Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Vas. Aug. 02, 2015 12:15 am
to: BonBon
i've missed you
Annyira jó érzéssel töltött el, hogy Bonnie kijutott a börtönvilágból és ismét köztünk lehet. Az, hogy hiányzott enyhe kifejezés! Az alatt az idő alatt, míg össze voltunk zárva olyan kapcsolat szövődött kettünk között, amit egyikünk sem hitt volna. Fontosabb lett a számomra, mint valaha. BonBon nélkül az eltelt négy hónap kész kínszenvedés volt. Nem is hagytam volna ott egyedül, ha ő nem erősködik. Önszántamból nem jöttem volna el. Na de ami történt, megtörtént. A lényeg az, hogy megpróbáltatások árán, de sikerült kijutnia onnan és ismét itthon lehet a szerettei közelében. Amint megláttam, rögtön felkaptam, megpörgettem párszor és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire bírtam. Annyira azért mégsem, hiszen nem akartam azért ketté törni szegénykémet.. - Annyira hiányoztál, a rejtvényfejtéseidről nem is beszélve! Amilyen idegesítő volt az elején, idővel pont olyan nélkülözhetetlenné vált. - Mintha álmodnék. Elena a hetedik mennyországban lesz, ha megtudja a dolgot. Vagy talán máris tudja? - Semmit- nevettem jóízűen, mikor rákérdett a korábbi humoros megjegyzésemre. -De megtettem volna, ha cserébe viszontláthatlak. - Effelől szemernyi kétségem nem volt. Aztán amint leszakadtunk egymásról, már meg is kaptam az első kérdésáradatomat tőle. - Hé, lassíts, egyszerre csak egy kérdés! - csitítottam, hogy nem szalad el a világ, ha lassít a tempón. -Immár biztonságban vagy és itt is maradsz, nem engedünk sehová.- Biztosítottam őt, a tőlem telhető legkomolyabban beszélve. - Voltam jobban is, de semmi okom panaszra - felelem rezzenéstelen arccal, mikor a hogylétem felől érdeklődött. Mondhattam volna azt is, hogy csak a szokásos, de ez lesz az első szabad éjszakája, amit nem a börtönvilágban tölt majd el. A problémákat ráérek később is közölni vele. -Minden rendben. Ne aggódj. Mindenki él és nagyjából virul is- foglalom össze neki dióhéjban és kissé kiszépítve a válaszomat. Bár, tény, hogy sokkal jobban lennénk, ha Kai végre a halottak táborát erősítené az élőké helyett. Elenáról meg egyelőre nem kell tudnia.. Nem akarom kedvét szegni. -Inkább te mesélj! Már kezdtem attól tartani, hogy soha nem találod meg a térképet, Silas szigetéről nem is beszélve - tereltem a témát, hiszen sokkal jobb lesz, ha ő beszél, mintha nekem kellene kinyitnom a számat.
Egyszerűen féltem visszatérni… Hajtott a vágy, hogy újra láthassam a barátaimat, de megváltoztam… Minden teljesen más lett, mióta kiszabadultam. Megváltoztam és félek, hogy az új Bonnie majd senkinek nem fog tetszeni… De nem tehetek róla… Több, mint négy hónapot töltöttem bent és sorozatos kínzást kellett átélnem. Ha erre gondoltam a varázserőm felett is elvesztettem néha a kontrollt. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy mit tett velem Kai… Hasba lőtt, fojtogatott és hasba szúrt. Mikor végre megszerezte volna a bizalmam, hátba szúrt… Nem érzek felé mást csak bosszút és gyilkolási vágyat… Damon iránti barátságomat meg szavakba nem tudom önteni… Az alatt a 4 hónap alatt annyira más lett minden. Elkezdtem kötődni felé és olyan fontos lett, mint Elena. Vajon gondolt rám? Remélem nem okolja magát, mert ő jutott ki előbb! Én áldoztam fel magam és szívesen megtenném bármikor. Bár az idő, amit nélküle töltöttem bent… Kai megkeserítette minden pillanatát, de már vége és kijutottam… Fellélegezhetek és tervezgethetem Kai megölését, amire mindennél jobban vágyom és ez megijeszt… A régi Bonnie nem volt ilyen, de mindenki változik és én is megváltoztam! Mondhatni nem volt épp a legkellemesebb élmény az üres házra hazatérni, de nem várhattam el tőlük, hogy otthon maradjanak és várják a visszatérésem, ami elég bizonytalan volt… Nem tudhatták, hogy majd egy szép napon visszatérek. Még mindig az az ing volt rajtam, amit utáltam… Kai-ra emlékeztetett, hisz az a világ is miatta van csak! Ha eszembe jut csak gyülölet és fájdalom jár a fejemben, amiket bent átéltem… De ez most nem számít! Ideje másra gondolni… Szerencsére valaki segített nyomokat hagyni, hogy kijussak! Ha nem találom meg azt a térképet, akkor soha nem jutok ki… Aztán megjelenik az ajtóban Damon, odarohanok hozzá és kétszer megpörget a levegőben, majd nyakában csimpaszkodom. Egyszerűen nem akarom elengeni őt sohasem. - Igen, az eredeti Bonnie Bennett! - Mondom ki miközben arcom a vállában van. Nem tudtam visszatartani a sírást… Sírnom kellett, hisz annyira boldog voltam. Lehet, hogy most gonosznak leszek titulálva, de arra vágytam, hogy tényleg ő legyen az első ember, akit meglátok itt. Túlságosan sokat jelent már, hogy ezt máshogy gondoljam. Vele voltam bezárva folyamatosan négy hónapig. Emlékszem, mikor minden reggel egy palacsinta várt az asztalon. A sok whisky-zés és a rejtvényen való gondolkodás. Minden olyan, mintha ma történt volna. Aztán megkérdezte, hogy hogyan sikerült kijutnom. - Mit csináltál miattam? - Kérdezem tőle mosolyogva, mert nem égészen értem, hogy.. hogy mit csinált. Megcsókolta egy majom lábujját, hogy újra láthasson? Csak nem kényszerítette az a mocskos Kai? Majd szavai: "Örülök, hogy megtaláltad Silas szigetét és sikerült kijutnod." Hát ez mind nekik köszönhető. - Én is örülök, de mesél egy kicsit... Hogy vagy? Minden rendben van? Elena-ékkal minden okés? - És jön belőlem a kérdések hada... El sem hiszem, hogy megint sikerült tőle megkérdeznem egyszerre száz dolgot. Majd mosolyogva várom a válaszát a kérdéseimre.
Az a valaki, akinek a legjobban hiányolom a jelenlétét az elmúlt heteimből, az nem más, mint Bonnie Bennett. Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk a börtönvilágban új szintre emelkedett a kapcsolatunk. Nem csak jobban megismertük egymást, de közelebb is kerültünk. Már-már barátok lettünk. Annyira, hogy néha még mindig elfog a rosszullét, mikor arra gondolok, hogy ott hagytam őt a Kai számára kialakított alternatív univerzumban. Nem akartam eljönni, de ő erősködött.. én pedig beleegyeztem. Neki is ugyanannyi joga lett volna lelépni onnan, de valamiért mégis inkább feláldozta magát értem. Mindenesetre remélem, hogy sikerül majd megtalálnia Silas szigetét és kijut arról a helyről.. mert fura beismernem, de nagyon hiányzik. Mystic Fallsban sosem áll meg az élet. Alig tértem vissza, máris azzal kellett szembesülnöm, hogy a szerelmem nem emlékszik rám. És ki feledtette el vele a közös emlékeinket? Naná, hogy Ric! Bár, próbálom megérteni a helyzetét, még mindig haragszom rá azért, amit tett. Mindenesetre az időm nagy része montanság arra megy el, hogy megpróbálom visszanyerni Elena szerelmét. Talán ha újra átéljük a közös pillanatainkat, déjà vuja támad.. mindenesetre nem adom fel addig, míg újra az enyém nem lesz. Nem adhatom fel, mert szeretem. Ahogy átléptem az otthonom küszöbét, majd becsaptam magam mögött az ajtót, az volt az első gondolatom, hogy veszek egy forró fürdőt, majd kidőlök az ágyamban. Ám, ekkor elfogott egy érzés, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nem vagyok egyedül. Egy hangot nem hallottam és lélegzetvételt is csak alig. Lassú, kimért léptekkel indultam el a konyha felé, kideríteni, hogy kit kell majd elküldenem a fenébe, amiért ilyenkor zaklatni merészelt, de amint megpillantottam azt az ismerős szempárt, a lábaim gyökeret vertek a padlóban. - Bonnie! - Jelent meg egy ezer wattos vigyor az arcomon, rögtön ahogy meg tudtam szólalni. Kis híján fellökött, akkora hévvel ugrott a nyakamba, de én mindezt egy kicsit sem bántam, sőt. Jó szorosan magamhoz öleltem a lányt, közben azt az ismerős illatát szívva magamba. - A tiéd mégjobban hiányzott nekem, BonBon! - válaszoltam a szavaira, még mindig nem engedve ki a karjaim közül. - Képzeld, megcsókoltam egy majom lábujját, hogy újra láthassalak! - Nevettem el magam a saját abszurditásom hallatán. Hadd érzékelje, mennyire hiányzott a jelenléte. Aztán komolyabb hangszínen folytattam. - Örülök, hogy megtaláltad Silas szigetét és sikerült kijutnod.
Hát végre kimondhatom ezt is... KI SZABADULTAM! Nem is tudom, hogy mióta vagyok bent, de már nem bírtam volna tovább... Ső már megpróbáltam öngyilkos is lenni, de megmentett valaki. Vajon ki lehetett az?! Majd kiderítem, de muszáj látnom Elenát vagy Caroline-t... De a bent töltött napok után legszívesebben Damon-t látnám először. A kriptában találtam magam és Mystic Falls már nem volt mágia mentes körzet... De vajon hogy lehet?! Annyi megválaszolatlan kérdésem van... De nem is húzom az idő elindulok a Salvatore házba... - Na kit tért vissza? - Mikor odaértem mosolyogva mentem be, de senki sem volt ott... Hát szép mondhatom... Hazaérek végre és senki sem vár. Nincs mit tenni, ha nincs itt senki, akkor megvárom őket. Még jó, hogy újra van mágiám, ezért tűzet gyújtotta... Hosszú sztori, hogy hogyan szereztem vissza. Legyen röviden elég annyi, hogy meglátogattam Silas szigetét... De végre búcsút mondhatok a börtön világnak, búcsút mondhatok a napfogyatkozásnak... Esküszöm a következő teljes napfogyatkozáskor öngyilkos leszek... Soha többet nem akarok látni semmilyen ismétlődő égi jelenséget... Ohh hogy mennyire utálok várni... Türelmetlen lettem és úgy néz ki, hogy sose érkezik meg senki. Megkerestem azt a bizonyos whisky-t, aminek odaát jelentése volt... Kimentem a konyhába és megbontottam. Két pohárral töltöttem... Azért még él bennem a remény, hogy belég valaki azon az ajtón és jobban reménykedem abban, hogy az az ego mániás majom érkezik meg. Nem is tudom, hogy hol kezdjem el majd... Annyi minden történt mióta kijutott... Kai folytatta a kínzásait és én csak szenvedtem... Ha már itt tartunk, akkor tervezgethetem Kai halálát. Amint meglátom visszakap mindent, amit nekem adott... Egyszerűen utálom és akkora vágyat érzek, hogy kiontsam a vérét... De ez nem is fura, hisz hasba lőtt, megpróbált megfojtani és hasba szúrt egy késsel... Sose fogom elfelejteni azt, amit tett... Lehetetlen! Ideje másra koncentrálnom... Már épp indulni akartam a telefonhoz, hogy felhívjam őket, mikor a bejárati ajtón becsapódott... A pohárrala. kezemben vártam a konyhába. Lefagytam. Egyszerűen nem mozdultak a végtagjaim... Vártam, hogy kilép be azon az ajtón... Kérlek Istenem add, hogy Damon legyen az... Eddig nem nagyon segítettél, de talán most. Aztán belép az ismerős arc... A pohár kicsúszik a kezemből és egy könnycsepp gurul le az arcomon. Csak nézni tudtam és élvezni a látványt. - El sem tudod hinni, hogy mennyire hiányzott az a ronda arcod... - Mondom neki és már rohanok is felé... Pontosan a nyakába ugrottam és lábaimat a dereka köré kulcsoltam... Talán egy kívül állónak ez furcsa látvány lehetett, de azok a napok, amiket bent töltöttünk... Azok után ez még egy kicsit sem különös... Az arcomat a vállába temettem és olyan szorosan öleltem, amilyen szorosan csak tudtam. Nem akartam elengedni, mert szükségem volt valakire... Be kell látnom, hogy túlságosan is fontos lett számomra!
Ez az egész helyzet olyan fura... nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire vagyok boldog. Kiszabadultam és az első ember akit meglátta, Damon volt... Az a vámpír, akit ott bent 6 hónap alatt megkedveltem. Igazából nem is olyan rossz, mint amennyire előadja magát, sőt egészen hamar meg lehet kedvelni. Ha most látna minket valaki, aki ezelőttről ismerne minket nem hinne a szemének. Talán arra gondolna, hogy egy párhuzamos univerzumba került. Bár mindkettőnknek voltak hibái, vehetjük őt: a palacsintái. Borzalmasak voltak, de a végére tényleg belejött, és ott vagyok még én: vannak pillanatok, amikor többet beszélek mint kellene. Bár be kell látnom, hogy a bent töltött idő után Damon is olyan fontos lett számomra, mint Elena. Ezt nem is tudnám jobb példával bizonyítani, mint amikor a börtönvilágból kijuttattam azzal, hogy "feláldoztam" a szabadságom. Nem bántam meg az akkori tetteim, sőt még egyszer megtenném, hisz neki itt volt Elena, aki várt rá. Bár az tény, hogy néha sok volt már az Elena-ról való áradozása, de ilyen a szerelem és örülök, hogy Elena egy ilyen társat talált magának, mint Damon. Aztán percekig ölelkeztünk és hullottak az öröm könnyeim, hisz minden egyes nap arra vártam, hogy kijussak abból az átkozott börtönvilágból és végre sikerült... na jó az igazi ok az az, hogy Damon-t újra láthatom. Igaz talán egy kicsit fura, hogy két barát ennyire ölelkezik, de azt a hat hónapot nem lehet semmisé tenni, sőt a világ összes kincséért nem cserélném el azt az időt. Aztán mikor már készülnék visszaállni a két lábamra letesz, mintha gondolatot olvasna, vagy csak már elég jól kiismert... Szóval a szemébe nézek és elmosolyodom. - Megtaláltam, bár nem tudom, hogy hogyan került oda, hisz gondolom az a mocsok nem akart volna segíteni... Szóval hogyan is sikerült ezt megtenned? - És sikeresen eszembe juttatta Kai-t, akiről leginkább elfeledkeznék. Damon nem tudja, hogy távozása után miket kellett átélnem és nem is szeretném neki elmondani, hisz azzal csak a régi sebeket tépném fel és minden bizonnyal elveszteném az uralmamat a hatalmam felett. szóval veszek egy mély levegőt és inkább megkérdeztem, hogy hogyan sikerült jelzést hagynia nekem... Mert minden bizonnyal Kai nem segített neki! Bár a térkép nélkül nem találtam meg volna Silas szigetét, amin a mágikus kő volt Quetsiyah vérével.. Abból szereztem vissza a hatalmam, hogy visszatudjak jönni ide. Bár szerencsés voltam, hisz az emelkedő összes darabkáját összetudtam szedni így biztos volt a haza kerülésem... Bár egy nappal előbb is hazaértem volna, ha nem tévedtem volna el... - Történt valami, vagy valami baj van? Mert tudod odaátról nem tudok semmiről sem... - Kérdezek rá, hisz tényleg igaz, hogy a börtönvilágból semmiről sem értesültem. Mondhatni, hogy semmit sem tudok az itt történtekről. Bár annyi bizonyos, hogy vándorok varázslata megszűnt, hisz itt is tudok varázsolni és Damon is itt áll előttem. Minden bizonnyal valaki felszívta azt a varázserőt, ami azt jelenti, hogy Kai-nak hatalmas ereje van és hiába keresném... Eltűntet maga után minden nyomot. Várnom kell egy kis időt, hisz egy idő után feléli azt a varázserőt... - Örülök, hogy maradhatok, de ez a legkevesebb a hat hónap "konyhamalac" életmód után. - Nevetek fel hangosan, hisz egy kicsit csipkelődhetek vele, vagy nem? Bár ami igaz, hogy az elején "konyhamalacnak" számítottam, hisz el kellett pusztítani azokat a borzalmas palacsintákat. - Hát a sütés tudományodat nem, de téged ige, meg a többieket is... - Mondom ki egyszerűen és rámosolyodom. Majd felemelem a nekem szánt italt és belekortyolok. Jól esett az a maró érzés a torkomon. Annyit whisky-ztem mostanában, hogy talán egy teljes üveggel meg tudnék inni hányás nélkül. Már épp rákérdeznék a többiekre, mikor tesz egy kijelentést. - Nem is szoktam eltévedni... - Mondom, miközben forgatom a szemeimet... Na jó talán ez nem teljesen igaz, de nem is tévedtem el sokszor. Most is csak azért késtem el, mert este nem könnyű tájékozódni azon a szigeten! Bár nincs értelme ellenkezni, hisz mindenki tudja, hogy rosszul tájékozódom. - De mi van Elena-ékkel? Hol vannak? Nem is vártak rám? - Kérdezem egy kis elkeseredettséggel a hangomban.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Csüt. Ápr. 02, 2015 7:39 am
Hihetetlen érzés magamhoz ölelni Bonnie-t. Aki ismert azelőtt, hogy oda kerültünk volna, és látna most, lehet, hogy meglepődne ezen a jeleneten, de Bonnie fontossá vált nekem. Mintha egy barátra leltem volna, nem... Tényleg egy barátra leltem személyében. Tudom, hogy elviselhetetlen volt minden reggel a palacsinta, amit csináltam de ő pedig cserébe annyit beszélt, hogy az elképesztő. Mindig meglepve tapasztaltam, hogy képes valaki ennyit csacsogni mindenről. Végül én is elkezdtem beszélgetni, és ezerszer, vagy milliószor hallgatta végig, ahogy Elenáról áradozom, és elölről meghallgatja a sztorit sokadik alkalommal, holott a saját szemével látta. Akkor még ellenezte, hogy a legjobb barátja érez irántam, ahogy ellenezte Caroline is, és tudom, hogy egy pár dolgot elkövettem ellenük. Persze nem nagyon zavar, vagyis sosem érdekelt más véleménye a szerelmi életemet illetően, ám most jelenleg nem igazán van olyan. Legalábbis alakul, de nem ezt vártam. Elena részéről is ilyen fogadtatást vártam, ahogy Bonnie a nyakamba ugrott, én pedig megpörgettem őt. Nem engedem el, s mintha azok az átkozott könnyek marnák a szemeimet. Egyetlen el is szabadul, a viszontlátás öröme szinte szétfeszít belülről. Alig akarom elhinni, és percekig szorítom, mire felfogom, hogy tényleg Bonnie az, nem egy trükk, vagy egy álom. Ő itt van, én pedig egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, majd végül leteszem őt. Nem igazán érdekel, ha valaki meglát, amint egy nagyon jó barátot ölelek magamhoz, csupán kényelmesebb úgy beszélgetni, hogy közben a szemeibe nézhetek, és ismét megjegyezzem arcának olyan jól ismert, ám rég látott vonásait. - Megtaláltad a térképet? Hála istennek - egy vámpír szájából elég furcsa Istent emlegetni, de nem nagyon zavar. Még én karikáztam be Silas szigetét az első időkben, amikor nem hittem, hogy Bonnie mágiája visszatér. Onnan tudott volna szerezni, a sziklából, melyben Quetsiyah vére van. Mindenképpen ki akartam onnan jutni, és nem kockáztathattam. Amikor ott voltunk, úgy hittem, hogy majd a végtelenség áll a rendelkezésünkre, és egy kis utazás sosem ártott. Aztán közbejött Kai, és a többi... - Voltam jobban is... - két poharat veszek elő, majd ismét töltök, ha már az előzők összetörtek az újra találkozásnál, és italt töltök, majd az egyiket elé csúsztatom, a másikból egy kortyot engedek le a torkomon. Egy szót sem ejtek Elenáról, csak az üvegen pihentetem a tekintetem. - Hogy te ne maradhatnál? Akár tovább is - válaszolok a kérdésére hiszen ezt megsem kellett volna kérdeznie. Ez egy olyan dolog, ami nálam egyértelmű volt, az, hogy Stefan mit gondol... Stefan elvileg kedvelte Bonnie-t, szóval nem hiszem, hogy lenne akadálya. - Azt hinné az ember, hogy hiányoltad a sütéstudományom - engedek meg magamnak egy félmosolyt, majd megint kortyolok egyet. - De legalább nem tévedtél el... - Bonnie nem a legjobb a tájékozódásban, sőt mondhatni pocsék, és igen féltem tőle, hogy el fog tévedni odafelé. Aggódtam, hogy nem fog kijutni, és nem láthatom többé.
Egyszerűen féltem visszatérni… Hajtott a vágy, hogy újra láthassam a barátaimat, de megváltoztam… Minden teljesen más lett, mióta kiszabadultam. Megváltoztam és félek, hogy az új Bonnie majd senkinek nem fog tetszeni… De nem tehetek róla… Több, mint négy hónapot töltöttem bent és sorozatos kínzást kellett átélnem. Ha erre gondoltam a varázserőm felett is elvesztettem néha a kontrolt. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy mit tett velem Kai… Hasba lőtt, fojtogatott és hasba szúrt. Mikor végre megszerezte volna a bizalmam, hátba szúrt… Nem érzek felé mást csak bosszút és gyilkolási vágyat… Damon iránti barátságomat meg szavakba nem tudom öneni… Az alatt a 4 hónap alatt annyira más lett minden. Elkezdtem kötödni felé és olyan fontos lett, mint Elena. Vajon gondolt rám? Remélem nem okolja magát, mert ő jutott ki előbb! Én áldoztam fel magam és szívesen megtenném bármikot. Bár az idő, amit nélküle töltöttem bent… Kai megkeserítette minden pillanatát, de már vége és kijutottam… Fellélegezhetek és tervezgethetem Kai megölését, amire mindennél jobban vágyom és ez megijeszt… A régi Bonnie nem volt ilyen, de mindenki változik és én is megváltoztam! Mondhatni nem volt épp a legkelemesebb élmény az üres házra hazatérni, de nem várhattam el tőlük, hogy otthon maradjanak és várják a visszatérésem, ami elég bizonytalan volt… Nem tudhatták, hogy majd egy szép napon visszatérek. Még mindig az az ing volt rajtam, amit utáltam… Kai-ra emlékeztetett, hisz az a világ is miatta van csak! Ha eszembe jut csak gyülölet és fájdalom jár a fejemben, amiket bent átéltem… De ez most nem számít! Ideje másra gondolni… Szerencsére valaki segített nyomokat hagyni, hogy kijussak! Ha nem találom meg azt a térkéoet, akkor soha nem jutok ki… Aztán megjelenik az ajtóban Damon és megdermed… Talán nem hiszi el, hogy élek és én vagyok az, de nem tudom magam türtöztetni. Odarohanok hozzá és kétszer megpörget a levegőben, majd nyakában csimpaszkodom. Egyszerűen nem akarom elengeni őt sohasem. - Pedig én vagyok az… ideje elhinni. - Mondom ki miközben arcom a vállában van. Nem tudtam viddzatartani a sírást… Sírnom kellett, hisz annyira boldog voltam. Lehet, hogy most gonosznak leszek titulálva, de arra vágytam, hogy tényleg ő legyen az első ember, akit meglátok itt. Túlságosan sokat jelent már, hogy ezt máshogy gondoljam. Vele voltam bezárva folyamatksan négy hónapig. Emlékszem, mikor minden reggel egy palacsinta várt az asztalon. A sok whisky-zés és a rejtvényen való gondolkodás. Minden olyan, mintha ma történt volna. Aztán megkérdezte, hogy hogyan sikerült kijutnom. - Röviden legyen annyi elég, hogy elmentem Silas szigetére és visszaszereztem a varázserőm… De inkább mesélj… Hogy vagy? Ugye estére maradhatok itt? - Egy biztos… Még mindig szeretek és tudok sokat beszélni… Szóval megkérdeztem tőle, hogy itt maradhatok-e, mert már későre jár és nincs hova mennem… Egy biztos! Ő nekem nem fog nemet mondani, szóval minden bizonnyal itt maradok. - Remélem nem palacsintát csinálsz… De mondjuk a végére már egész jól csináltad. - Mondom ki, miközben elnevetem magam. Az első két hétben tényleg borzalmad volt, de a végére csak belejött…
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Kedd Márc. 24, 2015 7:55 am
Furcsa volt, hogy maga Kai segített, hogy jelet hagyjunk Bonnie-nak. Majdnem megölte magát, és valahol mélyen magamat hibáztattam, hogy nem voltam ott, hogy nem mondtam neki akkor, mikor még abban a világban voltunk. Csak remélhettem, hogy nem téved el Silas szigete felé, és hamarosan újra láthatom. Ennek ellenére mégis túl sok dolgom van, hogy egész nap itt üljek, és várjak rá. Tudom, hogy vissza fog térni, legalábbis remélem, hogy Kai nem vert át valami ócska látomással. Egyszerűen küzdöttem azért, amiért egyszer már megküzdöttem. Elenáért, és a szerelmünkért, aminek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy ismét felülkerekedjen a gyűlöleten. Nehéz volt ismét végigjárni az utat, melyet egyszer már bejártam, de mindent meg akartam tenni azért, hogy ismét olyan - vagy legalábbis hasonló, ha nem jobb - legyen, mint előtte. Tudtam, hogy még ott van benne az érzés irántam, és tudtam, hogy ez az egy visz előre, ezért sem adtam még fel mindent. Persze voltak napok, mikor undorodtam magamtól, hogy én vissza jöttem, Bonnie meg ott marad egyedül, vagyis Kai-val. Neki kellett volna itt lennie, nem nekem. Megérdemelte volna, ő pedig feláldozta magát értem, holott neki is ugyanolyan joga lett volna itt lennie, mint nekem. Sőt inkább ő lenne itt. Kai hiába segített, ha az agyamra megy a fellengzős stílusával. Ráadásul képes volt magába szívni az utazók varázslatát. Tudom, hogy nem így kellene lennie, hogy ez az új én nem én vagyok, de nem tehetek róla, az a négy hónap Bonnie-val, talán jobban megváltoztatott, mint hittem. Ahogy hazaérek, csak arra tudok gondolni, hogy igyak egyet, majd egy forró fürdő után bedőljek az ágyba. De ahogy beléptem a házba, mintha valami furcsát éreztem volna. Mintha valaki lenne itt rajtam kívül, és ez a valaki nem Stefan volt. A konyhába mentem, hogy végre megláthassam, ki az, aki még itt tartózkodik, és egy pillanat alatt ledermedtem. A pohár ezer darabra tört, de én csak távoli zajként érzékelem, ahogy ismét ismerős arc néz vissza rám. Képtelen vagyok mozdulni, majd ahogy ő indul felém, úgy indulok meg én is, és pörgetem meg kétszer, amint a nyakamba ugrik. - Bonnie... el sem hiszem hogy tényleg te vagy az - megkönnyebbülve mondom ki a szavakat,, mintha eddig fulladoztam volna, de már a felszínen vagyok. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, és nem eresztek az ölelésemből, amíg el nem enged. Négy hónap alatt belopta magát a szívembe, mondhatom, hogy fontossá vált nekem, olyan fontossá, amennyire csak kevesen képesek. - Hogy sikerült? - szalad ki a kérdés a számon, miközben végre kicsit összeszedem magam, és végre sikerül a meglepettségből magamhoz térni.
Hát végre kimondhatom ezt is... KI SZABADULTAM! Nem is tudom, hogy mióta vagyok bent, de már nem bírtam volna tovább... Ső már megpróbáltam öngyilkos is lenni, de megmentett valaki. Vajon ki lehetett az?! Majd kiderítem, de muszáj látnom Elenát vagy Caroline-t... De a bent töltött napok után legszívesebben Damon-t látnám először. A kriptában találtam magam és Mystic Falls már nem volt mágia mentes körzet... De vajon hogy lehet?! Annyi megválaszolatlan kérdésem van... De nem is húzom az idő elindulok a Salvatore házba... - Na kit tért vissza? - Mikor odaértem mosolyogva mentem be, de senki sem volt ott... Hát szép mondhatom... Hazaérek végre és senki sem vár. Nincs mit tenni, ha nincs itt senki, akkor megvárom őket. Még jó, hogy újra van mágiám, ezért tűzet gyújtotta... Hosszú sztori, hogy hogyan szereztem vissza. Legyen röviden elég annyi, hogy meglátogattam Silas szigetét... De végre búcsút mondhatok a börtön világnak, búcsút mondhagok a napfogyatkozásnak... Esküszöm a következő teljes napfogyatkozáskor öngyilkos leszek... Soha többet nem akarok látni semmilyen ismétlődő égi jelenséget... Ohh hogy mennyire utálok várni... Türelmetlen lettem és úgy néz ki, hogy sose érkezik meg senki. Megkerestem azt a bizonyos whisky-t, aminek odaát jelentése volt... Kimentem a konyhába és megbontottam. Két pohárral töltöttem... Azért még él bennem a remény, hogy belég valaki azon az ajton és jobban reménykedem abban, hogy az az egomániás majom érkezik meg. Nem is tudom, hogy hol kezdjem el majd... Annyi minden történt mióta kijutott... Kai folytatta a kínzásait és én csak szenvedtem... Ha már itt tartunk, akkor tervezgethetem Kai halálát. Amint meglátom visszakap mindent, amit nekem adott... Egyszerűen utálom és akkora vágyat érzek, hogy kiontsam a vérét... De ez nem is fura, hisz hasba lőtt, megpróbált megfojtani és hasba szúrt egy késsel... Sose fogom elfelejteni azt, amit tett... Lehetetlen! Ideje másra koncentrálnom... Már épp indulni akartam a telefonhoz, hogy felhívjam őket, mikor a bejárati ajtón becsapodott... A pohárrala. kezemben vártam a konyhába. Lefagytam. Egyszerűen nem mozdultak a végtagjaim... Vártam, hogy kilép be azon az ajtón... Kérlek Istenem add, hogy Damon legyen az... Eddig nem nagyon segítettél, de talán most. Aztán belép az ismerős arc... A pohár kicsúszik a kezemből és egy könnycsepp gurul le az arcomon. Csak nézni tudtam és élvezni a látványt. - El sem tudod hinni, hogy mennyire hiányzott az a ronda arcod... - Mondom neki és már rohanok is felé... Pontosan a nyakába ugrottam és lábaimat a dereka köré kulcsoltam... Talán egy kivűl állonak ez furcsa látvány lehetett, de azok a napok, amiket bent töltöttünk... Azok után ez még egy kicsit sem különös... Az arcomat a vállába temettem és olyan szorosan öleltem, amilyen szorosan csak tudtam. Nem akartam elengedni, mert szükségem volt valakire... Be kell lánom, hogy túlságosan is fontos lett számora!
Már nem itt járok gondolatban, hanem a temetőben, és már több halálnem is eszembe jutott, amiért ez a fickó felbosszantott. Megjegyzéseire csak bólintok, de nem teljesen figyelek oda. Megiszok még egy bourbont, majd a poharat az üveg mellé helyezem, és keresztbe font karral nézek vissza a nőre. Miért hiszi mindenki, hogy én vagyok a tökéletes választás, holott az öcsém számtalanszor elmondta, hogy én nem tudok mást, csak rombolni. És hát valljuk be, a mai nap szerzett információ tudatában talán igaza is van. Talán hülyeség volt azt hinni, hogy boldog lehetek, s hogy boldoggá tehetem a nőt, akit szeretek. Akiért évek óta küzdöttem, most elnyertem a szívét. És ezzel sodortam bajba. Hogy ismer engem. Hogy tudja mi vagyok, mégis ki merte mondani a szót, mellyel ismét magával rántott az érzelmeim világa. Mely miatt feszültségem hatalmas méreteket öltve emészt, és melynek nem szabadott volna bekövetkeznie. A múltam gyilkos, és amiket tettem örökké kísérteni fog. Sötét árnyként vesz körbe s arra vár, hogy lecsaphasson azokra, akik fontosak. Elena nem érdemli ezt. Talán nem kellett volna összejönnünk. Talán nem szabadott volna engedni az érzéseimnek. Miért élvezi ezt, hogy azt bántja, akit szeretek? Miért nem jön egyből hozzám? Talán fél, de most még több oka lenne félnie, hiszen neki is vannak szerettei. Akiket elvehetek csupán azért, mert kezet mert emelni Elenára. Ennyire nem fél? Miért hiszi azt, hogy legyőzhet? Nevetséges, s eme gondolatok csupán szítják bennem a harag lángját. - Az én módszereim eléggé megkérdőjelezhetőek, de ne feledd, én figyelmeztettelek! - Jelentem ki vészjósló hangon, és elindulok a bejárati ajtó felé. Ezzel jelzem, hogy menni akarok, nem szeretném tovább vesztegetni az időmet, és az övét sem. Ha annyira Dom mellett akar lenni, legyen, de akkor vállalja a következményeket. - Még ne köszönj semmit - Jelentem ki visszafordulva felé, miközben magamra kapom a dzsekimet. Vámpírsebességgel megyek, sokkal gyorsabb, mint a kocsi, s nem akarom még tovább húzni az időt a kocsi beindításával, ráadásul a kulcs is fenn van. - Mennem kell... Szorít az idő... Remélem magadtól is kitalálsz! - Jegyzem meg háttal állva a nőnek, majd egy szempillantás alatt eltűnök az ajtóból, magára hagyva őt. Nem elég nekem Stefan... Meg kell találnom egy boszorkányt, megvédenem Elenát a múltamtól, még Dominic sorsáról is gondoskodnom kell. Túlvállaltam magam. De nem érdekel, jobb, mintha a tévé előtt ücsörögnék, mint valami unalmas emberi lény... Ja... Nem is vagyok ember... Hanem egy vámpír, aki bosszúra vágyik...
Megjegyzését eleresztem a fülem mellett. Nem tudom, hogy hogyan működnek a dolgok vámpíréknál, hogy mennyire kell erősnek vagy különlegesnek lenni ahhoz, hogy kellő önuralmat tudjanak gyakorolni. Azt sem tudom, hogy ez csak néhányaknál probléma, vagy gyakran fordul elő. Még azt sem tudom, hogy ebben Damon mennyire jó, tulajdonképpen eléggé lutrira jöttem ide, mert csak merem remélni, hogy neki nincsenek olyan gondjai, mint Domnak. - Vigyázok magamra. - bólintok szelíden, bár tudom, hogy úgysem tartom magam tőle távol, mert eszem ágában sincs magára hagyni ebben az egészben. Tudom, hogy nincs, aki mellette állna, én pedig nem hagyom a kakiban, ha már megígértem neki, hogy segíteni fogok. Mindezzel együtt viszont örülök Damon tanácsának, mert ettől olyan érzésem van, hogy van benne hajlandóság arra, hogy segítsen. - Rendben, és itt az én számom is. - közben a táskámban kotorászok kicsit, majd pár pillanatnyi kutakodás után előhalászok egy névjegykártyát. A munkámból kifolyólag van ilyenem is, szóval rajta a telefonszámom és a címem is. - Ha beszéltél vele hívj fel, vagy ő. - teszem még hozzá, aztán átnyújtom neki a kis ízléses kártyát. Hallgatom őt, hogy nem akarta a vámpírlétet. Azt hiszem ezzel elég sokan vannak így. Bár gondolom ennek az ellenkezőjére is bőven lehet példát találni. - Annak igazán örülök, hogy ilyen jó vagy benne, legalább sikerült a megfelelő személyhez fordulnom. - szalad ki a számon, amikor azt mondja mennyire is tudja jól kontrollálni a vérszomját. Eddig nem voltam biztos benne, hogy a legjobb helyre jöttem, de most már legalább tudom, hogy nem lőttem bakot. Mert hát feltételezem, hogy igazat mond. És amíg ennek nem derül ki az ellenkezője, addig nem nem is fogok mást gondolni. Figyelem a vonásait és azt, hogy meglepi nekem nem az a fontos, hogy még az én életemben tanulja meg Dom a kontrollt tökéletesen. Ebben a történetben nem én vagyok a lényeg, csak egy támasz és nem is akarok ennél több lenni. Ez most róla szól, egy barátról és az én személyem a dologban elhanyagolható. Azonban én ezt egyetlen percig sem bánom. - Ő sem akarta az átváltozást és egyedül csinálta végig. Nem tudom, hogy működik egy friss vagy új vámpír vagy, hogy mennyire tartja észben, hogy meglátogasson bárkit is, akit nem kajának néz... - jegyzem meg, hogy talán miért is nem kereste fel és mellé még meg is vonom a vállam. Nem akarok ennél jobban Dom helyett beszélni, majd ő elmondja Damonnnak, amit szeretne. Állom Damon tekintetét, figyelem az íriszeit, amelyek fagyos kékek, ezzel szemben az enyémek olyanok, mint egy bögre meleg tejeskávé. - Megegyeztünk. - mondom ki gondolkodás nélkül, amikor azt mondja nem szólhatok bele a módszereibe. Legyen, nem fogok, vagy legalábbis igyekszem nem beleszólni. - Köszönöm. - teszem hozzá végül halkan és egy nagyon hangyányit meg is könnyebbülök valahol. Menni fog ez... vagy legalábbis remélem. Nagyon remélem...
//ha nincs már más megbeszélni való, akkor részemről ez lenne a záró és nagyon köszönöm, élveztem a játékot ^^ //
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Pént. Jan. 17, 2014 8:49 am
Larita & Damon
► What are you want?
- Desszert vagy sem, ha képtelen uralkodni rajta, akkor gyenge... -Jegyeztem meg ridegen, bár nem mindig vagyok ilyen, most nem tudok különbséget tenni senki között. Most nem érdekel más nyomora, habár Dom a barátom volt, még nem tudom, hogy segítek-e... Hogy Stefan önmarcangoló életvitele mellett el tudok viselni még egy ilyen lényt, magam mellett. Larita bátor, hogy az én kezembe meri adni Dom sorsát, mi van, ha hasfelmetszővé válik? Ha nem tudok megtanítani neki semmit, mert a vérvágy túl erős... - Amíg vacsorának néz, ne menj a közelébe. Nincs rosszabb egy éhező vámpírnál, hidd el... Én már csak tudom. Elvileg egyel élek egy fedél alatt... De ha élni akarsz, kerüld el, vagy vigyél neki pár vértasakot - Javaslom hűvösen, hiszen ez az igazság. Ez az, amit tudok egyelőre tanácsolni, hiszen Dom veszélyes lehet erre a nőre nézve. Főleg, ha örökösen vágyik a vérre. Néha már magam sem értem ezeket a vámpírokat, akik képtelenek elfogadni azt, amik... - Majd felhívom a lányt... - Pillantok a nőre ismét, és közben ismét eluralkodik rajtam a félelem. Hogy későn érek oda. Hogy Elena meghal miattam, és én semmit nem tettem érte, hogy megállítsam... Egy pillanatra végigcikázik gerincemen a hideg, és gondolataim távol visznek. Ha jól emlékszem ennek a Jensennek volt egy testvére is... Tudom, hogy fogom neki visszaadni ezt, amit Elenával tesz, de abban nem lesz köszönet. Talán a szeme láttára kínozom meg, majd mikor könyörög, hogy hagyjam életben, talán megkegyelmezek. Vagy nem. Majd az aktuális helyzet hozza, előre nem tervezek. - A halál engem ívesen elkerült... Meg akartam halni... De már nem. Én voltam az, aki nem akarta ezt a létet, mégis én tudom kontrollálni a legjobban - Jegyzem meg gúnyosan. Én mindig ilyen vagyok. Ám meglep, hogy Laritát egyáltalán nem érdekli, ha megéri Dom sikereit, ha nem... Miért van ennyi ember, aki feláldozná magát a másikért? Én inkább megpróbálom azt a megoldást megkeresni, hogy túléljem, nem feláldozás... Nem vagyok én mártír. De körülöttem csak azok élnek. Mártírok, akik engem akarnak megváltani, pedig én tökéletesen jól vagyok. - Voltunk. De még akkor sem keresett fel, mikor átváltozott. Csak elfutott, akár egy gyáva... - Tekintetem hirtelen váik üvegessé, miközben összeráncolom ismét a szemöldököm, majd Larita tekintetébe fúrom jeges kék szemeimet - Nem vagyok én sem szent... De ha tényleg a segítségem kell, előre szólok, nem egy habos teazsúr lesz... Ha végig mellette akarsz lenni, nem szólhatsz bele, mit hogyan teszek... - Jelentem ki határozottan. Stefan is képes lenne rá, ha nem rettegne attól, ami, ha Elena anno nem szólt volna bele. Hiszen egyszer már majdnem sikerült, meggyógyította Meredith-et, ahelyett, hogy megölte volna. De visszalépett. Meghátrált. Mindig ezt teszi.
Mikor desszertnek titulál, nem tehetek róla, de egy halvány mosoly költözik a vonásaimra, főleg, ha belegondolok abba, hogy mielőtt Dom megharapott, még meg is csókolt. Igaz, utólag kiderült, hogy nem valami irántam érzett vonzalom miatt, hanem, mert arra jutott, ha éhes eltereli a gondolatait némi ágytornával, ami azért valljuk be, rám nézve kissé megalázó. Nem azért, mert a barátja vagyok és barátok elvileg ilyesmit nem csinálnak - átlagos esetben -, hanem mert a szexuális vonzalma nem felém irányult, hanem csupán figyelem elterelés lett volna, hogy ne a véremre és az éhségre koncentráljon. Mintha a személyem egy egyszerű jobb kézre lett volna leredukálva, habár megjegyezte, hogy egyébként bal kezes. Ez azonban most mind lényegtelen és nem tartozik Damonra. - Köztünk szólva, sem előétel, sem főfogás, sem pedig desszert nem szeretnék lenni. De azért értékelem, hogy édességnek tituláltál. - ha már desszertnek nevezett, akkor úgy vagyok vele, miért is ne mondhatnám neki, hogy értékelem a dolgot. Amúgy pedig tényleg. - Oké, hasznos tanács, de már így is épp eléggé halott, nem hiszem, hogy szeretne ennél jobban, vagy ténylegesen az lenni. És én sem szeretném. És nem nyúldiétán van. Egyszerűen nem eszik és amikor már nem bírja tovább, akkor megy vadászni. Emberre. Az pedig vagy túléli, vagy nem, csakhogy az ő célja az lenne, hogy lehetőleg élje túl az... alany. - fogalmazom össze neki nagyjából a dolgot, nem nem akarom feleslegesen húzni az időt, mivel azt már tudom, hogy éppen abból van neki momentán kevés. Azért érdekes és valahol talán ironikus is, hogy aki rendelkezik a halhatatlansággal, pont annak nincs elég ideje. Bár megértem, hogy jelen esetben miért is nincs neki. - Hálás lennék érte. - pillantok rá, mikor később közli, hogy ne feltétlen kell a legdrámaibbra venni a figurát, aminek azért örülök, mert most azaz érzésem támad, hogy talán hajlandó lesz segíteni. Nem tehetek mást, minthogy ebben reménykedem, ebbe kapaszkodok és én is leteszek valamit az asztalra, hiszen valamit valamiért, nem igaz?! Bár én általában ellenszolgáltatás nélkül is hajlandó vagyok segíteni, ha tudok, de az én vagyok. És ez most nem is releváns dolog... Közben elvégzem a varázslatot és kiderül, hogy hol is van Elena. Én is a térképre pillantok, közben pedig Damon megszólal. - Lehet pont azért van ott, mert ott nem keresnéd. - vetem fel a dolgot anélkül, hogy tudnám, hol keresné egyébként. Mivel Damonról aligha tudok többet, minthogy mi a neve, nagyjából mennyi idős lehet, vérszívó, hol lakik, némileg gyanakvó természetű, nem szeretném, ha az ellenségének tartana és szép a szeme. És ezzel kifújt minden, amit tudok róla. - Igen, bár minden attól függ, hogy milyen erős boszorkány, akiről szó van. Mi sem működünk teljesen egyformán, mint ahogyan ti sem. - mint ahogyan két vámpír ereje és tudása sem egyforma, úgy mi sem, szóval igen, lehetséges, hogy nem tudom megtalálni, de az is lehet, hogy igen, látatlanban nem tudom előre. - Hozz össze a lánnyal egy találkozót és meglátjuk mire jutunk. - a segítő szándék megvan bennem, a többit pedig akkor ha találkoztam ezzel a húggal, aki az idősebb testvérét keresi. - Hajlandó rá, hogy megtanulja, mivel jelenleg is ezzel küszködik, egyedül. Az pedig nem számít, hogy én meddig élek még, neki ott az örökkévalóság, szóval ideje mondhatni, mint a tenger. - nem magam miatt vagyok itt, hanem Dom miatt, szóval ha évtizedekbe kerül neki, akkor annyiba és ha én ezt nem érem meg, akkor nem érem meg. Ez róla szól és nem rólam. - Fiatalabb vagyok nálad, ha nem is sokkal, és ha már itt tartunk, nem csak nekem kéne már halottnak lennem ugyebár, hanem neked is. Ja hopp... te már az vagy. - szalad ki a számon, mert hát... most ezen nincs mit szépíteni, tényleg az. - Akárhogy is... az évek ellenére, amióta elváltatok, az örök léteteket figyelembe véve alig telt el némi idő és valamikor nagyon össze voltatok nőve. Csak segíts neki. Légyszi. - ezt szeretném és nem is magam miatt. lehet, hogy nem volt jogom Dom háta mögött idejönni és Damont megkérni, de tojok arra, hogy mihez lenne jogom. Dom a barátom és a barátoknak az a dolguk, hogy akkor is segítsenek és támogassanak, amikor gondban van a másik. Dom pedig abban van. Aggódom érte.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Csüt. Jan. 16, 2014 9:54 am
Larita & Damon
► What are you want?
Egy kissé megnyugtat, hogy a nő nem ellenséges szándékkal jött, sőt, még segíteni is akar, ami meglep. Igencsak meglep, hiszen az eddigi tapasztalataim nem engedik meg azt a luxust, hogy túlcsorduljon a barát mérleg. Nem... Én nem az a fickó vagyok, akinek barátai vannak. Én vagyok elvileg a rossz testvér, aki miatt mindenki szív... De vajon tényleg így lenne? Vajon tényleg én vagyok a rossz, vagy ez csak egy szerep, amit rám aggattak, csak mert én tudom élvezni a vámpírság adta előnyöket? Mindenesetre, h ez csak a többfelől hallott negatív vélemény, egész jól elhittem, hogy én vagyok a testvér, akit meg kell váltani, holott Stefan az, aki sosem békélt meg azzal, ami... Ahhoz képest, hogy ő erőltette rám a vámpírlétet... - Főfogás? Biztos nem desszertnek nézett? - Szalad ki a számon a gúnyos megjegyzés, és nem titkolom, mennyire örömömet lelem néha abban, ha másokba beleköthetek. Lehet, hogy nem egy boszorkánnyal kellene kötekednem, de ez vagyok én. Ezzé váltam. Ha tetszik, ha nem. Persze nyilván kétségbe lehet esve, ha hozzám fordult, de legalább van valaki, aki elismeri azt, hogy én is képes lehetek valamire. - Mintha csak a szent öcsémről hallanék beszámolót... Ő is nyúldiétán éhezteti magát, mert azt hiszi, hogy megválthatja a világot, közben képtelen elfogadni önnön valóját... Ha rossz passzban lennék... Rossz passzban vagyok, így azt tanácsolom karó a szívbe, probléma megoldva... - Jegyzem meg ismét gúnyosra sikeredett hangon, miközben fogva tartom Larita tekintetét a sajátommal. - De mivel hajlandó vagy segíteni, ezért ne vegyük ilyen drámaira a dolgokat - Jelentem ki már a térkép fölött állva, ahol érdekes módon áll egy fehér gyertya. Amíg a nő varázsol, addig csendben maradok, és hogy feszültségemen csökkentsek, kitöltök magamnak egy italt, amit egyből le is húzok. - A Salvatore kripta? Hogy nem jutott eddig ez eszembe. A rohadék... Milyen ironikus nem? - Teszek fel egy költőinek szánt, ám ugyanakkor feszült hangnemű kérdést, és a kezemben lévőpoháron megzörren a gyűrűm. Idegesség emészt fel, és szívem szerint a falhoz vágnám a poharat, de inkább a térképre rakom, majd rátenyerelek. Magam elé nézve szólalok meg ismét. - Most hogy így mondod, lenne még valaki, akit meg kellene találni... Egy boszorkány... Megígértem a húgának, hogy kiderítem merre van, de lehetséges, hogy lefedte magát... Azt hiszem a boszik képesek erre nem? - Nézek rá rideg tekintettel, miközben azon gondolkodom, vajon Zach képes volt elrejteni magát a világ elől, ha már menekül, vagy csak elhagyta a húgát, és ment valamerre. Azt hiszem fel kell hívnom Arielle-t, de nem adott telefonszámot, így fel fogom keresni. Talán még vagyok annyira jóban a seriffel... - Mit vársz tőlem? Mit segítsek? Az önkontroll hosszú folyamat, és ha nem hajlandó rá, eltarthat évtizedekig is... Nem hiszem, hogy annyi lenne még az életedből... Hány éves is vagy? Nem kellene halottnak lenned? - Kérdezem a nőt, miközben ahogy végignézek rajta, nem tűnik öregebbnek nálam. Egy pillanatra megfeledkezem az idő múlásáról, de sajnos ez a találkozó sem lesz hosszú bájcsevej, mégis érdekel, Dom miért nem említette, hogy ennyire küzd a vérvággyal? Pedig mintha az ikertestvérem lett volna... Reméltem, legalább olyannyira élvezi a vámpírlétet, mint én... De tévednem kellett...
Oké, fejfájás pipa, így legalább levegőhöz juthatok. Nem is tudjuk milyen fontos az oxigén, amíg valaki meg nem vonja azt tőlünk. Ami azt illeti az előbb elég nagy rajongójává váltam a lélegzésnek, szóval igyekszem gyorsan minél többször gyakorolni a ki-be légzést. Mámorító érzés. - Tekintve, hogy egész jól bevált trükk, nem. - pillantok rá még hasonlóan meggörnyedve, de hamarosan összeszedem magam és ahogy elnézem ő is. Bár gyanítom ő klasszisokkal lesz hamarabb jobban, mint én. Aztán Dom kerül szóba, én miatta vagyok itt, szóval azt hiszem ideje lesz lassan kitálalni, hogy mit is szeretnék olyan nagyon. - Tudom hol lakik. - csúszik ki a számon első körben, mert nem is emiatt jöttem el ide, hozzá. - Az nekünk is. De mielőtt elkezdenénk visszahozni az elmúlt régi szép napokat, örülnék neki, ha nem akarna főfogásnak tekinteni. - vezetem fel, hogy miért is vagyok itt, bár ez még közel sincs ahhoz, ami a teljes igazság és, hogy jön ehhez Damon. - Öt perc alatt nem tudom neked összefoglalni az egészet, de a lényeg, hogy képtelen mértéket tartani az... evésben, ezért, hogy ne gyilkoljon, inkább éhezik. Aminek azt hiszem nem kell elmondanom, hogy mi a vége olykor. Így lesz a barátjából vacsora. - mutatok itt magamra, mert nincs mit szépíteni azon, hogy rám támadt, noha tudom, hogy nem akart. Sejtem, hogy ez kusza lehet most Damonnak és felmerülhet, hogy mit akarok én tőle, de nem vagyok olyan személy, akinek sok lenne a vérszívó ismerőse, akihez segítségért fordulhatna. Szóval próba szerencse, ezért vagyok itt. Ha majd lesz több ideje is, akkor kifejtem jobban a dolgot, persze, ha egyáltalán van hajlandósága arra, hogy segítsen. - Tapasztalatom szerint egy boszorkány valahogy mindig kell a képletbe, ha természetfelettiekről van szól. Te tuti az vagy, és gondolom Elena sem egy átlagos hétköznapi ember, bár ez csak egy tipp. De ha igazam van, akkor már lehet, hogy tudok másban is segíteni. Egy természetfeletti bajban van, egy másik érte menne, de eleve az elinduláshoz is kell egy boszi. Lehet a későbbiekben is, nem? - na nem azért teperek itt, mert annyira jó szívem lenne - pedig az van - hanem, mert alapvetően Dom dolga érdekel, de azt egyedül nem tudom megoldani, kevés vagyok hozzá. Utána megyek és megvárom, amíg előhoz mindent, amit kértem. Megrázom a fejem, mikor megkérdezi, hogy kell-e még valami. A térkép fölé hajolok, ha kaptam gyertyát, akkor hamarosan az is fellobban és a kezembe veszem a kapott tárgyakat, aztán már nincs más dolgom, mint koncentrálni és elmormolni a varázsigét ehhez. Hamarosan pedig a térkép fölé lógatott nyaklánc megmutatja a helyet. - Itt találod. - szólalok meg miután én is megnézem hová is mutat az ékszer. - Akkor segítesz majd nekem, vagy sem? - tudom, hogy még nem mondtam el pontosan mit is szeretnék tőle, de mivel szorít az idő, nem akarom feleslegesen rabolni az idejét.
Éles fájdalom vakít el, s akaratlanul kapok a halántékomhoz, majd összegörnyedek, mert ez a nő erősebb, mint az eddigi boszorkányok... Na persze ott van Silas is és Esther, de ők nem hiszem, hogy most ide jönnének kínozni engem. Én estem Larita torkának, vállaljam is a felelősséget. De ez az utolsó, ami most eszembe jut, hogy esetleg egy 150 éves boszival sodort össze a sors. Fájdalmamban felkiáltok, és elengedem őt, majd a fájdalom elmlik. Mintha ott sem lett volna. - Nem unjátok még ezt a trükköt? - Kérdezem bosszúsan, mikor végre fel tudok állni. Végigmérem a nőt, és egy kissé megtántorodom, de visszanyerem az egyensúlyomat pillanatok alatt. Egy rövid időre eltereli a figyelmem a legfontosabb célomról. - Mit akarsz kérni? Nem tudom merre lakik, már nem vagyunk olyan jóban mint régen... Sok a bepótolni valónk - Avatom be az igazságba, hiszen beszéltünk kábé fél órát? Az még nem hozza vissza a régi időket, az még nem pótol semmit. Azt sem tudtam, hogy él, hittem, hogy már rég halott és nem kell ezzel foglalkoznia, ami itt megy. Mégis visszajött. Hogy miért az nem világos, bár lehet a hely vonzotta. Ez a hely még mindig természetfeletti mágnes, csak úgy özönlik ide a sok különös lény. - Mégis miben tudsz segíteni még? - Kérdezem vonakodva, és őszintén nem igazán bízom benne, ahogy Domban sem, de mégis hogy tehetném? Mégis érdekel, miben akarja a segítségemet, ám Elena is fontos, szóval szó nélkül megyek fel a szobámba vámpírsebességgel a fésűjéért és a nyakláncáért, menet közben pedig a telefonomra is figyelek, de a vonal megszakadt észrevétlenül, így idegessé válok. - Kövess - Intek a fejemmel alig két perc után, amikor leérek, és a nappaliba vezetem őt, ahol az íróasztalon egy térkép pihen magányosan, kissé gyűrötten. - Itt van... Kell még valami? - Kérdezem aggódva, persze nem válaszoltam a kérésére, hogy viszont segítek is neki, de ez szerintem még egyelőre lényegtelen, ha nem akarja a szavamat venni...
Hohóóó... na erre nem számítottam. Ami mondjuk teljességgel az én hibám, tekintve, hogy nem kellene vámpírok közelébe mennem. Az valahogy sosem sül el jól Mikor megragadja a torkomat reflexből a kezéhez kapom, hogy megpróbáljam lefejteni őt magamról, csak hát fizikailag nyilvánvalóan erősebb, mint én. Torzulnak az arcvonásaim, ez együtt jár azzal, ha épp fojtogatnak, aztán érzem, ahogy a hátam ütközik a fallal. Áucs!!! Kell pár pillanat, amíg felfogom, hogy mi is történik, hiába van valakinek elég varázsereje, ha épp nem tud koncentrálni, mert azzal van elfoglalva, hogy oxigénhez juttassa az agyát. - Nem... hazudok... - szűröm a fogaim között és még valahogy sikerül kipréselnem Dom nevét is. Eddigre azonban sikerül annyira összeszednem magam, hogy jobbommal elengedjem az ő kezét, előre nyúljak felé - nem baj, ha nem érem el -, és olyan fejfájást okozzak neki, amitől azt remélem, hogy el is enged. Éljen a banya erő! Miután ez megvan, első körben kissé előre hajolok, köhögök, a torkom fogom és próbálok lélegezni. Hallom, amit mond és ekkor már rápillantok, majd felegyenesedek, hogy ne így kétrét görnyedve álljak előtte. - Nem tudni akarok róla. - szólalok meg kissé rekedtebb hangon, mint korábban, aztán folytatom. - Hanem kérni valamit. - teszem hozzá, elvégre szívességért jöttem vagy tanácsért vagy bármiért, ami segíthet rajta. Na meg abban is, hogy legközelebb ne a főfogásnak nézzen, adott esetben szó szerint. Azonban mielőtt rátérnék arra, hogy miért is jöttem, felajánlom, hogy segítek neki, van egy olyan svungom, hogy számára égetőbb kérdés lesz ennek az Elenának a megtalálása, kiszabadítása ha már tényleg elrabolták szegényt. - Nos, egy épp itt áll előtted. - bár erre azt hiszem már magától is rájött, a vámpírok azt hiszem igen ritkán éreznek fejfájást, szóval gondolom nem meglepi neki, hogy az a boszorkány ismerős én vagyok. - A lokalizáló bűbájon túl is segíthetek, ha akarod. De cserébe nekem is kell majd a tiéd. Megegyeztünk? - ha tényleg kell neki a segítség, akkor itt vagyok, megteszem, amit tudok, és remélem, hogy megkapom majd én is, amit szeretnék. Arról az apró hangról pedig megfeledkezem, ami azt kattogja a fejemben, hogy nem feltétlen kellene megbíznom akármelyik vérszívóban is. - Kell egy térkép, gyertya, valami személyes tárgy Elenától, mert én nem ismerem vagy a valakinek a vére, aki közel áll hozzá. - sorolom fel a "recept" hozzávalóit. Azaz érzésem, hogy ő se nagyon akar a muszájnál többet tökölni, szóval elmondtam, mi kell ahhoz, hogy megkapja, amit akar.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Szer. Jan. 15, 2014 11:28 am
Larita & Damon
► What are you want?
Valahogy nem figyelek arra, amit a velem szemben álló nő mond. Sőt inkább csak hergelem magam, ami nálam sosem vezet jóra. Hallom a hangját, a szavakat is, de értelmük elveszik dühöm sötét homályában. Ez van olyankor, ha valaki bántja azokat, akit szeretek. És ebből igencsak kevés van, de ez az ember rájött a legnagyobb gyengeségemre, s féltem Elenát. Nem halhat meg olyanért, amit én tettem. Tehetetlen harag uralkodik el rajtam, s arra eszmélek, hogy torkon ragadtam a velem szemben álló ismeretlen nőt. - Ne hazudj! - Emelem meg a hangomat, miközben a háta csattan a falon, és érzem, ahogy tekintetem démonivá válik. Mindenben ellenséget keresek, s most ez a nő lett haragom elszenvedője. Larita... Hallom a nevet és szép lassan az eddig elhangzottakat is értelmezni tudom. Majd meghallok még egy nevet. Dominic. Pont tegnap találkoztam vele. Szorításom enyhül, majd elengedem a nőt, és hátrálok három lépést üveges tekintettel. - Mit akarsz Dominic-ról tudni? - Kérdezem egy cseppet lenyugodva, de érzem, hogy az idő sürget. De hogy élhet még ez a nő? Biztos vámpír lehet. Csak az lehet, ha még most is él, mint én. Meglep, hogy ennyi múltbéli arc toppan be hirtelen. Ellenségek és barátok egyaránt, és kezdem azt hinni, hogy ez az egész város megbolondult. Miért most kell visszatérni annak a fickónak, akinek a szüleit megöltem? És honnan tudja egyáltalán, hogy én végeztem velük? Hiszen csak az a két ember volt otthon. A férj és a feleség. Senki más. Hacsaknem valaki meglátott. De ki? Vagy... - Hacsak nincs egy boszorkány ismerősöd, aki elvégez egy helymeghatározó bűbájt, akkor nem tudsz segíteni. - Szólalok meg hosszú percek után, majd végigmérem Laritát. Ő akar tőlem valamit, mégis én kérek egyetlen dolgot, mert kétségbeesett vagyok. Tudnom kell hol van Elena, mert nem akarok későn érkezni. Nem akarom egész életemben bánni azt, hogy nem értem oda időben. Arielle-t nem kérhettem meg, túl gyenge volt hozzá. A vérem még ott van a szervezetében, ha meghal, vámpírként tért volna vissza, így fel sem hoztam neki. De kezdem érezni, hogy az idő itt lohol a nyakamban, s minden egyes perc, amit itt fecsegéssel töltünk, az Elena életét rövidíti. Nem halhat meg azért, mert szeret engem...Ezt nem engedhetem!
Léptek zaját hallom, ezek szerint van itthon valaki, kérdés, hogy ki. Nagyon hamar megtudom - közvetlenül azután, hogy kinyílik az ajtó -, hogy ki van itthon és, hogy éppen az, akihez jöttem. Noha ő ezt még nem tudja. Már épp levegőt vennék és köszönnék, vagy valami, mikor infót kapok arról, hogy Stefan nincs itthon, és ő sem sokáig. - Öööö, oké. - szalad ki hirtelen a számon. Persze végigfut a fejemen, hogy az említett Stefan vajon az a Stefan-e, aki az öccse volt - illetve ebben az esetben még mindig az -, vagy egy másik a családból, vagy köze sincs a családhoz, csak neki is ez a neve. Totál lényegtelen ez most, szóval hagyom, hogy a gondolat ahogy jött úgy menjen is. De hol is tartottam? Ja igen, ott, hogy köszönjek, amikor kapok egy nagyon is meglepő kérdést és a reakcióm teljesen egyértelmű, rám van írva, hogy kb. totál nem értek semmit. - Na jó... először is helló, mielőtt mondanál még valamit, másodszor micsoda? - nézek rá, aztán megrázom magam, mert azt hiszem ennyitől még nem fogja az ellenkezőjét gondolni annak, amit az előbb állított. - Na jó Damon, egyelőre nem tudom ki azaz Elena és ez komoly, hogy elrabolták? - kérdezek vissza meghökkenve. - Bocs, ez totál hülye kérdés volt. Gondolom nem mondtad volna, ha nem. Egyébként pedig visszajöhetek később is, nem akarlak feltartani, vagy ilyesmi. - teszem hozzá és kedvem lenne fejbe csapni magam, amiért voltam olyan dinka, hogy visszakérdeztem az elrablásra. És csak most jut eszembe, hogy még azt sem mondtam el, hogy ki vagyok, mi vagyok, mert az gondolom feltűnt neki, hogy a nevén szólítom, ergo tudom, hogy kicsoda. Nagyjából... - Meglepett a nem mindennapi fogadtatás... Larita Croft vagyok, valaha ismertük egymást nagyon távolról, úgy másfél évszázada. Akkor még ember voltál, én meg kis taknyos. Dominic Leighton volt a közös ismerősünk. Illetve még most is az. Vele kapcsolatban kerestelek fel, de ha most nem alkalmas, úgy sejtem, hogy nem, akkor beszélhetünk máskor is. - darálom le gyorsan, mert tényleg nem akarom rabolni az idejét, főleg, hogy ezt az Elenát ténylegesen elrabolták. - Egyébként segíthetek valamiben? - kérdezem meg még hirtelen felindulásból. Kérni akarok Damontól úgy egyébként, szóval talán nem árt, ha ezt megérdeklődöm. Szívességet a szívességért. Feltéve, ha azt elfogadja egy tulajdonképpeni idegentől...
Sietnem kell, bár magam sem tudom, merre induljak el. A telefonhívás kissé kiakasztott, és ezt az asztal tapasztalhatta meg a könyvtárban. Nem sokat tudtam meg, csak azt, hogy egy kriptában kínozzák a nőt, akit szeretek, és sietnem kell. Mert, ha jól vettem ki a férfi szavaiból, meg akarja ölni Elenát. Ezzel akar felbosszantani. Ezzel akarja elérni azt, hogy neki támadjak. Tudom ki a fickó, már halványan rémlik, hogy alig pár éve megöltem két embert. Egy férfit és egy nőt. Emlékszem, hogy a férfi meg akarta ölni az öcsémet, aki éppen akkor döntött úgy, hogy hasfelmetszőt játszik Klaus-nak. De nem is ez bosszantott fel. Hanem a férfi magabiztossága. Meg akartam mutatni neki, hogyan is kell ölni, de nem torpant meg. A szeme láttára öltem és igéztem a nejét, és képtelen voltam megtörni, így meg kellett ölnöm. Akkoriban nem hiányzott még egy ellenség a nyakamba, de egy percig sem gondoltam volna, hogy a gyerekei is vadásznak állnak. Vagy legalábbis az egyik. Jensen Maxwell. Azt hiszem ő volt a nagyobb... Gondolom én, mert a képek ott voltak a falakon. Volt még mellette egy idétlen kisöcs is... Drága Jensen ne hidd, hogy annyiban hagyom ezt... Többszörösen adom vissza... Nem akarok későn érni, de félek, hogy nem fogok rájuk akadni. Mi lesz, ha későn érek oda? Nem... Erre még gondolni sem gondolhatnék... Már a földszinten vagyok, mikor megszólal a csengő... - A fenébe... - Szóvalok meg halkan, miközben kinyitom az ajtót. Egy ismerős arc fogad, de nem tudom hova tenni. - Stefan nincs itt... És én sem sokáig - Mordulok fel idegesen ezzel jelezve a nőnek, hogy nem igazán érek rá bájcsevegni. Persze egy pillanatra rendesen végigmérem, s akárhogy is próbálom beazonosítani, nem megy. Képtelenség, hiszen annyi arc ismerős számomra, annyi emberrel találkoztam már. Nem is tudom miért ejtettem ki az öcsém nevét. Talán mert neki több barátja van mint nekem. Nem is értem. - Vagy talán egyike vagy azoknak, akik közrejátszottak Elena elrablásában? - Vádolom meg az ismeretlent. Mi van, ha ő az egyik tettestárs, aki lekötni jött a figyelmem? Bunkóságom nem ismer határt, hiszen még csak be sem invitáltam őt...
Most már hivatalosan sem vagyok normális. Még jó, hogy ez pont egy dilidokira lesz igaz, de azt nézve, hogy épp mire is készülök, azt hiszem jogosan nyilvánítom magamat idiótának. Méghozzá elég nagynak. Na, de vissza a dolgok elejére... Jó pár nap eltelt már a szülinapom óta, ami nagyon is jól indult, aztán még jobban folytatódott, miután felbukkant Dom is. Ittunk, sokat, táncoltunk, bénán - na jó inkább csak erősen illumináltan -, beszélgettünk, kevésbé lényegi dolgokról és aztán... aztán minden nagyon megváltozott és az egész este olyan fordulatot vett, amit még álmomban sem gondoltam volna, azt hiszem kb. soha. Mikor még emberként ismertem, akkor végképp nem jutott volna eszembe, hogy a legjobb barátom szájon csókol, majd a nyakamba harap, és mindezt nem éppen a legszexibb formában. Mondjuk úgy, hogy az elvérzés lehetősége nem éppen szerves része az ilyetén fantáziálásnak, főleg akkor, ha eszembe sem jut erről fantáziálni, főleg pedig vele nem. Ha pedig azt is számításba veszem, hogy egy hónapja tudom róla, hogy az ami, még mindig ki kell tartanom amellett, hogy még mindig nem gondoltam volna azt, hogy vacsinak néz. Sem ő, sem pedig más. De különösen nem ő. Csakhogy. A dolgok úgy alakultak ahogy, a kellemes alkoholizálás és két személyes bulizás abba fulladt, hogy az egyik percben lezúgunk a kanapéról - hála nekem -, a következőben pedig a nyakamba harap és a bulinak annyi - hála neki -, ami pedig nem éppen az ideális szülinap befejezése. Szerintem. De legalább ajándékot kaptam, még az egész közösen eltöltött este elején. Ami most totálisan nem is lényeges. Ami történt, megtörtént, de legalább megértettem azt, hogy miért. Nem tudom, hogy van ez a legtöbb vérszívónál, hogy mennyire természetes és okés nekik belekóstolni a barátaikba, de az tény, hogy tudom, Dom nem akarta. Nem akart bántani, nem volt szándékában nekem esni és nem csak abból tudom, hogy ezt mondta. Megvannak a magam dolgai ahhoz, hogy tudjam ki mikor mond mennyire igazat... Lassan odaérek végre, ahová indultam, azaz a Salvatore panzió előtt ácsorgok és végignézek az épületen. Mikor még a városban éltem ez az épület nem létezett, azonban nem volt nehéz kideríteni, hogy hol van. Dom mesélt arról, hogy találkozott Damonnal és ha nem tudja, hogy szintén mi lett a barátjából, akkor sem tartott volna túl sokáig kitalálni. Akkoriban azt hiszem mindenki, aki itt élt ismerte az alapító családokat, még ha ez fordítva nem is biztos, hogy igaz volt. Én is tudtam ki kicsoda, de Damont egyébként is be tudnám azonosítani, tekintve, hogy mikor már túl nagy lett a Dom és köztem lévő hat évnyi korkülönbség, tőlem eltávolodott és Damon lett az egyik legközelebbi barátja. És én most pontosan hozzá készülök, vagyis vele szeretnék beszélni. És, hogy miért is nem vagyok normális? A válasz egyszerű. Egy vámpírnak köszönhetem, hogy kiirtották a családomat, és épp most készülök arra, hogy segítséget kérjek egy másik kedvéért. Mindezt úgy, hogy Damon jobb esetben nemet mondhat, rosszabb esetben... nem gondolok a rosszabb esetre, igyekszem nem előítéletekkel lenni. Erről már leszoktam egy ideje, nem most fogom újra kezdeni. Szusszanok egyet, majd megnyomom az ajtócsengőt és várok. Remélem, hogy itthon van, mivel bejelentkezés nélkül jöttem, de tekintve, hogy nem igazán ismerem őt és utoljára úgy másfél évszázada láttam, nincs meg a telefonszáma, azután pedig nem óhajtottam nyomozni. Elég a cím is.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő Hétf. Dec. 02, 2013 8:23 am
Jeremy & Damon
✘ Words: 569 ✘ Notes: Részemről ez lenne a záró, szerintem felesleges tovább húzni (: ✘ Music:Replacement
- Eddig azt hittem, hogy a nővéred a levakarhatatlan, hát tévedtem... - Húzom el a számat válaszán, és már tudom, hogy most jött el az a pont, hogy unom a társaságát, szóval igyekszem rövidre fogni magam, és remélem, hogy Jeremy is megértő lesz, hogy nem érek rá egész nap itt vele foglalkozni. Nem vagyok bébicsősz vagy ilyesmi, hogy pesztráljam szegény kicsi fiú érzékeny és összetört lelkét, aki csak a boszi csaját akarja visszakapni, de az tény, hogy tud alkudozni a kölyök. Megéri életben hagyni, legalábbis amíg rá nem jövök, hogyan küszöböljem ki a vadász átkot. Még az is lehet, hogy egyszer meg fogom őt kedvelni... Na jó azért ne túlozzunk, de mindenképpen el kell viselnem. - Tudod Jeremy, örülök, hogy nem nekem jutott a legidiótább és legidegesítőbb kisöcsi, de tudod nem szeretem, ha meg akarják mondani mit tegyek. Olyankor tudod rám tör a gyilkolási vágy... - Erőltetek egy negédes mosolyt az arcomra, miután végighallgattam a mondókáját, és közben azon jár az agyam, hogy hogyan is állunk a történetben. - Viszont mi van akkor, ha a gyógyírt már Silas elfogyasztotta? - Kérdezem elhalkuló hangon, majd figyelem, ahogy önkényesen vodkázni kezd, de most nem szólok érte semmit, hiszen nincs itt a mindenkit felügyelő, minden lében kanál nővére, szóval nem mozgat. Lassan kortyolom a kávémat, mely már csak langyos, de még mindig ugyanazt a hatást váltja ki, érzem, ahogy hideg végtagjaim felmelegednek, mintha a vér gyorsabban áramolna ereimben. - De nyugi Jerry fiú, még van egy adunk. Segíthetünk neki megkeresni azt a Horgony dolgot, amit neki kell elpusztítani, hátha még így is segíthet... - Kúszik fel szemöldököm kérdőn, miközben Jeremy poharát fixírozom tekintetemmel, majd mondandóm végén a szemeibe nézek. Nem gondolok semmire, nem érzek semmit, konkrétan talán Bonnie azért jó, ha él, mert legalább vagy egy boszorkány az oldalunkon. Főleg ha még jön egy pár ellenség Klaus-ék és Silas után. Egy pillanatra felvillan, hogy hol is lehet az én drága öcsikém ilyenkor, hogy berobogjon és elsöpörjön a hős sérójával és megjelenésével, ismét a gonosz és kegyetlen bátyó szerepébe taszítva ezzel. Tekintetem a messzeségbe réved, és most tényleg érzem Stefan hiányát, de arcomra nem ül ki semmi érzelem, mert nem engedhetem. - Na figyelj, segítek, de utána felejtsetek el nagyon hosszú időre. Egy feltételem van. Az idegesítően irányításmániás nővéred ne tudjon róla! - Kérem meg, bár akár a falat is kérhetném, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja tudni tartani a száját. Pedig jó lenne ezt most végre Elena nélkül véghez vinni. El akarom őt felejteni, és az a legjobb módja, hogy minél kevesebbet látom. Nem akarok felesleges konfliktust. - Szóval akkor szólok az én drága öreg Silas barátunknak, hogy van egy alkum a számára, te pedig... Légy készen, vagy öltözz át, vagy tudomisén, csak csináld, amit szoktál... - Iszom ki a kávém maradékát és kapom elő a telefonomat a farzsebemből, és feloldom a billentyűzárat, majd visszanézek Jeremy-re. - Nyugi, nem hagylak ki belőle... - Sóhajtok lemondóan, hiszen hogyan is maradhatna ki belőle? Nem volt elég egyszer meghalnia, lehet, hogy még egyszer meg akar, de akkor nem lesz, aki vissza tudná őt hozni. - Majd hívlak, ha el tudom érni! - Nézek végig még egyszer Elena kisöccsén, majd a telefonomra siklik tekintetem, ahol ott virít Silas telefonszáma. Hát nem csodálatos, hogy neki is van ilyen nagyszerű szerkezete? A nappali felé veszem az irányt, miközben azt várom, hogy a vonal egyenletes szaggatott búgását megszakítsa végre a jól ismert hang a vonal túlsó végén...
-Minek tagadjam? Igen addig nem szállok le rólad amíg nem segítesz. Mindketten tudjuk nagyon jól, hogy sokat köszönhetsz Bonnienak. A legkevesebb lenne az ha megpróbálnál segíteni neki. - Vetem oda miközben egy kis vodkát töltök egy pohárba és leülök Damon mellé. Már magában elégnek kellene lennie az, hogy Bonnie egyáltalán életben hagyta. Ha én lettem volna akkor a helyében már csak emlék lenne Damon Salvatore semmi több. -Csak nem félsz szembe szállni Silassel? Damon Salvatore aki megijed egy ilyen patkánytól mint Silas. Nekem ez új. Szerinted csak neked volt konfliktusod a halhatatlannal? Szinte már mindenki kihúzta nála a gyufát. - Kortyoltam bele a kis vodkába. Kíváncsi lennék most mit forgat Damon. Egyáltalán megforgatta-e már a fejében a lehetőséget? Én már számtalanszor gondolkodtam ezen a bizonyos alkun. Nekem se tetszik, hogy alkut kössünk vele. Megbízhatatlan, de még is az egyetlen aki segíthet. Szerencsére Bonnie képes kommunikálni velem. Ami azért növel az esélyeinken. -Most mondjak mindent el elölről? Rendben. Az alku annyiból állni, hogy segítenénk Silasnak visszaváltozni boszorkánnyá, ezek után ő megöli magát majd a segítségünkért cserébe kicseréli magát Bonnieval. Ő meg hal, Bonnie pedig újra itt lesz köztünk. Ha úgy döntenél segítesz, akkor gyorsan dönts, mert nem sokáig marad meg az aduászunk. Addig kell ezt végre hajtanunk még nálunk van a gyógyír. Ha Silas megszerzi még mielőtt mi bármit is tehetnénk akkor vége. - Elértem a hosszú monológom végére. Igaz, azt még nem tudom, hogyan kössük meg az alkut. Már az maga elég veszélyes, hogy megközelítsük, na, de még feltételeket húzni elé? Kockázatos. De kifizetendő. Bonnie a háttérből majd irányítja az eseményeket és akkor kizárt, hogy veszítsünk. Kiürítve a poharat ismét Damonre nézek. Most biztos van min rágódnia. A legvalószínűbb, hogy azon töri a fejét, hogy megéri-e neki egyáltalán. Lehet, hogy túl magabiztos vagyok, de szerintem segíteni fog, sőt már rég el is döntötte csak húzogatja a határokat mert tudja ezzel bosszanthat. Ha tehetném nem csak őt avatnám be ebbe az egészbe. De vajon van-e még egy másik olyan személy aki akár mindenki életét feláldozza azért, hogy elérje amit akar. Szerintem nincs. Most még nem tudom sikerrel járunk-e, de ez hamarosan kiderül.
- Jeremy, ha így bókolsz, még a végén azt fogom hinni, hogy kedvelsz! - Jelenik meg egy negédes mosoly az arcomon, miközben közelebb lépvén a fiúhoz megszorongatom a vállát, kicsit erősebben, mint azt kellene, de nem úgy, hogy bármelyik porcikája eltörjön, csak hogy érezhesse a "törődést". Egy pillanatra elgondolkodom, hogy érdekel engem egyáltalán Bonnie? Őszintén szólva nem tudom megmondani, de sok jót kaptam tőle, ráadásul nem ölt meg, ami szintén jó pont, szóval tehetek egy kivételt, hiszen ma igen jótékony hangulatban vagyok. Talán még sütit is árulhatnék a cserkészlánykákkal... Na jó azt azért nem, de legalább annyira érzem ma magam jó hangulatban. Jóllaktam, és az imént elküldött négy lány semmit sem fog sejteni, reményeim szerint soha. - Tudod Jeremy nem igazán érdekel a kis boszi csajod, de miért is van az az érzésem, hogy addig nem fogsz leszállni rólam, amíg nem segítek? Mert így van igaz? - Negédes mosolyom még mindig ott terpeszkedik arcomon, miközben távolabb menve a legifjabb Gilberttől a konyha irányába indulok, hogy kitölthessek magamnak egy kávét. Biztos vagyok benne, hogy Jeremy jönni fog utánam, és abban is, hogy a beszélgetésünk még koránt sem ért véget. Cseppet sem fűlik hozzá a fogam, hogy megint kockáztassam az életem, de megint ezt fogom tenni, hiszen ez szinte a lételememmé vált. Talán már nem is tudok az ebből adódó adrenalin nélkül élni. Szinte már felér egy átmulatott véres éjszakával. - Várj,várj,várj! Elmondta? Szóval a szellemboszi a túlvilágról akar főnökösdit játszani, és elnézné, hogy a bőrömet viszem vásárra holmi alkuval? Silas kétezer éves, ráadásul már nem egyszer felbosszantottam... - Vonom meg a vállam, miközben előkapok egy bögrét a szekrényből, és kitöltök magamnak egy adag kávét. Csak egy kevés cukorral ízesítem, majd belekortyolok. Szemöldökömet összeráncolva pillantok Jeremy-re, aki azt akarja, hogy alkut kössek valakivel, akiben pláne nem lehet megbízni. - Szóval ott tartottunk, hogy elkezded elölről, hogy mit is akar a boszi barátnőd, és azt is, hogy milyen alkut akar, hogy eldönthessem, megéri-e nekem ez az egész, vagy sem. Így megfelel? - Kérdezem tőle, miközben felülök az egyik bárszékre, és onnan kortyolgatva a kávét pillantok ridegen Jeremy-re.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Konyha és ebédlő 
//
