Zachary & Maud

A legcsodálatosabb dolog a világon arra kelni, hogy a telefonod Amy Winehouse hangján kezd el figyelmeztetni afelől, hogy sürgősen fel kellene venned a készüléket, mielőtt a főnököd meggondolja magát és másnak adja azt a rohadt kitüntetést, ami valójában már hónapok óta neked járna. De mégis hogyan hallgattathatnád el szegény Amy-t, mikor éjszaka pityókásan tértél haza és most erős hányingerrel meg fejfájással ébredsz? A nyelved összeakadna minden második szó után és lehet, hogy egy bocsánatot is el kellene rebegned, mielőtt hirtelen leteszed a telefont és a mosdóba rohansz, hogy a WC kagylóba ürítsd ki gyomrod tartalmát, ami egészen pontosan egy sajtos szendvicset és több pohár vodkát meg ki tudja még mi az istent tartalmaz.
Annak kockázata ellenére, hogy a felettesem tudomást szerezhet éjszaki kiruccanásomról, benyomom a hívásfogadás gombot és összeráncolt homlokkal, erős hányingerrel a torkomban próbálom magamba szippantani az információt, amiről talán jobb lett volna nem tudni. Kezdem véglegesen megunni ezeket a kiküldetéseket. A piszkos munka mindig rám hárul, pedig ezer meg egy fontosabb dolgom is lenne - persze, jelenlegi állapotom éppenséggel arról tanúskodik, hogy több a szabadidőm a kelleténél, de néha mindenkinek lehetnek görbe estéi, nekem ráadásul egy ideje ki is járt. Miután Grace sikeresen felidegesített, nem volt más választásom, mint beülni egy bárba és inni, míg a józan ítélőképességem bírja. Így utólag belegondolva, rossz ötlet volt.
Két órámba telik összekaparni magamat: bevettem két aszpirint, egy órás hézaggal a két szem közt a biztonság kedvéért, ezen kívül elvégeztem a reggeli teendőket, megittam egy bögre kávét és átfutottam azt a bizarr szennylapot, amit meglepően sokan vásárolnak a városban. Mindezek után hajlandó voltam rávenni magamat, hogy már nagyjából kitisztult fejjel a volán mögé üljek és nemhogy kockáztassam az életemet ezzel a migrén-szintű fejfájásos vezetéssel, de még lelkesedést is tettetve az iránt, hogy Chicago-ba akarok menni Daniel Phipps körmére nézni, akit már nem egyszer hoztunk be az őrsre. A drog miatt, természetesen, általában a drog miatt vannak zűrök errefelé is.
Az út nagy részén a Muse üvöltött a lejátszóból, mint általában, közben napszemüveget toltam orromra, mert ez az enyhe, szinte észrevétlen napsütés is perzselte retinámat, mintha izzó széndarab kúszott volna szemhéjam alá. Még mindig szédülök egy kicsit a tegnapi tetemes alkoholmennyiségtől, bár már határozottan jobban vagyok, mint reggel. Tisztábbnak érzem magam, de korántsem frissnek vagy üdének.
Már majdnem Chicago-ban vagyok, már látom a felhőkarcolókat, szinte hallom a kocsidudálást és az emberi visongást, mikor piros Mazdám hirtelen bemondja az unalmast és gurulva még pár métert, végül az út szélén robban le. Elmebeteg módjára püfölöm a kormányt, egyszer talán még a duda is megszólal, aztán homlokomat a kormány felső részére döntöm és mély levegőt veszek. Próbálom meggyőzni magamat arról, hogy az idegbeteg viselkedés nem megoldás, pedig kifejezetten jól esett ordítani, sőt életemben először a hisztit is bevállalnám.
Végül is, csak kiszállok a kocsiból, felnyitom a motorháztetőt és próbálok rájönni, mi a problémája a kicsikémnek. Hülye japánok! Ha már terveznek valamit, tervezzék meg jól!