Annyiféle gyilkosságot látunk életünk során. Gyerekként, még kedvenc sorozatunkat nézzük tátott szájjal, míg anyánk zsíros kenyérrel tömi a fejünket, annak reményében, hogy jó nagyra nőjünk. Magasztosan tisztelt hőseink tonnaszámra ölik ellenségeiket, valami olyasmiért, amit maguk sem értettek meg. Senkit nem érdekel a tett elkövetése után, hogy mi állhat a háttérben. Egyszerű ösztönlényként cselekszünk az igazság szolgálatának látszatáért. A véres, barázdált arcú gyilkos szemében is ott lappanganak múltjának gyermekei. Hogyan játszott az autóival, fésülte meg babájának fejét, hogyan hallgatta végig a szülei veszekedését, majd az erőszakot, ahogy az anyját a szomszéd szobában teszi magáévá egy gyenge idegzetű, apjának titulált roncs. Senkit nem érdekel. Senkit nem érdeklünk. Senki nincs olyan kitartó, hogy akár csak egy percig is elgondolkozzon. Egy percig is... együtt érezzen? 
Hagytam, hogy Rose lehámozza kezeimet a férfiról. A srácról, akinek ott égett a tekintetében a kétségbeesett téboly, a félelem, hogy egy olyan világ részese lett, amivel nem bír megbirkózni. Felkereste az egyedüli nőt, akiből válaszokat csikarhatott ki. Akin a félelmét fájdalommal igazoltathatta. 
Félreálltam. Nem kellettem oda, mint fizikai erő. Rose nem szorult az erőnléti támogatásomra. Az előbbi jelenet is csak annak az ékes bizonyítéka volt, hogy oda vagyok érte. Kibaszottul. És ezt ő is tudja. Mégis nehéz volt megállni, hogy ne rontsak a kis szarházinak mikor újfent a falhoz taszította a lányt. De megoldotta a dolgot. Pózváltás következett, mely során Rose szorongatta meg a kölyköt. Mikor rám siklott mindkettejük pillantása tőlem csak egy csüggedt szemöldökráncolásra futotta. Tényleg képes lettem volna széttépni a vérszívót! Egy kézzel egy pillanat alatt. S mégis... üvegszilánkosra törtem a gondolatra. Már megint. Csakis ezzel érek el valamit. Világéletemben ezt csináltam. Ez a lány is csak emiatt van oda értem. Testiségért, védelemért, vonzódásért, félelemért, keménységért, eleganciáért. Ezek vagyunk mi. Átkozottak. Kisiklottak. Halottak az élők közt. Kesergők, akik nem mertek továbblépni. Olyasmin élünk, ami nem a miénk és mégis elvesszük. 
Az ajtócsapódás térített magamhoz. Rose magyarázkodása. A tehetetlenségem. Az ablakréseken beszökő, jártas szellő, ami megcsapta a mellkasomat, finom libabőrt csalva ki a testemből, felszárítva az utolsó nedves vízcseppet is a nyakamról.
- Megértem - elindultam felé. Reszketettek szemében az ezüstpettyek. - Mindig akarunk valamit - megnyaltam a szemfogam élét, holott nem voltam éhes. Egészen közel mentem a lányhoz, lágyan, hangtalanul mozdultak a kezeim, kibontva a köntösét, ami puhán esett a padlóra. Nem hallottam semmit magam körül. Se a forgalmat a külvilágból, se a házinéni kutyájának vehemens szűkölését a szomszédházból, se a távozó kölyök eszét vesztett zokogását, se Dante lefetyelését, ahogy a tökeit nyalogatta fényesre a szemközti nappaliban. Annyira nem számítottak. Csak az ujjbegyeim vándorútja érdekelt. Ahogy komótosan járták körbe ezt a női testet. Annak minden porcikáját. Megfogva legszebb idomait, kitapogatva a csontokat, végigcirógatva legrejtettebb részeit. Végigcsókoltam a nyakát, vállát, mellének ívét, hasát és csípőjének formáját, majd ágyékának domborulatát. - Te akarsz valamit, Rose? -  ujjamat finoman a hasíték tetején mozgattam, küszködve valamiféle olyan önuralommal, amit a tisztelet miatt állítottam magam elé.

Ha szerencsés vagy, sosem jön el az a pillanat életedben, mikor régi ismerősöd - aki egykor valamit is jelentett - perzselő tekintetével szinte lyukat éget beléd. Harag, düh, undor, szánalom, megvetés, de legnagyobb meglepetésemre, a csalódottság is ott bujkált Jason tekintetében. Csak egy kölyök, egy 22 éves fiatal fiú, aki bosszúért epekedve tért vissza eddigi legnagyobb örömeinek és kínlódásainak helyszínére. Nick karja alig feszült meg ahhoz, hogy kordában tartsa az ifjoncot. Lassan léptem közel, és Nick kezéért nyúltam, melyet elhúztam Jason fejétől. Állkapcsa keservesen reccsenve ugrott helyére, melyet egy kisebb sziszegés kísért.
- Jobb, ha elmész! - pillantottam a nyúzott képű kölyökre, miközben Nick kezét egy pillanatra sem engedtem el, hüvelykujjammal végigsimítottam mutatóujja bütykén, hogy kissé megnyugtassam.

- Alik! - Leena egyébként bársonyos hangja kétségbeesetten törte át a panel folyosójának csendjét. Tökéletes, szőke, dús, derékig érő haja kontyba fogva ékesítette kerek fejének tetejét. Kék szemeiről lesírta a fekete és zöld selyemport, az rózsás pirosítójával összefolyva cseppent le karakteres állán, és hullt tovább egyszerű fehér blúzára. Tenyerei piroslottak, de csak egy pillanatra kaphattam el, hiszen azokat gyorsan ökölbe szorította.
- Esküszöm neked... - Alik érces hangját ezer közül is felismertem volna. Fehér atlétája nedves volt, éreztem az izzadságszagot. Haja idétlenül hullott előre, nyirkos volt. Leena karon fogva tépett ki egy szinte meztelen nőt a lakásukból.
- Esküszöl? Meg is esküszöl? - a nő dühe felemésztő volt.
- Lidija a modellem!
- A modelled! - a sikítás az egész házat bezengte. A kíváncsi lakók igyekezve diszkrétnek maradni kattintották ki lakásuk ajtaján a zárat, hogy többet halljanak, esetleg lássanak a műsorból. Ekkor Leena felkapta a tekintetét, és az enyémmel találkozott, amint a felettük lévő emeletről nézem végig vitájukat. Harag, düh, undor, szánalom, megvetés, de legnagyobb meglepetésemre, a csalódottság is ott bujkált a nő szemeiben.

- Így kérsz bocsánatot? - Jason hangja rekedtes volt.
- Nem kérek bocsánatot. - hátrébb léptem egy fél lépéssel, de kihívóan néztem a szemébe. - Vámpír vagyok. Majd te is megtudod. - legyintettem egyet.
- Ne oktass ki! - emelte fel a hangját és közelebb lépett ismét. Valóban. Jason mindig utálta, ha gyerekként kezeltem. De ha egyszer az!
- Jason, menj haza, útközben meg szedj fel valakit. - megforgattam szemeimet, de hirtelen ismét bilincsként zárultak nyakam köré nagy tenyere és ujjai, a fejem pedig újfent a falon koppant. Szemeim alatt futó vérerek erre már kidagadtak, fogaim előbukkantak, és a fiú példáját követve szorítottam nyakát, és a másik falnak szorítottam egyébként helyes kis fejét. A füléhez hajolva, halkan beszéltem.
- Én is sokkal idősebb vagyok nálad, édesem, a másik vámpír pedig - a hátam mögé mutattam, és oda is pillantottam - még nálam is sokkalta idősebb és tapasztaltabb. Nem telne egy századmásodpercbe sem, hogy valamelyikünk letépje azt az okos kis buksidat. - ezzel elengedtem. Összekapta magát és úgy becsapta az ajtót, hogy az azt rögzítő középső zsanérból nagy darab pattant le.

Leena elkapta a tekintetét és megköszörülte a torkát.
- Majd odabent megbeszéljük. - szólt halkabban és betaszította Lidiját és hites férjét, Alikot. Nem telt bele másfél órába, mikor az a tipikusan oroszos kinézetű, mégis bájos szőkeség kitárta lakásuk ajtaját és nagy poggyásszal távozott. Soha nem láttam többé. Lidija azonban maradt, és nem egészen egy félév múlva a kis karon ülő Mischát rázogatta a folyosón.

Milyen különbözők az emberek! Nos, ki hogy viseli az árulást, gondoltam.
Nickre néztem, hiszen úgy éreztem, valamiféle magyarázattal tartozom a jelenetért.
- Belőle éltem egy darabig... - forgattam meg a szemem, miközben azt is konstatáltam, hogy a köntös oda, és már a jól ismert farmerjában áll előttem.

Most féltékenynek kéne lennem, igaz? Áh, igen.. meg kéne ragadnom a kezét és visszarántani magamhoz, holott sokkalta jobban szórakoztat, hogy szökési kísérlete egyértelműen jelzi amúgy is viharvert ellenállását. Nem sokáig fogja bírni. Vagy utánamehetnék és félmeztelenre vetkőzve, az ajtófélfának támaszkodva küldhetném el a francba a betolakodót.
Fél szemmel távolodó árnyékát figyeltem a földön, míg tekintetemmel a tojásrántotta megviselt ábrázatát fixíroztam. Az asztalnak támaszkodtam, majd hirtelen elhatározással a kis seprűt kezdtem el keresni a házban. Benéztem a fürdőszobába; ott még Rose illata rekedt meg a vízpára múló suttogásában. A seprűt tehát nem ott tárolja. Körülkémleltem tüzetesebben a konyhában, majd a kuka mellett, a sarokban megtaláltam egy sárga seprűt és lapátot. Összeszedtem a vacsoránkat, majd felfedezőútra indultam, hogy megtaláljam a nadrágomat. Ki volt terítve száradás céljából; megfogdostam már csak nyirkosnak volt mondható. A köntöst félretettem és felrángattam magamra. Egészen addig csak halk beszédet szűrtem ki a látogató és a lány közt; direkt nem koncentráltam rá, hogy halljam őket, nem találtam illendőnek, hogy mint egy piszkos kölyök kihallgatom az egészet. Pusztán azt tudtam, hogy férfi az illető. Az ő hangtónusa sokkal mélyebb volt Roséhoz képest.
A koponya falhoz való ütődését viszont semmivel nem tudom összetéveszteni. Azonnal a bejárati ajtóhoz értem és látva kedvesem riadt ábrázatát, azt, hogy kezeivel a falon próbál fogást találni; támadtam. Akkor sem érdekelt volna, ha több száz éves, egy sokkalta tapasztaltabb vámpír, habár így könnyű dolgom volt, csak egy ifjonc kis vérszívó volt. Pár pillanat alatt bemértem az ütést, az állkapcsa hangosan tört ki a helyéről, majd egyik kezét hátracsavarva húztam a mellkasomhoz, addig pedig szabad karommal a fejét fogtam satuba. A szemem alatti vérerek kidagadtak, a szemfogaim pedig bosszúra éhesen várták a vér megízlelését.
- Hogy akarod, haver? Elválasszam a fejed a nyakadtól, de pont azt az érzékelő ideget hagyjam benned, ami által kéjes örömökben lehet részed, amíg iszom belőled vagy mást találjunk ki? - Rosera pillantottam. - Kérdezzük meg Roset. Édesem, mond, van valami ötleted? Talán míg feljuttatlak a csúcsra a barátunkból facsart vért iszogathatnánk - rávigyorogtam. - Ez tetszik, haver?
Teljes mértékben eluralkodott rajtam az állat. Nőstényét féltő éjszakai vadként, a múltban ragadt fenekelten indulataimat ezen a szerencsétlenen terveztem kiélni.
- Felakasszuk, Nick?
- Persze, akkor jobban folyik majd belőle.
- Több a pocsékolás.
- De nagyobb az élvezet.
- Nézd, még pislog.
- Naná, hogy pislog - odasétáltam. - Még él - megragadtam az áldozatunk pofáját, egy ideig őziketekintetébe meredtem, majd szemfogaimat kivillantva csókoltam meg; az ember ajkában nincsenek verőerek, nem is az volt a lényeg, hogy minél hamarabb jussak élelemhez, hanem a tény, hogy azt a szexuális vágyat, amit jó pár napja nem élhettem át, párosíthassam a létszükséglethez szükséges itallal. Mikor elvált az ajkunk; én a maradék vért lenyaltam az arcomról, míg rá csak egy pillantást vetve láthattam szétmarcangolt száját, szemeiből folyamatosan potyogó sós könnyei váratlan találkozását a nedűvel. Észbontó látvány volt! Olyan, amit le kéne festeni.
- Egy állat vagy - társam tekintetében eszelős fény csillogott.
- Tudom - és elvágtam a torkát, aztán levágtam az ágról, ahova felhúztuk. A másik vámpír hiéna módjára koldult oda a lányhoz, kezei közé fogva, mintha csak gyermek lenne.

Nyomban lazítottam a szorításon, de az iménti szavakat nem vonhattam vissza. Szörnyetegnek születtünk mind a kétszer. Nem kéne csodálkoznom, hogy azként viselkedek.

Azt állítani, hogy nem tudom mit teszek, marhaság. Azt mondani, hogy nem tudom mit érzek, nevetséges. Azt vélni, hogy nem tudom mit akarok, őrültség. Azonban azt gondolni, hogy ezt a három dolgot nem ötvözöm a legjobbakat megszégyenítő módon, ösztönösen, na az valami olyan, amiről senkivel nem fogok egyet érteni. Talán mindenki tudja, hogy mit érzek. Talán van arról is fogalmuk, hogy mit akarok. Azt pedig látják, amit teszek. De hogy mit gondolok, az csak az enyém. És ritkán adatik meg az bárkinek is, hogy tisztán lásson. Nick ajka puhán súrolta a bőröm a fülem alatt. Szemeimet ösztönösen hunytam le, míg meg nem éreztem fenekem alatt a faasztal sima, vastag lapját. Durván húzta szét köntösöm és lazán döntött hátra az asztalon. Megcsókoltam, majd a nyakán, a vállán, és apró sebet ejtettem az ütőerén, melyről lecsókoltam a megsebzéstől kiserkent vért; ezzel el is tűnt a piciny lyuk. Megborzongtam, amint az utolsó vízcseppek is legördültek az oldalamon, és egészen a gerincemig szaladtak. Jéghideg simogatásuk nem segítettek az észnél maradásban. Ahogy Nick elszántsága és szenvedélye sem.
Kopogás szakította meg a légyottot. Villámsebességgel ugrottam ki a vámpír felhevült teste alól, és egy pillanatra elfeledkezve magamról, nem húztam össze a köntösöm, csak a falnak támasztottam kába fejem. Összefogtam a puha anyagot a hasam előtt és szoros görcsre húztam az övet.
- Egy pillanat. - hebegtem és az ajtóhoz léptem. Szélesre tártam vendégem előtt, aki önelégült mosolyra húzta formás ajkait. Jason!

- Jöttem, ahogy tudtam. - liholta a férfi, és már be is lépett, ledobta a kabátját a kanapéra és hosszan csókolt meg. Kezem a mellkasára csúsztattam, a pólója nyakára és hosszában téptem ketté a kopott szürke rongyot. Sietve gombolta ki a nadrágját, míg én szimplán letoltam az alsóneműm kisruhám alól, és az ölébe pattantam, csókoltam, és a hátába martam, míg ő tette a dolgát odalent.
- Kedvesem, mit szólnál az ágyhoz? - mormolta a számba két csók között. Teste izzadt volt. Mélyen néztem a szemébe.
- Maradunk. - egy pillanatra eltűnt az értelem a szeméből, majd folytatta ott, ahol abbahagytuk. Belülről a csukott bejárati ajtónak támasztott és élveztük minden egyes percét tevékenységünknek. Az ajtó előtti parkettán nyúltunk végül el, egymás karjában.
- Hihetetlen vagy. - férfiasan búgó hangján felnevetett. Néhány pillanat múlva a hasára ültem, minek hatására újabb nevetés tört fel belőle. - És fáradhatatlan! - tette hozzá. Én azonban nem nevettem. Két kezem közé fogtam arcát és újra ráemeltem tekintetem.
- Nem fog fájni. És nem is fogsz rá emlékezni. - ezzel nem túl mohón átharaptam nyakát, és piócaként szívtam ki vérét. Néhány decinyi után elengedtem, és felültem. A számból kicsorgó vér a mellkasomra folyt. Megsebeztem az ujjam és a szájába nyomtam, hogy szívjon egy kis vért, és tűnjön el a vastag nyakán éktelenkedő seb.

Jason az a típus volt, aki mindig hajlandónak bizonyult egy kis csintalanságra. Méghozzá minőségire, hisz nagyon értette a dolgát. Elragadó volt és magabiztos, pont amire szükségem volt. Megigéztem, hogy ihassak belőle, majd meggyógyítottam és elfeledte azt, hogy vámpír vagyok. Most pedig újra előttem állt, oly hosszú idő után. Kiléptem hozzá a folyosóra. Elmosolyodtam és kezembe vettem borostás arcát, mint régen.
- Miért jöttél?
- Ez az, amikor meg akarsz igézni? - felnevetett és letépte kezeimet magáról. Az ereje meglepett.
- Jason?
- Hányszor is ittál belőlem? 15-20 alkalommal? Mindenre emlékszem. - szemében tűz égett. Vállamnál fogva lökött be a házba, és tompán ütődtem neki a fehérre meszelt falnak, amelynek sarkából festék hullott a fejemre. A megvilágosodás azonban lassan jött.
- Átváltoztál. - hangom visszhangzott a kihalt folyosón. Jason pedig felnevetett. Fél szemmel Nickre néztem. Fogalmam nem volt arról, hogy hogyan érintheti Jason felbukkanása.

Már-már hallottam a szempilláid sercegését, ahogy a nap láthatatlan, ámde hosszú sugarai áthatoltak a légkörön, fényéveket megtéve, majd megérkezett a legbiztonságosabb helyre, kiszáradt ajkaid redői közé, felmelegítve beteg testedet, aminek csak egy köntös adott rejteket. Pihegtél, libabőr bukkant ki a bőrödön, szemeddel a nap felé fordultál, mintha őt kutattad volna. Olyan forrón sütött, hogy egy izzadságcsepp kúszott végig a gerincemen, centiméterről centiméterre felszáradva egy kevés, beleszívódva a pólómba, te pedig ezzel egy időben kényszeredett pózban kerested az enyhítő nyugalmat. Én nem segíthettem, legalábbis emberi módon nem. Szád szélére maszat ragadt, egy-két hajszál is beleakadt, ujjadon a letépkedett bőr sebesen gyulladozott. Soha nem szeretted, ha olyankor ölellek meg mikor gyengének látszol, de most mindennél jobban akartam. Az ősz már a nyakunkban ült, meleget lihegett, de teste hűvösen simult körénk. Féltem, hogy még jobban megfázol. Kiléptem az árnyékból, nekem így épp háttal feküdtél. De szád sarkában mosoly tűnt fel, elégedett és keserű.
- Minek vagy itt, Nick?
- Ide tartozom, Jane.
- Nagy francokat! A sötétbe való vagy - úgy ejtette ki az utolsó mondatot, mintha csak mocskot köpne. Ijesztően festett ez egy negyvenes asszony szájából.
- Nem hagynálak egyedül ilyen állapotban.
- Nem hiszem, hogy nehezebb lenne egyedül hagynod ilyen állapotban, ha harminc évig felém se néztél.
- Végig figyeltelek.
- Hát persze, a sötétből, akárcsak egy állat. Akkor azt is láttad, hogy haltak meg a gyerekeim, a férjem egy állítólagos állattámadástól - ültébe szenvedte magát. - Gyáva vagy! - ujjával akarta nyomatékosítani szavait, de mielőtt hozzámért volna visszahúzta a kezét, mintha undorodna. - Akkor merészkedsz ide, mikor már nincs ki megvédjen... - halkan sírni kezdett.
- Nem akarlak bántani. Segíteni jöttem.
- Én nem leszek olyan mint te. Hozzám ne érj! - már-már visította.
- Akkor a láz visz el.
- Inkább - visszahanyatlott a párnára.
- Nem gyűlölhetsz azért, amit nem én követtem el. Mégcsak nem is önszántamból lettem vámpír. - Felszisszent. Kinyitotta a szemét és lágyan rám nézett.
Kicserepesedett ajkai szóra nyíltak.
- Te vagy az, Nick? Mi történik velem? - Először nem értettem. Az imént még tudta, hogy mi vagyok a másikban pedig azt se tudja hogy került ide. Biztos a láz teszi, álmodik. Lassan már a nevére sem fog emlékezni. Kinyújtotta felém a kezét; egy szó nélkül odalépdeltem mellé, leültem az ágy szélére és ökleim közé zártam a hideg kezet.
- Én vagyok. Meg fogsz gyógyulni, csak engedd, hogy segítsek.
Megrázta a fejét.
- Mindjárt vége, érzem. Csókolj meg még gyorsan.
- De megmenthetlek, tudod mi vagyok. - Újra értelem csillant a szemében.
- Igen - remegett meg a hangja. - De így akarok elmenni - meglepően gyors mozdulattal a tarkómért nyúlt és magához húzott. Éreztem minden egyes kiszáradt bőrt az ajkán, amit én régi tűzzel nedvesítettem meg, a nyakán lüktető erecske vehemens küszködését, és Jane elszántságát.

Rose ujjai pont úgy túrtak bele a hajamba, mint Jane annak idején a halálos ágyán. Nem mentettem meg. Nem akarta. Egész éjszaka fogtam a kezét, borogatást cseréltem, gyógyszerrel kínáltam, amit nem fogadott el, álomba nyugtatóztam, mert kérte, mellé feküdtem, mert én akartam és sokáig csókoltam, mert mi akartuk. Az volt az utolsó "pillanat" illetve órák, mikor eleget tettem egy nő szavának. Mikor engedtem, hogy az én felügyeletem alatt önként végezzen valaki magával. S miért? Mert kibaszottul szerettem? Nem értek egyet a közmondással. Marhára nem kéne elengednünk azt, akit akarunk. Nem nevezném önzésnek. De az annál inkább, hogy mit és hogyan akartam abban a percben Rosezal művelni. Már akkor nehezen viseltem el a látványt, mikor felpattant a pultra velem szemben és kijelentette, megjegyzem halvány meggyőződéssel, hogy hibának véli az aznap történteket a borházban. Végtelenül ellentmondásos volt, hogy utána a tarkómért nyúlt. Akaratosan felé irányította a tekintetemet és puhán homlokát az enyémhez érintette. Orra hegye súrolta az enyémet, lehelete, bőre pedig virágillatot árasztott, bizonyára a tusfürdő miatt.
- Talán - vigyorodtam el halványan. ahogy megéreztem az alhasából kiinduló, fejében megállapodó vágyat, minek hatására egyébként is kardélen táncoló önfegyelmem csütörtököt mondott. Megmarkoltam a fenekét, leemeltem a pultról és fél kézzel tartva őt az asztalhoz vittem, miközben a füle alatti finom bőrt csókolgattam. Jobb kezemmel félresöpörtem az útból a kontár tojásrántottát; az evőeszközök, tányérok hangosan csörömpölve fogtak padlót. Végigfektettem az immár szabad asztalon és durván kioldottan a fürdőköpenyt, ami alatt meztelen testén egy-két vízcsepp még kövéren ingadozott; némelyik a hasán, végigfutva a bordái vonalán a hátában rejtőzött el, de volt olyan is, amelyik az alhasához csúszdázott és irányt nem változtatva tűnt el az ágyékában. Ráhasaltam és engedélyt nem várva csókoltam le hamis szavainak emlékét a ma estéről.

Kézen fogva rohantunk a Vaganova mosdójába. A 20. század hajnalán jártunk, néhány nappal csupán a századforduló előtt; tél volt, egy meglehetősen hideg tél Szentpéterváron. A sötét kalapomon díszelgő tollak meg-megcsiklandozták homlokom futás közben. Robert puha, izzadt keze bilincsként szorult csuklóm köré, amint átszeltük a vörös szőnyeggel borított folyosókat, melyek a balett előadás megkezdése miatt kihaltak voltak. Cipőm sarkának koppanása egyre gyakrabban törte meg a feszült csendet, ahogy izgalmunkban, megfeledkezve magáról az etikett szó létezéséről is, igyekeztünk nyugodtabb körülmények közé. Már a mosdó ajtajában leoldottam a hátam közepéig érő bundám megkötőjéül szolgáló aranyszínű szalagot, és lazán ejtettem a földre, amint beléptünk a búvóhelyként szolgáló mosdó ajtaján. Azon nyomban a számra tapadt a férfi, de nem sokat időzve tért azonnal át nyakamra - amiről tudta, hogy a gyengém. Türelmetlenül kapott a ruha oldalában található kapcsokért, melyeket könnyedén pattintott ki, a csinos, sötét mályvaszínű ruha pedig a földre hullott, amint kibújtatta kezeimet is belőle. A ruha alatt csupán egy egyszerű, arany varrású, merevített fehér fűző, és hozzá passzoló selyemből készült alsószoknya volt. Én sem tétlenkedtem, erőszakosan húztam ki ingjét nadrágjából, és az alsó három-négy gombot kigomboltam, majd a nadrágját is. Hirtelen ajtónyikorgásra lettünk figyelmesek, és nem sokkal később egy zöld ruhás, pávatollas kalapú hölgy lépett be a helyiségbe. Azonnal összeszedtük magunkat, és sietve igazítottam meg idétlenül álló kalapom a fejem tetején.
- Micsoda céda! - fakadt ki az ötvenes éveiben járó asszonyság, kinek szemeiből sugárzott az undor. Megrázta fejét, miközben egyik lazán oldalra tűzött, nevetséges módon bebodorított őszülő tincse előre hullott. A kapcsokat összekapcsoltam a ruhámban és a combjaim előtt lévő anyagrészt erősen elemelve a földtől léptem ki a mosdóból. Robert is követett, kinek apró, huncut mosoly játszott ajkán.
- Ez igazán kellemetlen volt. - megérintette orrát, miközben elvigyorodott. Reakcióján nevetnem kellett. Belekaroltam, és visszatértünk a páholyunkba.

Ez az érzés tört rám ismét ahogy Dante beosont, szemei azt a titkolt kíváncsiságot magukban hordozva, akár a pufók asszony, aki több, mint száz éve tört ránk legbizalmasabb perceink közepette. A kutya elhaladt a WC mellett, melynek fedelére terített köntösömbe beleszimatolt, mintha csak tájékozódni kívánna, hogy valóban jó helyen jár-e. Nyakörvén fehér cetli díszelgett. Elzártam a vizet és egy pillanatig csak bámultam az ebet. Megtöröltem arcom a közeli akasztón függő törölközőben és magam elé fogtam, mintegy eltakarva testem a kutya szemei elől. Na nem mintha árulkodna. Leguggoltam és megsimogattam a fejét.
- Gondolhattam volna, hogy nem véletlen. - motyogtam, miközben leoldottam a nyakörvéről a nagy gonddal odakészített levelet. A lehajtott fedélre ültem, miközben széthajtottam a fecnit, amelyen egy rövid mondat állt: Bejöhetek? Néhány másodpercig csak néztem az üzenetet, miközben Dante próbálkozásait hallgattam, amiket a zuhanytálcából a lefolyóba guruló vízcseppek nyelvével történő felitatásával kapcsolatban tett. A mosógép tetején pihenő lavórt levettem, és engedtem bele egy kis hideg vizet. A kutya elé tettem le, aki értetlenül nézett fel rám. Szinte zavarba jöttem attól, ahogy szemei a kérdést sugallták: Beléd meg mi ütött?
- Honnan tudjam?! - sóhajtottam fel a kutya arcát bámulva, kezemet a térdemen tartva. Belebújtam a köntösbe és szorosan húztam meg a hasam előtt a szíjat. Dante kíváncsian nézett rám, mintha csak azt várná, hogy mit válaszolok a gazdájának. A hálószobába nyíló ajtón léptem ki a fürdőből és leültem az ágyra. Az album az ágyon pihent, pedig esküdni mertem volna, hogy visszatettem a helyére, a fiókba. Nyitva volt, méghozzá annál a képnél, amely az előzőleg eszembe jutott emlék estéjén készült Robertről és rólam a páholyunkban ülve, kínosan egyenes háttal, az aranyszínű kukkeren át tekintve le a színpadra. A lila ruha enyhén fénylő anyaga egyféle eleganciát árasztott magából, de csak mi tudtuk mennyire is bomlott és erkölcstelen életet élünk. A konyhából alig érezhető olajszag szállingózott a szobám felé, habár az ajtó be volt hajtva. Visszamentem a fürdőszobába, és a pulton heverő fonott kosárkához léptem, amely a piperéimet őrizte. Rózsaszín szájceruzát halásztam ki belőle és előkaptam a zsebemből a cetlit. Épp írni kezdtem volna, de mostanra feltűnt, hogy Dante már eloldalgott, tárva nyitva hagyva maga után az ajtót. A kosár mellé tettem a levélkét és az étkezőbe mentem. Csendesen lépdeltem, és lévén, hogy nem volt papucs a lábamon, így nem is sikerült túl feltűnőre. Az asztalon vacsora díszelgett, tojásrántotta képében. Elmosolyodtam. Megköszörültem a torkom.
- Szeretem a rántottát. - halkan beszéltem, miközben félszegen támasztottam az egyik szék támláját. Azt vártam, hogy Nick megfordul és értetlenül kérdez az üzenetéről, így már agyam villámsebességgel dolgozott a lehető legtökéletesebb válasz kidolgozásán. Mondhatnám, hogy már kész voltam, hogy szégyellős vagyok, hogy egyáltalán nem kaptam levelet esetleg hogy nincs kedvem hozzá. Mind hazugság lenne, méghozzá elég gyengék, ezt könnyedén beláttam. Nagyot sóhajtottam és Nick mellé lépdeltem, majd felültem a pultra, hogy szembe kerüljek vele.
- Talán elhamarkodott volt, amit a borházban tettünk. - hangom halk volt, szinte bocsánatkérően reszkető, ám a megremegés miértje nem a félelem volt; nem érdekelt mennyire tart most ostobának. Kívántam, de szavaim épp az érzés ellenkezőjét próbálták bizonyítani. Egy kósza vízcsepp leszökött a nyakamon, le a kulcscsontomra, ahol a köntös puha anyaga magába itta a kis kóbort. Enyhén kirázott a hideg. Be kellett harapnom ajkaimat, hogy ne csókoljam meg, miközben a plafonra pillantottam. Lehunytam a szemeim, mielőtt kezem automatikusan siklott a tarkójára; a levegőt élesen vettem számon, és fújtam ki ugyanitt, miközben homlokom az övének támasztottam. De még nem csókoltam meg.

Kint álltam a teraszon, kezemben egy újabb bagóval; mutató és középső ujjam között szorongatva egy számomra már csak pozitív utóhatásokkal bíró szert. Messze fények remegtek az ablakokban. Egy kisgyermek valószínűleg plüssmackóval a kezében totyogott az ágyába, a küszöbön hagyott kölyökkutya szűkölése egészen a fülemig hatolt, míg egy szőke hajú nő éppen akkor húzta le hónaljáról a megsokasodott szőrzetet, majd szappannal mosta át a testét. Hallottam, éreztem a számban az ízét, szagoltam a levegőben; a tusfürdőt, az ázott kutyaszagot pisivel keveredve, és a nyállal átmelegített mackó szőrének mosolyogtató elegyét. Akár egy család is lehetett volna; ők hárman, akit szelektív elmém kiszűrt a teliholdas éjszakában. Az égitestet semmi nem takarta, de túl hiú volt ahhoz, hogy pondró csillagokkal vegye körbe magát, helyette tekintélyes fényudvarral kápráztatta a felnézőt. Megpöcköltem a csikket, arról két centis hamudarabka hullott alá, utazása közben apró, szemcsés darabokra esve széjjel, akárcsak a gondolataim.

- Most?
Bólint.
- De nem vagyok kész rá.
- Előbb utóbb muszáj lesz, Nick.
- Meg a nagy francot!
Utánam rohan.
- Nem bírod ki két napnál tovább.
Figyelmeztetés.
- Akkor megdöglöm - mosolyodok el csúfondárosan, már előre örülve közelgő toromnak.

Csak álltam ott, mint egy faszent. Habár keresve sem voltam és vagyok szent, de fasz annál inkább! Mikor Rose elrebegte úti célját, én meg sem mozdultam addig, míg ki nem ment a szobából, kijelentésére csak egy enyhe bólintással reagálva, majd a köntösért nyúltam. Levettem a törülközőt a derekamról, átdörgöltem magam és felkaptam a köntöst, szorosan megkötve a hasam előtt a szíját. Szétnéztem, megállt a tekintetem az éjjeliszekrény fiókján, ahova imént a lány a fotóalbumot rejtette, de az engedélyt a becstelen kinyitásra, csak a zuhanykabinban csobogó víz első hangjai adták meg.
Kihúztam a reteszt, kézbe vettem az albumot, végigaraszoltak ujjaim a régies stílusú fedőlapon, majd leülve az ágyra, végighajtogattam a képeket.
Volt egy pár; megragadtak a korszakok, évek és évtizedek sokasága, amiben jómagam is éltem, ha nem előbb is. Az első gondolatom mégis a lány volt;, a szemem azonnal csak a őt kereste a fényképeken. A képzett képek továbbfejlődtek bennem, egész regénnyé, olyan történeteket fabrikálva, amik nem biztos, hogy úgy történtek. Rose talán be sem avatott volna még ennyire sem a magánéletébe és én mégis megtettem.
Egyik kezemmel, hüvelyujjamat használva cirógattam végig egy fényképet, azon is Rose alakját, mosolytalan arcát, finom ívű szemöldökét, vékony nyakát, ami már akkor is ontotta magából a jövő égető csókjainak biztos kéjét a bensőmben. Ez volt a piszkos igazság.
Kellett, akárhogy is tervezte a kidobásomat, az életéből való bunkó kisétálását. Megmarkoltam a köntös szélét az albumot pedig az ágyon hagytam.
Danténak csak két fajta kézjelzést kellett mutatnom ahhoz, hogy hatalmas mancsaival kissé két lábra szökkenve, lenyomja a fürdőszoba kilincsét, majd anatómiai szépségű orrát, aminek senki nem tudott ellenállni, ha sután megvakarta a mancsával, beszökött a mosdóba, nyakörvén kis cetlit hordozva. Az ajtó résnyire nyitva maradt, annyira, hogy az a párás, az orromban rekedt Rose-féle illat felizgasson, ami kiszökött a nyíláson.
Fejemet a falnak nyomtam, keveset lélegeztem - nem is volt rá szükségem- míg a dögöm akár egy rendes komornyik módjára kézbesítette a levelet, amiben csak egy rövid mondat volt írva: Bejöhetek?
A zuhany elállt; láttam a szemeim előtt, ahogy Rose kiszáll, majd meztelenül leguggol a kutyához, leszedi a levelet, annak széle a kulcscsontjához ér, míg combjáról, hasáról és fülcimpájáról, kicsiny könnycseppet formálva földet ér.

Két oldalról, mintegy satu szorítottam a lány nyakát, tenyerem alatt érezve vérének ütemes pumpálását, mellkasából, sipító hangon távozó levegő ernyedt áramlását az ajkamra, úgy jutva csak el hozzám, mintha maga Piroska döngetné a kapukat a nagymama házában. Nem voltam a nagymama, de a farkassal közeli ismeretségben álltam. A lányt akartuk...

Csak suttogást hallottam odabentről; hallhattam volna többet is, de képtelen voltam rá, hogy kihallgassam, mit mond a kutyának.
Csak nem jöttek ki. Már az is megfordult a fejemben, hogy az az átkozott jószág szétrágta azt a francos cefnit! Legalább akkor nem lehetne bűntudatom miatta. Vártam még egy keveset, de nem bírtam a tétlenséggel.
Kimentem a konyhába, elővettem a hűtőből négy tojást, úgy vertem föl őket, mint egy kontár szakács, szétfreccsentve az asztalon, majd félresózva, nem teljesen a tálba, de akkor nem az volt a lényeg, hogy Gordon Ramsaynek feleljek meg, mint jövőbeli szakács; fogadjunk, hogy egy kibaszott káromkodás kíséretében alázta volna le az egyszerű tojásrántottámat. Automatikusan nyúltam mindenért, a serpenyőt azonnal megtaláltam, arrébb léptem megvolt a villa és a gyufa is, majd az olaj. Akaratlanul cselekedtem, rögvest kitalálva, hogy Rose hol tarthatja az eszközeit. Egy mondás szerint; ha egy nő konyháját ismered, őt magát már régen... Ettől tartottam!
A fakanállal feltúrtam minden oldalról a tojást, majd összekeverve, egészen ropogósra sütve, ahogy én szerettem, ugyanis Rose tojásrántottabeli ízlését nem tudtam. Egyszer még visszalestem a fürdőszobához, de az vagy teljesen be volt csukva vagy csak a képzeletem játszott velem. A tojásokat már dühösen kotortam két tányérba, enyhén meghintve azokat pirospaprikával, villát rakva melléjük. Elmosogattam, hajamból még pár csepp víz belepotyogva a mosogatóba, az eltűnve a lefolyó mélyében, azt is elfelejtve hol születtek.
Beindítottam az elszívót, kinyitottam pár ablakot, hogy kiszellőzzön a lakás, márha én kreáltam égetett csibeszagot a helységben. Mire mindezzel végeztem, a hajam teljesen megszáradt, de én magam sík ideg voltam; egyrészt a testi vágyam visszafogása végett, míg a haragom, a válasz elmaradása híján vált kezelhetetlenné.

- Tudtam, hogy megteszed.
Lihegek. Számhoz vér tapad.
- Nem - kiköpöm oldalra a maradék vért.
- Ne pazarolj! - dorgál.
- Jó volt...
- Nagyon is, tudom.
- De akkor miért van bűntudatom?
Nevet.
- Mert túlságosan is.
Nevet. Nevet. Nevet.

- Oké ez őrület! - kesernyésen elnevettem magam, altestemmel a mosogatónak támaszkodtam, kezeimmel megtámaszkodva a pultban, a kagylóba meredve. A víz felszínén aprócska olajfoltok lebegtek, összeállva, majd újfent ezerfelé nyílva. Visszatükröződött a szemeimben lévő kétség, amitől csak hánynom kellett!

Van az a pillanat, amikor bután álltok egymással szemben, elveszve egymás tekintetében, a külvilágról megfeledkezve, a szívek dobbanásán kívül minden más hangot kizárva, és lassan, mintegy lassított felvételként közeledik arcotok egymás felé. Szemeimet néhány keserves, zavart pislogás után lehunytam, arcomat kissé előrenyomtam és vártam, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Nick azonban nem csók szándékával közeledett felém. Orrát a fülem alatt éreztem, következő pillanatban pedig már sehol nem volt. Keményen, mégis meg-megremegve fújtam ki a bent tartott levegőt és megvakartam a homlokom. Meglóbáltam a kezeimet és körbenéztem, mintha azt várnám, hogy valaki szemtanúja volt az előbbinek, és lopott információ birtokában kushad a lebukás elkerülése érdekében. De senki nem volt ott rajtunk kívül. Beléptem a szobába és becsuktam magam után az ajtót. Nem volt szükségem az esőszagú légre a továbbiakban. Nick mellett eloldalogva léptem be a fürdőszoba nappaliba nyíló ajtaján és a mosdókagyló alatti szekrényben kezdtem turkálni. Mogyorószínű törölköző mellett döntöttem. Elképzeltem, ahogy Nick izmaihoz ér az anyag; gömbölyű vállához, lapockájához, csípőcsontjához, a combjához és a vádlijához. Szélesen elvigyorodtam, de mosolyom leküzdésére kényszerítettem arcom izmait. A kezébe nyomtam a törölközőt és a konyhába mentem, hogy igyak még egy pohár vizet. Dante érdeklődő pillantásokat vetett rám, majd körbenézett. Nicket kereste. Felállt és a nappalin átsétálva a fürdőszoba ajtajába kuporodott le, amin nem sokkal azelőtt a gazdája tűnt el. Odaléptem és megsimogattam fejét.
- Jól van. Tőlem ne féltsd. - megvakartam a füle tövét. - Hiányzik, mi? - kérdésem nem is igazán hangzott kérdésnek, inkább csak egy állításnak. Persze, hisz egy kutyától ne várjak választ, akármennyire is értelmes a tekintete, nem egy nyelvet beszélünk. Habár ennek ellenkezőjéről képes lett volna gondolkodóba esetten ráncolt homloka meggyőzni. A hálóba mentem és elterültem az ágyon. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és csak hallgattam, amint a fürdőszobában folyik a víz. Szinte kihallottam belőle ahogy Nick bőréről lecsapódik a víz, azt, ahogy egy szerencsés csepp a tarkójáról indulva gurul végig a hátán, kerek fenekén, izmos combjain, majd a vádliján és a sarkánál beleolvad a zuhanytálcában lévő többi cseppbe. Ledobtam a farmerom és a pólót és a szekrényhez sétáltam. Halovány rózsaszínű köntöst vettem ki először, belebújtam és szorosan húztam össze magamon. A régi időkben az eső tiszta víz volt. Olyan, amilyet szinte inni is lehetett volna, na de hajmosáshoz aztán első osztályú volt. Anyánk egy vödörbe gyűjtötte a hátsókertben és az edény alján lévő, leülepedett, kissé koszos víz kivételével a többit hetente két-három alkalommal a nyakunkba borította. Nem volt szükség mindenféle kencére, a levegő nem tartalmazott annyi káros anyagot mint manapság. Csupán a por ragadt hajunkba, amit néhány kerékpár kavart fel a földúton. Tovább kutatva a szekrényben találtam Nick részére is egy köntöst. Olajzöld színe, vastag anyaga volt. Zsebén apró oroszos címer díszelgett, egy miniatűr fekete-sárga-fehér zászló képében, amely a régi orosz időket idézte, az Orosz Birodalom idejét. Azért nem volt annyira régi darab, az országban tartózkodásom végeztével hoztam el egy szállodából, alig egy-két éve. Az ágy végébe terítettem le, én pedig mellé ültem, kihúztam az éjjeliszekrény fiókját és kiemeltem belőle a nem is olyan rég emlegetett fotóalbumot. Néhány lapja volt csak, úgy 10-15 kép fért bele. A családomról készült kép volt az első. Megsárgult, díszesre vágott széle szamárfüles volt. Egyszerű fénykép volt, amilyen akkoriban a legtöbb családról készült egy műteremben. Anyám és apám egy padon ültek, kezeik az ölükben pihentek. Hope egyik oldalon állt, én a másikon, közelebbi kezünkkel az előttünk ülő ős vállát fogva. Arcunk érzelemtől mentes volt, mintha kötelező lett volna. Tisztán emlékszem arra a napra.

Egész álló nap esett. 1877-et írtunk, az őszt Montpelierben töltöttük, apám épp ott kapott állást. Hope tíz éves volt, én még éppen tizenöt. Anyám a házat takarította, húgommal pedig segédkeztünk; apám főnöke volt hivatalos hozzá. Mr. Baker délután érkezett, fekete köpenyén, magas cilinderén egy csepp víz sem látszott. Lesegítettem róla az előbb említett ruhadarabokat miután pukedliztem és anyám hívására a konyhába mentem.
- Rosie, Mr. Baker nagyon fontos ember. - bólintottam. - Édesapád neki dolgozik most, és a munka nagyon jövedelmezőnek tűnik. Jó benyomást kell tennünk Mr. Bakerre, hisz te sem akarsz tovább költözni, ugye?! - suttogta anyám. Tudtam mire gondol. Azt kívánta tőlem, hogy legyek kifejezetten kedves az úrhoz. Mosolyogjak, lessem minden kívánságát, hisz Hope a lázadó korszakába ért, így ő az illedelmes köszöntés után egyszerűen leült a szoba sarkába egy székre, és megfigyelőként vett csak részt az eseményekben. Mr. Bakernek azonban nem voltak kívánságai. Ráncos arca hófehér szakálla mögött elmosolyodott, amint beléptem a hallba és intett, hogy lépjek közelebb.
- Mr. Johnsen, a lányai gyönyörűek!
- Bizony hogy azok, Mr. Baker! - szólt közbe apám hangosan és egyik kezét az égbe emelte, akár egy bajnok.
- Mondja, vannak maguknak fényképeik? Hihetetlen, hogy eddig nem láttam még ezt a két teremtést; hadd lám, milyenek voltak ők kiskorukban! - ujjongott az idős úr. Kedvem lett volna az ölébe ülni, és azt játszani, hogy a nagyapánk, akit valójában sosem ismertünk a húgommal. Hiányzott a nagyszülő az életünkből, és ritkaság számba ment, hogy nálunk csupán két generáció élt egy fedél alatt. Testbeszédéből leszűrve ő is szívesen kapott volna a karjaiba, még talán almát is hozott volna! Sőt mi több, csokoládét! Apám arca elkomorodott és sóhajtott. Ábrázatát próbálta érzelemmentes voltában elénk tárni, de én láttam könnytől párás szemeit.
- Nincsenek fotóink, uram. Ez idáig nem került sor egyetlen felvétel elkészítésére sem. Nem volt rá pénzünk. - apám szavai tragikusan, mégis egyfajta büszke hűvösséggel törték meg a hall csendjét. Ezután néhány perc csend állt be. Mr. Baker rám emelte zavaros tekintetét és intett, hogy lépjek közel. A jobb kezem után nyúlt, és belegyűrt egy dollárt.
- Gondoskodj róla, hogy fényképek készüljenek belőle! - ujját a szemem elé emelte miközben beszélt. Bólintottam és pukedliztem.
- Köszönjük, uram.
Ezt követően apám megalázottnak és sárba tiportnak érezte magát, de anyám kérlelésére csak belement a kép elkészítésébe. Másnap keltünk útra, és az útba eső első fényképésszel csináltattunk néhány műtermi képet. Gondosan vágta körbe a szemüveges férfi a papírdarabot, és anyám kezébe adta. Nem sokkal később meghalt az idős úr, de ezt sosem felejtettem el neki.

Végigsimítottam a kép szélén miközben arcomon végigfolyt egy könnycsepp. Nem akartam az emlékeim rabjává válni. Épp jókor lépett be Nick. Felpattantam az ágyról, az albumot a hátam mögé rejtve.
- A köntös! - az ágyra mutattam, szabad kezemmel felkaptam és a kezébe nyomtam. Kirántottam az éjjeliszekrény fiókját, beletettem a kezemben tartott fényképalbumot és azzal a lendülettel toltam vissza a fiókot. Megköszörültem a torkom. - Hagylak, vedd fel a köntöst nyugodtan. Addig lezuhanyozom, és... - hangom megremegett. Gyámoltalanul mosolyodtam el. - Szóval lezuhanyozom. - ismét megköszörültem a torkom. Hátat fordítottam neki, és egy tincsemet elsepertem a homlokomról. A fürdőszoba ajtaját csendesen zártam be magam után, vállamról finoman csúsztattam le a köntöst, és a lehajtott WC fedélre tettem. A forró víz szinte a bőröm alá kúszott, ám ahelyett, hogy erőssé, makulátlanná és tiszta fejűvé tett volna, elhomályosította szemeimet, melyeket ennek hatására lehunytam. Nem tudom, hogy a víz, vagy a könny áztatta éppen arcom, de szívesebben írtam fel a víz számlájára. Eltoltam a kabin ajtaját, hogy megcsapjon a kabinon kívül rekedt, valamivel frissebb levegő. Néhány perc múlva idétlenül nyomódott le a kilincs és Dante kukucskált be az ajtón.

Soha nem kedveltem a svájci sapkát. Ha teszem azt Svájc olyan pártatlan volt, akkor miért gyártott olyan kibaszottul lapos sapkát, aminek a tetején egy fertelmes pompon díszeleg? Nem is nevezhető pomponnak, sokkalta inkább egy rojtnak, ami kellő idiotizmust kölcsönöz a viselőjének. S mégis, mikor a szám sarkában lassan égő szivar fityegett, a kezemben szénrúd volt és szememet mereven egy női fenékre szegeztem, nem az a svájci sapka zavart a modellen. Hanem a szemérmetlensége. Nem volt Amelián egy szál fehérnemű sem, ami sejtelmesen rejtette volna el intim részeit s emiatt a kép, amin már vagy akkor két órája dolgoztam, túlontúl pajzán lett. Nem mintha megvetettem volna bármikor is életemben a pajzánságot, egy dús keblen való lopott kukk látványát, egy könnyű este numeráját, de a rajzaim esetében, mintha a ceruza akart volna pusztán sejleni, visszafogott képet alkotni, nyersen tárta elém a valóságot.
A lány göndör, vörös haja dúsan terült szét a vállain, lábai enyhén szétnyitva, vállait finoman megemelve, míg karjait férfiasan tartva a combjain, lezserül lelógatva tartotta. Barna szemei éhesen tapadtak rám, mint aki már-már tűkön ül és messziről ugyan, de éreztem vágyának illatát is. Lustán kúszott felé a szivarfüst, kebleit lehelgetve, annak formáját pontosan követve, akár egy ráérő férfi. Egyik kezemmel kivettem a szivart, a földre pöcköltem a hamut, ami könnyedén mászott bele a szőnyegbe.
- Elnézést - helyeztem vissza a szivart, majd a szénrudat félreraktam.
- Nem baj, Nicolas, majd máskor befejezed - felállt, odasétált elém, aztán kivette a számból a szivart és erősen megszívta. Kéjencen áramlott ki a szájából, orrlyukából a füst, mint aki szívesen tartózkodott volna még a testében. Egyik lábát áttette az enyém fölött és belebújt az ölembe. Fel kellett húznom a kezem, hogy ne érjen a rajzhoz. - Megmutatod? - ölelte át a nyakamat, körmeit belevájva a tarkómba.
- Igen - felé mutattam, de én magam nem néztem arra. Túl valódi volt, eltelve az erotikával, felszínességgel, szemernyi titkot sem rejtve el magában. Unalmas volt!
- Ez eszméletlen! - nyílt szét a szája a csodálattól. Szabad kezével végigsimított fekete-fehér képmásán, ujjbegyeivel eltunkolva a többrétegnyi szént. - Meseszép.
- Én csak a valóságot rajzoltam.
- Tudom, ezt szeretem benned - megcsókolt. - Megtartom - nyalta meg a szája szélét, az ajkam nyomát.
- Ahogy tetszik - karom a dereka köré zárult, de csak azért, hogy lehámozzam magamról. - Mára elég - egyenesedtem ki, visszavéve a szivaromat.
- Ennyi?
- Mára igen - kisétáltam az erkélyre a szivarral együtt. Senki társaságára nem vágytam. Mindössze egyedül bagzani, átkozva az elcseszett életemet.
- De én vért akarok - termett ott mellettem egy pillanat alatt, nyelve végigszaladt a fülem vonalán, keze fenekemre tapadt.
- Ma nem - toltam el a könyöklő kezemmel.
- Veszek én magam is - torkát egy centivel a nyakam előtt állítottam meg; tenyerem alá hajszálak tapadtak, szorosan, fojtogatva, kínozva a tövüket. - Nicolas...
- Ne haragudj, Amelia - eleresztettem és kisimítottam a ruháján jelentkező ráncokat. - Természetes, hogy szomjas vagy - végigsimítottam az arcát, szeme alatti ereket, mígnem csuklóm a szája elé került. - Igyál!
- Nem kell a szánakozó véred, Nicolas! - azzal bement a szobába, majd egy perc múlva ajtócsapódást hallottam.

A vízforraló jelzőkattanása, majd az azt követő szisszenés és kanálcsilingelés volt az, ami visszatérített a jelenbe. A citromillatú helységbe, ami enyhén ugyan, de keveredett Rose vérének illatával. Megmozdult a vére a bensőmben, ami azóta is ott bizsergett a bőröm alatt. Lenyeltem a késztetést, hogy én magam legyek az, aki kézbe veszi az ujját és lenyalja a vércseppet. Ehelyett felidéztem inkább miért is jutott eszembe Amelia, az a fiatal vámpírnő, kinek egyetlen baja az volt, hogy vámpír lett. S ebből kifolyólag élvezte a vele járó élvezetet. De a legritkábban kapott finomsága én voltam.
E szertelenül éhes, felszínes, minden pillanatában üvöltve az intimitást, nem adott számomra semmit; félénkséget, lágyságot, láthatatlan pírt, egy félregörbült ajkat, csillogó szemet, egy puha tenyeret az enyémen, valódi, kétségbeesett csókot, mellesleg egy darab citromos teát sem. Oly kettős, ellentétes összpontosulás valósult meg bennem, ami felriasztotta az agyamat. Olyasmi volt előttem, kegyetlenül kidöfve egy táblára, amit mindezidáig nem engedhettem meg magamnak. Enyhülést, nyugalmat magam fölött. Végre nem én voltam az, aki egyedül irányít, uralma alatt tartja és felügyeli a történéseket, stratégiát talál ki és valósít meg, tanít és magyaráz, készít és megeszi és a többi kibaszott körforgás. Nem volt szükség beteges megfelelésre.
Míg a képtelen polcokat tanulmányoztam, hallgatva a lány beszámolóját akaratlanul elmosolyodtam a szavain. Egyrészt megjelentek előttem az elmesélt korszakok; hogy nézhetett ki Rose akkoriban, milyen lehetett emberként, a családja körében, Oroszországban... majd izzadt homlokkal ásva egy gödröt a szakadó esőben, míg szeméből nem esőszemek hullanak, hanem önmaga vétkének sirámai. - Igazad van, nekünk nem igen jár ki efféle emberi dolog - döntésem ellenére kézbe vettem egy parfümös üvegcsét, az orromhoz emeltem és beleszagoltam. Rose illata volt, intenzíven és rettentően valódi. Belém égett! - Ez a te illatod - jegyeztem meg hangosan, pedig csak be kellett volna fognom. A kisasztalhoz sétáltam, felnyaláboltam a csészét és beleittam; az kellő cukorral, de a vártnál több citrommal bírt, de azért lenyeltem a kortyot, majd négy korty kíséretében lecsúszott az egész. - Ez kellett, köszönöm. Persze, mutasd az utat - intéztem szavaimat az újfent mosogatóhoz menekült lányhoz. Az volt az érzésem, hogy egyszerre akar itt tudni magánál és kint a francban. Azóta sem esett szó a lenti csókról, mindenesetre nem is gondoltam rá. Nem kell több rámenős tett aznapra, főleg ha az a szándékom, hogy békén hagyom a jövőben. De az illatát soha nem felejtem el, beleásta magát a pórusaimba.
Mikor a cigarettáról esett szó, kapva kaptam az ajánlaton. Elvettem egy szálat az asztalról, lévén az enyém tropa lett az esőtől, de mielőtt kiléptem volna az erkélyre, Dantéra vetettem egy pillantást. - Nem akarlak kint látni, az kell, hogy megint sáros legyél! - lekushadt. Kiléptem a hűvösbe, ami csak még jobban fagyossá tette a testemet; szárította ugyan a ruhámat, de átfagyott izmaimnak nem esett jól az időjárás. - Én is, Rose - szívtam bele enyhülést remélve a cigibe, megoldást, választ a történtekre. De mégis... nyugodt voltam mellette. Tarthatott volna az a pillanat ezer évig is, el lettem volna a korlátnak dőlve, tekintetemet félig a lányon tartva, míg ajkaim közt a tudatos halál szere tartózkodott.
Elnyomtam a csikket, majd egyik kezemmel a korlátot átfogva mustrálgattam Roset. - Jól esne egy forró zuhany, de nem akarlak zavarni. Így is megkaptam már azt a teát - keze a szívem fölé simult, megálljt parancsoltam a lélegzetnek. - A köntös jó lesz - fúlt el a hangom és közelebb hajoltam, bele, egészen a hajába. Éreznem kellett azt az illatot! Mielőtt reagálhatott volna, visszamentem a szobába és háttal neki a falat kezdtem fixírozni.
Megkaptam a törölközőt, így elvonultam a fürdőszobába, beállítottam a csapot és egy kis ideig csak folyattam magamra a forró vizet, fellazítva jeges izmaimat, aztán végezve derekam köré csavarva a törölközőt, kiléptem a mosdóból, kezemben a vizes ruhákkal. Rose nem volt sehol. Visszamentem a fürdőbe és a kis ruhaakasztóra terítettem a vizeseket. Majd még mindig egy szál törölközőben a lány szobája felé indultam; bekopogtam, végigszántva csöpögő hajamat és választ nem várva belöktem a szimplán behajtott ajtót. - Rose? Végeztem, mehetsz te is...- és akkor ott állt.

A nappali nyitott ablakán beáramló hűs szél erőszakos táncot járt a függönnyel. Ide-oda hajította, ellökte, majd a szúnyoghálóhoz szippantotta, ismét megcibálta, és a karnison pihenő gyűrűk útját végig kisérve tolta egyik oldalról a másikra. A hideg levegő felfrissített, mintha átmosta volna az agyam. A pultot támasztottam, mozdulatlanul, habár a szívem úgy érezte magát, akár a bordó sötétítő, amely harcba sem kelhetett a szellővel. Kiszolgáltatott volt és védtelen. Megtépett volt, mégis élettel teli. Nickre néztem és alig láthatóan elmosolyodtam. Talán szólnom kellene, hogy vetkőzzön le míg a ruhái megszáradnak, de milyen úri hölgy tesz ilyet? Semmilyen. A fürdőbe mentem és elővettem egy régi törölközőt Dante számára. Kisméretű, megszürkült kék törölköző volt, ami már jó régóta a szekrényben hevert, és most, mintegy élete célját elérve, a kutya nedves teste köré simulhat, annak egyféle biztonságot adva. Figyelemmel kísértem, ahogy a vámpír áttörölgeti Dante nedves testét, aki hálásan liheg gazdája arcába a procedúra alatt. Egy tálba vizet is kapott az eb, így már szinte teljes lehetett az öröme. Ivott néhány kortyot, és békésen heveredett le a kanapé elé. Okos szemét néha rám emelte, néha Nickre, de leginkább az új környezettel barátkozott. A vámpír szavait egy bólintással nyugtáztam és nekiálltam a tea elkészítésének. Engedtem a forralóba vizet, egy bögrébe pedig egy tea filtert tettem, levettem a polcról a cukrot és készhez kaptam egy citromot. Ügyetlenül szeltem át a gyümölcsöt; annak leve egyenesen a szemembe spriccelt, melynek hatására azt lehunytam, ujjamon pedig apró vágást ejtettem a késsel. Felszisszentem, és a számba kaptam ujjam, lenyaltam a vért és néztem, ahogy a seb eltűnik. Szerencsétlenkedésem közben hallgattam, amint Nick körbejárja a lakást, halkan, szinte megbújva a berendezési tárgyak között, mintha egy lenne közülük, mégis valami féle kívülálló, aki esetlenül kószál az ismeretlen lakásban. Azt akartam, hogy nézzen szét, hogy viselkedjen természetesen és nézze meg azt, ami a keze ügyébe akad. Azért vágytam annyira erre, mert ettől reméltem az enyhülést; akkor éreztem volna magam... Kevésbé egyedül. Úgy, mintha ő ismerne. A vízforraló jelzőpöckének kattanása zökkentett ki a gondolataimból. A bögrét teleöntöttem vízzel, majd egy fatálcára helyeztem a cukorral és a citrommal, és a kanapé előtt lévő kisasztalra tettem. Engedtem egy pohár vizet magamnak és legurítottam. Kérdése után megköszörültem a torkom és szembe fordultam vele.
- Nem igaz, vannak fényképeim. - tiltakoztam. - Néhány készült a családomról és rólam, nem sok, és azoknak is csak a töredéke van már meg; nem voltunk túl jómódúak. Talán egy vagy kettő élte túl a hosszú évtizedeket. Oroszországban is készült néhány felvétel, Robertnek volt pénze, így amikor csak időnk engedte a fényképezőgép elé álltunk. De azokból sem őrzök sokat. A régiek egy vékony albumban pihennek. Újak azonban valóban nincsenek. - bólintottam. - Mégis kiről lennének? - nevettem fel epésen. - Lefényképezhetném azokat a halandókat, akiket igézés útján a lakásomba csaltam, vagy az áldozataimat, amint az általam ásott gödörben fekszenek az erdőben. - ráztam meg a fejem. - Inkább nem. - elhallgattam. Újabb pohár vizet engedtem, és a pohár szélére tapasztottam ajkaimat, hogy addig se legyen szükség az értelmet vesztett szavak fecsegésére. - Szeretnél szétnézni a többi részen? Egy háló és a fürdő mindaz, amit még nem láttál. Illetve az erkély. - a nappaliból nyíló ajtó felé böktem. - Elszívok egy szál cigarettát. - kiléptem az erkélyre egy szál cigivel és az öngyújtómmal, az ajtót nyitva hagyva magam után, a cigis dobozt a fatálca mellett hagyva. Reméltem, hogy csatlakozik hozzám. - Tudod, nem sokan jönnek fel ide önszántukból. - mosolyodtam el némi keserűséggel hangomban. - De örülök, hogy itt vagy. - nem kívántam többet mondani. Így is épp eléggé éreztem magam kellemetlenül. Az a nő voltam, akitől óva intik a férfiakat. Akit kerülni szokás, és jó esetben fiatalon meghal, rossz esetben pedig vén banyává válik és a tucat macskájával él, amíg végkimerülésben el nem távozik az élők sorából. Elképzelni nem tudtam, hogy miért nem hagyott még Nick magamra. A cigaretta végét szorgalmasan szívtam meg, és pöfékeltem a szürke füstöt az égbe. A csikket a korláton pihenő hamutálban nyomtam el és a férfira pillantottam.
- Szeretnél lezuhanyozni? Nekem borzasztóan viszket a bőröm az esőtől. Kiteríthetem addig a ruháid, és keresek egy köntöst, ha gondolod. - megsimítottam a mellkasát. Szavaim az előzőekben kifújt füstöt megszégyenítő lomhasággal és alattomossággal úsztak a levegőben. Már nem voltam úri hölgy. Az agyam megállt gondolkodni. A STOP táblánál ragadt, és csak várta, hogy a szívem végezze el a piszkos munkát. Pedig üvöltenie kellett volna.

- Kérlek ülj le oda, Nick.
- Mit akarsz mondani, beszélj!
Zsebéből piros, fekete szalaggal áttekert fecnit húzott elő; apró volt, egészen megrepedt már a széle a hosszas zsebben való utaztatástól. Frank szája szélére barna csokimáz ragadt, amit a hosszas szalvéta dörzsölés sem szedett le a reggel folyamán. De nem piszkálta, majd úgy működött ez nála, mint a tartalékolás.
- Ő küldte.
- Jane?
Bólogatott, akár egy komiszságon kapott kölyök, pedig nem ő volt a bűnös. Átnyújtotta, szeme egy pillanatra könnybe lábadt, aztán mintha csak a párássá vált ablaküveg, kitisztult.
- Sajnálom, barátom.
- Semmi szükség rá - összegyűrtem és eltettem a zsebembe.

Talán egy férfi is bír keservesen csókolni olyasfajta fékevesztett hévvel, ami igazándiból a belsejéből, farkasvonyításszerű fájdalmat emleget föl, emberi mivolta, átváltozása előtti időket. Úgy sejtettem, hogy egy átkozott gyertyával állok az esőben. És nem mellesleg én vagyok a láng. Pislákolni próbált a józan eszem, de mintha orrát megdörgölve, lekushadva a padlóra, nehogy megtaláljam elkapni a seggét, eliszkolt volna, kvázi: Mi a francnak maradjak, ha te szemét nem is akarod?! Tényleg nem kellett, csak nagyon akartam. Akarnom kellett volna és rögtön azután tennem; otthagyni a lányt, belökni Dantét a hátsó ülésre, nézni bús szemeit, egészen addig, hogy Rose alakja egybeválik a sötéttel, csúcsra tekerni a hangerőt, majd a hotelszobában ledögölni arra az ágyra, amiből pont egy rugó állt az oldalamba. És bárhogy feküdhettem volna, az a rugó ugyanúgy kísérte volna a forgásomat, kínszenvedésű éjszakát ígérve. Amiben egy csöppet sem angyalarcú, de annál nagyobb előszeretettel, keresztkérdésekbe belemenő nőszemély ringatott volna zaklatott álomba. Egyszerre volt lázálom és édes ébredésem hírnöke. Lehetett iszonyú vagy mohó, de reszketegen vonzó.
Mikor vizes ujjaink egymásba csusszantak; átéltem egy 16 éves kamasz létét ilyen esetben. Bőre alá szivárog az érzés milyen fogni és tapintani egy női kezet, annak vékony, inas szépségét, majd védni való ragaszkodását. -Nem kell visszakoznod vagy kényelmetlenül érezned magad - végigkísértem egy vízcseppet, ami az arcán futott ciklon-szerű futamot a többivel, végül megállítottam és felitattam az ujjammal. - Azt csinálsz amit akarsz, Rose - felemeltem az állát. - Kirúghatsz, hozzám bújhatsz vagy egyszerűen ülj velem itt az esőben. Nem tartozol magyarázattal! Érted? - a zsebemben kutattam egy ideig, majd megtalálva a cigisdobozomat előhalásztam egy szálat, de az megszikkadva eltöműlt dohánnyal, használhatatlanná vált. Visszasüllyesztetem a nadrágomba és újra Rosera pillantottam, aki már ki is nyitotta az ajtót, én pedig csak álltam egy ideig az ajtó előtt. Ott rekedtem.
A lábam mellé hívtam Dantét, majd míg Rose eltűnt a lakásba, a dögöm nyakörvét szorítottam, nehogy azonnal feltérképezni valója legyen sáros mancsaival. Majd' halálra röhögtem magam ott a küszöbön. Két vámpír, akik megmagyarázhatatlan módon nem akarnak azok lenni, főleg ebben a pillanatban, furcsán, idétlenül, mint két tini toporognak egymás mellett, holott pár órával ezelőtt kurvára felnőttnek tűntek! Most meg... egy ócska varázslat az, ami nevetnivaló tárggyá, kicsit sem emberivé tesz egy több évszázados vámpírt. - Amúgy se akartam csak így betörni - jegyeztem meg egykedvűen, kissé ugyan átfázva már. - vannak nők, akik széjjel hagyják a bugyijaikat, hátha te is közéjük tartozol, aztán azért várakoztatsz!
Mikor beengedett, vigyorogva léptem át a küszöböt, jót szórakozva az iménti vámpíros afféron, ugyanis aznap este akkor éreztem magam a leginkább emberinek és rendkívül idióta vámpírnak.
Leguggoltam Dantéhoz, felnyaláboltam a földről, ami leginkább őt lepte meg minden alkalommal, ugyanis annak köszönhetően, hogy az emberi erőm legalább 10xesével rendelkeztem nem okozott gondot, hogy megmentsem Rose szőnyegét, parkettáját a mancsnyomos tapétától. - Hol találok koszolható törölközőt? - lestem a lányra, aki levette iménti vizes ruháit, helyette kényelmes farmerba és pólóba bújt. Elhessegettem a képet, ahogy nedves testéről finoman hámozza le a vizes ruhákat, mellét finoman éri a kintről beszökött szélfuvallat megszárítva ugyan, de libabőrt csalva elő. Végigsimogattam volna az arcától kezdve a lábujjáig minden porcikáját, meleg tenyeremmel fedve be dermedt tagjait.
Szárazra dörgöltem Dantét, aztán lefektettem egy könyvespolc elé. Engedtünk neki vizet, majd addig hallgattam, mígnem befejezte a lefetyelést és beszélni lehetett a beállt csöndben. - Ha kávét nem is, egy meleg tea vagy hasonló jól esne - dörzsöltem össze a kezeimet és megpróbáltam a falhoz való támaszkodással helyet találni, ahol nem érzem magam oda nem illő baromnak. A felsőm hozzám tapadt, míg a nadrágomat sötétebbre festette a száradó nedvesség. Míg Rose elvolt a meleg valami készítéssel elbambulhattam a lakásában. Habár nem akartam udvariatlannak tűnni, amiért nem segítek, de nagyobb hülyének éreztem volna csak magam, ha kontárkodom azzal, hogy minden alkalommal visszakérdezve mi hol van a helységben, így állva maradtam, de tekintetem fürgén szívta magába a lány lakásának minden szegletét. Egyszerű ház volt, mentesítve mindenféle giccstől és pucctól, amiről nekem egy lelkes uszkár jutott volna csak eszembe. Ehelyett visszafogott modernség uralkodott, kevés berendezési tárgyal, de harmonizáló színvilággal. Ami mégis hiányzott azok az emlékek. Egy képet nem láttam, ami embereket ábrázolt volna. Őt és egy barátját. Bárkit, aki gondoskodott volna róla. Az én R... Nem, te féleszű állat!
Ellöktem magam a faltól és beljebb léptem a házban. Nem értem semmihez, azt nem tartottam illőnek; nem akartam magammal "befertőzni" ezt a helyet. Nem volt jogom jelölőkutya módjára körbeszaglászni, majd odahugyozni a sarkokba. A piszkosul egy birtokló férfira lett volna jellemző.
- Miért nincsenek képek, Rose? - nem volt jogom. Egyedül ahhoz volt, hogy megigyam azt a pohár vizet vagy bármit és elhúzzak, békén hagyva, magamtól távol, mielőtt csak újra megbántom. Már túlságosan érdekelt. Ez volt a gáz.
Dante felkapta a fejét, szemét rám szegezte és egy centivel közelebb húzódott. Ő is kíváncsi volt a válaszra. A lány még a konyhában volt, de pillanatnyi dermedtsége a mozdulat közben árulkodó volt. Szembefordultam vele, szívesen félrenéztem volna, de ilyen kérdés után szégyentelen tett lett volna.

Borzasztó fáradtnak éreztem magam. Meggyötörtnek, mintha legalább egy hete nem aludtam volna. Valójában nem a fizikai kontaktus megteremtése fárasztott ki; lelkem volt fáradt, a szívem, amely már régóta nem érzett semmit. Egyszerűen rákönyököltem arra a bizonyos gombra úgy egy évszázada, és azóta elfojtom mindazt magamban, amit csak lehet. Most viszont, valami áttörte az égig érőnek tűnő kőfalat. Mintha egy pillanatra elfordultam volna, közben pedig belopódzott volna az agyamba valami, ami semmilyen kérlelés hatására nem kívánt távozni onnan; kényelmesen berendezkedett, szinte még a bérleti díjról is megfeledkezve tanyázott odabent. Talán szégyenérzet, talán félénkség, vagy egyféle vágy az elbújás iránt az, amit akkor éreztem, mikor szavaim elhagyták a számat. Az egy dolog, amikor végiggondolva az életem rájövök, hogy másfél évszázad alatt sem sikerült jóformán semmit sem elérnem, és magányos vagyok, de hogy ilyen nyíltan, egy mondatba összefoglalva egyedüllétem valljak valakinek egy kérésen keresztül, az még nekem is új volt. Nick kitárta nekem az ajtót, ám nekem annyi időm sem volt, hogy kiszálljak, felhúzott, és keményen taszított a mögöttem becsapódó ajtónak. Mohón csókolta ajkam, akár egy éhes gyermek, melynek könnyektől áztatott arca rimánkodva sikít fel az éjszaka közepén anyja melléért könyörögve. Én is épp ennyire éreztem magam nélkülözhetetlennek. Kezeimmel gyengéden húztam közelebb magamhoz vállainál fogva, miközben belemosolyogtam a csókba amint megéreztem Dante szemtelen orrát a lábaim közé szimatolva. Egy pillanatra elléptem Nick elől és a kutya fejét is arrébb toltam.
- Egy az egyben. Mint két tojás. - vigyorodtam el egyenesen az előttem ülő eb szemeibe bámulva, majd a mellettem álló férfira néztem. - Szóval.. - megköszörültem torkom. - Dante nem fog lent unatkozni? - a kutyára néztem. - Vagy inkább feljönnél, hm? - meggyomroztam nagy fejét és elmosolyodtam azon, hogy mennyire emberien nézett rám. Mintha minden szavamat értené. Komikus módon bólintott a kutya, majd hatalmas nyelvével megnyalta a száját és újra lihegni kezdett. Ismét Nickre néztem, ezúttal komolyan. - Nem tudom, Nick. Nem tudom mi ütött belém, nem tudom mit miért csinálok. Nem tudom. - ráztam meg a fejem és széttártam a karjaimat. Tudtam, válaszom nem túl kielégítő, de annál őszintébb volt. Úgy éreztem magam, mint egy serdülő lányka, aki életében először élvezi egy fiú társaságát. Zavarodott voltam és a legtöbb dologban bizonytalan. Csupán annyit tudtam, hogy ebben a pillanatban senki mással nem szeretnék társaságán osztozni. Kézen fogtam, és a lakásom bejáratáig el sem engedtem. Nem sokat szöszmötöltem a zárral, hamar kattant és beléptem az ismerős szobába. Az étkező asztal egyik székének karfájára terítettem a férfi vizes dzsekijét, kibújtam a cipőmből és a hálószobába mentem.
- Érezd magad otthon. - szóltam ki az ajtó mögül. Farmert vettem és egyszerű pólót, hajamat megtöröltem egy törölközővel, melyet a hálómból nyíló fürdőszobából szereztem, majd nyers tincseimet csak hagytam a vállaimra omlani. Az egész nem tarthatott tovább három percnél. Visszamentem a nappalival és étkezővel egybenyitott konyhába, és a pultnak támaszkodtam. - Főzhetek egy kávét? - pillantottam kicsit zavartan Nickre. Talán nem ilyennek képzelt el. Engem és a lakásomat. Ruházatom egyszerű volt, hisz valójában egy álarc mögé bújt egyszerű lány voltam, és az otthonom is erről árulkodott. Arcáról képtelen voltam olvasni, még mindig oly' megfejthetetlen volt számomra. Talán ez volt az, amivel annyira összezavart.

Jason egész otthonosan mozgott a lakásban, ami furcsán hatott, bár örültem neki. Sosem szerettem az olyan férfiakat, akiknek a szájukba kellett rágni mindent. Habár az én házam, annyira azért legyen vakmerő - már ha ezt a szót illik használni még iróniával tele is -, hogy képes legyen önteni magának mondjuk egy pohár vizet.
- Szóval költözöl. Izgalmas. - mosolyodtam el. - Látod, megvannak az előnyei, ha saját lakásod van. Azt hozol fel, akit csak akarsz... - futott mosolyom tovább a füleim irányába. Nem ragoztam tovább az előnyeit, hisz nem valószínű, hogy értékelné, ha azt mondanám, hogy annak szívom ki itt a vérét, akinek akarom. Pedig egy-két jómadár végezte már a nappaliban, épp ott, ahova tegnap a kanapéról huppantunk. Persze nem kell mindenkinek mindent tudni. Kérdésére szánt válaszom előtt megköszörültem a torkom.
- Valójában, még nem tudom biztosan. Valószínűleg találkozok valakivel, bár ő még nem tud róla. - mosolyogtam bájosan, és kezem ügyébe vettem a telefont, mintha valakinek utánanéznék. Igazándiból egy ismeretlennel szándékoztam találkozni, nagyjából ott, ahol Jason-nal is összehozott minket a sors. Talán egy újabb menekülő fiú, akit én fogok megmenteni. Nem csak a tajtékzó apától mentem majd meg, de a világ össze problémájától is. Szépen csendesen elalszik majd a karjaimban, miközben én megtöltöm falánk gyomrom a most még benne csörgedező forró, illatos nedűvel.
- Felső? Mm, nem biztos. Megnézem. - pattantam fel, majd a hálóba mentem, ahol kinyitottam a szekrényem ajtaját. Könnyű ruhák, lágy felsők omlottak arcomba, melyeket egy könnyű mozdulattal visszagyűrtem a polcokra. Ez vagyok én. Kívül tip-top, belül zavaros. Végül találtam egy pólót, mely' hasonlított arra, amit múlt éjjel Jess-ről téptem le. Talán még az előző Jason hagyta itt, már nem emlékeztem. Mindegy is volt, hisz ő sem emlékezett rá, erről gondoskodtam. A konyhába vittem, és a fiú elé tettem az asztalra.
- Remélem megteszi.- mondtam, miközben vállára tettem a kezem. A szobába mentem ismét, megvetettem az ágyat, és elpakoltam a tegnap este óta földön heverő ruháimat. Felöltöztem, és egy apró cetlire felvéstem a számom, majd amint Jess-hez léptem és átkaroltam a nyakát, kezébe csúsztattam a papírt. - Látlak még? - kérdeztem mosolyogva. Válasza után nyomtam egy apró csókot az arcára, majd kitártam előtte az ajtót. Mindketten kiléptünk a gangra, majd be az autóba és meg sem álltam a házáig. De most tényleg nem. Ott újabb puszi következett, majd amint kiszállt és bement elhajtottam, hogy minél hamarabb vájhassam tűhegyes fogaim egy kipukkadásra váró artériába.

Szemeimet lecsukva szinte egyből álomba szenderültem, de még hallottam Jason-t, amint a légpuskás dolgot emlegeti. Elmosolyodtam és halk válaszra nyitottam számat.
- Biztosítalak, hogy nincs. - mondtam csendesen, apró mosolyra húzva szám, majd hallottam amint kimegy és megengedi a vizet. Akárhogy is igyekeztem, nem tudtam mély álomba zuhanni, míg nem éreztem, hogy újra a takaró alá bújik, teste ellazul és légzése lassúvá, egyenletessé válik. Szemeimet már nem bírtam kinyitni, de egy kicsit közelebb csúsztam hozzá, majd elaludtam. Álmaimban Robert jelent meg, amint boldogan mosolyog. Soha nem álmodtam vele, így igazán furcsán hatott újra látni, még ha csak lelki szemeim előtt is. Mosolya őszinte, bátorító volt. Nem éreztem haragot benne amiért végeztem vele, csak boldognak tűnt. Mindent megpróbáltam, hogy közelebb léphessek hozzá, de lábaim nem mozogtak. Nem éreztem veszélyt, csak tudtam, hogy már nem lehetek vele. Majd egy kéz ért vállamhoz, Jason keze. Meleg volt, olyan emberi. Gyengéden simította végig a karom, Robert pedig csak tovább mosolygott, még mindig bátorítóan. Hirtelen kinyíltak szemeim, és szembesültem azzal, hogy Jess emberi kezének érintése nem csak álom volt. Világos volt, majd miután az órára pillantottam azt is megtudtam, hogy 9 óra volt. A fiú felé fordultam, kezét a derekamra húztam.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - kérdeztem halkan. Reggel minden hang bántja a fülem, még a sajátom is. Reméltem, hogy Jason sem kezd hangosan beszélni, különben muszáj leszek vámpírfüleimre szorítani a párnát. - Mit szeretnél reggelire? - mosolyogtam rá. - Tudod mi az én kedvencem? - kérdeztem széles mosollyal arcomon. Igazából nem mondhatom azt, hogy a vér, de van még valami, ami majdhogynem olyan boldoggá tesz, mint az. Ajkamat beharaptam, majd megcsókoltam a fiút. Magunkra húztam a takarót és lassú mozdulattal hagytam, hogy testünk újra egybeforrjon. Ezt nevezem én ébresztőnek. Nem tartott soká a dolog, de jobban életre keltett, mint egy liter kávé. Miután végeztünk kipattantam az ágyból, magamra kaptam egy alsót és egy pólót, majd a konyhába mentem, és vártam, hogy Jess is kövessen. A hűtőből kivettem a tejet, az egyik szekrényből pedig egy doboz gabonapelyhet. Két müzlis tányért is lekaptam a polcról, majd enni kezdtünk.
- Szóval? Mik a terveid mára? - kérdeztem, miközben teljes testtel felé fordultam. Lábaimat felhúztam a székre, úgy festhettem akár egy nagy gyerek, bár meglepő módon ez cseppet sem zavart. Én úgy terveztem, hogy az erdőben ebédelek, de reméltem, hogy a közeljövőben még összefutunk.

Jason mosolya, amint közli, hogy csikis, a retinámba égett. Angyali arcán az a rosszfiús mosoly jó eséllyel minden tini lány álmává teszi. Mellette egy pillanatra én is egy butuska bakfisnak éreztem magam, nem épp úgy, mint egy másfél évszázados kegyetlen, kíméletet nem ismerő vámpír. Vele nagyon is ismerős volt a kegyelem fogalma, bár egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ez jót tesz-e, vagy sem. Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy nem kellene megbíznom benne, hisz újra összetörik a szívem. Igyekeztem hát nem is beleélni magam az egészbe, és úgy tekinteni rá, mint az összes többi férfira az életemben. Tudtam, hogy nem ölhetem meg, de attól még nem kell szerelembe esnem vele. Főleg azért, mert semmitől nem rettegek annyira, mint a szerelemtől. Hogy én valakinek teljesen megnyíljak, vele mindig őszintén viselkedjek, nagyon is megrémisztett. Talán elfelejtettem a hosszú évek során, hogy hogyan kell megbirkózni a problémákkal, főként a szívügyekkel, így inkább száműztem őket az életemből. Volt, hogy halálosan beleestem gyerekkoromban a szomszéd kisfiúkba, vagy osztálytársaimba, de a költözések miatt mindig túl kellett adnom a dolgon. Pedig ha akkoriban nem költözünk annyit, talán apám akarata szerint 18 éves korom előtt férjhez mentem volna, és nem maradtam volna "vénlány", ahogy ő és anyám fogalmaztak. És akkor a Steven Wood-ügy sem történik meg, ami miatt azzá váltam, aki vagyok. Jess hamar kizökkentett a gondolkodásból, és még ha akartam volna sem tudtam volna másra koncentrálni, hisz onnan, hogy lecsúsztatta vállamról a selymes köntöst, már tudtam mi következik. A nyakamat kezdte csókolni, majd lefelé haladt, mígnem nyoma veszett a takaró alatt. Na, annyira azért nem tűnt el, ezt egyértelműen éreztem. Belekapaszkodtam az ágytámlába, hisz az efféle kényeztetés mindig is a gyengém volt. A fiú nagyon is tapasztaltnak tűnt ezen a téren is, amin valóban meglepődtem. Sejtettem, hogy több lánnyal volt már dolga, de hogy még ezt is jól csinálja, azt nem vártam. Gerincem hamar homorú ívbe görbült, izmaim megfeszültek, lélegzetem elakadt, addigi hangos sóhajaim is abbamaradtak. Hosszú ideig tartott az állapot, majd testem lassan ellazult és mély levegőt véve süllyedtem vissza az ágyba. Behunytam szemeim és mély sóhajtás közepette töröltem meg nedves homlokom. Rég volt részem ilyen élményben. Jason karjába fúrtam fejem és nyomtam rá egy csókot. Még mindig nehezemre esett a normál tempójú levegővétel, de azért próbáltam szabályozni. Nem tudom mennyit fekhettünk ott egymás mellett szótlanul, de végül kimásztam az ágyból, és egyetlen ruhadarab felvétele nélkül a fürdőszobába indultam. Félúton visszanéztem Jason-re és huncut mosoly terült el arcomon. A zuhany alá álltam és hagytam, hogy folyjék rám a jéghideg víz. Habár normál esetben forró vízben zuhanyoznék, most annyira felhevültnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, felgyulladok, ha nem hűtöm le testem. Hamar végeztem, és visszafeküdtem Jason mellé.
- A mai... Az csodálatos volt. És tudod... Minden elismerésem. - mosolyogtam rá. Kifejezetten fáradtnak éreztem magam, így egy apró csók után kényelmesen elhelyezkedtem, és lehunytam szemeimet. - Elmehetsz zuhanyozni, ha gondolod. Csak gyere vissza. - tettem hozzá mosolyogva, szemeimet egy pillanatra sem kinyitva, miközben megsimítottam a karját.

Kissé szürreális volt még mindig, hogy egy feltehetőleg túl fiatal halandóval fekszem egy ágyban egy heves menet után. Ruháink szanaszét hevertek a szobában, és hosszú ideig szótlanul feküdtünk egymás karjában. Elmosolyodtam, bár megrémisztett a dolog, hisz rendszerint elküldöm a partnereimet miután túl estünk az arra a napra szánt tevékenységen, legyen az szex vagy étkezés. Jason viszont még mindig engem karolt és semmi kedvem nem volt véget vetni ennek. Kérdésemre adott válasza megkönnyebbülést hozott számomra, bár még kiskorú volt, kétlem hogy a rendőrséghez fordulna egy ilyen menet után. Azt az egy hónapot pedig csak kihúzzuk. Habár nem voltam benne biztos, hogy meg fog még az iménti valaha is történni, azért a zsigereimben azt éreztem, hogy meg. Valamin elgondolkodhatott, hisz csibészes mosoly jelent meg arcán, amely látni hagyta tökéletes fogsorát, és még a szemei is máshogy csillogtak. Én is elmosolyodtam, de csak halványan, majd nyomtam mellkasára egy puszit.
- Sejtettem, ami azt illeti. - tetettem csalódottságot, bár nem gondoltam, hogy komolyan elvárja, hogy lepjem meg egy új pólóval. Közelebb húzott és puszit adott a homlokomra. Kissé ellágyultam, hisz Robert óta senki nem csókolt homlokon. Az pedig mégis olyan személyes. Annak ellenére, hogy a fiú lényegében semmit nem tudott rólam, és amit tudott is csak fél igazság volt, furán bensőségesen viselkedtünk egymással. Példaként szolgálhat erre az iménti homlok puszi illetve az, hogy a friss sebek ellenére sem faltam fel Jess-t. Az órára pillantottam, háromnegyed 11 volt. Megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Tudod, már elég későre jár. Szóval ha gondolod, maradhatsz. - mosolyogtam rá. Magam sem tudom miért mondtam ezt, hisz lényegében egy gyerekről van szó, de amit kimondtam az megmásíthatatlan. - Vagy ha úgy kívánod, haza is vihetlek. Bár én egészen mást kívánok... - halkultam egyre jobban el, miközben apró mosollyal közelítettem ajkai felé és végül megcsókoltam. A tarkójára pakoltam egyik kezemet, másikkal pedig a takaró közelebbi részét húztam magamra. Hagytam, hogy irányítson, és sietősen kapaszkodtam a karjaiba.

Jason-t egyáltalán nem is rázta meg, hogy a nyakába haraptam, nem sokáig foglalkozott a dologgal. Engem azonban annál inkább vonzott a nyakán csillogó piros nedű. Kissé tartottam magamtól, hisz ha tényleg bevadulok, akkor talán ez lesz szerencsétlen fiúnak az utolsó alkalom, hogy nővel van. Vagy úgy egyáltalán bárkivel. Talán azt gondolta, hogy csak úgy véletlen haraptam bele, mivel egy "vadmacska" vagyok, hogy őt idézzem. Pedig a vére miatt mélyesztettem bele tűhegyes fogaimat. Még jó, hogy észbe kaptam. Egy pillanatig sem teketóriázott, szenvedélyesen csókolt meg, és már nagyon is éreztem, hogy készen áll, hogy tovább lépjünk. Megszabadított minden ruhadarabomtól, és sietősen tolta le a boxerét, hogy magáévá tehessen. Egyik könyökén támasztotta meg magát, hogy teljes testsúlyát ne engedje rám. Ez megmosolyogtatott, hisz igazából én voltam az, akinek nagyon óvatosan kellett bánnia a másikkal. Mintha egy porcelánbabával szeretkeztem volna. A csípőjébe markoltam és egyszerű mozdulattal fordítottam a helyzeten, hogy felül lehessek. Ringó mozgásba kezdtem, és amint láttam Jason arcán, hogy közel a csúcs, egy pillanatra abbahagytam és nyakát csókoltam, csak hogy tovább húzhassam. Újra alatta találtam magam, átvette az irányítást és innentől kezdve már nem tartott soká az egész. Kinyúlva terült el mellettem, én pedig hason fekve bámultam arcába. Fejemet mellkasára tettem, és bár kicsit ingerelt a vérszag, azért igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Valószínűleg ha hetek óta nem lakmároztam volna, akkor az esély pontosan nulla lenne, de így, hogy pár napja lecsapoltam egy nőt az erdőben, elég jól ment. Kimásztam az ágyból és felkaptam szatén köntösöm. Kiléptem az erkélyre és rágyújtottam. Egészen biztos voltam benne, hogy mától pedofil is vagyok. Talán nem a legnagyobb bűnöm. - gondoltam magamban és elmosolyodtam. Miután elszívtam a cigarettám, visszamentem a hálóba és visszafeküdtem az ágyba a még mindig ott pihegő Jess mellé. Rá mosolyogtam.
- Szóval? Megérdemelném azt a légpuskát, nem? - nevettem fel. Muszáj voltam megkérdezni a korát, hisz nagyon érdekelt, így feltettem a kérdést. - Jason, most komolyan! Mennyi idős vagy? - kérdeztem az arcát fürkészve. Ha nem mondja meg, akkor majd idézéssel kiszedem belőle. Nem tudom miért, de nagyon izgatott a dolog. Jó eséllyel épp most feküdtem le életem legfiatalabb partnerével. Ügyes vagy Rosie. - gondoltam magamban csöppnyi iróniával.

Miután legurult torkomon egy-két pohár víz, még mindig a konyhapultot támasztottam. A bútor repedéseit vizslattam, mikor Jason közelebb lépett és megszólított. Nem volt kedvem ránézni. Elegem volt az olyan férfiakból, akik semmi mással nem törődnek, mint a saját maguk boldogságával. Steven sem igazán törődött mással, így akaratlanul is eszembe jutott. Kezemet ökölbe szorítottam, fogaimat összeszorítottam. Még mindig fel tudott zaklatni Wood emléke, és adja az ég, hogy soha ne kelljen találkoznom vele. Valamelyikünk biztosan nem élné túl. Bár fogalmam sem volt, hogy milyen idős lehet az engem átváltoztató vámpír, abban biztos voltam, hogy megkísérelném a hidegre tételét. Akár a saját életem árán is. Vagy én, vagy ő, egyikünk maradhat csak. Persze ha még egyáltalán életben van. Jess óvatosan megszorította a karom, mikor is ráemeltem tekintetem. Bocsánatot kért, és megkérdezte, hogy mivel engesztelhetne ki. Széles mosolyra húztam szám, közelebb léptem hozzá, nyakába tettem kezeim és gondolkodást mímeltem. Persze az első dolog ami eszembe jutott, hogy valószínűleg nem haragudnék tovább rá, ha engedné, hogy megcsapoljam. Nem kellett nekem az összes vére, csak néhány korty, 1-2 deciliter. Ahogy szokás mondani, csak az íze miatt. Pontosan tenyerem alatt futott a nyaki ütőere, így éreztem is, ahogy a vér pumpál. Igyekeztem nem furán viselkedni, de nem bírtam annyiban hagyni.
- Tudod, ha esetleg... - kezdtem mondandóm sunyi mosollyal, miközben mutatóujjam végigfuttattam az előbb említett ér állkapocstól kulcscsontig tartó szakaszán. - Kimutatnád, hogy mennyire kedvelsz... Kedvelsz, ugye? - mosolyodtam el. Hangom halk, búgó volt, ujjammal ismét végigsimítottam az előző területen. Még én sem voltam benne biztos, hogy mit fogok mondani, amivel kibékíthetne. A vére megtenné, nyilvánvalóan, de mégsem kérhetek egy gyereket, hogy adja vérét egy bocsánathoz. Persze kérnem sem kellene, csak elvenni. De nem akartam bántani. Jobbnak láttam megcsókolni, így hamar ajkaira tapadtam. A hálóba támolyogtunk, ahol le akartam venni a pólóját, de véletlen elszakítottam. Reméltem, hogy be tudja a heves érzelmeknek, vagy annak, hogy jó erőben vagyok. Pedig épp csak megfogtam a trikó könnyű anyagát. Igazából már mindegy volt, a rongydarab a földön hevert és nem sokkal később a toppom követte. Felé térdeltem és lassan, szemtelenül csókoltam meg, miközben ujjaim az övét kísérelték meg kicsatolni. Letoltam a nadrágját, majd nyakát kezdtem csókolgatni. Nem tudom mi ütött belém, a mai véres incidensünk, vagy az a sok marhaság, ami a fejemben cikázott, de minden igyekezetem ellenére véletlenül belemélyesztettem fogaim a nyakába. Nem csináltam mély sebet, csak hogy épp egy kis vér tapadjon az ajkamhoz. Ekkor azonban észhez kaptam, és rémülten néztem Jason-re.
- Ne haragudj. Úgy sajnálom. Véletlen volt, túl heves voltam. Nagyon fáj? - kezdtem a mentegetőzést, de közben ott dübörgött a gondolat a fejemben: Kapd el, szívd ki a vérét, és tüntesd el a testet.

Egyértelmű volt, hogy Jason teljesen elmeroggyantnak tekint, hisz ahogy a sebét bámultam az korántsem volt mondható épeszű dolognak. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem élénkpiros véréről, az illata pedig az egész szobát betöltötte. Miután becsuktam az erkélyajtót, nem telt sok időbe hogy rájöjjek, a szag nem fog eltűnni, ugyanis a zsebkendőt sehol nem láttam, nyilván kidobta a kukába. Mint egy normális ember. Igyekeztem azonban megfeledkezni róla, de ez olyan volt, mintha kedvenc ételed illata töltené a be szobát, te pedig már napok óta éheznél.
- Nem... Ne haragudj, ha furán viselkedtem. - mosolyogtam továbbra is bátortalanul és újabb puszi követte az előzőt, ám most a szájára, hátha így meggyőzhetőbb. Lábamat az ölébe raktam, fejemet a kanapé támlájára hajtottam. Ekkor Jess egy érdekes kérdést tett fel. A nevemet kérdezte meg. Megütközve pillantottam rá. - Rose. - mondtam kissé rideg hangon, miközben a lábamat levettem az öléből és felültem a kanapén. Képes lett volna lefeküdni velem úgy, hogy azt sem tudja, hogy hívnak? Nem esett túl jól a dolog, bár ha arra gondoltam, hogy én feketeözvegyként viselkedem a partnereimmel, hát ez elég enyhe volt ahhoz képest. Nem egy férfi vére tapadt már ajkaimra miután túlestünk a testiségen. Nem épp voltam büszke rá, de elvégre ragadozó vagyok. Jason azonban ember. Aki úgy éli az életét, mintha semmi nem számítana. Az ő ideje azonban véges, és véleményem szerint egy emberi életben nincs idő pazarlásra. Az idő, a szavak, az érzések elpazarolására azokra az emberekre, akik nem érdemlik meg. Én nyilván nem érdemeltem meg, azonban elveszem amit akarok. És ha az jelen esetben egy halandó, akkor azt veszem el. Innentől kezdve azonban bizonyos voltam benne, hogy mindenkivel ilyen lehet. Talán annak a lánynak sem tudja a nevét, akitől az édesapa kergette el. Mily' megalázó lehet. - gondoltam.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem miközben a konyhába mentem. Öntöttem egy pohár vizet magamnak és legurítottam a gyomromba. Jól esett, ahogy a víz lehűti felhevített testem.