Bevallom, egy kicsit én is kimerült voltam. Ez a nap tele volt eseményekkel, és közel sem jutottam túl a nehezén. Még mindig meg kellett puhítanom Scarlett-et, ráadásul egy találkozóm is akadt a boszorkánnyal. Nehéz volt nekem is, hisz a legjobb barátomat készülök elárulni, de ha mérlegelnem kéne, hogy ki fontosabb ő vagy Scarlett, akkor a válaszom egyszerű. Még szép hogy Scarlett! Egy igazi barom voltam, amiért elsősorban kikapcsoltam az érzelmeimet. Nyápic, amiért nem mertem szembeszállni érzelmeimmel. Hagyni kellett volna, hogy hadd szenvedjek, de nem.. Egy kicsi fájdalmat nem bírtam elviselni, és meg is kaptam érte a megfelelő büntetést! Elvették tőlem azt az egy embert, aki számomra a világot jelenti. Én pedig addig nem fogok nyugton maradni, ameddig vissza nem szerzem őt. Évekig, akár évtizedekig fogok érte küzdeni! Nem hazudtam neki az érzelmeimről, történjék bármi, legyen akárhány éves én ugyanúgy fogom szeretni őt. Vagy talán még jobban.. - Jól teszed. - feleltem, megtörve a csöndet mely kísértetiesen ránk telepedett. Nem figyeltem magam mögé, holott legszívesebben éhes pillantásomat rávetném. Kecses, nőies idomaira már oly rég óta áhítoztam, de nem.. Muszáj volt ellent állni a férfi ösztöneimnek, nem szerettem volna ennél is lejjebb süllyedni tekintetében. Mikor rá emeltem pillantásomat már az ágyban feküdt nyakig beburkolózva. Eleinte úgy volt, hogy a kanapén fogok aludni, de miután láttam, hogy az ágy szélére feküdt, felcsillant szememben a remény. Tehát azt szeretné, vagy legalább is tudat alatt azt sugallja, hogy töltsem vele az éjszakát.. Ez már haladást jelentett! Óvatosan bebújtam mellé az ágyba, ügyelve arra, hogy le ne húzzam róla a takarót, vagy arra, hogy hozzáérjek. Egy rossz mozdulat és repülök az ágyból. Pont úgy fordultam, hogy a háta legyen velem szembe. Ha már az arcát nem láthattam, akkor legalább a hátát igen. Végigpillantottam hosszú szőke haján, és égetett a vágy, hogy beletúrjak. - Lehet, hogy most reménytelennek tűnik a helyzetünk, de hidd el, hogy túljutunk ezen. - suttogtam, mert levegővételéből még hallottam, hogy fent van. Ha aludna, egyenletesebb lenne. Lehunytam szememet, és vártam, hogy az álom elragadjon, kipihenve a mai nap eseményeit. Ráadásul szükségem volt a felfrissülésre, hisz holnap minden kezdődött elölről...
BEFEJEZVE! köszönöm szépen a játékot, szépségem.
▼ xxx ▼ ▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ ▼ scalexander ♡ ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Alex hálószobája Szer. Dec. 24, 2014 1:15 am
Nem egészen értettem hirtelen a nevetést. Mégis mit talált ezen olyan viccesnek? Mi volt olyan vicces abban, hogy nem tudtam, hogyan bízhatnék meg benne ezek után? Én nem találtam ebben semmi vicceset. Inkább szomorú volt. Régen amilyen jónak tűnt a kapcsolatunk, most annyira tűnt reménytelennek. De túl szép is volt, hogy igaz legyen. Ő vámpír, én ember… vadász. Ebből sosem sülhet ki semmi jó. Annyi év után azt hittem, végre velem is történik valami, amitől kicsit boldog lehetek, de tévedtem. Az egész egy átverésnek tűnt, csupán egy játéknak. Legalábbis én annak hittem. Megnyíltam előtte, közel engedtem magamhoz, aztán jött a csalódás. Egyik pillanatban még a fellegekben éreztem magam, aztán a következőben már puff… Hatalmasat koppantam. De tanultam a leckéből. Azóta senkit sem engedtem közel. Falat emeltem magam körül, ami egészen ma estig szilárdan állt. Biztonságban éreztem eddig mögötte magam. Azonban ma az egész egy szempillantás alatt omlott össze. Ilyen hatással volna az emberekre a halál közeledte? Elvesztik a bátorságukat? Vagy ez csak velem történt meg? Nem tudom. De abban a pillanatban, mielőtt a penge végigsiklott nyakamon, félelmet éreztem minden egyes porcikámban. Féltem, hogy vége lesz ennek az egésznek, én pedig csak egy darab élettelen tárgy leszek, amit el lehet temetni. A fal megszűnt létezni, a könnyekkel pedig látni engedtem egy darabot magamból, abból a részemből, amit annyira próbáltam rejtegetni. De aztán másképp alakultak a dolgok. Nem lett vége semminek, ellenben nem tudtam olyan gyorsan visszaépíteni a falamat, mint azt akartam. Dühvel és ingerültséggel próbáltam leplezni a csalódottságot, de ez sem tartott örökké. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt. Megtörténtek éreztem magam. Még sosem voltam ilyen helyzetben, igaz, még a torkomat sem vágták el ezelőtt. Tehetetlen voltam, csak álltam Alex előtt és próbáltam dühös lenni rá. És sikerült is egy darabig. Egy apró szócska viszont ezt is megváltoztatta. Szeret? Teljesen lefagytam. Fogalmam sincs, miért lepődtem meg ezen ennyire. Vagy ez természetes reakció volt? Már korábban is mondta, még mielőtt megtudtam volna, hogy jelképesen ő volt a vámpír, aki tönkretette az életemet. De miután kiderült az igazság, annyira valótlannak tűnt az egész. Csak egy mesének, amivel a közelembe tudott férkőzni. Most viszont… elhittem. Szerettem volna elhinni. Egy magamfajta nem kap sok szeretetet. Vadász vagyok, nincs időm ilyenekre. Természetfeletti lények gyilkolásában utazom, a romantika meg a kapcsolatok valahogy nem az én asztalom. Eddig nem is nagyon volt olyan férfi, aki ilyen hatást gyakorolt volna rám. Hiába volt vámpír, hiába volt gonosz, hiába ragadta el mellőlem a húgomat sok-sok évvel ezelőtt… kiváltott belőlem valamit, amit más nem. Hülye kémia. Mindig is gyűlöltem, ezek után meg pláne. Minden, amit ezután mondott, elsuhant a fülem mellett. Ez az egyetlen szócska visszhangzott a fejemben és a sok rossz dolog mellett jó érzéssel töltött el. Akkor kaptam fel a fejem egyedül, amikor hátat fordított nekem és az ágy felé indult. Ide-oda kapkodtam fejemmel és igyekeztem összeszedni magam. -Átveszem a ruháimat – suttogtam halkan és a már korábban említett szekrény felé indultam. Kikaptam a legalsó polcról egy nadrágot és egy felsőt, amik először a kezem ügyébe akadtak. Ráérős léptekkel az ágyhoz sétáltam, leültem annak szélére, majd hátat fordítva Alexnek egy szempillantás alatt átvettem a felsőmet és a nadrágomat. A vizes holmikkal nem foglalkoztam, csak ledobtam őket a földre. Éreztem magamon a kimerültséget és a fáradtságot. Erőtlenül bekúsztam a takaró alá és az ágy széléhez húzódtam. Továbbra is hátat fordítottam a vámpírnak. Nyakig magamra húztam a takarót, de egyelőre még nem csuktam le a szemeim. Csak a falat bámultam és az járt a fejemben, amit korábban mondott. Szeret. Halványan megmosolyogtatott a tény, de ezt szerencsére ő nem láthatta, ha csak nincs röntgen szeme.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: gyengusz † words: passz
A plafont bámultam, miközben a gondolataimban burkolóztam. Még mindig semmi hír nem volt Anastasia hollétével kapcsolatban, pedig azt mondták az embereim, hogy nyomra akadtak. De ez megy már több tíz éve, mindig találnak valamit aztán zsákutcába ütközünk. De még nem jött el az idő, hogy feladjam az egészet. Nem.. Túl sok időt és energiát fektettem bele ebbe az egészbe, ráadásul egy Cromwell vagyok, és mi sosem adjuk fel. A kicsi Emma is eszembe jutott, valószínűleg most a pincében rohad egymagában. Majd nála is teszek valamikor egy látogatást, úgyis olyan édes mindig a vére.. Ha már Emma-ról van szó.. Oldalra fordítottam a fejemet a mellettem szunyókáló Scarlett-re. Olyan volt, akárcsak egy gyerek. Lágyan elmosolyodtam, és muszáj volt bevallani, hogy a tervem egészen máshogy alakult, mint kezdetekben. Eleinte, csak ki akartam használni őt, ugyanúgy, mint a húgát. Mocskos dolgok voltak tervbe véve vele kapcsolatban, de azóta egyre többet találkozunk, és észrevettem magamon, hogy igen is vágyok a társaságára, mert ő legalább megért engem, nem úgy, mint mások. Halkan felsóhajtottam, erre Scarlett átvette karját rajtam, és még közelebb bújt hozzám. Csak néztem őt kitágult szemekkel, és nem tudtam, hogy most felkeljek-e az ágyból, vagy maradjak. Évek óta nem voltam ilyen közeli viszonyban egy nővel.. Rájuk mindig is egy élvezeti cikként tekintettem, nem voltak "kapcsolataim". Óvatosan hátára tettem kezemet, anélkül, hogy felkeltettem volna és lehunytam a szememet. Rendkívül jól esett a közelsége, leheletét a mellkasomon éreztem, és nem akartam, hogy valaha is véget érjen ez a pillanat. De egyszer minden jó véget ér..
Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy fülig szerelmes vagyok belé. Pár hónapnyi találkozgatások után. Habár lehet, hogy nem vallottam be még utána sokáig magamnak, de akkor életre keltett valamit bennem. Elég volt hozzá egy gyengéd mozdulat, és teljes mértékben az ujja köré csavart. És senki más nem fogja ugyanezt kiváltani belőlem. Soha az égvilágon. - Hogyan? - kérdeztem vissza felvonva a szemöldökömet, majd elnevettem magam. - Mégis hogyan magyarázzam meg, hogy szeretlek? És azt, hogy ez az érzés nem fog elmúlni? - tettem fel halál komoly arccal a kérdést. Mindezeket nem lehet szavakba önteni. Az ígéretemet adom rá, hogy életem végéig szeretni fogom őt, és állandóan ki fogok tartani mellette. Olyan nincs, hogy nem. Az ígéretek embere vagyok, amit egyszer megígérek azt szigorúan be is tartom, tehát ettől nem kell tartania. - Engem nem érdekel, hogy ötven év múlva nem lesznek fogaid. - vigyorodtam el, majd próbáltam megőrizni komolyságomat - Nem a külsődbe szerettem bele, hanem abba az emberbe, ami vagy. - annyira irritált, hogy nem érhettem hozzá, pedig már vagy ezerszer meg akartam volna tenni, de úgyis tudom, hogy csak hátrálni fog előlem. - Meg szerintem nyolcvan évesen is ugyanilyen bombázó leszel, tehát ettől nem kell félned. - kacsintottam rá, majd megfordultam és az ágy felé kezdtem el sétálni. Ennél többet én már nem tudtam sem tenni, sem mondani. A mai napra tekintve.. Még mindig ott a holnap! - Gyere, pihenésre van szükséged, hosszú volt a mai nap. - néztem hátra rá, hogy jön-e utánam. Ha kell felkapom a hátamra, és magam fogom ágyba tenni őt.
▼ xxx ▼ ▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ ▼ scalexander ♡ ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Alex hálószobája Vas. Dec. 21, 2014 12:49 am
Gondolkodás nélkül buktak csak ki belőlem a szavak. Mondtam, ami éppen jött. Nem mértem fel, milyen következményei lehetnek esetleg vagy, hogy lehetnek-e egyáltalán következményei. Nem érdekelt. Ki kellett mondanom ezeket. Muszáj volt könnyítenem magamon. Amíg magamban tartottam őket, mintha mázsás súly nehezedett volna mellkasomra, de amint kiadtam magamból mindent, jobban éreztem magam. Úgy éreztem, hatalmas tehertől szabadultam meg. Talán kicsit túlzásba is estem, de jelen pillanatban így gondoltam mindent. Akár túlzás volt, akár nem. Alex felvont szemöldökkel meredt rám, valószínűleg nem számított erre. Én sem számítottam arra, hogy csak így kifakadok a mai este folyamán. Nemrég még az is kétes volt, hogy lesz-e esélyem hasonlóra. -Majdnem az lettem – vágtam rá, közben vádló pillantást küldtem felé. Majdnem halott lettem miatta. Olyan ügy miatt eredt a nyomomba a boszorkány, amihez semmi közöm nem volt. Alex egy sötét ügylete miatt majdnem csúnya végem lett. Ezek után nem tudom, mit várt volna tőlem. A nyakába kellett volna ugranom, amiért végül mellettem döntött, nem pedig Marcel mellett? Biztos nem. Dühömet és csalódottságomat jogosnak, megalapozottnak éreztem. Képes lett volna végignézni, amint a férfi elvágja a torkomat és otthagy vérbe fagyva. Más valószínűleg már karót is döfött volna Alex szívébe, helyette én mégis itt ácsorogtam a szobájában csurom vizesen és csak a hangomat emeltem fel vele szemben. Még abba is beleegyeztem, hogy itt töltöm az éjszakát. Szánalmas egy vadásztól, ugye? Nem volt bennem elég erő arra, hogy végezzek vele. Ha az eszemre hallgattam volna, már rég nem csevegtünk volna ilyen „kellemes” hangulatban. Eddig is sok ész érveknek ellentmondó döntést hoztam meg. Most sem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. A szívemre, ami leges legbelül, jó mélyen, annyira mélyen, hogy már elmondani sem tudom, még egy kicsit hitt Alexben. Teljesen értelmetlennek tűnhet. Nekem is az, de… nem is tudom. Egyetlen egy okot nem tudnék mondani, miért hallgattam a szívemre az eszem helyett. Csak… megtörtént. -De azok normálisak. Nem természetellenesek – válaszoltam már emberi hangnemben. – Ez… ez… - mutattam rá, majd felváltva rá és magamra – ez természetellenes – ő is és a kettőnk között lévő kapcsolat is teljesen természetellenes volt. Egy vámpír és egy ember. Ráadásul olyan ember, aki a természetellenes dolgokra, természetfeletti lényekre vadászik. Ebben mi lenne normális? Semmi. Ez az egész olyan, mint egy nagyon elrontott mese, ami valahogy életre kelt. Ráadásul a mese kitalálója egészen biztos utál engem. Egy hangyányit hátráltam, mikor Alex hirtelen előttem termett. Térre volt szükségem. Amit mondott, attól lefagytam. Szerettem volna azt hinni, hogy őszintén mondta azokat a szavakat. -Hogyan? – kérdeztem elcsukló hangon. Csak ennyi jött ki belőlem. Érthette ezt akármelyik kérdésére. Hogy lesz képes harminc vagy akár negyven év múlva szeretni? Lesznek nálam sokkal szebbek, jobbak, fiatalabbak, csinosabbak. Hogy bízzak meg mindezek után benne? Folyton titkolózik, annyi mindent nem tudok róla. És… hogy ne adjam fel a reményt? Még élt bennem ugyan valamennyi, de már nagyon halovány volt csupán. Annyi rossz történt velünk, annyi minden ellenünk szólt és szól. Hogy bízzak benne, hogy bármi jó is bekövetkezhet közöttünk?
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: gyengusz † words: passz
Vissza akartam szólni neki, hogy most vegye át, különben holnap reggelre össze-vissza fog köhécselni és szipogni. De most kivételesen tartottam a számat, jól tudtam, ha ezt nem teszem meg, akkor csak rontani fogok az így is siralmas helyzetünkön. Az lenne a legkedvezőtlenebb. Felvont szemöldökkel hallgattam a kisebb kirohanását, és legbelül vigyorogtam, mint a tejbe tök. Ez az.. folytassa csak. Most kell kiadnia mindent magából, hogy aztán tiszta lappal tudjunk kezdeni. Nem szabad elfojtania a haragját. - Hmm.. te aztán szépen megválogattad a jelzőket. - vontam meg a vállamat. - Nem tagadom, igazad van, csak az önzőséget egy kicsit túlzásnak tartom. Ha önző lettem volna, akkor nem lennél itt. Halott lennél. - válaszoltam unottan. Simán megtehettem volna, hogy beavatom őt a felé irányuló fenyegetéssel kapcsolatban, de azzal csak azt értem volna el, hogy sajnáljon engem. Én pedig nem akartam ennyire lealacsonyodni.. Azt akartam, hogy egy olyan férfiként tekintsen rám, akitől mások rettegnek, akinek a közelében biztonságban érzi magát. Az utóbbira mondjuk nem igazán adtam példát mostanság.. - Higgy nekem.. Egy egyszerű halandónak sincs normális élete. Mindig ott leselkednek a problémák. - hajtottam le a fejemet a földre, és eszembe jutott apám sértő szavai, meg mikre kényszerített engem.. Senkinek sem könnyű. Ezen az egész átkozott világon mindenki csak szenved. - Lehet, hogy ezektől nem kéne tartanod, de szerinted nem léteznek balesetek? Járványok? Gyógyíthatatlan betegségek? Semmi sem tökéletes. - közöltem vele, majd egy lemondó sóhaj követte. Jó, manapság az orvos tudomány rendkívül sokat fejlődött, de még mindig akadnak olyan betegségek, melyekre nem találtak gyógymódot. A következő mondatánál lefagytam, és a tekintetébe vájtam a sajátomat. Hát ettől tartana..? Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, majd egy szemvillanás alatt előtte teremtem. - Ettől félsz? - biccentettem oldalra a fejemet, és meg akartam érinteni a karját, de félúton leálltam. Az én érintésemre vágyott a legkevésbé. - Scarlett, ne ezt hozd fel mentségként. Én ugyanúgy szeretni foglak harminc, vagy negyven év múlva. És ígérem neked, meg foglak védeni. Csak bízz bennem. Ne add fel a reményt. - mindenképp részese szeretnék lenni az életének, még ha vissza is fog engem utasítani. Olyan nincs, hogy eltűnik, és csak annyiban hagyom. Követni fogom őt mindenhová, gondoskodni fogok róla, mert a legjobbat érdemli. Teljes mértékben tönkre vágtam az életét, ez a legkevesebb amit tenni tudok..
▼ xxx ▼ ▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ ▼ scalexander ♡ ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Alex hálószobája Pént. Dec. 19, 2014 10:46 pm
A ruhám volt az utolsó, amire gondolni akartam. A vizes darabok okozták a legkisebb problémát. Volt ennél sokkal súlyosabb gondom is. Alex sokkal nagyobb gondot okozott, mint a vizes ruháim. Egy kis megfázáson könnyen túl tudok lendülni, viszont amekkora fejtörést okozott mindig, okoz és valószínűleg okozni is fog a vámpír… az lenne a legbölcsebb, ha rajta is túllépnék, mint ahogy egy kis megfázáson. Nem szabadna itt leragadnom. Alex… előtte áll az örökkévalóság, nekem viszont véges az idő, ami megadatott. Ki kéne használnom, élvezni kéne az életet, ha már eddig nem tettem. Az elmulasztott éveket kéne bepótolnom, a húgom bizalmába kéne férkőznöm, hogy ismét normális kapcsolatot tudjak kialakítani vele, ehhez viszont sajnos szükségem van Alexre. Akármennyire is meg akarok tőle szabadulni, hogy könnyebb legyen, a húgom miatt nem tudok. A szekrény felé pillantottam, aztán bólintottam. -Majd átveszem őket – feleltem tömören. Rövidre akartam fogni a beszélgetést, hogy aludhassak, hamar eljöjjön a holnap és minél előbb elmehessek innen. Felvont szemöldökkel néztem végig rajta, amint láthatólag egy pillanatra sem zavartatta magát. Nem mondom, hogy engem zavart volna, de ilyen szintű személyeskedésre a történtek után nem számítottam és nem is akartam. Dühös voltam rá, ő azonban láthatólag ezt teljesen félvállról vette, ez pedig csak még jobban felbosszantott. Hátat fordítottam neki és az ablakhoz sétáltam. A párkányra támaszkodva néztem ki az éjszakába. -Tudom, mi történt – válaszoltam halkan. – Ott voltam, ha nem tudnád –folytattam kicsit megemelve hangomat. – Tisztában vagyok azzal, hogy mit miért teszel. Azért, mert egy önző, egoista, nagyképű, irányításmániás vérszívó vagy. Hiába próbálod nekem bemesélni, hogy mindent miattam tettél. Nem érsz el vele semmit – szembefordultam vele és mutatóujjamat felemelve magyaráztam neki. – Ugyanolyan vagy, mint az összes többi. Csak a saját érdekeid szerint vagy hajlandó cselekedni, aztán elhiteted másokkal, hogy ez nem így van – karjaimat széttártam, majd leejtettem magam mellé és sóhajtottam. – Korábban hittem neked… - rövid szünetet tartottam és nyeltem egy nagyot – benned… de már nem. Nem tudok. Nem akarok – fejeztem be lehalkítva magam, szinte már csak suttogtam a végén. Jól esett mindezt a fejéhez vágni. Persze, ennek egy része hazugság volt. Valahol mélyen, legbelül hinni akartam benne és azt is el akartam hinni, hogy valóban értem tett mindent. Viszont rengeteg kétség volt bennem, ami elbizonytalanított. Azt reméltem, a kifakadásommal ellökhetem magamtól annyira, hogy abbahagyja a próbálkozásait. -Ebben sincs igazad. Néha azt kívánom, bárcsak nyugodt életem lenne – hatalmas gombóc nőtt hirtelen a torkomba. Az utóbbi időben talán túl sokszor kívántam ezt. Korábban meg voltam győződve a vadászt fontosságáról. Azt hittem, ez az egyetlen, ami hajt előre. A bosszúvágy fűtött. Viszont, amióta rábukkantam Emmára és szembesültem a ténnyel, mi szerint képtelen vagyok véghezvinni a tervem és végezni azzal, aki megkeserítette az életemet, az egész mintha hirtelen megszűnt volna. Dühös voltam, és azt kívántam, bárcsak ez az egész meg sem történt volna. Bárcsak ne ragadták volna el évekkel ezelőtt mellőlem a kishúgomat. Akkor egész életemben normális emberként élhettem volna. Ezzel szemben olyan dolgokkal szembesültem, amiket az átlagos emberek csak rémtörténetekben hallanak. A vámpírok, boszorkányok és a vérfarkasok igenis léteznek. Sokukkal volt már dolgom, az összes iránt gyűlöletet tápláltam, kivéve egyet. Alex valahogy… az első pillanattól kezdve más volt. Nem tudom, miért, de a róla alkotott képem más volt. Viszont ez is hamar rommá vált, amint kiderült a fájó igazság. Csak magamra haragudhattam, amiért hagytam, hogy kijátsszon. Az egész az én hibám volt.– Egy normális életben nem kéne attól félnem, hogy valamelyik pillanatban egy bosszúszomjas boszorkány el akarja vágni a torkom egy olyan dolog miatt, amihez közöm sincs – miután befejeztem, csak azután tudatosult bennem valami. Kimondtam valamit, amit eddig még talán soha. Féltem. Tényleg féltem, amikor Robert a tőrt a nyakamhoz szorította.– Te halhatatlan vagy… én nem –vontam meg a vállam. Előttem csupán néhány év áll, előtte viszont közel sem, ez a lényeges különbség kettőnk között. Ha a kapcsolatunk normális lett volna az elejétől kezdve, őszinték lettünk volna, a faji különbségen kívül semmi egyéb nem lett volna… akkor sem lehetett volna örök életű ez a dolog kettőnk között. Én öregszem, ő nem. Egy idő után fiatalabbat, szebbet akarna keresni, én pedig magamra maradnék…
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: ne haragudj a késésért † words: passz
"Rendben" ~ csengett fülemben a válasza, mely tovább éltette bennem a reményt. Ha teljes mértékben gyűlölne és megvetne engem, akkor minél nagyobb távolságot tenne közénk. Persze még mindig nem közeledett felém, és elutasító volt velem szemben, de sok időnk volt még reggelig. Akár meg is változhat.. talán.. Mindenesetre én reménykedtem benne. De ha reggeli órákban úgy dönt, hogy inkább az arcomba csapja az ajtót, mintsem még egy percet eltölteni velem, akkor se fogok elkeseredni. Jól tudom, hogy nem fogja sokáig kibírni nélkülem, az útjaink mindig is keresztezni fogja a másikét, ráadásul a húga jelenlegi tartózkodási helyéről is tisztában vagyok. Ha felszeretné venni vele a kapcsolatot, azt csakis rajtam keresztül teheti meg. És ki tudja, hogy mennyi idő mire ráeszmél letagadhatatlan érzelmeire... - Rendben. - bólintottam, megerősítve válaszát és egy halvány mosolyra görbültek ajkaim. Tekintetem az övébe fúródott, és pár centimétert közelítettem felé, de próbálkozásom kudarcba fulladt. Hangosan felsóhajtottam, majd megfordultam, és figyeltem kecses vonalait, ahogy távolodik tőlem. - Teljesen átáztak a ruháid. A szemközti szekrény alsó polcán találsz pár holmit. - mutattam a mahagóni szekrényre, és végre kifizetődött, hogy pár hete elküldtem Maria-t bevásárolni Scarlett számára. Sosem lehetett tudni, hogy mikor lesz itt, és mikor lesz szüksége ruhára. Előre gondolkozok, nem bízok semmit se a véletlenekre. Az én vizes és pár helyen véres ingemet, lekaptam magamról. Óvatosan kigomboltam egyesével, és a sarokba hajítottam. Majd holnap megy a kukába.. Úgyis van vagy tíz darab még belőle, gardróbom nagy részét a fekete ingek töltik ki. - Túl hamar ítélkezel, Scarlett. - egy másodpercre sem vettem le róla tekintetemet, ahogyan felsőt sem vettem fel. Ha netalán zavarba hozom, akkor arról majd ő fog tájékoztatni engem. - Ha pontosan tudnád, hogy mi történt, akkor megértenél engem. Mindent érted tettem, és a későbbiekben teljes mértékben meg fogod bánni, hogy kiléptél ebből az egészből. - hangom egy percre sem ingott meg, mindvégig összeszedetten beszéltem hozzá. Tökéletesen tudtam, hogy innentől muszáj volt tepernem, semmivel se tehettem tönkre ezt az egészet. Utáltam újra kezdeni a dolgokat, a belém fektetett bizalmát a mai napon darabokra zúztam, és nekem kell újra felépíteni azt. Bevallom, nem lesz egyszerű, de meg fogja érni és sikerülni is fog. Sosem bukok el.. - Nem olyannak ismertelek meg, aki szereti a békességét a nyugalmat. Az adrenalin éltet téged, a bizonytalanság. Mindezt megkapnád velem. - a szemközti tükörbe pillantottam és kerestem vele a szemkontaktust. Atyám valószínűleg a sírjában forog, egyáltalán nem ilyennek nevelt - ha nevelésnek számított a kioktatás és a testi fenyítések -. Ő rég nem tett volna ennyit egy nőért, de én nem voltam olyan, mint ő. Egész életemben arra törekedtem, hogy egy csöppet se hasonlítsak rá. De ma mégsem voltam különb nála, hisz majdnem miattam halt meg. Igaza volt Anastasia-nak.. ugyanolyan voltam, mint ő.
Muszáj volt eltűnnöm. Nem akartam a közelében lenni, el akartam felejteni, ha már megölni nem voltam képes. Ismét. Megint gyenge voltam ahhoz, hogy karót állítsak a szívébe, pedig azt érdemelte volna. Megint csak menekülni tudtam volna. Ehhez már nagyon értek. Menekülni az érzések elől, elrejteni azokat, menekülni a múlt elől, ami egy olyan személyhez kapcsolódik, aki egykor talán a világot jelentette nekem. Menekülni a fájdalom és a sérülések elől. Ez volt az, amihez igazán érzékem lett az évek múlásával. Nem is a vadászat. Az, mintha csak eltörpült volna e mellett. Ha magam mögött hagytam volna Alexet, akkor magam mögött hagytam volna viszont Emmát is. Egyszer már elvesztettem és hosszú utat megtettem azért, hogy ismét találkozhassak vele. Semmi pénzért nem hagytam volna megint magára. Még akkor sem, ha ő nem volt rám kíváncsi egy cseppet sem. Még mindig a nővére vagyok, ezen az sem változtathat, hogy Alex miféle szörnyűséget tett vele. Ezen semmi sem változtathat. Mikor nevemen szólított a vámpír, megálltam. Mélyet sóhajtottam. Nem voltam kíváncsi rá, csak minél hamarabb minél távolabb akartam kerülni ettől a várostól és felépíteni magam köré azt a falat, amit az évek alatt olyan jól megerősítettem, most viszont pár perc alatt hagytam félig leomlani. Az, amit mondott, nem segített a távolságtartásban. Csak elbizonytalanított. Én is tisztában voltam vele, hogy évekkel ezelőtt is ez történt. De a jelek szerint a történelem ismétli önmagát. Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsájtani. Vagy csak nem akarok megbocsájtani. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt is elnézzem. Ha így tettem volna, akkor lett volna egy gyenge pontom: Alex. Ha nem mondok nemet, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy közel engedjem magamhoz. Már pedig nem akartam közel engedni. Senkit sem akartam közel engedni. Az emberek... vámpírok... csak fájdalmat okoznak. A fájdalomból pedig elég volt. Annyiban igaza volt, hogy vámpírvérrel a szervezetemben az utcán mászkálni kockázatos. Csakis ezt szem előtt tartva hoztam meg a döntésemet. - Rendben -válaszoltam kemény hangon, majd szembe fordultam vele. Csupán néhány centire volt tőlem. Nagyon közel álltunk. Arcom megváltozott hirtelen. Az eddigi érdektelenség, düh eltűnt. Vonásaim ellazultak, puhává váltak. Nagyot nyeltem és a szemébe néztem. - Maradok estére - suttogtam halkan. Elég volt a közelemben lennie és ilyen hatást váltott ki belőlem. Na, pont ezért kellett minél hamarabb eltűnnöm innen. - Akkor már most elkezdhetsz megbékélni a döntésemmel - mondtam halkan. Fájt kimondani. A korábbi düh nyomai sem voltak láthatóak már rajtam. Hirtelen, mintha csak megszűnt volna létezni. Mintha nem is lettek volna. Egy darabig csak szótlanul néztem szemébe, aztán tekintetem ajkaira vándorolt. Hamar észhez térítettem magam, vettem egy mély levegőt és elléptem előle, az ágy felé. Muszáj volt növelnem a kettőnk között lévő távolságot.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: <3 † words: passz
Reménykedtem, hogy a bosszú nem emésztette fel őt teljesen, s eszébe jutnak az együtt töltött értékes pillanataink. Mert igen.. a sok keserűség mögött ott lapultak a boldog pillanatok is. Nem mindig voltunk ilyenek, problémákkal teli, kapcsolatunk elején egész békés viszonyban álltunk a másikkal, amikor még nem tudott vámpírlétemről, illetve, hogy én álltam a húga elrablása mögött. De mindennek ellenére sem fordítanám vissza az időt. Nincs értelme a múlton rágódni, azon már nem módosíthatunk, ezért kellett most nekem a lehető legnagyobb erőbefektetéssel a jelenre koncentrálni, hogy el ne szúrjam a jövőt...a jövőnket. Lehet, hogy hülyeség, de én még mindig hittem ebben. Most még jobban, mint valaha, hisz ma majdnem elvesztettem őt. Bele se merek gondolni, hogy mivé változnék, ha ő nem lenne mellettem. Miután magamra hagyott a húgom, teljesen megőrültem, egy vérszomjas állattá változtam, s mivé válnék, ha mindezt Scarlett tenné velem? Remélem, erre sosem fog sor kerülni. Elsétált mellettem, de én nem hagytam ennyiben! Egy választás elé állítottam őt, nem volt harmadik lehetőség. - Scarlett! - nyúltam utána, de mielőtt hozzá értem volna, leengedtem a karomat. - Nem fognak megszűnni az érzelmeid, ha elfutsz előlük. Évekkel ezelőtt is ugyanez volt. Kérlek... - legszívesebben magam felé fordítottam volna őt, de jól tudtam, hogy egy dologra vágyik. Még pedig a távolságra. Muszáj volt megadnom neki, de mégsem hagyhattam eltávozni. Igazam van.. Vámpírvér van a szervezetében, bármi történhet vele. - Maradj itt az estére, aludj rá egyet. Ígérem, nem próbálkozok semmivel, reggel pedig eldöntöd, hogy mit is szeretnél. - suttogtam, és a háta mögött megálltam alig pár centire tőle. Mélyen beszívtam hajának illatát, és elképzeltem, ahogy ujjaim köré tekerek egy tincset, s morzsolgatom. - És legyen az bármi... - nyeltem egy nagyot, majd másodpercek elteltével újra szólásra nyitottam ajkaimat - megpróbálok megbékélni döntéseddel.
Elmémet teljesen ellepte a düh. Csak azt láttam, milyen és mennyi fájdalmat okozott nekem Alex. Elvette a húgomat, játszadozott velem, átvert, becsapott, folyton kijátszott, amíg ki nem derült az igazság. Ez nem olyan dolog, amit egyik percről a másikra el lehet felejteni. Mély sebet hagy az emberben, ha megcsonkítják a családját. Ráadásul, ha az illető tettesbe beleszeret és csak később derül ki, hogy ő keserítette meg az életét, az még nagyobb fájdalmat tud okozni. Ő mindvégig tisztában volt az igazsággal, tudta, hogy keresem, de egy percig sem merült volna fel bennem, hogy ilyenre lenne képes. Azt hittem, más, mint a többi. Azt hittem, jobb. Naiv voltam és elvakult, de aztán megvilágosodtam. Gyűlöltem magam, amiért képes voltam belesétálni egy vámpír csapdájába. Mérges voltam magamra, hogy nem vettem észre a csúfos kis játékát, amit velem űzött. Hagyta, hogy beleszeressek, hogy az érzelmeim vezéreljenek, így a gyanú még véletlen sem terelődött rá. Ügyes lépés volt… Könyörgése egyáltalán nem hatott meg. Rideg tekintetem nem rezzent, ezúttal nem hagyhattam, hogy az egykor iránta érzett érzelmek irányítsanak, mint régen. Ki kellett zárnom azokat. Újra fel kellett építenem a falat, ami nemrég egészen megrepedezett és elkezdett leomlani körülöttem. Az álca, az erős nő álarca, amit évekig hordtam, egy pillanat alatt omlott majdnem teljesen össze, de még képes voltam talpra állni. Felálltam, összeszedtem magam és szembenéztem életem megkeserítőjével. Először megijedtem tőle, a félelem méregként járta át összes porcikámat, de szépen lassan kezdtem megnyugodni. Vettem pár mély levegőt és minden félelem eltűnt. Kicsattanása nem lepett meg egy cseppet sem. Mégis mit várhatnék egy vámpírtól? Türelmet vagy megértést? Ugyan… Az beléjük nem szorult. -Nem kell sajnálnod – vetettem oda neki egyszerűen. Nem volt azon mit sajnálni, hogy olyan, amilyen. Ő egy vámpír. Ugyanolyan, mint az összes többi. Egy egyszerű vámpír, aki könnyen elveszti a fejét. Ugyanolyan, mint bármelyik másik fajtársa. Semmivel sem jobb. Semmivel sem több. Közelített. Vészesen közeledett. Meg akartam állítani, de szavai hallatán teljesen ledermedtem. A húgomat hozta fel, aki neki köszönhetően talán már nem is kíváncsi rám. Ismét kezdtem az indulatok tengerében találni magam. Pulzusom felszökött, gyomrom hirtelen görcsbe rándult. Direkt játszadozott velem. De minek? Mit akart elérni? Hogy tényleg karót döfjek a szívébe? Bekerítve éreztem magam, mikor mellkasa az enyémnek feszült. A szemkontaktust fenntartottam, de kezdett frusztrálni a helyzet. -Jól mondod – bólintottam.– Egy szörnyeteg vagy – suttogtam alig hallhatóan a való igazat. Ő az én szememben már nem volt több egy pokolra való szörnyetegnél. Ha a múltban nem történtek volna meg bizonyos dolgok, ha nem lettem volna olyan naiv, hogy bízok benne, akkor ugyanúgy néznék rá, mint bármelyik másik vérszívóra, de… őt még inkább holtan akartam tudni, mint akármelyik másikat. Belé szerettem. Igaza volt benne, viszont minden erőmmel a felejtésen voltam. Elég nehéz volt úgy, hogy alig egy méterre állt tőlem, de muszáj voltam. Egy belső hang azt suttogta: öld meg és fuss! Ez lett volna a legésszerűbb. Egy másik viszont azt szajkózta, hogy igaza van. -Én ezt nem hallgatom tovább – hadartam el gyorsan és a jelen állapotom szerinti leggyorsabb léptekkel próbáltam elsietni mellette. El kellett mennem. El kellett menekülnöm előle, mielőtt még tovább folytatná a mondandóját és megtörne.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: <3 † words: passz
Sosem hittem, hogy képes leszek valaha így érezni egy egyszerű halandó iránt. De mégis.. tévedtem. Scarlett teljes mértékben megváltoztatott engem, a világom a feje tetejére állt, és már azon kapom magam, hogy a döntéseim előtt azon morfondírozok, hogy ő hogyan vélekedne az egészről. Röhejes! Én a kegyetlen vérszívó...megtörtem. Egy nő kedvéért. De muszáj volt bevallanom, hogy nem egy mindennapos nő volt. Különleges volt.. de mégis elszúrtam az egészet, és talán már sosem fog nekem megbocsátani. Meg is érteném, főleg azok után, amiket tettem vele. Nemcsak megfosztottam a húgától, de majdnem elvettem tőle az életét. - Kérlek. - könyörögtem, és már nem voltam más, mint egy utolsó szánalomra méltó féreg! Még mindig a tekintetét fürkésztem, és már rég megbántam az előző ötletemet. Hisz mikor szeretne egy vadász vámpírrá válni? Gyűlölné önmagát.. Sőt még meg is próbálna véget vetni az életének. Nem egyszer próbáltam.. a kezdetekben. Alig bírtam megbirkózni az étvággyal, a felfokozott érzelmekkel. Egyedül az ölés nyugtatott meg, idővel megtanultam nem egyenlő rangúként kezelni az ember, hanem mint alávetett, ki azért szolgál, hogy én tovább élhessek. - Majd akkor leszel rendben, ha én azt mondom! - csattantam fel, hátat fordítva neki. Kifújtam a levegőt, majd visszafordultam. - Sajnálom. - mormogtam alig hallhatóan az orrom alatt. Egy szó, nyolc betű, mégis oly ritkán formálja az ajkaim. A nézése szinte a pár órával ezelőtti énem pontos mása volt. Látott engem.. látta, ahogy fittyet hánytam életére és régi barátomat, Marcel-t helyeztem előtérbe. Egy szívtelen dög voltam! Ötletén egyszerre felcsillant a szemem, és elkeseredtem. Kezdek az utóbbival.. Fájt, hisz nem olyan keserű a vámpírlét. Meg lehet tanulni vele élni. Vannak előnyei is.. És azért figyeltem fel rá, mert.. támadt egy ötletem. - Elraboltam a húgodat, évekig kínoztam őt. - közelítettem, egészen addig, míg mellkasom az övét nem súrolta. Bekerítettem.. nem tud sehova sem menekülni. - Aztán az ágyadba bújtam, és hagytam, hadd szeress belém. Egy szörnyetegbe. - lassan formáltam a szavakat, egyre közelebb hajolva hozzá. Azt akarom, hogy érezze magát feszélyezetten, hogy akadjon ki rám, inkább látom rajta a dühöt, mintsem a teljes undort! - Nem sokkal a kibékülésünk után, elküldtelek. Majdnem meghaltál miattam. Még mire vársz? Ölj meg, Scarlett. Tedd meg, ha bírod. - tártam szét karjaimat, és hátráltam, hátha egy szép kis karót óhajtana a szívembe fúrni. Adtam neki épp elég helyet, én nem fogok tiltakozni. - De mindketten tudjuk, hogy képtelen vagy rá, hisz belém szerettél, s ideje lenne elfogadnod ezt a tényt, nem pedig tagadni. - véstem pillantásomat az övébe, és készen álltam befogadni azt, ami jönni fog. Legyen az halál, vagy.. más..
A megkönnyebbülés és a biztonságérzet abban a pillanatban kiveszett belőlem, mikor feleszméltem, ki feküdt mellettem. A férfi, aki nem olyan régen még szenvtelenül nézte végig, amint egy boszorkány meg akart ölni, azt mondta, semmi gond, itt van mellettem. Egészen pontosan ez volt a baj. Hogy mellettem volt. Nem kellett volna, az lett volna a legegyszerűbb, ha magamra hagy ott és akkor. Megnehezítette a helyzetemet, mert belül egy kis hang azt suttogta, most azonnal hagyjam itt, egy másik azt, hogy amint lehetőségem akad rá, öljem meg, egy harmadik pedig azt, hogy maradjak nyugton, amíg erőm teljében nem leszek. Ha az eszemre hallgattam volna, akkor a második opció mellett tettem volna le a voksom. Vadász vagyok, nem gondolhatok arra, hogy egykor volt köztünk valami. Annak már vége. Lezárult egy fejezet az életünkben. Növeltem a távolságot, a szoba legtávolabbi pontjába húzódtam előle. Nem akartam a közelében lenni. Körbenéztem, mert hirtelen azt sem tudtam, hol ébredtem. Ismeretlen volt a szoba, a bútorok, a környezet, de lett volna egy tippem, hova hozott: a saját hálószobájába. Valóban azt gondolta, ennyivel és egy sajnálommal helyre tudja hozni a dolgokat? Ez édeskevés. Ezt nem lehet helyrehozni. Amit tett, képtelen vagyok megbocsájtani. Ha mégis megtenném, azzal a saját gyengeségemet bizonyítanám. Mikor Robert földre kényszerített, már láthatta Alex, amint az álarc, a fal, amit felhúztam magam köré, megrepedezett néhány helyen. Féltem, mert azt hittem, itt a vég. Könnyek folytak végig patakokban arcomon, ami rám nem jellemző. Mindig tartottam magam, akármilyen helyzetbe kerültem, de a halálfélelem valami olyat ébresztett fel bennem, amit eddig nem nagyon éreztem. Szabályosan rettegtem. - Nincs okom félni? -kérdeztem felháborodott hangon. Szemöldökeim felszaladtak a meglepettségtől. - Neked viszont van - fűztem hozzá hidegen és ugyanolyan érzelemmentes pillantást küldtem felé, amilyennel ő nézett rám nem is olyan régen. Büntetni akartam. Azt akartam, hogy tudja, milyen érzés volt nekem. Azt akartam, hogy tudja, milyen érzés volt attól a személytől ezt kapni, akitől pont nem erre számít az ember. Magyarázkodását nem tudtam mire vélni. Nem volt önmaga? Ezentúl akárhányszor "nem önmaga" szemrebbenés nélkül nézné végig a halálom? Értékelnem kellett volna, amiért utólag gondoskodott rólam és megmentett, de a düh és a csalódottság nem engedtette meg ezt velem. A fizikai sérüléseket, amik begyógyulnak, azokat talán a boszorkány okozta, de a lelkieket Alex. Talán... talán az lenne a legjobb, ha messziről elkerülnének egymást. Úgy kölcsönösen mentesülünk az egymásnak okozott fájdalmak alól. - Minden rendben van - válaszoltam hidegen. Nem hatottak meg szavai egy cseppet sem. Hirtelen felcsapott jótét léleknek, vagy mi? Olyan, mint ő? Szörnyeteg? Előbb végeznék magammal, mintsem hogy olyanná váljak, aki életeket vesz el, életeket tesz tönkre és keserít meg. - Kihagynám - vontam meg vállamat egyszerűen. Mikor egy szempillantás alatt előttem termett, visszatartott lélegzettel lapultam a falra, mintha lenne még hová menekülnöm előle. - Soha - szűrtem a választ fogaim között. - Előbb találsz karót a szívedben - vetettem oda neki egész közel hajolva hozzá. Legszívesebben már most túlestem volna rajta. Akkor tovább tudtam volna lépni egyszerűen.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: <3 † words: passz
Egy pillanatnyi megkönnyebbültség lett úrrá felettem, mikor szemeit elkezdte rebesgetni. - Itt vagyok melletted. - szorítottam meg gyengéden kezét, és hüvelykujjamat végighúztam selymes bőrén. Szemei hirtelen kinyíltak, s mikor észrevett engem, egy számomra oly ismerős pillantással találtam magam szembe. Hisz minden áldozatom íriszében ezt látom: a félelmet. Ne.. Kimászott az ágyból és egyre nagyobb távolságot tett közénk. - Sajnálom Scarlett. Már nincs okod félni. - nyugtattam meg és én is felkeltem helyemről, de nem közelítettem felé. Még nem. - Nem voltam önmagam, tudom ez nem mentség, de hidd el, hogy önszántamból sosem bántanálak. - túrtam idegesen a hajamba, és próbáltam megmagyarázni tetteimet, mikor igazából már rég be kellett volna vallanom magamnak, hogy erről mind csak és kizárólag én tehettem. Én döntöttem úgy, hogy kikapcsolom az emberségemet, ideje volt szembenéznem a következményekkel. Nem menekülhettem el előle, mint az összes problémáim elől. - Azért hoztalak ide, hogy megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van - válaszoltam a kérdésére, és pár lépést tettem felé. - Ráadásul jobb lenne, ha itt töltenéd az éjszakát, nemcsak a sebed miatt, hanem... - köszörültem meg a torkomat és egy röpke pillanatra elsötétült a tekintetem. - Vámpírvér van a szervezetedben. Egy apró kis baleset, és máris olyan vagy, mint én. - nyaltam meg az alsó ajkamat és szívem szerint most azonnal kitörném a nyakát. Önző vagyok, csak magamnak akartam. Azt akartam, hogy egy örökkévalóságig hozzám legyen láncolva. - Vagy talán azt szeretnéd? - szaladt felé kérdőn szemöldököm, és egy szemrebbenés alatt előtte teremtem. - Mert könnyen és fájdalommentesen túleshetsz rajta. - biccentettem oldalra a fejemet, tanulmányozva nyakának finom íveit. Csak annyi a dolgom, hogy kezeimbe vegyem arcát és reccs! Gyors mozdulattal oldalra fordítom és órák múlva már az én újszülött vámpírommá válik..
Kábán feküdtem a robogó kocsi hátsó ülésén. Akárhányszor próbáltam kinyitni szemeim, csupán homályos fényfoltokat láttam. A fejem szörnyen lüktetett, szédültem és erőtlen voltam. Az utolsó tiszta emlékem az volt, amint Alex kezét a számhoz emelte és szinte reflexszerűen inni kezdtem gyógyító erejű vérét. Lassan kortyoltam, aztán… minden elsötétült. Teljes kép- és hangszakadás. A kocsiban kezdtem visszanyerni eszméletem, de nem voltam teljesen magamnál. Egy ideig próbálkoztam összegyűjteni maradék erőmet és feltápászkodni, de hamar feladtam és ismét mindent elborított a sötétség körülöttem. Forró, nedves törölköző érintését éreztem testemen, mikor ismét kezdtem magamhoz térni. A melegtől légszomjam lett és mélyeket lélegeztem. Ismerős hang ütötte meg fülemet, amihez arcot is tudtam párosítani. Alex volt az. Megörültem, mikor rájöttem, ki vett gondjaiba, ki foglalt helyet mellettem. Óvatosan nyitogatni kezdtem szemeimet. Hunyorogtam a fénytől, de amint eszembe jutott, mi is történt nem olyan régen, már nem foglalkoztam a fénnyel. Kipattantak szemeim és kétségbeesetten ültem fel, húzódtam el a férfitől olyan messzire, amennyire csak tudtam. Lepergett előttem minden. A történtek, amikor végignézte, amint elvágta a boszorkány a torkom, az érzelemmentes, hideg tekintete, amint a tűzkör túlsó végéről hihetetlen nyugalommal nézte volna végig halálomat. Lemásztam az ágyról és remegő lábakkal távolodtam tőle el még jobban egészen addig, ameddig a falhoz nem értem. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt, közben lelki szemeim előtt tovább pörögtek az események. Vérem festette vörösre a macskaköveket, átitatták ruháimat, én pedig fokozatosan gyengültem el, de ő Marcel-t választotta. Ennek ellenére mégis a vérét adta, idehozott magához, vizes törölközővel szabadított meg a vértől. Mindezt miért? Megbocsájtást várt? Kezemmel nyakamhoz kaptam, ahol korábban még tátongó seb díszelgett, azonban a vágás, ami akár halálos is lehetett volna, a vámpírvérnek köszönhetően kezdett begyógyulni. Tekintetem csalódottságot és dühöt tükrözött. Szóra nyitottam számat, azonban egy hang sem jött ki rajta. Mégis mit kellett volna neki mondanom? Egyszerűen csak karót kellett volna döfnöm a szívébe. Már annyiszor meg kellett volna tennem, mégsem tettem, aminek aztán következménye is lett. Ha most sem teszem, annak is következménye lesz. -Minek hoztál ide? – kérdeztem szenvtelenül. Nem akartam itt lenni. Ő volt az utolsó, akire jelen helyzetben kíváncsi voltam. Talán… talán igaza volt, amikor otthagyott a hotelben. El kellett volna hagynom a várost. Akkor soha többé nem kéne a közelében lennem. Most sem itt dekkolnék, hanem már valahol messze járhatnék. Persze a sors megint keresztbe tett. Az mindig keresztbe tesz.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: <3 † words: passz
Nyomtam a gázt, fittyet hányva a szabályokra. Ha kell magam igézem meg, sőt ölöm meg, aki keresztbe mer tenni nekem! Minél hamarabb haza kellett juttatnom őt. Haza. Hozzám. Lehet, hogy jelenleg én vagyok az, akit a világon a legkevésbé szeretne látni, de nem hagyhattam magára. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy minden rendben lesz vele, mert miattam került bajba. De ha nem is én hibáztam volna, akkor se hagynám cserben. Az élete a legfontosabb, egy veszett férfi vagyok a nagyvilágban nélküle. Hamar, percek alatt odaértünk a kivilágított birtokhoz. Az elektromos kapu szétnyílt, beengedve minket. Hatalmas volt, a kert pedig rendezett, látszik, hogy nem kevés munka van belefektetve. Természetesen nem a sajátomé, én csak finanszíroztam az egészet. Fontos számomra a külső, szeretek nagyvonalúan élni, hisz gyerekként semmi sem adatódott meg. Volt, hogy napokig nem volt mit enni, s úgy vélem a pénz költésével el tudom feledtetni magammal mindazt, amit át kellett vészelnem. De bár ilyen egyszerűen menne.. Leparkoltam a lépcső előtt, és kiszedtem a hátsó ülésre lefektetett lányt. Az ölembe kaptam, s megnyugodtam mikor erős szívverését meghallottam. Sietős léptekkel mentem fel a szobámba. Nem pont így terveztem az első alkalmat, hogy átlépi hálószobám küszöbét, de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ember eltervezte. Miután elhelyeztem az ágyamon, lefejtettem magamról a kabátot. Idegesen kapkodtam ide-oda a fejemet, és próbáltam kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Gyorsan a szobámhoz tartozó fürdőszobába mentem, és forró vízzel átáztattam a hozzám legközelebbi kis törölközőt. Visszaérve a hálószobámba, bemásztam szívem választottja mellé az ágyba, és lassú, körkörös mozdulatokkal elkezdtem testét megtisztítani a rászáradt vértől. - Rettentően sajnálom Scarlett. - súgtam, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon hallott engem, vagy nem. Nekem viszont muszáj volt kiengednem magamból mindazt, ami nyomta sötét szívemet. - Tudom, hogy sok őrültséget tettem már az évek során, és nem érdemlem meg, de remélem megbocsátasz nekem. - dobtam le a földre a törölközőt, és összekulcsoltam ujjainkat, várva, hogy felkeljen.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Alex hálószobája 
† words: passz
