If there is one thing, that's true, It's not what I say, it's what I do.
Esthernek elég volt egy kifejező pillantás, egy enyhe sugallat, hogy megtalálták a fickót, és mint aki tűbe ült, már fel is pattan, készülődik, nagyon komolyan gondolja a dolgot. Nem mintha ezt eddig nem tudtam volna. Már a csehóban is tudtam, hogy maradéktalanul meg fogja torolni a bennünket ért sérüléseket, amint alkalma adódik. Figyelem, ahogy összekapja magát, de a húgom egyre növekvő aggodalma sem kerüli el a figyelmemet, és a két nő közé rekedve bennem csak a bizonytalanság hatalmasodik el. Ma már egyszer kitettem Clarát annak, hogy idegeskedjen miattam, és tudom, hogy nem lenne fair vele szemben, ha azonnal rohannék bele a veszélybe, így, hogy még a sebem sem forrt össze teljesen.
De Esthert sem akarom cserben hagyni, ahhoz túlságosan kedvelem, és őszintén szólva féltem is. Persze tudom, hogy képes magára vigyázni, volt szerencsém már harc közben látni tegnap is, vámpírok ellen, de talán a túl nagy magabiztossága fogja őt veszélybe sodorni. Nem ismeri New Orleanst úgy mint én, nincs azzal sem tisztában, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. A fickó, aki rátámadott a bárban, lehet, hogy csak egy szimpla, bunkó halandó, de lehet ez az egész egy csapda, amit vámpírok, vagy boszorkányok állítottak fel a fajtánknak. Ráadásul a történtek után tudom, hogy a barátaim sem igazán bíznak benne, és talán nem hagynák sorsára a bajban, hisz fajtárs, de nem lehetek biztos benne, hogy kiállnak érte, vagy egyáltalán hagyják bevégezni a bosszúját, ha én nem tartok vele. Az ajtó nyitódik, majd csukódik Esther után, amíg én a gondolataimba merülve leszedem az asztalt, és a mosogatóba pakolom a szennyes tányérokat. Aztán nem tudom, merre tovább. Jobbra, balra? Utána kéne mennem. Clara segít eldönteni a dolgot, ami már magában meglepő, de halványan muszáj elmosolyodnom, mert abból, hogy félti Esthert, úgy veszem le, hogy kedveli őt. Ez kevés lányra igaz azok közül, akiket eddig hazahoztam. - Ezt fogom tenni. És vigyázok, ígérem - lépek oda hozzá, megfogom a két vállát, és egy puszit nyomok a homlokára. - Téged pedig vár a lecke. Mire megleszel vele, már itthon is vagyok - teszem hozzá egy félmosollyal, a következő pillanatban pedig már viharzok is keresztül a nappalin, útközben magamhoz véve, amire szükségem lehet. Utol kell érnem őket. A motorom a bárnál maradt, de azt hiszem, tudom, mi a megoldás. A tegnap "kölcsönvett" kocsi még mindig a garázsban parkol. Azzal gyorsabban megtehetem az utat, ráadásul jó alkalom, hogy megszabaduljak tőle. Majd ott hagyom valahol az út mentén a fák között. Aztán megkeresem a többieket, és ha más nem, legalább a háttérből követhetem az eseményeket.
Bátyám szavaitól megnyugszom, bár nem értem miért. Mindig ez van, hogy amikor elkap a kislányos hisztéria, ő csinál valamit, amitől hirtelen sokkal jobban leszek, átlátom a dolgokat. Így van ez most is, tudom, hogy hibáztam és már megint szörnyen önző voltam, mégis megnyugszom. Igen, zsebpénzt ad nekem, mint egy szülő tenné, pedig egyáltalán nem volna kötelessége. De talán már tudom is, hogy ezt a mostani kis kihágásomat hogyan egyengessem el, és neki miként tudnék kedveskedni. A múltkor szereztem egy régi motoros dzsekit, neki nem mondtam el, mert ajándéknak szántam, de talán hamarabb hozzálátok az átalakításához. A tervezgetés mosolyt csal az arcomra, és magamban már azon gondolkodok, hogy hogyan csináljak belőle dögös fellépő ruhát Adamnek. Az sms kizökkent minket a családi idillből, érzem, ahogy a szobában megváltozik a levegő. Bár nem vagyok farkas, azért felismerem, amikor az energiájuk hirtelen mozgolódni kezd. Különleges dolog, sőt, azt hiszem szerencsés aki ilyet érezhet. Ők másképp érzékelik ezt, az embereknek feláll a karjukon a szőr, és mindenütt libabőrösek lesznek. Mármint azok, akikben van egy csöppnyi kis érzékenység az ilyesmire. - Visszafizetitek a kölcsönt? – halkan kérdezek vissza, pedig tökéletesen hallottam amit Adam mondott. – De… de ez veszélyes. Nem akarom, hogy bajotok essen. – rázom a fejem idegesen, és a lányra nézek, aki már el is indult az ajtó felé. Ne már, tényleg elmennek balhézni? De miért? Én nem értem ezeket a dolgokat, nem azért, mert fiatal vagyok, hanem mert nem vagyok farkas mint ők. Nem érthetem, nincs rálátásom a falka dolgaira, ami azon kívül zajlik arra meg még kevésbé. Aggódva pillantok hol Estherre, hol Adamre, pedig azt hiszem ők már mindent eldöntöttek nélkülem. - De bajod is eshet ha egyedül mégy. – állapodok meg végül a lánynál, abban reménykedek, hogy ő kevésbé forrófejű, mint a testvérem. Képtelen egy gondolat, hogy a bosszú miatt ekkora kockázatot vállalnak, hogy akár meg is sérülhetnek. Nagy meglepetésemre csak Esther mozdul, Adam marad ahol volt. Valamiről lemaradtam? Ő maga mondta, hogy a sérülése nem volt olyan súlyos, és azt is tudom, hogy most egy kiadós evés után majd gyorsabban gyógyul. Meg amúgy is, nem szokása bárkit is egyedül engedni a harcba. - De… - kezdeném újra a kötözködést, már későn, mert Esther már ki is robogott az ajtón. Értetlenül ráncolom a homlokom, és jó néhány másodpercig csak állok, és nézek utána bambán. Visszahúzom magam elé az ételt, és egy falatot már emelnék is a számhoz, de már nem vagyok éhes. Bosszúsan teszem vissza az asztalra, aztán bátyám keze után nyúlok, hogy megszoríthassam. - Szerintem nem kéne hagynod, hogy egyedül menjen. Védd meg, de magadra is vigyázz, jó? – mosolyodok el halványan, mégis aggódva. Látom, hogy valamivel már jobban van, és talán mire odaérnek, már semmi baja nem lesz. – Siessetek haza, oké? – nekiállok összeszedni a tányérokat, de közben magamban belül reszketek. Ha Adam elmegy, akkor már megint aggódhatok érte is. De bíznom kell benne, és tudom, hogy jól harcol. Arról pedig fogalmam sincs, hogy a lány milyen harcos, így azt hiszem jól jöhet neki némi erősítés. Ajkamba harapok, mert nem bőghetek mindig mikor valami baj történik, eddig is volt valahogy, és olyan még nem volt, hogy nem volt sehogy se. Kivéve talán egyszer, de akkor is csak pár percre…
Clara kérdése cseng fülemben és észre sem veszem, hogy már indulásra készen állok. Nem érdekel, hogy egy ing és egy melegítő van rajtam. Az ing alján pihenő gombot kipattintom helyéről és összekötöm hasamnál az anyagot, hogy könnyedebben mozogjak benne. Hosszú tincseimbe túrok és már gyakorlott mozdulattal kötöm őket fel, anélkül, hogy bármit is használnék saját tincseimen kívül. Végül aztán keresztbe fonom karjaimat. - Ő nem tud meglenni sör nélkül. Te meg nem tudsz meglenni ruha nélkül. - Mosolyom őszinte de már nem itt járok. Érzem ahogy karmok marják csontjaimat... hogy a farkas ki akarja vetni magát belőlem. Adam igazolja megérzésemet és már meg is indulnék a kijárat felé, amikor Clara ismét kérdez és én úgy érzem, nem véletlen nem jövök ki a gyerekekkel. Szerencsére Adam válaszol helyettem de jól ismerem már az efféle homályos válaszokat. „- Esther! - vért köpök fel. Kinyitnám a szemem de annyira bedagadt, hogy képtelen vagyok rá. Törött csontjaim fájdalma átjár, maga alá taszít. Alakom reszket, tincseimnél ragad meg és rántja fel fejemet könyörtelenül. - Kelj fel! - persze már nem vagyok rá képes. Gyerek vagyok és összetört csontjaim súlya alatt heverve csak annyit bírok kérdezni tőle, hogy miért csinálja ezt újra.” A válasz persze épp oly féligazság melyet Adam mond Clarissanak mégsem szólok egy szót sem. Néma bólintással jelzek csak a lány számára; nem kell aggódnia, nem engedem, hogy Adam velem tartson. - Persze. Így is épp elég tesztoszteron lesz ott, nincs szükségem még valakire aki amúgy is csak elterelné a figyelmemet... - csóválom meg a fejem de ügyelek rá, hogy szavaim még a jó ízlés határán belül kússzanak a férfi bőre alá a húga jelenlétében. Ahogy végignézek kettejükön, arra kell rádöbbennem, hogy meg tudnám ezt szokni. Az erdőt mely a város határán fekszik, idilli csendjével és a farkasokkal... egy családdal, hirtelen olyan éles fájdalommal vág mellkasomba, hogy kénytelen vagyok ajkamba harapni. Hiányzik a falka mely hűséggel várakozik, melyben testvérekre leltem, amely számomra, akármilyen elcseszett is, a család. - Asthon tudja, hogy jövök. - ujjaim a kilincsre fonódnak de még egyszer visszanézek. Tudom, hogy Adam velem akar jönni és nem feltétlen azért, hogy megóvjon... hanem mert vérfarkas. Érzi a hajsza izgalmát amibe belevetették magukat a fiúk, ahogyan az én nyugtalanságom is bőre alá kúszva hergelte fel a testbörtönbe zárt fenevadat. Vörös bundásom elégedetten mordul a másik felé. Leteríti a vadat, nem kell őt félteni. - Örültem, kislány. - kacsintok Adam húgára és kilépek az ajtón, hogy az erdő fái közé vessem magamat.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Szomb. Márc. 22, 2014 1:05 am
Esther & Clara & Adam
If there is one thing, that's true, It's not what I say, it's what I do.
Édes, ahogy Clara percről percre egyre inkább zavarba jön. Nem szól egy szót sem, de a gondolatai nagyjából kirajzolódnak az arcára, ahogy eltolja maga elől a tányért, és csak mered ki a fejéből. Szinte el tudom képzelni, mi játszódik le benne, olvasok a tekintetéből. Igen, nem árt olykor emlékeztetni, hogy nem zsákban hordom haza a pénzt. Persze az is kivitelezhető lenne, csak kell hozzá egy sí maszk meg mondjuk egy Glock 18-as, de egy 127 mm-es P22-es is simán megteszi, mivel egy banki rabláshoz aligha használhatom a karmaimat. De arra tippelek, hogy a húgom nem lenne boldogabb akkor sem, ha lőfegyvereket tárolnék itthon. És őszintén szólva én sem. A magam részéről már rég letudom a ruhavásárlós sztorit, és visszamélyedek a maradékok elfogyasztásába, amikor Clara kétségbeesett magyarázkodásba meg szabadkozásba kezd. Szemöldökeim felszaladnak a homlokomon, úgy pillantok fel rá. Jó, hát tényleg észhez akartam téríteni kicsit, de azért nem dőlt össze a világ, csak mert ruhákat varr magának. Leteszem a villámat, majd egyik kezemet csitítóan a kézfejére helyezem az asztalon.
- Hé, nyugi. A te zsebpénzed, arra költöd, amire akarod. Csak figyelj oda, hogy osztod be – kacsintok rá, majd megvonom a vállamat, és elengedem őt. Az utolsó falatokat lapátolom befelé, amikor megrezzen a telefonom. Nem figyelek rá azonnal, jobban érdekel Esther, meg a söröm, amit kézhez kapok. Felpattintom, és csak az első kortyok után veszem elő a készüléket, hogy megnézzem, mit jelez. A képernyőről felpillantva kapom csak el Esther kérdő pillantását, majd izgatottan fészkelődni kezd, ami mindent elárul. Tulajdonképpen nem is ő az, aki nem találja itt hirtelen a helyét, hanem a benne lakozó farkas, mely most felemelte a fejét, mint a vad a vérszagra, és indulna is a nyomon a leendő áldozat felé. Érzem ezt a bizsergést a nő felől, mintha osztoznék a bosszújában, pedig csak ragadós az izgatottsága. Még Clara is felfigyel rá, ez viszont eléggé kellemetlen helyzetbe hoz. Nem hiszem, hogy tudnia kellene a részleteket, nem akarom ilyesmivel aggasztani. De köntörfalaznom se kellene tovább. - A fickóról van szó, aki megtámadott bennünket. – Kezdek bele egész higgadtan, tekintetem a két lány között jár. – A srácok elmentek megkeresni, és most jelezték, hogy megtalálták. Esther szeretné visszaadni neki a „kölcsönt” – fogalmazok óvatosan, nem fektetve semmi hangsúlyt a tényre, hogy esetünkben ez a kölcsön magas kamattal köttetett, és a fickó az életével fog fizetni. Ami engem illet, szúrás ide vagy oda, nem mennék ilyen messzire. De meg tudom érteni Esthert. Ha egyszer a bennünk élő fenevad felébredt, akkor nincs mit tenni, meg kell adni neki, ami jár. - Nincsenek túl messze, a várost övező út mellett, a csehótól úgy tízsaroknyira – intézem ezúttal a nőhöz a szavaimat. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – Ez az ő harca, én pedig, tudom, megsérültem, de ez már nem vészes, és nem akarok kimaradni, sem őt elengedni egyedül. Ott vannak az én srácaim is, és attól tartok, nem vennék jó néven, ha Esther bevágódna nélkülem, és átvenni az irányítást.
Örülök annak, hogy Adam felvett egy pólót. Talán azzal, hogy nem látom a sérülését, könnyebb lesz elfelejteni, hogy már megint bajba került. Jóízűen falom a zöldbabos marhát, egyrészt mert már éhes voltam, másrészt pedig ez a kedvencem. Azt meg nem lehet csak úgy kihagyni. Nem is emlékszem, hogy mikor rendeltünk utoljára kínait, így most élvezettel eszegetem a dobozból a zsákmányt. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Esther és a bátyám összenéztek, szerintem határozottan megzavartam valamit köztük azzal, hogy hazaértem. Legszívesebben rájuk kiáltanék, hogy viselkedjenek, de nem tehetek ilyesmit. Szóval inkább csendben maradok, és falok tovább rendületlenül. Aztán Adam kérdése hidegzuhanyként ér. Tényleg vettem a múlt héten anyagot, és még nincs kész amit abból akartam csinálni, de nem gondoltam, hogy ennyire figyel a részletekre. Azt hittem… szóval… reméltem, hogy nem tűnnek fel neki ilyesmik. - Hát… az még nincs kész, de… - kezdem, aztán félbe szakad a mondat. Nincs mit mondani, se szépíteni a dolgon. Megvettem, és nem varrtam még meg, de egy másik anyag is már sorakozik a szobámban. De abból az anyagból csak egy szoknya lenne, és már félig kész is van… ez meg egy teljes ruha lenne, arra a bulira, amiről persze Adam nem tud. Hogy mászok ki ebből a bűntudat-feketelyukból? Lerakom a dobozt és a pálcikákat az asztalra, és bűnbánón hajtom le a fejem. Tényleg nem kellene költekeznem, pláne ha még nincs is kész amibe belekezdtem. Önző vagyok, igen, nagyon önző. Nem lenne szabad így szórnom a pénzt, a bátyám pénzét. Így is túl sok áldozatot hozott azért, hogy engem felneveljen, hogy mindenem meglegyen. Néha tényleg csak magamra gondolok, de ezen változtatni fogok. Örülök neki, hogy a lány egyből mellém állt, még ha nincs is nagy jelentősége ebben a témában. Azt ugyan nem tudom, hogy mekkora befolyása van a bátyám felett, de remélem, hogy elég nagy. Akkor tényleg jelentene is valamit az, amit mondott. Valamiért úgy érzem, hogy ebben a témában nekünk, testvéreknek kell egymásnak feszülnünk. Bár nekem nem áll szándékomban, tudom, hogy nem helyes, hogy ennyit költök magamra. Csendesen figyelem, ahogy mindketten isszák a sörüket. Az ételhez nem nyúlok, továbbra is az asztalon árválkodik. - Hogy értetted, hogy olyan a sör mint a ruhák? Ezt nem értem. – kissé összehúzom a szemöldököm, mert ez nekem még nem tiszta. Azt hiszem, ehhez nem vagyok még elég érett. De talán soha nem is leszek. Egyszer kóstoltam azt a habzó-keserédes izét, de nekem nem jött be. Egyáltalán nem ízlett. Nem mintha legálisan ihatnék, de nem is akarok. És szerintem ez a lényeg. Meg aztán még mindig jobb, hogy anyagra költök, amiből magam varrom a ruháim (szerintem ez spórolás, mert nem boltban készen kell vennem sokkal többért őket), mint ha alkoholra, drogokra meg bulikra verném el a zsebpénzem. De tény, hogy néha követelőző vagyok, és nem fair, hogy ennyire kizsákmányolom a testvérem. Nem tudom, hogy ő mennyit költ magára, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebbet, mint én. Pedig az ő pénze, ő dolgozott meg érte. Nincs ez így jól. A bűntudat egyre inkább elhatalmasodik rajtam, kénytelen vagyok feszegetni a témát, pedig valószínűleg csak bolhából csinálok elefántot. - Adam, tényleg sajnálom. Majd megcsinálom azt is, csak ez most… megtetszett. De megígérem, hogy máskor nem csinálok ilyet. Megpróbálom. – nézek rá bűnbánón, hatalmas őzike szemeket meresztve. Általában úgy szoktam csinálni az ilyesmit, hogy megveszem az anyagot, kitalálok mindent, lerajzolom többször, többféle képpen a ruhákat, aztán megcsinálom a szabásmintát, lerajzolom, ahogy egy könyvből tanultam. Emlékszem, még Adamtől kaptam. Négy évvel ezelőtt, a szülinapomra. Nagyon kedves nekem az a könyv, mert tudom milyen sokat dolgozott érte, és hogy inkább nem evett napokig csak hogy megvegye nekem. Mennyit változott azóta minden, csak én nem. Még mindig ugyanolyan önző vagyok, nem törődök semmi mással csak magammal. Könnyeket csal a szemembe a gondolat. A mélységes önsajnálatból a telefon zizegése ránt ki. Nem szokták ilyenkor keresni Adamet, nem tudom mi lehet ez. Aztán a lány fészkelődése is feltűnik. Mi folyik itt már megint, amiről nem tudok? - Jó lenne, ha beavatnátok engem is. Nem vagyok dedós, és mivel te megsérültél, - nézek a bátyámra, aztán hirtelen Esther felé fordulok – téged pedig alig ismerlek, azt hiszem van némi közöm hozzá. Szóval, mit titkoltok és mit nem mondotok el nekem? És miért? – nézek hol egyikre hol másikra, és próbálom megfejteni a vonásaikat, hogy ki mire gondol, és mi van itt a háttérben.
Nem számítok a köszönetére. Váratlanul ér és nem is tudok rá mit mondani. Bólintok csupán, érzelmileg sivár a lelkem az övékhez képest, ennyire telik csak. Egy bólintás... pedig mennyi mese üti fel a fejét hirtelen, mennyi megbánt és elpazarolt pillanat, mennyi hiba ami mind majd az életembe került de talán jobb lesz nem beavatni a hozzám képes nagyon is kislányt, ezekbe a dolgokba. Nem venném a szívemre ha Adam apó rám pirítana. Direkt távolabb húzok magamnak széket, erre ez a kettő, mintha észre sem venné távolságtartásomat, ül le mellém. Persze a csicsergő leányzó azonnal áradozni kezd és én ezt egy cseppet sem bánom. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor végre mindenki enni kezd. Én még a falkán belül is szerettem olykor magam lenni, mert nehéz úgy élni és lélegezni társaiddal, hogy benned nincs meg az a kötődés, az a feltétel nélküli szeretet mint köztük. Persze, ettől még szerettem a farkasokat, akik mellém csapódtak, az életemet adtam volna értük. Az én szeretetem azonban máshonnan fakadt és más is volt. Épp a sörömért nyúltam, mikor meghallottam a nevemet. Duplát húzva elő álltam a testvérek közé. Életemben nem láttam még embert, akit ennyire magával ragadnak a ruhát. - Határozottan be kell szerezned egyet. - kacsintottam Clarara, azonnal a lány mellett foglalva állást... már csak a játék kedvéért sem lehettem egy oldalon Adammel. - Adam, a ruha olyan, mint a sör. - csapom le elé a bontatlan üveget és ismét törökülésbe húzva lábaimat foglalok helyet. Tekintetem elkalandozik Adamen de egy pillanat alatt észbe kapok és felpattintva sörömet emelem ajkaimhoz. Nagyot kortyolva pillantok az egyszerű rezgésbe kezdő telefonon. Amilyen gyorsan érkezik és ér véget a rezgés, feltételezem smses és nem nehéz kitalálnom ki üzenhet is miért Adamnek. Testem megfeszül, érzem, ahogy a farkas mocorogni kezd bennem. Jöhet a vadászat. Izmaim feszesek, tekintetem követelőzve villan fel de emlékeztetem magam, hogy ez nem az én falkám, nem parancsolhatok. Az emlékek végigkúsznak testemen. Az erőszakos ujjak, a vad, bőrömet karistoló fogak. Nyugtalanul moccanok de egyelőre várok. Türelmetlenül nyelem le a sör felét. Adam pontosan tudja mire várok. Egyetlen bólintásra, ami jelzi, hogy jól sejtem miért üzentek neki és már itt sem vagyok. Fájdalmat fogok okozni annak a rohadéknak. Meg fogom ölni azt a mocskot, amiért rám vetette magát, amiért sikerült véremet ontania, amiért veszélybe sodorta Adam életét. Bántani akarom azért, amit Claraval tett, amit a fiatal lánynak át kellett élnie. Azt a fájdalmat, hogy elvesztheti aki számára mindet jelent a világon.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Vas. Márc. 02, 2014 10:34 pm
Esther & Clara & Adam
If there is one thing, that's true, It's not what I say, it's what I do.
A háttérbe szorulva, kissé szórakozottan szemlélem a jelenetet, ahogy bemutatkoznak egymásnak. Talán illendő lett volna ezt nekem csinálni, de ügyes lányok, feltalálják ők magukat, minek jártassam a számat feleslegesen? A szememet forgatom, amikor Esther azt mondja a húgomnak, hogy majd én veszek neki új ruhákat. Mert mit gondol, az eddigiek áráért vajon ki dolgozott meg, vagy ki finanszírozza Clara hóbortját, hogy ilyen-olyan göncöket varrjon magának? De szó se róla, van hozzá tehetsége, már amennyire én ezt meg tudom ítélni, és láthatóan élvezi a dolgot, nekem meg nem lenne szívem megfosztani ettől az örömtől. Aztán meg ki tudja, talán egyszer tényleg meg tud majd élni is ebből, szóval támogatom, amennyire tőlem telik. Elhúzom a számat a húgom szidását hallva, karjaimat pedig összefonom a mellkasom előtt. Nem jellemző rá, hogy így beszéljen velem, és nem is tűrném mindig, főleg nem mások előtt, de most, attól tartok, tényleg okot adtam rá, hogy pipa legyen, vagy aggódjon, vagy akármit is érez ezzel kapcsolatban, szóval szó nélkül tűröm, hogy rám szórja a szidalmait, és egy cseppet még meg is hunyászkodok. Lehajtom a fejem, és picit felvont szemöldökkel várom meg a kifakadás végét, aztán újra felpillantok rá, ezúttal a már jól begyakorolt kiskutyaszemekkel. Nem akarom, hogy haragudjon rám, vagy hogy túl sokat rágódjon ezen az egészen. Voltam már ennél sokkal rosszabb állapotban is, ez tényleg nem vészes. Egy pici szúrt seb, hamarosan nyoma sem lesz, nem olyan, mintha komolyan felnyársaltak volna, vagy kaptam volna pár farkas-füves golyót a mellkasomba. Jártam már úgy egyszer, na az aztán tényleg nem kellemes. A csengő hangja ment meg, és amíg Esther kisiet a vacsoránkért, Clara kihasználja a helyzetet egy lopott ölelésre. Szinte végigcsörtet a fél konyhán, és a karomba veti magát. Meghat ez a hirtelen megnyilvánulás, ahogy a szeme visszafogott csillanása is.
- Vigyázok magamra, ígérem – bólintok megadóam, átfogva vékony vállat, és futólag puszit adok a hajára is. Játékos mosoly ül az arcomon, mire szétválunk. Esther robog vissza közben a konyhába felpakolva, és ugyanazzal a lendülettel már neki is fog a vacsorának. Nem tudom megállni, elnevetem magam a zavarán, ahogy két falás között megáll, és kérdőn pislog ránk. Még akkor is vigyorgok, amikor kisétálok a helyiségből, ezúttal én túrom át a szekrényemet valami megfelelően kényelmes felsőért, és hamarosan abban térek vissza. - Már megint új ruhát akarsz varrni? – hüledezek Clarissa elújságolt hírén, mely még az ajtóban ér utol. – Azzal az anyaggal mi lett, amit a múlt héten vettél? – ingatom a fejemet kissé helytelenítőn. Oké, hogy nagyon kreatív meg minden, de azért minden félretett pénzét erre költeni, és minden héten új göncöket varrni… Nem kezd egy kicsit túlzásba esni? Hmm… leülök a két lány közé, és én is magam elé veszek egy kínai kaját rejtő dobozt, mielőtt mindent felfalnának előlem. A fene sem nézné ki ebből a két kicsi nőből, hogy ennyit tudnak enni, nem igaz? De az én tányérom is viharos sebességgel ürül ki, majd húzok magam elé újabb tasakot. Elvigyorodom, amikor Clara elém dugja az adagját. - Mmm… jó kislány – dicsérem meg teli szájjal, amiért nem sajnálja tőlem a kajáját. – Ide is passzolhatsz egyet – szólok oda aztán Esthernek, amikor dolga végeztével már gyakorlott mozdulatokkal szerez magának sört a hűtőnkből, én pedig enyhén oldalra billentett fejjel figyelem a műveletet. Ezúttal is élvezem a látványt, bár igyekszem nem túl feltűnően. Végül küldök Clarának egy huncut mosolyt, és inkább ismét a már erősen ürülő tányéromba meredek.
Örömmel tapasztalom, hogy Esther kezet nyújtott felém. Határozottan szorítom meg, és egy őszinte mosoly is kiül az arcomra. - Clarissa… és.. szóval kösz hogy tegnap segítettél Adamnek. Tényleg nagy butaság volt tőlem ott bulizni. – motyogom bűnbánón. Na ja, hát az elég kínos helyzet volt. Remélem el is felejthetjük.
Kicsit sem nőies morgás hagyja el a torkom, inkább horkantás. Jól van, persze Adam…! Hiányzik a fél oldala, de ő jól van! Óvatosan, ujjaim hegyével megtapogatom a gézt. Szúrt seb, ennyire már ismerem a bátyám. Annál enyhébbet be se köt. Nyilván csak a kedvemért úgy tessék-lássék módon. Jellemző. - Egyben vagy?! És nyugodjak meg? Te mondd, hallod ilyenkor magadat? – kétkedőn felvonom a szemöldököm és békén hagyom a sebét. Mert rám persze csak akkor gondol, ha valami rossz fát teszek a tűzre. Igazán, lehetne benne annyi, hogy mielőtt fatális őrültséget csinál, előtte eszébe jutnék. Túl nagy kérés ez?
Nem kerüli el a figyelmem a párocska összenézése, és Adam tekintete sem. Szép vágású szemei most sötéten izzanak, azt hiszem valamit félbeszakítottam kettejük közt. Elnyomok egy grimaszt. Nem akarom tudni miket művelnek ezek ketten! Mivel hála égnek szokásos de nem mindennapos eset a bátyám sérülése, ezért feltételezem, hogy a lány keze is benne van a dologban. Bingó! Bárcsak lottóznék…! - És neked persze hősködnöd kell. Mindig. – mormogom magam elé, mert nem értettem soha egyet az értelmetlen kakaskodással. Adam oda dolgozni és zenélni jár, nem azért, hogy mindenféle balhéba keveredjen. Mostantól úgy tűnik aggódhatok akkor is, ha épp dolgozik. Továbbra is aggódó tekintettel kísérem a mozdulatait, és összeszorul a torkom, amikor hallom, hogy fájdalmat okoz neki lehajolni a muffinért. Nem tudom megállni, hogy át ne öleljem. Odarobogok hozzá, és a hátához simulok míg Esther a futárral foglalkozik. Egy pillanatra magamhoz szorítom Adamet, izmos lapockájába fúrom az arcom, majd a bal vállára adok egy apró puszit. - Ne csináld többet. – suttogom, és a mondat végén megremeg a hangom. Nem akarok bőgni, ezért pánikszerűen engedem el, és a pulton odébb tolok egy koszos poharat tegnap estéről. Reszketve fújom ki a levegőt, és megdörzsölöm az arcom a nem kívánt könnyek ellen.
Amikor meglátom a nagy zacskót, újra jókedv tölt el. Mmm! Kínai, a kedvenc helyünkről. Összeszedem a pórul járt muffinokat, és boci szemekkel meredek Adamre. Tény, hogy nem kellett volna eldobnom a dobozt. Leülök Estherrel szemközt, és megvárom, hogy a bátyám is válasszon magának valamit. - Jó étvágyat! – bólintok és még egy halvány mosolyt is kipréselek magamból. – Szóval, Adam! Ha jössz nekem egy ruhával, akkor el merem mondani, hogy ma vettem anyagot az új rucimhoz! – vigyorodok el, és megkezdem a csicsergést. Lelkesen, sugárzó arccal fordulok a lány felé, miközben a pálcikákat az ujjaim közé fogom, elvégre nem is kínai kaja a kínai, ha nem pálcikával vergődsz. Mmm! Isteni! – Szóval Esther… szerinted is jól állna nekem egy padlizsán színű ruha? Segíts kérlek…! Adam sose érti, hogy miért kell újat varrnom. – reménykedve nézek rá, és remélem, hogy mellém áll a témában. Ha elég sokáig nálunk marad, talán varrok majd neki is valamit. Szép, arányos alakja van, igazán könnyű dolgom lenne. Meg aztán a bátyám megérdemli, hogy olyan szép legyen a csaja, amennyire csak lehet! Élvezettel falom a zöldbabos marhát, ez a kedvencem. Szerintem pont ezért hagyta Adam ezt a dobozt nekem. Tudja mennyire imádom, és szeret annyira, hogy meghagyja nekem. Én pedig őt szeretem eléggé ahhoz, hogy megosszam vele a zsákmányomat. - Egy harit?- nyújtom felé a dobozt reménykedve.
▲ Szószám: 558 ▲ Zene: - ▲ Megjegyzés: have some food ^.^
- Tudom... - felelem vigyorogva, elégedetten húzódva közel hozzá. Tetszik a határozott mozdulat, ahogy keze derekamra simul, az érzés, amit érintése kivált belőlem, hogy irányítás helyett, meg akar szelídíteni. A vad, szikrázó energia mi kettőnk között pattog, egyre pulzálóbb feszültséggel feszítette meg testemet. Égeti ajkamat sóhaja és ajkamba harapva élvezem pillantását, mi ismét végigmér. Tincseit erősen markolom s ha nem lenne sérült, már rég a falnak vetettem volna, épp úgy, mint ahogy ő tette velem, az öltözőben. Ahogy szétrebbenünk, szinte már csalódottan sóhajtok fel, hogy aztán figyelmem a leányzóra fusson, mikor végigmér. Adam válaszol helyettem de én nem érem be ennyivel. Clara felé fordulok. - Esther vagyok. - sosem tudtam mit kezdeni a gyerekekkel, főleg mert az enyémben csak fájdalom volt... mert túl hamar kellett felnőnöm ahhoz, hogy értsem, mit jelent gyereknek lenni. Kezemet nyújtom felé mert már elég idős, hogy megtiszteljem ezzel. - A ruha tökéletes volt, köszönöm. Csak sajnos... - rántom meg vállamat – Nos, maradjunk annyiban, hogy a bátyád jön neked egy újjal ha a mosógép feladja a harcot. - kacsintok a lányra és ellépve útjából hagyom, hogy bátyjára rontson. Még idejében sikerül elkapnom egy muffint és már be is kapom az első falatot. Aztán a másodikat... és mire Adam a történetünkbe merül, én már ki is végzem a csokoládés csodát. - Ne nézz rám. Nem az én hibám. - csóválom meg a fejemet de nem mondok többet mert tudom, mit jelent a húgának Adam. Nem véletlen mordultam rá a férfire mikor az hőst játszott. Csak ő van ennek a kislánynak és az elvesztése összetörné őt. Irigykedve figyelem az oly sokat érő érintéseket, az aggodalmat, az érzelmek lecsapó hullámait. Számomra sosem adatott meg az, ami kettejük között volt. Életem során soha nem akadt olyan biztos pont mint Clara számára Adam vagy épp fordítva. Engem senki nem óvott az élete árán. Eldobott gyermek voltam, egy árva aki a rendszerben nevelkedett, aki felé nem mutattak szeretetet. Nem csoda hát, hogy éppen egy pszichopata vámpírba szerettem bele, miután az a két rohadék megerőszakolt és Damien rám talált. Hosszú évekig csak a fájdalom jutott nekem. Egyik család dobott vissza a másik után még végül, a Damiennel töltött idő után, rám talált egy család. Isaac... összeszorul a szívem ha rá gondolok. A család fia, aki azonnal a legjobb barátommá vált... aki a legközelebb állt ahhoz, amit testvérnek neveznék és akit el kellett hagyjak, mikor elhagytam Mystic Falls városát, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy biztonságban tudjam őt. Tekintetem elfordítom róluk és összefonom karjaim. Feleslegesnek érzem magam. Nem akarom megzavarni a nagy pillanatot és úgy tűnik ezt a futár is tudja, aki akkor kezd őrült kopogásba, amikor Adam felkap egy süteményt és csend telepszik ránk. - Hm... ez gyors volt. - átlépek a halott sütemények sírja felett és csupán pár könnyed lépéssel hagyom magam mögött a bejárati ajtó és konyha közötti távolságot. Azonnal kilépek és pár perc után, elégedett vigyorral az arcomon térek vissza egy halom kaja társaságában. - Ha rajtam múlt volna, nem lenne más a zacskókban mint hamburger és sült krumpli... de a kínai étterem szórólapját látva a hűtő ajtaján, gondoltam ennek jobban örülnétek. - rántom meg a vállamat és az asztalra pakolva intek Adamnak, mikor az a pénz után nyúl. - Nincs szükség rá. - mosolygok és elégedetten csettintek majd felkapva egy újabb muffint harapok nagyot. - Ez valami isteni. - hunyom le tekintetem majd letelepedve a legmesszibb székre nyúlok az egyik zacskó után. A kis dobozhoz villa is jár és nekem nincs is szükségem többre. Már majdnem a számban a falat, amikor megdermedek a mozdulat közepén és a testvérekre pillantok. Mivel szinte egész életemben egyedül voltam, nem igazán befolyásolt mások hite vagy szokása. Nem tudtam, hogy a Lanford testvérek, megvárták-e egymást és nekem miképp illene alkalmazkodnom. - Jó étvágyat? - kérdem vigyorogva de csöppet sem zavartan. Igazából ennél többet nem is várok. A falat végre a számban és én elégedetten nyögök fel. A sült tészta és édes, csípős, forró falat elégedetten csúszik le a torkomon. Mint eddig mindig, most sem vagyok zavarban. Imádok enni és ezt egészen sokáig bírom fokozni. Felemelkedek, a hűtőhöz lépek és azonnal lenyúlok egy sört magamnak, ami pont jó kísérő lesz az ebéd mellé.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Vas. Feb. 23, 2014 11:57 pm
Esther & Clara & Adam
If there is one thing, that's true, It's not what I say, it's what I do.
Hát mit mondjak? Nem kell csalódnom Estherben ezúttal sem. Királynői önkényességgel foglalja be a fürdőmet ezúttal is, ugyanúgy, ahogy később a ruhás szerkényemet. Nem az a fajta nő, akinek kétszer kellene mondani, hogy érezze magát otthon nálunk. Igazából szórakoztat a dolog, és magamban jót mosolygok rajta. Ha mondjuk nem egy lyuk lenne az oldalamban, és a szokásos fittségemmel járkálnék én is ide-oda a házban, utána mennék, hogy a segítségére legyek a ruháim kiforgatásában, és találjak neki valami megfelelő darabot, ezúttal talán kaphatna többet is egy ingnél. De így, sérülten, azt hiszem, inkább nem pattogok, remekül feltalálja ő magát nélkülem is már, én meg rohangálás helyett inkább a sebemet igyekszem ellátni, hogy ne legyek túl ijesztő látvány a húgom számára, amikor megjelenik. Egyébként Esthernek nyilván igaza van, fel kellene kapnom majd egy pólót, ha ezt befejeztem, a gézekkel biztosítva remélhetőleg már nem is irritálna. Épp végzek a művelettel, és megvizsgálom a remekművemet az oldalamon, amikor Esther visszaér. Nyugtalannak tűnik, és félrebiccentett fejjel, érdeklődve figyelem, ahogy fel és alá járkál, toporog, az ujjával dobol. Van benne valami mosolyogtató, nem is tudom megállni, ajkaim lassan a füleim irányába kúsznak. - Meg sem mukkantam – tör ki belőlem egy rövid nevetés, majd megvonom a vállam, és hátamat a konyhapultnak vetve szemezek vele tovább. – Ugyan, anyu! Miattam nem kellett volna aggódnod, már nagy fiú vagyok, hazatalálok egyedül is – gúnyolódok vele teli vigyor fejjel, nekem aztán nem lesz bűntudatom amiatt, hogy ő nem maradt tovább szórakozni. De ha ennyire unatkozik, azon könnyen segíthetünk. Bár szerintem neki is megvannak erre a már jól bevált módszerei. Elégedett, halk morranással díjazom a mutatványát, ahogy felveszi előttem a tollat. Aztán közelebb jön, és eldöntöttem, hogy most nem fogom hagyni neki, hogy elillanjon előlem, azért amint elég közel ér, elkapom az egyik csuklóját, másik kezem pedig máris a derekán van. – Megőrjítesz az incselkedéseiddel – vallom be, majd drámaian sóhajtok. Egy pillanatra lesütöm a szemeimet, mint egy szenvedő, meggyötört állat, úgy mérem végig, aztán közelebb húzom, ujjai a hajamba túrnak, már csak a pillanat tört része választ el bennünket attól, hogy egy újabb csók csattanjon el közöttünk, amikor a bejárati ajtón túli kulcscsomók zörgése szétriaszt bennünket.
- Clara! Szia – üdvözlöm a húgomat kicsit szerencsétlenül, de nem tart sokáig, hogy összekapjam magam. – Jók voltak a ruhák, csak most épp a tisztítóra várnak – ismerem be egy bocsánatkérő pillantással és kis vállrándítással. Igazából fogalmam sincs, hogy a vér ki fog-e menni a cuccaiból, de azoknak talán még van reményük, az én pólómon már nem lehetett segíteni, mert a szúrás végleg kivégezte. És csak most kapcsolok, hogy végül nem vettem fel másikat. Ó, és tessék, máris megvan az eredménye. Kissé csalódottan figyelem a doboz útját, amiben valami finomságot sejtek az illatok alapján, és muffinok hamar szét is szóródnak. Egy részük a dobozzal együtt az asztalon landol, a kevésbé szerencsések a földön vagy a széken végzik össze-vissza gurulva. A homlokomat ráncolom, és halványan elmosolyodom azon, hogy Clara öcsinek szólít. Mintha én lennék a fiatalabb, és neki kellene vigyáznia rám. - Hé, húgi, egyben vagyok, nyugodj meg! – fogom meg a két vállát, és óvatosan hátrébb tolom kicsit, mielőtt nagy rémületében nekiesne a sebemnek, hogy megvizsgálja, vagy valami hasonló. Szerintem kitelne tőle. A kérdése kicsit őszintén megrendít, kiránt a gunyoros, fölényes magatartásomból, főleg a „már megint” része. Elönt a bűntudat, belegondolva, hogy hányszor okoztam már neki hasonló aggodalmakat. Csak én vagyok neki, ahogy ő nekem, és ahogy én megtennék bármit azért, hogy épségben tudjam, nyilván ő is legalább annyira félt, és aggódik értem, amikor a szokásos heves természetemnek és a meggondolatlanságomnak köszönhetően újra és újra bajba sodrom magam. - Tényleg jól vagyok. – mondom sokkal komolyabban, és tekintetemben gyengédséggel nézek a húgom szemeibe. – Csak egy kis balhé… - Esther felé pillantok. – Egy kis balhé volt a bárban. Egy barom úgy gondolta, jó buli lesz nőket molesztálni meg ütni. – Ajkaim elkeskenyednek az újra feltörő, visszafojtott ingerültségtől. – Pár óra, és jól leszek, ne aggódj. Tudod, a farkas lét egyik nagy előnye – mosolygok végül Clarára, majd ellököm magam a pulttól, az asztalhoz lépek, egy kisebb szisszenéssel felkapom a földről az egyik muffint, és beleharapok. Hmm… finom. Minden falatért kár lenne kidobni, de nem lett ennek ugyan semmi baja.
Mivel úgy sejtem a bátyám vagy azzal a lánnyal van, vagy még dolgozik, ezért nem igazán sietek haza. Minek? Egyedül lehetek máshol is. Csak kóborlok utcáról utcára, nézem a kirakatokat. Ez az egyik kedvenc időtöltésem. Állni az üveg előtt, bámulni be a boltokba, elképzelni magam a ruhákban, cipőkben, az elegáns bútorok közt, vagy könyvekkel a kezemben. Az ábrándozás régi szokásom, még gyerekkoromban kezdtem. Amikor a falkával éltünk, és én koszos arccal az agyonhordott kis gönceimben pillogtam a kirakatokra. Nem szép emlékek ezek, inkább fájók. Nem ilyennek kellene lennie senki gyerekkorának sem. Így aztán unott és vágyakozó sóhaj után inkább mégis hazafelé veszem az irányt. Mintha Adam mondott volna valamit, hogy vigyek haza kaját. Vagy nem mondta? A csudába, hogy mindent elfelejtek! Nem kellett volna megvennem azt az anyagot, de annyira megtetszett! A suliból hazafelé beugrottam egy apró kis boltba, általában ott szerzek be anyagokat az egyedi ruháimhoz. És ez a lila szatén annyira megtetszett! Egy nagyon merész miniruha lesz belőle, ejtett vállal, hasított szoknyával, mély dekoltázzsal. Igen, ilyen lesz, és azon a bizonyos bulin veszem majd fel. Már csak jegyet kell szereznem rá, nincs sok időm. Gyorsan kell hát dolgoznom! És lehetőleg a bátyám háta mögött… nem lenne szerencsés, ha kérdezősködne. No de vissza az ételhez. A pénz jelentős részét elvertem anyagra, így csak valami minimál kaját tudnék vinni. Szóval inkább a cukrászda felé kanyarodok, és veszek egy tucat muffint. Majd rendelünk pizzát és kész. Tudja jól Adam is, hogy mennyire feledékeny vagyok. Miért kell ilyesmikkel pont engem megbíznia? Most aztán jól beégek majd az új csaja előtt, hogy még erre se vagyok képes. Egyáltalán, mi van köztük? Nekem nem mondott semmit, egyszer csak közölte, hogy a lány pár napig nálunk lesz. Én meg nem voltam abban a helyzetben, hogy faggassam tekintve hogy éppen engem mentettek meg közös erőkkel. Kezd veszélyessé válni a rajongásom azért a bizonyos valakiért, de nem ahhoz sincs erőm, hogy lemondjak róla. Tartok tőle, hogy lesz ebből még bajom. Már a ház előtt állok, és felkészültem az alapos fejmosásra, amit csak azért nem kaptam meg eddig, mert vagy nem voltam olyan állapotban vagy suliba kellett mennem. Jaj, csak ne legyen nagyon pipa Adam! És én pont most felejtettem el amit kért tőlem! Miért vagyok ennyire szeleburdi? Jaaaj jaj… már csak pár lépcsőfok. Csak ne szidjon össze nagyon! Amikor olyan szigorúan néz, hogy szinte szikrákat szórnak a szemei, mindig elfog a rettegés. Amikor pedig kiabál, szabályosan reszketek. Nem szokott túl sűrűn, egészen másképp oldja meg a nevelésemet, de akkora hibát követtem el, hogy lóg a lába az ordításnak is. Bárcsak megúsznám. A süti engesztelés is lehet, nem?
Kulccsal nyitom ki az ajtót, és arra számítok, hogy az üres lakásba érek majd haza. De nem. Adam valamit babrál a konyhában, még nem látom, hogy mit, a lány pedig egy ingben és a bátyám nadrágjában kóricál. Elnyomom a grimaszt, nem vagyok olyan helyzetben, hogy kritizáljak bárkit is. Nem mintha bajom lenne a csajjal, egyszerűen csak… nem szeretek a bátyám mellett egy lányt sem látni. Fura, és képtelen vagyok megszokni. Az ég szerelmére, ő a bátyám! Csak engem ölelgethet, mit képzel bárki is, hogy majd lenyúlják a bérelt helyemet? - Sziasztok! – köszönök szégyenlősen, elvégre a lánnyal még nem találkoztunk. Legalábbis úgy nem, hogy ébren lettem volna. Lerakom a kulcsom, leveszem a kabátom és a kis papírdobozzal a kezemben, amiben a muffinok vannak közelebb megyek. Összevonom a szemöldököm, és elgondolkodva meredek a csajra, amint a bátyám ingében feszít. – Nem lett jó a ruha? – kérdezem, és a hangom egyáltalán nem tükrözi a nemtetszésem. Szóval ezek egész nap ki se dugták itthonról az orrukat. Duzzogva fintorognék, amikor végre észreveszem Adam sebét. - Adam!! – hanyatt homlok szaladok hozzá, a dobozról teljesen megfeledkezem. Annyira, hogy el is dobom, ki tudja a szoba melyik sarkában áll meg. – Mi történt? Jól vagy? Jaj, öcsi… mutasd magad! – rémülten igyekszem közel férkőzni hozzá, hogy megvizslassam a sérülését. Közben gyűröm vissza a könnyeimet. Csak ő maradt nekem, nem lehet ilyen felelőtlen! És ha valami baja esik? Ha komolyabban megsérül vagy még rosszabb? Mi lesz akkor velem, én azt nem élem túl! - Mit csináltál már megint? Hogy történt ez az egész? – a pániktól több árnyalattal is magasabb a hangom, szinte visító fejhang. Tudnom kell, hogy mennyire súlyos a sérülése. Utána ráér a többi, csak ezt tudjam meg végre!
- Idióta... - ismétlem meg magam vigyorogva, amint felszisszen de engem sem kell félteni. Közelebb húzódok, ujjaim a tincseibe marnak, ajkaim sóvárogva tapasztom az övére. Ahogy satuba fogja az arcom, felmorranok és még szorosabbra fogom a tincseket, melyek, hosszúk ellenére ujjaimra tekerednek és én elégedetten vonom még közelebb. Rohadtul nem aggaszt, hogy a taxis rajtunk legelteti a szemét, sem az, hogy aztán a pirosnál, combomra fut a tekintete, abban a reményben, hogy ennél ma többet is láthat. Az út azonban túl hamar vált túl röviddé és nekem nem volt más választásom mint elszakadni Adamtől és ismét megtalálni magam a házban. Nem is tétlenkedtem. Mire Adam beért, én már a kádban álltam de a víz csobogásán keresztül is hallottam kérdését. - Én meg dupla annyit eszek mint te. Naná, hogy rendeltem eleget. - Nem kell üvöltenem, hogy tudjam, hall engem. A vértől mocskos felső a mosógép tetején pihen, még én rövid idő alatt elkészülök; tulajdonképpen csak a hájpacni érintésétől és vérétől akartam megszabadulni. Összefogom vizes tincseim és alaposan beterítem magam a hatalmas törülközővel, mielőtt kilépnék. Nem vagyok szégyenlős de más az a helyzet mikor kettesben vagyunk és megint más az, amikor a húga betoppan és egy meztelen nő áll a bátyja előtt. - Ha a meccs eredményeit nem is tudom... - lépek Adam mellé és végigsimítva mellkasán futnak ujjaim a seb köré – Azt igen, hogy... - simítok végig óvatosan a gézlapokon - … nem ártana felkapnod egy felsőt. - lépek el mellőle és egyenesen Adam szobájába veszem az irányt. Megtörülközöm és felkapom magamra az inget amiben az éjjel aludtam és kinyitva a szekrényt, szólok ki a férfinek. - Nos, ha nem szeretnéd, hogy egy szál ingben flangáljak és erre tanítsam a húgodat, nem ártana ha adnál egy gatyát. - elégedett vigyorommal kénytelen szembesülni újra, ha belép. Persze ha csak beszól, hogy szolgáljam ki magam, kikapom az egyik melegítőt, ami már rongyosra van nyúzva. Így vagy úgy de visszatérek a nappaliba és egyetlen mozdulattal vetem le magam a kanapéra. Elnyújtózom. Láthatólag otthon érzem magam de ez csak a látszat. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy csak vendégségben vagyok, ettől azonban még nem kell a szoba egyik sarkában álldogálnom és onnan nézelődnöm. Nyughatatlanul forgolódom, nem tudom mi szúrja az oldalam még rá nem döbbenek, hogy a hájpacni rúgásai tehetnek a szúró de alig észlelhető fájdalomról. Felsóhajtok. Érzem, hogy hajtana a vérem, hogy mozdulnék, tombolnék. Csupán talán két percet bírok ki fekve, máris újra talpon vagyok, hogy visszatérjek Adam mellé a konyhába. Érzem magamon tekintetét de nem foglalkozom vele. Ugyan nem aggódom amiatt, hogy a rohadék elém kerül de frusztrál a várakozás. S most ráadásul a kajára is várni kell. Éppen végszóra kordul meg a gyomrom, én pedig megrázva magam próbálom levetni feszültségemet. Karjaim kinyújtva roppannak meg csontjaim és hezitálva foglalok helyet. Türelmetlen dobolásba kezdek ujjaimmal. Tudom, hogy a farkas szabadságra vágyik és óhatatlan vágyakozással tekint ki a konyhaablakon túli világra... a fákra mik csupán karnyújtásnyira hívogatnak.... a szélre mi tincseibe kap, bundájába mar. Adamre pillantok. - Egy szót se merj szólni! - fenyegetem meg mutatóujjammal – én még buliztam volna de valakinek téged is haza kellett hoznia. - szemtelenül vigyorgok, főleg azért, mert tudom, hogy most van időm vele büntetlenül kekeckedni. Ismét megemelkedek. Szeretek játszani azzal a bizonyos mézes madzaggal és újra meg fogom tenni. Megállok előtte pár lépésnyire és ennél szándékosabban már le sem lehetne ejteni a kezembe kerülő tollat. Megfordulok és gondos lassúsággal hajolok le érte, nyilván tudva, hogy nem fog elérni. Megemelkedek és hangos nevetéssel fordulok vissza Adam felé. - Ugye tudod, hogy ezt még ki fogom használni? - lépek mellé és ismét tincseibe túrok és lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam de a kulcscsomó halk zörrenése a zárban, megállít. Lebiggyesztett ajkakkal húzódom hátrébb, elvégre is a húgának még nagyjából egy idegen vagyok, a bátyja meg most sérült meg... nem hiszem, hogy Adam húga más következtetést vonna le mint Asthon.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Pént. Feb. 21, 2014 11:44 pm
Esther & Clara & Adam
If there is one thing, that's true, It's not what I say, it's what I do.
Lassan már teljesen immunis lehetnék Esther apró kis húzásaira, amelyekkel ingerelni próbál, ahogy közel hajol, ahogy majdnem hozzám ér, ahogy halkan susog a fülem mellett. Félig sikerül is figyelmen kívül hagynom őt, de ez inkább csak a látszat. Ez a borzasztó nőszemély nagyon is jól tudja, hogy mit csinál, hogy mit tesz velem. Én a helyében azért egy kicsit félteném magamat. Ha egyszer elszakad az a bizonyos cérna, amit olyan nagy élvezettel húzogat, penget, és próbálgatja a tűrőképességét… ha egyszer elszakad, akkor nincs visszaút, és nem garantálhatok magamért. Ah, fogadni mernék, hogy épp erre megy, hisz nyilván nagyon is tisztában van vele, hogy egy felhergelt vérfarkas nem a finomkodásról híres. Arca ismét közel van, de persze újra elhajol. Ép oldalam karját felemelve hüvelykujjammal érintem, simítom végig alsó ajkát épp csak futólag. Annyira puha, annyira hívogató, és szinte még érzem a korábbi heves csókját. Leengedem a kezem, közben az emléktől pimaszul elmosolyodok. Igen, egyértelmű, hogy a farkasával együtt épp arra a vadságra vágyik, amire én is. Ashton zavarja meg a szinte már meghitté váló pillanatot. Talán annyira nem is bánom. Ez még mindig nem az az alkalom. Estherrel kisebb szóváltásuk alakul, és tőlem várják, hogy feltegyem az íre a pontot. Egyikről a másikra vándorol a pillantásom. Őszintén? Nem vagyok teljesen hozzászokva, hogy rám, mint vezetőre nézzenek. Tudom, hogy a falkánk annyira szétszóródott és elveszett az átok és a vámpírok teljes hatalma, valamint a száműzetés óta. A szinte királyinak számító család tagjai, akiknek joga lenne átvenni a vezetőség szerepét, szintén a vérszívók miatt veszítették el igazi szerepüket. Közvetve ugyan a családhoz tartozom, de én a magam részéről inkább csak igyekszem egyben tartani a falkát, ott segíteni őket, ahol tudom. Sosem vágytam rá, hogy alfa legyek. De azt is tudom, hogy egy falka, vezető nélkül nem falka. A fajtánknak szüksége van valakire, akit követhet, és rám a többség, főleg a banda tagjai és a környékbeliek – valamilyen érthetetlen oknál fogva – felnéznek, ezért megpróbálok eszerint is cselekedni. Ha az kell nekik, hogy néha valaki eldöntse helyettük, hogy mit tegyenek, akkor ezt fogom tenni. Újra a lányra nézek, és épp láthatom az arcán átsuhanó fájdalmat. Nem tudnám hová tenni, de a megérzéseim azt súgják, hogy neki kell engednem, így végül bólintok.
- Hagyjátok életben – intézem a szavakat Ashtonnak. – Esthert támadta meg, szóval ő döntse el, mi legyen vele – teszem még hozzá, csak hogy egyértelmű legyen a dolog, és valóban így az igazságos. Bár legszívesebben én magam indulnék a nagy barom után, és harapnám el a torkát azért is, amit Estherrel tett, és azért is, mert még legalább egy néhány óráig nehezen fogom venni a levegőt, és minden mozdulatomra fájdalom hasít az oldalamba. De nem panaszkodom, legalább a mai nap sem telt el eseménytelenül. Esther karon ragad, úgy sétálunk ki a többiekhez. – Remélem, a kosármeccsre gondoltál – dörzsölöm diszkréten a borostás állam, melyet korábban a lány lehelete csiklandozott. Mondom, a tűzzel a játszik. Amíg a srácok körülrajongják őt, amit szemlátomást nagyon élvez, én szinte ráborulok a pultra, mintha legalább öt sört megittam volna már. Úgy érzem, mintha kiszállt volna belőlem minden erő, de gondolom a testem a regenerálódás miatt takarékoskodik az energiámmal. Andy pedig a túloldalról méreget szúrósan. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy cseppet sem hatja meg, hogy hős lovagot játszottam. Már nem tudnám megvetni ezért, teljesen igaza van. Az elmúlt két napban pocsék munkaerő voltam. Egy szánalmas, bocsánatkérő pillantást lövellek felé, aztán egyenesen megkönnyebbülök, amikor megérkezik a taxi. Eseménytelen hazaútra számítok, de a keskeny hátsó ülésen hamar túlfűtött lesz a hangulat. Esther ajkai újra az enyémen, és ezúttal nem is engedem elszökni túl hamar. Arcát két tenyerembe fogom, és közelebb hajolok, amitől azonnal összerándulok kicsit, de csak ennyi figyelmet szánok a fájdalomra, aztán nem törődöm tovább vele. Nem törődnék mással sem, de ezúttal nem egy örökkévalóság hazaérni, csupán egy-két röpke pillanat. Előre engedem a lányt, már úgyis betalál egyedül is a házba, én pedig a taxi számláját rendezem. - Na megnézted már, mi az állás? – lépek be utána pár perccel a nappaliba, és a kosárlabda meccs eredménye felől érdeklődök a szokásos fülig érő szájjal. Ledobom a dzsekit magamról, mert csak ingereli a sebemet, ahogy hozzáér, az pedig nem tesz jót a gyógyulásnak. - Nyugtass meg, hogy sok kaját rendeltél! Clara is nem sokára itthon lesz, és borzasztóan étkes. Ki sem néznéd belőle, amilyen kicsi… - nevetgélek, és a bárból elhozott ajándék rekesz sört hamar bevágom a hűtőbe. A húgom igazából fele annyit sem eszik meg, mint én, de attól még tényleg sok kaját el tud pusztítani, én pedig előszeretettel ugratom ezzel… jelenleg akár a háta mögött is. Következő lépésnek egy kis gézt és fertőtlenítőszert kotrok elő az egyik szekrényből. Igazából nincs sok szükségem ezekre ahhoz, hogy jobban legyek, csak némi pihenés kell, és pár órányi türelem, de nem akarom, hogy Clarissa, hazaérve a suliból, azonnal az egyelőre még nyílt sebemmel találja szemben magát, szóval nekifogok ellátni a sérülést.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Konyha 
