Cinikus mosoly ragyogta be arcom a felvezetés hallatán. Nem nehéz nyomást gyakorolni az emberekre. Ők a legidomíthatóbbak és legbefolyásolhatóbbak, épp ezért meg sem lep a válasz, egészen addig, míg szóba nem kerülnek a vérfarkasok és boszorkányok. Érdekes, nagyon érdekes. Mostanra sikerült felkelteni az érdeklődésem. Köztudottan rengeteg nagy erejű boszorkány, vagy azok leszármazottai éltek itt, habár változnak az idők. Ezzel viszont minden értelmet nyert, és az értetlenség nagyobb köveit is átszűrte az értelem szitája. Volt egy régi New Orleans-i boszi ismerősöm, aki csak úgy eltűnt. Tudtam, kihez forduljak, de a negyedben nem kaptam választ. Nem veszítek semmit, ha rákérdezek Marcel-nél is.
- Ezek szerint mindenkit ismersz..  Reese Redway-ről is hallanod kellett. Nem tudod mi lett vele? - tettem fel a kérdést csak úgy félvállról, majd tekintetem lassan lemászott róla és válla felett elnézve megakadt egy hallgatózón.
Meglehet, hogy a vámpír faj közel a virágkorhoz, de inkább kezd egy valóságshow-hoz hasonlítani a város, ahol minden lépésedet és mozzanatodat szemmel tartják, kihallgatják. Duruzsolását egy apró kacérra sikeredett mosollyal nyugtáztam.
- Azt hittem, csak hülyéskedsz.
Megnéztem magamnak a srácot, majd hitetlenkedő pillantást vetettem Marcel-ra, aki már javában a pincérnő vérté szívta. Engem sem kellett noszogatni, a lány vérének illatát megérezve mosolyra görbültek ajkaim, szemeim pedig elvörösödtek. Óvatosan a srác tarkójára simul bal tenyerem, jobbal pedig a mellkasán feszülő pólót ragadtam meg, miközben előbukkanó szemfogaim elérték puha bőrét, és felhasították azt. A friss vér ezerszer jobb volt a legmárkásabb italnál is, nagy kortyokban nyeltem, egyre szorosabban szorítva magamhoz a tehetetlen testet. Fülemben csengett egyre hevesebb szívverése. Néhány kortyot ittam belőle csupán, majd elszakadtam nyakától, és nem foglalkozva tovább vele, a házigazda felé fordulok.
- Túl szép ahhoz, hogy tartós legyen, de persze nem hangzik rosszul. - nyaltam le szám széléről maradék vöröslő mézet, de mielőtt folytattattam volna a hely ajnározását, a nasim nem bírt magával.
- Héééé.. Ha magadhoz tértél, húzz el innen. - hangzott el az igézet, és egy hirtelen, ám viszonylag visszafogott mozdulattal a bárpult széléhez koppantottam a törékeny buksiját.
Szemem követte ájult zuhanását, amire senki sem figyelt fel, amire csak pultos lány figyelt fel. Ő viszont nem mutatott túlzott érdeklődést az eset iránt.
- Áá.. szóval erre vannak idomítva, a tahóságra. - egyszerűsítem le fülbemászó szavait.
Nem szoktam kimondottan ok nélkül gyilkolászni, de hébe-hóba velem is előfordul, hogy elszalad a ló. Kedvtől függ. Egy lobbanékonyabb pillanatomban, vagy ha éppen valaki az életemre tör, -amire nincs bocsánat- folynia kell a vérnek. Az emberekkel viszont semmi bajom sincs, és nem célom, minden szembejövőnek kioltani az életét, csak szórakozom. Tudom, hol a határ. Intettem a csapos leányzónak egy újabb körért.
- Na és a barátaid mindenhova elkísérnek? Mert gondoltam elkalauzolhatnál néhány helyre, ahova érdemes még benéznem.. egyedül. Ha valaki ki akarna nyírni, ígérem, elbújhatsz mögöttem, megvédelek. - szemtelenkedtem, majd fintorral kísérve lehúztam a kézhez kapott kesernyés frissítőt.


♡ - ♡ 462 ♡ zene

Lexi ▼ Marcel

- Nem ígérem, hogy pont 72 kiló lesz de a vércsoportot garantálhatom. – Amelia, a kedvenc kis pultosom, nagyon is jól értette mire gondol Lexi és mikor megérkezett a whisky, már indult is el a személyzeti felé, nem is ok nélkül.
- Nahát, nahát. – vontam fel a szemöldököm. Nem hallott volna rólam? Hmm, hiba. Ezek szerint kissé jobban ki kell terjesztenem a szárnyaimat. A vámpíroknak tudnia kell, hogy New Orleans az enyém, hogy ide bármikor betérhetnek mert ez a hely a vámpírok valódi Mekkája, hála nekem. Mikor végre rádöbbent ki vagyok és már mondta is a magáét, elvigyorodtam.
- Ne hízelegj Lexi! – hangom mély, öblös volt és újra kortyoltam italomból. – Nem terrorizálom a lakosságot. Pusztán megtanítottam az embereket elfordítani a fejüket, félrenézni. Ebben a városban nem fenyegetnek a vérfarkasok és a boszorkányokat is meggyőztem, hogy nem tanácsos mágiát használniuk. Ez nem terror kedvesem. Ez a vámpír faj felemelkedése. – újabb kortyot ittam és az üres poharat a pultra csúsztattam.
Kellemesen elmosolyodtam amikor a halandó, akit Amy hozott, véletlen meglökte a hölgyet aki reflexszerűen emelte kezét kettőnk közé és mellkasomnak feszülve, akadályozta meg, hogy nekem dőljön… pedig én nem bánom, szóval nem is húzom az időt. Kezét eltolom és közel hajolok.
- A rossz kislányok a gyengéim de azért ők is megkapják a büntetést ha megszegik a szabályokat. – dörmögtem halkan bár hozzátenném; a vámpíroknak itt arany életük volt. Engedtem Amyt, had mutassa be a fiatal srácot Lexinek mire én csak halkan fűztem hozzá.
- A neve 72 kiló AB plusz. – Elég volt Ameliara pillantanom, hogy a kis kedvencem vegye a lapot és már lépett is elém, hogy megdöntse fejét. Nem izgatott különösebben, hogy Lexi végül hajlandó lesz-e belevésni fogait a srácba, annál sokkal jobban lekötött az én lányzóm. Mikor  végeztem, egy röpke csókot nyomtam Amy ajkaira és visszaengedtem dolgozni.
- Úgy látom, megfelel… – szóltam elégedetten ahogy a táplálkozó nőt néztem. Nem mondanám, hogy teljesen közömbös tudtam maradni, így inkább rendeltem még egy italt magamnak.
- Ebben a városban nem kell rettegnie a vámpíroknak. Szabadon ölhetnek ha akarnak, szabadon vadászhatnak… az áldozatok negyede amúgy is önkéntes véradó… ők ettől indulnak be. – mondtam és figyeltem ahogy a srác Lexi derekára emeli kezét majd meggondolva magát inkább a fenekére csap egy akkorát, hogy még nekem is jól esett a látvány.

Mire megfordultam, hogy a másik pohárkát is kiürítsem, már hűlt helyét sem láttam. Gondolhattam volna! Noha egy vasamba se került, sosem szerettem ha a piámmal szórakoznak. Mindennek van határa, hé! Hirtelen új énekes jelent meg a színpadon, és szinte birtokába vette a fényűzést, sokak figyelmét magára vonva. Az első véleményem róla az volt, hogy egy ripacs (nem is kicsi), de hallva a hangját, és látva, hogy a hallgatóság körében - többek között bennem is- a hangulat a tetőfokára hágott, már csak egy tehetséges ripacs. Érezhető a különbség! A zene ritmusára koppantottam a sarkammal a padlón, miközben néztem a show-t. Nem egy Bon Jovi, de ezt leszámítva jól nyomta. Otthonosan mozgott a megvilágításban, látszott rajta, hogy nem kezdő, az is lehet, hogy övé ez a club, hiszen kedvére járhat-kelhet fel és le a színpadról.
Annyi önkéntes csaj közül pont engem kellett kiszúrnia. Nyugis estének indult, de az is lehet, hogy nem így folytatódik.
- Egy 72 kilós "AB-" -ot! - feleltem inkább az úriembernek, mintsem a "rabszolgálanyak", aki nem értett belőle semmit. - De ha az nincs, megteszi a whisky, a jobbik fajtából, kösz. - egyáltalán nem volt semmiféle fennfennhéjázás és flegmatikus hangsúly abban a "kösz"-ben, mégis olyan érdektelennek hangzott. Fura!
Ettől függetlenül őszinte mosoly kúszott szám sarkába. Tisztában voltam vele, hogy a mai világban már nem csak egy kedves gesztus a meghívás.. sokkal több, tele hátsó szándékkal. Tekintete mondhatni égette a bőröm, ahogy végigvonultatta rajtam, nem leplezve szándékait. Hízelgő!
- Marcel, Marcel, Marcel.. - ízlelgettem a nevét, hátha a felvilágosodás szöget üt a fejemben, s bár ismerős volt a név, nem tudtam mihez kötni, és persze azt sem akartam, hogy ennél is jobban elszálljon magától.
- Nem, hirtelen nem ugrik be! Alexia Branson, de maradjunk a Lexiben, örvendek. - nyújtom a kezem felé, hogy farkasszemet nézve csattanjon a csók a kézfejemen.
Mihelyt szabaddá vált jobb kezem, azzal a lendülettel nyúlt a pohárét, amit a számhoz emeltem. A fanyar de jóleső íz, egyszerre csalt grimaszt és elismerést az arcomra. Ez a kiváló nedű, bizonyára nem terem minden sarkon! Sajátos!
- A te városod? - vontam fel kecsesen szemöldököm hitetlenkedve. -Áááá, szóval az a Marcel! A vámpír, aki királynak hiszi magát, és terrorizálja a lakosságot. Hallottam rólad és a szabályaidról. - bár nem volt válasz a kérdésére mégis kikívánkoztak belőlem a gondolatok.
Nem hiszem, hogy meglepetést okoztam neki ezzel a kijelentéssel. Hallottam ezt-azt, de nem tudom hitelt adjak e a pletykáknak. Én is vetettem rá néhány hosszabb pillantást, ami bőven elég volt, ahhoz, hogy megállapítsak egy-két dolgot. Például: büszke, céltudatos, rámenős, és a látottak alapján szívtipró.
- Kár... nem vagyok túl szófogadó. Mit gondolsz, tartanom kéne bármitől is? - fordultam felé kacéran, teljes vállszélességgel, majd hátulról hirtelen lökés ért.
Reflexszerűen kaptam fel a kezem, így mellkasánál támasztottam meg magam, hogy a kelleténél ne kerüljek közelebb még véletlenül sem. Volt valami vészjósló, még is izgalmas benne. Talán jobban teszem, ha vigyázok vele?!


♡ ♡ 478 ♡ zene

Lexi ▼ Marcel

Mindig is imádtam a bulikat. Miközben távol tartottam a vérfarkasokat, kordában tartottam a boszorkányokat és végeztem azokkal akik ellenem szervezkedtek, mindig szakítottam időt arra, hogy egy jót bulizzak és ez ma sem volt másképp. New Orleans pedig mindig is pezsgett az élettől, ahogy ez ma éjszaka sem volt másképpen. Felszabadultan, gondoktól mentesen szórakoztam a közeli barátaim körében; persze a mi szórakozásunk némiképp eltért az emberekétől. A lüktető, dobbanó szívek, a hangos sóhajok tengerében hajoltam rá a lány nyakára. Éreztem, ahogy a szíve hevesebben kezd verni, csípőjét nekem nyomta, körmeit a vállamba vájta. Nem mintha bántam volna amit csinál így megadtam amit akart és fogaim a nyakába vájva kezdtem el szívni a vérét, mohón és látszólag csillapíthatatlanul. Persze nem volt rá szükségem de végeztem vele. Ott halt meg a tömegben és senki még csak észre sem vette, akik viszont mégis, azok már vitték is el a testét, hogy ne rontsa tovább a hangulatot.
Ahogy az a királytól elvárható, ezek után nem a tömegben kellett keresni. A club színpadán, a mikrofonnal a kezemben énekeltem az egyik kedvenc dalomat, egyszerre dobbantva meg ki tudja mennyi női szívet és nyújtva szórakozást barátaimnak is. Akkor pillantottam meg amikor véget ért a dal; a kis szőke a pultnál pózolt, készen arra, hogy valaki meghívja végre egy italra, no meg egy éjszakára, ahogy elnéztem. Nem kellett sokáig várnia, a király megérkezett.
- A szokásosat Amy… - szóltam a kedvenc pultosomnak majd Lexi felé fordultam – és a hölgynek mit szabad? – kérdeztem vigyorogva és ajkaimba haraptam ahogy végigmértem. Ahogy Lexi is leadta rendelését, kezet nyújtottam.
- Marcel Lioncourt. Feltételezem már hallottad a nevem. – kezet csókoltam ha elfogadta az üdvözlésem. Persze le is rázhatott; ha ezt tette, azonnal a nyomába eredtem. Engem nem lehet csak úgy lerázni. Nem igazán szívleltem ha mégis megtették. Lehúzva az italomat rendeltem rögtön egy újabb kört, természetesen Lexinek is.
- Mi szél hozott a városomba, kedvesem? – nem vesződtem azzal, hogy ne tűnjek olyannak amilyen nem vagyok. Ha az évek alatt megtanultam valamit, akkor az az volt, hogy azért lettem király, mert az akartam lenni. A nyomorból küzdöttem fel magam és lám. Az egész város tudja, hogy velem nem érdemes ujjat húzni. Mondanom sem kell, hogy barátaim árnyékként követtek bennünket.

New Orleans, ahol napszaktól függetlenül sosem áll meg az élet. Szórakozás, zene, ital, vér.. feltűnésmentesség! Rég nem jártam itt, túl sok minden változott! Vagy talán az emlékeim koptak meg erről a helyről?! Annyi biztos, vérpezsdítően tartalmas életem volt eddig, és remélem, ez után sem változik meg! Már alkonyult, a nap vörösen izzott, ahogy a horizonton egyre lejjebb és lejjebb vándorolt, míg végül elnyelték a magasló épületek. Láttam az utolsó fénynyalábokat is elfakulni, de a sötétség még váratott magára. A Hold ezüstszínben pompázott, viszont ez igazán elenyésző látvány volt a belváros feltűnő, és csalogató esti fényei mellett. Mintha teljesen átalakult volna.. levetkőzte gátlásait, és szolid külsejét, hogy kacér buzgalmával édesgesse magához az ideérkezőket, vagy éppen újat mutasson az ittenieknek. Aki itt nem érzi jól magát, az forduljon dili dokihoz! Egymást érték a rivalizáló szórakozóhely, pubok, kocsmák. Hosszú még az éjszaka...
A lámpaoszlopok egymás után gyúltak ki, láncreakciószerűen, és világították meg halovány, narancsos színükkel a macskaköveket. Mintha nem akarták volna elbirtokolni a rivaldafényt, inkább közrejátszottak, hogy az emberek könnyen és gyorsan érjék el a kívánt helyet. Ugyan akkor bátorsággal tölti meg a járókelők szívét, vagy meghitt pillanatokkal kínálja a járda kopottas padjain üldögélő párokat. Persze senki sem figyel fel rá, vagy talán inkább nem fordítanak neki nagyobb jelentőséget. Hosszú hajam a kulcscsontom verte, miközben derűs arccal, és magabiztos léptekkel vonultam az úton, elhaladva néhány bezárt üzlet mellett. Akarva-akaratlanul dörzsölgettem meg ujjamon a napgyűrűt. Minden bizonnyal a kirakatban csillogó, magával ragadó ékszerek befolyására. Habár, csak egy pillanatig csodáltam meg őket, káprázatos csillogásuk beivódott emlékezetemben. Sosem voltam az a lány, aki imádja a csilli-villi dolgokat és hercegnőnek képzeli magát, habár nem tagadom.. mutatós darabok!
Nem kódorogtam kint órákig, tapsra várva, végtére is nem e fajta városnézésre jöttem. Jobb szeretem, ha a buli körülöttem van, nem pedig kívülről bámulni, hogy mások milyen jót mulatnak! Egy ígéretes helyet választottam elsőként! Már messziről hallottam a zenét, minek ritmusa lassan lábamba költözött, és a jó hangulat egyértelmű jelei is belopták magukat a fülembe. Kitártam az ajtót, majd átlépve a küszöböt, elvegyültem a tömegben pillanatok alatt. Amit a legjobban szeretek az az élő zene, egyszerűen nem lehet megunni. Nem is fogtam vissza magam! Áttáncoltam az egész parkettet, akaratlanul hozzásimulva sokakhoz, de nem törődtem velük. Kisimítottam rakoncátlan tincseimet az arcomból, majd a bárpulthoz léptem, hogy hidratáljam magam.
- Két tequilát, só nélkül! - szóltam oda a pultos lánynak, és nézem, ahogy kitölti, majd elém rakja azokat, egy-egy citromdarabbal együtt.
Hmm, a szokásos pohárkoppanás, ahogy a pult lapjának ütközik. A dohányszag, ami a légben terjengett, nem fedte el a szesz és citrom kívánatos aromáját.
- Ne is fáradj, a ház ajándéka volt. - vájtam tekintetem a lánykáéba, mire helyeslően bólintott, és eltűnt a pult mögött, hogy újabb iszákosokat szolgáljon ki.
Felemeltem az egyik poharat és a hozzá tartozó citromot, majd megfordultam, hátam pedig a pult oldalának támasztottam. Érdeklődő, sokat sejtető fizimiskával pásztáztam végig a helyiséget, és az előttem táncolókat. Nyelvem hegyét végighúztam fogaimon, majd lassan a mellettem könyökölő pasasra emeltem íriszeim, és mosollyal ajkaimon megemeltem a poharam, mielőtt lehúztam volna. Nem vártam, meg, hogy fintor üljön ki az arcomra, beleharaptam a karikába, és élveztem, ahogy legördül a torkomon, lágyan simogatva azt. A mai vámpírok egyre hanyagabbak, már azzal sem foglalkoznak, hogy meglátják őket akció közben. Ennek remek példája Damon, de most nem róla van szó. A mellettem álló férfi is az volt, ahogy a tömegben néhányan.. éreztem azt a feszült bizsergést, ami minden alkalommal jelen van, ha vámpírral van dolgom.


♡ lesz ennél jobb is ♡ 564 ♡ zene