Megropogtattam az ujjaimat, és vártam, hogy elfogadja a bocsánatkérésemet. De erre teljesen más dolog történt, mint amire számítottam. Kiborult, mint legutoljára, de most jobban. De mi okból? Hisz, erőt vettem magamon, hogy eljöjjek ide, szembe nézzek vele, és a bocsánatkéréséért esedezzek. Miért teszi ezt velem?
-Igen, Damon.. - súgtam teljesen összezavarodva. - Ittál? - szűkültek össze a pupilláim. Próbáltam rajta keresni bármilyen jelet, ami ezt kimutatná, de semmi. Nem értem Damon-t.. A szívem egyre erősebben, és gyorsan kezdett el verni. Nagyot nyeltem, és próbáltam türtőztetni magamat. Én se akartam kiakadni. A következő, ami elhangzott tőle nagyon szíven ütött. Hátráltam egy lépést, és elkaptam tőle a tekintetemet. Igen.. Itt az ideje, hogy bevalljam magamnak.. Érzek valamit iránta. Ha nem, nem fájt volna ennyire.
- Ezzel most azt akarod elérni, hogy megutáljalak? - kérdeztem remegve, és a könnyeim már patakokban folytak. Remek. Teljesen kínos helyzetbe sodortam magamat, és most ő érezheti magát fölényben. Miért ilyen nehéz az élet? Miért nem hiszi el, hogy tényleg bocsánatot szeretnék tőle kérni.
- De igen. Barátok voltunk, ha nem most akkor a múltban igen. És ezt te sem tagadhatod le! - emeltem fel a hangomat, de elég furán jött ki rekedt hanggal. Megint föl-alá kezdett el járkálni, mint múltkor a szobájában. Tiszta déjavú érzetem támadt. Hányingerem volt, melegem volt, egy szóval rosszul voltam. A hajamba túrtam idegesen, és a hideg falnak támaszkodtam. Úgy éreztem, mintha helyben összeesnék, vagy elájulnék. Szerintem Damon csak itt hagyna magamra, amilyen állapotban most van. De.. történnek „balesetek” a barátok között. Az a több csók is afféle baleset volt. Biztos ennek az egésznek nincs valami hátsó dolga. Például a szerelem.. A következő, amit hallottam az már.. kiakasztott. Kitágult szemekkel meredtem rá. Ezt. Most. Komolyan. Mondta?
- És szerinted nekem ez könnyű? Ha ott hagynám Stefan-t érted, akkor persze, hogy Katherine-nek titulálnak el. De nincs más lehetőségem. – ráztam meg a fejemet. Aztán önzőnek, magával törödőnek nevezett. Na, itt telt be nálam a pohár. Egy egyenes csíkba húztam a számat, és minden erőmet összegyűjtöttem, hogy jól arcon vágjam. Már készültem is, de félúton, megmarkolta a kezemet, én pedig hangosan felkiáltottam.
- Damon ez fáj! – sziszegtem. És ennél a pillanatnál tudtam, hogy én már örökre elvesztettem őt.. Ha tudnám visszafordítanám az időt, és nem csókolnám meg, bármennyire is szeretném. Inkább vágyódom, mint elveszteni a barátságunknak. De sajnos erre már képtelen vagyok. Amikor elvesztesz valakit, benned marad. Mindig is emlékeztetni fog arra, hogy milyen könnyen tudnak megbántani..

Nem tudom, hogyan, de valahogy az utam ide vezérelt. Mart a lelki ismeret furdalás. Bocsánatot kellett kérnem tőle, amit tettem vele az előbb. Nem volt helyes. Főleg, hogy én az öcsével vagyok együtt. Vagyis már nem is tudom minek nevezni. Inkább bonyolult kapcsolatban vagyunk. Hol akar látni, hol nem. Klaus tönkre tette őt teljesen. Én pedig vissza szeretném kapni azt a Stefan-t, aki régebben volt. Kedves, mosolygós, önfeláldozó..
Azon kaptam magam, hogy elkezdtem szédülni. Gyorsan az egyik székre rá támaszkodtam, és vettem néhány mély levegőt. "Nyugi. Minden rendben lesz." ~ próbáltam magamat lecsillapítani. Körül néztem a házban, annyira kihalt volt, sehol egy lélek nem volt. Felmentem a lépcsőn, és Damon szobája elé léptem. Szívem a torkomban dobogott, és éreztem, ahogy izzadnak a kezeim. Ilyen tünetek jelentkeznek nálam, ha ideges vagyok. De mi okom van rá? Egyáltalán akar látni? Hisz, múltkor megmondta nekem szó szerint, hogy menjek el. Talán nem is akar engem látni. Lehunytam a szememet, elszámoltam háromig, és halkan bekopogtam. Kip-kip-kop. Vártam megint egy pár másodpercet, és benyitottam. A látvány, ami fogadtatott hát.. Először is ketten voltak a szobában. Damon és Bonnie. Damont csak egy törölköző takarta el, míg Bonnie-n tisztán ki tudtam venni, hogy el van pirulva. Össze ráncoltam a homlokomat. Ők most..? Nem.. Nem Bonnie esete. Ekkor jöttem rá, hogy ott állok előttük, mint egy hülye. Megvakartam a tarkómat, és szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki belőle.
- Öööö.. - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Mi okból vagyok itt. Nem akarom, hogy Bonnie megtudja, hogy mi történt köztem, és Damon között. Teljesen elítélne. Bár ő még a jobbik esetbe tartozik, Caroline az, aki végképp ki nem tudja őt állni.
- Bocsi a zavarásért. - kértem tőlük elnézést, majd Damon felé fordultam. - Beszélhetnénk? - kérdeztem halkan, félve. - Kettesben? - tettem még hozzá, és sajnálkozva Bonnie-ra néztem. Nem akartam megzavarni..bármit is az, amit csináltak.

Eltávolodott tőlem, és lehunytam a szememet. Gratulálok Elena Gilbert sikerült megbántanod Őt. Megint. Nem is tudom, hogy hányadára már.. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy már nem bírom tovább. Ez a túl sok stressz.. Nem bírom tovább. A hajamba túrtam, és a könnyek lassan gyülekeztek a szemeimben. De próbáltam nem pislogni, visszatartva őket. Igaza volt, hogy így bánt velem, ilyen visszautasítóan.
Arrébb léptem a faltól, és gyors léptekkel kimentem a fürdőből. Az ajtófélfánál megálltam, és letöröltem egy könnycseppet. Visszanéztem rá, csak úgy sugárzott a düh az aurájából. - Sajnálom még egyszer. - suttogtam., majd véglegesen is kiléptem a fürdőből, aztán a szobájából, magam után bezárva az ajtót.
Több könny is elhagyta a szememet, gyorsan letöröltem őket, a többiek még félreértenék. Vagyis jóra gondolnának, de ez soha nem derülhet ki. Megfogtam a korlátot, és gyorsan lesiettem a lépcsőn. Nagyon fent már nem is voltak, inkább lent. De nekem most gondolkodásra, és pihenésre van szükségem. Felvettem a kabátomat, és megfogtam a táskámat, majd gyorsan kisiettem. Ha kell visszajövök Jeremy, és Bonnie-ért, de a legkönnyebb az lenne, ha taxit hívnának. Vagy esetleg Caroline haza viszi őket. De a lényeg, hogy én minél hamarabb elmenjek. Nem bírom tovább.
Beültem a kocsiba, bekötöttem magamat, majd kiengedtem mindent magamból. Hosszasan zokogtam, majd mikor már nem bírtam tovább a tükörbe néztem. - Jól vagyok. - szipogva mondtam magamnak, majd beindítottam a motort. Megragadtam a kormányt, és egyenesen hazafelé mentem. Otthon úgysincs senki.. Ekkor eszembe jutott Jenna néni, és megint elkezdett fájni a szívem. Miattam halt meg.. Minden miattam van..

/folyt. Gilbert ház/

Kifújtam a levegőt, és a mellkasom alatt összefontam a karomat. Mégis mi mást mondhatnék? Teljesen kínos helyzetbe vagyok, nem tudok mit tenni. Szerelmes vagyok Stefanba, de emellett Damon.. De tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Bármennyire is szeretném, nem hagyhatom most cserben Stefan-t. Az egyik lábamról, a másikra támaszkodtam. Olyan égő ez az egész. Soha nem hittem volna, hogy ÉN Damon-nal fogok beszélgetni az érzéseimről.
Kíváncsian figyeltem, hogy miről beszélhet, majd meglóbálta előttem a nyakláncomat. Felcsillantak a szemeim. - Hol volt? - kérdeztem tőle. Arra se emlékeztem, hogy elveszítettem. Felfogtam a hajamat, majd rám adta.
- Köszönöm. - mondtam hálásan, és végig simítottam a medál részén. Istenem mennyire hiányzott. Most már biztonságban is érzem magam. Egy apró mosolyra húztam a számat. Nem is érdekel, hogy hol találta a lényeg az, hogy meg van. És visszaadta. Hirtelen a falhoz szorított, és teljesen közel volt hozzám. A kezeimmel megtámaszkodtam a falnál, és hátrébb már nem tudtam lépni. De ő csak jött közelebb hozzám. Nem tudtam, hogy mit tervezget, de szinte csak pár centiméter választja el az arcunkat a másikétól. Egy pillanatra az ajkára kandikált a tekintetem, majd visszanéztem a szemébe. Ez még kellemetlenebb helyzet, mint amibe voltunk. Ha elnézek, akkor rájön, hogy zavarba vagyok, de így most, hogy összeolvadt a tekintetünk, egy nyitott könyv vagyok számára. De nem csak számára.. Kihasználtam a pillanatot, hogy jobban megfigyeljem szemeit, arca vonását. Hűvös kék szemei vannak, de ha jobban megfigyelem, akkor legbelül ott van a kedvesség, a vidámság. Hogy miért nem tudtam ezt eddig észrevenni. Mindenki elítéli őt, és ezért lett olyan hát olyan Damon-ös. Erre nincs külön fogalom, nem rossz, se jó. Hanem önmaga. Teljesen más a többi emberektől/vámpíroktól. De ez a jó, hogy mind különbözőek vagyunk, és nem vagyunk ugyanolyanok. Arca vonásait megcsodálva látszik, hogy jóval idősebb Stefan-nál. Messziről jobban hasonlítanak egymásra. Nem húzhatom tovább az időt. Ideje kitálalnom, az érzéseimet.
- Magam se tudom, hogy mit érzek. – ráncoltam össze a homlokomat. – De valami erőset. Valami mást. – suttogtam. Féltem attól, hogy a lenti vámpírok közül valaki meghallaná, bár remélem azért nem olyan feltűnő, hogy mi ketten nem tartózkodunk lent. Most már tudom magamról, hogy egy szörnyű barátnő vagyok. Ott hagyom Stefan-t, kínok között, míg én itt a bátyával enyelgek. De hogy akarhat így engem? Nem félne attól, hogy „megcsalnám” őt is, mint az előbb Stefan-t. Miket gondolok én.. Teljesen összezavarodtam a saját gondolataimban is.
- De nem lehet ebből semmi. – nyeltem egy nagyot, és úgy éreztem, mintha belém rúgtak volna. – Nem vagyok Katherine, és nem foglak titeket váltogatni. – nyögtem ki végre, és végül elnéztem. Nem bírtam nézni a fájdalmat a szemeiben. De végre beláttam, hogy addig nem fog működni Stefan-nal a dolog, míg magamban le nem tisztázom az érzéseimet. Annyira fájt ez az egész beszélgetés, mintha egy részemet kitépték volna. Vajon ő hogyan érezhet?
Újra ajkára tekintettem, annyira hívogatóak voltak, de nem tehetem meg. Úgyis tudom, hogy mi lenne a vége. Félbeszakítanám, és ennél több fájdalmat nem szeretnék Damon-nak okozni.

Damon ideges volt, nagyon is. De ha jobban belegondolok a dolgokba, igaza van. Ha tudom, hogy úgyse lesz több, akkor minek kezdek bele? Tudtam, hogy adott nekem elég időt arra, hogy elhúzódjak tőle, de ha egyszer nem bírtam? Felültem az ágyra, a támlájának neki döntöttem a hátamat, és felhúztam a lábaimat. Szorosan átkaroltam őket. Nem akartam kimutatni, hogy a szavai mennyire fájnak, hisz igaza van. Nem védhetem meg magam, most én vagyok a bűnös. Hirtelen mellettem teremt, és mélyen beszívtam a levegőt, majd felnéztem rá. A tekintetétől felállt a tarkómon a szőr, olyan hideg volt.
- Nem vagyok Katherine. - néztem komolyan a szemébe, majd elkaptam a tekintetemet. Nem tudtam, hogy most melyik érzés dominál a legjobban? Düh, vagy fájdalom.. Utálom mikor Katherine-hez hasonlítanak. Akkor lennék Katherine, ha hagytam volna, hogy több legyen, és utána Stefan-hoz rohannák. De nem időben észhez kaptam, és leállítottam magunkat. Damon-ből most csak a csalódottság beszél, és ezért vágja hozzám ezeket. A térdemre hajtottam a fejemet, és így maradtam összekuporodva pár percig. Kell egy kis gondolkodás. Elgondolkoztam egy pillanatra a kérdésén. Azért csókoltam vissza, mert hát.. hogy is mondjam.. Ezeket nem lehet szavakba ölteni. Az érzéseim miatt. Viszont tudom, hogy az érzéseim jóval erősebbek Stefan iránt, de ez alatt a pár hónap alatt, míg nem volt itt, Damon iránti vonzalmam egyre csak növekedett. És most csapdában vagyok. Pont, mint Katherine. A választás szörnyű, viszont nekem soha eszembe nem jutna, hogy éljünk boldogan hármasban.. Beteges egy ötlet. Olyat meg soha nem fogok tenni, hogy csak azért szakítok Stefan-nal, hogy Damon-nal lehessek. Akkor már jogosan mondanák rám, hogy tényleg Katherine vére vagyok. Mikor a nevemet meghallottam felkaptam a fejemet, és Damon-ra néztem, aki épp térdelt előttem. Nagyot nyeltem, mikor kiejtette száján az igaz szót. Nem vagyok hazudozós típus, csak nekem mindig is nehezemre esett kinyilvánítani a véleményemet a zavarosabb dolgokról. Mármint, amikor csak szórakoztam egy-egy sráccal, egy randi erejéig az könnyű volt. Ott igazából nem vágytam kapcsolatra. De mondjuk Matt-nél még az elején nagyon félős voltam, persze ott volt Stefan is. Nála úgy remegtem az első csóknál.. Nos, visszatérve a valósághoz, Damon hűvös, tengerkék szemeibe néztem. Próbáltam nem elveszni benne, kevés sikerrel. Nem tudok haragtartó lenni, és Rá sem tudok, dühös lenni. Persze a szavai fájtak, nagyon is, de.. nem megy ez nekem. Kitágultak a szemeim, mikor az a bizonyos mondat elhangzott.
- Dehogyis! – tiltakoztam egyből. Teljesen zavart voltam, ha bevallom, ő nyer, és ezt bármikor felhasználhatja ellenem. Bár bízok benne, és tudom, hogy nem tenné.. De.. Mi van, ha megint lesz ilyen „őszinteség rohama”, mint az előbb, és nem épp a megfelelő embernek (vagy egyéb lénynek) kotyogja el. Az ajkamra haraptam, és nem tudtam mit mondani erre. Két döntés előtt állok. Vagy elmondom, és lesz, ami lesz. Vagy hazudok, és megbántom őt. De mindig is van egy C terv, miszerint maradjak csöndbe. Hallgassam el, tereljem el a témát, BÁRMI csak ne az igazság legyen. Újra rá néztem, és csak bólogatni tudtam, hisz annyira meghatott az, amit mondott. Úgy látszik, a megérzéseim nem csalnak. Mindig is tudtam, hogy Damon-nak létezik egy kedvesebbik énje, csak ki kellett őt csalogatni. Viszont nem a számára megfelelő lány tette ezt a lépést meg.. Egy apró mosolyra húztam a számat, tényleg nem tudom tagadni. De ez az egész.. mind olyan váratlanul ért, meglepetéseket okoz nekem Damon. Igen kedvelem őt. De nem tudok mit tenni. Nincsenek lehetőségeim. Ha valamilyen oknál fogva vele hozna össze a sors ezek után, hogy bírnék Stefan szemébe nézni? Hisz mégis csak a bátya. Vagy mit szólna ehhez Jeremy, vagy a barátaim? Talán az egész város? Lepasszoltam Stefan-t, és jött a báty?
Idegesen a hajamba túrtam, és kapkodtam a levegőért. Úgy érzem magam, mintha egyre szűkülne össze a tüdőm. Jó, hogy adott némi teret gondolkodni, nem nagyon tudtam volna úgy normálisan koncentrálni, ha a közelembe van. A tapétát kezdtem el bámulni. Éreztem, ahogy lassan pár könny elhagyja a szememet, és végigfut az arcomon. Gyorsan letöröltem, ügyelve a sminkemre. Végül néhány perc elteltével felálltam az ágyról. Kisimítottam a ruhámból a gyűrődéseket, és besétáltam lassú, megfontolt lépésekkel a fürdőbe.
- Igazad van. – tártam ki a karjaimat, megadva magamat. – De nem szeretném elveszíteni ezt a barátságot. – mondtam őszintén. Ki tudja talán az első hetekben „boldogak” leszünk, de mi lesz azután? Hosszú távon nem nagyon tudnám magamat elképzelni mellettem. De lehet, hogy csak túl pesszimista vagyok, hisz az előbbi vallomására sem számítottam. De ha mégis igazam lenne, és haragban válnánk el, akkor nem lett volna értelme ennek az egésznek. Kárba veszne egy barátság. És szükségem van Damon-ra. Nem tehetek olyat, ami miatt megromlana a kapcsolatunk.
- Nem merek kockáztatni. - ráztam meg a fejemet. - Több ok miatt. - tettem még hozzá, mielőtt teljesen félreértené. Ezek után már azt se tudom, hogy mi lesz velem, és Stefan-nal. Szünet kell. Mostantól nem fogok szinte minden második nap kijárni ide, elfogom magamat tiltani a Salvatore birtokból. Némi gondolkodásra van szükségem. Tisztázni magamban az érzelmeket. Úgyse tudok Stefan-ra hatni, majd ha megenyhül a vér iránti mániája.

Bólintottam, és hallgattam tovább őt. Nem szerettem volna félbeszakítani. De amikor meghallottam, elkaptam a tekintetemet tőle, és majdnem lefordultam az ágyról. Mi van, ha igaza van és tényleg évekbe fog telni? Tudok én annyit Stefan-ra várni? Idegesen a hajamba túrtam. Az életem romokban hever. A barátomat bezárták egy cellába, ahol éhezni fog, kínozni fogjuk. És igen ebben én is részt fogok venni, de ezen csak rajta segítünk. Remélem nem késünk el.. Mikor a nevemet hallottam megint a szemeibe véstem a tekintetemet.
- Igen? - szólaltam meg kérdőn. Figyelmesen hallgattam őt, de nem értettem mikor azt kezdte el hablatyolni, hogy hazudott nekem. Összeráncoltam a homlokomat, majd kisimult miután megtudtam, hogy megigézett.
- Hogy mi? - súgtam halkan. Nem akartam hinni a füleimnek. Turkált az agyamban? Gyorsan a mellkasomhoz kaptam, és rájöttem, hogy nincs rajtam a nyakláncom. Így ki mert használni? Ez a jóság is biztos csak álca. Fogadni mernék, hogy már rég meg is csapolt.. Vagy rosszabbat tett. Ismét rám tört a remegés. Ez csak egy rémálom. Biztos valamelyik percben fel fogok kelni ebből a szörnyűségből. Megcsíptem magam. Fájt, de semmi különleges nem történt. Még mindig itt voltam Damon ágyán ülve.
- Mit tettél? - kérdeztem rekedten, nagyot nyelve. A kezemet a másikra helyeztem, és megszorítottam. Éreztem, ahogy izzadott a tenyerem. Ezek a tünetek akkor jönnek rám, mikor ideges, és egyben izgulok is. Mindig a nehezebb dolgozatoknál így voltam, mikor a félévi jegyem múlt rajta. Azt nem tagadhatom, hogy meg voltam lepve. Nem hittem volna, hogy Damon ki merné törölni az emlékezetemet, és úgy, hogy nem hordom a nyakláncomat. De engem inkább most az izgatott, hogy mit tett.. Amiért ki kellett törölnie egyrészt? Remélem nem olyasmit, aminek a következménye 9 hónap múlva derülne ki..
Hirtelen a tekintete más lett. Kitágultak a pupilláim, és csak bámultam egyenesen a szemébe. Lehunytam a szememet, és csak úgy pörögtek le előttem az emlékképek. Damon szobájában voltunk, az ágyán feküdtem, a feje az ölemben volt. Ezek szerint már voltam itt, csak nem emlékeztem rá.. Haldoklott, ahogy láttam. Teljesen megviselt a tudat, hogy elveszítem, és mivel érzek valamit iránta ezért megcsókoltam. Apró puszit adtam puha ajkaira. De később megjelent Katherine, az ellenszerrel. A következő emlékképben épp siettem a nappali melletti kis szobába. Aggasztott egy valami, még pedig, hogy mit művelt Katherine, és Damon. Ekkor voltam igazából féltékeny. Beszéltünk, teljesen megbántottam. Rájöttem, hogy nem barátként tekint rám, és megcsókolt. És én visszacsókoltam.. Érzelmes, gyengéd csók volt. De kitörölte az emlékezetemet. Hozzá még azt mondva, hogy elmegy, és ebben beletörődök.
Újra kinyitottam a szemeimet, és Damon-ra néztem. Ha úgy nézzük már kétszer érintkeztek az ajkaink, egyszer én kezdeményeztem, másikban pedig visszacsókoltam. Nem tudtam tagadni, hogy érzek valamit iránta. De ez így nem mehet tovább.. Én Stefan-t szeretem. De.. Damon.. teljesen más ember lett, amióta megismertem.
És ekkor vettem észre, ahogy közelít a fejével. Lehunytam a szememet, engedve a kísértésnek. Szinte teljesen olyan volt, mint ami a mai nap folyamán is történt. Újra éreztem ajkait a sajátomon, és kívántam őket. Nem bírtam velük betelni. Gyengéd, finom puszikat adtunk először egymásnak, majd egyre hevesebb csókká alakult. Nyelveink szinte életre keltek, és vad táncot járt a másikkal. De ez teljesen helytelen volt, amit most teszünk. De, ha egyszer nem bírok leállni? Olyan más érzés fog el, mikor vele vagyok.. Félve, óvatosan a kezemmel megfogtam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Hirtelen az ágyra döntött, folytatva azt amit elkezdtünk. Annyira féltem a következményektől, de egyben élveztem is. Éreztem, ahogy termelődött bennem az adrenalin. Mintha élvezném ezt a veszélyt, hisz bárki ránk nyithat.. Hirtelen elkapott a hév, és a lábaimat a csípője köré kulcsoltam. A szabad kezemmel dús hajába túrtam. Annyira közel voltam már hozzá, hogy tökéletesen éreztem, hogy neki már nagyban áll a zászló. "Te most le fogsz feküdni Damon-nal, míg lent a szerelmed szenved?" ~ súgta nekem egy sötét hang. Sajnos bármennyire is próbálnám tagadni, de igaza van.. Stefan, a barátom, az életem szerelme ott vár lent rám. És szeretem őt. Mégis mit művelek? Hogyan képzeltem ezt? Lefekszek vele, és visszarohanok teljesen megbánva Stefan-hoz? Nem.. Én nem vagyok Katherine.
Nagy nehezen elszakadtam ajkaitól, és kibújtam alóla. Az ágy másik felére feküdtem, és a plafont kezdtem el bámulni. Utáltam magamat. Szó szerint el undorodok magamtól. Nem bírtam felfogni azt amit az előbb tettünk. Úgy, hogy én is élveztem.. Viszont ez az előbbi jelenetünk nagyon ismerősnek tűnt, mintha már egyszer megtettük volna, de nem emlékszek rá. Erősen elkezdtem agyalni, majd rájöttem, hogy épp pár órával ezelőtt hasonlót álmodtam! Csak akkor a szobámban voltunk, és épp felkeltem.. De szinte majdnem ugyanaz történt, és ott is félbeszakítottam.
- Ezt nem szabadott volna.. - súgtam, és lehunytam a szememet. - Stefan vár rám. Ezt nem tehetem vele. - ráztam meg a fejemet. Sírni volt kedvem, de valahogy a könnyek nem jöttek. Viszont a rekedt hangom már jelezte, hogy mindjárt bömbölni fogok. - Ezt soha nem szabad megismételnünk. - tekintettem rá, majd újra elnéztem. Valahogy az a soha szó hallása után, olyan rossz érzés fogott el. Kavarogtak az érzések bennem. Szívtam egy mély levegőt, majd halkan kifújtam. Nem is érdemel meg engem. Egyrészt foglalt vagyok, másrészt ezek után, hogy merne szeretni? Annyiszor bántom meg őt. Mindig belekezdek valamibe, de utána tiltakozok, mert Stefan-t szeretem.. De ha annyira szeretném Stefan-t, akkor ez az egész nem történt volna meg.. Szánalom amit művelek komolyan. Legszívesebben elmennék jó messzire, egy elszigetelt helyre elbújva a nagy világ elől. Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Lemenjek a barátaimhoz, úgy téve mintha semmi nem történt volna meg, vagy maradjak itt fent Damon-nal egy szobába zárva, teljesen felizgatva, zavartan, és megbántva? Az utóbbinál döntöttem, és úgy tervezem, hogy ezt meg kell beszélnünk. Ez nem mehet így tovább, hogy néha egy-egy tiltott csók elcsattan. Félek, hogy a következőnél már nem csak csók lenne..

Teljesen lesokkolt, amit láttam.. Ott álltam a kitört ajtó előtt, szembe pedig a szerelmem volt. De ez egyáltalán nem hasonlított rá. Vérben izzó tekintete megrémített. Mintha teljesen kicserélték volna. Ha Bonnie nem lett volna, talán már nem élnék.. Hála barátnőmnek használatba vette azt a fejfájdítós dolgot, Damon pedig az injekciókat kikapta a kezemből, és szerelmembe döfte. Gyorsan elkaptam a tekintetemet. Szeretem, de mégse tudom ölbe tett kézzel nézni, ahogy megkínozzák. Hirtelen elkezdtem remegni, és úgy éreztem sokkot kaptam. A hideg falhoz dőltem, és szaporán elkezdtem a levegőt venni. A remegő kezemmel a hajamba túrtam, és egy világ omlott össze bennem. Nem tudok én mit tenni. Ebbe bele fogok őrülni, ha nem kaphatom vissza a szerelmemet. Hirtelen egy kezet láttam magam előtt, és felhúzott magához.
-Damon.. - súgtam remegő ajkakkal. Szorosan álltam mellette, és felvitt a szobájába. Vagyis szerintem ide vitt. Körbe néztem a tágas szobán, és a közepén egy hatalmas, szó szerint hatalmas ágy volt. Nagyokat pislogtam. Alig volt valami személyes tárgy. Az ember szemét először az ágy ragadja meg. Volt egy-két szekrény, és egy ajtó ami a fürdőszobához vezetett. Eddig még nem jártam a szobájába, csak az ajtója mellett sétáltam el mindig. Soha nem volt elég bátorságom ide benézni. Hisz Damon Salvatore szobájában mit lehet látni? Piát, meg csajokat. De semelyik sincs. Vagyis egyedül én vagyok itt a lány, de nem azért hozott fel. Hanem, hogy lenyugtasson. Leültem az ágyra, és a földre szegtem a tekintetemet. Nem tudtam megszólalni, de ha tervezném akkor se tudnám normálisan összerakni a szavakat, annyira megviselt, amit láttam. Eddig szinte megjártam a poklot, de soha nem hittem, hogy lesz rosszabb is. Damon visszatért, és a szokásos gúnyolódását teljesen elfelejtette. Kedves volt. Teljesen szokatlan tőle.
-Ühüm. - bólintottam, kifojtva magamból egy halk hangot. Furán kezdtem magam érezni mikor átkarolt, de hamar átvette az uralmat egy másik érzés. Megnyúgvás. Végre egyenletesen vettem a levegőt, és szerencsére már a szívem sem készült kiugrani a helyéről. Viszont az most nem úgy szokott verni, ahogy eddig megszoktam. Most erőteljesebben, és egy kicsit gyorsabban. Nem nagyon tudtam elhinni azt amit mond. Itt bizony hatalmas baj van..
- Szerinted vissza lehet még őt hozni? - kérdeztem felé fordítva a fejemet, egyenesen a szemébe nézve. Most először vettem észre, hogy milyen szép kék árnyalata van.. Eddig ezt soha nem vettem figyelembe. De.. mégis miket gondolok én? A pincébe van bezárva a szerelmem, kínok között én pedig a bátya szemében csodálkozok?
Zavartan, elpirulva a földre tekintettem.