Unottan emeltem pillantásomat az órára. Már negyed órája itt rohadok, és mindjárt szétrobbanok. Fáradt vagyok, haza akarok menni, mert be kéne iktatni végre már egy kiadós alvást. Ma is hajnali 3-kor jött álom a szememre, este élek, reggel pedig zombi vagyok. Ezért is lesz számomra alkalmas ez a munka, nincs jobb a délutáni műszaknál. Ráadásul pont egy bárban fogok dolgozni. Igaz, nem éppen igényes ez a hely, nem is álommeló, de az ember – vérfarkas – mindent elvállal, mikor nincs más esélye, és nem szeretne élete végéig a bátyával élni, aki nem is a bátya. Bonyolult a családfám, s hajt a kíváncsiság, hogy milyenek lehetnek az igazi szüleim. Jobbak lehettek a nevelő szüleimnél, bár.. Lemondtak rólam, eldobtak engem olyanoknak, kik nem is vettek tudomást rólam, mikor nem én kértem, hogy megszülessek ide, ebbe a nyomorult világba. Lesz hozzájuk egy-két szavam, ha megismerkedek velük. Csak először szabaduljak ki innen.. Ki hitte volna, hogy egy interjú ilyen hosszú ideig is eltarthat? Mert mind, amin voltam az eltartott vagy 5 percig, sőt volt olyan, ahol kevesebbet. Illetve akadt egy, ki nem is hivatott be miután meglátta a stílusomat, és a modorom sem volt éppen kiváló, miután kiosztottam a titkárnőt.
De visszatérve arra a tudatra, hogy én örökbe vagyok fogadva.. Egész életemben kiszorítva éreztem magamat. Nem voltak jó jegyeim, a magatartásom hanyag volt, a lányokkal nem tudtam barátkozni, egyedül a fiúkkal. Nem önmagamat adtam, mindig csak egy megjátszott szent szüzet, kb. 15 éves koromig. Ott kezdődött a nagy átváltozásom, melynek örülök is. De mindig is tudtam, hogy én más vagyok, és nem csak azért, mert én voltam annyira „tökös” hozzá, hogy elverjek valakit, vagy nyíltan provokáljam a tanárt. Remek, és egyben ostoba dolgokat hajtottam végre. De nem azt mondom, hogy ha tudnék visszautaznék, és mindent megváltoztatnék. Nem. A dolgoknak így kellett történnie.
- Természetesen. – bólintottam, levéve a tekintetemet az óráról. De azért még hallgattam a kattogását, és magamban számolgattam az eltelt másodperceket. Kérdőn felvontam szemöldökömet, és a düh átsuhant az arcomon. Tudom, elcsesztek a szüleim, az állkapcsomat nézve. A plasztikai sebészet egy vagyon, és bele sem akarok halni. De várjunk.. Ha én így nézek ki, akkor valamelyik felmenőmnek egy méteres széles állkapcsa lehetett? Nem tudom, de most eléggé elment a kedvem a „találjunk rá a szülőkre” projektemtől.
Nem értettem mi olyan szörnyű azon, hogy a szabadban változok át. Én ugyanígy reagálok a kikötözésre. Jó, az ágyban még elmegy, hisz bármikor le tudom rántani a bilincset, vagy éppen kendőt. Attól függ, hogy mi van a kéznél. Na, de hogy lánccal? Az aztán a beteges, és a perverzség netovábbja. Imádok szabadon futni, hagyni, hogy a szél a szőrömbe kapjon, hátrafújva bundámat. Nem pedig egy kis zugban akarom átélni életem legfájdalmasabb pillanatait, ráadásul úgy, hogy nem csak egyedül vagyok. Nem osztozkodok, mindig is utáltam. Nem akarom látni, ahogy mások is átváltoznak, mert a végén én is érezni fogom a fájdalmukat, evvel megsokszorosítva a sajátomat. Egy új munkahely miatt nem fogok megváltozni. Tőlem ezt nem várhatja el senki.
- Nem vagyok bolond. – védtem a saját büszkeségemet. – Hisz itt vagyok, és eddig semmi sem történt velem. Egyszer sem. – hangsúlyoztam ki farkasszemet nézve vele. A következő pillanatban elszállt belőlem a kétely, és felállt a helyéről. Le sem vettem a vörös fejéről a pillantásomat, és vártam, hogy most mi lesz. Egy ajtó felé mutatott, melyen egyből megnyugodott a tekintetem. Hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet odabent. Arra már rájöttem, hogy ha valaki megparancsolja nekem, hogy ne tegyem meg, akkor úgyis az ellenkezőjét fogom művelni. Ha én csak egy egyszerű ember volnék, biztos találnék rá módot, hogy beléphessek azon az ajtón.
Viszont, a beszélgetésünkből ítélve, tudom, hogy hova fog engem vinni. És én egyáltalán nem akarom látni azt a helyet, ahol mások szenvednek. Én kitartok a saját véleményem mellett, miszerint sokkal jobb a szabadban átváltozni, mint lekötözni magamat.
Némán követtem őt, a szívem egyre hangosabban kezdett el dobogni, és már komolyan idegesített az óra folyamatos kattogása. Megálltunk az ajtó előtt, viszont kétféle ellentétes érzelem keletkezett bennem. Az egyik azt hajtotta, hogy menjek be vele, nézzem meg mi van odalent. Legalább meglesem, hogy hogyan élnek mások a telihold idejében. Míg a másik sarkon akart fordulni, és el akart innen rohanni. Sőt menekülni. Sajnos a gyávábbik nyert, én ezt.. Ezt képtelen vagyok véghez vinni.
- Bocs, de nem. – ráztam meg a fejemet. – Én nem vagyok egy kutya, hogy pórázon kelljen engem tartani. Én a saját szabályaim szerint játszok. Holnap találkozok. – böktem még oda. Feltéve, ha holnap is meglesz az állásom, bár nem nézem őt annyira gyerekesnek, hogy megsértődjön az ilyesmiért. Hisz nekünk farkasoknak össze kell tartanunk, mert létszámunk egyre inkább fogyatkozik. Sarkon fordultam, és kisétáltam az ajtón, anélkül, hogy egy utolsó pillantást vetettem volna rá.

Az élet egy porfészek, melyben mi vagyunk a kis porcicák. Felszedünk minden sz*rt, mely tönkretesz minket. Az erősebbek letudják győzni az akadályt, míg a bénák a sz@rban maradnak. Én természetesen a győztesek csoportjába vagyok sorolható. Hogy miért, kérded te? Mert Hazel Claire Hollis a nevem. Jó persze, nem származok egy dúsgazdag családból, vagy a szüleim nem éppen a városi tanács tagja, de azért, ha pár embert megkérdeznél 10-ből 5 tudná, hogy kicsoda vagyok. Fiatal, bájos, talpraesett, bajkeverő csajnak vagyok mondható. Magasról teszek arra, hogy mások mit hisznek, vagy beszélnek rólam. Én is kibeszélem őket, még ha nem is ismerem. Egyszerűen ilyen az ember. Gonosz, erkölcsileg züllött, és nem összetartó. Mindenki a saját kis életét félti, rettegteti a vagyonát. Manapság annyira el van hidegülve az emberi társadalom, hogy nem lepne meg, ha évek múlva kialakul egy harmadik világháború. Na, de ne térjünk el a témától, hol is tartottam? Persze! Az idegesítő óra teljesen kikészít. Ha felvesznek ide első dolgom az lesz, hogy szépen a kukába hajítom. Nem vagyok kíváncsi az állandó kattogására. Mert, ha marad akkor én fogok bekattanni.
Unottan néztem meg a tökéletes manikűrömet. Várjunk... Kit akarok átverni? Körmöm hegye egyenletlen, körülötte a bőr pedig le van rágva. A sötét lila körömlakkom némely helyen le van kopva. Nem éppen mondható igényesnek, de időm nincs a kenceficék használatára. Tudjátok, én egy elfoglalt ember vagyok, aki nem tölti minden egyes szabadidejét a gép előtt kuksolva. Nincs semmilyen életük, a gyorskaját falják éjjel-nappal. Szent ég, hogy olyan családban nőttem fel, ahol egyetlen egy gép volt. Legalább hasznosabb dolgokra tudtam összpontosítani.
- Most jobb lenne, ha hazudnék? Ha azt mondanám, hogy pincérnek születtem? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Én általában, sőt mindig megszoktam mondani az igazságot, még ha fáj is az illetőnek. Most nem fogok a szemeibe hazudni, hisz akkor milyen embernek titulálnának el? Inkább megmondom a színtiszta igazságot, főleg egy interjún. Soha nem voltam pincérnő, és semmilyen gyakorlatom nincs benne. De majd ezt is megtanulom, feltéve, ha felvesznek. Ha pedig nem, akkor csak lesz valami.
A felém nyújtott dobozból, kikaptam egy szálat, és az asztalra helyezett öngyújtóval meggyújtottam. Egyből ajkaimhoz emeltem, és mélyen beszívtam a mentolos ízesítésű cigarettát. Lassan fújtam ki, elfordítva a fejemet, hogy ne egyenesen az előttem ülő lány arcába fújjam. Bár, elég vicces arcokat szoktak vágni, mikor ezt teszem, de úgy érzem ez a mutatványom most nem illene ide. Majd máskor. Valamikor.
Ismét visszajött a két balkezes, ballábas lány és kávékat szolgált fel nekünk. Az igen ingyen kávé és cigi. Miért nem ilyen helyekre jöttem állásinterjúkra? A kérdőívet csak viccnek szántam, s egyáltalán nincs kedvem, hogy kitöltsek egy ilyen jelentéktelen papírt. Bármit odaírhatok, ami nem takarja a valóságot. Soha nem fognak rájönni az igazságra.. Megforgattam a szememet az önéletrajz szónál. Egyetlenegy önéletrajzom volt, mely egy Subway-es szalvétára volt ráfirkantva, és az egyik sarkában ott volt a majonéz foltja. Komolyan avval indultam el az egyik helyre, és ott kidobták helyben. Pedig rengeteg információ volt ráfirkantva, ami most hasznos lehetne.
- Helyben elmondom az egészet. - vontam meg a vállamat. - Nem fejeztem be a középiskolát, és semmihez nem értek. De.. tudok beszélni az emberek nyelvén. - húztam egy széles vigyorra az ajkaimat. Ó képzelhetem, hogy most milyen elcseszettül festhetek. Borzalmas. Hogy tud valaki így mosolyogni, mint én? Olyan széles állcsontozattal vagyok rendelkezve, hogy az néha egy átok. Nagyobb átok, mint az átélt fájdalmam a telihold alatt. Mutatóujjammal a kávés csésze tetején kör köröztem, és csendesen hallgattam őt.
- Rendben! - vágtam rá. Jobb, mintha hajnalban kéne bevonszolnom a seggemet. Akkor biztos lennék benne, hogy állandóan elkésnék. Így legalább délután kettőig is alhatok, ha nem többig. Egy utolsót szívtam még a cigarettából, majd a hamutálcába tettem. Megfogtam a csészét, és a negyedét kiittam belőle. A színtiszta fekete kávé marta a torkomat, és szívem csak úgy pumpálta az adrenalint. Egészségtelen, de nem érdekel. Meggyógyulok, vagy nem.
- Tökéletes, akkor ötkor. És egy héten hányszor kell bejönnöm? - kérdeztem semlegesen. Csak ne mondjál szombatot.. Meghalnék, ha akkor kéne bejönnöm. Szombaton szoktak lenni a nagyobb bulik, melyeknek néha én vagyok a házigazdája. Hogy nézne már ki, ha én nélkülem kezdődne el az egész. Mindenki tudja, hogy én vagyok a B a buli szóban.
A következő téma jobban aggasztott. Szóval, akkor ő sem kezdő a teliholdak terén, ha már feltudja ismerni a saját faját. Igazából eléggé meglepett, hogy ennyi vérfarkas van a városban, de ami még durvább az a vámpírok száma. Hemzseg tőlük az egész város, én pedig ki nem állhatom azokat a piócákat. Ráadásul a vadászok száma is egyre növekszik. Szerencsémre még sosem futottam eggyel se össze, s nem is szeretnék. Még azt kéne, ha az egyik féreg elvenné az életemet.
- Igen, értem. Hova akarsz kilyukadni? - szűkültek össze a pupilláim. Vagy én vagyok a hülye, és a lassú felfogású, vagy ő magyaráz úgy, hogy közben megválaszolatlan szálakat hagy meg. Majd megkaptam. Magam elé dermedtem, és ujjait éreztem meg a hajamon. Hát, fura, hogy még az első napomat se kezdtem el itt, de máris a főnök "rám mozdult". Jó, nem tagadom jó nőnek néz ki, csak nem tudom. Inkább férfi párti vagyok, bár a nőket sem taszítom el magamtól, hisz egy-egy vadabb bulin elcsattan egy-s-más. De ő akkor is tabu, mert a főnököm. Ajkamra haraptam, és elgondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő válasz. Egye fene, kinyögöm az igazságot!
- Hát, igazából az erdőben szoktam.. Soha nem szoktam magam lekötözni, az mind olyan. Morbid. - rázott ki a hideg. Ráadásul én máshol szoktam alkalmazni a lekötést, lebilincselést, és nem akkor amikor egy magam szenvedek. Ha értitek mire gondolok.
- Na, de most én kérdezek. - könyököltem rá az asztalra, és egyenesen a főnök szemeibe véstem a tekintetemet. Fogalmam sincs mi a neve, addig is Főnöknek hívom. - Ugye nem lesz semmilyen csapda? Mármint, nem csak azért veszel fel, hogy majd szépen átadj a drága Klaus-nak. - mondtam halkabban, de tele gyűlölettel az illető nevét. - Mert nekem egyáltalán nem áll szándékomban, hogy őt kövessem, az alsónadrágját mossam, fényezzem a cipőjét, meg ezek. - vágtam egy fintort. Sosem leszek egy olyan követő, aki mindig ugrik, ha levegőt veszik. Nem fog belőlem egy pincsikutyát csinálni, és remélem, hogy a Főnök sem fog engem átverni. Mert, ha igen.. Megismeri Hazel bosszújának édes ízét.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, de a mellettem álló barna hajú lány meg se mukkant. Egyáltalán észre vette, hogy itt állok mellette? Meglóbáltam előtte a kezemet, mire ismét "visszatért a földre", vagy ahogyan mondani szokták. Ismét vissza kell lendülnöm a mai szlengekbe, hisz azért három évet töltöttem el az intézménybe, ami valljuk be nem kevés idő.
- Szóval? Hol kell jelentkeztem? - egy fokkal feljebb emeltem a hangomat, amibe egy kissé beleremegett. Ostoba tyúk. Ha ilyen alkalmazottak tartózkodnak itt, vajon milyen lehet ennek az egész helynek a tulaja? Egy plázacica? Vagy egy kiégett negyvenéves pornósztár, aki evvel keresi meg a mindennapi kenyerét? Vagy talán egy húsz éves cicababa, akit a kilencven éves férje pénzel, s ebbe fektette bele? Őszintén szólva, fogalmam sincs, de jó érzés tippelgetni. Csak egyre jobban nő tőle az ember kíváncsisága.
- Mindjárt jövök. - szólalt meg egy irritáló magas hangon, mire sarkon fordult, és eltipegett. Kifújtam a levegőt, és megigazítottam hosszú, barna, selymes hajamat. Tudtam, hogy a világ tele van elcseszett emberekkel, na de ennyire? Hol tartózkodnak a normális fajták, például én? Na jó.. nem vagyok egoista, csak tisztába vagyok az adottságaimmal. Várjunk csak.. mik is azok? Nem hiszem, hogy díjazzák azt az emberek, hogy rengeteg felest le tudok nyomni, anélkül, hogy berúgnék. Vagy hogy a kokó nem árt nekem. Na, de mindegy. Ugorjunk át a másik témára.
Az egyik asztalnak dőltem, mely mellett beszéltünk, és a mellkasom alatt összefontam a karjaimat. Hátrahajtottam a fejemet, és csak vártam. Teltek a másodpercek, a percek. A hallásomnak köszönhetően hallottam az óramutatójának minden egyes kattintását, ami már kezdett idegesíteni. Tikk-takk.. tikk-takk.. Na, de hol van már az a lány? Kibicsaklott a bokája, vagy elkenődött a sminkje?
A nagy várakozásban előkaptam zsebemből a mobilomat, végig húztam a képernyőn a mutatóujjamat, és fel is oldottam a billentyűzárt. Unottan nyitottam meg a menüt, és böngésztem a kellékek között. Nem volt kedvem játszani, se semmi. Talán csináljak egy képet magamról, és töltsem fel az egyik közkedvelt közösségi portál oldalára, és írjam hozzá: "Aki unatkozik, üzit?" Elegem volt az ilyen csitrikből, és pont ezért töröltettem magam. Most komolyan miért kell a nyilvánosság előtt megbeszélni, hogy kit mikor vernek meg, mikor vesztette el a szüzességét, és stb.. amit inkább nem is részletezek. Visszatettem a telefonomat, immár a táskámba, és kiegyenesedtem. Az egyik festményt kezdtem el bámulni, és teljesen elmerültem a képbe, vagy az unalomba. Lehunytam a szememet, oldalra biccentettem a fejemet, és kényelembe helyeztem magam. Az elmúlt napokban alig aludtam, és egy hulla vagyok. Nem éppen így ajánlatos megjelenni, ha az ember épp munkát keres, de mindig ilyen vagyok. Mint a mosott sz*r. Akár képes lennék most így, állva elaludni. Meg is tettem volna, ha nem zavarnak meg.
Hátrafordultam, és már kezdett tele lenni a hócipőm – és még csak szépen fejezem ki magam – mindennel. Remélem, nem az a idegesítő kis szuka tért vissza, mert esküszöm itt helyben fogom letépni a műkörmeit egyesével. Egy ismeretlen arc jelent meg a szemeim előtt, és az előző lánynak nyoma se volt.
- Helló. – feleltem egyszerűen. Kérdezed, hogy hol van a tisztelet. Megmondom, hogy hol van. Valahol az utca szélén hagytam el, és azóta elcsatangolt. Csak azért, mert a tulaj, nem jelenti azt, hogy most nekem le kell előtte hajolnom, és a cipőjét kell csókolgatnom. Ő is csak egy normális ember. Vagyis.. Villámcsapásként ért a felfedezés, hogy ő is egy fajtámbeli. Nem éreztem rajta semmi különöset, semmilyen szokatlant melyeket a vámpíroknál is, és innen tudom, hogy még nem állt be Klaus csicskásai közé. Ha egy hibriddel lenne dolgom, egyből rohannék kifele. Még csak az kéne, hogy Klaus fülébe jut, hogy van még egy vérfarkas szabad lábon. Nem.. Sosem válok én is olyan nyomorult pincsikutyává, aki minden egyes utasítását végrehajtja. Pfúj..
- Hazel Hollis lennék. – tekintetem ismét elkalandozott, és az ujjaimat kezdtem el ropogtatni. Nem vagyok kimondottan az az izgulós típus, de most kijött rajtam. Annyira rá vagyok állva arra, hogy munkát szerezzek, és azért elég szar érzés, mikor visszautasítják az embert, és elküldik egy melegebb éghajlatra. Persze, akkor nem, amikor én vagyok felül, és én alázok meg mást, de utálok áldozatként feltűnni. Ismét a tekintetébe véstem a szememet, majd az asztalra. Odasétáltam, és lehuppantam a székre az asztalra könyökölve. Kérdésén hosszasan elgondolkoztam, kifújva a levegőt. Mi lenne ilyenkor a helyes válasz? Ha azt mondanám, hogy soha az égvilágon nem voltam pincér, valószínűleg elhajítana, és ismét állás után kutathatnék. De ezt nem akarom. Mégis mi olyan nehéz ebben a munkában? Csak meg kell fogni a tányért, kivinni, elvinni. Egy papírra rá kell írni, amit rendel a vendég, és ennyi. Ehhez nem kell annyi sok ész, és gyakorlat.
- Mondhatjuk. – vontam meg a vállamat egyszerűen, de tudtam, hogy ez nem felel meg válasznak. Az alsó ajkamba haraptam, és hátradőltem a széktámlának döntve a hátamat.
- Értek hozzá, régebben is végeztem hasonló munkát. – motyogtam. De jól indítom. Egyből egy hazugsággal, és a többit majd szép sorban fogom halmozni. Ez az Hazel! De igazából már az is pincérkedés, ha én mosogatok el, vagy épp én tálalok otthon vacsorát.
- Még ki kell töltenem valamilyen húsz pontból álló kérdőívet, vagy ennyi elég lesz? – kérdeztem unottan. A többi helynek az volt az előnye, hogy ott seperc alatt kiderült, hogy felvesznek vagy sem. Igazából volt olyan hely, ahol előre meg volt beszélve egy időpontom, de nem engedtek tovább a biztonsági őrök, azért ahogyan fel vagyok öltözve. Hülye sznobok. Az illemem pedig.. a magatartásom mindig elégséges, és a közepes között ingadozott.
Miközben vártam a válaszát, kényelembe helyeztem magamat, és elfeledkeztem a külvilágról. Csak én voltam, és az átkozott óra. Tikk-takk…