Néztem anyámat, figyeltem őt, és csak felvontam mind a két szemöldökömet, sokat sejtető mosollyal, ki mástól is örökölhettem volna a makacsságomat, ha nem tőle? Köztudott a lányok az apjukra, a fiúk az anyjukra hasonlítanak. Ráadásul apámmal nem valami sokat találkoztam, a legtöbbször anyám volt a közelemben, ha nem a nevelőm tanított. Szóval, nincs mentsége, makacsságom tőle származik és nem mástól.
- Nem? – kérdezek vissza mosolyogva, és most úgy érzem, egy kissé elszállt a rossz kedvem, amit a nagybátyám emlegetése okozott. Még nem tettem magam túl azon, amit a fejemhez vágott, pontosabban, de túltettem magam a dolgon, de nem vagyok éppen megbocsájtó hangulatban, különösen úgy nem, hogy nem keresett fel az óta sem. Pedig ha akarna, megtalálhatna. Nem titkolom el hol lakom, de nem is verem nagydobra, amúgy meg, ha nem sikerülne a lakásomon elérnie, itt megtehetné, hogy hagy nekem egy üzenetet. De vele most inkább ne is foglalkozzunk, fontosabb az, hogy itt van anyám, még ha szellem is, egykoron nagyon sokat jelentett ő nekem.
- Később, a felújítások után azt hiszem, belaknám a régi szobámat. – Ki kellene majd hajítani belőle egy csomó mindent, amire nincs már szükségem, vagyis, mindent, ami itt van és újra berendezni az egészet. – Azt hiszem, körülbelül mindent kidobok, és újakat kerítek a helyükre. – Tűnődöm el fennhangon, ahogy a pultnak támaszkodom, és a plafonra szegezem a tekintetemet. Anyám kérdésén elgondolkozom, a felvetésem én sem gondoltam még egészen végig. Így most átfutom a lehetőségeket is, hogy mit és hogyan lehetne megvalósítani.
- Azt hiszem, elég lenne az is, ha egy élő emberé lenne a tulajdonjog, majd behívna a saját házamba. Megigézni? Nem, azt nem akarom, inkább egy barátra bíznám a papírokat… - Lara jutott eszembe, hogy az ő nevére írathatnánk a papírokat, és akkor embernél lenne a tulajdonjog, boszorkány vagy sem, akkor is élő és így védve lenne a ház az idegen vámpíroktól.
- Larita, itt él a városban, halandó, azt hiszem, ő segítene ebben… - Gondolkozom el, majd a nyakamat dörzsölöm meg a jobb kezemmel, és anyámra szegezem a tekintetemet. – Még nem gondoltam át eléggé a dolgot, így nem vagyok benne biztos, de valamit akkor is tenni kellene, hogy idegen vámpírok ne csatorálhassanak csak úgy idebent. Nem szívesen jönnék haza arra, hogy valamelyik ellenségem a kanapén terpeszkedik. – Csak a megvalósítás az igazi kérdés jelen pillanatban. Lara jutott eszembe, mint egyetlen halandó barátom, aki a közelben van és megtenné ezt nekem, de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e megkérnem erre. Bár ha anyám is belemegy, akkor megérdeklődöm, mivel a ház nem csak az enyém, hanem Margareté is.
- Kösz, nem. – Elhúzom a szám a kérdésére, és ellököm magam a pulttól, hogy elsétáljak onnan és a konyhában tegyek meg néhány lépést, majd a hátsó verandára sétáljak ki. Vérfarkast… nem, nem hibbantam meg, hogy a közelemben tudjak egyet. Kell a fenének az ő harapásuk… Hagytam egy kis teret és időt anyámnak, hogy az előbbieket átgondolja, mielőtt újabb cinikus megjegyzést szegezne nekem.
- Nem vagyok boszorkány így nem tudom, de megvan ehhez a hatalma, annyi biztos…- A boszorkányokról elég keveset tudok, nem sok fordult meg a közvetlen közelemben, és ha jobban belegondolok, akkor összesen, ha kettő volt. De egyikükkel sem beszéltem annyit, hogy erről adjanak nekem valaminő információt is.

Anyámat elnézve sok emlék jön elő kéretlenül is, amit részben szeretnék elnyomni és nem tudomásul venni, de valahol jó is, hiszen azt hiszem, ez segít abban, hogy nyitni tudja az irányába és ne zárkózzak be vele szemben is. Túl hosszú ideje marok el magamtól mindenkit, és nem engedem, hogy bárki is megismerjen. Abban az időben amiben én felnőttem, nem igazán volt divat, hogy a szülők maguk neveljék a gyermeküket, nekem is voltak dajkáim és nevelőnőim, de arra is emlékszem, hogy anyám sok esetben rám szánta az idejét, talán én voltam a vigasza a bánatában, hogy a házassága üres és érzelemmentes. Talán, de hagyjuk is ezt hiszen olyan régen volt, én pedig már nem vagyok az a kisfiú.
- Családban, igen. Nem is tudom, kitől is örökölhettem… - Nézek az anyámra, és egy kis félmosoly csak felkúszik  a képemre, emlékeim szerint ő is eléggé makacs tudott lenni ha valami úgy hozta. Fogadom köszöntését, és sután viszonzom is, nem vagyok híve az ilyen érzelem kitöréseknek, és hosszú ideje nem volt senki, akit megölelhettem volna, mert olyan jó viszonyt ápolt volna velem, de mind egy is. Megsimogatom a hátát, majd elhúzódom.
- Talán nem. Úgy hallottam, hogy a falak leomlottak, legalább is itt Mystic Fallsban… - Szólalok meg, és elterelem ebben az irányba a beszélgetést. Már régóta nem vagyok az az fiú akit ismert és a túl sok érzelem már nem az én világom. Ráadásul nem azért jöttem, hogy erről beszélgessünk, bár nem szeretném, ha eltűnne az életemből. Ha már haza jöttem, akkor szeretném, ha maradna. A puszira némi zavar is kiül a képemre, ehhez nagyon nem vagyok már hozzá szokva. De inkább mentem a helyzetet az ajándékkal, amit neki hoztam.
- Gondoltam, egy kis apróságnak örülnél. – Szólalok meg, miután elvette és megnézte a kis ajándékot, amit neki hoztam. Aztán témát váltok, és a házról kezdek el beszélni, hogy fel kellene újítani.
- Ráadásul hozzám csapódott egy eb is, annak is jobb lenne a szabad tér a lakás zártsága helyett. – Mesélem el neki. Aztán aprót biccentek, hogy igen szándékomban állna haza költözni, elvégre ez az otthonom, és itt talán jobban el lehetek, mint abban a lakásban.
- Mivel sem te, sem pedig én nem vagyok élő, szükségünk lesz valakire, aki szintén itt él, hogy az ellenségeim ne tudjanak csak úgy belépni ebbe a házba. – vetem fel anyámnak még ezt is, hiszen a hosszú életem alatt én is szereztem ellenségeket, és nem csak a vadászok között, de  a vámpírok között is vannak.
Benjamin említésére megkeményednek a vonásaim, és nem szólalok meg pár pillanatig, nem szívesen venném most a társaságát, és annak sem örülök, hogy anyám már megint felé húz, de megteszem azt a szívességet mind a kettőnknek, hogy nem zsigerből válaszolok.
- Ben bácsit, szerintem jelen pillanatban hanyagolhatnánk, ő most nincs itt, és nem is találtam meg. nyilvánvalóan, messze jár most innen. Viszont, vele ellentétben én itt vagyok. – Nézek az anyámra. Tudom, hogy ezzel lelombozom valószínűleg a lelkesedését, de hát én itt vagyok a nagybátyám meg nem, és nem is próbált azóta sem megkeresni. De nem is akarok jelenleg vele foglalkozni.
- Apropó, képzeld el kikbe futottam bele! – Szólalok meg újra, hogy másról beszélgessünk. – Emlékszel még Laritarat, a szomszéd birtokok egyikén lakott… boszorkány, és még mindig él, pár napja futottam vele össze, ő is visszakötözött, és Damon is itt van, ő is vámpír lett. Furacsa, de ugyanakkor jó is, hogy a két legjobb barátom is ismételten a közelemben van. – Osztom meg anyámmal az elmúlt néhány nap eseményeit.

Bejárom a konyhát, megnézem a szekrényeket, és az egyik lifegő ajtaján benézek, hogy most mi van ott? Nem sok mindent találok por, egértetem ami már régen mumifikálódott, némi pókháló, szóval, nem éppen egy lakberendezési magazin címoldalára való az egész, de a felújítás után már normálisabban fog kinézni, ebben biztos vagyok, és azt hiszem el is döntöttem mi lesz. Már csak anyámmal kell beszélnem, hogy mit gondol, elvégre a ház inkább az övé mint az enyém… Legalább is, ő jóval hosszabb időt töltött itt amúgy meg abban sem vagyok biztos, hogy az enyém lett volna bármikor is, elvégre apám és a nagybátyámé volt egykor az ingatlan, de ez most teljesen mellékes.
Szétnézek újra és kicsit elgondolkozom, erre nem sokat jártam, voltak szolgálóink, négerek, ők főztek ránk és ők is mostak, volt egy lány, nem emlékszem a nevére, de néha ő segített kiszökni a házból, mikor apámmal összeszólalkoztunk és nem akartam itt maradni, vagy mikor atyai pofont kaptam. Az a lány sem kedvelte őt, sőt kifejezetten utálta, szóval örömmel segített nekem megszökni időnként, így néha a konyhán keresztül surranhattam ki, és senki nem szólt róla egy szót sem. Sőt úgy tettek mintha nem látnának elmenni.
Anyám hangjára felé fordulok és végig mérem őt, nem úgy tűnik, mintha örülne a viszontlátásomnak, és egy pillanatra megfordul bennem, hogy lehet nem is kellett volna vissza jönnöm. De ennek nem adok hangot, helyette az egyik nyikorgó pultnak támasztom a csípőm és őt nézem, még mindig azt a ruhát viseli, amiben meghalt. Azt hiszem ez az egyik kedvenc darabja lehetett.
- Hozzád jöttem. – Válaszolom meg, miközben őt nézem. – Úgy gondoltam, lenne miről beszélnünk, most már higgadtabban. – Szólalok meg újra, mivel átgondoltam a hallottakat, megemésztettem a tényeket, hogy ő és a nagybátyám együtt voltak, nem mondom, hogy nem zavar, de a tényeken és a múlton nem tudok változtatni, szóval, nem fogok leragadni és felesleges köröket futni ezek miatt. Inkább próbáljuk meg ebből az egészből a legjobbat kihozni és haladni valahova. Vámpír vagyok, időm mint a tenger, bőven ráérek bármire, de ettől még nem szeretek egy helyben toporogni. Figyelem, ahogy közelebb jön hozzám, és én is a szemeibe nézek bele, magasabbra nőttem, mint ő, így lefelé tekintek.
- Makacs vagyok, valóban. – Hagyom ezt rá, mivel van bennem makacsság nem is kevés, és ez nem is rossz tulajdonság, különösen, ha ez az egyik ami segít előre lépni, mert makacsul ragaszkodok dolgokhoz. – Nem, Bennel nem találkoztam az óta. Ami azért azt hiszem jelent valamit. – Finoman fogalmazok, hogy ne kerüljünk újabb parázs vitába anyámmal.
- Mind változtunk, és talán tényleg nem kíváncsi rám. Vámpír vagyok én is ő is, felnőttem, tudok magamra vigyázni, neki meg végre ott a függetlensége…- Megvonom a vállamat, részemről nincs a nagybátyámra szükségem, boldogultam nélküle is, egészen jól és nem éreztem egyszer sem azt, hogy szükségem lenne rá, na jó, ez így nem teljesen igaz, de mióta megállok a magam lábán, túléltem egy vadásszal való találkozást és nem haltam bele, nos, azóta nem érzem úgy, hogy bárkire szükségem lenne, a túléléshez.
Látom a szemeiben a haragot, és azt hiszem ez nem lesz egy egyszerű beszélgetés.
- Hoztam neked valami kis apróságot, ha jól emlékszem szeretted az ilyeneket. – Nyúlok a zsebembe és kiveszek egy kis bársony tasakot belőle, ékszert hoztam neki, egy brosst, fehér arany és gyémántokkal díszített darab.
- karácsonyra és béke ajándék gyanánt. Nem akarok veled vitatkozni. Én úgy gondolom, hogy jelen helyzetben csak te meg én vagyunk itt, a nagybátyám valahol máshol múlatja az idejét. Szóval, azt hiszem neked és nekem is lenne mit mesélnem, és talán rendbe hozathatnánk a házat. – Vetem fel az ötletemet neki, miközben ott állok a pultnak támaszkodva, és nem tudom, elveszi-e, megnézi-e az ajándékot amit hoztam neki.

Volt néhány napom átgondolni, hogy mit is akarok, és persze azt is amit hallottam. Idő kellett, hogy megemésszem azt a hírt, miszerint az anyámnak a nagybátyámmal viszonya volt. A hátam mögött, de még is az orrom előtt. Persze, sok minden így már világos mostanra azokból az időkből, hiszen voltak árulkodó jelek, de azt gyerek fejjel vagy éppen kamaszkorban észre sem vettem, különösen, hogy nekem is megvoltak a magam dolgai. Szóval, nem tűnt fel, mi megy közöttük, de talán másoknak sem, ha apám nem lépett közbe, annál büszkébb ember volt ő, hogy megtűrjön valami ilyet a háta mögött, amiről mások is tudnak. Persze, ha ő csinálta az nem volt baj, de a felesége? Nem hiszem, hogy szó nélkül hagyta volna.
Azután, hogy időt kértem anyámtól összefutottam egy gyerekkori barátommal és beszélgettem vele, nem nyíltam meg neki, hiszen hosszú ideje nem találkoztunk és mind a ketten változtunk, formált bennünket az életünk, de az a két beszélgetés segített abban, hogy döntsek.
Vissza jöttem a házhoz amiben megszülettem és amiben felnőttem, a bőrdzsekim zsebében van egy apróság amit anyámnak hoztam, bár nem tudom, hogy a szellemek viselnek-e ilyesmiket, de azt hiszem a gesztus lesz a lényeg és nem a funkció, meg a hasznosság, mindenesetre szeretnék vele beszélni, és rendezni a sorainkat. Elvégre még is csak vér vagyok a véréből, azaz ő az anyám. Bár fura ez az egész, hogy szellem de még is megjelenhet fizikai valójában, bár erre Lara adott nekem választ, ami nem lehetetlen, miért ne lenne lehetséges, ha már vámpír vagyok, az egyik legjobb barátom boszorkány, és találkoztam már vérfarkassal is. Mind egy, nem lényeges a dolog.
Körbejárom a házat, amiben egykor éltem, és amiben meghaltam, valahogy nincs kedvem a főbejáraton bemenni, így hátulról lépek be a házba, a konyhán keresztül és veszem szemügyre az itteni dolgokat, rá fog férni egy felújítás. Nem is kicsit, korszerűsíteni sem ártana, mert az itteni csövek és egyebek, még az 1800-as évekből valóak, nem hiszem, hogy olyan jól funkcionálnának, mint akkoriban pláne, hogy karbantartva sem volt.
- Anyám! – Szólalok meg, és figyelek, ahogy megállok a konyha közepén, hallgatózok, hogy hallom-e őt valamerre, bár a szívverését úgy sem fogom meghallani, elvégre szellem és nem élő. De attól még válaszolhat, vagy valami, ami zajjal jár és tudni fogom merre is jár.
Most fehér hosszú ujjút viselek a fekete bőrdzsekim alatt, egy sál van a nyakamban, hozzá a nadrágom fekete, és cipőm is. Nem vittem túlzásba a téliesített öltözködést, ez is bőven elég nekem.