Igaza van. Minden szava igaz. ez a valóság, és épp ezért fájdalmasabb, mint egy álom, vagy illúzió. De mégsem akartam hinni neki. az életem felfordult abban a pillanatban mikor odalépett hozzám annak az órának a végén tavasszal. Akkor felfigyeltem rá, mikor lefagyasztotta azt az üveg vizet. Akkor, abban a percben semmi mást nem akartam, csak azt, hogy a gyűjteményem egy tagja legyen. Egy varázslat részese, mely pont miatta nem teljes. Hiszen ő az, aki nincs ott, és így csak tizenkettő szerencsétlen fekszik a pincémben. Ő az oka, hogy megkérdőjelezem a saját létezésem, és sokkal egyszerűbb lenne mindent magam mögött hagyni, mindent elfeledni, mint ezt végigélni. Csupán meg kell találnom a megfelelő helyet. De gondolatban minden olyan könnyű. Hiszen jelenléte vonz magához, és nem enged távol lenni tőle. Mintha mágnes lenne, vagy fény egy molylepkének, mely a sötétben is rátalál arra a bizonyos világosságra. Mégis el akarom őt lökni, távol magamtól, messzire, mielőtt baja esne miattam, mielőtt olyanná válnék, mely meggátol attól, hogy naggyá válhassak.
- Még fiatal vagy. Ez az egész csak gyermeki rajongás, én pedig kihasználtam ezt - rázom meg a fejem ellenkezve vele, de kettőnk közül ő a kitartóbb, az a személy, aki pontosan jól látja, mi is történt, mit is érzünk, mit is érzek én. Nem akarok érezni, pont ez a helyzet, nekem erő kell, nem szeretet, vagy szerelem. Az a pillanat egy gyengeség volt, és erősebbnek kellett volna lennem. Hiszen ez az egész csak elvonja a figyelmemet minden másról, ez az egész elterel, és leterel az utamról, amit járok, amit járnom kell, ha már réges-rég valaki megnehezítette a dolgom.
- Az embereknek teszek ezzel szívességet... Neked teszek szívességet, hogy kizárlak, és csak tanítalak! - emelem meg a hangom ismét. Így látom, neki kinn kell lennie, ő nem férkőzhet a közelembe, és az az érzés, amit a karjai közt éreztem, elhalványul, hogy a feszültség vegye át a szerepet. Tudom, hogy pillanatnyi csupán, de elég erőt ad ahhoz, hogy hűvösen pillantsak le rá amikor közelebb lép hozzám. Arcom alig rándul csupán, ahogy hűvösen pillantok le rá, ahogy arcom lassan érzelemmentessé alakul. Tartanom kell magam, hiszen én vagyok William Silverston. Nem gyengülhetek el.
- A boldogság múlandó, az erő pedig nem - hagyják el a szavak ajkaimat kimérten, és távolságtartón. Egyenesen állok vele szemben, miközben összekulcsolom két kezemet magam előtt. Nem mozdulok, csak ajkaim mozognak, amíg a kegyetlen szavak elhagyják ajkaimat. Választanom kell, és én választottam. Az erőmet, és nem őt, aki bármikor elhagyhat, feltépett sebeket maga mögött hagyva. az erőm ellenben sokáig megmarad, és naggyá tehet. - Nem vagyok gyáva kedvesem, csupán nem ész annyit, mint az erőm - jegyzem meg, miközben kívülről hidegnek látszom, de belül összeomlok, és erre arcom merevsége a bizonyíték.
- Könnyedén túlteheted magad rajta, elkészítem a bájitalt, mellyel felejthetsz, majd új emlékeket adok, örökre elfeledsz engem, és mindent, ami ám emlékeztet. Ha akarod, az erődet is elveszem - kérdőn rándul a szemöldököm, miközben hátrálni kezd tőlem, és fejázással utasítja el a felajánlásomat. Tudhatja, hogy csupán egyszer ajánlok fel valamit, és ezzel könnyebb lenne neki is. Veszélyben sem lenne, és engem is csak a tanárjaként ismerhetne. - Most viszont menj! - utasítom, majd hátat fordítok neki. Ezzel jelzem számára, hogy elég volt a mai napra. Fáradt vagyok, és nem vagyok képes tovább tartani magam. Egy részem számít arra, hogy megint beszélni kezd, de végül távolodó léptek zaja üti meg a fülem, majd egy ajtó haragos csattanása omlasztja le bennem azt a bizonyos falat. Szemeimet megkönnyebbülve hunyom le, majd lassan nyitom ki újra, hogy még kinézve az ablakon láthassam Dorothy sietősen távolodó alakját a lámpák gyér fényében.  

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 592 ••

•• credit ••

Annyira egyszerű lenne átadni magam az érzéseknek, amelyek elárasztanak, és kellemes bizsergéssel vonnak körbe. Olyan egyszerű lenne egyszerűen átadnom magam az érzéseimnek, a vágyaimnak, és magamhoz vonva őt újra érinteni ajkait, egészen addig, amíg meg nem fájdulnak. Egyszerűbb lenne magamhoz húzni, mit eltaszítani, és egyszerűbb lenne szembenéznem azzal, ami bennem zajlik, mint hátat fordítani neki. Ami köztünk kialakult, több, mint tanár és tanítvány viszony. Több, mint egy boszorkánymester és a tanonca között. Az a bizonyos szikrázás és vonzás meg van közöttünk, és tagadni akarom.
A nehezebb utat választva fordítok hátat valaminek, ami el sem kezdődhet, mert azzal őt is veszélybe sodornám. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, hogy azért érje bántódás, mert ismer engem. Nem tudom, mit kellene tennem azért, hogy elfelejtse mindezt, ami megtörtént. Vagyis azt nem tudom, hogy képes leszek-e vele megtenni ezek után. Miért is ilyen nehéz ez az dolog? Egész életemben tudtam, hogy mit akarok, bármilyen varázslatot elvégzek, újakat alkotok, átkozott tárgyak tucatjait készítettem már el, és olyan lexikális tudással rendelkezem, melyet más ezer év alatt nem szerezhetne meg, mégsem tudok semmit erről, ami köztünk van. Ami bennem zajlik, amit érzek iránta, felforgatja az életemet, és ha nem vele, de saját magammal el kellene feledtetnem őt, de az már túl sok lenne, és az ördögi kör bezárul. Képtelen vagyok vele, vagy magammal megtenni, de közeledni sem akarok felé, mert az sosem vezet jóra.
- Ez nem lehet a valóság, nem érted? Ezt sosem szabadott volna engednünk - nem pusztán arról van szó, hogy az érzéseim elől menekülök. Képtelen vagyok a kötődésre, képtelennek kell lennem. Nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért, nem akarom, hogy gyengévé váljak, és ez, amit érzek, megbénít, ezáltal sebezhetővé válok. Nem lehetek sebezhető, mert abba belehalok most, hogy az erőm cseppet sem biztos. Megannyi ellenfelem van, és különben sem tehetem ezt vele. A korkülönbség, a nézeteink és az oldalak, amin állunk. Ő sosem lesz olyan, mint én.
- Mert én nem vagyok, méltó vagyok arra, hogy szeressenek! - csattanok fel hirtelen feszülten, ahogy érzem szorulni a hurkot magam körül, ahogy érzem, hogy a kérdései sarokba szorítanak. - Mert még soha senki nem szeretett igazán, és nem válhat nekem fontossá többé senki! - tárom szét karjaimat feszülten. Arcomon igazi idegesség jelenik meg, nem megjátszott, nem olyan, mely akkor jelenik meg, ha ő felbosszant, itt most érezni lehet, hogy úgy érzem magam, mint aki csapdába esett. Igyekszem magam ismét körbevenni a falakkal, amik körbevesznek. Kizárni őt a gondolataimból, és elfelejteni, hogy képes volt összezavarni. El kellene felejtenem, és nem gondolnom rá, el kellene küldenem, de nem tehetem meg, mert azzal csak szenvednék. Pontosabban a környék szenvedné meg.
- Veszélyes vagyok rád nézve, és soha nem leszel mellettem biztonságban, miért ragaszkodsz ennyire görcsösen valamihez, ami nem is létezik? - húzódom el érintésétől, és hátrálok egy lépést tőle. Egy apró rémület jelenik meg tekintetemben, nem tudom eltitkolni, hiszen képes lennék a rólam alkotott képét lerombolni egy pillanat alatt. Nem beszélek, percekig meg sem szólalok, csak nézek mereven a szemeibe, miközben érzem, ahogy megtalálom a legsötétebb emlékemet ahhoz, hogy legalább egy részem hűvösebb legyen még akkor is, ha még mindig érzelmek olvashatók le arcomról.
- Az erőm fontosabb, mint holmi emberi érzelmek, fontosabb, mint te - hagyják el ajkaimat a szavak, és bár hanglejtésem meggyőző, tekintetemben még mindig több érzelem uralkodik a kelleténél, így nem a szemeibe nézek, hanem egy pár centivel balra a mögötte lévő konyhapultot. Hátha ettől könnyebb lesz, miközben remélem, hogy elhiszi a szavaimat, és nem kérdőjelezi meg őket. Bár amennyit megismertem belőle, nála semmi sem biztos...

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 596 ••

•• credit ••

Tekintetében ugyanazt látom, amit a sajátomé is elárul. Ugyanazt érzi, amit én, és ez megrémít, el kellene ijesztenie, de karjai közt érzem magam jól, mintha megszűnne az összes nyomasztó gond, és nem érzek... Semmit. Semmi olyat, mely fájdalmas, mely nem emberi. Mégis minden más kavarog bennem, erősen a földre taszít, és nem hagy levegőhöz. Akarom ajkait ajkamon, és ez nem én vagyok. Megváltoztat, vagy valami újat ad? Esetleg csak emlékeztet rá, milyen emberinek lenni. Amikor mellettem van, másfajta erőt érzek, és nem azt, amit érezni akarok.  Amitől én leszek az, akitől félnek az emberek, vagy tisztelnek,e esetleg a kettő elegye. Mellette a gyengeség és az erő émelyítő elegye uralkodik el rajtam, mellyel nem tudok mit kezdeni.
Sosem tudtam kezelni az érzéseimet, az emberiségemet, és ezért inkább elnyomtam egész életemben. Nem volt olyan ember, aki megtanított volna érezni, vagy szeretni igazán, és nem is érdekel, most viszont csapdába estem, vergődök, és mégsem teszek ellene semmit. Élvezem, és nem akarom, hogy véget érjen. Ajkai közelségétől megszédülök, és szinte egyszerre mozdulunk egymás felé. Tudom, hogy ostobaságot követek el, mégis először óvatos mozdulattal érintem viszont ajkait, ahogy ő az enyémet, majd két kezem arcára siklik, és mohón csókolom vissza. Nyelvem vad táncra hívja övét, miközben eme egyetlen közeli fizikai kontaktus mindent elárul rólam. A vágyat, hogy szeressen valaki úgy, ahogy talán még Melissa sem volt képes. Az érzéseimet, mely bizonyítja, hogy nem közömbös számomra. Hogy védem őt attól, ami bennem uralkodik, ahogy a magam sajátos módján megvédtem attól az alaktól a könyvtárban, vagy a vámpíroktól. Egyik kezemmel finoman húzom közelebb, abban a rövid pillanatban, ameddig a csók tart mely végül megszakad, és először éhezve kapok ajkai után sajátommal, majd végül kinyitom szemeimet. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy mit tettem... Hogy mit tettünk. Hogy ezzel az egy tettével lett ő is egy eszköz, mellyel sakkban tarthatnak. Hogy elárultam magam azzal az egy csókkal, a tetteimmel az nem kérdés. Megtörtént, és nem tudom visszafordítani többé.
Önként keveredett bele a csókba minden érzésem, ezzel lecsupaszítva, tálcán kínálom fel magam neki, és többé nem lesz minden ugyanolyan. Ahogy elszakad tőlem, hirtelen tör rám ismét a magány, a hűvösség, é valami különös hiányérzet, mellyel nem akarok foglalkozni. Nem most, és nem itt, de hangja felcsendül, én pedig felkapom a fejem. Zavartan figyelek fel rá, majd fordítom el a tekintetemet az ablak felé, bezárkóztam. Ismét.
- Nem... - köszörülöm meg a torkom, hogy elűzzem hangom rekedtségét. - Nem érezhetsz így, nem teheted, ez csak képzelet - rázom meg a fejem. Nem akarok ránézni és szavaimmal magamat is erősítem. A szívemet, és a lelkemet, hogy felejtsen, hogy minden a régi legyen, de már semmi sem ugyanaz. Miss Brown nem fog tágítani, én pedig érzem, ahogy lassan ismét a sarokba szorított vad szerepét aggatja rám. Folyton megtiltok neki dolgokat, melyeket nem irányíthat, nem így működik, mégsem kérdezte eddig a miértjét, mégsem akarta tudni soha egyszer sem, hogy miért nem érezhet irántam úgy, ahogy minden bizonnyal érez.
- Ez az érzés semmilyen oldalú nem lehet, sem kölcsönös, sem egyoldalú! - fordulok felé hirtelen, hogy majdnem beleszédülök. Tekintetem mégis ugyanolyan, nem rideg, és bármennyire igyekszem, képtelen vagyok most ennyi dologra figyelni egyszerre. Csak tagadok, és meg akarom neki tiltani azt, hogyan érezzen. Kezem ökölbe rándul, és enyhén remeg, miközben igyekszem összeszedni magam. Ez pedig nehéz, hiszen felkavarta a világom, felkavart mindent, már nem vagyok ugyanaz, mint mielőtt megismertem. Napról napra megváltoztat, és nem tudok ellene mit tenni, hiába tiltakozom. Szükségem van rá, mégis tagadom, és szüksége van rám, de nem akarom észrevenni. Könnyebb lenne, ha soha nem is ismert volna, és soha nem kellett volna észrevennem, hogy van varázsereje...
- Ezt nem értheted.. - tegezem le ismét észrevétlenül, majd elfordítom a fejem, még mindig ugyanabban a pozícióban, de halkabban, már-már suttogva bárminemű ésszerű magyarázat nélkül.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 618 ••

•• credit ••

Az érzés magával ragad, ami akkor, mikor az orvos először kijött, hogy probléma történt a szülés közben. Emlékszem, megfenyegettem, majdnem megöltem őt, és eszemet vesztve követeltem, hogy hadd lássam őt, hogy had csókoljam utoljára. Tudtam, hogy elvesztem az egész életem, és mikor órákkal később megjelent a nővér a csecsemővel a kezében, és azzal a különös kifejezéssel, nem akartam, hogy odaérjen hozzám. Nem akartam látni a gyereket, és hallani sem, hogy a feleségem meghalt. Semmit nem akartam, jobban, mint visszaforgatni az időt. Azóta sem jöttem rá, hogyan á fel az erőm arra, hogy visszaforgatva az időt, megakadályozzam a terhességét.
Éjszakánként néha még kísért azzal a mosolyával, mellyel az orvosok szerint elköszönt az élettől. Éjszakánként néha még egy csecsemőt is hallok sírni, kit elhagytam, ki számomra többé nem létezik. Ostobaság egy csecsemőt okolni azért, mert meghalt az anyja nem igaz? Ezen a véleményemen azóta sem változtattam senkiért sem. Így könnyebb azt mondani, hogy halott, mint azt, hogy elhagytam. Képtelen voltam ránézni, emlékszem, hogy elfordulva hallgattam az orvost, miközben elmagyarázta, mi történt a műtőben. A könnyen megeredt, majd hirtelen elapadt, és anélkül hagytam ott, hogy a kezembe fogtam volna az utolsó emlékét a nőnek, kiért meg is haltam volna. Soha többé nem akartam visszanézni, és nem vártam meg, hogy az orvos utolérhessen, csak menekültem.
Dorothy minden egyes szava lassan ér el, és a fejemben visszhangzik. el kellene őt zavarnom, messzire üldöznöm, hogy ne lásson így... Gyengének. Egy gyáva féregnek, aki menekül az emberi kapcsolatok elől. Nem akarok többé közel kerülni valakihez, mert ez az érzés legyengít, és kifordít saját valómból.
Kérdésemre most sem kaptam ésszerű választ, és normál esetben követelném, hogy árulja el, hogy találjon rá ésszerű magyarázatot, de most erőm sincs annak lenn, akinek lennem kell minden nap. Most vagyok a legjobban kiszolgáltatva mindenféle feleslegesnek látszó emberi érzelemnek, és tudom, hogy ennek még megiszom a levét, mikor reggel felébredek. Emlékezni fogok rá, és nem akarom majd kitörölni.
- Nem kellene itt lennie, csak veszélyt jelentek Önre - közelsége megrémít, és valahol jól is esik, mégis hátrálnék, ha tudnék, mert ő gyorsabb, és két karja másodszor fonódik nyakam köré. Hátrálok, hátrébb hajolok, hogy védekezzek, hogy várjam a tettének végét, de nem történik meg. Testem mellett esetlenül lógó két karom lassan fonja körbe a derekát, miközben arcomat a hajzuhatag közé rejtem. Magam sem tudom, miért teszek így, de nem akarom jelen pillanatban, a közelségét, hogy egyszer valakinek fontos vagyok. Ma este, és nem többet. Talán ebből nem lesz baj, ha egyszer engedek, talán ettől még minden ugyanolyan lesz majd reggel.
Lassan húzódom hátra, lassan és csak épp annyira, hisz belenézhessek a jeges kék szemekbe, és közelebbről is lássam őt. Illata elbódít, közelsége túlságosan is kellemes. Mégis szinte megfulladok attól a rengeteg érzéstől, amit ez az egész közelség kivált belőlem. Egyszerű lenne megszakítani, könnyű lenne hátrálni, majd ridegséget magamra erőltetni, elzavarni, hogy soha vissza ne jöjjön, mégsem teszem. Kínzom magam, szenvedek, s mégis lepillantok ajkaira, és most még jobban elbódít a közelsége, vonz magához, vonz, hogy érintsem őket. Hogy megízlelve lopjam tőle csókját, miközben tudom, hogy tilos, hogy ezt az egészet meg sem tehetném. Hiszen áthidalhatatlan a korbeli különbség. Ajkaim mégis közelednek alig észrevehetően, miközben még uralni próbálom szapora és szabálytalan légvételemet, holott tagadni sem tudnám, hogy nem közömbös számomra. Hogy érezni akarom az ajkait cak egyszer... Egyetlenegyszer...

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 543 ••

•• credit ••

Ahogy telnek a napok, Miss Brown a bőröm alá férkőzik, befúrja magát a gondolataim közé, és örökre ott marad. Nem engedhetem ezt, ő mégis a személyiségével megbabonáz, és képes minden pillanatban meglepetést okozni úgy, hogy nem is számítok rá. Tudom, hogy ki akar ismerni, és nem adja fel azt, amit elhatározott. Tudom, hogy meg akar ismerni, kideríteni a legsötétebb titkaimat, de ha ez megtörténik, gyűlölni fog, és soha nem akar majd látni. Az elmúlt hetek, sőt bő két hónap alatt megszoktam őt, és a gyermeki rácsodálkozását a dolgokra. Ez a világ új neki, és túl sok jóság van benne, képtelen lenne elfogadni azokat a sötét dolgokat, amelyek a lelkem korcs maradékában rejtőznek.
Gyűlölöm az érzelmeket. Ha tehetném, egyszerűen csak kitépném mindet, hogy semmi ne maradjon, ahogy félelem sincs bennem. Hogy ne kelljen beszélgetnem vele, és ne érezzem a hiányát, ha nincs a közelemben. Mintha előcsalogatna belőlem valamit, amit eleddig egyetlen ember volt képes kihozni belőlem, de akkor még közel sem voltam ilyen, mint akkor. Régen, mikor Melissát megismertem, sokkal több volt bennem az emberi, mint a démoni tulajdonság. Akkor vágytam a jóra, a boldogságra, és akartam, hogy valaki észrevegye, mire van szükségem. Most pedig nincsenek nagyra törő vágyaim, hiszen azt a sors elveszi, és szenvedést ad, pokoli szenvedést, melyet csak az ölés képes enyhíteni. a tombolás, és az, amikor mások könyörögnek, hogy ne öljem meg őket. amikor azt érzem, hogy én vagyok az a felsőbb erő, aki dönt mások életéről. Nem vágyom már semmiféle földi dolgokra. Nem vágyok gyerekre, családra, vagy fehér kerítéses házra, otthon váró feleségre. Csak egyet akarok. Több erőt, és azt, hogy az ne öljön meg. Halhatatlanságot úgy, hogy ne kelljen elhagynom a testem, és ne váljak azzá, melyet évtizedek óta ölök.
Dorothy szavai lassan érnek el hozzám. Ő sem társasági lény, pedig pontosan ezt néztem volna ki belőle. Hogy ezzel a személyiséggel a társaság szereti, és rengeteg barátja van. Olyannak láttam, akink a mágia ad egy pluszt, miközben hétvégente kiereszti a heti feszültséget egy buli keretében, ahogy a többi társa teszi. Nem hittem, hogy ő sem kedveli a társaságot, vagy csupán fordítva van? Nem látok bele. Tulajdonképpen semmit nem tudok róla azon kívül, hogy képes fél pillanat alatt felbosszantani úgy, hogy én sem tudom, hogy élte túl eddig. Hogy idegesítően hamar kiismert, amit mindmáig nem értek, és erősen tagadok. Pillanatok alatt kikövetkeztette, hogy volt valakim, aki már csak emlék, egy kósza szellem, egy kísértő árny. Valakim, akiről nem beszélek, sosem beszéltem, és sosem érhette meg, hogy ide költöztem. Talán képes lettem volna megmenteni, ha hagyja, talán képes lettem volna új testet adni neki, ha engedi, de hiába szeretett a képességeimmel, sosem akarta, hogy megmentsem, hogy megfiatalítsam, vagy tovább éljen annál, amennyi neki jár. Az az ordító lila kölyök a hibás, hogy elvesztettem őt, és már sosem láthatom a mosolyát. És nem ez a legrosszabb, hiszen van más is. Érzem, hogy a szerelmem valahol enyhült, mégsem vagyok képes őt elengedni. A ruhák is ezt igazolják.
- Nem tudhatta - rázom meg a fejem, miközben felé fordulnék, de ő megelőz, és megérint, melyre hirtelen kapom oda a tekintetem, és remegő kezem megrándul. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ennyiszer megérintsen, és mégsem ez a baj. Hanem az, hogy ezekkel a tetteivel férkőzik az elmémbe, ezekkel a tetteivel vonja magára a figyelmemet, és nem engedi, hogy elfelejtsem. Mégsem engedhetem, hogy fontossá váljon, nem engedhetem, hogy megismerjen, és minden idegszálam tiltakozik a fizikai kontaktus ellen, mégsem én szakítom meg, hanem ő, én pedig zavartan pillantok oldalra az ablakon keresztül az éjszakai városra. Keserű mosolyra húzódik a szám, majd gyorsan eltűnik onnan.
- Ha beszélek róla, semmivel se lesz könnyebb, nem lesz meg nem történt, és nem leszek egy fokkal sem jobb fényben feltüntetve a szemében - sóhajtok, majd egy rövid keserédes félmosollyal pillantok rá. Rövid pillantás ez, mely túl sokat árul el. Miért is nm küldöm haza? Miért engedem, hogy most, mikor fáradt és kimerült vagyok, egyre közelebb férkőzzön, egészen a falamig, mely mögött a lecsupaszított énem retteg, hogy bárki fontossá válhat neki. Van ilyen énem is, és a velem szemben lévő ifjú hölgy jó úton halad, hogy meglássa a nyers valómat. - Meghalt, szülés közben - hagyják el a szavak az ajkaimat ridegen, miközben még mindig a várost nézem réveteg tekintettel. - Elvesztettem, és a fiamat is - szándékosan mondom, hogy halott, szándékosan tekintettem így rá. Minden bizonnyal él még valahol, és remélem, nem tud a születése körülményeiről semmit.
Ismét felé fordítom a fejem, majd a tekintetét kutatom. Egyet ellépek tőle, a hűvös szellő már nem simogatja arcom, és nem is érdekel, csupán figyelem az arcot, melyet eddig mintha nem láttam volna ezerszer. Most mégis, mintha ismeretlen lenne számomra, és megannyi újat rejtegetne magában.
- Miért van még mindig itt? Miért akar ennyire megismerni? - ezerszer kérdeztem rá, de sosem hallottam, vagy jegyeztem meg a választ. Ezerszer kérdeztem meg magamtól ugyanezt vele kapcsolatban, de válaszra sosem leltem, s talán most sem fogok...

A varázslat maga nem igényel sok energiát, mégis megérzem ezt a pár kósza varázsszót, melyek elhagyják az ajkaim, miközben megbűvölöm a virágot. szükségesnek érzem ezt a lépést, ki tudja, mit hozhatok még ki ebből a lehetőségből. Igen, túl sok ellenségem van, és aggasztó a hír, hogy egy erős női boszorka érkezett a városba. Sok dolog eljut hozzám, mivel igencsak sok helyen van befolyásom. Mégsem török „uralkodói” címre, én inkább szeretek a háttérből mozgolódni, irányítani, és közben lehetőségeket elkapni, hogy minél több erőhöz jussak ezáltal. Mégis, amióta Dorothy itt van, mióta tanul tőlem, túl sokszor hitték azt, hogy fontos nekem, hogy jelent valamit számomra, és túl sokszor akarták eszközként használni, hogy megfélemlítsenek, de nem jött be. És attól tartok, hogy a gyenge ellenfeleim eztán is ezzel élnek majd. A gyávák, akik félnek szembenézni velem, akik pajzsként kívánják használni a fiatal lányt.
Természetesen az, hogy nem jelent semmit, az így egy kicsit erős, hiszen céljaim vannak vele. Azt akarom, hogy elengedje a gátlásait, be akarom törni, hogy hasznom származzon a tanításába belefektetett időből. Szóval, ha ezt vesszük, akkor igen is fontos nekem, de koránt sem annyira, hogy fejvesztve igyekezzek megmenteni őt. Talán ki kellene szórnom rá egy igét, mellyel egyetlen egyszer visszatérhet a halálból, sőt ezt is fogom tenni.
- Mint mondtam, Miss Brown, azért kapja, hogy megkíméljen a felesleges aggódásától. És ne hálálkodjon, nincs semmiféle mögöttes tartalma a virágnak - utasítom el minden lehetséges lehetőségét annak, hogy vannak érzéseim. Ez csak egy amolyan óvintézkedés. Egy lépés azon az átkozott táblán, és ha tudná, miért is fontos eme lépés, akkor nem hálálkodna egy virág miatt. - Ha lehet, olyan helyen tárolja, ahol senkinek nem tűnik fel, hogy a növény nem hervad - figyelmeztetem, majd végül a pulthoz lépek. Egy pillanatra elkalandozik tekintetem a pormentes felületen, majd a szemközt lévő félig nyitott szekrényen állapodnak meg íriszeim. Mindig is szerettem a rendet magam körül, így egy intéssel zártam be a nyitva maradt szekrényt. Végül elveszem a bögrét, amit nekem készített ki, és véletlenszerűen választott filtert dobok bele szórakozottan, majd a széket közelebb húzva magamhoz - Miss Brownhoz túl közel -, helyezkedem el. Igyekszem megtartani a távolságot, és próbálok figyelni a szavaira, de egy pillanatra arcának vonásai szétfolynak szemem előtt, és próbálom összeszedni magam. A kezem remegése miatt leteszem a bögrét, és inkább felállok, hogy hátat fordítsak neki. Ajkaim vékony vonallá préselem, és igyekszem összeszedetté válni. A téma, melyet feszeget, nem a legszerencsésebb, mégsem vagyok képes ismét az erőmet használni rajta.
Tudnom kellett volna, hogy elkerülhetetlen az, hogy meglássa azokat a ruhákat, ha beengedem az életembe. Most pedig kérdez, én pedig úgy viselkedek, mint a diákjaim a feleltetés előtt. Borzalmas.
- Volt egy nő - sóhajtok egyet, majd az étkezőasztal mögötti ablakhoz sétálok, hogy azt kinyitva szemléljem az este sem alvó várost. Kezem még mindig megremeg, mintha nem is akarnám folytatni a szavaimat. - De már nincs. Meghalt - elkerülhetetlen volt, hogy a szavakat kimondjam. Meg kellett tennem, és tudom, hogy ezzel nem tudom lezárni. Miss Brown kérdezni fog, én pedig nem tudom összeszedni magam. Az egyetlen dolog, amely érzékenyen érint, melyre még én is képes vagyok összeomlani, vagy könnyeket ejteni, és Miss Brown tökéletesen ért hozzá, hogy ezt kihozza belőlem. Talán meg kellett volna ölnöm akkor, amikor tehettem?

- Csak nem féltékenységet hallok ki a hangjából? - pillantok rá felvont szemöldökkel, és hitetlenkedő tekintettel. - Ha jól emlékszem, maga is megkapta idejekorán az elsőt. Felesleges emiatt eme érzést táplálnia. Ha egy nap elengedi azt, ami visszahúzza, meg fogja kapni azokat a szavakat, amik megilletik - jelentem ki határozottan. Nem érzem, hogy a múltkori csúfos eset miatt megérdemelt volna bármiféle dicséretet is, mégis megkapta. Ennek ellenére féltékeny a leghűbb tanítványomra, feleslegesen. Bár ha jobban belegondolok, Lucas is szóvá tette, hogy zavarja az új tanonc. Sajnálatos módon ebben az esetben azt kell, hogy mondjam, egyformák. Mindketten féltékenyek. Lucas volt az egyetlen olyan, akire a titkaimat teljes mértékben rábíztam. Majdnem mindet, ám mikor megtudta, hogy Dorothy erejét nagyra tartom, éreztem rajta az irigységet. Nem vagyok egy kedves féfri, és kevés embert tüntetek ki azzal, hogy segítek használni az erejét, hogy tanítom, és Lucas mindig is túlságosan kivételes helyzetben érezte magát. Ideje, hogy érezze, talán más kerülhet a helyébe. Ami persze lehetetlenség, hiszen Dorothy alig múlt el húsz, Lucas pedig igencsak aggastyán lenne, ha nem fiatalítaná magát. De nem szeretném, ha elszállna a jelenlegi pozíciójától, hanem azt akarom, hogy érezze, nem minden az, aminek látszik. Természetesen az, hogy én tudom az igazságot, az egy nem elhanyagolható dolog. Ő az első és egyetlen, akiben bízom, Blake pedig - a másik segédem -, közel sincs olyan kényelmes pozícióban. Ahogy az előde sem volt.
- Ha nincs szüksége rá, akkor tegye meg azt a szívességet, hogy soha többé nem hozza fel sem nekem, sem másnak - utasítom el azt a témát, ami neki egy kicsit ijesztő volt. Én pedig nem szeretem felfedni a titkaimat, és most fel kellett, vagyis inkább kutakodott, de nem fog többet. Nem tud lemenni többé, mert azt a mágiát használtam, amelyet nagyon kevesen ismernek, és amihez rokoni szálnak kellene lennie kettőnk közt. Ez szerencsére nincs így, és amint elment, visszatérek, hogy a véres zsebkendőmet eltüntessem. De most sokkal inkább van szükségem egy teára és egy pihenésre, és a magam sajátos módján, burkoltan hívom meg egy gyógynövényekből készült italra.
- Nézze, tőlem akár itt is elkészítheti, de igen sokáig fog tartani - jegyzem meg, majd folytatom az utam a lépcsőn fel, egy kisebb előtérbe kerülve. Nehézkesen sétálok fel, mert a térdem piszkosul fáj. Tudom, hogy aggódik a testi épségemért, én pedig már tudom is, hogyan tudom eme aggodalmát lecsökkenteni egy időre. Amitől talán nem kell hallgatnom tőle azt, hogy megölöm magam. Az előtérből rögtön egy nagyobb helységbe érünk, a konyhába, ami egyben van az étkezővel, és a nappalival. Egy intéssel kapcsolom fel a villanyokat, ugyanis a nap már rég lement, és alig lehet látni valamit. Körülnézve elégedettséget érzek, hiszen minden ragyog, akár a földről is enni lehetne. Miss Brown remek munkát végzett, és habár nem kötöm az orrára, mégis tudhatja, hiszen nem rúgtam még ki.
A nappali felé indulok, ahol a dohányzóasztalon egy vázában több szál vörös rózsa teszi szebbé a helyiséget, és egy pillanatra el is feledkezem Dorothyról, majd kiveszek egy virágot a vázából, és visszasétálok a konyhába.
- Önre bízom a választást a teához, gondolom tudja, mit hol talál - állok meg a konyhaablaknál, és hátat fordítok neki. A szekrényben kutatok, de végül nem találom meg azt, amit keresek, így a nappali felé veszem az irányt. Ott az egyik lezárt vitrines szekrényben rátalálok arra, ami nekem kell. Az egyik tövissel megszúrom a hüvelykujjamat, majd belemártom a kis üvegcsébe, és csak pár másodperc után húzom ki az ujjam a tüskéből. Egy rövid pillanatra a virág megremeg a kezemben, majd mintha beszívná a tüskén csillogó véremet. Magamban mondom el az igét, ajkaim csak néha mozdulnak meg. - Kész - mondom magamnak ezt az egy szót, majd Dorothy felé fordulok. Egy pillanatig elidőzöm rajta, követem a tekintetemmel, majd a botomat ismét felé indulok. Amikor odaérek, átnyújtom a számomra jelentéktelen növényt.
- Tessék. Ez a virág egy megbűvölt darab. Ameddig virágzik, tudni fogja, hogy életben vagyok. Ellenben ha hervad, és hullatja a szirmait, haldoklom. Ha elrohad, nos... - végig a szemeibe nézek, ridegen, és közömbösen, mintha csak az időjárásról kérdezném. Vagy arról, hogy milyen napja volt. - Ha rohad, majd elfeketedik, akkor halott vagyok - mondom ki végül. Nem tudhatja, hogy én nem fogok még mostanában meghalni, de viszont ez a rózsa is egy újabb lehetőséget ad a kezembe általa.