Hallgattam ahogy beszélni kezd miközben tincseit simogatva nyugtattam fellázadt és dühös testét. Ennyi év után, egyetlen pofon képes volt összetörni őt amit nem engedhettem meg senkinek. Charlotte az első gyermekem volt és egyedül nekem volt jogom összetörni őt.

Nem voltam ideges, nem volt okom rá. Már többször is jártam a bordélyház falai között de azok közül a lányok közül akikkel hálni szoktam, ma egyik sem volt elérhető. Ez némiképp lelohasztott de miért is ne fedezhetnék fel új kincseket? A bordélyház vezetője tárt karokkal fogadott hiszen jól tudta, hogy jó pénzt hagyok ott a lányainak. Ajkamat megnyalva mértem végig a nőt akit eddig soha nem láttam és aki azonnal több figyelmemet vonta magára mint eddig bárki. Elégedetten vigyorogva követtem és bezárva a szoba ajtaját teremtem hirtelen előtte. – Nem tudod, ki vagyok, igaz? – imádtam ahogy tekintete megrezzent és a szíve hevesebben dobbant meg ám mégis, ő, dacosan és makacsul szegte fel állát és egy lépést sem hátrálva hívott ki maga ellen. Ujjaim végigtáncoltak jázmin illatú bőrén s bátorságáért jutalmul, ujjaim nyomát követve leheltem csókot nyakára, vállára, melleire. – A nevem Marcellus. – suttogtam fülébe mikor közel hajolva borítottam el forró leheletem gyöngéd érintésével. Tenyerem gerincére futott de nem voltam túl mohó. Nem erőszakoltam rá magam és épp ezért nem csókoltam meg ajkait sem. Az túl intim volt és majd akkor kerül rá sor ha ő kéri. Attól mert vámpír vagyok, még tisztelem a nőket. Na jó… a bátor nőket. Van bennük valami ami felkelti a figyelmem. Ledobva ruháimat feküdtem az ágyba és onnan pillantottam a még a szoba közepén álldogáló nőre. – Charlotte Hyder! Hallottam már ezt a nevet. Állítólag utánozhatatlan a szakmájában. Kíváncsi vagyok vajon mi igaz ebből a hírből. Az már biztos, hogy a pletykák igazak és ön valóban ellenállhatatlanul gyönyörű! – Gáláns voltam és nagyvonalú, ami a bókokat illette mégsem tűntem giccsesnek. Egykori rabszolga lelkem igen nagy tisztelettel adózott a nő iránt ki büszkeséggel kínálta fel testét és szégyentelenül kereste meg vele kenyerét. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Sőt.

◌ 329 ◌ Bocsi, hogy sokáig tartott! ◌ credit

antecedent

Épp hogy kiértem az ajtón, az eszeveszett rohanásomat két óvó kar akadályozta meg, Thierry volt az. Minden pillanatba vigyáztak rám ebben a házban. Nem is mertem belegondolni Marcel mit fog tenni Pierrel, de az biztos hogy jobban járt, mintha az én kezeim közé került volna. A pillanatnyi elgyengülésemet egyből mérhetetlen harag váltotta fel, ha Thierry nem szorított volna olyan erősen magához, egyből visszamentem volna a szobába, de Marcel megelőzött. Egy pillanat alatt suhant be a szobába. Thierry mellkasához szorított, ezért semmit nem láthattam, de a csattanás hangja nem volt túl bíztató. Rég hallottam Marcelt ennyire dühösnek, hangjától még én is összerezzentem, Thierry még erősebben szorított magához, már levegőt is alig kaptam. Végül elengedett és a szoba felé tudtam fordulni. Marcel megfenyegette a herceget, hogy megöli a kis ölebét, akit én fogadtam a házamba. Megfordult ugyan ez az ötlet, az én fejemben is, de én nem akartam elállni a tervemtől. Pierre szeme láttára akartam széttépni, de erre most nem volt lehetőségem. A következő pillanatban a férfi épp előttem állt, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, majd a véres foltokra a nyakam körül. Ütésre akartam emelni a kezem, de Thierry az első rezzenésemnél már lefogta a kezemet.
-Sajnálom hölgyem, örültem hogy megismertem Önt – mondta rideg, magázó hangnemben, majd azonnal el is tűnt.
Megpróbáltam utána kapni még utoljára, de csak az üres levegőt fogtam az ujjaim közé.
-Thierry – szisszentem fel, de nem volt időm kérdőre vonni Őt, Marcel máris mellettem állt.
Óvatos csókot lehelt ajkaimra, és karjaiba vett. Lehunytam a szemem és arcomat Marcel mellkasába temettem. Mikor felértünk a szobájába óvatosan letett az ágyra, majd Ő is mellém feküdt. Mellkasára tettem a fejemet és próbáltam a csöndbe temetkezve megnyugodni. Marcel hangja törte meg ezt a bágyadt állapotot. Kavarogtak a fejemben a gondolatok a múltról.
-Emlékszel még régen… - mondtam a tőlem nem megszokott remegő hangon, minden régi emléket felébresztett bennem újra Pierre pofonja, még amikor a bordélyház tulajdonába álltam….


1911 Március 8

-Lotte drágám, gyere kérlek! – csengett Madám Johns hangja az előtérből. Lustán tápászkodtam fel a nagy bőr borítású kanapéból, magam mögött hagyva a többi lány csicsergő társaságát.  
-Igen? – kérdeztem és Madám mellett álló jóképű férfit méregettem.
-Ő itt Marcel Gerard, és szeretne téged közelebbről is megismerni! – jelentette ki.
Ez volt az első találkozásom Marcellal…
-Rendben, akkor kérem jöjjön…-mondtam és elindultam fel a bordélyház első emelete felé. A márványlapon a tűsarkúm kopogása visszhangzott a folyósón és a férfi halk léptei mögöttem. A kedvenc szobámba vezettem Őt. Hófehér puha szőnyeg borította az egész padlót, fekete bőrfotelek voltak egy elegáns kávézóasztal mellett. Egy hatalmas franciaágy volt még elhelyezve a tágas szobába, gyönyörű vér-vörös ágyneművel. A plafont az ágy fölött tükörrel borították, épp ez volt benne az extra, ami miatt imádtam és saját kis kuckómnak tekintettem. Hátrafordultam az ügyfelemhez, akinek szemmel láthatóan tetszett.
-Ez önnek is megfelel? – kérdeztem kacéran, ráharaptam dús ajkamra és egy huncut mosollyal léptem közelebb a férfihez.