Valamit muszáj tennem, hogy ne veszítsem el a körülöttem lévőket. Ha Davina bosszú iránti vágya nem fog csillapodni, akkor nem csak Klaus életét sodorja veszélybe, hanem Marcelét is. Mindkettejük fontos volt számomra, ahogyan az előttem lévő fiatal lány is. Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni Klaushoz, és netán sikerrel is jár, garantált, hogy a Mikaelson testvérek utána fognak menni. Örökkön-örökké, előszeretettel előszeretettel szokták ezt hangoztatni. Csodálatra méltó a köztük lévő erős testvéri kötelék. Habár néha a halálba kívánják a másikat, de ha komolyabb probléma merül fel, akkor nem hagyják magukra a másikat. Együttesen fellépnek, és minden akadályt ledöntenek, ami az útjukba áll. Davina kezd közeledni ahhoz, hogy belőle is egy ilyen fajta akadály váljon, ezért küldött ide Marcel, hogy beszéljek a fejével, mielőtt valami őrültséget hajtana végre. Megértettem az ő nézőpontját is, hisz óvni próbálja a saját szeretettjét, ahogyan mindannyian is. Neki is meg kell értenie, a tudatára kellett adnom, hogy nekem is ugyanez volt a célom. Bármennyire is szörnyű dolgokat művelt Klaus a múltban, igen is jó barátomnak tartottam őt, kit nem szerettem volna elveszíteni. - Davina, értelek, de kérlek ne cselekedj meggondolatlanul. Most csak a düh beszél belőled, pihenj egy pár napot - léptem hozzá közelebb, s megpróbáltam kinyitni a szemét, hogy ne csak a saját szűk világában közlekedjen, hanem lássa az én nézőpontomat is. - Beszélek Klausszal, biztosan nem gondolta komolyan, ha pedig igen, gondoskodok róla, hogy a barátodnak semmi baja ne essen. Ezt megígérem neked - fordítottam hátat, és az üres kávés poharamat a kezembe vettem, majd elkezdtem kifelé sétálni. Mielőtt elnyelt volna engem a teljes sötétség, még egyszer utoljára hátrafordultam, ráemelve a pillantásomat. - De kérlek te is ígérd meg nekem, hogy felhagysz a Klaus elleni bosszúddal - tekintetem a komolyságot sugallta, és nagyon reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat, mielőbb "durvább" beavatkozásokra lenne szükségünk, de természetesen az már nem az én dolgom lenne. Velem járt a legjobban, mert én egyben a barátnője is voltam, kétlem, hogy maga Klaus, vagy az egyik embere ilyen higgadtan kezelte volna a szituációt. És ha most rögtön nem hagy fel a cselszövésével hamarosan újabb látogatókra számíthat. Annak pedig nagyon nem lesz jó vége. A részéről.
Furcsa ez a gondolat, de sokkal könnyebb volt az életem addig, amíg Marcel fent tartott a templom padlásterében. Minden sokkal egyszerűbb volt, kevesebb veszély forrás volt az életemben, és akkor még Klaus sem akarta a halálomat. Most pedig, hogy Régens lettem rengeteg erőm lett amivel szinte nem is tudok mit kezdeni, nem igazán tudom kezelni sem, ellenségekből is össze szedtem párat... A legnagyobb és legveszélyesebb ellenségem kétségkívül Klaus az, fogalmam sincs, hogy mit tudnék vele kezdeni. A legutóbbi találkozásunkkor iszonyatosan sikerült őt magamra haragítanom. Elkezdtem varázslattal átváltoztatni őt vérfarkassá, de úgy, hogy az egész folyamatot lelassítottam, hogy tovább tartson a szenvedése, aztán persze a fülébe jutott az a tény is, hogy vissza hoztam Mikaelt az élők sorai közé. Nem kell túl sok ész senkinek sem, hogy rájöjjön, hogy ezt miért csináltam. Túl sokat ártott Klaus már mindenkinek, és habár tudom, hogy Camille számára kezd eléggé fontos lenni az az ember, még miatta sem teszek le arról, hogy kiiktassam Klaust. Annak persze nem most van itt az ideje, még túl sok fontos ember van hozzá kötve a vérvonalához, akik vele együtt halnának meg, azt pedig nem akarom. nem akarok még több embert elveszíteni. Mostanában tényleg elhanyagoltam Marcelt, de nem csak őt, sok más embert is. Camille-el sem vagyok már olyan sokat, Rebekáhval sem beszélek, igazából egy dologgal foglalkozok mostanában csak; az pedig a bosszú. Klaus túl lépett egy határon amit már nem tudok elviselni. Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, nem tudom kontrollálni az erőmet, és az a helyzet, hogy nem is igazán akarom. Most legalábbis nem. - Csak tudnám, hogy miért véded őt ennyire??! - teszek fel egy költői kérdést, amire nem is igazán várok választ. Veszek egy mély levegőt, és ismét a nőre pillantok. - Klaus megfenyegetett azzal, hogy megöli Travist. Nem akarok még több embert elveszíteni, túl sok embert bántott már azok közül, akiket szeretek. - mondom halkan és nem leplezem azt, hogy ez az egész megvisel. Megvisel az, ami most az életemben zajlik.
Egyből jött az ellenséges hangnem, a stílus. Mire is számítottam? Hisz egy fiatal boszorkány, akinek hirtelen nagyon sok ereje lett és csak most szembesül azzal, hogy a világ valójában milyen kegyetlen és igazságtalan. Mi felnőttek ezzel már tisztában vagyunk, de mégse megyünk fejvesztve bosszút állni másokon, mert ha mindenki így gondolkozna, akkor a háborúk mindennapossá válnának. Sajnos, muszáj lenyelni ezeket a dolgokat, megérteni, hogy nem minden rózsaszín, mézesmázos, hanem a világ kegyetlen, de sajnos ezen muszáj túl tennünk magunkat. Davina képtelen rá, legalább is jelen pillanatban a józan gondolkodását elvakítja a bosszú iránti vágy. Nagyon sajnálom, hogy nincsenek szülei, mert én nem vagyok, és nem is akarok abban a helyzetben lenni, hogy megneveljem őt. A másik meg, hogy minden valószínűséggel nem is hallgatna rám. - Marcel megkérdezné, de nem válaszolsz az üzeneteire, így jogosan hiszi azt, hogy nem vágysz a társaságára - mindvégig higgadt voltam, és próbáltam nem feltűnően őt analizálni. Mint mondtam, nem úgy voltam itt, mint pszichológus, hanem mint barátnő. De máson segíteni csak úgy lehet, ha az illető elismeri, hogy segítségre szorul. - Davina! - emeltem fel a hangomat egy pillanatra, s hangommal együtt kezemet is magam elé emeltem. Kifújtam a levegőt, és nagyon óvatosan bántam a szavakkal, nehogy a végén félreértelmezze őket. Az én türelmem is véges volt, s már nem bírtam tovább hallgatni makacskodását, mikor is nem csak egy ember élete forgott a kockán, hanem több ezeré. Ha végez Klausszal, az egész vérvonalával végez, beleértve Marcelt is. - Ez a fajta viselkedés fog veled végezni, és mivel a barátnőmnek tekintelek, ennek egyáltalán nem örülnék - csökkentettem a köztünk lévő távolságot, s úgy néztem le a nálam egy fejjel alacsonyabb lányra. Nem megfélemlíteni szerettem volna, csupán kiegyenlíteni az erőviszonyokat, mert egy kissé el volt szállva magával. - Ha Klaus megtudja, hogy tervezel ellene valamit, habozás nélkül meg fog ölni, én pedig nem tudom majd őt leállítani - néztem rá komolyan, s nem hátráltam. A közelébe maradtam. - Szóval nagyon megválasztanám az ellenségeimet, ne tedd Klaus Mikaelsont azzá - ezzel pedig befejeztem monológomat, remélhetőleg érteni fog a szép szóból, ha pedig nem, akkor sajnos rossz hírekkel fogok szolgálni Marcel számára.
Kollal már túl sok energiát fektettünk bele abba, hogy csak úgy feladjam az egészet. Meg nem utolsó sorban Klaus meg érdemel mindent, amit kapni fog. Arról nem is beszélve, hogy Mikaelt vissza hoztam az élők közé, most fent van a padlás térben, ahol régen én voltam, míg "szabad" nem lettem. Egy varázslat segítségével, és egy karkötővel tudom irányítani Mikaelt, ami persze mondanom sem kell, hogy nagyon nem tetszik neki. Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni akkor, amikor bosszút akar majd állni rajtam, mert tudom, hogy ezt fogja tenni, hiszen még is csak én mondom meg neki, hogy mit csinálhat. Muszáj, nem fogom engedni, hogy olyan emberek is meghaljanak akik fontosak számomra, mint például Marcel és Josh. Mind a ketten Klaus vérvonalából származnak, ha nem választom őket le róla, akkor ők is meghalnak Klaussal együtt, azt pedig nagyon nem szeretném. Felsóhajtok, amikor bevallja, hogy igazából miért is van itt. Tudtam, hogy nem csak azért, hogy beszélgessünk, meg hogy régen láttuk egymást. Akkor nem ide jött volna, mert itt csak akkor szoktam lenni, amikor valami varázslást gyakorlok. - Nos, azt üzenem Marcelnek, hogy ha tudni akar valamit, akkor ő maga kérdezze meg, és ne küldjön maga helyett mást. - mondom komoly stílusban, miközben egy percig sem szakítom meg a szemkontaktust. Nagyon zavar az, hogy Marcel Camille-t küldte, hogy kiderítse, hogy még is mit forralok a fejemben. Egyeltalán mi köze van hozzá? Semmi! Ez az én életem, azt csinálok amit akarok. - Nem mondok semmit. Nem tartozik senkire, hogy mit csinálok a szabad időmben. - mondom, majd lenézek az előttem heverő tárgyakra. - Marcel túl sokáig irányított engem. Túl sokáig segítettem a vámpíroknak. Ez viszont megváltozik. Többé nem hagyom, hogy mások döntsenek az életem felől. Már nem az a lány vagyok, mint aki régen voltam. - mondom immáron ismét Camille szemeibe nézve.
Rosszul voltam magamtól, amiért egy ártatlan, fiatal lányt készültem átvágni. Ez annyira nem vallott rám, de sajnos az én módszerem túl lassú folyamattal járna, és nekünk nem volt annyi időnk. Még ma meg kellett tudnom, hogy Davina mégis miben mesterkélt, hogy megtudjuk őt ebben állítani. Fontos volt számomra, ahogyan Klaus is, semelyikőjüket nem tudnám elveszíteni. Davina még nagyon fiatal, ráadásul egyedül van, szülők nélkül. Voltak idők, amikor rossz társaságba keveredett, de úgy tűnt, mintha végre minden jóra fordult volna. Marcel is ezt szeretné, úgy szereti őt, mintha a saját gyermeke lenne, próbálja nevelni őt, a jó útra téríteni, de amióta megromlott a kapcsolatuk nincsen olyasvalaki a lány életében, aki a szülő szerepét tölti be. Mondjuk, én inkább a barátnőjének tartottam magamat, mert én nem tudom őt úgy megfékezni, kordában tartani, mint Marcel, de ha kell, akkor természetesen cselekedni is fogok. Észhez kell őt téríteni, nem tervezhet bosszút mindazok ellen, akik keresztbe tesznek neki. Ha ezen az úton fog haladni, akkor nagyon hamar veszélybe fogja sodorni az életét, és egy fiatal boszorkány semmit sem ér egy vámpír ellen. Hallgattam mondandóját, közben a tárgyakat figyeltem. Egy könyvet kaptam le az egyik polcról, s úgy tettem, mint aki vizsgálná, hogy ne csak ott álljak egy helyben, várakozva. Egyből lefagytam, amint rideg hangneme eljutott hozzám. Okos lány, azt meg kellett hagyni, hogy gyorsan kapcsolt. A könyvet visszaraktam a helyére, majd újból Davina elé sétáltam. - Lebuktam – tártam szét a karjaimat, és továbbra is barátságos hangnemben beszéltem hozzá. Nem ellenségként jöttem ide, nem kioktatni szerettem volna őt, csupán azt szerettem volna, ha meggondolja magát. Ha felad a bosszúszövéssel. – Marcel küldött ide, hogy beszéljek veled, ugyanis a fülébe jutott, hogy tervezel valamit… - hagytam pár másodpercnyi hatásszünetet, miközben folyamatosan tartottam a szemkontaktust. – Klausszal, azt pedig nem hagyhatom. Kérlek, mondd, hogy nincs igaza – tettem felé egy lépést, és nagyon reméltem, hogy ezt a sok tárgyat, melyek előtte hevertek, nem valami rosszra akarja használni.
Travis túl fontos nekem, túlságosan is sokat jelent számomra. Amikor pár hónappal ezelőtt megismertem őt a bárban, akkor szimplán csak arról volt szó, hogy van egy ember akivel tök jól eltudok beszélgetni, és habár tudtam, hogy vámpír, de valamilyen oknál fogva nem érdekelt. Fogalmam sincs miért; talán már akkor éreztem azt, hogy őt nem szabad elítélnem. Még akkor is jól eltudtam vele beszélgetni, amikor elmesélte a múltját - legalábbis egy részét - tudtam, hogy milyen életet élt, de nem zavart, hiszen csak egy beszélgető partnerként tekintettem rá. Nem érdekelt, hogy szinte minden létező nőt lefektetett már, mert tudtam, hogy én nem fogok belemenni ebbe a kis játékába, sosem vélekedtem jól az egy éjszakás kalandokról. Aztán szinte észre sem vettem, hogy szerelmes lettem belé, hogy epekedve vártam azt, hogy újra találkozzunk, akaratlanul is folyton őt kerestem mindenhol a tekintetemmel. Beleszerettem, vissza vonhatatlanul. És habár volt egy-két veszekedésünk, de még most is ugyan azt érzem iránta, mint a legelején. Pont ezért viselem nagyon rosszul azt, hogy Klaus megfenyegetett engem az életével. Travist ebből az egészből ki kellett volna hagynia! Nézem Camille-t, ahogy végig járja a kicsike kis részt ahol a varázslást szoktam gyakorolni, megnézi az eszközöket amik előttem, illetve körülöttem vannak. Kérdésén erőltetetten elnevetem magamat. Túlságosan is látszik a próbálkozása. - Travis a neve, kitaláltam, hogy utazzunk el 1 hétre Párizsba. És fájdalmasan ért amikor az itteni élet jól arcon csapott, nem szabadott volna elfelednem, hogy amint vissza jövünk ide, minden újra a régi lesz. - tömörebb választ akartam mondani, de nem ment. A düh szinte átjárja az egész testemet, amikor a lelki szemeim előtt megvillannak az emlékképek, a szavak Klaus szájából. Az, hogy azt akarja bántani, akit én mindennél jobban szeretek. Nem, ezt nem fogom hagyni! Bármi áron megfogom védeni Travist! - Figyelj, térj kérlek a lényegre. - mondom kicsit hűvös hangnemben. Nem rá haragszom, hanem inkább erre az egész kialakult helyzetre. Miért nem lehet boldogan élni? Miért kell mindig lennie valamilyen problémának?
A kávés poharat a számhoz emelve egy kis kortyot ittam belőle, majd elkezdtem vizsgálni az asztalon lévő dolgokat. Miután ezekkel meg voltam, tovább sétáltam és a polcon heverő kellékeket figyeltem. Valahogyan enyhíteni szerettem volna a kínos szituáción, a kávé egyfajta bocsánatkérés volt a részemről, amiért több hete – ha nem is hónapja – nem hallott már felőlem. Nem tagadom, teljesen belevesztem ebbe az egész természetfeletti lények világába, és hol ide, hol oda rohantam. Nem rég derült fény nagybátyám titkos szobájára, ahol különböző sötét tárgy található meg. Igaz, ő azt szerette volna, ha kimaradok mindebből, de a feljegyzések szerint a családom már több évtizede vezeti a könyveket. Én vagyok az utolsó O’Connell, nekem kell tovább vinnem, nem hagyhatom félbe. - Párizsba? – kérdeztem vissza, pedig tisztán hallottam őt. Visszasétáltam az asztal túloldalára, hogy a szemeibe tudjak nézni, miközben beszéltem. – Mesélj, ki a fiú? – mosolyodtam el barátságosan, és úgy örülnék, ha megőrizhetnénk ezt és nem kéne Klausról érdeklődnöm. Elárulom őt ezzel, becsapom. Nem korrekt ez tőlem, hogy az elején próbálok felépíteni egy könnyed beszélgetést, s majd aztán hirtelen váltok a témán. De hátha valahogyan odatudom vezetni, mintha csak úgy felugrana a neve.. Akkor talán nem lesz olyan feltűnő, és nem fog megromolni a kapcsolatunk. Nagyon kedveltem Davinat, nem szeretném, ha a természetfeletti mizériák miatt lennénk rosszban. Ebben a bonyolult világban sajnos mindenkinek meg van a saját szerepe, hogy mit kell játszani, rám ez jutott. Talán, mert pszichológus vagyok, talán mert kedves vagyok, de úgy gondolják, hogy a szükséges információkat viszonylag hamar ki tudom csalni az emberből. Nos, én nem kicsalni szeretném Davinaból, hanem remélhetőleg önnön fogja a tudatomra adni ezeket. - Davina, tudom, hogy most sok az erőd az Aratás után, de pihenned kell. Fiatal vagy, a tested még fejlődésben van, nincs szüksége ezekre – mutattam az asztalon heverő tárgyakra. – Egyáltalán mit csinálsz idebent a sötétben, olyan jó az idő kint, nem ártana neked egy kis friss levegő – kezdtem el észrevétlenül ráterelni a dolgokat a lényegre, mert még ma jelentenem kell Marcelnak a válaszokat. A vámpírok elég türelmetlenek tudnak lenni, amit nem értek, hisz ellentétben velünk, nekik ott van egy egész örökkévalóság.
Amikor eldöntöttem, hogy elutazom Travissel Párizsba, azt hittem, hogy mire vissza jövünk 1 hét után, minden megoldódik magától. Az 1 hét amit Travissel töltöttem maga volt a mennyország, minden pillanat élvezet volt. Megnéztünk minden nevezetességet, szórakoztunk és csak egymással foglalkoztunk, nem volt más, csak ő és én. Ez így volt jó, viszont mikor vissza jöttünk, rá kellett döbbennem, hogy semmi sem változott meg, minden ugyan olyan rossz itt, mint 1 héttel ezelőtt, mielőtt elutaztunk, szimplán csak egy kis időre elfelejtettem azt, hogy mi van itt New Orleansban. Szinte fizikai fájdalom volt felébredni és rájönni, hogy vége annak a gyönyörű 1 hétnek, és vissza kell csöppenni ebbe a világba. Mikaelt vissza hoztam az élők közé, persze nem engedem, hogy bárkit is bántson, egyenlőre még Klaust sem, hiszen a vérvonalához hozzá tartozik még Marcel és Josh is, őket pedig nem fogom hagyni meghalni, túlságosan is fontosak számomra. És habár Marcellel a kapcsolatom már nem olyan, mint a régen, kicsit elhidegültünk egymástól, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Marcel nagyon fontos személy az életemben, akitől nem hiszem, hogy megtudnék válni. Sok dolgot éltünk már meg együtt és hiszem azt, hogy még kétszer ennyivel több dolog áll előttünk. Klaus viszont most már tényleg túl messzire ment, a düh és a félelem, kétségbeesés elvette tőle a józan eszét, - azt a maradékot is, ami volt neki - Travis életével szórakozott, megfenyegetett vele, hogy megöli őt. Nem akarok több embert elveszíteni, Klaus már túl sok olyan személyt vett el tőlem, akiket szerettem, nem fogom hagyni azt, hogy Travisnek bármilyen baja is legyen. Nem fogom engedni, bármi áron megvédem Klaustól. A Lafayette temetőbe mentem gyakorolni egy viszonylag elég erős varázslatot, különböző eszközök vannak a kis helyiségben, ahol gyakorolni szoktam. Muszáj kitalálnom valamit, hogy végleg megszabadítsam a világot Klaustól. Hiszek abban a tervben, amit Kollal kitaláltunk, de ha Klausból valaki kihúzza azt a tőrt, akkor nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki megakadályozná őt abban, hogy bosszút álljon az elkövetőkön, akik mi vagyunk. Kol és én. Gondolataimból, illetve a varázslásból egy ismerős hang ébreszt fel. Camille hangja. Szemet forgatok, majd abba hagyom a varázslást és felnézek rá, mikor közelebb lép hozzám. - Elutaztam Párizsba, biztos ez volt az oka. - mondom egy erőltetett mosollyal a lányra nézve. Nincs vele bajom, jó barátnőm, de van egy olyan érzésem, hogy nem azért jött, hogy szimpla baráti bájcsevejt folytassunk egymással. Van egy olyan érzésem, hogy Klaus miatt van itt. Elveszem tőle a kávét, majd beleiszok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. - Keveset alszok mostanában, az agyam folyamatosan kattog. - mondom, miközben ismét belekortyolok a még meleg kávéba.
Ahogy befordultam a Lafayette temetőbe, azon nyomban egy száznyolcvan fokos fordulatot vettem, majd elkezdtem kifelé sétálni. Mégis miféle barát vagyok, aki így a nap közepén ráront egy tinédzserre, s ellenőrzi őt? „Egy jó barát, aki törődik másokkal” ~ gondoltam magamban, majd ismét a temető felé vettem az irányt. Külső szemmel elég komikusnak tűnhettem, hisz nem tudtam eldönteni, hogy mi tévő legyek. Hallgassak Marcelra, aki azt tanácsolta nekem, hogy mint Davina barátnője tartsam szemmel, vagy pedig menjek haza? Bevallom nem szép dolog ez tőlem, mert részben elárultam Davinat, de nem hagyhatom, hogy bajba sodorja magát. Nyilvánvaló mindenki számára, hogy egy csöppet sem szívleli Klaust, ennek már nem egyszer adott hangot. Pontosan ezért kell néha figyelni őt, nehogy valami olyasvalamit tegyen, ami szemet szúrna neki. Nem szeretném, ha bármelyikőjüknek bántódása essen, mindketten nagyon fontosak számomra. Davina még nagyon fiatal, nem tudja rendesen átgondolni a dolgokat, képes elhamarkodott cselekvésekre. Sajnos a szülei már nem élnek, Marcellel sem olyan a kapcsolata, mint régebben, elhidegültek egymástól. Szüksége van egy felnőttre az életében, és bár nem vagyok valami idős a magam huszonhat évével, mégis szerintem képes leszek lebeszélni őt, ha tervez bármit is Klaus ellen. Ismertem már a temetőt, nem esett nehezemre eligazodni, így hamar megtaláltam azt a helyet, ahol általában Davina gyakorolni szokta a mágiáját. Egy mély levegővétel után bementem, bezárva magam mögött az ajtót. - Davina? – szólítottam, de egyelőre nem kaptam választ. Ahogy beljebb haladtam, úgy tűnt el teljes mértékben a természetes fény, de helyette gyertyák világították meg az utamat. Egy szobába érkeztem, ahol háttal állt nekem Davina. Tele volt boszorkány kellékekkel a helyiség, meg nem tudnám mondani, hogy mi mire szolgál. - Szia, örülök, hogy látlak. Rég találkoztunk – mosolyogtam, majd közelebb léptem hozzá, immár szembe álltam vele. A kezemben a kávétartót letettem az asztalra – ahol volt egy kis hely -, majd kivettem belőle egyet. Még mindig meleg volt, tökéletes egy ilyen hűvös napon. Nem kiengesztelni szerettem volna a kávéval, csupán jelezni akartam, hogy barátságos körülmények közt jöttem, nem pedig kioktatni. Vagyis.. remélem nem fog arra sor kerülni. - Minden rendben? Fáradtnak tűnsz – néztem az arcát, majd az asztalon lévő tárgyakat kezdtem el tanulmányozni. Volt itt minden, üvegcsék, szárított növények, grimoire.. Volt egy sanda gyanúm, hogy készült valamire, és a látottakból ítélve semmi jóra.
A napok elszaladnak mellettem, amióta csatlakoztam Marcel vámpírjaihoz, hogy kiképezve őket képesek legyenek szembenézni a fivérem okozta kellemetlenségekkel. Igen, még mindig a befolyása alatt tartja a farkasok nagy részét, és bár engem nem öl meg a méreg, minden körülöttem lévőt igen, ha netalán Klaus olyan passzban van, hogy nem adna a méregből. Ezért nem engedhetem meg azt a felelőtlenséget, hogy hagyom Marcelnak, hogy egyedül képezze ki őket. Ma viszont fontosabb feladatom volt, minthogy pesztráljam őket. De egyelőre ez is az én titkom marad. A saját utamat járva Próbáltam többet megtudni anyám tervéről, és csak annyi sikerült, amit eddig is tudtunk. Mi haszna származna belőle, ha emberek lennénk? Nem bízom benne azóta, mióta pár éve meg akart minket ölni. A fivéremben pedig még annyira sem. Sosem volt olyan a kapcsolatunk, amilyen mondjuk Klaus és köztem volt. Mindig ott vagyunk egymásnak, habár néha Klaus ezt túlságosan is átértelmezte, de már nem tud ártani nekünk,hiszen egyetlen tőr sincs nála. Az utolsót is nekem adta, mikor visszaszerezte az otthonunkat Marceltől és az ültetvényen lévő házban hagyott minket Rebekah-val. Így végre egyenlő eséllyel vagyunk egymással szemben. Tudom, hogy nem fogja használni rajtam a fehér tölgy karót, mert a kapcsolatunk ellenére igenis fontos a család. Rebekah-t sem ölte meg végül. Gondolatmenetemből a telefonom rezgése rángat ki, és meglepődve figyelem az ismeretlen számot a kijelzőn, ahonnan egy üzenet érkezett. Többnyire nem olvasom el az ilyen üzeneteket, és most is hezitálok. Tulajdonképpen nem tudom, hogy honnan lehet meg a számom. Lényegtelen, végül elolvasom a törlés helyett és szemöldökeim a magasba szaladnak. Fogalmam sincs, milyen gyémántot szeretne a névtelen zsaroló... Vagy azt hiszem, tudom, abban az időben Klaus és Marcel sok dolgot titkoltak el, de egy-egy szót és beszélgetésfoszlányt el tudtam csípni. Többnyire innen tudok a gyémántról, amiről azt hiszi, hogy tudom, merre van. Nem fogok Klaus holmija között kutakodni valami eszement üzenet miatt, így csak elmegyek a megadott címre, hogy végre megtudjam, kivel is állok szemben. Alig tíz perccel az üzenet elolvasása után lépek be a temető kovácsolt vas kapuján, szerencséjére - vagy szerencsétlenségére - a titokzatos idegennek. Itt már lassú léptekkel közelítek a megadott kripta felé, majd lassan sétálok be az ajtón. Éles füleimmel hallom, hogy ketten vannak, egy férfi és egy nő... Végül feltűnök, és tisztes távolságra állok meg a férfitól, majd körülnézek, hogy lássam, mivel akar csapdába csalni. Megakad a szemem Katherine-en, és habár megdöbbent, hogy itt látom, mégsem mutatok ki semmilyen érzelmet. Viselkedésem most is kifinomult és távolságtartó. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy "számomra szükséges lehet" Katherine Pierce?- nyomom meg a három szót,melyet az üzenetéből idéztem. Hangomba cseppnyi gúny rejtőzött, mely egy félmosoly formájában jelenik meg arcomon. Fél pillantást vetek Katherine felé, majd a számomra ismeretlen férfi felé fordulok. - Mi ez az egész színjáték, és ki vagy te? - kérdezem sürgetőn, mint akinek kevés ideje van, de tulajdonképpen nem szeretem, ha feleslegesen pazarolják az időmet olyanok, akiket vagy nem ismerek, vagy nem tartok elég fontosnak, hogy - jelen esetben - megmentsem őket. - Szóval azt javaslom, kezdj beszélni, vagy magatokra hagylak titeket! - szólítom fel a férfit. Még ha boszorkány, sem tud ártani nekem, csak fájdalmat okozni, fizikai fájdalmat. De azt ki tudom védeni, így magabiztosan lépek egyet felé, majd zsebre dugott kezekkel és sürgető tekintettel várom a magyarázatát, hogy miért is rángatott ide...
Az élet kegyetlen, míg én jelen esetben sokkal kegyetlenebb vagyok még annál is, s mindezen nem lehet csodálkozni. Megígértem, hogy bosszút veszek a családom tagjain egyesével, és épp ezt kezdtem meg Kath kínzásával, aki nem mellesleg megjegyezve megérdemli teljességgel eme fájdalmat. Önző, manipuláló, ribanc.. jobb híján még Elena is jobb nála, pedig azt a hasonmást sem igazán kedvelem. Nem ő tehet arról, hogy a bosszúm a Mikaelsonokra hat ki, de arról ő tehet, hogy Klaus párja, azaz kis szerelme lett.. milyen romantikus, és egyben nyálas, hogy a fivérem emberi érzéseket táplál valaki iránt, holott ő 'mennyire nem érezz' szlogent vallott. Vajon mi történt, ami megváltoztatta hirtelen a gondolatmenetét? Megvilágosodott biztosan Elijah által, aki éppenséggel most tutira vehetően örülhet, hisz mindig is ezt akarta Klausban látni, persze bennem sosem lesz meg az emberi vonások kellege. Esetleg szeretet, de az is hébe-hóba, azaz nem az a csöpögösen nyálas sztori lesz, ha egyáltalán valaha velem ilyen lesz. Nem vagyok annyira szánalmas, mint Klaus, hogy rögtön sebezhető célponttá válok egyetlen személy által.. ugyan már! Annál sokkal, de sokkal rafináltabb vagyok, és tapasztaltabb, hisz mégis csak ezer év van a hátam mögött, ami igencsak jócskán a saját magam hasznára írható fel. Az élet a javamra dolgozott, és én ezt nem félek használni, ahogy a tetteim is igazolják a szadista énem, a végtelen bosszúm kitöltését, és azt, hogy élvezem. Katherine nekem annyit jelent, mint egy emléktárgy, vagy mint egy bábu, amin vígan elszórakozhattak, s miért is lenne több? Csak egy nyamvadt emberi, törékeny, és szánalmas hasonmás, aki az életéért könyörög majdan egy boszinak, hisz tudom jól, hogy vámpírka szeretne lenni, de ez nem fog menni, tekintve, hogy nem lesz olyan hülye, aki belemegy, s egy kezdő, avagy pár évtizedes boszi honnan tudna alkotni egy ősrégi varázslatot? Sehonnan, a megoldása én lennék, de nem adom meg neki eme örömöt. Csak mosollyal illetem, s szavai úgy peregnek le rólam, ahogy rendjének, s módjának lennie kell mindennek. Nem hat meg, nem könnyeztet meg, s szánalmat sem kelt bennem.. ő akart Klaussal lenni, csak hogy élhessen, akkor viselje magán ennek a terhét. -Pontosan eltaláltad, Katherine Pierce.-Jegyzem meg gúnyosan, mégis egy élesen gonosz vigyorral.-Illetve ne hidd azt, hogy nekem barátok kellenek, mert sose kellenének, főleg nem egy ilyen személy, mint te.-Nyomom meg a 'te' szót, hogy értse a lényeget.-Csak szórakoztam egyébként, mert soha, de soha nem lennék sem a szövetségesed, sem pedig másod.-Kacsintok pimaszul, ahogy mosolygok is mindezen. Tényleg elhitte, hogy a szövetségesemmé akarnám tenni őt? Hát ezen behalok.. túl tökéletes már a színészi játékom, ami valljuk be mindig csak a hasznomra válhat, s ezek szerint nem vagyok egykönnyen lebuktatható. Számomra senki élete sem számít a magamén kívül! Önző lennék? Ugyan már, ez csak egészséges tett a magam javára, hisz karbantartóm magamat azáltal, hogy óvom az épségem. Bár tudom legszívesebben nekem esne, de nem nagyon foglalkoztat a gondolatkörre, így kicsinyes lesz törődnie a rajtam való bosszútálláson, hisz úgy sem sikerülhet neki. Ezer éves vagyok, ezer év tapasztalattal, s nem meneküléssel töltöttem az időmet, mint ahogy ő a sajátját, hanem értékes percekkel, ha csak nem épp a koporsóba voltam zárva.. -Mit kérsz? Süteményt, rizst, esetleg még mélyebb sebeket?-Vonom fel nevetésem közepette a szemöldökömet, ahogy őt figyelem. Szánalmas, amit csinál.. nyávog, könyörög a kis életéért.. ahj, de élvezem, s még a legjobbhoz el sem érkeztünk.-Megtenném, de nem tudom mi a varázslat vége..-Mondom eleinte komolyan, majd elröhögöm magamat, ahogy végül lazán felállva mellé sétálok, és hirtelen megszüntettem a varázslatot.-Legyen neked Karácsony, ez most már nem élvezet, viszont szép a fájdalmas üvöltésed hangja.-Nyomom meg a szavakat kegyetlen éllel, majd egy hirtelen mozdulattal elveszem tőle a telefonját..-Nézzük csak telefonkönyv..-Lapozgatok a nevek sorai közt, míg meg nem találom Elijah Mikaelsont, és ekkor a számra összpontosítok, ahogy előveszem a saját telefonomat, és beírva a számot lementem a nevével.-Nem is tudtam, hogy ennyi nevet őrizgetsz benne.. ez mind a szeretőd? Kezdve Elijahval?-Nyomom meg jelentősen, majd nem törődve a készülékkel lerakom a székre. Küldök egy üzenetet Elijahnak, miszerint; "van nálam valami, ami számodra szükséges lehet, és a helyedben nem pazarolnám az időt, mint ahogy útközben elhozhatnád a nagyobb gyémántot is", mindehhez persze leírom a pontos címet is, majd oda-vissza kezdek el járkálni. Hirtelen megállva pedig egy erős varázslatot mérek a hasonmásra, így elérve azt, hogy fájjon majd a mellkasa egyre jobban, s jobban, de szerencsétlenségére nem fog meghalni. Jelenleg ennek még nem érezheti a hatását, hisz lassan éri majd el, mint a méreg.. Mélyen magamba szívom a levegőt, és egy mosollyal az arcomon várom, hogy csatlakozzon hozzánk Elijah.
Klaus miatt volt az egész, az elmém legmélyebb rejtekein tisztában voltam ezzel a ténnyel, de perpillanat az agyam túlságosan is csalóka. Nem vallanám be magamnak, ha miatta lenne, bár magamat sem akarom hibáztatni. Miért tenném? Akkora gond, hogy egy ötszáz éves nő próbálja élni az életét viszonylag boldogan?! Természetesen ehhez a mondathoz hozzátartozik az is, hogy nem csak egy személyről van szó, hanem Katherine Pierceről, a manipulatív, mindenkit kihasználó, öntelt ribancról van szó, akiben lehetetlen megbízni. Aha. Vannak akiknek mégis hatalmas gond az, hogy lélegzek, és úgy tűnik Kaleb Mikaelsont felírhatom arra az üres helyre a listámon. Ha egyáltalán létezik olyan ember, hogy Kaleb Mikaelson. Kezdtem megkérdőjelezni egyenlőre magamban ezt a dolgot, mivel az egész család maga a bonyodalom. Esther eleve nem egy mintaanya, könyörgöm! Minek akart volna még egy gyereket? Nem áll össze a kép, bár kezdek rájönni a dolgokra. Mit is mondott Klaus? Gondolkozz Katherine! Az életedbe kerülhet ez a pár perc, és muszáj rájönnöd ki lehet "Kaleb". Fogalmam sincs hányan vannak testvérek, de Klaus és köztem nem csak puszta ágyasi kapcsolat van, akármennyire meglepő, szoktunk csak leülni és beszélgetni, mint két teljesen normális ember, egy normális napon. Noha a témák felettébb nem átlagosak, de ez most nem számít. Ott volt a kisebbik testvére, Kol, aki meghalt, vagy eltűnt, vagy valami volt vele, ennyit tudok. Heves személyiség, szadista, bosszúszomjas és hazug. Ilyen jelzőkkel illette, ezekre emlékszem, de fogadni mernék még sorolt vagy húsz rossz tulajdonságot. Klaus szereti a családját kritizálni. Kalebre pedig megegyezik ez a leírás. Az anyjuk erős, szuper erős boszorkány, simán elképzelem, hogy a csöpp kis csicskáját - jelenesetben Kolt - más testbe repítette, és megkérte, hogy másnak adja ki magát. Na de Kaleb, vagyis Kol hatalmas hibát vétett még anno annál az elhagyatott épületnél; elárulta nekem, hogy egy Mikaelson. Nem hibáztatom, nem tudhatta, hogy rá fogok jönni, vagy egyáltalán érdekel a története, de így, hogy most New Orleansban vagyok azért, hogy új fejezetet nyissak az életemben, ne haragudjék, de igazán érdekel ki vetemedik olyanra, hogy elrabol és megkínoz. Idióta lépés volt. Gúnyos mosollyal néztem rá, mikor éllel a hangján kérdezte meg, hogy akarok-e valamit szólni. Most, hogy így kérdi, még lett volna pár jókívánságom számára, de inkább befogtam, még megsértem könnyed kis lelkét. A fájdalom összes fázisán átestem ebben a pár percben, a kínzón, ami enyhül, majd végén valamiért jólesik, de nem nevezném mazochizmusnak. Sokkal inkább annak, hogy a testem próbál egyesülni a fájdalommal, próbálja gátolni, hogy kellemetlen legyen, és minél több kín nehezedik rám, annál egyszerűbb legyőznöm. - Szövetségesek? Ez a kikötözés és megkínzás nálad valami ismerkedésforma? - vontam fel a szemöldököm, de nem igazán vártam erre választ, inkább jól esett kötözködni valakivel, főleg vele. - Megsúgom.. - nyújtottam ki a nyakam, lejjebb véve a hangerőmön, mintha halk tanácsot akarnék neki adni. - nem így fogsz barátokat szerezni. - megértő fejjel néztem rá, mintha annyira érdekelne a nyomora, de tudom, hogy nem haverkodni akar, sokkal inkább kicsalni belőlem valamit. Na de mit? Bosszút? A halálom? Na azt majd meglátjuk. Az égető fájdalom egyre erősebb volt, hangos kiáltást váltott ki belőlem, remélve, hogy valaki erre jár és meghallja. Bár reménytelen, gondolom nem olyan helyre hozott ahol megtalálhatnak minket. Annyira senki sem hülye, csak aki az. Mondtam volna még neki párszor amit előbb kívántam neki, de nem engedte a fizikális fájdalmam, olyan volt, mintha meghalnék, de nem. Ő azt akarta, hogy szenvedjek, és valljuk be, a halál túl kegyes lenne. Mindenki tudja, hogy nagyobb tortúra az, hogyha jól megkínozzuk az illetőt, mintsem az, hogy megöljük. Azzal csak másoknak okoznánk fájdalmat és az érintett perszóna pedig éldegéli tovább az életét boldogan. Ezt ő biztos tudja. Tágra nyílt a szemem mikor sebek jelentek meg rajtam, és elkezdtem az átkozott székben ficánkolni, mint a partra vetett hal, sajnos sikertelenül. Erősen kötözött meg, szökésnek halvány esélye sincs, ez pedig elkeserített. Fájt, de nem annyira, mint amennyire számítottam rá. Egyetlen egy esélyem van. - Kérlek! - hirtelen szólaltam fel, hangosan, hogy jól hallja. - Hagyd abba, elég. - kértem meg, hogy hagyja már abba, mert elegem van belőle, és ha egyszer kijutok innen, lerúgnám a fejét is. Az ereje nélkül semmit sem ér, szóval először azt kéne blokkolni. Ahhoz pedig kéne egy boszi aki nem a halálomat várja.
a hozzászólás Kolnak készült, nem tudom hány szót tartalmaz, és írás közben a something beautiful című számot hallgattam.
Az idő még igencsak fiatal, ahogy a türelmem is. Kellő mértékben biztosíthatok mindenkit arról, hogy a szándékaim tiszták, és igazságosak. Miután Klaus, sőt az egész családom tönkretett, nos úgy értékelem, hogy felesleges elfecsérelni azt a maradéknyi időmet arra, ami van, hogy ölbe tett kézzel nézem, miként szórakoznak családként, helyette inkább elérkezett az óra mutatója azon ponthoz, hogy bosszút állva elégtételt vegyek rajtuk. Mindenkin egyesével fogok átmenni, s mindenki mélyen szenvedni fog, amiért idáig juttatott. Az élet kegyetlen, nem igaz? S én sem leszek kegyesebb, csak egyre hevesebben gonosz, míg végül a poklok poklát fogják megélni én miattam. Szokták mondani, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel, én pedig pontosan úgy hiszem, hogy mindezt megérdemlik a tetteik után. Klaus csak a kezdet arra tekintve, hogy a család többi tagján is végig fogok menni; szépen sorjában, s méltó büntetésük lesz. Nem mellesleg nem csak Katherinen át tudok bosszút állni az édes fivéremen, Klauson, hanem máshogy is, így pedig rengeteg trükk áll a rendelkezésemre még, s én minddel élni is fogok, mert visszafizettem neki azt, amit voltaképpen ő adott nekem. A lista túl hosszú a javára, hogy milyen vétkekkel is élt ellenem, de ettől eltekintve bőven kamatok által számot veszek rajta, hisz voltaképpen a bosszú kitartó, éltető, s egyben élvezetes jelenség, amely öröm forrásom gyanánt szolgál, s jelen helyzetben a legnagyobb örömöm lesz. Mik egykoron megsebeztek engem mostanra orvoslásra kerülnek majd, mik egykor sérelmeknek lettek titulálva mostan feloldásként válnak majd semmivé. Hát nem élvezetes-e a tudat, hogy valakit elintézhetsz egy csapásra, s ily könnyedén? A játszma még el sem kezdődött igazán, de a kis hasonmás máris élénken szájjal velem szemben, ami ő rátekintve rossz taktikai opció. S őszintén szólva, ha nem hagyja abba befogom ragasztani a száját, vagy betömöm egy koszos zoknival, mert az idegeimen táncol ezen kijelentéseivel, ami tegyük hozzá csak még rosszabb lesz a számára kínzás terén. Ritka alkalmak esetén ugyan, de képes vagyok totál rideg, és durva gyilkos is lenni egy pillanat alatt, de úgy értékelem, hogy nem igen szeretné ő most ezt látni testközelben, ha pedig mégis, akkor tévedek, bár a kínt senki sem szereti alapvetően. - Ha jót akarsz magadnak fod be a szád! - Jelentem ki élesen a gondolataim közt, s mindezt talán csak azért, hogy önmagamat megnyugtassam. S hogy mindennek lesz-e sikerre? Az a jövő zenéje, azaz témaköre! -Még valamit esetleg, ki akarsz ejteni a szánalmas ajkaidon?-Teszem fel könnyedséggel a kérdést, ahogy megvonva a vállam hozom a tudomására, hogy a szavai kicsit sem érdekelnek, sőt meg sem hatnak. Ha nincs lelkem, akkor nincs, bár várjunk.. mikor volt nekem egyáltalán lelkem? Ilyen pillanatra én nem igazán emlékszem.. talán át kellene lapoznom majd a régi naplóimat, amibe feljegyzeteltem az életemet.. ah, olyan sincs! Amnéziás vagyok? Na ne! Amúgy dehogy vagyok, csak egyszerűen jobb ezen töprengeni gondolatban, mint őt hallgatni. Meg a kést is nyeljem le.. majd maximum, ha éhes leszek, addig pedig megtartanám magamnak emlék gyanánt, ha persze le nem szólja, de végül is eldobom a kést, hisz felesleges kellék. -Szeretnéd tudni miért is vagy itt? Bár szerintem úgy is tudod, édes. Az indok Klaus, bár magadnak köszönhetted.. te akartál vele lenni.-Húzom el a számat, ahogy végül elnevetem magamat.-A pasid megkeserítette az életemet, de ne aggódj van egy jó hírem a számodra, hisz mi ketten még jó szövetségesek leszünk.-Teszem hozzá halkabban célzásként, miszerint szándékomban áll majd vámpírrá tenni, de nem mostan, és nem ily körülmények között. Lehet őrültségnek hangzik, de csupán Klaus miatt kínzom, és vele nincs komolyabban semmi bajom, de persze a drága fivéremmel van, és ő szereti a kínzásokat, mármint azt, ha a szerettét bántják... majd úgy is élvezi a tudatát, ha a drága Katherine elárulta neki a tetteimet. Ezek után megkezdem az édes kis kínzásomat. Úgy látom nem igen szereti, mármint az arcára nézve lejön számomra, hogy fáj neki.. nem is kicsit. De ez engem érdekel? Nem hiszem, hisz a meghatódás nem szerepel a szótáramban, majd talán tízezer év múlva beleveszem. -Hova menjek? Nem hallom! Mond még egyszer, kérlek!-Egyre erősebben alkalmazom a varázsigét, és egyre kínzóbban, ami már-már kikészítheti őt, de semmi baja sem lesz, csupán kicsit szenved. Voltaképpen pedig a szenvedés, és a fájdalom érzete tesz erősebbé.. ezt beláthatná amúgy, de nekem mindegy is, ha ő neki fáj, az nekem örömpont.-Mondtál valamit? Tudod nem igazán hallom, lehet megsüketültem, de nem hiszem, hogy nagy baj lenne.-Jelenik meg az ajkaimon egy ördögi mosoly, ahogy én magam még erőteljesebb kínzást mérek rá, majd hirtelen megszakítom.-Jó rendben befejeztem.. helyette; "sebet ejt a bőrön, majd a seb begyógyul önmagától, s mindezt egyre mélyebbre ásva teszi meg." Hmm.. ez igazán jól hangzik.-Kihasználva tehát, hogy ő a tesztbábum, így bevettem az újonnan talált varázsigét. Remélem tetszik neki, mert én élvezem, hogy szenved. Ha esetleg majd könyörög, akkor megkímélem őt, de ha nem, akkor egyre jobban fog neki fájni, és megérzi a poklok poklát.. hát ezt akarná? Ha igen, akkor jó úton haladunk!
Az élet túlságosan is kegyetlen. Akármennyire vagyunk rosszak, esetleg jók, mindig megkapjuk a magunkét, nincs kivétel. Mindannyian meghalunk egyszer, mindenki kap pofonokat és sosem lesz mindig fenékig tejfel. Sajnos ez volt az egyik legnagyobb hibám, hogy azt hittem, hogy egyszer az életben adatik egy hetem problémák nélkül. Nagyon is tévedtem. Persze, hogy én húztam a rövidebbet az egész ideköltözős sztoriból, de ez egy lehetőség volt nekem, nem parancs. Senki sem követelte, hogy jöjjek ide, de nem baj, vállalom a következményeket. Nem leszek a moslékagyú Gilbert aki elmenekül a bajai elől és mások vállára rakja őket. Más fából faragtak, még ha ugyanolyan alakúra faragták őt, mint engem. Mindenki tudja, hogy minden hasonmás külön egyéniség, bár Elena engem próbál állandóan utánozni, menthetetlen szegényke. A betonéval egyenlő az intelligenciája, bár a tapasztalat és a kellő furfangosság hiányzik belőle. Érdekes, hogy az élet képes "megáldani" minket ekkora idiótákkal akik a levegőt is tök feleslegesen veszik. Adóztatni kéne őket ebből, addig ameddig meg nem halnak. - Muszáj így kiemelni az emberségem? Neked hiányzik a lelkedből, így ahogy kiejted pont Te a szádon, elveszik az értéke. - emeltem ki a "te" szócskát, hogy fogja fel, hogy ő egy senki. Nem véletlen vitte el a pestis még régen, szóval jobb lenne ha kicsit visszavenne a nagy szájából, mert nem ölhet meg, viszont jön ő még az én utcámba. - Rohadt vicces vagy. - komoly arccal néztem rá és tudattam vele, hogy semmi humoros nincs abban amit mond, csak ő szórakozik rajta. Nem tudom min kéne nevetnem. Talán a hatalmas arcán, legszívesebben behúznék neki. Nagyon irritál, nem tudom mit akar tőlem. Tuti nem én fogok kijönni nyertesként. - Akkor nyeld le a késed, talán belső sérülésed lesz és végre befogod. - mosolyogtam rá gúnyosan, a mondat végén egy vad grimaszt mutattam neki. Nagyon nem kedvelem, sőt, gyűlölöm. Mikor eldobta a kést, a mosolygásom vigyorba torkollott, és élveztem, hogy én nyertem a szópárbajt, viszont úgy érzem kikapok amiért sokkal frappánsabb vagyok nála. Válaszra nyitottam a szám a hülye varázsigéjét illetően, de nem bírtam, mivel mormolni kezdte az abrakadabráját, majd az egész testem bejárta a fájdalom, minden porcikám sajgott, úgy éreztem mindjárt meghalok. Hosszú másodperceken keresztül éreztem a kínt, majd hirtelen abbamaradt és gyorsan kaptam levegőért. Mély levegőket vettem, mivel még kiabálni sem tudtam annyira meghaladta a tűrőképességem. - Menj a pokolba. - halkan küldtem szebb helyekre, és őszintén mondtam neki, már azt kívánom inkább öljön meg, minthogy ilyen módszerekhez folyamodjon. Az ereje nélkül szart sem érne, de ő ezt nem tudná bevallani magának. A gyűlölet ami tombol benne erősebb, mint gondoltam.. és a legrosszabb, hogy nem engem utál annyira, hanem Klaust, a testvérét. -Ne! - kiabáltam neki mikor elkezdte megint a másik igéjét, és mintha megint vámpír lennék, de nem olyan módon amilyet szeretnék. Mintha egy vámpír bőrét égetné szénné a nap, és az égető érzés fokozatosan növekedett, hangos ordításban törtem ki. Ezt az ellenségemnek sem kívánnám, a halál kegyelmesebb, ez viszont.. tömény szadizmus. Nem látszódott rajtam semmi, viszont belülről teljes tortúrát éltem át, mégsem maradt rajtam seb. - Fejezd be! - üvöltöttem rá, mivel nem szokta meg a bőröm amit tett velem, inkább egyre jobban próbált ellenállni, ezzel nagyobb kínokat okozva nekem. Nem értem mit tettem Kaleb ellen, de mérget veszek rá, hogy visszakap mindent amit tett.
a hozzászólás Kolnak készült, nem tudom hány szót tartalmaz, és írás közben a something beautiful című számot hallgattam.
New Orleans egyik eldugott részlegén vagyunk, ahol még a madár is ritka alkalom esetén téved be csupán. Hullák ezrei hevernek felettünk, kik már rég eltávoztak az élők sorai közül. Szívem ütemes nyugodtság által ver, így táplálva a vért az ereimben, így adva életet nekem, és egyaránt a testemnek, amely valójából esendően szánalmas. Gyűlölöm az embereket, hisz olyan naivak, és idióták, persze mostan egy vagyok közülük, de mindez nem változtat a tényeken. A hűvös, és zord föld alatt elhelyezkedő kripta legmélyebb pontjára hoztam őt - épp oda, ahová való; a férgek közé. Ő maga is egy kis pióca, amely bemászik az emberekhez, és nem megy el onnan, miközben kénye-kedve szerint szórakozik másokkal, míg most lám a saját csapdájába sétált bele. Mily ironikus ez, nem? Pont azon csapda fogsága lesz a veszte, amelybe voltaképpen menekülni próbált. Mégis miért kellett neki Klaus kegyeibe férkőznie? Ah, olyan ostoba volt ez a nő, de nem baj.. a kínzás élvezete majd felébreszti benne, hogy miért is nem jó Klaus mellett állnia. A fivérem annyira szánalmas, hogy érzelmeket táplál, hogy emberi akar lenni.. Szinte túl egyszerű a játszmám, a bosszúm, és az elégtételem kiélése, amely ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Még, hogy velem szórakozott, s koporsóba dugott.. még, hogy engem vett semmibe; Engem! Nekem nincs családom, és sose volt, csak egy édes illúzióba ringattam magam, amely végső soron a rideg valóságba vitt bele. A magány tett tönkre, a bosszú éltetett, az idő nem hozott semmit, s a múlt adta a szenvedést, mely lassan szétterjedve a testemben pokoli átokká tette az életem, mely kínzóan szétmarcangolta a lelkem már így is darabokban heverő foszlányait. Porba hullott a remény, mely tán egykoron jónak ígérkezett, de mára semmit sem hagyott nekem, csupán a kínt, s az égető haragot, mely egyszerre édes, és keserű is egyben. Meguntam, hogy egy bábu vagyok a sakktáblán, akire csak akkor van szükség, ha éppen valamit meg kell oldani. Nem fogok ugrálni senki kedvéért, nem fogok csicska lenni.. Én szabad vagyok! Mélyen bántja az önérzetemet, hogy annyi éve csak egy mozgatható tárgy vagyok - egy kellék - , de ím bosszút állok minden ellenem elkövetett sérelemért. Nem lesz, aki megóvhatná eme várost, nem lesz, aki velem szembeszállhatna. Kárhozat lesz az élet, s a pokolt hozom el mindenki életébe, csak hogy megtapasztalják a gyötrelmet, amit nekem okoztak. Katherinet nézem, akinek eddig semmit sem ártottam, mármint azt leszámítva, hogy kitéptem a haját, meg egy injekciót kapott alvásképp. Remélem édesen aludt, mert ha felébred, akkor még azt is megbánja, hogy valaha levegőt mert venni lélegzés gyanánt. Tudom, tudom, nem szép dolog tőlem, hogy ennyi ideig aludni hagytam, szóval.. ideje felkelnie, ha élni szeretne, bár élnie kell, hisz Klausnak el kell mondania az üzenetet. Ez egyre bonyolultabb az elmémnek. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egy gonosz mosollyal díjazom a felkelését. -Sajnálom, drága, ez a valóság, de vehetted álomnak is, ha a kicsiny emberi lelked megnyugszik tőle.-Mondom cinikusan, ahogy felállok a székről, és járkálni kezdek eme zárt helyiségben.-Tudod már vártam, hogy felkelj.. nem tudtam mivel foglalhatnám el magam, a te hibádból unatkoztam.-Jegyzem meg, ahogy felsóhajtok, mint aki megkönnyebbült, hogy végre nem az unalom viszi el a sírba. Gondolataimba roskadva töprengeni kezdek, hogy hol is kezdjem el a dolgot, hisz maradandót kell hagynom a nőn, amit Klaus örökké csodálhat.-Mit csináltam? Nos.. az édes álmod alatt megerőszakoltam a nyakláncod. El sem hiszed milyen élvezetes volt. Aztán letömtem a szádon egy gereblyét, amit végül az élvezeted hevében megettél...-Röhögöm el magam, ahogy abbahagyom eme őrültség vázolgatását. -Most miért humorizálok?-Kérdezem ártatlan pillantással, ahogy megállva előtte a szemeibe nézek.-Most mond azt, hogy nem gondolok az egészségedre.. egy adag kés az orvost is távol tartja. Rengeteg vitamin van benne; többek közt éles vastartalmú.-Emelem meg az eszközt meglóbálva a levegőben, majd amikor a fejemhez vágja a féltékenységet, akkor nálam elszakad a cérna. Mégis mit képzel ez magáról? Eldobom az éles fegyvert, és az asztalhoz lépve a kezembe veszem a varázskönyvet, majd helyet foglalok a széken. Nem válaszolva a kérdésre kényelembe helyezem magam, és lapozgatva olvasgatom a tartalmat. -"Kínzóan éles fájdalom, amely az emberi tűrő határt is kockára teszi, de semmiképp nem hal bele a személy.." Ez jól hangzik, ugye egyetértesz, Mrs. Klaus Mikaelson?-Olvasni kezdem a varázsigét, és kegyetlenül fájdalmat okozok ezzel az emberi Petrovának, majd hirtelen abbahagyom.-"Égető érzést okozz a bőrnek, de a személy nem gyullad fel.." Ez sokkal jobb!-Mosolyodok el ördögien, majd hozzá látva alkalmazni kezdem Kathen. Élvezet kínozni, és ezáltal látni, hogy mennyire nem bírja mindezt.
New Orleans, az a város amire aligha gondoltam világéletemben, mégis most az otthonomnak nevezhetem. Nem áll messze tőlem, megvan a maga szépsége, egyedisége és ez nagyon tetszik nekem. Főleg, hogy találtam valakit aki mellett lehetek, de még mindig nem találkoztam azokkal akikkel kellene. Valójában senkivel sem eddig, de nem is baj. Elijah nem annyira érdekel ahogy a többiek sem perpillanat. Azzal vagyok elfoglalva, hogy megtaláljam magam, na meg elnyomjam magamba a gyűlöletet, meg a keserűséget amit az élet adott nekem. Úgy éreztem itt az ideje megismernem az egyetlen női példányt aki él velük, azaz Hayleyt, ennek céljából pedig elmentem a Mikaleson villába ami kivételesen kongott az ürességtől. Klaustól kaptam szabad teret, hiszen felnőtt vagyok, nem lesz olyan bajom, hogy átszaladok a piros lámpán és elüt valami. Na meg nem szeretem a kötöttségeket, jó tudni, hogy még mindig megvan a szabadságom az mellett, hogy ott van Klaus is. Körbenéztem, mivel még nem láttam ezt a villát úgy részletesen. A hűtőn pedig egy apró üzenet volt, mit letéptem onnan. - Elmentem boszorkányt vadászni, hamar otthon leszek. Hayley. - olvastam fel magamnak halkan és letettem a pultra a kis cetlit. Átsétáltam kimért léptekkel a nappaliba és nagyon ijesztő volt, hogy ilyen üres volt az egész hely, majd mikor egy ismerős hangot hallottam magam mögül szinte a vér is megfagyott az ereimben. - Maradj távol tőlem! - kezdtem hátrálni, viszont ő egyre közelebb került hozzám, és nagyon megijedtem. Ő az aki egyszer még a véremet akarta, most pedig egyáltalán nem barátságosan közelít felém. Pár pillanat múlva belehasított a fejembe a kínzó fájdalom és szinte lerogytam a térdemre annyira fájt. Megragadta a hajam és máris a lábamra álltam mivel nem volt kedvem ahhoz a megaláztatáshoz, hogy a földön húzzon végig, bár jajgattam, mivel fájt. Egy átok az emberlét, ha vámpír lennék már rég lekaptam volna a fejét. Alig pár perccel később már a csomagtartóban voltam, ő pedig beindította az autót és elhajtott a helyszínről.
***
Mélyen aludtam, rémálmok gyötörtek, mintha egy kést döfködnének belém, pokoli álmok voltak. Fájt a fejem közben, valójában mindenem, de egy fizikai fájdalomnál is jobban kínzó hang ébresztett fel. - Azt hittem csak álom.. - kezdtem el legyengült hangon, és fel akartam kelni, de ki voltam kötözve, ennek tudata pedig lelket öntött belém. - Mit csináltál velem? - próbáltam kiszabadulni, de esélytelen volt, szorosak voltak a kötelek, Kaleb pedig egy késsel játszadozott előttem. Nem volt túl biztató, nem akartam, hogy bajom essen. - Ne humorizálj, inkább mondd mit akarsz. - hunytam le a szemeim és úgy éreztem mindjárt megint elalszok, de ébren kellett maradnom. - Mi bajod van azzal, ha Klaus végre szerelmes? - vontam fel a szemöldököm kérdőn, és tényleg érdekelt erre a kérdésre a válasza. - Csak nem vagy féltékeny? - nevettem gúnyosan, de hang is alig jött ki a torkomon. Nem akartam mást, csak aludni. Az esett volna a legjobban nekem ebben a percben, de tudtam, hogy Kaleb most megadja amit szerinte érdemlek. Nem tudom mi a gondja, szerintem én nem tettem ellene semmit, bár lehet ő ellenkezőleg gondolja. Majd elmondja mi van és talán közös nevezőre jutunk. Csak maradjak ébren.
a hozzászólás Kolnak készült, nem tudom hány szót tartalmaz, és írás közben a something beautiful című számot hallgattam.
Klaus szerelmes? Mosolyt csal az arcomra, ahogy a nevetés érzetének a kellős közepén találom magamat. Sohasem felejtette el Tatiat igazán, ami valljuk be szánalmas arra tekintve, hogy állítólag ő a nagy érzelmektől mentes, és félelmetes gonosz hibrid, aki nem képes semmiféle... mindegy is, ha már így alakult, és magával rángatta a verőfényes, és napsütéses New Orleansbe Katherinet, akkor miért is ne ragadnám meg az alkalmat egy kis bosszúért? Oly régóta elégtételt szeretnék venni, s többek közt Klauson.. de élvezni fogom, ahogy az emberi Kath szenved, s ha még könyörögni is leáll, akkor egy igazán élvezetes műsorba csöppenhettek bele, aminek én magam vagyok az okozója. S hogy mindezt honnan tudom? A napokban magam mellé állítottam egy külsős személyt, aki némi pénzért cserébe akár a csillagokat is lehozná nekem az égről, ha azt kívánom, persze mindez nekem nem kell, csak némi információ, és miután rászolgált a haszonra kellően megfizettem neki, amit megérdemelt. Szánalmas emberi pénzérmékkel bármikor előtudok drukkolni, szóval.. mindez nekem csekély kis semmiség. Egy hatalmas mosoly kíséretében közelítem meg a Mikaelson villát, amelyben feltételezhetően magát a kis hasonmást is megtalálom. Néha elrejtőzve, s meghúzódva, de végül megtalálom azon szobát, amelybe a vértasaknak említhető nő tartózkodik. Finoman belopózok, és mint aki jól végezte dolgát felnevettek. -Rég láttalak, kedvesem.-Cinikus szavaimat élesen megnyomva jelzem a számára, hogy megérkeztem. Innen már nincs menekvés, drága Pierce, pedig annyira jól eltud ez a nő menekülni, most pedig még sem sikerülhet neki, hisz elkaptam.-Áh, meg vagy, és az ötszáz éves menekülésed bizonyítja, hogy Klaus szánalmassága fel sem ér az én pár percen belüli sikeremhez. Még éveket sem kellett várnom ahhoz, hogy elkapjalak, s lám meg fogsz előttem hunyászkodni.-Egy kis irónia, egy kis gúny, és voilá a lehető legközelebb kerülök hozzá. Némi fejfájást okozok a számára, de csak finoman, mert ez akár meg is ölhetné, s mikor kellően gyenge megragadom a hajától fogva, így kezdem el húzni magam után, ahogy elindulok kifelé a szobából, és egy által az épületből. Körülbelül a földet nyalhatja, de ez engem nem hat meg, míg én, mint aki jól végzi a dolgát megyek egyre előrébb a kocsim felé.-Tudod, kincsem, borzasztó dolog a szerelem, még hozzá azért, mert legtöbbször a nő szenvedi el a sérelmeket, de ne aggódj Klaus értékeli majd, hogy ily kegyes vagyok veled.-Merő kegyetlenség hagyja el az ajkaimat, és olyanféle gúny, amely kifejezi, hogy mennyire utálom a bátyámat magát. Az sem érdekel már, ha észrevesznek engem, s amennyiben ez megtörténik egy fejfájást okozok azon illetőnek, majd simán ellépek mellette, így menve a kocsihoz, amelynek a csomagtartójába betuszkolom a nőt, majd rácsapva az ajtót beülök az autóba, aztán pedig elhajtok a külterületi részleg felé.
***
Már javában egy székhez kötöztem a nőt, akinek időközben egy altatót adtam be, mert annyira idegesítő volt, hogy azt már magában nem tudom kifejezni. Vele szemben helyezek el egy széket, amelyre leülök, míg a kezemben egy késsel játszadozom. Már eltelt egy néhány óra, és még mindig alszik.. oly békésen. Ha magához tér biztos nem lesz épp örömében, de hát na.. nem mondtam, hogy legyen Klaus nője. Mégis hogyan volt képes a legfőbb ellenségének behódolni.. tényleg ekkora ribanc lenne? -Szívem ébresztő!-Rázom meg Katherinet a lábánál, ahogy megemelt hangszínen beszélek hozzá, és gúnnyal telten.-Meghoztam a reggelid, amely tartalmazza a beviteli kés táplálékodat, úgy hiszem ennek tudatában teljes kiőrlésű kínzásban fogsz részt venni.-Mondom humorizálva, ahogy várom, hogy végre magához térjen, és elkezdhessem ezáltal a játszmám.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Lafayette temetõ Hétf. Júl. 07, 2014 9:18 am
Hayley&&Klaus
Don't touch my familyor I'll rip you apart
Keményen összeszorított fogakkal, visszafojtott morgással tűröm, hogy Hayley kihúzza belőlem a tárgyat. Megfordulva láthatom is, hogy mi állt ki a hátamból: egy seprűnyél, legalábbis annak egy darabja. Ezt a dögöt legszívesebben azonnal kibeleztem volna, de akkor nem marad senki, aki a hozzá hasonlóknak átadja az üzenetemet. Pedig nem árt, ha mind tudják és észben tartják, hogy mi jár azoknak, akik a családomat bántani merészelik. A következők már annyi könyörületességre sem számíthatnak tőlem, amennyit a gyors halál jelent. A kis farkas bár bizonygatja, hogy jól van, hisz erősek ő is, és a baba is, de a saját szememmel kell látnom, hogy rendben vannak. Megfogom a lány vállát, és végigfuttatom rajta a pillantásom, kicsit elidőzve a kerekedő pocakján. Nem látok egy karcolást sem rajta, ha volt is, az biztos begyógyult már a farkasok gyors regenerálódásával, vagy a vámpírvérrel, ami a lányunk által a szervezetében van. Így hát bólintok, elengedem, és hátrál egy lépést. - Ha rólatok van szó, nem fogok habozni soha, akárminek is vagyok éppen a közepén - jelentem ki komolyan, és ez egy olyan ígéret, ami már régen fogalmazódott bennem, és valószínűleg már sokkal hamarabb biztosítanom kellett volna erről. De talán ezt magától is tudta, vagy csak remélte, kiindulva abból, hogy én voltam az első a híváslistáján, akinél az előbbi szorult helyzetében jelentkezett. - Már nincs sok hátra, igaz? - bökök fejemmel a hasa irányába, és a pillantásomat továbbra is ott tartom. - Még mindig úgy gondolod, hogy elég biztonságos lenne a mocsárban világra hozni? - Minden egyes halott sejtemben tiltakozok ez ellen, és feltett szándékom őt visszacsalni a városba, hisz nem engedhetem meg, hogy a lányunk egy koszos kunyhóban jöjjön világra... de nem kényszeríthetem Hayleyt. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálok hatni rá. - Mutatnék neked valamit, ha hajlandó vagy velem tartani - nézek ezúttal a farkaslány szemébe, és vállamat lazán egy kripta oldalának támasztom, amíg a válaszát várom.
a hozzászólás Hayleynek készült, 309 szót tartalmaz, és írás közben a Demons című számot hallgattam. Sorry a minőség miatt, és hogy megint ennyit kellett várni. Klausom kicsit berozsdásodott.
Két vámpír valamint egy hormonokkal túlfűtött, terhes vérfarkas áll szemben egymással, fenyegetően. Melyikükre tennéd a pénzed? Sosem volt valami jó kapcsolatom a nevelőapámmal, viszont tudott valamit az életről az öreg, hisz amikor olyan hangulata volt igazán okosokat tudott mondani. Egyszer épp a motor biciklijét bütykölte, amire sosem engedett felülni, amikor odahívott magához és azt mondta: Hayley, sose fogadj magad ellen, mert akkor rögtön a vesztesek soraiban kötsz ki, még mielőtt megpróbáltad volna. Így most természetesen a vérfarkasra teszem azt, ami a legjobban számít nekem évek óta. Az életem. Van egy fegyvernek számító seprűnyelem, amibe minden reményemet tettem és ennyi. De hát végül is rosszabb helyzetből is kivágtam már magam, most csupán annyi a különbség, hogy van egy plusz személy, akire ügyelnem és vigyáznom kell. Ha belegondolok, sokkal könnyebb volt, amíg csak magamra kellett vigyáznom, de nem változtatnék rajta még akkor sem ha hirtelen felajánlanának egy lehetőséget. Megvolt az esélyem, hogy megigyam a főzetet és megszabadulok a babától, nem tettem, mert nem tudtam megtenni. Az életem árán ugyan nem tudnám megmenteni, de bármi mást megteszek, hogy megvédjem. A baloldali fickóval egyszerre mozdultunk egymás felé, én bottal, ő pedig szabad kézzel. Csakhogy ő már nem tudta befejezni a mozdulatát és az enyém is félbe maradt, aminek nagyon is örültem. Ahogy a jobboldali, én is lefagytam egy pillanatra a meglepetéstől, majd arcomra kiült a megkönnyebbülés, nem úgy mint a másik fazonra. Sosem hittem, hogy Klaus érkezése ilyen érzelmeket is ki tud váltani belőlem. Utálok tehetetlen lenni, de látva, hogy az egyiknek épphogy átharapta a torkát, és a szemei csillogását, amiben düh és harag ezernyi szikrája ég, inkább hátul maradtam. Izmaim azonban még mindig harcra készen feszültek, erősen fogtam fegyverem, valamint a figyelmem sem lankadt egy pillanatra sem. Mintha egy akciófilmbe kerültem volna, csöpög a vér, és mire észbe kapok már az első vámpír is elesik. A kitépett szív bizony nem egészséges. Mivel minden figyelmemet az aktuális harcra fordítottam, így engem is hirtelen ért, amikor Szívtelen társa hirtelen kikapta a kezemből fegyveremet és Klaus hátába vágta. Halkan felszisszentem, és már indultam volna, hogy a segítségére legyek, de felesleges lett volna. Fájdalmait elnyomva fenyegette meg a vámpírt és vele együtt társait is. Amikor a lányunkat és épségét említi eszembe jut, hogy nem is olyan rég még elrendelte a kivégzésemet, amire szerencsére nem került sor. Amint Klaus elengedi a vámpírt és az elszelel, odalépek mögé. - Kemény fából faragtak minket mint hinnéd, ne aggódj. Most viszont ne mozdulj egy pillanatra - hogy megkönnyítsem a dolgát megfogom a vállát, majd egy gyors és biztos rántással kihúzom a fadarabot a hátából. Nem akarok felesleges fájdalmat okozni. - Azt hiszem nem maradt bent szálka - nézem bizonytalanul a sebet, ami hamarosan elkezd majd begyógyulni. Kissé hátrébb léptem, hogy fel tudjon majd állni. - Mondtam már, hogy milyen jó az időzítésed, mert ha nem, hát most mondom. Nem csak jó, de tökéletes. Azért remélem nem szakítottál félbe miattam semmi fontosat- szó, mi szó, nem vagyok valami jó, ha épp köszönetet kell nyilvánítani, de próbálkozok. Sok mindenben nem vagyok jó, de nagyon erősen próbálkozok.
a hozzászólás Klausnak készült, 515 szót tartalmaz, és írás közben a -- című számot hallgattam. ez most elég béna lett... bocsi :$
Eligazgatom a színes könyveket és apróbb tárgyakat a polcon, a saját ízlésem szerint, de közben fél szemmel továbbra is a bútorok útját figyelem, melyek befelé vándorolnak a szobába. - Nem, nem… azt ne oda tegyék. A hintaszéknek az ablak alatt lesz a helye, a kiságy mellett. Igen, csak kicsit arrébb… jobban a fényre – utasítom a munkásokat. Kezd kialakulni a szoba képe, már csak az utolsó simítások kellenek, de mindezzel megleszünk szerintem már egy-két órán belül. A másik szobába még nem érkezett meg az éjjeli szekrény, valamint ide pár apróság, de ez már csak idő kérdése. Nem először rendezek be valamit, a Mystic Falls-i otthonunkat is teljesen a saját elképzeléseim szerint alakítottam ki nem is olyan régen, aztán az ideérkezésünkkor is helyre kellett pofoztatni pár dolgot az ültetvényen, és végül amikor ide telepedtem át, szintén eszközölnöm kellett néhány változtatást. Szeretem az ilyen elfoglaltságokat, a környezetemet a saját tetszésem szerint formálni, meghatározni a színeket, épp mint a festményeimen, eldönteni a dolgok helyét, kialakítani az összhangját, ötvözni a régit az újjal, míg végül olyan nem lesz, amilyennek megálmodtam. De ez a két szoba most mégis feladta nekem kissé a leckét. A szokásostól sokkal nagyobb izgalommal, reménnyel és várakozással tölt el ez a munka. Elsősorban abban reménykedek, hogy elnyerik majd Hayley tetszését. Szeretném, ha visszajönne, hogy közösen nevelhessük a lányunkat. Ha legalább egy kicsit meg tudna bízni bennem, és elhinné, hogy nekem is ugyanannyira fontos a baba sorsa, mint neki. Nem egy eszközt vagy hatalmat, nem egy múló csodát látok benne. Az apja vagyok, és e szerint akarok végre cselekedni. Ráeszméltem, hogy eddig nem igazán mutattam ezt ki, nem tettem túl sok olyan dolgot, amivel kiérdemelhettem volna Hayley szimpátiáját. Változtatnom kell ezen. Egy utolsó pillantást vetek a szobára, szinte teljesen elkészült, és a várakozás izgalmának egy újabb hulláma csap végig rajtam, amitől mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Végül hátat fordítok a még szorgoskodó berendezőknek, és megindulok az udvar felé. Ekkor csörren meg a telefonom. - Hayley? – szólok bele meglepetten, hisz épp a szervezkedés kellős közepén hív fel, amitől olyan érzésem van, mintha rajtakaptak volna. Válasz azonban nem érkezik a vonal végéről. Legalábbis nem a megszokott formában. Máshoz beszél, nem hozzám, de azonnal kiértem belőle a nekem címzett üzenetet. Bajban van, valakik követték őt, és a Lafayette temetőnél szorították sarokba. Egyik támadója hangját is hallhatom azonnal, a lányunk életét fenyegeti. Nem tudom, hányan lehetnek, vagy hogy mennyi ideig tudja Hayley szóvá tartani őket, de azonnal oda kell mennem. A hívást hamar elnyomom, mert ha jól tippelem, vámpírokról van szó, azoknak a hallása pedig elég jó ahhoz, hogy meghallhassanak. A következő pillanatban pedig már vámpírerőm minden sebességével futok a megadott helyhez. Szívem a torkomban dobog, épp úgy, ahogy mostanában már nem egyszer, amikor a farkaslány vagy a baba élete veszélybe került. Micsoda változás ez az első estéhez képest, amikor én magam ítéltem volna őket halálra. Azt viszont már ezerszer megbántam azóta. A félelem, aggodalom és a düh sűrű keveréke forrong bennem, lávaként önti el a belsőmet, a végtagjaimat, és szinte éget, de ez csak még nagyobb sietségre sarkall. Az ég óvja ezután azokat, akiket a temetőnél találok. Nem habozok sokat, amikor megérkezem. Szemeimben sárgán lángol a harag, éles fogaim pillanatok alatt mélyednek a közelebbi vámpír nyakába, akit hátulról elkapok. Arra viszont nem pazarolom az időt, hogy kettéharapjam a torkát, a méreg elvégzi a helyettem is maradékot. Inkább a másik fickó után lépek. - Nem a lányom jelent veszélyt a nyamvadt életetekre, hanem én – hörgöm a vértől csöpögő szemfogaim között, és ennek a támadónak is rövid úton bevégzem a sorsát, amint a szíve a kezemben marad. Mégis, úgy tűnik, ezzel együtt sem voltam elég fenyegető, mert az előző, farkas méreggel sújtott férfi, kihasználva a helyzetet, amíg a társával foglalkoztam, a hátamba vág valami éleset, ami egyértelműen fából készült. Megpördülök, mintha meg sem érezném, és elkapom a torkát. - Ez volt az utolsó próbálkozásod – sziszegem közel az arcához. Félek, ha felemelem a hangomat, az elárulja, hogy milyen fájdalmakat élek át éppen, ezt pedig nem szeretném, szóval remélem, hogy így is elég fenyegető vagyok. – Ha farkaslánynak, vagy a babának bármi baja esik, megkereslek téged, meg az összes, nyavalyás, éjjeljáró cimborádat, és a legfájdalmasabb módon küldelek a halálba – fenyegetem meg egy utolsó rántással, majd elengedem, és amíg ő sírok között szlalomozva igyekszik a legtávolabbra menekülni tőlünk, én elgyengülve hullok térdre. - Jól vagytok? Megsérültetek? – kérdezem erőtlenül Hayleyt, mielőtt még megkérhetném, hogy szabadítson meg a hátamból kiálló karótól. A harmadik vámpírt is darabokra kellett volna tépnem, de úgy sem húzhatja két napnál tovább a méreggel. Így viszont még lesz épp elég ideje továbbítani a cinkos barátainak, hogy miért nem érdemes velem újat húzni.
a hozzászólás Hayleynek készült, 762 szót tartalmaz, és írás közben a Demons című számot hallgattam. Bocsánat, hogy eddig tartott. Remélem, nem lett túl összecsapott...
Nagyjából másfél perccel ezelőtt vettem észre, hogy követnek és biztos voltam benne, hogy követőim azt hiszik, fogalmam sincs róla. Az úti célom eredetileg nem a Lafayette temető lett volna, hanem a mocsár, ahol a családom lakik, de muszáj volt irányt váltanom, ha nem akarom oda vezetni őket. Már pedig semmi áron sem fogom odavezetni őket. Arról még nem volt fogalmam, hogy kik követnek, és hogy mi lehet a céljuk, de biztos voltam benne, hogy nem emberek. Ha azok lennének már rég a nyomomat vesztették volna, olyan kacskaringós utat választottam magamnak. Afféle teszt volt, hogy megtudjam mivel is állok szemben és nem voltam elégedett, mivel ők túlerőben voltak, és még akkor sem lenne esélyem, ha nem lennék terhes. Tudtam, hogyha a temetőhöz érek vagy megtámadnak, vagy először felfedik magukat és csak azután támadnak meg. Sosem bíztam a szerencsében, de most az egyszer talán mégis mellém áll és lesz annyi időm, hogy segítséget hívjak magamnak, mielőtt bármi is történne. Vészesen közeledtem a kapuhoz, a léptek pedig egyre hangosabbak és gyorsabbak lettek mögöttem. Talán még nem késő a telefonomért nyúlni, anélkül, hogy észrevennék. De ki hívhatnék? A mocsár túl messze van, ha onnan hívok fel valakit már csak a holttestemet találja meg és a kárörvendő vámpírokat felette. Miközben agyam egyik fele erre a problémára keresi a megoldást a másikkal arra koncentrálok, hogy valamiféle fegyvert keressek. Kevés az idő, a lépéseim egyre kisebbek lesznek, próbálom húzni az időt, végül a hívás gombra nyomok és elsüllyesztem a telefonom a zsebembe. Azt már nem látom, hogy Klaus fel is veszi-e a telefont. Megérkeztem. Kezemet a hasamra teszem, mintha meg akarnám nyugtatni magam, majd szembe fordulok támadóimmal. Összesen hármat számolok, ami túl sok. - Valami nagyon jó okot mondjatok, amiért a Lafayette temetőig kellett követnetek vagy hívni fogom a közelben lévő barátaimat - kissé hátráltam és nagyon örültem találékonyságomnak, hisz hogyha Klaus felvette a telefont most már tudja merre kell keresnie, és barátaim ugyan nincsenek a közelben, de jobb ha ezt ellenfeleim nem tudják. Bár, kétlem, hogy elhitték. Az egyik férfi előre lépett, én pedig automatikusan hátráltam. Úgy érzem most nem lenne jó dolog, ha elbíznám magam, ezért tartani szeretném a távolságot, amíg csak lehet. - A gyermeked - a hasam felé bökött, mintha nem lenne egyértelmű hol is van az a baba - veszélyt jelent a fajtánkra. Nem szabad léteznie - vissza kellett fognom magam, hogy ne forgassam meg a szemeimet, mert már idegesítően sokszor hallottam ezeket a szavakat. Lehet, hogy ők nem unják, de én nagyon is. Kezemmel hátranyúltam, hátha akad valami, amit felhasználhatok és szerencsémre egy seprűnyelet érintettem meg. Tovább tapogatóztam, a feje letört. Ó, Fortuna, köszönöm! Erősen megmarkoltam, mintha csak az életem múlna rajta, mert végül is ez az igazság. - Remélem tisztában vagytok vele, hogy nem adom könnyen magam - a mondat befejeztével pedig a nyelet felemelve előre lendültem és a legközelebbi vámpírt támadtam meg, aki az előbb tudtomra adta, hogy a babámnak nem szabadna léteznie. A kirohanásom meglephette őt, mert mire reagált volna már átszúrtam a szívét. Egy lent, maradt kettő, akik már jóval éberebbek az előzőnél. Bevallom egy kis segítség nem ártana.
a hozzászólás Klausnak készült, 513 szót tartalmaz, és írás közben a -- című számot hallgattam. nem a legjobb, de remélem tetszik :3 légy gyors, Klausito és ments meg *.*
Kezdőlap
Tárgy: Re: Lafayette temetõ 
ღ 
ღ 
