world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

The University of New Orleans

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✡ New Orleans
► Age :
28
► Total posts :
132

DAMNED WEREWOLF ◯


TémanyitásTárgy: Re: The University of New Orleans Vas. Márc. 02, 2014 3:46 pm


Jaime & Moira
ξ YOU CAN ASK ME


Legnagyobb meglepetésemre, sokkal nagyobb az érdeklődés, mint amire számítottam. Már hozzászoktam ahhoz, hogy csak egy vagy két ember elég bátor ahhoz, hogy bejöjjön, kérdéseket tegyen fel majd végül megriadva a munkámtól iszkoljon ki és hagyjon magamra a piszkos papírmunkával, ami remek kifogást jelent, ha az ember nem akar hazamenni az őrsről, mert nincs miért hazatérnie. Ezúttal azonban, újabb és újabb diákok lépnek be hozzám. Tekintetükben félelem helyett izgalom ül. Keresztbe rakom lábamat és hallgatom élményeiket, beszámolóikat. Többen jelentkeznek mellém gyakornoknak de mindegyiküket elutasítom. - Megadom a kollégáim telefonszámát. Ők mind örülnének egy kiváló diáknak.  - ismétlem meg újra és újra, egyre kevesebb lelkesedéssel. Persze arcomon ott díszeleg az a szolid de bizalmat gerjesztő mosoly mely szinte már arcomra égett az utóbbi idők során. - Hallott már a New Yorkban garázdálkodó Fabian Morettiről?  - kérdi tőlem egy meglehetősen nyurga fiú, aki izgatottan dobol ujjaival, olykor-olykor minden ok nélkül megigazgatja szemüvegét, alakja meg-megremeg. Bólintok. Persze, hogy hallottam róla de New York baromi messze van és nekem semmi közöm az ott folyó ügyekhez ha csak fel nem kérnek. - Mit gondol, magával már elkapták volna?  - kérdi és én végre őszintén elmosolyodom. - Azt gondolom, hogy remek szakemberek dolgoznak annak érdekében, hogy elkapják. Velem vagy nélkülem, nem számít. Nem vagyok jobb mint ők.  -  felelem és így is gondolom. Velem sem lenne több esélyük elkapni azt a mániákus rohadékot akinek már több mint tizenkettő fiatal fiú szerepel a listáján. Az eltűnt gyermekek közül eddig három került elő holtan és volt egy túlélő is, akinek sikerült megszökni. Miután rátaláltak a helyi rendőrök, Fabian egy kis időre visszavonult. Újabb két év telt el, mire ismét három hívás zargatta fel azt a három átlagos, szerető családot, akiktől elrabolták gyermeküket. Persze, több szakértővel is konzultáltak már az ügyről, ahogy az én szakvéleményem is kikérték és el is küldtem a jellemzésemet... azonban még mindig nem sikerült rájönni, hogy hol bujkálhat a férfi vagy, hogy miért teszi amit tesz. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt, hogy már majdnem egy óra eltelt. - Jaime Wilkers. Antropológia szak.  - ránt ki gondolataimból egy határozott hang és én megemelkedve rázom meg kezét. Szorításom erős de nem annyira, hogy fájdalmat okozzon, épp csak annyira, hogy az ember tudja, kivel van dolga. Érdeklődve vonom fel szemöldököm. - Felteszem kulturális antropológia mert a másikban aligha hiszem, hogy a segítségére lehetek.  - felelem egyszerűen de valóban elgondolkodtat, hogy a sok joghallgató és önjelölt nyomozó között, mit kereshet itt ez a lány. - Köszönöm. Tudja, nem vagyok a babusgatás híve. A világban élő gyilkosok sem nyomnak plüss mackót és sajtburgert az elrabolt gyerekek kezébe. Mégis, hogy a fenébe léphetnének a kötelékbe olyanok, akik azt gondolják, ez a munka könnyű és tele van örömmel?  - kérdem inkább csak költőien mint valódi választ várva. Elgondolkodtat a lány. Egyike volt azon keveseknek akik jegyzeteltek, arról nem is beszélve, hogy mindezt gép nélkül tette. - Megnézhetem?  - kérdem a füzetre bökve és ha átnyújtja, azonnal tanulmányozni kezdem írását. Nem tehetek róla, a szakmámmal jár a kíváncsiság, hogy megfejtsem az embereket. Néhány pillanat után az asztalra fektetem a füzetet, melyben a kiegészített sorok, a megjegyzések amik a lány gondolati voltak, igencsak felhívták rá a figyelmemet. - Miért jött ma ide?  - kérdem de nem kérem számon őt. Mosolyom elárulja, hogy nem faggatni akarom és még csak nem is kötelező válaszolnia. - A szak bizonyosan nem hirdette meg az előadást. Mondja el, miben tudok segíteni.  - Üdítő változás, hogy az utolsó diák jegyzetei lenyűgöznek. A gondolkodása, a megjegyzések... nem igen látni ilyet egy ilyen korú lánytól és ez meglep. Szerencséjére, nagyon is értékelem, ha valaki meg tud lepni.

zene: Abigail's song | megjegyzés: tetszik <3 | szószám: 597 | ©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
↳ new orleans
► Age :
27
► Total posts :
23

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: The University of New Orleans Vas. Feb. 23, 2014 6:07 pm

- I'll be like a shadow
jaime w. & miss berkowitz, in the uni

Unottan firkálgatom össze a jegyzetfüzetem szélét mindenféle idétlen mintátokkal, míg megtelik a terem. A hajamat kissé az arcomba húzom, és próbálok minnél jobban meglapulni a sarokban, ahogy pár bézspulcsis, szemüveges - avagy idétlen külsejű - hallgató megbámul befelé jövet. Hál' istennek egyik se tesz megjegyzést, így mikor elkezdődik az előadás, nyugodtan dőlhetek hátra. Legközelebb megspórolok magamnak egy kisebb stresszt, ha beakarok ülni médiakultúrára ahhoz az iszonyú helyes professzorhoz, aki minden valami idétlen szóviccel kezdi el a tanítást. Persze akármilyen béna is a humora mindenki nevet rajta, mivel a pasi simán elmenne Douglas Booth dublőrjének. Mondjuk inkább ne tegye, mert a végén még történne valami a mesterien kifaragott arcával, és azt a csapást képtelen lennék elviselni. Az életem már így elég sivár, a fenti haverom nem veheti el az egyetlen élvezetemet a kampuszon; a helyes arcok, izmos felsőtestek, és feszes hátsófelek bámulását.
Moira Berkowitz beszélni kezd, én pedig ezentúl minden idegszálammal próbálok rá koncentrálni. Általában ez nehezen megy, mivel képes vagyok minden egyes apróságon elbambulni, ha egy monoton szövegelést kell követnem, de szerencsémre, a nyomozónő egész érdekesen kezdi el a prezentációt. Sőt, még engem is lenyűgöz mennyire kiegyensúlyozott és tárgyilagos. Nem szarakszik a bevezetővel, és rögtön a tárgyra tér. A rideg valóságra, a mi hőn szeretett 21. századunkra ahol a biztonság elég relatív fogalom. Nem hiába érdekel ennyire a munka amit folytat, hiszen ha nem a rendőrség, akkor ki fog minket megvédeni az elvetemült pszichopatáktól?
A leírásból, akaratlanul is eszembe jutnak a környék vámpírjai. Halloween óta nem futottam össze Marcel pereputtyával, ami meglepő. Azt hittem most, hogy a híres Klaus Mikaelson feltűnt a negyedben, kezdődik az erőfitogtatás közte és a hőn támogatott nevelt fia között, és havonta kell majd frissítenem az arcmemóriámat az új szomszédaim miatt. Úgy tűnik az Ősiek mégse olyan hatalmasak mint azt annyian szónokolták, ha nem tudták visszafoglalni a városukat. Jah, Svájc lévén mellesleg elég jól informált vagyok.
Látom ahogy az előttem ülő lány a szeme elé kapja a kezét, ahogy felvillannak a képek, én viszont inkább félrebillentem a fejem, hogy jobb rálátásból is megvizsgálhassam a vágásokat. Azta. A pasi aztán tényleg jó sok erőszakos horrort nézett, ha nem érte be pusztán egy fejlövéssel. Beteges ha egyszerre borzaszt és nyűgöz le az elborult elméje? Legszívesebben magam szorítanám ki az összes levegőt a tüdejéből, ki nem leheli magából az életet, de minden elvetemült őrültnek van egy stílusa, ami akarva akaratlanul művészetnek kell neveznünk. A korszakunk legmocskosabb fajtájának.
A pasi a képen akár a rémálmom főszereplője is lehetne, és nehéz elképzelni, hogy egykor ez az ember is egy ártatlan kölyök volt nehéz gyerekorral, vagy valami traumával amit sose tudott kiheverni. De Berkowitz nyomozó előadása lenyűgöz, és hirtelen azt veszem észre, hogy önmagamat meghazudtoló gyorsasággal írom le a fontosabb gondolatokat a füzetembe. Már megbántam, hogy otthon hagytam a notebookomat, így holnapra biztos ínyhüvelygyulladást fogok kapni.
Annyira belemerülök a témába, és a folyamatos jegyzetelésbe, hogy csak akkor tudatosul, hogy vége van az előadásnak mikor elkezdenek kivonulni a többiek a teremből. Gyorsan bedobom a cuccaimat a táskámba, és már rohanok is az előadói iroda felé, de mikor meglátom a sort már lassítok is. Felesleges sietnem, vagy tízen állnak előttem, és pár stréber még össze is írja a kérdéseit, hogy egyet se felejtsen el feltenni. Ami mondjuk annyira nem is lenne rossz, ha már nem a harmadik teleírt oldalnál tartana. Egy fáradt sóhajt hallatva állok be a srác mögé, aki valami rém uncsi beszélgetést folytat le a haverjával, és a telefonomat nyomkodva próbálom kivárni a sorom. Én még mindig az Angry Birdsre esküszöm ilyen helyzetben.
Végül, majdnem negyvenhat perc várakozás után végre a mélyen tisztelt Miss Kérdésözön is befejezi a faggatást, és sorra kerülök. Az irodába belépve magamra öltöm a legszimpatikusabb mosolyomat, és gondolatban gyorsan összegzem a dolgokat; először csak felvezetés, utána egy kis lágyító beszéd az élet nehézségeiről, majd pedig a könyörgés jön. Istenem, remélem a harmadik részig nem kell eljutnom, a büszkeségemről már rég lemondtam, egyedül az egyetemi körökben megszerzett tekintélyem maradt, és ahhoz ragaszkodom.
- Én vagyok az utolsó. - msolyodok el óvatosan, hogy biztosítsam utánam már nem kell szenvedni az ismétlődő kérdésekkel. - Jaime Wilkers. Antropológia szak. - nyújtom felé a kezem, és bár valószínűleg a legmeredekebb ötlet, hogy pont ilyenkor valljam be, hogy igazából nem a saját órámon voltam. De remélem, hogy ez azért felkelti a figyelmét annyira, hogy ne a begyakorolt válaszokkal próbáljon lerendezni, hogy visszatérhessen a munkájához. - Lenyűgöző előadás volt. Azt hittem az egész kicsit elhomályosított propaganda lesz, de ehelyett tényleg megmutatta milyen kemény munka ebben a korban, ha valaki az emberek védelmére esküszik fel. - micsoda képmutatás tőlem, hogy boszorkány létemre - akiknek mellesleg az lenne a dolguk, hogy a halandók tudatlanságát őrizzék - ilyenekről papolok, miközben a saját erőmet is csak arra használom, hogy megkönnyítsem az életemet.


777 PANIC CORD AZÉRT REMÉLEM TETSZIK



I'm the hero of this story, I don't need to be saved.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✡ New Orleans
► Age :
28
► Total posts :
132

DAMNED WEREWOLF ◯


TémanyitásTárgy: Re: The University of New Orleans Vas. Feb. 16, 2014 11:27 pm


Jaime & Moira
ξ YOU CAN ASK ME


Kényszerből voltam itt. Persze, régen, még Oroszországban, szívesen vállaltam el az óraadásokat mint vendégoktató de azóta elvesztettem a hozzám legközelebb állókat. Ugyan miért vágynék hát arra, hogy több tucat hallgató előtt, ismertessek más ügyeket? De... nem volt választásom. A főnök már így is be van rágva rám, amiért folyton túlórázok, nem veszem ki a szabadnapjaimat. A munkába menekülök, a munka az egyetlen ami visszatart attól, hogy a halál karjaiba szaladjak. Szabadság vagy óratartás. Ezt választottam. - Isten hozta Moira Berkowitzot, FBI különleges ügynököt aki a Viselkedéselemző Egységnél dolgozik. Értékes idejükből egy egész órát szán arra, hogy elmondja, mivel foglalkoznak az egységnél és hogy csinálják azt. Üdvözöljék őt meleg szeretettel! - mondja az igazgatónő és én átvéve a színpadot köszörülöm meg a torkom. - Köszönöm, Dr.Grant. Ahogy a professzor asszony mondta, Berkowitz különleges ügynök vagyok. - az első felemelkedő kézre elmosolyodtam és mielőtt a fiatal férfi kérdezhetett volna, válaszoltam. - Igen, orosz vagyok. S soha, ne szakítson félbe egy oroszt. - mondom nyugalommal a hangomban és a közönségem felnevet. - Alapvetően mi az ügynökségnél viselkedéstudománnyal foglalkozunk,nyomozással, esettanulmányokkal és a szörnyek levadászásával. Erőszaktevők, terroristák, pedofilok és sorozatgyilkosok. - vágok bele, hisz egy óra, kevés idő. - Tudja valaki pontosan, ki az a sorozatgyilkos? - egy bátortalan női hang üti meg a fülemet. - Olyan ember, aki több, mint egyszer gyilkolt. - bólintok és folytatom. - Nagyon jó. Azonban a mágikus szám a hármas. Valójában sokkal inkább minőségi kérdés, mint mennyiségi. - határozott léptekkel közelítem meg az asztalon heverő laptopot és bekapcsolva a vetítőt folytatom - Ma arról fogunk beszélgetni, hogy gondolkodnak a sorozatgyilkosok. Ugyanis, ha megértjük, azt is megtudjuk, hogy kapjuk el őket. - Megnyomok egy újabb gombot, mire egy fiatal, szőke nő arca tűnik fel a kivetítőn. A lány mosolyog a képen. Összeszorul a szívem. Az egyik első ügyem áldozata. - Rendben, ő Rachel Moore, Spokane-ből. Washingtonból szökött el 17 évesen. Szegényen nőtt fel egy ócska házban. Az anyja elhagyta az apját, mert az részeges volt, és verte őt. - avatom be a kíváncsi tekintetek tengerét és újra megnyomom a kezemben lévé kis kütyüt. A kép, ezúttal egy barna hajó, vidám mosolygós nőt hoz be. Épp olyan fiatal, mint az előző lány.  - Ő pedig Tina Dyson, 19 éves hallgató Seattle-ből. Tehetséges volt, csak ötösöket kapott és szerető családja volt. - körbenézek. Mindenki némán, rezzenéstelenül figyel. - Jobban nem is térhetnének el egymástól. Az egyetlen közös bennük, hogy kiszemelte őket a legkegyetlenebb sorozatgyilkos, akit valaha is látott az ügynökség. - Nagyot nyelek. Ha rémálmomból ébresztenek, akkor is emlékszem az ügy, minden rohadt, véres részletére. - Amit meg kell érteniük, az az, hogy nincs két egyforma gyilkos. Mindegyiknek megvan a saját helye a viselkedési skálán. Beefolyásolja őket a genetika, agykémia, pszichológia és a saját környezetük. - újra megnyomom a gombot. Ezúttal egy férfi tébolyult arca jelenik meg a képen. Gerard Lerou. A legkegyetlenebb, legvérmesebb gyilkosok egyikre akikkel valaha dolgom volt és a legszörnyűbb talán az egészben az, hogy ez a férfi ember. Nem vámpír, nem vérfarkas vagy boszorkány. Egy ember, egy elrohadt lélekkel. - Szerintünk a szóban forgó gyilkos olyan rossz körülmények között nőtt fel, hogy esélye sem volt kitörni. Hosszú évek kegyetlenkedései és fizikai bántalmazásai állnak mögötte. És szörnyen mély pszichológiai bántalmazás is. Csak akkor nem alázták meg, amikor nem foglalkoztak vele. Csak hogy tisztázzuk, a legtöbb bántalmazott gyerekből nem lesz gyilkos.  Ahogyan nem változik minden pszichopata sem gyilkossá. Viszont akkora megaláztatások érték a szóban forgó ismeretlen alanyt, vagy tettest, hogy ez lett belőle. - mutatok  a képre amin egy valódi szörnyeteg feszített. - Íme néhány áldozata. - újabb klikk és ezúttal olyan képek tárulnak a tanulók elé, mely a gyilkos módszerét vette fel. Véres csonkok, kivágott méhek, leszaggatott bőr. Persze, ügyeltem arra a képek összevágásánál, hogy a gyenge idegzetűek is bírják de ettől függetlenül, ez a véres valóság. Ez a munkám. S ez így megy egy órán keresztül. Elmesélem mi alapján állítjuk fel a profilt, hogyan működünk, a média mennyire és hogyan lehet a segítségünkre és végül, miképp kaptam egy ezt a szörnyeteget. Az előadás végén aztán megköszöntem a figyelmet és elmondtam, ha bárkinek kérdése van, most még itt vagyok és egy rövid ideig elérhetnek az előadóhoz tartozó irodában.

zene: - | megjegyzés: - | szószám: 689 | ©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
↳ new orleans
► Age :
27
► Total posts :
23

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: The University of New Orleans Vas. Feb. 16, 2014 5:49 pm

- I'll be like a shadow
jaime w. & miss berkowitz, in the uni

Ha valaki azt mondja nekem az érettségi után, hogy én bizony röpke négy év múlva le fogom tenni a diplomát, képen röhögöm. Már azon is meglepődtem, mikor annak idején a sok elutasító levél között felbukkant egy, ami jó hírt közölt. Nem arról van szó, hogy hülye lennék, egyszerűen a szorgalommal vannak bajaim. Sose voltam az a fajta, aki már a határidő előtt egy héttel készen van a feladattal, inkább olyas valaki aki még haladékért esedezik, azt mondván, hogy már csak az utolsó simítások vannak hátra, miközben még neki sem kezdett a munkának. Igaz, az elmúlt két évben már muszáj volt ráfeküdnöm a tanulásra, hiszen itt a vizsgákat nem viccnek szánják. Még olyan alkalom is volt, mikor egyhuzamban több mint három napot töltöttem a könyvtárban, hogy befejezzem a dolgozatomat Dr. Knightnak, a 18. századi kínai kultúráról. Az a pasi témaadás terén igazi szadista tud lenni ha akar.
Most viszont nem hozzá, vagy a kedvenc antropológia professzoromhoz sietek ennyire, hanem egy vendég előadásra, amit a nemzeti köztudományra szakosodott diákoknak tartanak. Tehát nem nekem. De ez nem az jelenti, hogy nem fogok belógni, mikor az elvállalt plusz feladatom pont a bűnüldözésre fókuszál. Igazából ha nem keltette volna fel az érdeklődésemet a téma, maradnék a szokásos "bejárom-New-Orleans-összes-könyvtárát" módszeremnél. De így... Nos, mondjuk úgy, hogy vagyok olyan vakmerő, hogy a bemutató után megkeressem azt a bizonyos nyomozót, aki bevállalta az előadást, és kérjek tőle egy apró szívességet.
- Hé. Jaime, ugye? - kissé meglepődve fordulok a fiú felé, aki leszólít, és próbálom hasznosítani az arcmemóriámat. Semmi. Bár kitudja. Valószínűleg a gimis osztályfőnökömet se ismerném fel ha szembe jönne velem az utcán. - Ismerjük egymást? - vonom fel a szemöldökömet zavartan, miközben kihalászom a Twix csokimat az automatából, és belesüllyesztem a táskámba. Nem mintha annyira feszélyezve érezném magam egy másik tanszéken, de a csoki mindig segít ellazulni kínos helyzetekben.
- Volt egy buli a kampuszon pár hónapja. Nem baj, ha nem emlékszel rám, úgyis csak egy rövidet dumáltunk mielőtt lerókáztam volna a cipődet. - ahogy ezt kimondja, az arca rögtön átvált vörös árnyalatba, nekem pedig fogalmam sincs mit kéne reagálnom a dologra. A legcikibb az egészbe, hogy nekem semmi sem rémlik az egészből. Mondjuk ezt nem meglepő, hiszen én az ilyen bulikon legtöbbször rögtön az első húsz percben teljesen kiütöm magam. Nem vagyok büszke rá, de hé, carpe diem.
- Aha. Hát. Örültem. - gyors léptekkel kikerülöm a srácot, és rögtön az előadóterem felé veszem az urányt, mielőtt leesne neki, hogy...
- Hé, te nem antropológia szakon vagy?! - azta zsenikém, bingó! Viszont a világért sem fordultam volna vissza magyarázkodni, hogy nekem itt kell lennem ezen az előadáson, vagy pedig elúszik a lehetőségem egy igazán jó esszé megírásához. Így inkább ijedt nyuszi lévén belépek a terembe és a habozás nélkül elfoglalok egy helyet a hátsó sorban, ahol nem tűnök ki a tömegből. Nincs szükségem még több uncsi ügyvédcsemetére, meg jövendőbeli politikusra, akik megkérdőjelezhetik az ittlétem. Már így is eléggé kényelmetlen ez a a blézer, amit a beolvadás miatt vettem fel. Bele se merek gondolni, hogy képes valaki ilyesmit mindennap viselni.
Türelmetlenül dobolok a lábammal, és szinte szuggerálom az órámat. Miss Berkowitz. Természetesen rágugliztam, de semmi nem adott ki róla a kereső. Talán pont ez az oka, hogy ennyire felkeltette az érdeklődésemet a munkája?


531 PANIC CORD LESZ EZ JOBB IS


A hozzászólást Jaime D. Wilkers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 18, 2014 10:14 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
30
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: The University of New Orleans Hétf. Ápr. 22, 2013 11:02 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: The University of New Orleans

Vissza az elejére Go down

The University of New Orleans

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Francia negyed-