Azt hallottam, hogy ha leírod a gondolataid, azzal együtt minden fájó, s gyötrő dolgaidat, s utána eldobod azt a papírt, vagy elégeted, akkor utána megszűnik a fájdalmad mindaz felett, melyeket a papírra véstél. Nem hittem soha sem az e féle ostobaságokban, de úgy néz ki, hogy kénytelen vagyok minden egyes megoldást megkaparintani, hogy a múltamat el tudjam fogadni. Más választásom úgy sincs.
Óvatosan elhelyezkedem a székre, mely körül az íróasztal van, s nemes egyszerűen tolom be magamat oda a székkel együtt, hogy kényelmesen üljek. Magam előtti ablakra szegezem fáradt szemeimet, és egy halk sóhaj hagyja el vékonyan ívelt ajkaim. Csak a csillagokat látom, melyek olyanok, mintha az éjszaka szemei volnának. Kis szörny, mely rusnya ennyi szemmel, de még is csodákkal aranyozza be a mai estét. Most különösen szép az ég, még a félhold is felbukkant a sok kis csillag mögül, de még is oly szégyellős, maga elé húzta az éj kis ruhácskáját, a szürke, esti felhőt.
Párat pislogok, s tenyeremet homlokomra helyezem, s azzal az íróasztalra könyökölök. Az asztalon alig van néhány dolog, csupán csak egy üres papírlap, és egy golyóstoll. Szeretem, ha rend van köröttem, de ezt az életemről nem mondhatnám el. A múltamban, és a jelenemben semmi sincs rendben...
Természetesen nem dísznek raktam ki a két írásra szánt eszközt, hanem mert szeretnék leírni néhány dolgot. Mivel az est leszállt, a szobában mind a sötétség honol, de nem rosszindulatból, csupán csak azért, hogy az ember szemére álom szenderedjen. Még nem aludhatok el, hiszen ezt le kell írnom, muszáj!
Az öreg asztali lámpát feloltom, s azzal megvilágítja a magam előtti tárgyakat, egyaránt a papírt, és a tollat. Nagyot nyelek, majdan kihúzom magamat, és bátorságot véve magamon, három ujjaim közé csippentem a toll vékony testét, és végül a tintás hegyét a papír bal felső sarkába nyomom, és ott hagyom egy pillanatra.
Hogyan kezdjem el? Megannyi gondolat kavargott eddig okos elmémben, de hogy leírjam... egy cetlit sem tudnék felfirkantani. Nagyot nyelek, és gondolkozom. Ezer évet hogyan írjak le erre az elátkozott lapra?
Végül aztán bátortalanul, de nekikezdek elsajátítani életem történetét.

„ Kedves papír! Napló? Oly mindegy... Szeretném, ha elfeledtetnéd velem a rosszakat, és tiszta elmével lássam a világot. Rák helyett lepkéket akarok látni, a szürke táj helyett pedig ragyogjon a természet! Csak ezt akarom látni, egy mesebeli álomvilágot, melyről megannyi történetet suttognak el az édesanyák gyermekeiknek ezen estének óráján. Tudom, hogy már régen voltam gyermek, ártatlan szemekkel és üde arccal, de szeretném még így is, hogy szebb legyen minden. Megannyi évet éltem, s a világról festett kép csak sötétségből áll össze, kevéske világossággal. S az is csak elszelel, mint a percek, a napok, s az évek... Rohan az idő, akárcsak a fák, a tájak, mikor a vonaton utazunk szomorúan nézve, ahogyan elhagynak minket minden futva.
Tudom, hogy sokat megéltem már még így is, de még is tapasztalatlannak, és tudatlannak érzem magamat a világgal szemben. Még mindig tud újat mutatni nekem minden egyes dolog. Nem voltam én soha sem gonosz, vagy ribanc, ahogyan mások mindezeknek elkönyveltek. Nem tagadom, hogy önző vagyok sokszor, de mindezek mellett tízszeresen fizetem vissza a bűneimnek a meggyónását. Vámpír vagyok, egy Ősi, mely saját vérvonallal rendelkezik, aki vámpírokért felelős. Rengetegszer megfeledkezem erről, elvégre a fejemben lévő álomvilág, mely gyakran felköszön hozzám éjjelenként álom képében, mindössze csak annyiból áll, hogy ember vagyok. Egy normális, polgár nő, mely saját családdal rendelkezik, feje felett pedig fedéllel, házzal, akinek nincsenek gátlásai. Mikor lesz én nekem valaha is ilyen életem? Sohanapján...
De minek is a panasz, ha itt van velem ő, Hope? Igen, kedvesem, megadatott nekem az, hogy vigyázzak erre a csöppségre, mint egy értékes kristályra, mi oly törékeny. Meg kell őt óvnom a gonosztól, hiszen ez a kislány lehet a jövőnk. Szeretném, ha az emberek ne terhet, hanem a jövőjüket látnák egy csecsemőben. Ezek az apróságok egy angyal küldöttjei, s mindaz rajtunk áll, hogy mikké tesszük őket. Milyen embert barkácsolunk belőlük? Jót, s gonoszt? Ez mind rajtunk múlik.
A legnagyobb vétek, hogy sajnos én magam nem vagyok jó, de ugyanakkor gonosz sem! A családomért lélegzem, a családomért lüktet ereimben a vér, s dobban még a szívem. A család az, mi összetart, még akkor is, ha megannyi károm származott belőle. Klaus volt az, aki megkeserítette az életemet, de megérdemeltem mindazt, amit kaptam tőle egykoron, elvégre, elárultam őt. Talán a mai napig nem fog nekem megbocsájtani.
Vannak pillanatok, amikor minden bűnt meggyónok, de ugyanakkor megesik az is, hogy mindennek elhordok bárkit. Klaus ezek emberek közé sorolható, elvégre minden okkal volt, amit ő ellene tettem. Szerettem volna saját életet magamnak mindvégig, egy olyan életet, ahol boldogan lehettem volna. Ezer évvel ezelőtt megfogadtuk, hogy örökkön-örökké, de hová lett mindez? Túl nagy volt bennünk a hév, és arra nem számítottunk, hogy minek nézünk elébe. Mindent gondoltunk, de azt nem, hogy ilyen nehéz lesz minden.
Ezer év rengeteg idő, és pont ennyi dolog történt ez idő alatt. Velem ugyan nem, azon kívül, hogy majdhogynem életem felét egy koporsóban éltem le. Ez költői túlzás, de számomra ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt. De ennek vége. Bármi is történjék, nem fogom magamat hagyni. Hope nálam van, és lehetek olyan elvetemült, hogy eltűnök egy életre a gyermekkel, ha Klaus egy ujjal is hozzám ér. A családomat szolgálom továbbra is, de Klaus ostobaságaira nem vagyok vevő! ... "
Egy hirtelen mozdulattal veszem a papírt a kezembe, s végül azt dühösen összegyűröm, és erőből a falnak vágom azt. Felelevenülnek a régmúlt démonjai, azok a szörnyek, melyek még mindig Klaus miatt élnek bennem. De nem szabad dühösnek lennem.
Ami volt, elmúlt.
Egy könnyed mozdulattal állok fel a székből, kihúzva magamat egyenesen, és egy nagyot nyelek megenyhülve. Attól, hogy leírtam néhány mondatot egy papírra, sajnos nem érzem azt, hogy megszabadultam a fájdalmaktól. De akkor sem szabad nyalogatnom a sebeimet. Fel kell állnom, és továbblépnem!
Halk léptekkel veszem az irányt Hope szobája felé, s ahogyan odaértem, óvatosan bekukkantok, és az ajtó szélének húzódom, és nézem azt az angyali bugyrot a takaró alatt, ki békésen alszik ezen a gyönyörű, fáradt estén.