What was that?

A várost még mindig nem ismertem. Olyan volt számomra, mint egy hatalmas labirintus, tele csapdákkal. Olyan, ami magába nyel, és elragad. Az utcai bulik, a különlegességei mind beszippantanak, és többet akarsz. Az itteni természetfeletti igen mindennapos. Nem hittem, hogy egy helyen ennyi különös lény élet. Vámpírok, boszorkányok, és több vérfarkas, amennyit valaha el tudtam képzelni. Valahogy kezdett a szívemhez nőni a város, holott tudtam, céllal jöttem, nem kirándulni, nem várost nézni, és nem a történelmét megtanulni, mégsem bírtam ellenállni. Olykor el is felejtettem azt, miért vagyok itt, hogy kit kellett volna megkeresnem. Csak elindultam, mintha nem lettek volna céljaim, és valahogy élveztem az újonnan jött szabadságomat.
Nem kellett apám kedvére tennem, hogy végre megbocsásson, nem kellett felesleges tiszteletköröket lefutnom, hogy kiderüljön, vajon még a fiaként tekintett rám, avagy csak egy megtűrt személyként. Nem volt bennem az a mindennapos stressz emiatt, mintha elengedett volna, mint aki tudja, sose megyek vissza. Pedig akarok, vissza kellett mennem, mellette akartam lenni, de ő kérte, hogy csak akkor térjek vissza, ha végre megtaláltam azt, ami évek óta kísért, ami miatt megszállottá váltam. A nő a képen, és az elveszettnek hitt emlékeim.
Most először fordult meg a fejemben, hogy talán az a Silverston nem létezik, sem az a nő, akinek a rajzát őriztem. Talán soha nem is léteztek, apám csak úgy mondta, hogy végre eljöjjek, hogy csalódás érjen majd, mely visszatérít hozzá. Talán most először éreztem azt, hogy haza kellene mennem. Hiszen nem lehet olyan nagy ez a város, hogy ne találjam meg azt a mágust nem igaz? Nem nyelhette el a föld. De az is lehet, hogy apám rossz nevet adott meg, hogy nem is emlékezett igazán ilyen emberre. Nem ismertem őt, évek óta egyre nagyobbá vált az a bizonyos szakadék közöttünk, és eddig képtelen voltam nyitni felé. Amikor pedig szándékomban állt, ő lökött el. Néha féltem, hogy túl késő lesz. Hogy nem lesz esélyem helyrehozni a múlt hibáit, melyek folyton csak mérgeztek, és olykor éreztem ezt. A múlt kísértő árnyait, a régi mérgező életem csábítását. Vékony pengeélen táncoltam minden egyes nap, amikor mágiát használtam, hiszen aki ismeri a rossz oldalt, tudja, mekkora kísértéssel bír.
Pontosan ezért jöttem minden áldott reggel futni az erdőbe. Mert kiszellőztette a fejem, és legalább egy rövid ideig elűzte a sötét gondolatokat. Betettem a fülhallgatómat, és valamilyen zenét is, többnyire pörgőset, olyat, ami elvonta a figyelmem a külvilágtól. Igyekeztem csak a zenére figyelni, de valahogy sose sikerült. A sors ellenem esküdött, én pedig hiába harcoltam ez ellen. Az egyik fánál megállva fújtam ki magam, és nyújtottam pár percig.
Az erdő csendes volt, mint mindig, csak egy-egy madár csivitelt, és emiatt mindig kikapcsoltam a zenét. Hallani akartam a természet hangjait, hiszen pontosan ezért jöttem ide. Itt senki nem járt, és egyedül lehettem, magányosan. Ez volt az örök társam, a természet és a magány. Nem számítottam arra, hogy ez a nap nem olyan lesz, mint a többi. Ahogy arra sem, mikor elindulok, egy láthatatlan fallal találom szemben magam. Eltaszít engem, és hátam a földhöz csapódik. Nem természetes, mágia okozta fal, én pedig kíváncsi vagyok, mi ez az erő. Közelebb léptem hozzá ismét, és meg akartam érinteni, de ekkor nem éreztem ugyanazt, sőt semmit. Így közelebb merészkedtem, mintha ez a valami összement volna. Hirtelen hideg fuvallat borzolta fel a tarkómon a szőrt, és körül néztem. Úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna, mintha nem lettem volna egyedül. Ekkor pillantottam meg a nőt, háttal nekem. A körön belül volt, de nem úgy tűnt, mintha ő okozta volna. Sokkal inkább úgy, mint aki benn rekedt. Ahogy ez a furcsa kör összemegy, úgy égeti szénné a földet takaró füvet és leveleket, miközben a nő arcáról nem tudok leolvasni semmit, hiszen oldalról látom csak. Csupán figyeli a mágikus kört, ahogy körül zárja. Miért nem védekezik? Miért nem próbálja meg kikerülni? Talán nem is boszorkány? Mély levegőt veszek, és ellenigét mormolok, de először semmi haszna. Ki képes ilyenre? Fel sem fogom, hogy ki az a nő, akit éppen meg akarok menteni, de nincs időm ezzel foglalkozni. Ismét igét próbálok, erősen koncentrálok, melyre a kör megáll, és fellobban, immár tűzkörré változik, én pedig tovább varázsolok, képes vagyok megtörni, meg lehet, minden ige megtörhető, ha jól áll hozzá az ember. Ha ő nem boszorkány, ő halott lesz, ha viszont igen, akkor valószínű nem tud varázsolni a körön belül.
Hosszú percekbe telik, míg a tűz szépen lassan kialszik, és a kezemet felemelve ellenőrzöm le a falat, ami eltűnt. Ez után érzem csak meg a ragacsos melegséget az orromnál. Odakapok, és a saját véremet tapintom ki. Hirtelen fáradtság tör rám, de nem foglalkozom vele. Odasietek a nőhöz, aki már nincs veszélyben.
- Jól van? Mi volt ez? Valaki nagyon el akarja tenni láb alól, és majdnem sikerült is neki - beszélek hozzá, miközben egy zsepit kutatok a zsebemben, hogy letöröljem a megeredt vért az orrom alól. Ekkor nézem csak meg jobban az arcát, és arcomra felismerés jelei költöznek. Ismerem őt. A rajzon szereplő nő. Aki álmaimban kísértett mióta csak hazatértem. Akiről már elhittem, hogy csupán a képzeletem szülte árny, aki sosem létezett az életben. Most mégis itt van. Mint egy valóra vált látomás...