést, s megvakartam a kezemet. Nem akartam őt megbántani, mégis sikerült. Nem akartam őt elveszteni, ez is sikerült. Mi fog még a mai este folyamán történni?!
- Viszont tudnod kell.. hogy szeretlek. - tekintettem találkozott az övével, s amit most mondtam neki, az mind a szívemből szólt. Mindig is őszinte voltam hozzá. Szeretem őt, mindig is fogom. Nem fogom őt elfelejteni, bármennyire is próbálkozik avval, hogy megutáljam. Az igaz szerelem sosem hal ki.

Lelassultunk, s álltunk a körülöttünk táncoló tömegben. Tenyerem egyből karjára siklott, és óvatosan megsimogattam őt. Annyira kedves, gyengéd, és ismét visszahozza a múlt emlékeit.
- Kérlek, ne folytasd. - ráztam meg a fejemet. - Az ember számtalan hibákat vét. Én is elkövettem elég sokat az életem során. Ezekből tanulunk. - a mondandóm végén egy halvány mosoly jelent meg az ajkaim szélén. Majd vonásaim ismét komolyabbá váltak, mikor Alaric szóba jött.
- Már 2 hete semmit se hallottam felőle, ahogy az iskola sem. Kezdek aggódni.. - egy szigorúan egyenes vonalba húztam az ajkamat, és a mellkasom alatt összekereszteztem a karomat. Nagyot nyeltem, mikor kérdőre vont. A szívem már a torkomban dobogott, a tenyerem izzadott, és cselekvésképtelen állapotban találtam magamat. Most valljam be neki, hogy szeretem? Hogy nem engedem el azt a kötelet, ami köztünk van, mert még mindig hiszek magunkban? Az a baj, hogy mindezt nem vallhatom be, mert először tisztáznom kell a magamban rejlő érzelmeket. Hisz ott van Damon, de lássuk be.. Mindig is Stefan lesz az igazi, de nem merem ezt neki elmondani. Hogy miért? Avval Damon-t tenném tönkre.
Magához vont, átkarolva a derekamat, és másodperceken belül megéreztem hűvös ajkait a sajátomon. Lehunytam a szemeimet, és félve tettem kezeimet a mellkasára, melyekkel majd átkaroltam a nyakát. Gyengéden, szerelemmel teli csókokkal jutalmaztam őt. Sok cselekedetet megbántam már az évek során, de ez nem tartozott közéjük. Mikor elengedtük egymást, óvatosan a homlokának döntöttem a sajátomat, és tekintetébe fúrtam a pillantásomat.
- Stefan.. ezt nem tehetjük. El kell döntenünk.. - nyeltem egy nagyot. - hogy mi legyen köztünk. - fejeztem be a válaszomat, és még mindig tartottam a szemkontaktust.

- Hát igen a plasztikai sebészet csodákra képes. - úgy vigyorogtam, mint egy tejbe tök. Teljesen elvesztem pillantásában. Azokba a sötétzöld igéző szempárban. Olyan, mintha minden a maga helyén lenne, minden ismét a régi.. De csak pár óráig élhetünk a múltban, utána pedig vissza kell térnünk a keserves jelenbe.
Ráncok körvonalazódtak ki a homlokomon, mikor egy puszit nyomott az arcomra. Fura.. de mégis kedves tőle. A kapcsolatunk az elmúlt pár hónapban eléggé bonyolult lett. Döcögős. Inkább ez lenne rá a megfelelő szó. Mindketten - vagyis én igen - halálosan szerelmesek vagyunk egymásba. Bármit megtennék érte, az életemet áldoznám, de mégsem lehetünk együtt, nem kaparinthatjuk meg a boldogságot, mely elveszett. És most mindketten szenvedünk az érzés ellen, próbáljuk elfelejteni, de nem sikerül.
- Ne.. - ráztam meg a fejemet. - Nem kell bocsánatot kérned. Mert sosem haragudtam rád, nem adtál rá okot. - halkultam el a mondatom végére. Egy kérdés állandóan nyaggatott, melyet azóta megakartam kérdezni, amióta "felébredtem."
- Alaric-ról nincs semmi híred? Hallottál felőle? - az aggodalom csengett a hangomban, pedig próbáltam türtőztetni magamat. Rakosgatom össze a képeket, de az általam kreált esélyes megoldásra még csak bele sem akarok gondolni.

- Addig örülj, míg nem magázlak. A korodhoz képest elég jól tartod magad. - incselkedtem vele egy kicsit, s sikerült felszabadulnom. Elengedtem magam, az izmaim ellazultak, és nem voltam feszült. Rég nem éreztem így magamat, és nem fogom elengedni ezt az érzést.
Rebegtettem a szempilláimat, és egy bájos mosolyt villantottam feléje. A Petrova vonzerő nyert. Hirtelen táncba perdültünk, és nagyon meglepett a mutatványa. Több irigylő szempár ránk szegődött, és muszáj bevallanom.. tetszett a helyzet. A pörgős szám átváltott egy lassúra, és arra ringatóztunk tovább. Kicsit megszorítottam a vállát, mikor hátradöntött, az emberben benne él az ösztönös félelem, de nem kell aggódnom, hisz nem fog elejteni.
- Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen jól táncolsz. - mondtam miközben tekintetem a szemei illetve, az ajkai között cikázott. Mikor felhúzott magához, közelebb bújtam hozzá, hogy arcunk súrolja a másikét. Lehunytam a szememet, és így táncoltunk tovább.
- Köszönöm, hogy megmentetted ma az életemet. - súgtam a fülébe. Igaz, megkértem, hogy ne beszéljünk erről a témáról, de mégis én hoztam fel.

Bár, a másik ruha nem éppen volt ilyen mesés, mint ez, de ez is megteszi. Kicsit sötétebb volt az árnyalata, más volt a fazonja, az anyaga, de szerencsére nem ütött el a fejdíszemtől, s a nyakláncomtól. Egyszer rajtakaptam Stefan-t, amint engem nézett, és azóta egy levakarhatatlan mosoly játszadozik az ajkaim szélén. Vajon sikerül visszakapnom őt? A régi Stefan-t, s nem azt, akivel pár héttel ezelőtt találkoztam a temetőben? Fogalmam sincs, de itt az ideje, hogy kiderüljön, a lényeg, hogy legyen jó az este. Probléma mentesen.
- Örömmel. - csúsztattam kezemet az övébe, és kéz a kézben kivonultunk a mosdóból. Először is visszatettem a véres ruhát a szekrényembe, hisz eléggé morbid lenne, ha valaki megtalálná a mosdóba. Az hiányozna, ha értesítenék a Városi Tanácsot az esetről. Stefan-nal beléptünk a tornaterembe, mely hemzsegett az emberektől.
Beljebb mentünk, és a vállára helyeztem a szabad kezemet. Egy lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot, és mosolyogva pillantottam fel rá.
- Nos, mesélj milyen volt a 20'-as évek? Vagy.. mutathatnál pár táncmozdulatot. - nyaggattam. Tudtam, hogy nem szereti, ha ezt kérem, de olyan más. Hisz ő megélte azt a korszakot, belecsöppenhetett abba az életbe, amit most eljátszunk. Én pedig csakis a történelmen keresztül ismerem.

Rebekah sosem szívlelte a Petrova lányokat. Egyiket sem, Elena pedig úgy tűnik, külön kitüntetett helyet kapott az "utáljuk a hasonmásokat" táblán. Nyilván erre rá is szolgált a húgom hátba szúrásával, bár előtte sem volt túl rózsás a helyzete. Őszintén szólva nem értem, miért ez a nagy utálat. Talán a féltékenység az alapja, ami ezer évre nyúlik vissza, amiért akkor Elijahval mindketten Tatia kegyeiért harcoltunk, és a húgunk hanyagolva érezte magát. De ez csak egy feltételezés. Egyszer meg kellene kérdeznem, de békésebb, nyugdtabb körülmények között, amikor csipkelődés helyett valódi válaszokat is kaphatok. A mostani zsörtölődését azonban inkább szó nélkül hagyom. Elenával jöttem, igen, és nem hinném, hogy szükségem lenne a beleegyezésére vagy az engedélyére.
Kicsit meglep a következő szavaival, mert bár a maga igazán udvarias módján, de egyértelművé teszi, hogy sürgősen beszélni szeretne velem, méghozzá kettesben. Mi lehet olyan fontos és sietős, hogy nem várhat a bál végéig? Most hogy ismét végig pillantok rajta, felismerem a benne bújkáló feszültség apró jeleit is, amivel igazán kíváncsivá tesz. Összevont szemöldökkel fürkészem az arcát pár röpke pillanatig, majd lassan bólintok.
- Egy kis friss levegő nekem is jót tenne a korábbi incidens után... - Szerencsére Stefan már távozott, de azóta is kifelé iramodnék én is, csak baráti szolidaritásból és udvariasságból nem hagytam még itt Sorezt és a kísérőjét.
- Susan, örülök, hogy megismerhettelek. Sorez, remélem hamarosan ismét hallok felőled. Egy ital mellett elmesélhetnéd majd nekem, mi minden történt veled az elmúlt... években... - Majdnem évtizedetek mondok, de szerencsére időben irányt váltok a szóban, mielőtt gyanúba keverném magunkat a halandólány előtt. Nem tudhatom, mennyire informált, és ha még nem tudja az igazat, nem nekem kellene felvilágosítanom a gavallérja kilétéről.

|| folyt. köv. folyosók ||