Amelia & James

- Jól tudom Amelia. – mosolyodom el, miközben az elvörösödő arcát figyeltem. Le akar nyugodni, ezért pedig tesz is. Nem akarja, hogy tomboljon a fenevadja, uralni akarja, ő akar lenni a Főnök, ahogy azt mi is tettük és vagyunk is. Mi uraljuk a belső démonainkat és nem fordítva. Alex mögé lép és maszirozni kezdi, majd egy puszi után lelép. Tudom mi dolga, nem vita és firtatás tárgya. Mindebből csak annyi látható, hogy teljesen merev és kifejezéstelen az arcom, nem moccanok, nem szólalok meg, levegőt is épp csak veszek. Az én érdeklődésem  baromi nehéz felkelteni, de ha mégis sikerül, akkor rohadtul ügyelniük kell arra, nehogy féljenek, mert nem fogok finomkodni.
A mosogatása közben mellette állok, támasztom a pultot és sört iszok, majd lehuppan a kanapéra, ahova én is követem.  Úgy fest, Amelia nem papírból van, hogy menten meghátráljon. Helyes, nagyon helyes...Szavaira elmosolyodok valahol a nevetés és az értetlenkedés határa között. Nem fogok magyarázatba, hogy ha valami nekem nem tetszik, akkor elérem, hogy tetsszen. Tudja mi a válaszom. Nem kap szóbeli megerősítést. Minek? Egyszer elmondtam és az úgy lesz pontosan és nem másképp!
- Mesélj erről a Will fickóról. Ki ő? - amolyan rutin kérdés volt, aminek semmi más célja nincs, mint hogy megtudjam, mit gondol a fickóról a húgom. Nincs okom kételkedni a lány szavaiban, elvégre a magyarázat teljesen logikus és mint az már meg lett említve, ez a kérdés egyáltalán nem volt lényeges. A következő viszont már annál inkább.
- Mikor mutatod be? Nem fogjuk szét szedni, megnyugodhatsz! - annyira nem, mint szoktuk afféle képen lerendezni a dolgokat, de ez már egy másik téma, nem kell a drágának tudnia róla.

 music: -  note:  words:

Tekintetem elidőzik a mosnivalókon majd bátyám felé fordulva nyelek nagyot. – Nem tudom hogyan. – suttogom halkan, könnyen tekintettel. Én nem vagyok olyan, mint ők. Én nem tudok mindent és mindenkit irányítani egyetlen pillantással, én nem tudok ilyen tekintélyt parancsoló lenne, mint ők ketten. S hogyan is irányíthatnám a bennem felébredő és végtelenül éhes, dühös és féktelen vadat? Amikor a bizalomra tereli a beszélgetést, az én könnyeim eltűnnek. Düh önt el és piros lesz az arcom a szégyentől. – Mindig is bíztam bennetek! – csattanok fel haragosan, sokkal mérgesebben, mint szerettem volna, sokkal ingerültebben és dacosabban, mint szoktam. Tudom, hogy ez nem én vagyok, tudom, hogy ez a harag és düh, a farkasból ered. Lehunyom a tekintetem. Mély levegő orron be, majd aztán szájon át ki. Újra. Újra. Még kétszer. Mikor ismét felnyitom pilláim, James már velem szemben áll, vállaimat fogja és maga felé fordít. Akaratlanul is kikényszeríti tekintetem. Alex is megemelkedem, nem kell látnom, elég hallanom, bár ha nem lennék az ami, nem hallhatnám. Csöndes, puha léptekkel ér mögém, ujjai vállaimra fognak és gyengéden masszírozni kezd. Mondanám, hogy két teljesen eltérő személyiséggel rendelkeznek fivéreim de hazugság volna. Mindkettő határozott, magabiztos, piszok jóképű, erős, irányítás mániás, tehetséges, manipulatív szemétláda. Mégis ha a családról van szó, nincs olyan amit ne áldoznának fel apánkért, értem, egymásért. Alex nyomkodása erősebbé válik. – Mély levegő hugi. – hajol előre és nyom egy hatalmas puszit az arcomra majd elnézést kérve, sietve távozik. Nem tudom mi dolga van de nem is firtatom. Hosszan sóhajtva mosom el a tányérokat majd intve bátyámnak vetem le magam a kanapéra és remélhetőleg, ő is csatlakozik mellém. Ha megteszi, fejem mellkasára döntöm, tekintetem szorosan lehunyom. – Nem engeditek meg, hogy a városba lépjek. – jelentem ki ellentmondást nem tűrve. Na jó, némi irányítás mánia azt hiszem belém is szorult. – S ha egyikkőtöknek is baja esik, esküszöm, mindkettőtöket alaposan elverlek utána. – szögezem le csak a tisztán látás végett.

Amelia & James

Szóval William… Lehet, hogy  jobban fogadjuk majd, lehet, csak egy kicsit fogunk majd kiabálni, csak egy kicsit rengenek bele a falak és csak egy kicsit küldjük el a jó édes anyukájába. Teszt? Mi annál jobb alá vetjük, nem hogy teszt alá. Ha nem viselkedik, akkor az öklünkkel találkozhat.
Amelia hiába tagadja az érzelmét, mindhárman jól tudjuk a valós igazságot. Erősnek mutatja magát, de mégis könnyekben tör ki. Hiányzik neki Eric és fél, hogy bántana minket, illetve mi bántjuk majd  ezt a Willt, ez a három ok, ami miatt most nem tud önmaga lenni. Már a szag is erről árulkodik. Nem tud semmit se titkolni. Előlünk nem. Az érintés pedig a mi családunk számára mindig fontos dolog volt és az is marad. Szinte belém hasít a ragaszkodásnak ezen megnyilvánulása tőle.
Az agya még mindig azon kattog, hogy mi van ha bánt minket, miközben mi csak segíteni akarunk neki. Szinte hisztérikus sokkot kap és felpattan a mosatlan tányérokkal, hátradőlök a széken és figyelem.
- Amelia! – hangom kissé nyers, de ez kell, hogy elérje őt jelen pillanatban.
- Soha ne változz meg! Legyen bármilyen öntudatos is az újdonsült farkasod, hívogató erejében és vadságában számodra... maradj meg embernek is mellette. – lassan felálltam és utána sétáltam komótos léptekkel, majd nekidőltem a pultnak és figyeltem karba tett kézzel. - Nem fogjuk hagyni, hogy bajod essen. Ennyire nem bízol bennünk? Mi 100%-an bízunk a te akaraterődben! Meg tudod csinálni. Higgy magadban. Higgy bennünk! Higgy a családban! - a szekrényt kinyitottam és elővettem egy poharat, vizet engedtem bele, majd megittam. Természetem igen higgadt volt, talán ilyenkor a legveszedelmesebb velem vitatkozni a bizalom kérdésen.
- Eddig sem hagytunk cserben, ezúttal sem teszünk másképp. Büszkék vagyunk, hogy ilyen erős húgunk van!- fordítottam magammal szemben vállainál fogva, hogy rám nézzen és érezze azt, hogy mellette vagyunk, itt vagyunk. Nem kell félnie!

 music: -  note:  words:

Őszinte döbbenet ül az arcomra. Nem is emlékszem utoljára mikor nem szedtek szét utoljára egy férfit, már csak azért is mert rám nézett, erre most csak annyi kérdeznek, hogy az érzés kölcsönös-e. Épp csak lenyelem az első falatot a húsból és elpirulva bólintok. – Jobban jár, ha igen. – felelem mosolyogva és nagyot vágok a sültből. Imádok enni és legnagyobb szerencsémre azok közé tartozom, akiknek nem kell aggódnia a súlya miatt. Nem is fogom vissza magam, eszek legalább annyit, mint fivéreim és nem kevésbé jóízűen teszem. Kiélvezem az ételek ízét és nem véletlenül imádok főzni. Alex is megbontja a sört és én hitetlenkedve csóválom meg a fejemet. A ki nem mondott gondolataikat ismerve szólalok meg újra. – Nem szeretném ha valami újabb tesztnek vetnétek alá, nem szeretném ha úgy kezdődne, mint E… - nem tudom kimondani. Eric halála túl fájó, nyílt és lüktető seb még és nem vagyok kész szembenézni újra a tudattal, hogy a halálát én okoztam. Sóhajtok és elharapva a mondatot sütöm le tekintetem. Idegesen kezdem piszkálgatni az ételt, még Alex ki nem mond egy újabb igazságot. – Nem félek! – kelek ki magamból ingerülten, holott mind a hárman tudjuk, hogy de igen, félek, sőt, rettegek, ahogy azt is, hogy nincs szégyellnivalón egymás előtt, én most mégsem érzem elég bátornak, hogy beismerjem az igazat. – Tudom… és hálás vagyok érte. – nyúlok előre és ragadom meg mindkét fivérem kezét. Az utóbbi egy hónapban az érintés valahogy mindennél fontosabbá vált… ők nem csak vér szerint a fivéreim de farkasként is egy családba tartozunk. Érintésük nagyobb nyugalmat ad nekem, mint bármi más ezen a világon. Alex biztatóan szorít rá kézfejemre és én végre elengedem a feszültséget, elengedem a szégyent. Jamesre pillantok. – Nagyon félek. – harapok ajkamba és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – És nagyon hiányzik Eric és… - nem tudom folytatni. Kibuknak belőlem az érzések és én kétségbeesetten szorítom a kezeket mik egész életemben óvta, támogattak engem. Előttük lehetek gyenge, előttük lehetek elesett. Ők nem az orvosok, kiknek bizonygatnom kell, hogy életképes vagyok. Ők voltak azok kik a ráktól sem ijedtek meg, kik velem voltak minden pillanatban életem során, még apámnál is többet tettek értem, mert hiába szeretem az öreget, ő megriadt a betegségtől, még Alexander és James soha. – Mi van ha megtámadlak titeket? – kérdem rettegve, mert ez dúl bennem a leginkább. – Én soha nem bántanálak titeket, én… - mély levegőt veszek. Elhúzom kezeimet és megemelkedve indulok a konyhába az üres tányérokkal.

Amelia & "J"

Nem tetszik neki, hogy rögtön megéreztem a finom illatot a hűtő felől, de hát, na, ez van. Aki farkas, az farkas és ő is az, de még csak most kezdte, mi pedig igyekszünk segíteni ebben.  De annak örülök, hogy leül közénk és ő is eszik. Még szép! Ha nem ezt tenné, amit mondtam, hát nem tudom… megy ő is a levesbe. Na, ez csak vicc volt, nem eszünk Piroskát. A levest hamar belapátoltam, jöhet a főfogás, a sült hús.
- Csak majdnem? – mosolyodtam el rajta, majd enni kezdtem, farkas vagyok és húson élek, de jöhet bármi más, csak a tesóék főztje legyen. Meglepődök, amikor bejelenti hogy szerelmes, öcsivel egyszerre pillantunk rá, majd egymásra, tök egyszerre van az egész, végül egyszerre szólalunk meg, mikor újból húgira nézünk.
- Az érzés kölcsönös? – előző barátja halála óta, elég visszahúzódóbb lett, férfiak terén, ez érthető, még nincs nagyon túl rajta, de lehet ez a Will majd kizökkenti. Felvont szemöldökkel nyugtázom szavait, viselkedni? Mik vagyunk? Kutyák? Nem, mi annál jóval többek vagyunk és ezt ő is érezni, tapasztalni és szeretni fogja.  Kinyitom a sörömet, és beleiszok, majd folytatom a hús eltüntetését, mire Alex közli az igazat, egyből Ameliára szegeződik a tekintetem és rögtön be is azonosítom a félelme szagát, mely megcsapta az orrom. Befejeztem az étel elpusztítását, hátra dőltem a székben és figyeltem.
- Nem kell aggódnod. Nem lesz semmi gond. Nem hagyjuk hogy kárt tegyél másokban, vagy magadban. Veled leszünk! -  Ugye senki nem gondolta volna, hogy majd egyszer előzékeny kis tanító bácsiként csendben állni fogok a partvonalon és felügyelni a testvérem! Olyan ez, mint valami átkozott mókuskerék, amiből tudod, hogy van kiút, de közben nem találod, pedig ott van az átkozott! A farkasom évekkel ezelőtt befészkelte magát, megkapaszkodott, nem tágított, engem pedig az egész művelet, hogy ez megtörtént, másabbá tett. Csak egy kicsivel. Kérdések és kétségek tömkelege tobzódik benne, érzések, aminek vége-hossza sincs, nem tudja őket megfogni, nem tudja őket megfogalmazni, nem tud velük mit kezdeni. Ezért vagyok itt, hogy mindenben segítsek, ahogy engem megtanítottak erre, mindezt átadom neki.

 music: -  note:  Bocsi a rövidségért words:

Durcás pillantással illetem a bátyámat, amikor megjegyzést tesz a desszertre. Jó, persze, gondolhattam volna, hogy kiszagolják, de mint mondtam… nekem ez még új, nekem ez még nem természetes. Nem úgy, mint nekik. A gyilkos szempáron kívül azonban nem kap más megrovást, annál sokkal jobban érdekel most a véleményük. – Jó, jó… - mondom és már gyorsan helyet is foglalok Alex és James között, hogy még véletlenül se legyen bunyó az asztalnál és miközben szedek, elégedetten pillantok végig rajtuk. Éhes vadakként csapnak le rá és én boldogan nyelem le az első falatot miközben Alex felmorran a taslira, belőlem pedig kitör a nevetés. Anya amíg élt, mindig azt mondta, hogy az asztal szent hely, akörül nincs helye sem vitának, sem hazugságoknak, sem pedig verekedésnek. Legalábbis apa mindig ezt mesélte. Az asztal szent hely. Erre azonban nem kell emlékeztetnem őket, legalábbis remélem. Nem válaszolok rögtön a kérdésre, ahhoz túlságosan izgalom és két tenyerem összecsattan és örömömben elpirulok a bókra. – Köszönöm! Majdnem odaégett, hogy őszinte legyek! – megkönnyebbülve eszek még pár falatot és csak azután felelek, hogy belekortyolok a vizembe. – Azt hiszem szerelmes vagyok. – vallom be fülig vörösödve és szinte érzem, ahogy Alex megfeszül mellettem, ezért inkább józanabbik bátyámra pillantok. – William. A férfi, aki ott volt, mikor először… - nagyot nyelek. Eric halála óta nem engedtem magamhoz közel senkit. Rákos voltam, nem volt sok időm hátra. Eric csak azért ült be mellém a kocsiba aznap éjjel, mert tudta, hogy nem vagyok jól. A balesetbe aztán belehalt, a gén pedig aktiválódott bennem. A rák nyomtalanul felszívódott én pedig egy hónappal később az erdőben, a fák között ébredtem, vér mocskolta testemet és ő ott volt. Megmentett. Több szempontból is. – Be akarom mutatni nektek… és… és azt akarom, hogy viselkedjetek! – emelkedem meg gyorsan, hogy kivegyem a hűtőből a söröket, mielőtt még bármelyikük is megállítana. Mondjuk úgy, hogy Ericnek sem volt egyszerű dolga megszerezni a fivéreim áldását. Néha sokkal jobban védelmeznek, mint apánk. Most pedig, William, vészesen rövid idő alatt került, lehetetlen közel hozzám. Folytatnám a mondatom de még nem tudom kimondani, hogy átváltoztam. Én még nem tudtam ezt úgy elfogadni, mint ők ketten. – Lassan telihold lesz hugi. – jegyzi meg Alex én pedig a székre vágva magam nyúlok a sült után. – Tudom. – és borzalmasan félek. Teszem hozzá magamban… na nem mintha, nem látnának át rajtam.

Amelia & "J"

Fékcsikorgás, olajszag, versenyszag. Alex és jómagam versennyel indítottuk a húgunkhoz vezető utat. Aki hamarabb ér oda, az ehet többet. A másik meg éhen hal és mosogat. Ezzel hecceltük egymást, de persze mással is, ez meg már lényegtelen. De most kivételesen nem szereltünk, mivel nem akartunk késni a mi is drágánktól. Hatalmas csikorgások közepette vágódtunk be az egyik kanyarban, először én, mögöttem öcsi és lehet hogy a városban vagyunk, nyernünk kell. Rivalizálás dúl már egy jó ideje kettőnk közt e téren, de odáig sose fajul, hogy bárki is megsérüljön. Aztán lefékeztem és leállítottam a kocsim, 3 cm-en múlott, hogy öcsém ne hajtson belém, ő is lefékezett, majd kiszálltunk, egy jókora tockossal jutalmaztam a kis akcióját, mindketten vigyorogtunk, majd az ajtóhoz léptünk egyszerre és Alex csenget be. Nem kell sokáig várni, ajtó nyíl és öcsém megragadja Ameliát. Majd magam is szorosan megölelem.- Sziaa. - és beljebb menve leveszem a kabátom és felakasztom, lehuppanok a kedvenc helyemre. Hugi közli, a kedvencünk érkezik, az jó, mivel farkas éhes vagyok. Mindkettő igaz rám, farkas is vagyok, na meg éhes is. De nem csak én. Öcskös is lecsüccsen végre velem szembe és farkas szemet nézünk, melyikünk is fog akaratosabb lenni. Majd elénk kerül az étel, rá pillantok Ameliára.
- Te nem eszel? Ülj már le közénk! - mosolyodom el kedvesen, majd érdeklődve pillantok rá.  - Nem kezdhetnénk az édességgel? - kérdésem komoly volt, már úton ide éreztem az illatot, na meg a húgiból áradó érzelmek is az édesség elrejtése felé jeleztek. De csak heccelem, ahogy az előbb említettem éhesek vagyunk, erre koplaltunk, szó szerint. Kimerem magamnak a levest, rakok bele bőven tésztát és falatozni kezdek. - Mesélj. Mi újság!? Hogy vagy? - kérdezek tőle miután lenyeltem a falatot, majd öcsi falánkságára leadok neki egy ismételt tockost, viselkedjen már. Figyelmem ismét a kicsi húgin van, aki kissé zavarban van, olyan finom főztöt készített, hogy ez ma el is fog fogyni. - Isteni a főztöd! Szakácsnak kellett volna elmenned!

 music: -  note: *-* words:

-Ne égj oda, kérlek, ne égj oda, ne égj oda! – kétségbeesetten kapkodok a tűzhely mellett de sikerül megmentenem a levest és a sültet is a sütőben. Sóhajtva dőlök a pultnak és bár fáradt vagyok, mosoly játszik az arcomon. Várom már őket nagyon. Egy hónap telt el azóta, hogy előtört belőlem is a gén, mi fivéreimből már évek óta kitört. Ők már megtanulták irányítani, persze, hogy tudják kontroll alatt tartani a szörnyeteget, de én? William sokat segített, azon az éjjelen mikor Alex nem lehetett mellettem, William tartott vissza attól, hogy rászabaduljak a városra, anélkül, hogy tudtam volna róla. Azóta persze számtalan alkalommal hívtam kétségbeesetten Alexet vagy Jamest és persze soha nem kellett kétszer kérnem őket, hogy ugorjanak be hozzám. Ma pedig hálából vacsorát adok nekik. Izgatottan pördülök és fordulok a fehér, fekete pöttyökkel telefújt szoknyámban, miközben megterítek és még arra is van időm, hogy egy kellemes teát készítsek magamnak. Egyszerre érkeznek. Nem lepődöm meg, soha nem késtek szerintem még sehonnan életükben. Kitárom az ajtót és a nyakukba vetem magam. – Nem maradhatok sokáig hugi. – Alex felkap és szorosan magához ölel, aztán mikor végre újra talajt érzek a lábam alatt, már bújok is bele James ölelésébe. – Ó, olyan jó, hogy itt vagytok! – mondom és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de gyorsan el is fordulok. Tudom, hogy a fivéreim miképp bánnak a nőkkel és azt is tudom, hogy velem soha nem bánnának úgy de attól még nem olyan egyszerű előttük gyengeséget mutatni. Még ha én örökre kislány maradok is a szemükben. Kislány, agyarakkal és karmokkal. – Nyugi, a kedvenceteket csináltam! – dörgölöm az orruk alá, mikor a levegőbe szimatolnak és gyors mozdulatokkal kapom le a tűzhelyről a levest és hozzá a lábost, amiben a tészta pihen majd leültetem őket és az orruk elé teszem a frissen s forrón gőzölgő vacsorát. – Utána jön a sült. – mondom mosolyogva de a hűtőben pihenő csokoládétortáról egyelőre nem szólok egy szót sem. Ahogy a sörről is. – Jó étvágyat! – csapom össze két tenyerem és izgatottan harapdálva ajkaimat figyelem őket és nagyon remélem, hogy ízleni fog nekik a főztöm.