Jensen & Virginia

Nem tudom, hogy nem jött még rá arra, hogy egyszerűen nem tud rámijeszteni az ostobaságaival. Majd ő nem fog gondolkodni, hogy öl meg? Ugyan! Esetleg én nem fogok gondolkodni, hogy ÉN hogy ölöm meg ŐT! Örülhet annak, hogy még életben van. Viszont ha továbbra is ilyen nagy lesz a pofája, hát biztos nem húzza sokáig. Egy vadász velem nem fog elbánni. Elvégre csinálhat bármit... Én egy másodperc alatt előtte termek és kitöröm a nyakát, ha akarom. Szóval sokkal előrébb vagyok, mint ő. Nem is értem miért próbálkoznak annyira a vadászok. Legtöbb mind ugyanarra a sorsa jut... Meghalnak. Azaz, ha egy ember úgy dönt, vadász lesz belőle, és elkezdi magát kiképezni...Bár fene se tudja minek, szóval az olyan mintha már a saját sírját ásná. És ha esetleg van olyan hülye szülő, hogy a saját gyerekét akarja vámpírvadásszá nevelni, akkor már egy az egyben meg is ölhetné azt a gyereket, úgy idő előtt, amíg még nem kínozza halálra valamelyik dög. Igen, tudom, hogy szép a véleményem a magamfajtákról, de hát ez van. Az igazat megvallva, soha nem szerettem, azt ami vagyok. Nem véletlen, hogy annak idején megszöktem. Egyáltalán nem szeretem magam amiért élvezem a gyilkolást. De a gond az, hogy jobb szórakozást nem igazán lehet találni, főleg egy olyan lénynek, mint amilyen jómagam is vagyok. Nem ülhetek a tévé előtt száz évig. Főleg, hogy száz éve még csak tévé sem volt. Valamivel el kellett ütni az időt, és mára már belém ivódott. De ez nem jelenti azt, hogy szeretem magam. Csupán annyi, hogy hozzászoktam, megtanultam élni az életem.
- Na, ha már ezt így, ilyen szépen megbeszéltük, mi lenne, ha befejeznéd a hülye fenyegetéseid? Kezdem unni, hogy folyton ugyanazt hallom... - Mondom egy gúnyos mosollyal arcomon, ám de következő szavai belém fojtják a szót. Mi az hogy, megöli őt is? Esélye nincs rá... Lehetetlen. Még ha segítek is neki, és mindent elmondok róla, akkor se. Honnan szerezne ő, egy olyan karót meg, amiből a világon csak egy pár maradt meg. És ráadásul azt a párat is úgy féltik az ősiek, hogy a közelükbe se lehet jutni. Senkinek! Ostobaság lenne az ő részéről, velük kikezdeni. És a velük az nem csak Kolt foglalja magába, hanem három testvérjét is. Mondjuk... Valakinek már sikerült megölnie. Ezt észrevettem, mivel én is meghaltam vele együtt. Kíváncsi lennék mit szólna ahhoz ha meglátna engem itt. Fogadok nem hinne a szemének. Pedig nem csak neki vannak jó barátai, vagy épp családja. Chris nekem nagyon sokat segített. Ha ő nem lenne, most én sem lennék. Persze nem tudom, mennyit kellene ebből elmondanom ennek a vadásznak. Bár elég nehéz nem elárulni saját magam.
- Nem tudod őt megölni. Ő egy ősi vámpír. Biztosan hallottál már te is róluk. Nagy szerencsétlenségemre, engem pont az egyikük tudott átváltoztatni. Őket nem lehet ilyen verbénákkal meg karókkal megölni. Ráadásul ha őt megölöd, megyek utána én is... - Szinte rá kell harapnom nyelvemre, hogy ne mondjam tovább. Nem igazán szeretném, ha bárki is megtudná, hogy én már egyszer meghaltam. Nem akarom, hogy felhasználja ellenem. Nem volt könnyű az az utolsó egy óra hossza, amit szenvedéssel töltöttem el.
Következő kijelentése ismét jól belém fojtja a szót. Szinte majd kiesnek szemeim a meglepettségtől. Mi az ördögért akar engem annyira ez a vadász? Még vért is képes adni? Kell az információ? Na azt azért remélem, hogy az ősiekről, most nem áll neki faggatni. Bár nem tartom kizártnak, hogy ő nem tud róluk, elvégre nagyon sokan csak hülye mesének tartják, vagy egyáltalán nem is hallottak még arról a családról.
- Te? Nekem, vért? - Kérdezek vissza, teljesen ledöbbenve. Nagyon nem értem én, a hozzá hasonló vadászokat. Nem látom értelmét ennek az egésznek... Minek akarja, hogy életben maradjak? Jó, persze ez nekem nem éppen rossz, viszont furcsa.

•• Words: számolgass •• Music: counting stars •• Note: öhöh •• ©

Jensen & Virginia

Miért van olyan érzésem, hogy ez a fickó már egyáltalán nem új a "szakmájában"? Úgy beszél, mint aki már legalább több száz vámpírral végzett. Vagy ha épp nem is több száz, de tucatnyival biztos. A tucatnyi meg fene tudja mennyi... Biztos sok. Akkor valószínűleg az én sorsom is az lesz, mint a többieké. Hacsak nem mondok neki valami értelméset is. Viszont én nem tudok semmi olyat mondani amit ő már ne tudna. A néven kívül nem hallottam mást, az apjáról. A legtöbb amit tehetek, hogy húzom az időt és reménykedek abban, hogy felnyílik a szeme, és rájön arra a tényre, hogy nálam se sokat ér el ezzel. Nem tudom mit kezdhetek én egy vadásszal. Az igazat megvallva még soha nem került arra sor, hogy esetleg harcolnom kelljen eggyel. Persze ezt eszem ágában sincs elárulni neki. Az egy biztos, hogy nagyon céltudatos egy férfi, tudja mit akar. Bosszút. Ezért minden vámpírt megöl, aki csak az útjába kerül. De vajon, hogyan ölne meg engem? Mert az is biztos, hogy nem hagynám magam. Engem annál keményebb fából faragtak. Drága teremtőm valószínűleg kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy képes voltam önként odaadni magam egy vadásznak. Na nem mintha érdekelne, hogy Kol mit gondol. Legalábbis már nem érdekel. Mondjuk száz évvel ezelőtt még érdekelt volna.
- Tisztában vagyok vele, hogy ki ő. De ennyi. Hidd el, hogy ha tudnák többet azt már te is tudnád. Nem szeretek az életemmel játszadozni. - Ahogy azt sem szeretem, ha más akar játszani az én életemmel. Persze ezt nem áll szándékomban orrára kötni, így inkább csak magamba gyűröm megjegyzésemet, mivel nem szeretnék tippeket adni neki. Elvégre még azt a tényt sem zárom ki, hogy csak ijesztgetni akar ezzel a "sok vámpírt megöltem már" dumával. Simán ki is akaszthatná magára egy táblára, mottóként. Mondjuk vicces lenne... Szerintem.
Következő szavai hallatán igencsak sikerül belém folytania a szót. Csak meredek rá nagy szemekkel, mint egy idióta. Lassan annak is érzem már magam. Viszont most jól megfogott. Nem tudom, hogy akarattal, vagy esetleg akaratlanul mondta amit mondott, de nem tudok mit felelni rá. Legszívesebben itt helyben elsírnám magam. Pontosan eltalálta a gyengepontom. Család! A családom akik már rég meghaltak. Ők voltak azok, akiket feltétel nélkül tudtam szeretni... Azaz még mindig szeretem őket. Ez bizonyítja azt a tényt, hogy igenis vannak érzéseim, mondjon amit akar. Itt ül előttem és csak várja a válaszom, de ahelyett, hogy visszavágnák neki valamit, lefagyva állok, és próbálom elkerülni tekintetét. Nem akarom, hogy lássa mit is érzek most. Bár valószínűleg tudja már... Nem hülye. Nem bírok megszólalni, az a bizonyos csomó a torkomban, megakadályoz benne. Az a csomó ami legalább száztíz évig jó mélyre elbújt bennem, most egy pillanat alatt visszatért, és kitörni készül. Nem hagyhatom neki. Lehunyt szemmel sóhajok fel, majd hirtelen a mellettünk lévő asztalra vágok, olyan erővel, hogy az pillanatok alatt hullik kissebb, nagyobb darabokra, és zuhan a földre. Sajnálja? Mégis mit sajnál? Mégis mit tud sajnálni, rajtam? Egy vámpír vagyok aki nem ismer könyörületet. Erre ő mit csinál? Előhúzza belőlem azt az énemet, ami már évek óta elnyomásban volt. Hát ezt én is sajnálom!
A hozzám legközelebb lévő székhez lépek, és valami csoda folytán sikerül visszafognom magam, és nem vágom neki a falnak, sem pedig ennek a Jensen-nek. Szerencséjére... Mert hát most olyan düh és bűntudat kavarog bennem, amivel képes lennék egyszerre száz emberrel is végezni. Így inkább csak fogom magam és leülök arra a székre, majd arcomat tenyerembe temetem. Nem akarom, hogy lássa arcomat miközben válaszolok neki. Bár azt hiszem ezzel már elkéstem.
- Nincsenek érzéseim? Az én családom már régen meghalt. Szerettem őket... Ahogy még mindig szeretem. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Inkább elmenekültem, és abban a tudatban hagytam őket, hogy meghaltam. És igazából meg is haltam... De mégis itt vagyok. Ők viszont nem. Szerinted én most mit érezhetek? - Az utolsó kérdésre felkapom a fejem és szemeibe nézek. Nem is tudom kit utálok jobban. Magamat mert hagytam magam legyengíteni. Vagy őt, mert felszakította bennem a régi sebeket... Amiért ott hagytam mindent magam mögött, a családomat, barátokat, és egyben teremtőmet is, akit bizony nem kicsit szerettem. Mire sikerült mindent szépen gondosan elásni magamban, jön egy ilyen... Nem is mondom micsoda, és pillanatok alatt kapar ki belőlem mindent amit csak ér.
- És megjegyezem, nem minden vámpír öli meg az áldozatait. Vannak akik csak isznak aztán elfeledtetnek mindent és az ember mehet élni csodás kis életét. - Jó... Persze ebben nincs benne, hogy én is ezt teszem. És valójában nem is teszem ezt. Bár az még egyáltalán nem biztos, hogy az artatlan fiúcskát megöltem volna. Azt hiszem nehezebb lett volna elrejteni valahová a hulláját, mint megigézni. Na de mondjuk ez mikor nem így van?

Jensen & Virginia

Általában ha valakivel nincs kedvem beszélgetni, egyszerűen csak fogom magam és faképnél hagyom... Vagy megeszem, de ez most nem fontos. A lényeg az, hogy nem szeretem magam olyasmire kényszeríteni, amit nem szeretek. Viszont ha ez a fickó volt oly kedves, hogy csak úgy szélnek engedje a vacsimat, hát megtisztelem annyira, hogy kicsit elbeszélgetek vele. És akkor szerencséje lesz, ha csak beszélgetni fogok. És itt most a "csak"-on van a hangsúly. Mert hát bizony ha nem vadász lenne a kis mocsok... már nagy valószínűséggel a földön feküdne összeaszalodva, némi vérszegénységgel. Ám de akármennyire is szeretném a fogaimat nyakába mellyeszteni... Nem tehetem. Az nekem fájna jobban. Még jó, hogy az évek során megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, és vissza tudom fojtani a vérszomjamat. Nem lenne szép látvány senki számára ha most itt szenvednék. Bár lehet hogy a vadász fickó élvezné... Van egy olyan sejtésem, hogy nem egy vámpírt ölt már meg. És azt sem zárom ki, hogy szerinte én leszek a következő. De megintcsak a "szerinte" szócskán van a hangsúly. Sajnos nem mindig alakulnak úgy a dolgok, mint ahogy azt az ember eltervezi. Ezért jobb vámpírnak lenni... Könnyebben meg lehet szerezni dolgokat.
Szavai hallatán ismét kezdem magam felhúzni. Pontosabban ő kezd engem felhúzni. Ez a férfi máshoz sem ért, minthogy jól felidegesítsen. Nem támad, csak szavakkal. Azt várja, hogy én támadjak... Hogy feladjam. És ha tovább folytatja ezt a fene nagy kedvességet, én bizisten támadni fogok, csak ne lepődjön majd meg, ha a nyaka fej nélkül marad.
- Én el sem tudom képzelni mit gondolhatsz rólunk vámpírokról. Te... Te totál nem vagy képben. Azt hiszed mi mind összejárunk és leecseteljük egymásnak a múlt történéseit? Vagy... Vagy nem tudom! És nem mellesleg, egy rakás "nagyon jó" vadász van akik valahogy mégsem voltak olyan jók mert mind meghaltak. Szóval ne várd el, hogy tudjam kiről beszélsz, amíg a nevét nem árulod el. - Nem is értem miért fényezi annyira az apját. Elvégre csak nem lehetett olyan nagyon jó vadász, ha egyszer halott... Még ha természetes halált halt volna! De nem! Szóval egyértelmű, hogy nem volt tökéletes, ahogy ez a fickó sem túl tökéletes. Nem vigyáz, csak provokál, pedig pontosan tudja, hogy veszélyes. Most egy mozdulattal kitörhetném a csinos kis nyakacskáját. Túl közel jött a tűzhöz és bizony nagyon könnyen megégetheti magát. A név hallatán felnevetek. Ami azt illeti hallottam róla, még Christől. De soha nem volt szerencsém találkozni vele, és ahogy hallom már nem is lesz. Ó, micsoda tragédia!
- És ha azt mondom ismerős? Segít rajtad valamit? Nem valószínű. Hacsak azt nem mondom, én öltem meg. De ez sem valószínű. Viszont nem tudhatod. - Nem mozdulok. Állom a tekintetét. Csak vigyorgok rá pimaszul. Érzem magamon leheletét, és hallom szívverését, ami furcsamód idegesít, mert általában ha valakihez ilyen közel kerülök, akkor annak az illetőnek sorsa már megpecsételődött. Nem úgy mint most. Egyfajta pánik uralkodik el rajtam, mert egyáltalán nem tetszik közelsége. Bár próbálom ezt leplezni, mivel nem tenne túl jót nekem ha észrevenné zavaromat. Mikor ellép tőlem, felsóhajtok és lassan megrázom fejemet, hogy kitisztuljon. Következő kijelentésére tudom jól, hogy az lenne a legjobb reagálás, ha azt mondanám, igen egy nagy senki vagyok és szépen csendben elmennék. De az a fene nagy önbecsülésem nem engedi, hogy ezt tegyem. Ez a vadász nagyon sok dologról nem tud, és úgy ítél el engem. Fogalma sincs arról, hogy miért lettem vámpír, vagy hogy épp volt-e választási lehetőségem. Azért pedig igazán nem szabadna hibáztatnia, hogy megtanultam élni.
- Nem értem miért bánsz velem úgy, akár egy kutyával, vagy még rosszabul. Pedig én is valaha ember voltam... Akárcsak te. És elhiheted, nem volt a legnagyobb vágyaim között a vámpírlét. Nem akartam ez lenni... de hozzászoktam mert muszáj volt. A vámpírlétre nem mondhatod, hogy vagy megszoksz, vagy megszöksz. Ez elől nem lehet megszökni. Ha akarsz megölsz. Ha nem... Akkor megszoksz, úgy ahogy én tettem. De ne hidd, hogy én ezt szeretem. - Jó. Tudom. Ebben volt egy kis túlzás is, csakhogy még hihetőbb legyen a kis prédikáció, de viszont van benne igazság is. Ugyanis én ezt tényleg nem szeretem. Próbálom élvezni az életet amit egy olyan férfitól kaptam, akiben nem szabadott volna megbíznom, és akibe nem szabadott volna beleszeretnem, ám ez nem megy olyan könnyen. És egyáltalán nem tetszik, hogy ez a vadász egy kalap alá vesz a többi vámpírral. Igazából ő az első élőlény akinek ezt elmondtam. Mindig próbálom magam erősnek mutatni, viszont elég nehezen megy ha valaki kiprovokálja belőlem azt amit annyira elnyomok magamban. Szóval büszke lehet magára a kis aranyos.

Jensen & Virginia

Valakinek itt nagyon nagy szája van. Majd meglátjuk akkor is ezt fogja-e mondani mikor törött nyakkal fog feküdni előttem. Mert hát sajnos az már egyértelmű, hogy megharapni nem fogom, elvégre nem akarom magam megkínozni egy kis verbénával. Hiszem azt, hogy egyik vadász sem kockáztatna olyasmivel, hogy nem iszik vasfüvet. Vagy ha épp igen... Akkor sem hiszem, hogy pont én lennék az a mázlista aki ráfutna. De nem is áll szándékomban próbálgatni... Nem felejtem el a a legutóbbi ostobaságomat sem. Bár akkor nem tudtam, hogy egy vadász lesz az áldozatom. Ha Ben nem lett volna ott, akkor talán még mindig ott szenvednék a földön. Na jó azt azért nem, mert valószínűleg a vadász megölt volna időközben. Viszont az egy fix, hogy amit a legjobban utálok, az a verbéna. Utálom mert képes arra, hogy legyengítsen teljes mértékben. Én pedig nem bírom elviselni a veszítés gondolatát sem. Így hát egy ideje próbálom elkerülni, és nagyon remélem hogy ez a vadász sem tervez nekem beadni egy adagot. Bár nem látok nála sem fecskendőt sem fegyvert amiben esetleg verbénával áztatott golyók lehetnek. Na de azt sem hiszem, hogy idemerészkedne védtelenül.
- Ha gondolod megmosom. Szeretnél esetleg segíteni a véreddel? - Felvonom egyik szépen rendezett szemöldököm, aztán meghallgatom mondanivalóját. Mit is mondjak? Ez a fickó igencsak elszánt! A hangja tele van gyűlölettel, ahogy rólam és fajtámról beszél. Pedig én aztán semmit nem ártottam neki. Éppen ezért nem értem miért tesz úgy mintha igen. Jó persze, másnak már lehet ártottam, de őt eddig még csak nem is láttam a közelben. Nagy valószínűséggel még új lehet itt.
- Én nem tudlak megfélemlíteni? És azt hiszed te, engem megtudsz? Hát akkor... Rajta! - Mikor leül az egyik székre, én természetesen lassan közelíteni kezdek felé, majd megállok pontosan előtte és az újabb kijelentésére felnevetek. Valószínűleg nem fog neki tetszeni, hogy kinevetem pont akkor mikor a szülei halálát ecseteli, de nem bírtam ki. Nem értem honnan veszi, hogy majd tudni fogom ki és miért ölte meg azokat az embereket. Talán csak mert éhes volt valaki és pont. Mit gondolhat ez a vámpírokról? Hogy mind összejárunk kávézgatni... vagy inkább "vérezgetni" és mindenki elmondja a héten kit ölt meg és miért. Ugyan!
- Mégis honnan a fészkes fenéből kellene tudnom, hogy ki ölte meg a szüleid? Először is... Nem ismerlek téged, így a szüleidet sem ismerhettem, hogy tudjam. Másodszor... Magamon kívül maximum három vámpírral találkoztam, és azokkal sem beszéltem meg, hogy ki volt a fő fogás. Harmadszor... Te teljesen hülye vagy? Mit gondoltál? Majd elmész pár városba, elkapsz egy két vámpírt és addig kínzod őket míg el nem árulnak valamit, abból amit nem tudnak? Hát akkor tessék... Megkínozhatsz de nem jutsz előrébb! - Ezzel széttárom előtte állva a karjaimat, jelezve, hogy csináljon amit akar, de akkor sem fogok neki tudni válaszolni. És ha ő olyan hülye, hogy nem vált stratégiát... azt hiszem élete végéig azt a gyilkost fogja keresni. És az igencsak hosszú idő.

Jensen & Virginia

A vámpírságban az egyik legjobb dolog az, mikor látom az áldozataim rettegését. Amikor össze van zavarodva a kis ártatlan és csak a hülye kérdéseit hajtogatja, mint egy felakadt lemez. Már csak ezekért a pillanatokért is megéri vámpírnak lenni. Az emberi vérről meg ne is beszéljünk. Még csak körül sem tudnám írni, hogy milyen íze van. Alig várom, hogy ennek a srácnak is a vére az enyém legyen. Bár ő még nem sejti, hogy minek is van itt. Valószínűleg azt hiszi, hogy le akarok feküdni vele... Pedig most nagyon mellé lőtt. Az egyetlen dolog ami most engem hajt, az a gyomrom. Épp meg akarom újra igézni a fiút, mikor valaki ránk nyit. Rossz időzítés! Tudtam én hogy be kellett volna zárni azt az ajtót. Legalább öt percet várhatott volna, igazán. Természetesen egyből az ajtó felé fordulok, és egy harminc körüli fickót látnak meg szemeim. Az első gondolat ami átfut az agyamon, az az, hogy újabb vacsora érkezett. De ahogy megszólal az idegen egy szempillantás alatt eltűnik az a vigyor arcomról. Hagyjam békén? Hiszen még nem is csináltam vele semmit... Egyenlőre. Hogy mit vonok le ebből? Ez az alak több mint valószínű, hogy tudja mire készültem. Vadász? Talán! Meg kellene ijednem tőle? Talán!? A fenébe is, hogy nem hagynak nyugodtan enni. Körülbelül egy hónapja tartózkodom a városban, de ez már a harmadik eset, hogy megzavarnak. Kezd kissé elegem lenni ebből! Na meg nem is, hogy csak vadász akadályoz meg a vacsorám elfogyasztásában, hanem vámpír is. Legutóbb az erdőben igencsak meglepődtem, mikor egy "fajtársam" szó szerint leszedett az áldozatomról és elengedte azt. Szégyen...
- Hagyjam? Miért? Te felajánlod magad helyette? Ó, micsoda önfeláldozás! - Közelebb lépek a kis megmentőhöz, aztán visszafordulok az emberhez és intek a fejemmel neki, hogy húzzon innen, de nagyon gyorsan. Elvégre nem hiszem, hogy ma már tudok belőle inni. Kétlem, hogy ez a vadász megengedné, és akkor minek is legyen itt? Csak akadályozna, plusz lebukás veszély. Mert hát eddig még nem hangzott el semmi arra utaló dolog, hogy esetleg én nem lennék ember. A srác ezt az egészet talán annak tudhatja le, hogy valaki bejött féltékenykedni. Szóval jobban járok ha még most elengedem és akkor később nem kell keresgélnem, hogy elfelejtse a történteket, ha esetleg kimenekülne innen.
- Ki vagy te, az őrangyala? - Biccentek a fiú után, aki közben ki is ereszkedik a teremből. - Remélem most örülsz! Viszont nehogy azt hidd, hogy azért engedtem el mert megijedtem... Éppen ellenkezőleg! - Egy gúnyos mosolyt varázsolok arcomra, majd lassan megindulok felé. Majd meglátjuk ki ijed meg előbb!

Jensen & Virginia

Hogy mire vagyok képes akkor ha éhes vagyok? Erre igencsak könnyű a válasz. Bármire! Nem vagyok túl felénk, vagy ijedős. Talán azért mert jó nevelést kaptam, még annak idején. Én pedig erre büszke vagyok. Soha nem szerettem azokat a mihaszna "vámpírokat", akik többre tartják az emberi érzéseket, mint az állatokat. Hogy megmondjam őszintén, én sokkal jobban tudok sajnálni egy mókust, vagy bármilyen más állatot, mint egy embert. Elvégre ha olyan élőlényt akarunk találni aki még nem hibázott életében semmit, akkor az csakis a mókus lehet. Szóval nekem aztán ne hablatyoljon senki, hogy nem bánthatom az "ártatlan" embereket. Ha most idejönne elém egy olyan halandó, aki soha életében nem követett el semmi hibát... Hát én kezét, lábát megcsókolnám.
Megállok a tükör előtt és tetőtől talpig végig mérem magam, megigazítom a sminkem és öltözékem, ami egy egyszerű de mégis elegáns térdig erő ruhából áll, majd elégedett mosollyal arcomon indulok meg az iskola felé. Persze nekem már semmi közöm az iskolához, de mondjuk szívesen keresek onnan magamnak egy diákot vacsorára. Imádom az ilyen kis bulikat. Senki nem veszi észre, ha esetleg betévedne pár nem oda illő ember... Vagy vámpír. Ahogy azt sem veszik egyből észre ha eltűnik valaki. Szóval én nagyon nyugodtan elszórakozhatok valakivel, míg a többi csak iszik, iszik... és iszik. Néha ha valamelyik idióta észnél lenne alkalomadtán, talán nem történne annyi haláleset, rejtélyes eltűnés, állattámadás... Vagy ki hogy nevezi. Na de mondjuk én ezt annyira nem bánom. Csak aztán ne vágják a fejemhez, hogy milyen egy szörnyeteg vagyok.
Természetesen pillanatok alatt megérkezek a helyszínre, és nem is húzom sokáig az időt. Elvégre én ide nem táncolni jöttem, sokkal inkább vacsorázni. Pár percre megállok az ajtóban, és csak megfigyelem a tömeget. Nekem a legjobb kell, és nem szeretnék mellé sem nyúlni. Ha pont egy olyan embert választok ki, aki verbénázik, hát biztos nem állok jót magamért. Valószínűleg még az előtt törött lesz a nyaka, hogy kimondana bármiféle könyörgést az életéért. Igazából soha nem értettem mi értelme is van a vasfűnek, elvégre az csak feldühíti a vámpírt és legtöbb esetben a halandóra halál vár. Miután megtalálom a ma esti kiszemeltemet, gondolkozás nélkül indulok meg srác felé. Egyszerűen csak megállok előtte elkapva egyik karját és mélyen szemeibe nézve megigézem.
- Ne kérdezz semmit, csak gyere utánam! - Mondom, majd hátat fordítok neki és az egyik üres tanterembe vonulok be a fiúval, aki úgy jön utánam, akár egy kutya a gazdája után. Ezt már szeretem! Ahogy becsukom magunk mögött az ajtót, áldozatom felé fordulok és egy sejtelmes mosollyal arcomon, közelíteni kezdek.