Csak abban tudok bízni, hogy Elijah megérti miért tettem. Hisz átváltozásom óta arra vágyok, hogy megtalálhassam a családomat, ha pedig erre esélyt látok mindig megragadom, bármi legyen is a következménye. Az pedig, hogy örökké farkas alakban kell szenvedniük, szörnyűnek találom. A megbánás szó természetesen az én szótáramban is létezik, de könnyebben túl tudok lépni dolgokon, mint mások, ez tény. Ezen a tetten viszont lényegesen nehezebb, hisz mégiscsak egy olyan embert bántottam meg, aki jelent számomra valamit. Egy olyan ember néz rám azokkal az üres, mégis sokatmondó szemeivel, aki iránt elkezdtem valamit érezni. Igaz, magam sem tudom mit. Sosem kötődtem hosszútávon senkihez sem, mert féltem, hogy elárulnak, ahogy a szüleim tették. Persze, ott volt Tyler, de az csak egyfajta barátság extrákkal kapcsolat volt. Gondolataimat visszatereltem eredeti medréhez, ami nem más, mint hogyan vegyem rá Elijah-t, hogy megbocsásson. Nem hajtogathatom folyamatosan, hogy mennyire sajnálom és megbántam, amit tettem, mert az egy idő után idegesítővé válna. Valami más módot kell találnom. Talán, ha megértené, hogy miért tettem... A család számomra is ugyanolyan fontos, mint számára. A különbség csak az, nekem nincs családom, a pocakomban növekvő életen kívül.
Rideg hangjára összerezzenek, bár tudom, hogy megérdemlem, amit kapok. Kérdésére én sem igazán tudok rendes választ adni. Miért nem voltam képes megkérdezni? Talán mert féltem, hogyha megkérdezem és nem mondja el valami miatt az információt, nem fogom megtalálni a falkámat. Így is nehezen nyílok meg másoknak, az csak szerencse, hogy Elijah így kiismert ilyen rövid idő alatt.
- Végre tudom, honnan jöttem, de a családom, a falkám, akit olyan régóta keresek száműzve van. Kétségbeesett vagyok, és ilyenkor hülye dolgokat teszek, amiket megbánok. Azért nem kérdeztem meg, mert nem voltam benne biztos, hogy elmondod, és ez nekem elég ok, hogy egy biztosabb utat keressek - nem teszem hozzá, hogy sajnálom, hisz ezt már annyiszor mondtam, biztosan tudja már mennyire megbántam. Kezeimet összekulcsolom a hasam előtt védekezésképp, amit majd mondani fog, mert biztos vagyok benne, hogy nem fog megdicsérni.
- Kérlek, mondd hogy megtudsz bocsátani... Ha nem is most, de majd... egyszer - az utolsó szót kissé erőtlenül mondom a torkomban lévő csomó miatt. Az a fajta vagyok, aki, ha orra esik, gyorsan felkel, nehogy valaki más is átessen rajta. Nem tudom, hogy ez a mondat erre a helyzetre mennyire lehet igaz.

hayley and elijah

Emberből vagyok, hibákat vétek, melyekből tanulok. Ez az élet rendje, senki sem tudja ezt kikerülni. Nem gondolkoztam eleget, csak a saját érdekem vezetett, semmi más. Már oly rég óta áhítoztam aziránt, hogy meg tudjam, hová tartozom, kik a felmenőim, hogy nem is vettem tudomásul másoknak hogyan árthatok cselekedeteimmel.
Most jól beletrafáltam a dolgokba. Ha nem Elijah-ról lenne szó nem mardosna így a lelkiismeret furdalás, sőt fittyet hánynék az egészre, mert én ilyen vagyok. Vagyis.. nem.. Már azt sem tudom, hogy ki vagyok. Nyilvánvaló, hogy vele teljesen máshogy viselkedek, hisz nem néz le, kedveskedik, próbálja azt éreztetni velem, mintha ide tartoznék, holott mindenki tudja, hogy én csak egy senki vagyok Klaus életében. A lényeg, hogy hozzam világra az egészséges kislányunkat, utána már csak idők kérdése, hogy mikor fog velem végezni. De talán, talán Elijah az oldalam mellé állna, és megvédene a nagy gonosz hibridtől.
Mily őrültségeken agyalok.. A vér nem fordulna a saját vére ellen. Egy út van, és az a halál. Ideje beletörődnöm, hogy a nagybetűs Sors ezt szabta ki számomra. Idővel meghálálom!
A levegő rohamosan áramlott ki a szervezetemből, amint megpillantottam tekintetét. Olyan semmilyen volt. Az ég szerelmére, miért teszi ezt velem? - Elijah. - kérlelő hangom már-már szánalmas volt. Fogalmam sincs mi ütött belém, teljesen megváltoztam a közelében.
Oldalam mellett lévő karjaimat ismét a mellkasom alatt összefontam, immár szorosabban, mintha ki akarnám zárni őt a világomból, mintha egy masszív, leverhetetlen falat akarnék magam köré állítani, amely mögé bebújhatok. El akartam menekülni, holott eddig mindig is szembe néztem tetteim következményeivel. De most képtelen voltam rá. Mert beláttam, hogy hibáztam. Ráadásul nem is kicsit. - Sajnálom. - kértem tőle bocsánatot, tőlem csak ennyi telt. Nem fogom olyan üres dumákkal teletömni a fejét, hogy visszafordítanám az időt, mert nem vagyok képes rá. Kész. Megcsináltam, ennyi. Elárultam, a múlton már nem lehet változtatni, egyedül a jövőn a jelen segítségével.
- Hibáztam. Avval, hogy elolvastam a naplódat, illetve, hogy elmondtam Sophie-nak. De most nagyobb problémáink vannak. Nem lehetne túl lépni ezen az egészen? - igazítottam meg a kötött pulcsimat, mert eddig az ujja fel volt tűrve. Egy kicsit felerősödött a szél, bizonyára Davina miatt. Mi lehet avval a lánnyal? Mindegy, majd Őnagysága, illetve Marcel gondoskodnak róla. Nekem meg van a saját bajom: Elijah Mikaelson személyében.

hayley and elijah

A kínos csönd nehezen telepedett le ránk. Senki se tartózkodott a csarnokban, egyedül Marcel és Klaus halk duruzsolását hallottam egészen messziről. Azt nem tudtam megállapítani, hogy mi volt a téma, bizonyára Davina-hoz kapcsolódott, és ehhez az egész őrült helyzethez.
Több lehetőség is lejátszódott bennem, miközben vártam a válaszára. És egyik sem volt jó.. Nem fogja örömmel fogadni, nem fog egyhamar megbocsátani nekem, ez nem egy mese. Ez a kegyetlen valóság, melyben nincs helye a boldogságnak, és egyéb pozitív érzelmeknek. Itt nem mi irányítjuk az életünket..
Szégyenemben lesütöttem a pillantásomat. Pontosan erre a reakcióra vártam, illetve a kiakadásra, hogy elhordjon mindenfélének. Nem mondana újdonságot, elég sokszor tapasztaltam meg. De helyette.. csöndben maradt, ami igazán szokatlan volt a részéről. Elijah Mikaelson a szavak embere megnémult? Ennyire.. megbocsáthatatlan amit tettem? Ezek szerint nagyon fontos lehetett – és még most is az – Celeste. Mondjuk sosem volt részem abban az igaz szerelemben, így nem tudom, hogy mit él át most. Habár én az ilyenekben nem is hiszek. Talán emiatt sem éreztem ilyet, de nem hiányzik. Csak néhanapján mikor elöntenek ezek a fránya hormonok.
Szóra nyitottam a számat, miközben valami védőbeszéden agyaltam. Na jó ez nekem nem megy, valahogyan csak ki tudom menteni magam. Elég kényes ez a szituáció.. – Tudom, hogy hülyeség volt. – nyögtem ki, és hirtelen összeszöktek a könnyek a szemembe. Na ne.. Egész életemben alig sírtam, pont most kellett rám lecsapniuk? Átkozott terhesség! Utáltam más előtt gyengének tűnni, ezért is voltam egyedül sokáig. A magam ura voltam a szabadban, senkivel se kellett törődnöm, senki se ismerhette meg a gyengeségeimet. Csak én voltam. Egyedül. De most már más a helyzet, emberek vesznek körül, akik törődnek velem, és akikkel viszont törődök. Ideje némileg megváltoznom, felmérnem a tetteim következményét, hogy én hogyan reagálnék.
- Meg kellett volna kérdeznem téged.. – csóváltam meg a fejemet, de még mindig nem mondott semmit. Idegesített, hogy csak én beszéltem, és ő nem. Mintha a fallal társalognék, és nem jönne semmi válasz. – Kérlek, mondj valamit. – biccentettem kissé oldalra a fejemet, és felkészítettem  magamat a legrosszabbra. Vagyis majdnem. A legrosszabb az lenne, ha soha többé nem állna velem szóba, és szerintem arra képtelen lenne. Még a hülye is látja, hogy izzik köztünk a levegő. De az is lehet, hogy csak én értelmezem félre a jeleket, és csak az öccse egy éjszakás kalandjának az eredményét látja bennem. – Akármit. – nyeltem egy nagyot, de még mindig semmi. Közelítettem egy fél lépéssel felé, nem akartam teljesen rányomulni, de muszáj volt. Muszáj.. csak mondjon valamit. Vágja a fejemhez, hogy milyen ostoba voltam, üvöltsön velem, szidjon, ezek mind jobbak a csendnél. – Kérlek. – már könyörögtem neki, és ennél többet nem tudtam tenni. Nem fogok térdre ereszkedni, kezeimet összetéve esdekelni a bocsánatkérésért. Most már rajta a sor. Mutassa be, hogy igenis Ő a szavak embere.

hayley and elijah

Egy kissé émelygő érzés kerített hatalmába, talán a földrengések miatt? Vagy a terhesség velejárója? Talán a tudat, hogy milyen undorítóan cselekedtem? Vagy ez a három így összegyúrva? Nem tudom. De válaszolnom kellett, holott legszívesebben egy legyintéssel elintézném ezt az egészet, és mennék tovább a dolgomra. Sophie csak nem mondaná el neki, vagy..? Inkább nem kockáztatok.
- Elijah. - szóltam utána nyomatékosítva, mikor elindult a lépcső felé. Hátrapillantott, én pedig zavartan egy kiálló tincset a fülem mögé söpörtem. - Szóóóval... - kezdtem bele elnyújtva, majd a mellkasom alatt összefontam a karjaimat. Lomhán pakoltam egymás után a lábaimat, s mikor a a lépcső tetejét elértem a falnak döntöttem vállamat. Mélyen beszívtam a levegőt, és kínzó lassúsággal fújtam ki azt. Elvesztem azokba a mély barna szemekbe, nagy nehezen elszakadtam tőle, és elsétáltam mellette. Így talán könnyebb lesz őt beavatni az igazságba, hogy nem kell minden egyes rezzenését figyelnem. - Sophie felhívott, és egy szívességet kért tőlem. - kezdtem el ismét ropogtatni az ujjaimat. Ha így folytatom tovább lassan már nem lesz porcom! Háttal álltam neki, és úgy beszéltem tovább. Tudom, udvariatlan tőlem, de bizonyára már rájött, hogy nem szokásom betartani az etikettet. - Megígérte, hogy segít megtörni azt az átkot, amelyet Marcel rakatott a családomra, információért cserébe. Azt hittem ebből nem lesz semmi baj, de aztán Davina elkezdte rajzolni azokat a képeket a halott barátnődről. - hadartam el gyorsan, és utólag, átgondolva szembesültem a tapintatlanságommal. Nem kértem tőle elnézést, vagy néztem bűnbánóan a szemeibe, az nem igazán az én szokásom. Egyik kezem a hasamon pihent, míg a másikkal folyamatosan gesztikuláltam, fokozva a drámaiságot. Szívem majd kiugrott a helyéről, dobogását már a torkomban éreztem. Egy másodpercre a plafonra vándorolt a pillantásom, majd megfordultam. Most vagy soha..
Egy jó két méter lehetett köztünk, teljesen lehagytam őt, annyira belefeledkeztem a saját kis monológomba. A ház érdekes falát kezdtem el pásztázni a pillantásommal, fogalmam sem volt arról, hogy ez most gót, barokk, klasszikus, vagy mit tudom én, mik léteznek még. A művészetek elég távol állnak tőlem. Sosem voltam az a stréber diák, ki itta a tanár minden egyes szavát. Épp becsusszantam mindig a kettesbe, nem vittem túlzásba a tanulást, és meg is lett az eredménye. Itt állok kerek húsz évesen, felkoppintva. Simán elmehetnék a tinimamikba.
Tettem felé egy pár lépést, és a kiálló Ádám csutkájára lettem figyelmes. Ő olyan más volt, mint a többi. Ő tényleg nemes, ahogyan mondják, mégis átvágtam. Pedig Elijah azaz ember, akit nem szívesen bántok, hisz.. na jó nem kertelek tovább.. gyengéd érzelmek - milyen nyálasan fogalmazok - fűznek hozzá. Le sem tudná tagadni az érzelmeit irántam, de még mindig nem lépett. Talán azért, mert az öccse gyermekét hordom a szívem alatt, vagy mert még mindig a boszi csaját gyászolja? Emberből vagyok, nekem is vannak ám vágyaim, s nem igazán van lehetőségem ismerkedni másokkal. Különben is.. kinek kellene egy terhes nő? Lassan már terhességi csíkokkal lesz tele az egész oldalam, már most kezdhetem gyászolni az alakomat.
Felemeltem a pillantásomat rá, és kihúztam a hátamat. Tessék. Most már nincs hátrálás. - Sophie meg akarta találni Celeste maradványait. - most sikerült visszafognom magam, és nem jelzőkkel illetni az elhunyt szeretőjét. - És én.. - haraptam az ajkamra, majd pár másodpercnyi szünet után folytattam tovább. -.. beleolvastam a naplóidba, és kiderítettem, hogy hol temetted el, aztán elmondtam neki. - pont. Kész. Sikerült. Túléltem. Ám, de most fog jönni a neheze.. A fogadtatás, Elijah hozzáállása az egészhez. Viszont elmondtam neki, amit remélem értékelni is fog. Mondjuk ellenkező esetben, nem tudom én mit csinálnék. Ezért jó, hogy sosem vezettem naplót..

Hayley and Elijah

elijah && hayley