Henry && Krista

don't tell me what to do unless you're naked

Tekintetem sietősen pásztázott végig rajta. Vér nyomait pillantottam meg a pulóverén, a nyakán, és ugyan emiatt talán érett volna egy bocsánatkérés, amiért késéssel vádoltam meg. De nem voltam az a típus, és nem is most kezdtem el bevezetni azt, hogy minden apró, kimondott szó után bocsánatért fogok könyörögni, ha netán bebizonyosodna, hogy nem fedi le teljesen a valóságot. Az anyám neveltetésének köszönhetően ez mondjuk kicsit sem volt meglepő, Henry pedig nem egy elmúlasztott bocsánatkérés miatt fog toporzékolni. Ha igen, több női problémája van, mint általában nekem, de ezidáig sikerült bebizonyítania, hogy ő inkább megoldja azokat a bizonyos fennakadásokat egy-egy nő életében, semmint okozná. Elég pletykát hallottam róla ahhoz, hogy tudjam, miféle férfi, de szerencséjére tökéletes vadásztárs volt. Nem kellett idő előtt temetnem, vahgy kihúznom az ismerőseim listájáról. Ráadásul még tanárnak sem volt csapnivaló, habár meggyőződtem arról, hogy előttem nagyjából senkire nem tette rá ezeket a... khm... vigyázó kezeket úgy, mint ifjonc vadászra.
- Legközelebb a dühtől fogok kipirulni, most még megbocsájtok. De a ruhádat nem mosom ki, kár ezért a pulcsiért - villantottam felé egy negédes mosolyt. Amúgy is csak hideg volt, nem igazán vagyok pirulós fajta, sem férfiak bókjára, sem másra. Mondhatni, igazi jégcsap tudok lenni, ha éppen olyan fázisba ér az életem, átvedlek sárkánnyá, aki tüzet okád, de egyelőre még jól tartottam magam... valószínűleg mert éppen nem egy ilyen tenderben jártam.    
Felsóhajtottam, mikor papolni kezdett. Egyrészt nem állt jól neki, másrészt efféle kibeszélő show-ra most nem számítottam, így nem is volt a nyelvem hegyén egyetlen előre jól bekészített, velős megjegyzés sem. Persze képes voltam elismerni, hogy mindezt azért mondja, hogy az életemet védje, de mindezt csak magamban. Túl sok minden zajlott le bennem, és túl sokáig éltem abban a hitben, hogy senki nem kíváncsi ezekre, hát megtanultam lenyelni a gondokat, a gondolatokat, és ez lett belőlem felnőtt koromra. Talán egyszer küldök egy köszönőlevelet az anyámnak, hogy ilyen kibaszottul szép gyerekkorban részesített, és ha egyszer újrakezdhetné, inkább vegyen egy kutyát. - Óvatos voltam. Nem álltam neki öldökölni csak úgy, mint egy félbolond. - Nyeltem egyet. Leginkább azért, mert az állam alatt tartotta pár ujját. Anélkül is a szemébe néztem, de jogos mozdulat volt, hajlamos voltam kikerülni a szemkontaktust, ha valódi dolgokról volt szó, nemcsak üres szavakról. - Öhm... - néztem körül, majd összehúztam magamon a kényelmes kis kabátomat, mikor egy kellemesnek nem nevezhető szellő érkező nyomát éreztem meg arcomon. A helyzet végett valamiért most nem is vettem tudomást arról, hogy szinte parancsolgatott. Normál helyzetben ezért jó pár köszörülő mondatot kapott volna, de most inkább nem erre figyeltem. - Talán csak személyes érzések vezetnek ebben a dologban, nem tudom. Ez a vámpír, aki után indultam, az elmúlt hat napban nyolc gyereket ölt meg. A legtöbbjük alig múlt tíz éves. Léteznek ilyen szörnyetegek, akik ártatlan vért szipolyozva éreznek csak valódi kielégülést? - kérdeztem szinte suttogva, habár feleslegesen. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megállapítsam, a vámpírunknak vagy nincs ki mind a négy kereke vagy simán pszichopata állat. - Már nagyjából három napja figyelem, milyen módszerrel és hol csap le. Mielőtt lement a nap, kicsit felmértem itt a terepet, és találtam innen nem messze egy kis viskót, azt hiszem, oda jár... pihenni két gyilkosság között. - Magam sem tudom, mit tennék, ha igazam lenne. Kitépném a szívét? Nem, az túl enyhe halál lenne egy ilyennek, szenvednie kell, ahogyan azok a gyerekek is szenvedtek. A vadászathoz higgadtság kell, de valószínűleg látszott rajtam, hogy kicsit sem vagyok higgadt vagy nyugodt. Tulajdon két kézzel képes lettem volna szétzúzni annak az elmebetegnek a koponyáját. - Egyedül is mehettem volna, de... azt hiszem, még nincs itt az ideje, hogy ismét egyedül próbálkozzak - hajtottam le a fejem. Nehéz volt beismerni a gyengeséget. Nekem sok volt belőle, és általában egyensúlyozni tudtam a sokatmondó, állandóan pofázó szájacskámmal, de ez az egész túl mélyen érintett. Most nem ment a nagyszájúskodás.

Henry && Krista

don't tell me what to do unless you're naked

Már besötétedett. Hozzászoktam az évek alatt, hogy az éjszaka gyakran a szabad ég alatt érkezik meg hozzám... gyakran bámultam a csillagokat, próbáltam közhelyesen megállapítani hogy melyik formál csillagképet, de mindez közel nem volt olyan szórakoztató tevékenység, mint amilyen gyerekként tűnt a tévében. Nem ilyen családban nőttem fel amúgy sem.
Korán jött el az éjszaka. Csak felsóhajtottam, és megtámaszkodtam az egyik fatörzsben. Figyeltem az érkező, majd távozó autókat, legalábbis a fényeiket, amelyek eléggé távol voltak ugyan, de látszódtak. Egyesek a halál várát látogatták meg... turisták. Nem tűnik fel nekik, hogy itt a legnagyobb a halálozási ráta? Nevetséges. A távozók pedig... róluk nem volt véleményem. Közöttük akartam lenni én is. Elmenni innen. Néha jó ötletnek tűnt, tekintve, hogy annak idején önként és dalolva sétáltam be ebbe a fellegvárba, hogy minél távolabb kerüljek a családomtól. Nem tudták, hogy hol vagyok, és ez jobb is, ha továbbra is így marad. Nincs szükségem anyám nevetséges hisztijére és apám közömbösségére.
- A fenébe, Peterson. Nem érek rá egész nap! - Némileg zsörtölődő volt a hangom, miközben a telefonom kijelzőjén szemügyre vettem az időt. Hét már elmúlt. Igaz, csak pár perce, de amúgy is ritkán volt jellemző rám, hogy ilyesmi miatt hisztizzek. Inkább attól függött, milyen lábbal keltem ki az ágyból. Ma kivételesen nem boszorkány akartam lenni, hanem vadász. Általában jól megfért a két dolog egymás mellett, de hangulatemberként inkább a vadászatban vezettem le magam... Henry viszont meglátta az értelmét a képességeimnek is.
Nem figyeltem fel a neszekre, melyek egyre közelebb értek hozzám. Gondolkodtam, belemélyültem azokba az ostoba gondolatokba, amelyekről azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyomnak-e valamit a latba, vagy csupán ezzel ütöm el az időt. A nyomok nem túl messzire, a főiskolára vezettek... de van egy olyan halvány érzésem, hogy nem fogom megtalálni csak úgy azt, akit... vagy amit keresek. Mindig a legbonyolultabb célokat tűztem ki magam elé. De ez tett boldoggá, addig éreztem magam jól, míg volt előttem némi feladat. A célok fontos szerepet töltöttek be az életemben, és ezekből is inkább a hosszabb lefolyásúakat szerettem.
Végignéztem magamon. Kényelmes ruhát húztam, amiben könnyű szerrel tudok futni, ha arra lenne szükség. Ez másoknak hivatás volt, nekem az esetek többségében játék. De szerettem vadászni. Néha egyedül, néha spontán másokkal... mikor hogy. - Ó, késtél - jegyeztem meg rögtön, amint megpillantottam az érkezőt. Henryt nagyjából két és fél hónapja ismertem meg a városban, mikor tökéletesen elbaltáztam valamit, és ha ő nem lett volna ott, az a vámpír könnyűszerrel letépi a fejemet. Ismertem a hírét a városban, az arcára volt írva, hogy nőcsábász, de tőlem eddig maximum a nagy számból kapott - abból is csak akkor, mikor vele feleseltem. - Valaki mohó volt ma délután, és kettővel végzett - néztem magam elé, felvezetve, hogy miért is vagyunk itt. Egy vámpír már régóta a bögyömben volt, tekintve, hogy nem a szokványos mintát követte. Az áldozatai nem felnőtt halandók voltak, hanem gyerekek. Az ilyesmitől összeszorult a gyomrom, annak ellenére, hogy nem sok anyai érzés szorult belém. A nyomok pedig ebbe az erdőbe vezettek, ez volt a hatásköre, ezen a környéken találták meg a legtöbb áldozatot valamelyik út szélében, miután a családi ház udvarából elragadták őket.