Pimasz arrogancia, mintha csak pár évtized lenne mögötte, és mégis... Ez a nő emlékeket ébreszt bennem. Emlékeket, melyeket rég elfeledettnek hittem. Hiszen nekem is van egy múltam, melyben irtottam a fajomat, s nem csak irtottam, hanem meg is kínoztam őket. S minden egyes pillanatát élveztem. Rettegtek tőlem, hiszen én voltam az Ősi, aki elpusztítja, amit teremtett, de akkor mindegy is volt, kinek a vérvonalába tartozó ragadozókat ölöm. Akkoriban nagy volt bennem a bűntudat, s így akartam, hogy elmúljon.
" A nő sikolya elvész a a sötét éjszakában, s én nem félek, hogy bárki meghallhat. Ugyan mitől félnék, hiszen a senki földjén vagyunk, egy barlangban, ő lekötözve, sőt a kötelet vasfűbe áztattam, hogy még véletlenül se szökhessen meg, bár nem mintha erre esélyt adnék neki bármikor is. Hiszen megigéztem, így ha el is szökne, amint emberek közé ér, megölné magát, innentől kezdve szerintem semmi gond nem lesz vele, bár az ő útja egyfelé vezet, és ebben nem szerepel az élet. - Nem ártottam neked, te mégis megkínzol... Miért? - Hagyja el gyenge hangja ajkait, miközben alvadó vére sűrűn buggyan ki torka mélyéről. Kéjes tekintettel figyelem kezemben a fakarót, mely nekem nem árt, de rá halált hozhat. Igazából nem hat meg a nő siránkozó hangja, még a nevét sem tudom. Csak a szemeit nézem, melyben félelem csillog... Halálfélelem. Most ő az áldozat, és nem a vadász. 347 éves még csak, de neki ennyi elég volt a földön. Csendesen forgatom tovább a karót, s nem felelek, mintha ott sem lenne. Érzelem nincs az arcomon, és tudom, hogy ez félelmet kelt a nőben. Hangja remeg, és oly gyenge, hogy alig hallható, mégis megszólal ismét. - Mégis ki vagy te, hogy eldöntsd, ki él, és ki hal meg? - Hasítja ketté a levegőt vádlóan ható kérdése, de még mindig némán állok, és tekintetem semmi jót sem sejtet. Nem vagyok isten, csak egy Ősi, aki nem tűri, ha a vámpírok felelőtlenül öldöklik az embereket. - Van még valami kérdésed, mielőtt véget vetek szenvedéseidnek? - Kérdezem halkan, és nyugodtan, mire rám emeli fájdalommal telt tekintetét... - Mégis, hogy tudtál megigézni? A vámpír nem igézhet vámpírt... - És kérdése percekig elgondolkodtatott. Ez tényleg érdekes kérdés, melyre én is szeretném tudni a választ, de annyira nem érdekel. Mi Ősök ebben különbözünk. - Különleges vámpír vagyok, kedvesem - Csak ennyi magyarázatot adok, majd a karó áthatol csontján egyenesen a szívébe, s mielőtt meghalna, egy utolsó sikoly hagyja el ajkait... "
Valami visszazökkent a jelenbe, talán a nő arrogáns hangja. Hinni szép dolog, csak nehogy megtapasztalja az ellenkezőjét, bár most, hogy így említi. Mélyen a szemeibe pillantok, s nem engedem el tekintetét. - Bebizonyítsam? Ne mozdulj! - Igézem mozdulatlanságra a lányt. Valószínű ő sem tud a családunkról, ami igencsak ritkaságszámba megy mostanában. Tisztában vagyok az igézés sikerével, s szemfogaim átlyukasztják vékony bőrét. Vére lassan áramlik át testembe, de csak fél perc. Ennyi nekem elég. Kezem lassan engedi el nyakát, hiszen tudom, az igézésemnek hála semerre sem fog tudni menni... - Tudod ugye, hogy embereket ölni bűn, s ezért meg kell bűnhődnöd? - Nem vagyok az a fajta vámpír, aki előszeretettel öli társait, és őt sem ölöm meg, de talán van pár infója, ami hasznos lehet...
Aszobámban ülök, bámulok ki az ablakon, az eső halkan kopog a párkányon, én meg szomorúan gondolok az életemre, életnek lehet ezt nevezni? A saját szüleim gyűlölnek, vagyis, ha nem is gyűlölnek, de látszik rajtuk, hogy nem vagyok a szívük csücske, pedig én mindent megteszek. Anyám helyett takarítok, minden gondot leveszek a ház körül, tudom, hogy sokat betegeskedik szegény, habár ők ezt nem így gondolják, én igen is szeretem őket, és nem akarom elveszteni egyiket sem. A naplóm a kezemben tartom, a tollat az ujjaim között pörgetem, miközben azon gondolkodom, hogy mit is kéne leírnom ide. Valóban szükségét érzem? Ráhelyezem a tollat a papírra, húzok vele egy szépen kanyarított vonalat, majd veszek egy mély levegőt, dühösen húzom ki. Ahhj, ez akkor bolondság, miért segítene az embereken, az ha leírják érzéseiket, titkaikat? Halk kopogtatásra leszek figyelmes, anyámék nincsenek itthon, a bátyám meg nem tudom merre lehetett. DE amint benyit, félve pillantok rá, ő az. sokszor olyan fura, lángoló tekintettel méreget, amitől kiráz a hideg, ki futnék a világból. -Lucia,- lép oda hozzám,- kész van már a vacsora? Tudod apánk és anyánk hamarosan hazatér és nem akarom, hogy apánk mérges legyen,- ekkor egyik ujjával végig simít arccsontomon, mire én ijedten ugrok fel és a szoba másik felébe menekülök. -Ne érj hozzám,- suttogom hideg hangon, a csöndes szobában csak úgy sivít végig,- és igen készen van, nyugodtan menj le és vacsorázz meg, ha éhes vagy.- sétálok az ágyam végéhez, hogy elkezdjek beágyazni. De Derek elkapja a csuklóm, mielőtt a takarómhoz érhetnék. Csuklómba éles fájdalmat érzek, ahogy ujjai körül fonják fehér bőröm, majd rá szorít. -Mit képzelsz magadról? Egy kislány vagy még Lucia, ne feleselj velem, mert nem apánk lesz az egyetlen, aki felpofozz, nem tűröm az engedelmességet, főleg, ha a tulajdon testvérem teszi ezt. Olyan jó kislány is lehetnél, drágám, miért nem viselkedsz és nem esne bántódásod.- túr bele a gondosan elkészített hajtincseimbe… Ahogy a falnak csapódik a fejem, vissza hoz a jelenbe, ahol éppen táplálkozni szeretnék, de nem hagyják. Sőt muszáj lenne, három napja nem jutott vér a szervezetembe, és Annához vissza kell mennem gyakorolni, de nem mehetek gyengén, nem fogom bírni a kiképzést. Villámként indulok el áldozatom felé ismét, de percek alatt eltűnik, ahogy az imént érkezett férfi előbb megigézi, mire oda érnék újra a falnál találom magam. Most már az ő kezével együtt, ahogy ujjai ráfónodnak vékony nyakamra. Valami azt súgja, hogy fújjak vissza vonulót, de az éhség ami hatalmába kerít, valamint az, hogy ismét elüldözték az áldozatom, nem hagyja ezt. -Nem vagy képes rá, vámpír a vámpírt nem tudja,- szólalok meg szemtelen és pimasz hangon, amely magabiztosságot sugall. Ahogy elkezdi fürkészni arcomat, valamiért zavarba ejtő érzésnek tűnik, nem tudom miért, de úgy érzem, hogy meg akarja jegyezni az arcom, vagy csak felismerni? De ha találkoztam volna vele… akkor emlékeznék, nem? Nem, még biztosan nem futottam össze vele. -Nem vagyok olyan finom, mint az emberi vér szóval mi lenne ha keresnél valami halandót akivel kedvedre szórakozhatsz, engem pedig engedj utamra.- sziszegem ahogy nekem is elő bukkan a szemfogaim. Szikrázó tekintettel pillantok rá, ujjam a kezére siklik, próbálom levakarni magamról, de acélként tart fogva, biztos, hogy sokkal idősebb nálam.
A hozzászólást Lucia Leslie Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 28, 2013 5:12 am-kor.
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Kripta Szomb. Jan. 26, 2013 2:04 pm
Lucia & Elijah
Nem tudom mi van ma velem, de nyugodt vagyok, s érzem, ez sokáig így marad. Ma nem volt semmi dolgom, így gondolataimba merülve olvasgatom egy régi naplómat. Anyám árulását írtam le benne. Visszagondolva tényleg mélyen a lelkembe mart a tudat, hogy anyám, kit a világon mindennél jobban szerettem, az életemre tör, mert szerinte átkok vagyunk eme földön. Persze, hogy nem hagytam, hogy megtegye, de végül eltűnt, kételyeket hagyva maga mögött, s tudtam, még visszatér. S most egyre erősebb bennem eme kétely. Tudom, hogy a nagy csend után, ismét visszatér. Hiszen Elenát is ellenem fordította szellemként, s oly kínokat éltem át, melyhez foghatót soha senki nem fog nekem okozni, mivel képtelen rá. Mégis oly rossz álmok zavarták meg éjjeli nyugalmam. Esther visszatért, és ismét az életünkre tör. Talán így üzen nekünk, hogy nem adta fel tervét, s vissza fog térni. De vajon most mit használ, hogy erősebb varázslatai legyenek, hiszen Elena eltűnt, s remélem soha nem tér vissza. De anyám sokkal bosszantóbb, hiszen szellem, s mint tudjuk, bármikor gyűjthet elég erőt, hiszen ő az Eredeti boszorkány, erejével senki más nem ér fel. Még az is csoda volt, hogy Mariah le tudta gyengíteni, de akkor még nem volt annyi ereje, hogy szembeszálljon. Mariah, igen de régen is volt, azóta már ki tudja merre lehet. Szükségem lenne egy boszorkányra, aki legalább figyelmeztet a veszélyre... Igen ezen nem árt elgondolkodnom, ha élni akarok. Hiszen Klaus-nak is van, nekem is volt, most megint lehetne. De ezen még gondolkodnom kell, sosem volt kenyerem a megvesztegetés. Mariah-t is elengedtem, hiszen megtette, amire kértem, innentől kezdve nem volt rá szükségem. Hosszú órák után csukom csak be a naplót, melybe írni akartam, de végül mégsem tettem. Elgondolkodva néztem az utolsó bejegyzést, mely békét hozott Elena-val folytatott kapcsolatomba, de már ez sem érdekelt. Beszálltam a kocsiba, és a külvárosba mentem. Még nem tudom, milyen céllal vagyok itt, és lehet, hogy csak szétnézek, de itt mindig akad egy-két vámpír, aki emberekre vadászik. S nem is kellett sokáig várnom, megjelent egy fiatal lány külsejű vámpír, aki követett egy férfit, így utána mentem. Külső szemlélő a lányt féltené, de én a férfi miatt aggódom. S hogy mikor lettem ilyen? Már magam sem tudom, csak azt, hogy nem hagyom, hogy a vámpírok kényük-kedvük szerint irtsák az emberi fajt. Meg néha a vámpírvér sokkal üdítőbb, mint az emberi. Tehát vadászom, csak vámpírra, s nem emberre. Hiszen ha az meghal, majd feltámad, bár gyenge lesz, de mégis. Ez a lány valahogy más miatt is felkeltette az érdeklődésem. Eleinte csak megfigyeltem, de testem minden egyes porcikája azt súgja, hogy ölni fog, még ha nem is akar, akkor is. Hiszen ki van éhezve, nem fog tudni leállni, még az idősebbeknek sem mindig megy, hisz a vér rosszabb, mint az embernek bármiféle drog. Hirtelen harag önti el a elmém, s minden önuralmam ellenére muszáj vagyok megakadályozni azt, hogy a férfi itt ma életét veszítse. Erősen lököm el az áldozattól a nőt, de mintha meg sem hallaná, szavait hallom, de tettei mást sugallnak. Mintha egy fiatal vámpír lenne. Pedig nem hiszem, hogy tegnap változott át. Mégis, mint egy eszement, úgy ront neki másodszorra a férfinek. Vagyis rontana, mert megakadályozom, s előbb érek a férfihez, akit hamar megigézek. - Felejts el minket, és menj haza, most! - Suttogom az éjszakába, majd a felém közeledő nőt hamar a falnak tolom a torkánál fogva. - Téged is megigézzelek kedvesem? - Préselem ki a szavakat fogaim közt, miközben arca vonásait bevésem az emlékezetembe. Kissé ismerős nekem a nő, de nem tudom megmondani honnan. De nem is nagyon érdekel, szemeim alatt az erek láthatóvá válnak, s szemfogaim is előbújnak ínyemből. - Vagy csak szimplán vacsorázzak meg belőled? - Kérdezem még mindig kissé ridegen, és túlvilági hangon, ami talán ijesztő lehet. Kínzáson töröm a fejem, majd szépen lassú halált hal, ha nem változtat életén. Bár ki tudja, még eldöntöm, de egyenlőre ráébresztem, hogy az ölés nem mindig a legkifizetődőbb dolog.
|| Megjegyzés: Ne haragudj, tudom, hogy ez egy nagy , de ígérem a kövi jobb lesz... ||
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Szer. Jan. 23, 2013 5:20 pm
Elijah & Lucia
A nna azt mondta, hogy mivel ma egész ügyes voltam, így megérdemlek egy igazi kis izgalmat és vért, igazi, emberi vért, ami a kedvencem volt. Hogy őszinte legyek, sokkal jobban bírom az ő módszereit, mint Denniét, ő a jó útra terelést próbálta. Én megpróbáltam követni, nem akartam csalódást okozni, sohasem, de nekem nem jön be a vega mód. Szeretek vámpír lenni, élvezem az ezzel járó kellemes dolgokat, oké járnak ezzel kötelességek is, de azokat általában… és nagyjából betartóm. De teszem fel a kérdést: mi értelme vámpírnak lenned ha nem vagy erős, vagy nem élvezed azt, hogy játszhatsz az emberekkel. Igen, lehet kicsit betegesen hangzik, de szeretem ezt, és nem fogok lemondani róla. Anna sok mindenben segít, segít lehozni a lemaradást, amit hanyagoltam, csak hogy édesanyám, Katerina nyomára bukkanjak. Most, hogy rátaláltam, nem tudja, hogy a lánya vagyok, de előbb én is olyan akarok lenni, mint ő, hogy büszke legyen rám, és ne azt mondja, hogy nem érdemlem meg a Petrova nevet, vagy azt, hogy vámpír lehessek. Így elindulok vadászatra, hogy utána újult erővel folytathassam a „tanulást” a jó vámpír felé. Persze a jó, az mindig nézőpont kérdése, hiszen mindenkinek más és mást jelent. Ahogy a külváros felé sétálok, most nem vagyok, gyors sokkal inkább kiélvezem a vámpír képességeim adta lehetőségeket. Egyszer csak a kripta környékéről zajt hallok, jobban fülelek, igen ezek emberi lépések, apró mosoly húzódik a szám sarkába. Pár perc alatt a bejáratánál találom magam, igen valaki van oda lenn. Az emberek olyan ostobák néha, örülök, hogy már nem vagyok az, szörnyű lenne a tudat, hogy az én elmémmel is így játszanak, mint ahogy mi vámpírok tesszük velük… Lesétálok a lépcsőn, a férfi háttal áll nekem, virággal a kezében, olyan emberi szokás. -Elnézést,- szólalok meg halkan, hangom ijedt, mint egy eltévedt kislány…- sajnálom, uram… hogy megzavartam, de a szüleim azt mondták, hogy itt találkozom velük, de annak már öt órája is lehet talán…- szomorúan hajtom le a fejem. Hallom amint közelebb lép, olyan könnyű megvezetni őket… -Segíthetek …- kezdi kedves hangján, szinte bűntudatom támad, de vagy ő vagy én. És én inkább magam, mint őt választom, és amúgy sem ölöm meg, csak iszom belőle egy kicsit. -Igen,- a másodpercek alatt kapom el a nyakát, szemfogaim kiugranak, már éppen fogaim karcolná át a bőrét, amikor valaki félre lök. Mire észbe kapnék, már a kripta túloldalán találom magam, fejem beütve a falba. Vámpírsebességgel állok, fel és termek az illető előtt, aki megakadályozott a vacsimban. Látom rajta, hogy finom úri embernek tűnik, és vámpír, de nem tudom ki lehet vagy mennyi idős lehet. -Nem illik másokat megzavarni evés közben, nem mondták még?- jegyzem meg cinikusan ahogy a „táplálékomra” pillantok, jelen pillanatban sokkal inkább éhes vagyok, mint ezzel az akárkivel foglalkozzam. Inkább az éhségem vezérel, mint az eszem, elindulok férfi felé, akit a kriptában találtam.
A hozzászólást Lucia Leslie Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 26, 2013 4:31 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Vas. Nov. 11, 2012 8:49 pm
Roxxie & Kira
Mit is mondtam a másságról az imént? Á, már emlékszem! Azt, hogy szerencsére én nem vagyok más - talán épp ezért csesznek ki folyton velem. Először David, aki volt annyira pofátlan, hogy miután felcsinált hirtelen elhagyta a várost, elhagyott engem. Elmenekült. Elbújt. Letagadta magát, nem válaszolt a hívásaimra. Aztán küldött egy ostoba üzenetet, miszerint nem élhet már úgy, ahogyan élt, ergo nem maradhat többé vérfarkas, inkább hibriddé változik. Hibriddé. Betűzzem? Mindegy. Úgy is meghalt ... azt hiszem. Viszont, ha nem, akkor remélem, hogy szenved, nagyon, nagyon szenved valahol. Épp úgy, ahogyan én szenvedtem anno, miatta és a kölyök miatt. Apropó, a magzatom - Dr. Fell szereti eldramatizálni a dolgokat -, amit elveszítettem: - még most sem tudom, hogy David volt-e az apa, vagy sem. Elvégre ott volt az a forró kis affér a Donovan sráccal - nem, nem a szőke pincérről beszélek, aki mellesleg több, mint egy éve egyedül él, szingli, és régen a helyi lacrosse csapat kapitánya volt. Akiről én beszélek, az előbb említett srác rokona, Jason Donovan. Teljesen őrült, szektás tinédzser, aki még nem tudja használni a csintalan cerkáját. Lefeküdtem vele, egy régi cabrio hátsóülésén. Probléma? Aztán ott volt Benji - legalábbis én így szekáltam -, aki még a David által felállított pofátlansági rekordot is képes volt megdönteni, körülbelül tizenkét perc alatt. Megerőszakolt - panaszoltam mindenkinek, de lássuk be, egy-egy pillanatban hagytam magamat kihasználni. Azonban mind tudjuk, hogy egy hibrid képtelen bárkit is teherbe ejteni - most legszívesebben visítanék a nevetéstől, de Ken baba szerint ez csúnya dolog, ahw -, szóval a nyíl ismét David fele mutat...na, ha az én kedves Roxxie-m nem sújtott volna le rám, kiűzve a sok haszontalan gondolatot a fejemből. - Roxxie - alias Roxanne Black, az Ördög jobb és bal keze egy személyben. - Normális vagy? - Nyögtem ki, miközben felkászálódtam a földről, amibe Roxxie az imént szó szerint beledöngölt. Mindvégig erről beszéltem. Pontosabban az ehhez hasonló kicseszésekről. Azonban bármennyire is tartok tőle, és a gyerekes csínyjeitől, szavai hallatán én is mosolyra görbítettem a számat, majd letöröltem a rám ragadt homokot a karjaimról. - Mennyivel tartozom a - kezdtem bele sejtelmesen miután felvettem a szatyrot a földről, de amint kinyitottam azt, szavaim megszakadtam, majd teljesen más hangnemre váltottak - ... ruhákért? - Vontam fel a szemöldökömet meghökkenten. Fintorogva, ujjbegyeim segítségével kiemeltem a ruhának nem nevezhető rongyokat a szatyorból, majd pár másodperc hezitálás után magamra vettem a fehér pólót. Á, ha már itt tartunk - Fehérneműt is hozhattál volna - néztem rá szúrósan. Felhúztam a tornacipőt, újabb - ezúttal erőteljesebb - mosolyra húztam a számat, majd tárt karokkal indultam el a lány felé. - Idióta - öleltem magamhoz. - Egész éjszaka alatt itt voltál? - Kérdeztem fürkésző tekintettel, amíg jobb kezemmel még simítottam párat a gyűrött pólón. Tisztában vagyok azzal, hogy Roxxie csupán a tréfa kedvéért hozott nekem ilyen hordhatatlan göncöket, de legalább kivasalhatta volna. Úgy hallottam Klaus nem szereti az igénytelenséget. Viszont most szentségtörés volna Klausról beszélnem, hisz Roxxie az a fajta lány, aki belép egy terembe, és minden tekintetet magára von. Botrányos, mégis szórakoztató, vagyis az a személy, akire most szűkségem van. Elvégre nem tweetelhetek a problémámról. Roxxie viszont segíthet, mi több, meg is oldhatja ezt a problémát. Lehetséges, hogy ő is átment már ezen, mármint ki tudja, talán neki is eszébe jutott már a hibriddé válás lehetősége ... vagy nem. Rosszabbik esetben nem, tehát számíthatok fájdalmas következményekre. Roxxie-t ismerve nem csak rikító neon kollekció az egyetlen fegyver, amit magával hozott. A számomra kedvezőbb esetben pedig épp amiatt a probléma miatt vagyunk itt, tehát ő is szeretne megszabadulni a láncoktól, amik a teliholdhoz kötnek bennünket, szóval akár együtt is átváltozhatnánk. Mindannyian nyernénk vele, hisz Klaus kapna két alkoholista, kezelhetetlen hibridet, mi pedig egy kúriát, kifogyhatatlan italkészlettel. Emellett mókás volna, ha ráadásul azt a hülye köteléket is megtörnénk, és ingyen lógnánk a korcs házában. - Úgy döntöttem önként - a mondat közepén a hangom megcsuklott, úgy éreztem képtelen vagyok folytatni, de én én vagyok, tehát ez sem fog akadályt okozni - fogok beállni Klaus hibridjei közé. Szerinted ...? - Szerinted jó ötlet, vagy húzzak a fenébe? Igen. Legszívesebben ezt tettem volna hozzá, de valamiért úgy tűnt, hogy nem lenne ironikus, s a pillanat sem a legmegfelelőbb. Mindegy. Roxxie biztosan megért majd. Segíteni fog ... vagy nem. Vagy nem. Vagy nem - rendben, azt hiszem, hogy nem fog segíteni, inkább letépi a fejem, majd befesti rózsaszínre. Igen, ez a megoldás sokkal ésszerűbb.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Hétf. Nov. 05, 2012 8:06 pm
Kira & Roxxie
"Wake up in the morning, feeling like P Diddy." Ugye magyaráznom sem kell, hogy ez Ke$ha Tik Tokjának a kezdő sora volt? Valamiért automatikusan ez jutott eszembe, amikor hajnalban az erdő kellős közepén, egy kripta mellett ébredtem. Persze egyáltalán nem éreztem magam P Diddy-nek, sokkal inkább hulla fáradt voltam. Nem tudom, mennyit rohangálhattam múlt éjjel, de nem minden telihold után vagyok ennyire kimerült. Felálltam, körbenéztem és csak akkor vettem észre, hogy valaki más is ott hever a földön. És nem is akárki: Kira feküdt ott teljesen kiütve és koszosan. Ha trollkodós kedvemben lennék, azon nyomban ott hagynám hogy majd találjon egyedül haza pucéran, de most megesett rajta a szívem, szóval talán megajándékozom pár ruhadarabbal. K*rva hideg volt, ezért nem is álltam ott tovább anyaszült meztelenül, hanem bementem a kriptába. Régi szokásomhoz híven most is itt változtam át és rejtettem el a ruháimat, ezért odamentem a kripta átellenes irányban lévő sarkához és magamra vettem a göncöket. Elképzelhető, hogy részeg voltam, amikor ezeket ide raktam, mert most úgy nézek ki, mint egy... Szivárvány Tóni? A fehér póló még oké, de a neon rózsaszín kardigán a rikító kék nadrággal és a zöld tornacipővel nem volt jó választás. Tényleg: honnan vannak nekem ilyen gönceim? Nem emlékszem rá, hogy lett volna hippis korszakom. Az is előfordulhat, hogy valaki vicces kedvében volt és kicserélte a ruhákat. Haha. Nagyon vicces. Mégis mit csináljak ezekben? Mindegy, ha már úgy is veszem a fáradtságot, hogy hozzak otthonról Kirának valamit, hogy mégse rohangáljon pucéran, akkor én magam is átöltözhetnék. Lassan kimentem a kriptából, utána pedig a lehető leggyorsabban igyekeztem elhagyni az erdőt és hazamenni. Szerencsére a város szélén élek, így hamar hazaérkeztem. Belépvén a lakásba rögtön szembetűnt a neonpink papírlap (eh, már megint a neon), amin nagy fekete betűkkel az állt, hogy: Roxxie. Hát Riley feldughatja magának a beceneveit, mert nagyon jól tudja, hogy nem szeretem őket. De nem tehetek róla, egy családból származunk és hozzám hasonlóan ő is szeret másokat idegesíteni. Semmi baj, legfeljebb megfolytom kicsit. Bosszankodás helyett azonban inkább odasétáltam az asztalhoz, hogy elolvassam a levelet. "Roxxie, Elmentem valahova Lora-val, délután három felé otthon is leszek. Ui.: Remélem szereted a neon színű cuccokat. - Ri" Idegességemben morogtam egyet, majd szemforgatva összegyűrtem a papírlapot és kidobtam. Szóval mégsem én voltam betépve, hanem Rileynak volt olyan kedve, hogy kib@sszon velem. Felrohantam a szobámba és szabályosan letámadtam a szekrényt. Kellemes volt megint a saját, kicsit sem retinát égető ruháimat látni. Fél óráig viselek valami neont és máris hiányhoznak a saját cuccaim. A kellemes fekete és a világosszürke. Azt hiszem, meg kéne köszönnöm az égieknek, hogy szorult belém némi divatérzék, de mégsem vagyok plázacica. Gyorsan át is öltöztem, hogy megszabaduljak a gusztustalan színű ruhadaraboktól, majd gondoltam egyet és úgy döntöttem, azokat viszem oda Kirának. Mert ha már velem is kicseszett valaki, nekem is trollkodni kell. Olyan az én logikám, hogy valaki mindig meg kell szívja, ha rossz hangulatban vagyok. Ezért be is raktam a rikító ruhákat egy szatyorba, majd mikor kiértem a lakásból, futásnak eredtem, hogy visszamenjek a talán már ébren levő Kirához. Nagyjából száz méterre lehettem a kriptától, amikor megpillantottam az éppen ébredező lányt. Gondolkoztam kicsit és gondoltam ráteszek egy lapáttal a dolgokra és meglepem kicsit. Álltam ott egy darabig, hogy kiválasszam magamnak a legközelebb lévő fát. Amikor ez megtörtént, halkan felmásztam rá és a tetején guggolva vártam a megfelelő pillanatra. Kira éppen akkor állt fel és kisvártatva a kripta ajtajához lépett és emelt hangnemben tette fel a "Van itt valaki?" kérdést. Pár másodpercet vártam, majd egy hirtelen ugrással le is csaptam rá, s nagy puffanással értünk földet. Farkasból van, szóval annyi baja nem lehet belőle. Azonnal felálltam, majd kicsit távolabb mentem tőle, nehogy a riadtság hevében megtámadjon, majd elvigyorodtam. - Gondoltam jól jön valami, amit hordhatsz. - mondtam még mindig egy pimasz vigyorral a számon, majd odadobtam neki a ruhákkal teli szatyrot. Nekitámaszkodtam a fának, amiről ugrottam és ott állva vártam, hogy mit reagál. Nem olyannak ismerem, aki az ilyen dolgokat zokon venné, szóval szerintem nem lesz dühös. Legalábbis nem annyira. Bár, amikor rosszab napjai vannak, képes teljesen elveszíteni a fejét. Vagy másét. Remélem most nincs olyanja.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Vas. Nov. 04, 2012 4:22 pm
Roxxie & Kira
Meghökkenten mértem végig a meztelen, s szemmel láthatóan elsápadt testemet. Tekintetem a holmim után kutatva, a földön heverő, színes falevelekre tapadt, de körülnézhettem másodjára, s ötödjére is, semmi jelét nem láttam annak, hogy itt veszítettem volna el az öltözékemet. Kínos? Kétlem. A helyes szó, amivel jellemezni tudom a helyzetet, nem más, mint a kreatív. Elvégre, rajtam kívül egy olyan másnapos - ráadásul meztelen - vérfarkast sem látsz, aki egy kripta előtt gubbasztva, falevelekből próbál ádámkosztümöt kreálni magának. - Fantasztikus - selypítettem negédesen. Arcomat a hűvös szélnek tartva, bal kezemmel a földbe markoltam, miközben ujjaim közül újra meg újra visszacsorgattam a homokot. Őrült módjára húztam mosolyra az ajkaim szélét, miközben a földet érő homokszemeket bámultam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért egy lélek sem jár errefelé, persze ez csöppet sem nyugtat meg, hisz ki tudja hányan kiáltottak rendőrt, amíg én békésen - és még egyszer megjegyzem, hogy meztelenül - aludtam. Beszélhetünk az idős áldozatokról is, akik a riadtságtól valószínűleg a legközelebbi ördögűzőhöz rohantak. Vicces, mégis én vagyok az egyetlen, akinek a mosolya lekonyulófélben van. Az ördögűzés komoly, nem mindennapi dolog - mondta Angley tiszteletes, majd meghalt. A szüleim mindig a gonosz és a szörnyek létezéséről meséltek mielőtt elaludtam volna, s meg kell hagyni, hogy ez így egyben fölöttébb nyugtató volt, főleg egy hét éves gyerek számára. Féltem. Végül is ... okkal tettem. Hónapokig nem mertem sötétben aludni, de lassan eljött az idő, amikor fény nélkül már létezni sem bírtam. Szorított, majd fojtogatott, s végül belém költözött. Aztán eljött az az idő is, amikor már nem bírtam magamban tartani azt a sötét, abnormális titkot. Elmondtam. Zokogva valltam be mindent. Bevalltam azt, hogy valamiféle furcsa késztetést érzek arra, hogy bántsam az embereket. Rettegtem attól, hogy mit fognak szólni majd, azonban megleptek, mert minden szavamat elhitték. Viszont a viselkedésük ellenére örültem, hogy legalább terapeutához nem kell járnom. Richmond ugyanis a problémás óvodásokról híres. Azonban azzal, hogy elmondtam az akkor kolosszálisnak hitt titkomat, minden megváltozott. Azt követően a szüleim a szörnyek helyett egy külsőleg bájos, mégis gonosz kislányról beszéltek, s a lelkemre kötötték, hogy soha ne váljak olyanná, mint ő. Kíváncsi voltam, mint minden velem egykorú, ezért egy nap belenéztem abba a tükörbe, ami a szüleim szerint a már említett gonosz kislány otthona volt. Láttam. A saját arcom tükröződött vissza a tükörből, ami mellesleg a szobámban volt. Briliáns elme nem kellett ahhoz, hogy kitaláljam, mindvégig én voltam a gonosz szörnyetek. Idővel valóban azzá váltam, épp ezért kezdtem lassan megutálni, majd kínozni magam. Belegondolva, ha akkor - körülbelül tizenkilenc évesen - lett volna lehetőségem, rögvest, örömmel rohantam volna, hogy megtörjem az átkot, de aztán jött a falka, s az azzal való önfeledt rohanás rádöbbentett arra, hogy lehetek szörny, aki felborítja a természet egyensúlyát, s emellett még össze is fekszik mindenkivel, legalább szabad vagyok. Szabad voltam, s azt hiszem, talán túlságosan is elszaladt velem a ló, erre most kezd minden világossá válni. A szabadság nem arról szól, hogy koszos erdőkben bujkálva, titokban rohangálunk a fák közt, s amint feljön a telihold, az agyunk szó szerint kimosódik. Valóban ez volna a szabadság? Köszönöm, de inkább önként válok rabbá. Sőt ..., talán most rögtön indulnom kéne, egyenesen Klaus kúriájáig. Kéne, de így? Előbb találnom kell egy rongyot, amit magamra tekerhetek. Ki tudja, Klaus talán bukik Aphrodité stílusára. Kényelmesen áltam fel a földről, majd szemérmetlenül sétáltam a kripta ajtajához, amit szívesen kinyitottam volna, de sajnos valaki megelőzött. - Van itt valaki? - Szólaltam meg, hangomat kissé felemelve, majd beléptem a mások számára hátborzongató helyiségbe. Szerencse, hogy én nem vagyok más.
A hozzászólást Kira M. O'Connell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 29, 2012 7:32 am-kor.
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Kripta Kedd Szept. 25, 2012 9:44 pm
Játék lezárva!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Pént. Júl. 13, 2012 10:14 pm
'C a l l e i g h'
"Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. "
Ezt a hozzászólást Callegih-nek írtam, 491 szóval.
A hozzászólás írása közben Kidneythief - Before I'm dead-et hallgattam, és EZT ruhát viselem. Megj.: Ne haragudj a késői reagért, de ihlet-hiányban szenvedtem.
Érdekes találkozás egy ilyen kislánnyal, hiszen az isten szerelmére egy Kriptában vagyunk! Frászt kapnék, hogyha megtudnám, hogy a 12 éves lányom ilyen kriptákba mászkál. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy a szülei ezt nem tudják, és ezért tisztelettel adózom a lánykának és egy huncut mosolyt igyekszem elfojtani. Észreveszem, hogy a lány görcsös tartása mintha kicsit lazulna, amit szintén egy mosollyal reagálok le. Nem fogok én senki megenni, főleg nem egy ilyen édes kislányt. Már elég régóta vagyok vámpír ahhoz, hogy tudja kontrollálni a vérszomjamat, illetve tudjam azt, hogy mikor vagyok már annyira éhes, hogy nem tudnék elviselni néhány embert a közelemben. De most nincs ilyen időszak, hiszen nem régen ettem, így habár érzem a lányka meleg vérét, ahogy csörgedezik az ereiben, és habár érzem a lángolást a torkomban, ki tudom zárni és arra figyelni, hogy mit is mond a leányzó. -Nem volt a célom, hidd el. Bár nem tudom, hogy mit is kereshet itt egy ilyen leányzó. Egy kripta elég ijesztő hely. – jegyzem meg komoly tekintettel, majd el is nevetem magam. Ezzel bizonyára ő is tisztába van, talán a hely misztikussága, titokzatossága és félelmetessége miatt választotta éppen ezt a helyet egy grimore nézegetéséhez. Hiszen hamar felismerem a varázskönyvet, így hamar kiderül egymás előtt a titkunk: ő boszorkány, én vámpír vagyok. -Úgy érzed, hogy ez a lényeg? Az elég kellemetlen. Azt hiszem a nevünk, vagy éppen az, hogy mi hozott ide minket, az sokkal fontosabb, mint az, hogy melyik átkozott, vagy éppen áldott – itt a lány felé biccentek – fajhoz tartozunk. –fejezem be bölcsen, hiszen azért akármilyen szeleburdi vagyok, áll már néhány száz év mögöttem. Megjegyzem, hogy az egyik barátnőm is boszorkány volt, valamint be is mutatkozom, amit a kislány is megtesz. Calleigh. -Senki nem mondta, hogy gyenge vagy, Calleigh! – szólalok meg határozottan és nézek a lány szemébe. Nem akarom, hogy egy kislánynak tartsa magát, habár valóban az. -Azonban néha nem árt tudni a saját határodat, nehogy csapdába csald saját magadat. – osztok meg vele ismét egy fontos tanácsot, amit én is az élettől tanultam. Calleigh ijesztésére, miszerint el tud bánni velem, elnevetem magam. -Nem rég ettem, köszönöm. – jegyzem meg nevetve, majd hirtelen rájövök, hogy mit is mondtam és riadt szemekkel pislogok a lányra, hogy vajon ez a mondat hogyan is hat rá. -Illetve… Öhm… Hagyjuk. – hajtom kicsit oldalra a fejemet és elgondolkozva nézegetem a kripta koszos, üres falát, amin csak egy fáklyatartó van. Milyen eredeti… Kiderül, hogy a leányzó tényleg elég fiatal, amire elmosolyodom. -Én nem árulom el a koromat. Még a végén elájulnál. – mosolyodom el pajkosan és huncutul. -Kedvelem a boszorkányokat. Olyan nemes, jótét lelkek. Imádom a természetet, és meghat az, ahogy a boszorkányok a természettel bánnak. A barátnőm is nagyon szerette. – mosolyodom el kissé szomorkásan, és megfogom a nyakláncomat, amit még ő készített nekem a nap ellen. Calleig a múlt időből tudhatja, hogy bizony a barátnőm már nagy valószínűséggel nem él. -És milyen bűbájokat tanulgatsz most? Mutatsz nekem valamit? – mosolyogok kedvesen és bizalom gerjesztően a lányra. Remélem, láthatok valami kis bemutatót.
Ilyen vámpírral még sosem találkoztam, mint ez a lány. Volt már aki felvágott arra, ami, volt aki a sorsán kesergett, aki a vér csábításával küzdött, de még sosem volt olyan, aki ennyire emberi volt. Ez a lány éppolyan laza és természetes, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne. "Ja vámpír vagyok?! Tényleg, most hogy mondod. Áh, kit érdekel!" című életfelfogás. Lehidalok menten. Ami azt illeti a legtöbb vámpír alapjában véve tanulhatna tőle. Jó, nem ítélkezem, hiszen én nem tudom, hogy élném túl, ha vámpírrá válnék és elveszteném a varázserőm örökre. Ez olyan, mintha egy létfontosságú szerved veszik el. A mágia épp úgy az életem része, mint a levegő. Érzem, ha felkelek reggel, ha boldog vagyok, ha koncentrálok és elmerülök benne. Körülvesz minden pillanatban. Bár az örök élet csábító, ahogy az is, hogy fiatalnak maradhassak külsőleg. De tartottam tőle, hogy nem éri meg... már csak azért sem, hogy láthasd magad mellett megöregedni és meghalni a szeretteid, hogy sose lehess anya, hogy elveszíts minden emberi dolgot. Mindent összevetve nem szerettem volna vámpír lenni, semmiért sem. Kizárt! A viselkedése meglepett, de még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem fog ketté harapni, de már kezdte nem megállni a helyét ez a félelmem. Lazítottam görcsös tartásomon, és gondoltam miért ne csevegjek el vele. Ha itt találkoztunk, az tuti sorsszerű. - Ööh, hát már jártam itt jó párszor, de még sosem futottam össze senkivel. - néztem rá gyanakvóan - Remélem tudod, hogy rám hoztad a frászt! - mondtam zavarban, mert hát mégis láthatóan meg megijesztett a szőkeség. Ezt ahogy láttam ő pedig csupán szórakoztatónak találta. Sejthettem volna, hogy nem vagyok akkor darab, hogy a grimore valahogy a látóterébe ne kerüljön. Telitalálat, felismerte... Remek! Ám, hogy a barátnője boszorkány legyen. Ez nem kicsit lepett meg. Hallottam már olyan boszorkányokról, akik szövetségre léptek vámpírokkal, na de igencsak modernizálódhattak a dolgok, ha már barátkoznak is. Ami azt illeti, ezen nem kellett volna így meglepődnöm, hiszen nekem is vannak vámpír barátaim. Ekkor pedig eszembe jutott Scarlett, aki pedig vadász. Előle folyton titkolóznom kell, arról mit is tudok, ki vámpír, ki nem. Imádom őt, de jobb, ha még nem kezd mészárlásba a városban. Mire megtud mindent addigra talán megenyhül a vámpírok felé. - Úgy látom, akkor a lényeget már tudjuk is egymásról. - mondtam kicsit pimaszul, a félénkségemet leplezve. - A barátnőd? - kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen minden hozzám hasonló boszorkány érdekelt a világon. Lexi. Még a neve is szép. Igazságtalan az élet. - gondoltam, elvégre lassan kezdtem kisebségi komplexusba kerülni mellette. - Én Calleigh vagyok. - mosolyogtam rá és megvontam a vállam. eszembe jutott hányszor kellett magyarázni a suliban vagy az okmányirodában, versenyeken. Nem, nem Kelly, sem Calie. Igen, ugyanúgy ejtik, de Calleigh. Hányszor betűztem el az illetőnek, hogy felfogja... áh! Miért nem kaphattam én is ilyen nevet mint Alexia?! Egyértelműbb lenne. De mindegy is. - Fiatal vagyok, igen, de nem gyenge. - mondtam büszkén bár ezt még ő sem gondolhatta komolyan - Na jó, ami azt illeti, még tanulok bánni a mágiával. Viszont elég jól haladok, úgyhogy ha netán megkóstolnál, figyelmeztetlek, komoly ellenfél leszek! - azt hiszem hazudtam. Igazából fogalmam sem volt róla, mi történne, mert még sosem kellett lefegyvereznem egy vámpírt sem. - Tizenkettő vagyok. - vallottam be elszontyolodva és reménykedtem, hogy nem tör ki nevetésben az előző kemény megszólalásom után, hiszen így utólag visszagondolva az én számból kicsit röhejesen hangzott. - De a mágia az életem része. - mondtam álmodozó tekintettel - akármennyi idős is egy boszorkány, mind így van vele. - bólintottam rá, bár, ha a barátnője is igazi boszorkány, ezt már Lexi is jól tudja.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Szer. Júl. 04, 2012 12:47 pm
'C a l l e i g h'
"Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. "
Ezt a hozzászólást Callegih-nek írtam, 456 szóval.
A hozzászólás írása közben Rammstein-tt hallgattam, és EZT ruhát viselem.
A leányzó gyorsan kimászik a kőpad alól, ahova bújt és úgy pislog rám. Én is felegyenesedek és lenézek a lánykára. Alig lehet több 15-nél, úgyhogy tényleg kislánnyal van dolgom. Imádom a gyerekeket, és sajnálom, hogy nekem nem lehet sajátom. Habár, aki ismer és tudja, hogy mennyire vagyok bulizós, vagány és vadóc, pasizós és utazgatós, az el sem tudná képzelni, hogy nekem gyerekem legyen. De persze nyilván egy kisbaba megváltoztatja az embert/vámpírt. No, de nincs is miért ezen gondolkodni, hiszen tényleg nem lehet gyermekem, maximum, ha egy kislányt vámpírrá teszek. Elgondolkoztam már ezen néhányszor, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy nem leszek annyira gonosz és kegyetlen, hogy elvegyem egy kislány életét. Elvegyem mindazt, amit átélhet felnőttebb korába. Egy kislány egy idő után biztosan szenvedne azért, mert megragadt a fiatal korban. Lee-nek még nem meséltem erről az egészről, de egy régi barátomnak igen és ő is hülyeségnek tartotta ezt. Na, igen, ennyire tényleg nem vagyok gonosz és önző. Tehát egymással szemben állunka lánykával és én kíváncsian várom a választ, hogy vajon mit csinált a kőpad alatt. Észreveszem a könyvet is, ami szakadt és ősrégi, és valahogy leesik, hogy egy grimore-ról, vagyis egy varázskönyvről van szó. Áhá, szóval egy fiatal boszorkánnyal van dolgom. – gondolom magamban és elfojtok egy aprócska mosolyt. Érdekes, hogy egy ilyen kislány boszorkány legyen, de hát megesik az ilyesmi. A lány is össze lehet zavarodva, hiszen közli, hogy egy bonyolult dolog miatt ücsörgött odalent. Elmosolyodom és oldalra hajtom a fejemet -Hidd el, fel tudom fogni, úgyhogy akár el is mesélhetnéd. – szólalok meg kedves hangon, de úgy tűnik, hogy a leányzó elég félénk. Hátrál néhány lépést, én meg azon aggódok, hogy nehogy felbukjon a kőpadban. Hamarosan a szemembe nézve, határozottan közli, hogy tudja, hogy mi vagyok. A mosoly eltűnik az arcomról és meglepődve pislogok néhányat, majd a könyvre vetek egy pillantást. -Ha már itt tartunk, én is tudom, hogy Te mi vagy. Láttam már néhány grimore-t életemben. – mosolyodom el és visszagondolok az egyik legjobb barátnőmre, akitől a nyakláncomat kaptam. -A legjobb barátnőm szintén boszorkány volt. Nagyon kedveltem őt. – mesélek egy kicsit, hogy nyugtassam a lányt. Nem is tudom, hogy most mit kellene tennem, de nyilván, a lánynak nincs akkora ereje, hogy bánthasson. A mondatok elég határozottak a lány szájából és felnőttes gondolkodásmódra utalnak. Sóhajtok egyet és nekidőlök az egyik sírnak, kezeimmel támasztva meg magamat. -Szörnyű, hogy ilyen fiatalon belecsöppentél ebbe a szörnyű, misztikus világba. Hány éves vagy? – válik kissé szomorúvá az arcom, majd kíváncsian nézel a leányzóra. Tényleg érdekel, hogy hány éves is lehet a lányka. No, meg az ereje is érdekelne, de azt még nem tudom, hogyan teszteljem le. -Amúgy Lexi vagyok. Alexia Branson, örvendek! – nyújtom mosolyogva a lány felé a kezemet, remélve, hogy kezet ráz velem és nem húzódzkodik el, mintha valami leprás lennék.
Egészen érdekes módon az ezt követő percek valahogy egy pillanat alatt leperegtek, én pedig alig észleltem belőle valamit. Azon kaptam magam, hogy egy magas karcsú szőke lány áll előttem. Jól érezhetően vámpír. Kissé mintha még emlékeztetne is Caroline-ra. Meredtem rá meglepetten, de minden olyan hirtelen történt. Mintha csak lefagytam volna, mint egy vírusos számítógép. Aztán feleszméltem és felnézetem egyenesen az arcába. Totálisan ismeretlen volt. Lehet, hogy afféle vámpír, aki mindig tovább áll városról városra. Vagy csupán csak nagyon jól titkolja, hogy Mystic-beli. Mosolyog. Ez jó jel. Vagy várjunk csak, dehogy is, akár meg is ölhet, és ha ez boldoggá tenné, akkor is mosolyoghat. A vámpírokhoz ezt el tudtam képzelni. Kérdésére feleltem volna azonnal, ám néhány dolog nem kissé akadályozott meg ebben. Először is, a hangja olyan távolinak tűnt, hogy azt kezdtem hinni, ájuldozok. nagyot nyeltem, és mély levegőért szippantgattam, nehogy már ide ájuljak nekem. Másrészt igazából fogalmam sem volt, mi a válasz a kérdésre. Egy lépést hátráltam, mégsem bízhattam benne teljesen, sosem lehet tudni. Lassan tisztuló fejjel összpontosítottam kerek, szimmetrikus arcára, amin a mosoly még mindig ott volt. Igazából egy porcelánbabára emlékeztető ábrázat. És a haja... brutálisan szép. Hosszú, szőke, egyenes tincsei kibontva meseszépen mutattak. Anyám, tökre nem igazság, hogy valaki ilyen szépnek születik, majd vámpír lesz, hogy egy örökkévalóságon át szép is maradjon. Erre a gondolatsorra már egészen magamhoz tértem, és elpárolgott a rémületem is, szóval ha mégis meg szeretne enni, akkor azt hiszem tudnék lépni. Megráztam a fejem, majd enyhe gyanakvással és bizonytalansággal válaszolt, de közben ügyeltem rá, hogy kihúzzam magam, ne egy törékeny kis esetlen lánykának lásson. Bár fogalmam sincs ezen hogy segítene az, hogy pár centivel magasabbnak látszom... - Öhh, nos, én csak... ez egy igazán bonyolult dolog. - vontam meg a vállam - De... ki vagy te? - bukott ki belőlem a kérdés és még mindig gyanakodva pislogtam rá. Úgy szegeztem neki a kérdést, mintha csak a saját házamba lépett volna be. Pedig csupán egy régi kripta, ahová nem jár senki. Senki, csak én, a saját titkos helyemmé téve ezt. Bár ezt ő igazán nem tudhatja. - Kerüljük ki a titokzatoskodást, kérlek! Tudom mi vagy. - húztam össze a szemem ám ő csak még szélesebbre változtatta mosolyát. Dunsztom sem volt ez mit jelent, még mindig mérlegeltem elehetőségeket vagy hogy is mondják. - Ne érts félre, nem ítéllek el titeket, de szeretek óvatos lenni. - mondtam a nagyit idézve, aki kioktatott hasonló esetekre vagy százszor. Jó tegyük fel, hogy ő nem az a lemészárólós fajta. Nem tűnik annak. Olyan ártatlan ábrázata van, hogy azt se nézném ki belőle, hogy egy erdei állatnak nekiesne. A látszatra azonban mégse tehetek mindent, úgyhogy nem tudom hagyhatom-e hogy akár egy pillanatra is mögém kerüljön. Szóval még mindig kicsit harcias tekintettel ugyan, de vártam, mit is mond nekem ezek után. És igazából reménykedtem benne, hogy nem az lesz a következő mondata, hogy "Édesem, én vagyok az, akit életedben most utoljára látsz!"
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kripta Kedd Júl. 03, 2012 4:39 pm
'C a l l e i g h'
"Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. "
Ezt a hozzászólást Callegih-nek írtam, 427 szóval.
A hozzászólás írása közben The Offsprint-ot hallgattam, és EZT ruhát viselem.
Már egy ideje itt vagyok Mystic Falls-ba. Nem sokan láthatnak, ugyanis habár társasági ember vagyok, egyelőre még nem sok embert ismerek. De az igazat megvallva valahogy mégis szeretem az emberek közelségét. Naná, persze. De nem azért, amire mindenki gondol. Igen, gyakran kapok el valakit és eszem belőle, de soha nem ölöm meg őket. Egyszerűen csak megigézem őket, kitalálok valami szaftos sztorit, hogy mit is csinált magával az illető és mindenki boldog. Egyelőre nem jutottam sokra sem Stefannal, sem az Eredetiekkel kapcsolatban. Bár lehet, hogy utóbbiak közül egyelőre még senkivel sem találkoztam. Még a végén kiderül, hogy ismerem őket, vagy ami a legrosszabb: hogy ők ismernek engem. Elég kínos lenne. A lényeg, hogy most a temetőben sétálgatok ugyanis délután Lee-vel találkozom. Ő nem lakik Mystic Falls-ban, így egy kis időbe telik neki, amíg átér ide. Addig viszont jó lenne, hogyha kicsit körbenéznék itt az erdőben. Igazából Lockwoodék régi birtokát kerestem, de sajnos eléggé eltévedtem. Itt a temetőben is vannak olyan szagok és illatok, amiknek odalent kellene lenniük, úgyhogy nem csoda, hogy hamarosan egy kriptára leszek figyelmes. Mindig is imádtam az ilyen helyeket és elhatározom, hogyha megjön Lee, akkor tuti, hogy elhozom ide és kipróbáljuk, hogy milyen egy koporsón… Öhm, mindegy, hagyjuk. A lényeg, hogy emberként is szerettem az ilyen helyeket, vámpírként pedig még inkább. Igaz, kicsit ironikus, hogy vámpírként – főleg egy olyan vámpírként, aki tud járni a napon – egy kriptába jövök, de hát mit csináljak? Tényleg érdekesnek ezek a helyek. Arra nem is számítok, hogy nem leszek egyedül, hiszen amikor kinyitom az ajtót és belépek, érzem, hogy van itt még valaki. Egy ember. Hallom a heves szívverését és a vérének a lüktetését. Kicsit összefut a nyál a számban, de mivel nem régen ettem, annyira nincs veszélyben az illető. Lassan elindulok a kriptában, majd megállok a kőpadnál. A lányka azt láthatja, hogy egy cipő – de még milyen cipő! – körbejár a kriptában, majd megáll a padnál. Gyors mozdulattal hajolok le és nézek be a kőpad alá. -Helló! Te mit csinálsz ott? – pislogok a lánykára. Kicsit meglepődök, hogy egy ilyen csöppnyi leányzó mit is kereshet egy kriptában, de hát… Végül is ízlések és pofonok. Azért magamban teszek néhány megjegyzést a szülőkre, de csak gondolatban. A könyvet egyelőre nem látom meg, így még nem esik le, hogy a leányzó nem egy tipikus 12 éves emberlányka. Egyelőre csak nézek a szemébe és kíváncsian várom a választ. Mindig is szerettem a gyerekeket és totál szívás, hogy nekem nem lehet, úgyhogy tutira veszem, hogy nem fogom megijeszteni a leányzót. Egyszerűen csak kíváncsiság csillog a szememben és talán egy aprócska mosoly is ott bujkál a számszegletében.
Kripta kint a fenében messze a várostól. Nem éppen az a hely, ahol a korombeliek szívesen töltik az idejüket. Jó múltkorában találtam ezt a helyet, mikor gyógynövényeket gyűjtöttem. Akkor ismertem meg Caroline-t. Nem épp hétköznapi találkozás volt. Ő volt az első vámpír aki közelebbről láttam és akivel beszélhettem. A népszerű, szőke pomponlány. Kimberly múltkor belesárgult az irigységbe, mikor mentünk pizzázni , Care pedig hatalmasat köszönt rám az utcán mosolyogva. Hát igen, néha nekem sem árt valami, amire büszke lehetek. Szóval tessék csak irigykedni, a hasonló barátokat igenis kiérdemelten szereztem. Bár ehhez igencsak segítségemre van a tény, hogy boszorkány vagyok. Na meg persze, hogy például Caroline is vámpír. Én pedig őrizgetem a titkát, és persze nem csak az övét... Viszont tök jó, mert így legalább jobban komolyan vesznek, ha fontos dolgokról tudok. Nem csupán a kerge kislányt látják bennem, aki semmit sem érthet meg. Egyenesen rühelltem, az olyat... Na de mindegy is. Kripta. Ez a hely olyan, mint a filmekben. Mondjuk egyáltalán nem is ijesztő. Néha kibringázom ide, hogy itt tanulmányozzak minden olyat, amit nem hagyhatok szanaszét a lakásban, hátha váratlan vendég érkezik vagy csak átugrik valaki. Letettem a seggem a keskeny kőpadra és óvatosan kihámoztam a táskámból a hatalmas és meglehetősen régi külsejű könyvet. Mivel már gyakorlatilag is boszorkány vagyok, mármint használom is a mágiát, a nagyi végre rám meri bízni, bár sejtésem szerint folyton azért izgul, hogy épségben tartsam. Sebaj, bennem igazán megbízhatna. Kiválóan tudok vigyázni egy könyvre ami majdnem nagyobb nálam. Ahogy lapozgatom, midig olyan kivételesnek érzem magam. Erőt kaptam a természettől, hogy különleges legyek és ezt jóra használjam. Lehet, hogy a vámpír- és vérfarkaslét átok, de ez csakis áldás lehet. Itt pedig, a kriptában, ami gyakorlatilag a titkos helyemmé vált, folyton gyakorolhattam, anélkül, hogy félnem kéne, hogy valaki meglát. A vidék teljesen elhagyatott, nem jár erre senki, az ajtót sem hagyom soha tárva nyitva. Egyértelműen biztonságban vagyok. A kíváncsi szemek elől pláne. Éhes vámpírok ellen pedig már megvédem magam, úgy érzem. Bár szó, ami szó az ősök más téma. A bál óta valahogy kiráz tőlük a hideg. Olyan erősnek tűnnek. Valószínűleg mert azok is, hülye gondolat. Viszont az nekik sem tenne jót, ha csak úgy tűnnének el az emberek Mystic Fallsban, ezeket pedig szépen a nyakukba varrnák. Úgyhogy ma is, ahogy azt minden alkalommal, most is elkönyveltem magamban, hogy senki nem fog megenni, sem pedig megzavarni a magányomban. Így hát szorgalmasan, de óvatosan lapoztam tovább, mígnem elérkeztem ahhoz a részhez, ami mostanában a legjobban foglalkoztatott. Kapcsolatteremtés túlvilági boszorkányokkal. Úgy álltam hozzá, hogyha ezt már meg tudom csinálni, akkor már elmondhatom, hogy igencsak erős boszorkány vagyok. Ez volt a cél, hogy ne még mindig kezdőnek tartsam az erőmet. Bogarásztam a tintával írt, szépen megrajzolt betűket, és minden ábrát, ami olyan precízen ábrázolt mindent, amire hivatott, hogy egészen élethűvé vált. Szinte ráhajoltam a könyvre, úgy belemerültem, annak ellenére, hogy vagy százszor megtettem már azelőtt. Már lassan kívülről tudom, de sosem tudtam megunni. Annyira belemerültem, hogy gyakorlatilag felugrottam a padról, amikor hirtelen valaki babrálni kezdett az ajtót nyitó kis zárral. Még sosem fordult elő ilyen, pedig már számtalanszor voltam itt. Egy árnyék jelent meg az ajtóban, én pedig megrémültem, hiszen olyan váratlan történt minden. Azt sem tudtam mit csináljak. Az ajtó nincs zárva, csak egy pillanatom volt, hogy be ne lépjen az a valaki, aki lehet valami is. Gyorsan a pad elé szökkentem. A szívem a torkomban dobogott az ijedtségtől. A könyve elé álltam, hátha még lesz esélyem arra, hogy ne lássa meg. Fel voltam készülve, hogy ha úgy adódik, hirtelen tudjam használni az erőm. Ha vámpír, még akkor is meg tudom oldani. Győzködtem magam, miközben majdhogynem levert a víz, mert a kripta ajtaja lassan kinyílt...
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kripta 
>
, de ígérem a kövi jobb lesz... 
|| 
