Egy másik világ, egy másik élet. Régen elveszett dolgok. Vajon miért vágyom most utánuk? Ó igen, olyan egyszerű a válasz. Szeretném, ha mások lennének a körülmények. Tényleg. Nem vagyok olyan nagy szörnyeteg, mint mások hisznek. Nem okoz örömöt, hogy a saját gyermekeim pusztulására kell törnöm. Ha lehetne, elkerülném. De ennek meg kell történnie.
Sosem lett volna szabad létrehoznom ezt a fajt. Súlyos hibát követtem el oly sok évszázaddal ezelőtt. Félelem szülte tett volt. Minden gyermekem biztonságban akartam tudni. Ez a vágy vezetett. Kettőt már addig is elvesztettem. Tenni akartam valamit, hogy a többieknek semmi bántódása ne eshessen. Hát ezt műveltem! Most már azt kívánom, bár az idő, vagy a farkasok vették volna el őket tőlem. Ha nem avatkozom bele, talán minden máshogy, sokkal jobban alakult volna. Talán hiba volt a túlzott félelem. Pusztulásra ítéltem a tulajdon gyermekeimet. Akkor régen már elragadtam az életüket, most pedig arra készülök, hogy minden mást is elvegyek, ami esetleg megmaradhatott. Miféle szörnyeteg vagyok én? De nincs más út. Nem lehet.
Még mindig szeretem őket... persze ezt senki sem hinné el. Hogyan is hihetné? Miféle anya tör könyörtelenül saját gyermekei vesztére? Egy szörnyeteg, aki szörnyeket alkotott. Ez vagyok én. Könyörtelen. Hideg. Valaki, aki akármit hajlandó lenne felhasználni a céljai érdekében. Bármit és bárkit. De mindennek ellenére még mindig szeretem őket. Ezt az érzést semmi sem lehet képes kitörölni a szívemből. Viszont mindez már... nem számít. Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan dolgok, mint az érzések, befolyásolhassanak. Ezt mindenképp meg kell tennem. Ki kell törölnöm a fejemből minden zavaró gondolatot. Semmi sem ingathat meg, semmi sem állhat az utamba. Ha a szívem mást is mond, az eszem tudja, hogy helyes, amit teszek. Még akkor is, ha ebben senki más nem értene egyet velem. Véget kell vetni ennek... az egésznek véget kell érnie. Súlyos hibát követtem el ezer évvel ezelőtt. Most itt az ideje, hogy kijavítsam. Nem törődhetek semmi mással. Nem érdekelhet sem a fájdalom, sem a megvetés, sem a gyűlölet.
Ó látom én, hogyan tekint rám mindenki. Azt hiszik, hogy számomra ez olyan könnyű? Nyilván. Hiszen könnyebb, mint megérteni, hogy... talán én sem pusztán szórakozásból teszem ezt. Ezer év borzalmasan hosszú idő. Egyetlen halandó sem tapasztalhatja meg, ám ők mégis megélték. Nincs ez így rendjén. Egyetlen lénynek sem lenne szabad ennyi éven keresztül a Földön járnia. Ők mégis itt vannak. Én tettem őket azzá, amik ma. Örökkévalók. Vérivók. Rémalakok.
Ezer éve élnek ők. Ennyi időn át figyeltem minden tettüket. Hibáztam s ezért kirótták rám a méltó büntetést. Ám az még koránt sem ért véget. Hiába élek, hiába járhatok ismét ezen a világon, a földön, ahol mindez kezdetét vette, de még mindig büntetnek.
És nem is hiszem, hogy valaha véget ér majd. Ezt sem azért teszem, hogy én megszabaduljak. Nem vágyom rá, hogy feloldozzanak. Nem, erre az egészre azért van szükség, hogy többé egyetlen lélek se szenvedhessen amiatt, amit én tettem. Ezer év telt már el azóta. Épp itt az ideje, hogy helyrebillenjen az egyensúly. Meg kell tennem! Muszáj! Nincs más választásom! Higgyenek csak szívtelen szörnyetegnek, ha jólesik nekik, de láttam, amit láttam. Ha ezer éven át ők figyelték volna a vérontást, a pusztítást... ebbe mindenki belefáradt volna. Én okoztam. Az én bűnöm. Minden könnycsepp, minden egyes áldozat... az én hibám. És a gyermekeim.. a tulajdon gyermekeim voltak az elsők, kiknek ártottam. Régi bűn. Kínzó önvád. Ez tényleg az én hibám.
Rebekah hidegsége, rám vetett pillantása jobban fáj mindennél. De én hoztam ezt magamra. Most pedig már nem riaszthat vissza, hogy mennyire megvetnek engem. Nem inoghatok meg. Nem gyötörhetnek kétségek. De hisz nem is kétkedem! Nem szabad! Nem lehet!
Olyan különös dolog ez, mikor mást mond az ész és egészen mást a szív. Ám most csakis az eszemre hallgathatok. Hiszen tudom, hogy amit teszek, az helyes. Bizonyos szempontból nézve legalábbis. Ők sosem fogják megérteni. Mások számára én vagyok a szörnyeteg. Hideg, kegyetlen teremtmény, aki egycsapásra képes lenne kioltani milliók életét. De meg kell lennie! Sosem lett volna szabad létrejönnie ennek a fajnak. Ha nem hibázok akkor régen, sosem járnának a világon ilyen teremtmények. Úgy kellett volna lennie! Sosem lett volna szabad beleavatkoznom!
Most pedig ismét nekem kell a legdrágábbak végzetét kovácsolni. Egyszer már a vesztüket okoztam, most pedig még egyszer meg kell tennem. El lehet viselni az ilyesmit? Ők nyilván azt hiszik, könnyű szerrel teszem mindezt. Nem is baj. Szavakkal már nem győzhetek meg senkit sem az igazamról. Ők nem látták, ők nem élték át mindazt, amit én.
Ezer év. Ezer átkozott, kínokkal terhes év. Mert anyaként mire kellene vágynom? Ott lenni Rebekah esküvőjén. Figyelni, ahogy mindegyiküknek boldog, békés élete lesz. Valaki olyannak az oldalukon, aki szereti őket, s kit viszont tudnak szeretni. Ám egy ilyen élet reményétől már régen megfosztottam őket. Magamat pedig attól, hogy... az anyjuk legyek.
Benne mindig is... hatalmas volt a dac. Büszke, bátor leányom, mennyit kellett máris szenvedned. Mennyi csalódás és árulás... és ez talán mind közül a legrosszabb. Tudom, hogy amit teszek, az ő szemükben nem helyes. Sehogy sem tudnám megindokolni... rávenni őket, hogy az én szemszögemből nézzék a dolgokat. Sosem fogják megérteni. A szavaknak már nincs értelme. Hajtogathatnám tovább a magam igazát, ám... Nem változtatna semmin sem. Az érzésekkel éppen ez a helyzet. Nem tűntek el. Nem feledtem el a múltat... ám mégis... ezt meg kell tennem.
- Beszélgetni jöttem, Rebekah – adok végül választ a kérdésére. Persze nem lep meg, hogy ő nem szeretne velem társalogni. Mi mondandója lenne még számomra? - Most nem azért jöttem, hogy ártsak neked. Egyszerűen csak... látni szerettelek volna.
Rebekah... milyen gyönyörű is az én lányom. Nyomtalanul röppent el felette ezer év. Más helyzetben, más személyek között ez örömteli találkozás is lehetne. Ám számunkra ez nem adatott meg. Akárhonnan nézem... ez csakis az én hibám. Az én varázslatom, az én gyávaságom, az én bűnöm... most pedig valami olyasmire készülök, amihez képest mindezek apró semmiségek csupán. Rengetegen élnek már a világon – talán százezrek, talán még többek -, akik ebbe a fajba tartoznak. Igaz, hogy vannak, akik próbálnak jók lenni, beilleszkedni, egyszerűen csak élni... ám mégis... túl nagy a kockázat. Nem mind ilyenek. Sokukban még a vágy sincs meg, hogy megőrizzenek néhány szilánkot elveszett emberségükből. Nem maradhat így tovább! Nem létezhetnek tovább.
Ím itt vagyok én, a gyilkos, a legnagyobb szörnyeteg. Szemrebbenés nélkül elveszek majd ennyi életet. Tudom... jól tudom, mit gondolnak rólam, de nem érdekelhet. Nem változtat semmit. Itt már rég nem lényeges, hogy mit mond a szív... nem számít, hogy mit érzek... az pedig főleg nem, hogy más helyzetben mit tennék, hogyan cselekednék. Megvan a feladatom. Csak ezzel törődhetek.
- Azt hiszed, hogy számomra olyan könnyű ez? - egyszerű kérdés. Elkínzott pillantás, szomorú félmosoly. Nem tudom, mit is várok ettől a beszélgetéstől. Bármi lesz is... semmit sem változtat meg. A munkát attól még ugyanúgy be kell fejezni. - Tényleg azt hiszed, hogy azért teszem ezt, mert ezt szeretném? Rebekah... ennek meg kell lennie! Nem mondok semmit. Mi értelme lenne? Ha azt láttad és élted volna át, mint én, te sem vélekednél másképp. De nem fogok ezzel takarózni. Nem érthetitek meg. Számotokra én vagyok a szörnyeteg. De úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell. Azt hiszed, hogy boldog vagyok így? Hogy amikor rád nézek, a gyűlöletet látom az arcodon? Hogy örömet okozna a pusztítás, a tömegmészárlás?
Felemelem a jobb kezemet és megpróbálom megérinteni az arcát. Persze fel vagyok rá készülve, hogy hátralép, vagy máshogy akadályozza majd meg. Nem is tudom... nem akarok semmit. Ez csak... egy ösztönös reakció. Ahogy a szomorú mosoly is az arcomon.
- Ha akkor régen nem teszem ezt... minden máshogy alakult volna – jegyzem meg. - Te nem vágysz néha erre? Elcserélted volna ezt az ezredévet egy halandó életért? Lehet, hogy nem hiszed el... vagy talán nem is érdekel... de én tényleg bánom. Csak sajnos... ez már semmin sem változtat. A múltat nem lehet eltörölni. Csak kijavítani a régi hibákat.

Szomorú félmosoly tűnik fel arcomon.
Tudtam. Pontosan tudtam, mi lesz Rebekah reakciója. Ugyan mi más is lehetne? Számára én már rég nem az édesanya vagyok. Gonosz. Szívtelen. Kegyetlen. Valaki, aki minden erejével azon munkálkodik, hogy őt elpusztíthassa. Őt és mindazt, ami még fontos neki.
Ez számomra sem könnyű. Téved, ha azt hiszi, hogy azért teszem ezt, mert épp nincs más dolgom. Puszta szórakozásból. Bosszúból. Nem. Ennek így kell lennie. És fáj a szívem. Jobban, mint életem során bármikor. Jobban, mint az ezer év alatt, míg őket kellett figyelnem... míg a büntetésem töltöttem. Nem feledhetem el, hogy ők az én gyermekeim. Hogy is feledhetném? Hogy is tűnhetne el a szeretet, amit hajdan éreztem... és még most is érzek irántuk?
Persze ők mindezt nem tudják... ha pedig elmondanám, hát nem hinném el.
Hiszen ha szeretem őket, miért vágyom a halálukra? Ők sosem fogják megérteni, hogy eljött az idő. Hibáztam, súlyos hibát követtem el ezer évvel ezelőtt. Sosem lett volna szabad a férjemre hallgatnom. Sosem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom Ayana szavait. Sosem lett volna szabad tétlenül figyelnem, ahogy szíven szúrta őket. Túl sok hibát követtem el annak idején. Megbüntettek érte. Ezer éven át szenvedtem... figyeltem, láttam és éreztem mindent, amit tettek. Az a számtalan élet, számtalan könny... tengernyi vér. Minden az én hibámból történt! Már akkor régen pusztulásra ítéltem őket, hiszen... egyszerűen nem létezhetnek tovább.
Sosem lett volna szabad létrejönniük ezeknek a lényeknek.
Itt már nem számít az anyai szeretet. Itt már nincs helye a kétségeknek. Nem szabad... nem érdekelhet mások véleménye. Ezer év rendkívül hosszú idő. Tudom, hogy helyesen cselekszem. Mindazok után amit láttam... tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehet másképp. Ők talán sosem fogják megérteni... átlátni, de... nem törődhetek ezzel. Már régen nem számít, hogy mit tennék más helyzetben. Látom magam előtt a végkifejletet, és ez elkerülhetetlen.
Túlságosan régen húzódik már ez a dolog. Ezúttal nem követek el hibákat. Ez alkalommal nem lesz rá lehetőségük, hogy az utamba álljanak. Most valóban eljön számukra a vég. Éppen itt az ideje. Túlságosan is sokat éltek már. Egyetlen lénynek sem lenne szabad ezer évig ezen a világon járnia. Az egyensúly felborult... talán a természet tett dolgokat, hogy minimalizálja a kárt, de... De ez nem volt elég. Több kell. Sajnos több kell. Vissza kell billenteni a mérleg nyelvét.
Ezt pedig nem lehet máshogy... Meg kell halniuk! Véget kell érnie!
Nem csoda, hogy szörnyetegnek tartanak. Egyszerre ezer... sőt talán tízezer teremtmény fog meghalni az én kezem által. Egy tömegmészárlás vajon jóváteheti az ezer éve elkövetett bűnöket? Aligha. Nem hiszem. Engem már semmi sem oldozhat fel... de nem is ezt keresem.
Jóvá kell tenni azt a régi hibát. Több kár... több halál nem történhet emiatt.
Mindennek ára van... Súlyos ára van.
- Nézz rám, Rebekah – szólítom meg ismét.
Hideg elutasítás. Nem meglepő. Nem is vártam mást. Nem várhattam, hogy másképp üdvözöl majd. Hogy köszönthetné másképp azt, akiről tudja, hogy a vesztére tör? Ráadásul ez a személy... a saját édesanyja. Csak sejtem, mit érezhet... mert teljesen átérezni, nem tudom.
Ez túl nagy árulás. Túl nagy bűn. Gonosz. Szörnyeteg. Talán tényleg az vagy.
Nem is kérdéses. Nincsenek kétségeim. Ezzel kapcsolatban sem.
- Nem megyek sehova, ameddig nem beszéltünk! - jelentem ki.
Rebekah, az én gyönyörű lányom. Régen... régen annyira más volt a kapcsolatunk. Azt hiszem, ezt teljes egészében én romboltam le. De nem inoghatok meg. Nem számít, hogy mit érzek... kétségeim akkor sincsenek. Tudom, hogy helyes amit teszek. Talán nehéz, de akkor is helyes!
Ha azt nézte volna végig... ha ezer éven át azt figyelte volna, amit én...
Akkor ő is megértené. Így azonban erre esély sincs.
Miért vagyok mégis itt? Mire számítok ettől a találkozótól? Hiszen valószínűleg csupán azért nem támadt még rám, mert tudja, hogy nem jöttem volna ide előkészületek, óvintézkedések nélkül. Annyira nem vagyok ostoba. Tudom, hogy mind legalább annyira akarják a halálomat, mint én az övéket. Csakhogy... ők gyűlölnek is.
Nem értik. Nem érthetik.
A tekintetem végigsiklik a temérdek behordott ruhán. Nagy készülődés közben sikerült megérkeznem... megzavartam valamiben, ami számára jelenleg talán a legfontosabb elfoglaltság. Gyönyörű lányom. Mindegy, milyen bálról van ró, túl tud ragyogni mindenkit.
Gyorsan tovaröppenő gondolat... Egy másik világ... egy másik helyzet... egy normális anya... egy hétköznapi lány... Amilyenek annak idején voltunk. Még mielőtt kezdetét vette volna...
Minden.
Mások sosem lehetnek képesek megérteni, hogyan akarhatom megölni a gyermekeim, és hogy lehetek képes eközben azt állítani, hogy még mindig szeretem őket. Nem is várom el. Senkitől sem várom ezt. Tudom, hogy nem várhatom. Nekem azonban végig kell csinálnom.
Az ő érdekük is, hogy... ne okozhassanak több szenvedést.
- Mindegy, mit veszel fel, most is te leszel a legszebb. - Apró megjegyzés. Nem is tudom, miért csúszik ki a számon. De tény, hogy igaz. Rebekah... egyetlen leányom...

A ház. Az emlékek. Kísértő képek.
A gyermekeim. Elsődleges célpontjaim. Ó, ez úgy hangzik, mintha egy igazi szörnyeteg mondaná. Miféle anya akarhat véget vetni a gyermekei életének? De én egyszer már megtettem. Akkor régen megírtam a végzetüket, s a sors most beteljesüléséhez közeleg. Az ő halálukkal minden tagja eltűnik ennek az elátkozott fajnak. Számtalan élet. Számtalan halál. Mind az én kezemhez tapad majd, de így kell lennie. Nem történhet másképp. Mióta visszatértem Mystic Fallsba még egyikükkel sem találkoztam. Talán most sem kellene... Haszna nem lehet. Ám... egy titok sem maradhat örökké titok. Előbb vagy utóbb úgyis megtudják. Nem rejtőzködöm... nem bújkálok...
Lassan sétálok a szobája felé. Rebekah, egyetlen leányom. Ezer éven át figyeltem őt. Hosszú idő. Túl sok idő. Mit várok ettől? Mit akarok itt? Nem lesz barátságos beszélgetés. Számukra rég nem lehetséges a boldog viszontlátás. Számára én vagyok a szörnyeteg. Ó, ő biztosan nem örül majd, hogy ismét a városban vagyok. Tudni fogja, hogy miért jöttem. Nincs több hazugság. Nem lesz több titok. Rebekah drágám, azt kívánom, bárcsak másképp lehetne, de... Nem lehet. Nincs rá mód. Elkerülhetetlenül közeleg a végzet. Akkor rég súlyos hibát követtem el. Most ideje jóvátennem. Ám a bűneim árát leginkább ti fizetitek majd meg. Meg kell lennie. El kell végezni a feladatot.
Gyilkos. Áruló. Kegyetlen. Tulajdon gyermekei hóhéra.
Nem véletlen, hogy szörnyetegnek tartanak. Talán az is vagyok. Egy szörny, aki szörnyetegeket teremt. Sosem lett volna szabad akkor rég megtennem... De a múltat már nem írhatom át. Csakis a jövőt változtathatom meg. Nem járják már soká a földet ezek a... kreatúrák...
Nem kétkedek. Nem ingok meg. Nem visszakozom. Nem lehet. Nincs rá mód. Nem számítanak az érzések. Itt és most már semmi helyük sincs. Egy anya nem ölheti meg a gyermekeit... elképzelhetetlen gonoszság, fájdalmas árulás... ám mégis erre kényszerülök.
Az én hibám. Az én bűnöm. De helyrehozom. Épp itt az ideje, hogy megtegyem.
Nem lesz több hiba, nem lesz több kudarc.
Talán már tudja is, hogy jövök. A vámpír érzékei... természetellenes idő. De nem is akarok rejtőzködni. Most nem. Most nem. Ez a beszélgetés semmit sem fog számítani. Rég eldöntetett. Megváltoztathatatlan. Megcáfolhatatlan. Azt teszem, amit tennem kell.
Ám ezt senki sem érti meg. Én a szörnyeteg, ők az áldozatok...
Különös szerepek ezek.
A ruháival van elfoglalva, mikor megérkezem. Rebekah... Rebekah... Gyönyörű lányom. Az egyetlen lányom. Régen annyira más volt minden. Bárcsak ne ítéltem volna őket erre. Sokkal egyszerűbb... sokkal könnyebb lenne, ha sosem teszem meg.
Bűn és bűnhődés. Kín és fájdalom.
- Rebekah – szólítom meg végül, ám mást már nem mondok.