A hűs hópelyhek fájóan olvadnak szét Zhydrun arcán, ám mikor mély sebén válnak vízzé, az még talán enyhén kellemesnek is mondható. Nem látszik rajta, ám mégis hatalmas fájdalmai vannak, elvégre egy medvecsapda szorul a lábán! Épp annyira érzi, mint egy átlagos ember, a különbség csupán az, hogy egy vámpírnak sokkal nagyobb a fájdalomtűrő képessége. Legbelül ugyanakkor ordít a fájdalomtól, elvégre az éles karmok szinte csontját érik.
- Ha már ajándékként kaptam az élet gyümölcsét, akkor nem veszíthetem el holmi szerencsétlen fordulat miatt. - pontosítva, "örök" élet gyümölcsét. Ez nem jelenti azt, hogy halhatatlan, ezzel nagyon sokan tévednek. Csupán megadatott számára, hogy örökké éljen, ezért azonban Zhydrunnak tennie kell. Gondoskodnia kell erről a gyümölcsről, hiszen ha megjelenik a féreg, akkor biz' végleg elrohad, s nem lehet többé visszavarázsolni sem...
- Ön viszont legközelebb lehetne óvatosabb. Sok borzalmat rejt ez az erdő, s kétlem, hogy ez egy ilyen hölgynek való... - azon még nem is volt ideje elgondolkozni, hogy a hölgyemény mit is csinál itt pontosan, épp egy ilyen ködös, borongós, már-már kísértetjárta rengeteg közepén. Egyedül. Fura nőszemélyek vannak, az már biztos...
A hölgyemény következő mondata pedig nem kicsit lepi meg Zhydrunt! Halvány sejtése sem volt arról, hogy a másik tudja, mi ő valójában, hiszen semmi erre utaló jel nem volt. Egy valami azonban nagyon is szöget üt a fejébe, s mikor szóra nyitná sápadt ajkait, odakúszik egy sejtelmes mosoly.
- Ha végig tudta, mi vagyok, akkor miért jött a közelembe? Egy ilyen helyzetben könnyen az életével játszik. Nem mindenki olyan jólelkű, mint én... - mondja enyhe színpadias éllel, remélve, hogy kérdésével betalált. Ugyanakkor való igaz, igen sok vámpír már rég szétmarcangolta volna, hiszen ahogy említette is, fontos számára az élete. S nem csak számára, hanem minden vérivónál első helyen önmaga áll. Mit tesz egy ismeretlen nőcske halála, ha mi szabadulhatunk... Főleg így, hogy karnyújtásnyira is volt. Csak Zhydrun lehet oly' balga, hogy hagyta futni. Ám e férfi már teljesen más világ, mint egy átlagos vámpír...
- Szokatlan, amit mond. Bár egy kicsit több információt szívesen hallanék. - gondolkodik el egy pillanatra. - Furcsa megérzések, ott terem, ha baj van... Nem lehet, hogy csak valami erősebb hatodik érzés féleség lehet az egész? - ötlet híján egyelőre megvonja vállát, ám határozottan bólint. - Segítek. Bármiben. Ám ehhez többet kell tudnom... - s erre a szavak mellett a vér szolgál. Úgy tűnik, hogy valami egyezség félét kötöttek, hiszen a hölgy a férfi felé nyújtja karját.
- Nagyon köszönöm. - jegyzi meg, büszkeségét a mocsokba dobván. Óvatosan megfogja csuklóját, résnyire nyitja hűs ajkait, majd egy olyan pontot keresvén, ami kevésbé fáj, mint máshol, belemélyíti fogát a puha bőrbe. Érezhetően egyáltalán nem mohó, nem úgy, mint a többi, s pontosan annyit vesz csak magához, ami elegendő arra, hogy kifeszítse a csapdát. Ám van itt még valami... Összeráncolt szemöldöke utalhat arra, hogy valami talán nem stimmel. Eléggé erősen megszédül, kis híján eszméletét is veszti, ezért pár pillanatra ép tenyerébe temeti arcát, s nagy levegők sorozatát ejti meg.
- Már értem. - pillant fel végül. - Valami van ott bent. Azt nem tudom, mi lehet ez az egész, de az tény, hogy bőven akad ott bent olyan, ami nem emberi. Most pedig ha megbocsájt... - bőrén a sápadtság még ugyan megmaradt, ám láthatóan több élet van benne, mint percekkel ezelőtt. Így megragadja a kezéből kikandikáló üvegszilánkot, majd miután kihúzta azt, elhajítja. Ezután következik a csapda... Erősen megfeszíti azt, mire enged a szorítás, s ki tudja húzni végre lábát. Eléggé rondán néz ki a seb, s bár már elkezdett gyógyulni, viszont jelen helyzetben ez a folyamat igen csak lassú. Inkább megpróbál feltápászkodni, s a közeli fa törzsében megkapaszkodik.
- Ismerek egy könyvtárat a városban. Ott leginkább a természetfeletti lényekről akadnak ősrégi iratok, talán megleli azt, amit keres. Ha semmi, akkor nálam kutakodunk tovább. A birtokomba van pár érdekes irat, talán azok is használhatók. Állom a szavam. Előbb azonban meg kell várnunk, hogy ez begyógyuljon. Így nem szívesen mennék a nagyközönség elé. - azzal igen csak bicegve megindul a letaposott havon, egyenesen otthona felé. Az idő egyre komorabb s borúsabb, hamarosan az éj is leszáll. Azonban az egyre inkább záporozó hótenger nem sejtet valami jót...

Ha egy ember szenvedne most itt, kérdés nélkül segítenék neki, nem kellene semmi tőle, de azt hiszem ebben az esetben egy kicsit más a helyzet. Ő nem egy ember és még csak abban sem lehetek száz százalékosan biztos, hogy ha segítek rajta akkor majd nem fog megenni. Bár mondjuk, ha meg szeretne enni akkor valószínűleg előbb is megtehette volna. Én már aztán tényleg nem értem ezeket a vámpírokat, meg úgy lassan ez egész világot. Mégis mi a fene folyik? Fogalmam sincs... De talán ő  tényleg segíthetne rajtam, hogy megértsek egy-két dolgot. Vagy legalábbis abban biztosan, hogy megértsem saját magam. Miért tudok egy rakás természetfeletti dolgot művelni? Kétlem, hogy az emberek képesek megmondani valakiről, hogy az illető micsoda, vagy képesek néhány másodperc alatt visszahozni valakit konkrétan a halál küszöbéről. Akkor nem lenne szükség kórházakra sem. De persze hülye lennék bárkit is megkérdezni erről, mert még egy elmegyógyintézetben végezném. Azt pedig igazán nem szeretném, hiszen a fejemmel semmi baj nincs, azon kívül, hogy teljes mértékben össze van zavarodva ezektől a történésektől.
- Pontosan tudom, hogy mire van szükségem, csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon meddig lenne képes elmenni az életéért cserébe. - Mosolyodom el egy kisebb vállrándítás kíséretében. - De mostmár látom, hogy magának aztán sokat számít az élete. Szerencséje van, hogy ezek közül semmire sincs szükségem. - Húzom még egy kicsit az időt, főleg mivel fogalmam sincs, hogy is kellene elmagyaráznom neki, azt a dolgot, amit akarok tőle. Nem mondhatom, hogy úgy érzem megőrültem és segítsen kibogozni azt ami a fejemben van.
Igyekszem elfojtani újabb mosolyom, mivel látom, hogy csak kerülgeti a témát, valószínűleg azt hiszi, nekem fogalmam sincs róla, hogy mi is ő valjójában. Legszívesebben hagynám, hogy szenvedjen tovább a magyarázkodással, de szerencséjére nem vagyok az a türelmes ember, hogy végigvárjam mindezt, ráadásul ha besegítek neki, azzal be is tudom mutatni, mi is az amit szeretnék. Hiszen normál emberek nem tudnák, hogy ő egy vérszívó.
- Na jó... Mondjuk ki mit is szeretnél te pontosan. Vámpír vagy és a véremre van szükséged ahhoz, hogy erőd legyen ezt az izét leszedni. - Veszek egy nagy levegőt. Tulajdonképpen az a kis fájdalom nekem tényleg csak kicsi, hiszen valószínűleg másodpercek alatt be is fog gyógyulni, ahogy minden más sérülés. Ez sem normális. - Tudom, hogy mi maga. Érzem... És részben ez is amit én szeretnék. Fogalmam sincs miért érzem meg ha valami természetfeletti lény áll velem szemben. Sok furcsa dolgot művelek mostanság, maga pedig valószínűleg találkozhatott már hasonlóval a ki tudja hány éve alatt. Eleve azért vagyok itt, mert éreztem, hogy szükség van rám. Egyszerűen mindig ott termek ahol baj van. Tud segíteni abban, hogy kiderítsem mi is történik velem és segíteni abban, hogy kezelni tudjam ezt az izét?- Teszem fel a nagy kérdést, majd közelebb megyek hozzá, és egyben a kezemet is nyújtom neki, hogy ha tud segíteni, akkor én is tudok rajta. Azt hiszem ez elég jó egyezség, még a számára is. Valószínűleg neki nem okoz túl nagy nehézséget utánaérdeklődni a dolognak, még ha jelenleg nem is tud róla semmit.

Nagyon úgy tűnik, hogy Zhydrun röpke kis ajánlata szöget ütött a hölgy fejében. Hiába gondolja magáról azt egy ember sokszor, hogy cselekedetit önzetlenül teszi, ez mindig hazugság. Mindig várunk érte valami ellenszolgáltatást, még ha az pénzben, vagy csupán elismerésben nyilvánul meg. Az önzetlenség egy hazug szó... Ha megmentünk egy állatot a haláltól, lehet, hogy azt gondoljuk, hogy csupán érte tettük, ám az utána következő boldog tudat minket gyarapít, így e szó máris értelmét vesztette...
- Pénz, védelem, információ... Biztosan akad olyan dolog, melyre nagyon szüksége van. - ekkor nyög egyet halkan, majd megpróbál kicsit felülni. Eléggé sok vért vesztett, lába alatt egy kisebb tócsa pihen, épp úgy, ahogy keze helyén is. Hiába... Egy vámpír emberfeletti erővel rendelkezik, ám ha gyenge, s régen fogyasztott emberi vért, ez igen csak meg tud csappanni.
- Esetleg értéktárgy, vagy műkincs? Vagy tán egy ellenséget odébb állítani? - megy bele találgatásba, elvégre neki nagyon sok ideje van. Meghalni nem fog, csupán pár napon belül teljesen elgyengül teste, hogy már mozdulni se nagyon fog bírni.
- Eléggé befolyásos vagyok. Csak mozgassa meg a fantáziáját! - próbálja minél jobban tudatosítani a hölgyeményben, hogy van az a pénz, amiért segít majd Zhydrunnak. A férfi már rég belemélyeszthette volna hegyes fogait lágy bőrébe, ám mégsem tette. Az ilyesfajta aljas dolog nem az ő szakterülete, persze ha minden kötél szakad... Ám nem szokott sem gorombán, sem erőszakosan viselkedni hölgyekkel, legyen az ember, vérfarkas, vagy akár vámpír.
- Nos, igen... Ez talán már egy kicsit bonyolultabb. Az Ön erejével nem fogjuk tudni ezt levenni. Az enyémmel viszont igen. Ami jelenleg nincs... Ám Ön adhat. - elhúzza kissé a száját, s nem igazán tudja, hogy hogyan adagolhatná be ezt egy halandó számára. Ha lerohanná azzal, hogy meg kellene kicsit harapnia, hogy vérét vegye, akkor az emberek nagy százaléka azonnal megfordulna, s rohanna hazáig. Ez pedig jogos lépés lenne, hiszen aki nem hallott, vagy nem hisz a vámpírokban, annak ez a cselekedet igazán szadista és beteges lehet. Annak pedig, aki már hallott e fajról, már más a helyzet. Jelenleg nem igazán tudja behatárolni e hölgyeményt, hogy pontosan milyen információval is rendelkezik, így belekezd a puhatolózásba, s ha ismeri e fajt, akkor minden bizonnyal azt Zhydrun tudtára is adja majd.
- Mennyit ér meg Önnek a legbecsesebb vágya egy kis fájdalomért cserébe? - ismét elhúzza száját a nehéz és ködös kérdés után, nem tudja elképzelni, hogy vajon a másik mit reagálhat ezekre a szavakra. Ha a férfi táplálkozásra adja a fejét, akkor annak mindig megadja a módját. Sosem úgy csinálja, mint a mai, "modern" vérivók, akik előszeretettel rohanják le áldozataikat egy sötét sikátorban, legyen az akár egy szép hölgy, egy öreg banya, vagy éppen egy kövér férfi. A test nekik teljesen mindegy, csak a vér a lényeg... Hát Zhydrun számára nem. Nála ez nem így működik. Ha meg akarja jutalmazni magát ezzel az isteni mannával, mely feltölti életerejét, akkor azt mindig szinte rituálé szerűen teszi. Egy vacsora egy bájos külsejű hölggyel, beszélgetés, egy kellemes éjszaka... Nem szokott sosem erőszakos lenni, s ezt a mostani helyzetben is igyekszik elkerülni. Nem igazán tudja, hogy milyen fordulatot vesz a történet, s már kezd azon is agyalni, hogy valahogy megszabadul majd maximum lábától, ha faképnél hagyja a hölgyemény. Valahogy csak hazamászik, ahol ugyan csupán állati vér pihen, ám az is több, mint a semmi! Végtagokból pedig bőven akad a világon! Mit számít egy vagy két láb...

Bár nem mondhatom magam túlontúl tapasztaltnak az új "szakmámban" azt azért tudom, hogy mit is jelent ez a bizonyos érzés odabent valahogy a mellkasomban. Túl sötét érzés ahhoz, hogy ne tudjam mit jelent. Vámpír. De akkor meg mit keres itt a semmi közepén haldokolva? Miért állítsa meg a további gyilkolászásban egy ostoba medvecsapda vagy mi is ez? Tudtommal a vámpírok átkozottul erősek és képesek összeroppantani egy embert, akár fél kézzel is. Mondjuk ezt azt hiszem meg is tapasztalom, mikor éppen hátrébb szeretnék vonulni tőle, de ő olyan hirtelenséggel mozdul meg, és olyan erősen szorítja majd rántja meg a bokámat, hogy szinte észre sem veszem mikor ér földet a hátsó felem. Komolyan... Észre sem vettem volna, ha nem érzem az elképesztően erős fájdalmat a farcsontomban. - Áucs... - Mormogom el orrom alatt, miközben igyekszem áthelyezni a testsúlyomat inkább a kezeimre, amit nem ütöttem meg a zuhanás során. Először próbálkozom elhúzni a lábamat, de úgy tűnik, hogy nem vagyok elég erős hozzá... Talán meg sem érzi, hogy mit művelek. Mondjuk akkor miért fekszik itt? Nem értem én ezeket... De várjunk csak!
Ó te jó ég! Én egy... Én egy... Én egy vámpír karjában vagyok éppen és okosan éppen azon agyalok hogy mennyire fáj a hátsóm. Valószínűleg más is fog fájni a közeljövőben. Hirtelen változik a tekintetem ismét rémültté, aztán vissza értetlenné, mikor elkezd itt nekem könyörögni, hogy segítsek neki. Mégis mit kellene segítenem? Nme tudtam levenni róla azt a nyamvadt bigyót.
- Bármit megad? Mire is gondol pontosan? - Még szép, hogy egy ilyen mondat felkelti a figyelmemet. Igazából pontosan meg van, hogy mire lenne szükségem. De kíváncsi vagyok, hogy ő vajon mire gondol. Azt hiszi pénzzel lekenyerezhet? Azt már nem... Az egyetlen dolog amire szükségem van jelenleg, hogy valaki segítsen nekem kideríteni, mi is vagyok én. Miért érzek fura dolgokat, miért történnek velem fura dolgok, miért csinálok én magam fura dolgokat. Ha ebben ez a fickó tud segíteni... Ám legyen.
Amikor elenged, automatikusan húzom el a lábam, de nem rohanok el, még csak fel sem kelek, főleg mivel valószínűleg az egy olyan mozdulat lesz amivel még az idős assznonykákat is egszégyeníteném. - Segítség? - Teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel. - Hogyan tudnék segíteni magán? Hiszen látta, hogy nem tudom levenni azt a vackot... - Rántom meg a vállam, közben pedig igyekszem elüldözni azt a gondolatot a fejemből, amire nagy valószínűséggel ő gondol. Soha nem harapott még meg egyetlen vámpír sem, fogalmam sincs milyen is ez. Talán majd szerelmes leszek belé és hű szolgája leszek élete végéig. Vagy ilyen csak a filmekben van? Hát remélem... Ó te jó ég mibe keverem magam!

Bármily' hideg is lengi körbe Zhydrunt, ahogy a szürke, apró hópelyhektől gazdag eget kémleli, akaratlanul is elnyomja percekre az álom. Néha felriad egy a távolban elszaladó ifjonc róka talpaira, vagy egy kósza madár halk szárnycsapásaira, esetleg a húsába maró jeges hó karmaira. Néha már alig érzi az erős fájdalmat, mely immáron egész lábában árad szerte, s a kezében éktelenkedő üvegdarabka okozta sérülés pedig szinte teljesen eltűnt, ahogy a hűs hó fagyasztó hatása szorongatja.
De csitt! Valaki közeleg. Érzi az illatát, melyet a szellő hordoz magában, s mely készségesen szállítja e jelet a férfi felé. Ő hamar visszahunyja szemeit, s mozdulatlan marad. Az illető hamar érkezik, mintha pontosan tudná a célt, amerre tart. Azonban a vámpír még mindig nem mozdul. Légzését is kicsit lelassítja, hogy alig látszódjon mellkasán, ahogy fel-le mozog. Egyelőre nem ismeri az érkező szándékát, s mivel le van gyengülve, célszerűbb, ha megmarad "halottnak", vagy legalábbis olyannak, ki nagyon nincs magánál. A szándék azonban hamar kiderül. A hölgy, mert hangjából s illatából ítélve hölgy az illető, hamar elkezdi feszegetni a csapdát, úgy tűnik, sikertelenül. Zhydrun pedig ekkor mozdul meg... Csupán felemeli a fejét, s szótlanul figyeli a hölgyeményt, ki próbálja őt megszabadítani bilincsétől. Úgy érzi magát hirtelen, mint valami bús kísértet, kit éppen fel akarnak szabadítani földi béklyóitól. Ám ha az lenne, akkor minden bizonnyal nem lenne képes arra, hogy hirtelen megragadja a hölgy lábát! Amint mozdul, Zhydrun is váratlanul felül, s azonnal belekapaszkodik bokájába erősen, így könnyen megtörténhet az is, hogy a "megmentője" elesik.
- Várjon! - szól fel hevesen, s egy pillanatra sem ereszti a másikat, persze ha sikerült elkapnia. Érzi, ahogy ujjbegyei alatt, a szövet takarásában ott csordogál a meleg, éltetű nedű... Ha ez két évszázada történt volna, minden bizonnyal most egy nagy harapásnyom éktelenkedne az érkező lábán, s még ki tudja, hol... Könnyű dolga lenne a vámpírnak, elvégre karnyújtásnyira került tőle lényegében a megmentésére szolgáló "gazdatest", kinek azonnal elvehetné életét. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ez nem következik be. Csupán erősen szorítja lábát, megakadályozva azt, hogy elszaladjon, ezzel az utolsó reménytől is megfosztva a férfit. Ugyanis oka volt annak, hogy épp erre vezette a Sors e hölgyeményt, s a vérivó jelenleg nem hiszi, hogy csupán a táplálék szempontjából. Könnyen lehet, hogy ez is egy próba a sok közül, hiszen a mézesmadzag itt süvít előtte, azonban úgy érzi, hogy nem csábul el, s megmarad önmaga képében, nem pedig egy vérszomjas szörnyeteg álarca mögött.
- Ne menjen el, kérem! Csak hallgasson meg! - pillant felé kérlelően. - Ha itt hagy, én meghalok. - jelenti ki végül keserűen, méregzöld íriszeibe az őszinteség lángját ültetve. Holott utolsó mondata nem teljesen igaz. Nem halna meg, ha itt maradna évekre, csupán hosszú álomba révedne, s teste is felmondaná a szolgálatot, míg újra vörös nedűhöz nem jutna. A magányos örökkévalóság pedig egyenlő a Halállal...
- Bármint megadok, ha most nem hagy cserben. - toldja meg szavait. Nem is sejti, hogy az illető tudhat-e bármit arról, hogy a férfi nem teljesen ember, vagy hogy éppen milyen beállítottságú. Vagyon, fedél, védelem? Bármivel tud szolgálni Zhydrun, a kérdés már csak, hogy ezen ajánlat miatt segít-e neki a másik, ha erre szánja magát, vagy éppen más okok vezérlik. S még ha segíteni is akarna... A vámpír kénytelen lenne elmondani, hogy mi ő valójában, hiszen vér kell neki, hogy újra visszanyerje erejét, s kiszabadíthassa magát. Ez lesz csak még egy remek mozzanat...
- Segítsen... - súgja maga elé, miközben jobb kezét, melyből az üvegdarabka pislog kifelé, a hölgy felé nyújtja. Apró vércsík indul meg az alvadt részen, s a fehér havon állapodik meg. Ekkor pedig... Elengedi őt (már ha előzőleg sikerült megragadnia). Ezzel jelzi számára, hogy nem áll szándékában bántani, s a tudtára akarja adni, hogy elmehet, ha szeretne. Látszólag nem tudja megakadályozni, hiszen jelenleg ültéből sem képes felkelni, csupán hűvös pillantásával sugallja felé, hogyha elmegy, s akár egy hét múlva visszatér, Zhydrun ugyanúgy itt fogja várni...

Hát ha valaki most azt mondaná nekem, hogy fáradt, valószínűleg a képébe röhögnék egy jó nagyot, majd szépen lassan és érthetően elmagyaráznám neki, hogy milyen az amikor az ember igazán fáradt. Mikor az elmúlt két napban kénytelen volt kétszer megjárni New Yorkot ostoba papírmunkák miatt, és az elmúlt héten annyi volt az összes alvása amit ezen a három és fél órás repülőúton tudott megtenni. Na jó, egy picikével több, de tényleg csak picike az a picike. Mikor végre hazaérek és sikerül végre ennem valami értelmeset is a Mekis minihamburgeren kivül, ami tiszta pofátlanság, hogy mekkora. De most komoylan? Ki az aki jól tud lakni vele? Jelentkezzen nekem és megveszek neki egymillió hamburgert. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Már indulnék venni a jól megérdemelt forró fürdőmet és közben lassan tervezgetni kezdem, hogy utána miről is fogok álmodni a következő huszonnégy órámban, de valami visszatart. Az az érzés mikor úgy érzed valamit elfelejtettél. De hiába próbálok visszaemlékezni, hogy mit mert egyszerűen üres az agyam. Az alváshiány bizony nem sokat segít rajtam. Azt viszont nagyon remélem és egyben ajánlom is, hogy nem kell visszamennem harmadszor is New Yorkba. Azt már csakugyan nem tudnám elviselni. Aztán ahelyett, hogy elkezdeném ledobálni a ruháim és a fürdő felé mennék, én magamra kapom a kabátom, ami megvéd a hűvős szellőtől, majd megindulok kifelé. Őszintén szólva fogalmam sincs hová, de arra már rájöttem, hogy miért történik ez. Hiszen nem az első alkalom. Történt már velem korábban is... Jaj istenem mivel találom most majd szemben magam? Utálom az ilyen történéseket mivel soha nem tudom, hogy milyen csapdába sétálok éppen be vagy mikor járok én is úgy, mint akikre rátalálok. Mindenesetre akármennyire is húz a feje az ágyba, tudom, hogy valahol most szükség van rám és mennem kell. Ilyenkor rögtön felébredek annyira, hogy tudjak koncentrálni, bár mikor az erdő sűrűjébe kell bebattyognom, nem mondom, hogy nem torpantam meg egy pillanatra sem. Valahogy mostmár szívesebben mennék inkább New Yorkba harmadszor is, vagy mennék dolgozni vagy akármit, csak erdőt ne! Ez az érzés csak mégjobban fokozódott bennem mikor konkrétan húscafatokat pillantok meg magam körül. Elsőre természetesen észre sem veszek mást, bár nem telik túl sok időbe mire észreveszem a még megmaradt embert a földön.
- Ó, te jó ég! - Én persze naivan rögtön a segítségére igyekszem az illetőnek, mikor rájövök arra is, hogy miért fekszik ott olyan kitartóan.
- Jól van? - Tudom, hogy hülye vagyok, mert a tettes akár lehetne ez az ember is. Én pedig éppen ki akarom szabadítani. Talán egyszerűbb lenne ha a rendőrséget hívnám és azok majd eldöntik mi történt itt. Igyekszem a fickó lábáról lefeszíteni a medvecsapdát, de ez bizony nem mozdul se jobbra se pedig balra. - Ez nem mozdul... Várjon! Hívok se... - Ekkor pillantok csak fel az illetőre de olyan riadt tekintettel, mintha most tudtam volna meg, hogy nem létezik a télapó. Hogy miért? Valószínűleg mert rájöttem, hogy mi az amit érzékeltem már korábban is, csak valamiért nem esett le, hogy mi lenne az. Ő itt nem ember! Talán tényleg az ő műve ez az egész. Hirtelen felugrom, majd csak reménykedni tudok abban, hogy elég gyorsan húzódtam el, és nem lesz belőlem is egy rakás húscafat.

- Remélem, érthetően fogalmaztam. - süvít át Zhydrun komor hangja a telefon túlsó oldalára. - Ha még egyszer meglátlak erre, a kutyákkal fogom megetetni a szétszaggatott tetemed. - azzal a vonal elnémul, hiszen a férfi ujja a piros gombon pihen. Dühösen hajítja azt a kanapéra, miközben magában hevesen szitkozódik, s átkozza ezt a fiatal vámpírt, ki azt hiszi, övé a világ, s ha még több fattyat változtat át, istenné válhat. Nagyon tévúton jár, hiszen akiket eddig átváltoztatott, mind korcs féreg lett csupán, kikben az ölési ösztönön kívül más nincs. Minden meghalt... Nagyjából ötven éve ismerhette meg ezt a túlbuzgó vérszívót, ki mindig is bolond volt, s csodálkozik Zhydrun, hogy eddig húzta még. Most meg takaríthat utána...
Erről az egyénről tudni kell, hogy szereti járni a világot, s ahol megfordul, ott előszeretettel hagyja ott a bélyegét, ami egy új tag a fajban. Csak hogy ez az új tag most esztelenül kezdett öldökölni, nagyon is magára vonva a figyelmet, nem véletlen, hogy az eset után rögtön pár befolyásosabb farkas kettétépte. Az ilyen kis mitugrászok csak koloncok a vámpír faj hátán. A tetemek viszont nem fogják magukat eltüntetni, s mivel az egész eset nem messze történt onnan, ahol Zhydrun él, jobb lesz minél előbb elégetni azokat, mielőtt valaki észreveszi, s összekapcsolja az esetet a férfivel. Nem hiányzik számára sem egy újabb rendőri ügy, sem pedig valami felbőszült falka...
Hamar magára ölti kabátját, majd sietős léptekkel távozik is a birtokról, egyenesen belevetve magát a sűrű erdőbe. Eleinte még nem érzi a szagot, viszont nagyjából egy negyed órás bóklászást követően már megcsapja orrát a bűz, melyet az a fattyú hagyott maga után. Gusztustalan féreg, ki nem méltó hordozni ezt az ajándékot...
Még egy ideig bolyong a ködös farengetegben, s hallgatja, ahogy pár varjú vészjóslóan sikolt felé az ágakról, mintha csak figyelmeztetni akarnák, hogy valami baj történt kis erdejükben. Ahogy egyre közelebb ér a testekhez, egyre inkább csendesül el minden, s lassan már ott tart, hogy a saját lélegzete okozza a legnagyobb zaj.
A testek egy öreg, göcsörtös tölgy tövében fekszenek. Messziről látszik, ahogy húsukból száll fel a gőz, hiszen valójában eléggé frissek még a tetemek. Pontosabban a szétmarcangolt húscafat jobb szó lenne rájuk! Ahogy közelebb lép hozzájuk Zhydrun, még maga is meglepődik azon a kegyetlenségen, mellyel megölték ezeket az embereket. Régebben neki is voltak gyenge időszakai, de mindig tudta magát annyira kontrollálni, hogy a táplálkozás ne csapjon át undorító vérengzésbe. Ám a széthullott testrészek s belsőségek láttán egyre nagyobb undor fogja el. Nem a tetemek iránt, hanem pont az ilyen korcs féreg vámpírok iránt, kik azt hiszik, hogy övék a világ. S ki takaríthat utánuk? Vajon...
Egy lépés. A férfi csupán ennyit tesz meg, mikor hatalmas fájdalom hasít a bal lábába. Először el sem tudja képzelni, mi lehet az, ám mikor lenéz, fájdalmas pillantással tapasztalja, hogy bokája köré egy vaskos medvecsapda szorult, mely oly erősen szorítja, mintha le akarná tépni azt.
- Te féreg... - súgja maga elé a ködbe burkolt szavakat, majd a földre rogyván ráfog a csapdára. Balga volt, hogy azt hitte, könnyen el fogja ereszteni... Minden erejét beleadva feszíti, ám az alig akar megmozdulni. Zhydrun sincs ereje teljében, hiszen régen vett magához emberi vért, állati vér is csak a tegnapi napon érte ajkait. Le van gyengülve, ez nem is kérdés, bár számíthatott volna az ilyen aljas kis húzásokra. Ilyen az ő formája. Teljesen mindegy, hogy vándorol, vagy letelepedik, nyugta valamiért akkor sem marad. Mindig van egy porszem a gépezetben, mely az egész berendezést elrontja. Hiába költözött a világtól távol eső helyre, egy erdőszéli birtokra, mégis neki kell pucolni más szennyét. S ezért mi a hála? Mi?! Dühösen a földre csap.
- Ilyen nem létezik... - hitetlenkedve pillant a kezéből kiálló üvegdarabra, melyen lassan potyognak végig a vércseppek. Ez is jól elbújt az avarban... Már-már őrülten kacag fel a helyzet komikumán, mintha a természet félre lenne vezetve, s őt büntetné más tettéért. Nagy sóhajjal dől hátra a havas leveleken. Karjait széttárja, s csak fekszik, csodára várván. Ilyenkor kevés az állat, arra meg még kevesebb az esély, hogy karnyújtásnyira jönne valamelyik, melyből ki tudna nyerni pár korty éltető nedűt, hogy kiszabadulhasson.
- Hosszú napunk lesz... - súgja a szürke égbolt felé, majd fájdalmasan lehunyja szemeit.

Love me like you do ||    ||

Travis & Davina

Love me like you do || ||

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Nagyon gyenge lett, bocsii || ©

Travis & Davina

for everything a reason || Gyenge lett, ne haragudj || ©

Travis & Davina