Meglep, hogy ennyire személyes dolgot kérdez. Nem szokása az ilyesmi, és nagyon ritka, hogy a gyerekkorom iránt érdeklődjön. Tulajdonképpen nem is emlékszek másik alkalomra. - Volt. Tappancs. – szomorkásan sütöm le a tekintetem. Tappancs a macskám volt, még gyerekkoromban, egyik napról a másikra eltűnt, szerintem elkóborolt vagy valami rosszabb történt vele. Azóta nem igazán engedtem magamhoz közel egy állatot sem, Zoknit kivéve. Még kislány koromban állatorvos akartam lenni. Lehet, hogy nem tökéletesek a nevelési módszereim, de én liberálisabb vagyok mint Dom. Most is, ahogy Zokni rágja az imádott elefántom, nem tudok rá haragudni. Nem megy. - Oké, nem vagyok valami jó a rejtőzködésben. Ismersz, tudod, hogy nem sok agyam van. – dacolhatnék, hogy nincs igaza, de fölösleges. Mert egyrészt igaza van, másrészt meg még ha nem is lenne, akkor sem ismerné el. Már egész jól haladunk, mármint a vérivással, azt hiszem lassan nem lesz szüksége az állandó nyaggatásomra, és magától is csinálni fogja a dolgát. Nem szeretem amikor önmarcangol, mert megölt valakit, olyankor legszívesebben én magam támasztanám fel azt a szerencsétlent. Aki én is lehetnék akár. Sőt, majdnem voltam is. Talán önvédelemből támogatom ezen a rögös úton, ki tudja. - Itt lakok a lakásodban, de ez nem azt jelenti, hogy elszámolással tartozunk egymásnak, vagy nem? Tudom, hogy más vagy, mint a korodbeliek. – kérlelve nézek rá, nem tudom mi mással tudnám még beleverni abba a vastag koponyájába, hogy őt akarom megvédeni. – Ha visszamennék, mind biztonságban lennétek. Blake és te is. Nem akarom, hogy bajotok essen, értsd már meg. Ez a verbénás dolog csak a kezdet volt. Zack bármire képes. Igen, bármire. Többször is tapasztaltam már. Egyszer, amikor nem az elvárásainak megfelelően viselkedtem a házában a nappali közepén vert meg, néhány bandatag előtt. Azért, hogy lássák: ha valaki nem azt csinálja amit ő mond, tökmindegy, hogy ki ő, azt megbünteti. Nem volt egy leányálom, azután az alkalom után döntöttem el, hogy egyszer elhagyom. Fél évvel később jött el a nap amikor végül meg is tettem. - Hogy érted, hogy szoktatod magad hozzá? És mi az, hogy nem ilyen könnyű eltenni láb alól? Előfordulhat, hogy egyszer végre elmondod nekem rendesen a dolgokat? Vagy most már mindig találgatnom kell? – nem értem mire jó ez a talányosság. Én bízom benne, és abban is, hogy meg tudja védeni magát. De azért azt hiszem azt megsínylené a barátságunk, ha miattam megkínoznák vagy ami még rosszabb, meg is ölik. Fogalmam sincs, hogyan mászok ki ebből az egészből, de azt semmi szín alatt nem akarom, hogy a barátaimat bántsák miattam. Zokni megunta a plüss rágcsálását, és visszatér a konyhába, épp amikor megszólal Dom telefonja. Annyira találó a csengőhangja, hogy sírni tudnék tőle. Miért kellett mindenkinek cserben hagynia, hogy ilyen legyen a végén? Igazán mellette állhatott volna a családja. Persze lehet, hogy ő is épp azért nem enged magához közel senkit, amiért én most az önkéntes visszatérést fontolgatom: így védené azokat, akik fontosak neki. Nem tudhatom mi játszódik le az agyában, talán nem is akarom tudni. Túl sokat látott már, amit nekem nem kellene. Amíg ő telefonál, adok néhány falatnyit a tegnapi maradékból Zokninak, aki lelkesen nyalogatja le az ujjaimról a szószt, amiben a hús ázott. Na igen, ez biztos ízlett neki, én pedig szeretem falatkákkal tömni. Megdörzsölöm a fülét, és megiszom a kávémat is, ami eddig a pulton pihent. - De…?! – csak bambán bámulok Dominic után. Elég nyersen fogalmazott, de körülbelül az igazat mondta ki. Leülök a kutya mellé, és hagyom, hogy a fejét az ölembe hajtva nyúljon el a kövön. Nehéz lenne elmenni innen, itt hagyni őket kettejüket. Persze lehet, hogy hamar túllépnének a dolgon, de nekem azért hiányoznának. És abban is igaza van a vámpírnak, hogy jobbat érdemlek, mint ahogy Chicagoban éltem. A pénz, ékszerek, drága holmik nem jelentenek semmit ahhoz képest amit itt találtam. Biztonságban vagyok, és ez nagyon sokat számít. Egy ideig még maradok, ez biztos. Kivárom, hogy mi lesz ennek a vége, megússza-e mindenki sérülés nélkül, hogy ebbe a városba jöttem.
▲ Szószám: 630 ▲ Zene: je te promets - ▲ Megjegyzés: köszönöm a játékot!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha Szomb. Júl. 05, 2014 10:50 pm
Deirdre & Dominic
Answer me, darling
Nem egyszerű a helyzet. Deirdre és én nagyon különbözőek vagyunk. Én ha olyan helyzetbe kerülök visszabújok az úgy nevezett csigaházamba és elmarok magam mellől mindenkit. Ő pedig vegyes érzelmeket ébreszt bennem, amit nem szeretek, az érzelmeim éve óta teljesen el vannak nyomva, ő meg jön és felforgatja a kis életemet, néha csak úgy berobban a privát szférámba és teljesen kizökkent. Van, hogy csatlakozom hozzá, de van, amikor nem vagyok túl barátságos vele, és előveszem a pokróc természetemet. Különösen mióta úgy érzem, hogy ez valahol nem csak egy barátság. Van valami, amit érzek vele kapcsolatban, és ez zavar. Szóval, megint csak ott vagyok, hogy falakat emelek magam köré, amit csak akkor akarok leengedni, ha arról van szó, hogy az extrákat nézzük ebben a barátságban. - Volt valaha állatod? – Kérdezek vissza, én közöttük nőttem fel, a birtokon lovaktól kezdve volt elég sokféle állatunk, az első kutyáim sokszor aludtak az ágyamban, szóval van velük tapasztalatom és én tudom, hogy vagy te vagy a nagyobb erősebb és következetes vagy, vagy a fejedre nő. Dee kedveskedő módszere nem ér semmit sem, és ez látható abból is, hogy Zokni mennyire nem figyel oda rá, mondjuk nem is hozzá kötődik a kis dög, de akkor is érezhető kinek van tekintélye és kinek nincs. Szóval, ha a kutya megint idebent kezd el jelölgetni, én megint megbüntetem és ennyi, Deenek köszönhetően kanászodott el, a kaja tekintetében is, lopkod a pultról, mert adott neki ott enni, pedig mondtam, hogy a kutyának ott a tálja, abba tegye bele és ne falatozgasson neki. Beszélhetek én ennek a nőnek?! - Az még semmit nem jelent, hol parkolod le a kocsidat, én is megtaláltam a cimborádat. Tudtam azt is, te melyik hotelben vagy, hiába tetted le távolabb a kocsidat és nem kellettek hozzá vámpír képességek. – Ez még akkor volt, amikor ki akartam törölni az emlékezetét rólam, és arról amit vele tettem, hogy kevés híján megöltem szerencsétlent. A dolgok így alakultak, abban az időszakban nem ment a kontroll, most se könnyű, de már egészen jól haladok vele, nem ölöm meg a lányt, és mér nem veszek el sokat, de ha valami felpörget, akkor nehezebben állok le. - Na persze, te itt laksz a lakásomban, elvileg barátok vagyunk, és szerinted tétlenül kellene néznem, hogy visszamész ahhoz a baromhoz? A rabszolgaság idejében születte, de ettől még nem vagyok a híve. – Voltak, de egyiküket sem becsültem le, sőt, sokukat kedveltem, és az egyik lány évekig volt a szeretőm. Nem tudom mi lett vele, miután meghaltam, de emlékeim szerint mikor elmentem a katonaságba, mintha állapotos lett volna, de nem vagyok benne biztos, lehet csak a ruha állása miatt tűnt úgy, fene sem tudja. De mikor hazajöttem, nem volt egy szál új gyerek sem a házban, szóval, valószínűleg nem. Mondjuk, ennyi év távlatából mit számít, hogy ha volt vagy nem volt? - Vámpír vagyok, egy kis adag verbéna nem üt ki, nem lesz tőle bajom, egy ideje már szoktatom magamat hozzá. – A reggeli kávémba szoktam belőle csepegtetni, hogy megszokjam és ne üssön ki, volt pár alkalom, mikor bevetették ellenem. Nem akartam nagydobra verni a dolgot, de most már mind egy. - Nem ismétlem meg magamat. Több kell egy egyszerű halandónál, hogy én meghaljak. – De persze, ha összecsomagol és kerek perec kijelenti, hogy ő akkor most megy, nem fogok az útjába állni, nem vagyok sem az apja, sem a bátyja, de még csak a pasija sem, hogy megakadályozzam ebben, amúgy sem állnék a szabad akarata útjába. Amikor bezártam, az teljesen más volt. De most, még nem áll csomagokkal az ajtóban, addig a magam módján próbálom rávenni a maradásra. Mondanék még neki valamit, de a telefonom csörögni kezd, vagyis inkább a csengőhangom szólal meg, ami épp a Godsmack – I stand alone c száma, kiveszem a zsebemből és elvonulok vele, néhány percig oda vagyok, majd fogom a kulcsaim, a telefont visszarakom a zsebembe. - El kell menne, lehetőleg ne csinálj hülyeséget és maradj a hátsódon Dirdre, egy nő sem érdemli a szolga sorsot, vagy, hogy valaki kénye kedve szerint mutogassa és mellé verje. – Ennyit még mondok neki az ajtóban állva, de többet nem. Én semmi biztosat nem tudok neki ajánlani, kapcsolatfób vagyok, nem lehet családom, nem bírnám elviselni az örökbefogadott porontyot vagy másét, még akkor is ha az övé lenne félig. Szóval, nem vagyok főnyeremény, de még talál magának egy rendes pasit, aki vigyáz rá, és megadja neki amit érdemel, addig szívesen látom itt, és a barátságom is fel tudom neki ajánlani, de most mennem kell.
† music: Echo[/color] † note: Bocs, hogy összecsaptam a végét csak el kell mennem :/ † words: 931
Nem könnyű Dommal együtt élni, és ezt csak az tudhatja, aki már megpróbálta. Bár még csak egy hete vannak itt a cuccaim, azért már párszor voltam vele napokig összezárva, és a legnagyobb jóindulattal is csak "érdekesnek" tudom nevezni azt az időt. A hangulatingásait egy terhes vagy havibajos nő is megirigyelné. És ez nem vicc. Képes pillanatok alatt nevetésből mogorvává válni, beszédesből pokróccá, de ami a legrosszabb: csábítóból uralkodóvá. Olyankor, néha még megijedek tőle. A széllel változik a kedve, és nagyon nehéz követni, lépést tartani vele. Múltkor is, amikor a lovaglást hoztam fel neki, azt hittem örülni fog, és egy pillanatra meg is csillant a szeme, főleg mikor mondtam, hogy Zokni is jöhetne velünk, aztán teljesen magába fordult és aznap már nem szólhattam hozzá. Nehezen viselem ezeket a dolgait, mert én más vagyok, mindig keresem az emberek társaságát, szeretem, ha van kihez szólni. A szótlan durcázás nem nekem lett kitalálva. - Hmm… De ugye nem akarod megint megbüntetni, ha valamit megjelöl magának? - Zokni jelölgetési szokásait illetően, tény, hogy rápisilt az egyik dobozomra. Meglepődtem, amikor a vámpír meg akarta büntetni, szerintem túlságosan is. Naná, hogy nem hagytam neki. Még csak az kéne, egy ártatlan kisállatot bezárni valahová víz meg minden nélkül. Előbb zárnám ki őt a napra anélkül a védő bigyója nélkül, mint hogy hagyjam, hogy a kutya meg legyen büntetve. Aranyos kisállat, nagyon a szívemhez nőtt. Talán túlságosan is, ami azt illeti. Persze, nekem nem fogad szót, magasról tesz rá, hogy mit kérek tőle, ezért is kell mindig ráraknom a pórázt, hogy ne szaladgáljon el amikor elviszem sétálni. De amúgy, jól megvagyunk. Határozottan egyértelműbb a kapcsolatom vele, mint a gazdájával, pedig nagyjából ugyanarról szól mindkét dolog: én adom a kaját, ők meg nagyjából semmit. Én kedveskedek, elviszem sétálni, simogatom… a gazdáját meg már ne is említsem, hogy vele miket csinálok. Tényleg igaz, hogy a kutya olyan mint a gazdája, Zokni is távol tart engem magától, épp úgy mint Dominic. Semmi értelme ennek, hogy ennyire segíteni próbálok neki abban, hogy újra a régi legyen. Akit a képeken láttam. Érthetetlen a harag, ami azonnal eluralja, amint meglátja a telefonom. Tudom, hogy nem féltékenység, annyira már ismerem, hogy tudjam: távol áll tőle ez az érzés. A csuklóm fáj, jobban, mint kellene. Volt már, hogy megszorította, persze akkor sem szándékosan, és egészen más helyzetben. Tényleg néha nem tudja kordában tartani az erejét, de lassacskán megszokom ezt is. Annyi mindent kezdek megszokni mellette, amit nem szeretek, hogy lassan sok is lesz. Szipogva bújok hozzá, pedig most egyáltalán nem erre lenne szükségem. Zack is mindig, miután bántott ölelgetett és dédelgetett, tudhatná, hogy ha ilyesmit csinál akkor azzal rossz emlékeket hoz felszínre. Már mondtam neki. De értem, hogy zavarban van, hiszen nem szándékosan okozott fájdalmat, és hozta rám a frászt. Már-már emberi az, hogy egy öleléssel akar megnyugtatni. A kávé szerintem jobb ötlet, így amikor ad nekem egy kis teret, már nyúlok is a bögrék után. Még jó, hogy nincs rajtam semmi smink, mert ha lett volna, akkor azt most alaposan lesírtam volna. Így viszont, helyes, kipirosodott szemeim, és szipogástól szintén piros orrom van. Hát, nem lehet egy épületes látvány, főleg a félig megszáradt, kócos csigákba állt hajam mellett. Igen, nem magától egyenes. Na és? A hajszárítót és a vasalót is mindig úgy használom, hogy senki ne lássa. Ez az én kis titkom, persze nem nagy titok, de nem örülök ha valaki leleplezi. Persze Dom már látott vizes hajjal, és azt is, hogy milyen ha magától szárad meg. Mint a kisoroszlán sörénye. Elmondom neki amit tudok, illetve amire rájöttem. Végül is, lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam a srác nem velem akart randizni. Ki akarna velem randizni?! Hónapok óta senki nem környékezett meg, csak Dominic, szóval, azt hiszem hivatalosan is trampli vagyok egy kisvárosban. Vagy leprás. Más magyarázat nincs, hogy miért kerülnek el nagyívben a férfiak. - Ühüm. – mormolom, miközben a kávéba szimatolok. Tény, hogy Zack keze van a dologban. – Nem kell csinálnod semmit, már kértelek, hogy ebbe ne avatkozz bele. Épp elég, hogy itt lakhatok, nem akarlak még nagyobb bajba keverni. – csak csóválom a fejem. Az a nyomoronc verbénával ment neki szegénynek. És ha baja esik? Az miattam lett volna. És az nagy baj, nagyon nagy baj! - Nem tudom, hogy mennyire jár közel. Nála nem lehet tudni az ilyesmit. Bár az, hogy mostanában nem küld sms-t, szerintem azt jelenti, hogy hamarosan felbukkan itt. De nem tudja, nem tudhatja, hogy hol lakok. A kocsit is mindig távol parkolom le, épp ezért. – még az elején megbeszéltük, hogy mik a szabályok. Nem tudhatják meg, hogy itt lakok, és erre mindig is figyelek. Szóval, kizárt, hogy tudják hol lakok. A bögrébe kapaszkodok, mert igaza van. Primitív dolog ennyire vágyni arra, hogy a másikat birtokoljuk. Nem egészséges. Na persze, egy ennél jóval enyhébb formája a féltékenységnek és a féltésnek abszolút megengedett és "belefér". Sőt. Talán nem vagyok normális, de én igénylem az ilyesmit, na nem mindig, de egy-két pillantás jól tud esni. Hát, ebben se mostanában volt részem! - Dominic, de igen, megfordult a fejemben. A fenébe is, megtámadtak téged! Verbénát érintettek hozzád csak mert azt hiszik veled vagyok! Ez mind miattam van, és én jobban – egészen belelovalltam magam a nagy magyarázásba, és kevésen múlott, hogy ostobaságot nem mondtam. Szóval, valamivel higgadtabban folytatom egy mély lélegzet után. – Jobban kedvellek annál, hogy miattam sérülj meg. Meg is ölhetnek! És inkább engem bántson, mint téged. Nem kell… nem kell megvédened. – óvatosan kortyolok a kávéból. Hát, így állunk. Fontosabb lett nekem az, hogy Dom biztonságban van, mint hogy énvelem mi van, hogy engem bántanak-e. Nem tudom miért alakultak így a dolgok. Talán ez a hónapok óta tartó barátság az oka, vagy mert befogadott engem, amikor pánikoltam az exem miatt. Ő is megvédett engem, amikor bajban voltam. Az a minimum, hogy nem hagyom, hogy baja essen miattam.
Régen nem ültem már lovon, nem mintha azóta félnék tőlük, erről szó sincsen, csak egyszerűen az életem nem úgy alakult. A lakásba nem tarthatok lovat, a Leighton ház még nincs kész, az istállórészt nem terveztem felújítani, egyedül nem sok kedvem van oda visszaköltözni, túl nagy és kiesik mindenhonnan, ráadásul nem élő ember nevén van így bármelyik agyaras ellenségem beteheti oda a lábát. Elvégre New Orleansban is volt rá precedens, hogy meg akartak öleti. Megszívták, mert nem sikerült nekik, még mindig itt vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek még a világon olyanok, akik be vannak rám rágva. Van aki azért gyűlöl, mert miattam lett vámpír, de nem a vérem által, van aki mert meghúztam a feleségét, lányát, barátnőjét. Vámpír vagyok, 174 éves, na. De más okok is vannak, amik miatt fenik rám más agyarasok a fogaikat. Szóval, az a hát tökéletes célpont, így nem költözök vissza, a lakásnak megvannak a tagadhatatlan előnyei, különösen, hogy most készülök Deirdre nevére íratni, saját magamnak biztosítás, hogy akkor más ide nem jöhet be, aki halott. De a lovakra visszatérve, pár hete említette a lovaglást, de azt rossz időben hozta fel, akkor még erősen borongtam a New Orleansban történtek miatt, így nem reagáltam rá semmit sem, csak elvonultam, azt hiszem a fürdőszobába egy forró fürdőre és elég pokróc voltam vele. Van gyakorlatom abban, hogyan kell úgy megérinteni egy nőt finoman, hogy az már attól szinte elveszítse az eszét, és most a hangulatom is arra a szintre vándorolt, hogy nem barátilag akarom folytatni vele ezt a társalgást, tehát, szándékosa játszom rá a dolgokra. Feltett szándékom, hogy az ágyamba csábítsam bele, képletesen, mert nekem a pult is tökéletesen megtenné, sőt, amilyen mocskos tud lenni a fantáziám, elég sok mindent elképzeltem már itt. közben a téma elevez más irányba, és a névről beszélgetünk ami a derekán van, az érveire már nem mondok semmit, én elmondtam amit gondolok és ő is, erre szerintem felesleges bármit is mondani. Aztán ahogy a kutyám jelölési szokásai kerülnek szóba, az említett állatra sandítok, aki a kanapén terpeszt. na igen, ezzel én is találkoztam, egyszer az egyik csizmám jelölte meg, másszor a lábamat, még mostam a fogam a fürdőben, akkor majdnem belerúgtam, d megálltam, hogy ne legyek vele brutális, és ne haljon bele, de végül csak meglegyintettem, és a fürdőbe zártam be, konkrétan a zuhanyzó ajtót csuktam rá, és reggelig ott hagytam, víz és minden nélkül, így jelölgessen. - Rémlik a dobozod. – Én abban az esetben is szankcionálni akartam, de Dee Zokni védelmére kelt és nem hagyta, hogy megneveljem az én módszereimmel, szóval ráhagytam, de kilátásba helyeztem, hogy ha újra kezdi miatta, akkor a kutyával együtt mehetnek a tetőre vagy kizárom őket az erkélyre. A hangulat kezdene visszaállni a kezdeti, „elakarlakcsábítani” légkörbe, mikor a telefonja csörögni kezd, és felfedezem, hogy annak a pasasnak van kint a képe, akivel volt némi afférom, és nem a jó értelemben. Elszáll az agyam egy pillanat alatt, mert rühellem ha verbénával támadnak nekem. A pasas meg pontosan tudta, mit kell bevetnie, csak nem jött össze neki, időben megneszeltem a tömegnek köszönhetően. Bántom, de nem szándékosan, csak néha elfelejtem, hogy ő csak ember, és bennem több erő van mint egy egyszerű halandóba, de a könnyei észhez térítenek, és bocsánatkérő gesztusként húzom magamhoz. Nem is tudom, hogy engesztelhetném ki másképp, pedig nem rajongok az ilyen módszerekért, de így hirtelen nem jutott más az eszembe, mikor elég alaposan rá is ijesztettem, és a csuklóján ott maradnak majd az ujjaim nyomai. Holnapra biztosan belilul, ami azt jelenti, hogy kissé megzúztam szerencsétlent. Nem volt szándékomban. Nem vagyok egy féltékenykedő típus, ha egy nőt nem tudok megtartani és az más után megy, akkor az az én bajom, és csak annyit jelent nem vagyok elég jó, hogy teljesen magamba bolondítsam. Mellesleg Dee nem a tulajdonom, csak a barátom, van némi extra a kettőnk barátságában, vonzódom is hozzá, de nem vagyunk együtt. Én vámpír vagyok, ő ember, és tudom, hogy neki vannak olyan igényei, amiket én nem tudok kielégíteni. Ő család centrikus lány, szeretne majd gyerekeket, egyszer mesélt erről nekem, mikor ittunk. Én már régen letettem erről, amikor vámpír léttem, még nem akartam családot, nősülni is muszájból kellett volna, ami nem feküdt, de volt rá jelöltem, hogy ne gyűlölködéses házasságom legyen. Mindegy, nem számít, a lényeg, hogy amikorra benőtt a fejem lágya, addigra már felesleges is volt ilyeneken gondolkoznom, vámpír vagyok és nem ember, nem szaporodok a klasszikus módon. Akkor minek sóvárogjak ilyenek után, inkább csak ezt is elnyomtam, mint a többi érzelmemet, ami csak hátráltatna. Közben elveszem a bögréket és kitöltöm bele a kávét is, előállok a magyarázattal is, mi miatt borult el az agyam, és öntötte el a vörös köd. Dee pedig megérti és össze is rakja a mozaikot, amit megoszt velem is. Érdekes. - Értem, szóval, az exed keze van a dolog, de csak addig még le nem tépem és meg nem etetem vele. – Mordom a bögrém felett, egyszer már megígértem a lánynak, hogy megvédem. - Akkor, vegyük sorra, mennyire van közel a pasas vagy távol, te ismered a módszereit, ez még csak egy puhatolózás volt, vagy lehet számítani a megjelenésére is, illetve, ez a kis féreg, tudja hol laksz, vagy csak a boltot ismeri? – Az ajtó nem csak fa, hanem vasalt és elég pöpec rajta a zár, de persze, ez még nem jelenti azt, hogy mindenkit megállítana. De egy embert biztosan. - Értem, primitív dolog. – jegyzem meg, még embernek sem feküdt, mikor az apám ugyan így gondolkodott az anyámmal vagy a szeretőivel kapcsolatosan. – mellesleg remélem, a fejedben nem fordult meg az, hogy visszamenj hozzá, mert akkor bezárlak a fürdőszobába, még észhez nem térsz. – Mondom neki a bögrém felett, mielőtt még belekortyolnék abba.
† music: Echo[/color] † note: Bocs, hogy összecsaptam a végét csak el kell mennem :/ † words: 931
Szeretem, amikor ilyen nyugodt. Mármint, amikor nem növeszt agyarakat, és nem virítanak sötét karikák a szeme alatt, azoktól a végtelenül randa fekete erektől. Ilyenkor jó ránézni, olyan, mint azokon a képeken amiket találtam róla a Leighton házban. Már felvetettem neki, hogy ha régen így szeretett lovagolni, egyszer elmehetnénk, és vihetnénk Zoknit is magunkkal. Nem tudom mi lesz a dologból, de azt hiszem túlságosan is randi szagú neki. Ez van, néha úgy vissza tud húzódni a kis házába mint valami csiga, pedig tudom, hogy élvezné. Azokon a képeken, amiken lovak közelében van, mindig mosolyog. Nem tudom mi tört el benne, de akkor is összeragasztom a darabkákat, ha beledöglök is. Most is, ahogy közelít felém, siklik mint egy macska, lehetetlen ellenállni neki. És, talán nem is akarok. Nem tudom, mennyire egészséges dolog ez, hogy így ragaszkodok hozzá, de hamarosan ez is rendeződni fog, így vagy úgy. Legalább is, remélem. Az érintése, ahogy a hennán simít végig kellemes, de nyilván tudja, hogy milyen hatást vált ki belőlem, pláne úgy, hogy mennyire érzékeny helyen van. - Azt hiszem, igazad van. De Zoknit nagyon szeretem, és a nevét is. Ebből tudom, hogy milyen jó humorod van, ha megerőlteted magad. – a csípőmre teszem a kezem, és az ujjaimmal végigcirógatom a mintát. – Nekem ez jelent valamit, és nem olyan, mint egy billog. Nem érzem annak, mert jó dolgok jutnak róla eszembe. Azt hiszem, állandósítani fogom. Zokni nyilván nem gondolja megjelölésnek, tekintve, hogy ő mindent körbepisil, úgy jelöl területet. – halványan célzok arra, hogy első nap megemelte a lábát az egyik dobozom fölött, és odaívelt a szoba közepére… ez van, hiába szobatiszta, azért vannak ösztönei. A már-már idilli beszélgetést a telefon zizegés szakítja félbe, és egyáltalán nem ilyen reakciót vártam a vámpírtól. Azt hittem, nem vagyok neki fontos, hogy nem érdeklik a dolgaim. Most meg meglát egy pasast a telefonomban, és előjön belőle az állat? Nem értem, miért változik ilyen hirtelen. Azonnal könnybe lábad a szemem, amint megszorítja a csuklóm. Nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól. Ijesztő amit művel, nem akarom, hogy hozzám érjen most. Nem tudom meddig megy majd el, vagy hogy mit csináltam, mitől lett ideges. Faggat, kérdezősködik pedig nem szokott. Egy pszichopata már kijutott nekem, nincs szükségem egy másikra. Lehet, hogy még a végén kiderül, hogy nem is Dominic a kapcsolatfób, hanem én? Nem akarom, hogy megint hozzá legyek láncolva valakihez aki bánt és korlátoz, elzár az élettől. Próbálom eltolni magamtól, épp akkor amikor már amúgy is elengedi a kezem. Rendezem a légzésemet, és az ujjaimmal letörlöm a könnyeket. A fenébe is, tényleg nagyon fáj a karom. Míg ő a pulton támaszkodik, én próbálnék távolodni tőle, de nem lehet, a két keze a két oldalamon szinte fogva tart. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, most félek tőle. Meglep, hogy magához húz, nem jellemző rá az ilyesmi. Először szívem szerint tiltakoznék, de tudom, hogy ez a gesztus, és hogy bocsánatot kér, nagy szó tőle. Szóval nyugton maradok, és csak halkan szipogok, miközben néha még összerándulok a sírástól. - Semmi baj. Nem halt meg senki. – motyogom félve. Hülyeség, persze, hogy baj van. Halálra rémített, ez azért nem teljesen normális dolog a lakótársak közt. Vagy én tévedek? Szerencsére nem csak én ismerem az ő defektjeit, hanem ő is az enyémeket, és tudja, hogy most távolságra van szükségem, míg újra bízni nem tudok benne. A pulton elnyúlok egy papírtörlőért, és kifújom az orrom, amíg ő előáll a magyarázattal. Közben a csuklóm dörzsölgetem, ennek biztos nyoma marad még minimum egy napig. A kávéfőző végzett a dolgával, finom, édeskés kávéillat lengi be a konyhát. A fejem fölé nyúlok, és kiveszek két bögrét a szekrényből, így jelzem neki finoman, hogy remélem nem egyedül akarja meginni az egészet. Csendben vagyok, hallgatom amit mond és bennem már össze is állt a kép. Minden darabka a helyére került. Először is, egyáltalán nem féltékeny. Ami egyrészt jó, másrészt nem. Jól esett volna, ha legalább egy kicsit is érdekelné, hogy mi van velem. Mármint, hogy mással randiztam, azt hittem… szóval reméltem, hogy egy hangyányit féltékeny lesz. Tudhattam volna, hogy nem az a típus. Vagy ha az is lenne, nyilvánvalóan nem pont rám lesz az. Az, hogy mi ennek a jó oldala elég egyértelmű: az exem kórosan féltékeny volt, mindenre és mindenkire, szóval kifejezetten jó, ha a vámpír nem hasonlít rá. Talán, többet nem is fog bántani. - Azt hiszem, én tudom ki ez a pasi. – sóhajtok egy nagyot, aztán összeszedem magam és nekikezdek a magyarázatnak. – Ez most az én hibám, és hidd el, nem akartalak bajba sodorni. Azt hiszem, Zack küldte a nyakamra ezt Dannyt. Bevett szokása az ilyesmi. Hetek óta jár a nyakamra, hogy randit kérjen, aztán mikor tegnap elmentem vele egyfolytában csak Chicagoról faggatott. Hogy ott mi volt, hiányoznak-e a barátaim, meg hogy szeretem-e még a volt barátomat. Totál zizi volt, alig tudtam lerázni. – grimaszolok, és a kezem nyújtom Dom felé. Már eleget különcködtem és elég terem is volt, most már bújnék hozzá. – Szerintem, azért akart bántani téged, mert azt hiszi veled vagyok. Zack elég birtokló természet, ő egyáltalán nem bánná, ha a neve akár a homlokomon virítana. Ha érted mire gondolok. – csalódottan ingatom a fejem. Azt hittem itt nyugtom lesz tőle, de tévedtem. Ennek sosem lesz vége, míg vissza nem megyek hozzá, vagy meg nem hal. Nincs más lehetőség.
Tudom milyen hatást váltok ki belőle ezzel, van benne tapasztalatom, és időm is volt csiszolni ezt a pillantást. A mozgással és minden egyébbel együtt, volt idő, mikor ilyen apróságok jelentették a túlélésemet, mikor ott volt a vadász, vagy a másik boszorkány, Came-t sem mással hódítottam meg és értem el, hogy ne akarjon kapásból felszeletelni az erejével, hanem hallgasson meg és segítsen nekem. Szóval, tudom, hogyan kell úgy nézni a nőkre, hogy a lábaik megremegjenek ettől, és ezt most Dee-n alkalmazom. terveim is vannak vele, mondjuk olyanok, amikhez nem kell ruha. Nagyon is vonzónak tartom, csinosnak, és kívánatosnak is, szóval szívesen cipelem be az ágyamba. A mi barátságunkban vannak extrák is, vér és egy kis kéj is. De nem kell ezen fennakadni, vámpír vagyok ő meg ember, van ez így. Finoman húzom végig az ujjaim a hennán, már tudom mi az, így, hogy megérintettem, a tapintása ás mint egy tetoválásnak, egészen más és az illata sem ugyan olyan, ebben most érzem a növényeket is, ilyen közelről, hogy már nem nyomja el a kávé a bor és a kutya szaga. Érdekes, hogy a kutya nevét és tappancs nyomokat tetetett magára. Én ha tetováltattam volna, nevet sosem varratok, csak valami minta lenne, ami nekem bír jelentéssel és másnak nem biztos, hogy mond bármit is. - Nem, az enyémet biztosan ne, nem vagyok az ilyen megjelöléseknek a híve, olyan mintha meglennél billogozva mint egy ló vagy marha. Ha egyszer is rendes tetoválást rakatsz, ne tettes magadra nevet. – Válaszolom meg neki, mert tényleg nem akarom, hogy a nevem kerüljön valakinek is a bőrére. Nem egy haszonállat, amit meg kellene billogozni, még akkor sem, ha nagy részben a vérét veszem. Akkor sem tekintek rá így, ő a barátom. Nem pedig a tulajdonom, bár a telefon miatt nem éppen úgy viselkedek, mintha csak barát lenne, egyenesen megcáfolom az előbbi gondolataimat, mert kb a tulajdonomként kezelem le, de az az arc ismerős, és tudom, hogy nem sántikál semmi jóban sem, és hát, nem akarom, hogy Dee-nek valami baja legyen, igen önző mivoltom vezérel?! De előbb, még flörtölök vele, éhes vagyok és nem csak a vérére lettem éhes, ahogy itt ül velem szemben bugyiban és pólóban, igazán vonzón fest így, és én pedig éppen megkívántam őt, az érintéseket még mindig nehezen kezelem bizonyos helyzetekben, de egy ponton átlendülök felettük és már nem zavarnak. Dee pedig egészen jól elkezdett kiismerni, mikor nem kell hozzám nyúlni és mikor van az, hogy meg lehet csak úgy érinteni. Hát igen, vannak ilye defektjeim. De nem számít, én elvagyok vele, ő meg már boldogul velem, nekem jó így. Elkapom a kezét, elveszem tőle a telefont és nem is veszem észre, hogy jobban rászorítottam a kezére, mint kellene, vámpír vagyok és néha elszalad velem a ló, most is ez történt meg és csak amikor megérzem a félelme illatát és a könnyeit akkor kapcsolok, hogy túl erős voltam vele szemben, pontosabban a szorításom,í gy elengedem, a telefont lerakom mellé és két tenyeremen támaszkodok meg, majd lehajtom a fejem és fújok egyet, hogy utána felnézzek és belenézzek a szemeibe. Majd felegyenesedek és magamhoz húzom, egy vámpír nem bántja a barátját nem igaz? Megsimogatom a haját. - Sajnálom, nem akartalak bántani. – Na, ezt lehet felírni a naptárba piros betűkkel! Elengedem őt és hagyok neki egy kis teret, mielőtt megválaszolnám, komolyabban, hogy mi is a bajom. - Az a fickó, pár napja nekem jött egy bárban. A kezében verbéna volt, nem tudom, honnan tudott rólam, vagy mit akart, csak a növényt éreztem meg a bőrömön, utána felkentem a falra és eltörtem a csuklóját, de nem volt időm vele foglalkozni, kihívták a zsarukat, ott kellett hagynom a pasast. Különösen, hogy az egyik vámpír gyűlölő rendőr jött ki és nem tudja, hogy mi vagyok, nem akartam felhívni a figyelmet magamra. A fickó, rohadtul nem tetszik nekem, valószínű, hogy tudta mi vagyok, ha már célirányosa, nekem nyomta azt a rohadt növényt. – magyarázom el neki, hogy miért kaptam fel ennyire a vizet, a fickó nyilván pályázik rám, lehetséges, hogy vadász, és a New Orleans-i ügyemmel összefügg? Ott volt egy kis probléma amit később igyekeztem elsimítani, de lehetséges, hogy nem sikerült, mindent tökéletesen megoldanom? Fene sem tudja, nem látok bele a vadászok szervezetébe. Ha egyáltalán van nekik olyan. Mindenesetre a pasi tudott valamit, amit azért nem verünk nagy dobra, sem mi sem mások, mivel tömeghisztériát váltanánk ki és az a vadászoknak sem tenne jót. Vámpírregények és a többi, mint ahogy tudjuk, lenne elég rajongó és fanatikus is, akik gondot okoznának nekik. Hagyok neki mozgásteret mivel tényleg nem akarom bántani és sajnálom is, hogy úgy ráijesztettem, látom a félelmet még az arcán és ott vannak a könnyek is, amik még nem száradtak fel, ezek szerint vagy nagyon megszorítottam a kezét, vagy megijedt ennyire. Egyik opció sem igazán jó, de ez van, nem tudom visszafordítani és meg nem történtté tenni.
† music: Echo[/color] † note: Bocs, hogy összecsaptam a végét csak el kell mennem :/ † words: 794
Nagyot nyelek, ahogy közelít felém. Régebben, míg nem ismertem, az ilyen pillantásoktól libabőrös lett a karom. Mint ahogy most is, de egészen más okból kifolyólag. Hogy csinálja? Hogy a fészkes fenébe tud egyetlen kóbor pillantásával ilyen hatást elérni, hogy a gyomrom összemenjen egy homokszem méretére, és a lábaim megremegjenek. Még az a szerencse, hogy a pulton ülök, különben látszana is, hogy a piskótáim nehezen bánnak el az amúgy kis súlyommal. Mindig ez van, amint így néz rám, vagy megérint, az agyam bezárom egy trezorba, hogy ne zavarjon, és csinálom a hülyeségeimet. Ez a halovány mosoly, ami az arcán ül, a farkasok vigyora, közvetlenül azelőtt, hogy az orruk előtt reszkető nyuszi gerincét ketté harapnák. De komolyan. Bűnbánón sütöm le a tekintetem, mert tudom, hogy én kezdtem ezt a játékot, de nem fair, hogy ő sokkal durvább hatással van rám, mint fordítva. Megélem még azt a napot, hogy az agyammal is gondolkodok majd?! Leküzdöm a vágyat, hogy a hajába túrjak mindkét kezemmel, amikor a hennán simít végig. A fenébe is, túl rég nem jártam már az ágyában, és ha már itt tartunk máséban sem. Az, hogy viszonylag rendszeresen, és relatíve sűrűn összefekszünk, jár egy olyan mellékhatással, hogy felborul a hormon háztartásom, ha a szokott időben nem kapok egy kis endorfint, és nem izzasztanak meg alaposan. És mivel jelenleg nincs más az életemben, csak ez az elcseszett barátság, hát néha elég zizi tudok lenni ha dühöngnek a hormonjaim. - Mégis, kinek a nevét tetetném magamra, talán a tiéd? – mormolom magam elé, alaposan elvörösödök, és kerülöm a tekintetét. Nem szeretem, ha így néz a szemembe, ennyire a vesémbe lát. Pislogok egy hosszabbat, mert valahogy rendeznem kell magamban egy bizonyos dolgot, egy potenciális problémát. Napok óta motoszkál bennem ez az érzés, és egyre inkább aggasztóvá kezd válni a helyzet. Lehet, hogy veszély ide vagy oda, de el kell mennem innen, mert szükségem lenne távolságra tőle ahhoz, hogy ne zavarjon össze még jobban. Nem hozzám való és kész, ezzel győzködöm magam amióta csak megismertem. Talán tegnap este is ezért nem éreztem jól magam azzal a sráccal, miatta vagy magam miatt, meg emiatt az egész elcseszett barátság miatt. Nekem több kell, vagy kevesebb, de ez a barátság extrákkal sosem volt az én pályám, és nem is elégszek meg vele. Márpedig, ha így állunk, hamarosan szednem kell innen a sátorfámat. Hirtelen idegesíteni kezd, hogy ennyire a nyakamra jött, a lábam a farmerjához és a pólójához ér, én meg egyre feszültebb leszek. Tudom, hogy nehezen kezeli az érintéseket, főleg ha barátságos szándékúak, ezért az arca felé nyúlok, és ujjaim hegyével végigsimítok rajta. Hűvös a bőre, nem szeretem amikor ilyen. Kurta válasza elég ahhoz, hogy tudjam, éhes, de nem firtatom a dolgot. Elhúzza tőlem a fejét, de arrébb nem megy, szóval a tervem tekinthetjük félsikernek. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem butulnék meg valahányszor csak hozzám ér! Grimaszra húznám a szám, amikor megcsörren a telefonom. Néhány másodpercig csak nézem a készüléket, és felfogom, hogy a tegnapi randim hív, aztán a kezembe veszem. De rögtön el is veszi tőlem a vámpír, nem tudom mit gondol, vagy mi van vele, hogy csak így kikapja a kezemből. - Mi a fenét csinálsz?! – szólok rá félhangosan, amikor a telefonomban matat. Mégis hogy képzeli?! Nem is leplezem a dühömet, megpróbálom elvenni tőle, de esélytelen a dolog. Tudom, hogy nem kellene csesztetnem, főleg mikor így elsötétül a tekintete, és kiül valami megfoghatatlan düh az arcára, de ami sok az az sok, nem kotorászhat csak úgy más telefonjában, semmi joga hozzá. - Mi közöd neked ahhoz hogy honnan ismerem?! Fejezd ezt be, hallod? – még mindig nem fogom fel, hogy mennyire dühös rám, és azt sem értem, hogy miért. Mikor elkapja a csuklóm, rendesen megijedek, mert bár biztos vagyok benne, hogy nem akarta, mégis fájdalmat okoz. Nem tetszik, hogy ilyen közel húzott magához, legutóbb akkor viselkedett így mikor majdnem megölt, és ettől teljesen pánikba esek. Nem tehetek róla, az együtt eltöltött idő teljesen semmissé válik, és csak a vegytiszta félelem marad. A szemeim megtelnek könnyekkel, és felnyögök, nagyon fáj a csuklóm. Nyilván nem számolt a vámpírerejével amikor dühében megragadott, én meg nem vagyok olyan erős, hogy ne érezzem meg az ilyesmit. - Tegnap randiztam vele… - hüppögöm, mert még mindig meg vagyok rémülve, az utóbbi hónapokban nem ezt a férfit ismertem meg, mintha teljesen más lenne. Nem értem miért, csak azt tudom, hogy minél távolabb akarok kerülni tőle, a lehető leggyorsabban. – Eressz el, kérlek. – hatalmas, könnyben úszó szemekkel nézek rá, és szabad kezemmel próbálom a vállánál eltolni minél távolabb. – Nem mondtam neki semmit, nem történt semmi! – feladom, végülis, megmozdítani sem tudom még minden erőmet latba vetve sem, nem hogy félkézzel. Szipogok párat, és letörlöm az arcom, próbálok úrrá lenni a félelmemen. Túl messzire ment, előhozta a régi emlékeket, és félek tőle. Mert egyrészt ő is egyszer már csaknem kinyírt, másrészt pedig, a múltban a volt barátom gyakran bántott. Nem hiszem, hogy újra meg tudná tenni, hogy megpróbálna megint megölni, de fogalmam sincs, hogy mi baja van, hogy én mit tettem, így azt sem tudom, hogy meddig menne el. - Mi ez az egész? Miért rám vagy dühös? – a hangom csak suttogás, többre nem futja momentán. Ha továbbra is ilyen lesz, akkor valószínűleg engem a mentő visz majd el, mert kiugrik a szívem a helyéről, úgy kalapál.
- Aham… - csak ennyivel kommentálom, mikor azzal jön, hogy nem röhögünk a másik nyomorán. Az elefánt elől könnyedén hajoltam el, nem kellett hozzá vámpír képesség vagy sebesség sem, ez nem folyó volt és nem is egy nagy sebességű tárgy, csak egy plüss állat, amit Zokni birtokba is vett és boldogan rongyolt el vele a kanapé irányába. Arra az állatra már nem kellene Dee-nek számítani, azt már megszerezte magának a kutyám és már úszik is a nyálában. Így mondtam le én is egy zöld pulóveremről, mert nem tettem elég magasra, a kis nyomorult meg elvitte és az óta is rajta alszik, ha épp arra van gusztusa. A kávéfőző elég termetes, mivel nagy tételben iszom, ezért olyat vettem magamnak, amiben elég nagy adagot lehet lefőzni, így ha a lakótársam kér, neki is fog jutni belőle, nem vagyok olyan nagyon smucig, így ha jelezi, akkor ő is fog belőle kapni, de ha nem kapálózik, kiöntöm magamnak mind. Kell a vérkeringésemnek ez a cucc. Plusz, felmelegít és szeretem is, és amúgy is kicsit elnyomja az éhségemet, a zacskósból még nem ettem meg az adagomat, valahogy nem füllött a fogam a hideg vérre. De muszáj lesz innom abból is, viszont előbb megiszom a kávémat, legalább is eddig így terveztem el. Szándékosa sosem bántanám őt, de ettől még ragadozó vagyok és van egy egészséges libidóm is, ő meg nő és vonzó is, és szőke, nekem meg a szőkék a zsánereim, szóval, persze, hogy elindultam felé, egy olyan mosollyal a képemen amit ragadozóvigyornak is lehetne nevezni, de tényleg nem fogom bántani, viszont, ha így incselkedik velem, akkor viselje csak a következményeit is ennek. Félrefordítom a fejemet, ahogy szorosan előtte állok meg és az ujjaim húzom végig finoman a mintán amit a bőrén visel, nem sebes nem érzek vérszagot, csak valami mást, tehát nem igazi tetoválás. - Más a szeretője nevét varratja magára, valami idióta mintával… - ugratom, ahogy elveszem a kezem a mintáról, és a tekintetem az övébe fúrom bele. Hagyom, hogy megérintsen, finoman és óvatosa rezsi ezt, nem is tudom, néha olyan mintha félne attól, hogy eltűnök vagy tudom is én, ennyire finom érintésekhez nem vagyok hozzászokva, és még vele se nagyon tudom mit kezdjek ilyenkor. Az elején ezzel összezavart, de most már csak állom. Szorosan mellette állok, hogy a pólóm és a farmerem anyagához ér a lábának a bőre, innen nézek bele a szemeibe. - Tegnap. – Válaszolom meg és elhúzom az arcom a kezétől, észrevettem az ereket a csuklójában, finom az illata én pedig kezdek éhes lenni, de nem akarom megint őt harapni meg, a héten már ettem belőle, és a véremet mindig is nehezen fogadta el, nincs hangulatom vitatkozni vele, hogy igyon belőle, hogy jobban legyen. De legalább már egészen jól haladok az önkontrollal, már nem ülnek ki erre a vámpír vonásaim, sőt, már azt is egész jól viselem ha megvágja magát, bár ha közvetlenül mellette vagyok, akkor még nem tudom uralni a vonásaimat. Még mondanék neki valamit, mikor a telefonja megszólal, és oda pillantok, majd elsötétül a tekintetem, és elveszem tőle a készüléket, a hívást kinyomom, és pofátlanul turkálni kezdek a telefonban, a kép után kutatva. - Honnan ismered ezt a fickót?! Mióta van meg a száma? – Morgok, utána ahogy megvan a kép és száz, hogy az akire gondolok a készüléket a pultra ejtem, és Dee-t kapom el a csuklóját és magamhoz húzom, hogy a combjai közé állhassak be, ha még mindig a pulton van. - Megmondtad, neki hol laksz? – Faggatom tovább és eléggé ingerült is vagyok, mivel a fickóval volt némi afférom, és nem teljesen komplett a pasas. Bűzlik körülötte valami, de még nem kaptam meg róla minden infót, túl sokan voltak körülöttünk, mikor nekem jött, felkentem a falra, de nem akartam a zsarukat is a nyakamba, a városban nem tudni ki szed verbénát és ki nem. Így inkább csak leléptem. A fickó követett a bárba ahol összeakaszkodtunk, de kifelé már taxiba vágta magát, így nem mentem utána. Viszont, elkezdtem kérdezősködni, de egyelőre még nincs elegendő információm.
† music: Echo[/color] † note: Bocs, hogy összecsaptam a végét csak el kell mennem :/ † words: 656
Jó dolog, sőt megnyugtató rendet rakni a szobámban. Mint egy rendezett sziget az amúgy teljesen káosz lakásban. Jó, elismerem, nem pont így terveztem az itt lakást, azt gondoltam lesz majd időm és energiám rendet vágni Dom után. Na, hát tévedtem. A boltban annyi volt a meló, hogy még a beígért bárány vacsorát sem tudtam megcsinálni, kész csoda, hogy tegnap eljutottam végre kávézni azzal a pasival, aki két hete le se szállt már rólam. Nem tett rám valami nagy benyomást, de ez van, senki sem tökéletes. Talán túl válogatós vagyok, de lehet csak elszoktam már az ilyesmitől, a randizástól és az üres bájcsevegéstől. Mivel nem szeretem a rendetlenségnek ezt a fokozatát, azt hiszem holnap beiktatok egy takarítós-rendrakós napot, aztán ha mindketten itthon leszünk, a bárányt is megfőzöm amit ígértem. Őrület, hogy mindenhol ruhák vannak szétszórva, jó néhány mosást is kell majd elindítanom, meg aztán a vasalás is rám vár majd. Van egyáltalán ebben a lakásban vasaló és porszívó, meg egyéb ilyen csodaszerek? Zoknival sétálni mindig öröm. Mivel már elég termetes, ezért normál tempóban lehet haladni vele, nem kell toporogni mint valami százéves vénemberrel. A fehér szőre pedig vonzza a tekintetet, és bevallom néha azt füllentem, hogy vakvezető kutyának tanítom be, így bevihetem magammal a boltokba is. Nem szeretem odakint hagyni, nem mintha nem tudná magát megvédeni, de azért jobb a békesség. Nem díjaznám, ha valaki meglovasítaná. Valószínűleg a gazdája sem dicsérne meg érte.
A kutyával folytatott harc a plüssömért sokkal komolyabb, mint amilyennek tűnik. Mivel ő örül a frissen szerzett zsákmánynak, én meg nem szívesen hagynám veszni az elefántom, patt helyzet alakult ki. Zokni tökéletes ritmusban engedte el a plüsst ahhoz, hogy formás hátsómra huppanjak, igazán nem volt szép tőle. Meg a gazdájától sem, hogy nem szólt rá, hanem az ajtóból élvezte a műsort. Valahogy felkászálódok, de még mindig a sajgó fenekem dörzsölgetem, még csak az kéne, hogy kék-zöld-lila legyek az eb miatt. - Azért ne, mert nem röhögünk a másik nyomorán. – az elefánt repül felé, de persze, hogy elhajol. Mindig elfelejtem, hogy ha a vámpírerejét is használja egy gyorsvonatot is leelőzhet, meddig tart egy nyomorult kis állatka elől elhajolni? Persze nem dobok valami erősen, és nem is igazán pontosan, így azt hiszem még ezt se kell használnia ahhoz, hogy még hülyébben érezzem magam. Zokni megszerzi az elefántot, és lelkesen masíroz el vele. Máskor mosolyognék a jeleneten, most azonban csak egy merengő sóhajra futja. Ez van, azt hiszem bele kell törődnöm, hogy szegényebb lettem egy hálótárssal.
Kezd aggasztani a pult állapota, szóval nem habozok, és amilyen gyorsan csak lehet, a szivaccsal letörölgetem. Mikor végzek, fejem oldalra biccentve nézem ahogy kávét csinál magának. Szeretem nézni, ahogy mozog, és hétköznapi dolgokat csinál. De tényleg, azt hiszem egy olyan kaliberű valaki, mint ő már viszonylag kevés normális dologban járatos, szóval külön öröm figyelni, ahogy az őrölt kávét adagolja. Ráadásul, tudom, hogy hamarosan betölti a lakást a forró fekete illata, és azt hiszem rám is rám fér majd egy adaggal, tekintve a tetemes bormennyiséget ami bennem van. Józanság, nem ártana ha néha jellemzőm lenne. Csak a szemem forgatom a megjegyzésére, amivel a pólómat méltatja. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem érezte úgy, hogy az ilyen gyerekes dolgoktól visszarepül a gondtalan gyermekkorba. Hirtelen ötlettől vezérelve tűröm fel a pólóm, és csomózom meg mell alatt. Nem szokásom fölöslegesen provokálni őt, mert annak ellenére, hogy néha összefekszünk, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy nonstop flörtöljek vele. Sőt, azt hiszem, egyáltalán nem szoktam. Lehet, hogy berozsdáltam már, és alapvetően nem mozgatok meg benne semmit, de ez nem különösebben zavar. Nem tartozunk össze, szóval nem kell tetszenem neki a nap huszonnégy órájában, néha igenis elengedhetem magam, és felvehetek ilyen ormótlan, rajzfilmes pólókat is és kész. Halványan elmosolyodok, ahogy közelít felém, tudom, hogy nem fog bántani. Már bízom benne, tudom, hogy nincs mitől tartanom még akkor sem, ha igazi ragadozó módján néz rám. Csak nézem, ahogy néhány makacs tincs elszabadul a hajából, és valahogy ellenállok a kísértésnek, hogy beletúrjak az ujjaimmal. Nem tudom, észrevette-e a hennám, vagy ha igen egyáltalán szóváteszi-e. Apró gesztus volt, leginkább a kutya felé, szeretném ha a ragaszkodásomnak iránta valami nyoma is lenne. Két tenyerem a pultra rakom, és egy apró ugrás után már fent is vagyok a pulton. Jobb lábam átdobom a bal térdem fölött, így valamennyivel kényelmesebb. Kinyúlok felé, és ha elég közel van, akkor megérintem az arcát az ujjaim hegyével, csak finoman, mintha egy pillangó szárnya érintené. - Sápadtnak tűnsz, és szerintem a kávé ezen már nem segít. Mikor ettél utoljára? – tekintetem szokatlanul komoly, mert nem szoktam kérdőre vonni szinte soha. De ha az evésről van szó igyekszem óvatos lenni, mert ha túlságosan kiéhezteti magát, engem is bajba sodor, túl sok vérem veszi el mikor adok neki belőle, és kész is a baj. Az meg kinek hiányzik? Oldalra pillantok, Zoknit keresem, aki még mindig a kanapén trónol, és diadalmasan csócsálja az elefántot. Mosolyt csal az arcomra, szeretem a szőrmókot, még ha néha nehezen is mutatom ki. A telefonom zizegése megakaszt a társalgásban, a pulton hevert mostanáig, de most hívásom van, és ott díszeleg a kijelzőn egy fénykép, és a Nick Dawson felirat. A tegnapi randim, akiről még nem számoltam be a lakótársamnak. Tétován nyúlok a telefonért, ami még mindig rezeg, és halkan duruzsolja a Rolling Stones Paint it black című számát. Erőszakos egy ürge, nem mondom, tutira addig fog csörgetni míg szét nem kapcsol a rendszer.
Zokni nem kis dög lett, amilyen kis nyomorult volt még decemberben, amikor megtaláltam egy doboz alatt, ahhoz képest egészen formás kutya lett belőle. Többen megnézik lassan mint engem. Mondjuk nem csodálom, vonzza a tekintetet, pompás állat, fehér vastag bunda, csupa izom és ín. Jó kondiban van tartva, különösen, hogy a hatalmas sétáink még mindig megvannak, és egyre messzebb és nagyobb távokra lehet vele menni, én pedig szeretek baktatni a városban felfedezni mi voltozott meg és hogyan, megnézni a régi házunkat, vagy azokét, akiket ismertem. A kutya pedig ezeket már teljesen jól veszi, decemberben még volt olyan, amikor fel kellett vennem és kézben vinni, mert nem bírta tovább a vézna kis lábain. Plusz ahogy elnézem, Deirdret is megigézte a kis nyomorult, reggel együtt mennek sétálni, még én vagy alszom, vagy itthon sem vagyok.
Attól, hogy Deirdre napok óta itt lakik nem lettem rendezettebb, ugyan olyan rendetlen vagyok mint eddig, csak annyi változott, hogy most nagyobb a kupi, mert Zokni már akkora, hogy hiába dobok le valamit a zongora tetejére, ha nem a közepén landol, akkor a kutya le tudja onnan szedni, így viszi oda ahova csak szeretné. Mondjuk, nekem a póráz sem szerves tartozék, én mindig anélkül megyek a kutyával sétálni, nincs rá szükségem, ha el is megy mellőlem hamar visszajön, talán fél, hogy ha nem jönne vissza ott hagynám és megint magára maradna, fogalmam sincsen vagy ez csak a hűsége, tudja a fene! De a lényeg a lényeg, hogy nem használom azt a vackot, így nem is zavar, ha nincs meg vagy arrébb dobom, mert útban van. Gardrób. Nem kicsi az enyém, de amint a példa is mutatja, nem nagyon használom ki, minden szanaszét van a lakásban, nem szeretek rendet tenni és ahhoz vagyok szokva, hogy van aki megcsinálja ezt helyettem. mindig voltak körülöttem, akik megcsinálták az ilyen dolgokat, de mióta teljesen egyedül vagyok, vagyis csak a kutya van velem és beköltöztem ide, azóta nincs aki takarítson utánam. Mosni is csak akkor mosok, ha már nincs mit felvennem. Addig turkálok a cuccaim között. Bár most lakbér helyett Deirdre bevállalhatja a takarítást és a rendrakást, lehet felpedzegetem majd neki a dolgot.
Csendesen közlekedek, nem nagyon csapok zajt és most még a csizmám sem viselem, aminek a sarka kopogna a kövön, már korábban lerúgtam azt és már csak zokniban állok az ajtóban és onnan figyelem az attrakciót, ahogy Dee seggreül és Zokni diadalittasan pattog tovább. A kutyám kifejezetten élvezi ezt az egész helyzetet, ő most játszani akar és Deirdre erre teljesen tökéletes a számára, én most úgy is csak arrébb dobnám valamelyik vackát, nem vagyok abban a nagy kutyával játszadozós hangulatomban. de ettől még viccesnek tartom amit művelnek és ki is nevetem a lányt, ritka dolog, hogy így röhögjek, mint ahogyan most is, mosolyogni se nagyon szokásom, bár Dee feltett szándéka kirángatni ebből az egészből. Különösen, mióta talált néhány képet rólam és a családomról a régi Leighton házban, ahol még van, olyan ahol vigyorgok. Öltönyben, vagy lovon, vagy az egyik kedvenc lovam mellett állva. Régen volt már, nem is fontos. Rendezem a vonásaimat, de a szám sarkában még ott van egy kis mosoly, és még a szemeimben is benne van, hogy alig fél perce még nagyban röhögtem, az elefánt pedig felém repül ami elől elhajolok, derékból oldalra, és nem sietem el a dolgot, így is van időm kikerülni a kis rózsaszín állatot, ami mögöttem koppan a konyhabútoron, hogy egy kicsivel később Zokni kotorjon oda, kapja a szájába, és farka felvágva, elpattogjon vele. Dee előtt áll meg rázza a kis plüsst és morog is mellé. Erre az egészre már megint csak vigyorgok és próbálok nem röhögni, de a derű azért ott van a képemen, meglágyítva a vonásaimat. - Miért is ne? – Kérdezek vissza, ahogy a lányra emelem a tekintetem a kutyámról, aki arrébb szökdécsel és elindul a kanapé irányába, amire fel is ugrik, én csak visszaállok egyenesbe, és neki támasztom a csípőm a konyhapultnak, hogy onnan nézzem tovább a jelenetet. Kell egy kávé, így egy kis idő után ellököm magam onnan és a szekrényt nyitom ki, ahol a kávés doboz van. Még én a kávénak kezdek neki, ő addig a mosogatószivacsot veszi kézbe. Felrakom a kávét, és utána a pultnak támaszkodom megint, hogy szemügyre vehessem alaposabban. Teszek egy megjegyzést a pólójára amit visel, amire a reakciója szemrevaló. Villannak is egyet a szemeim, és ellököm magam a pulttól, hogy lassú léptekkel elinduljak felé, kezeim a mellkasom előtt vannak keresztbe fonva, kissé leszegem a fejem, és előre bukó tincseim alól figyelem a mozdulatait. Ha ő így játszik, akkor nekem miért is kellene jófiúnak maradnom?
† music: Echo[/color] † note: Bocs, hogy összecsaptam a végét csak el kell mennem :/ † words: 749
Jó érzés hazaérni, még ha csak ideiglenes is az otthonom itt Dominic lakásában. Felajánlotta, hogy itt lehetek egy ideig, de nyilván nem úgy értette, hogy míg világ a világ. Ideje lenne lakást keresnem, egy saját kis kuckót, de nem igazán akaródzik. Az elmúlt hónapban több tucatnyit megnéztem már, és egyik siralmasabb volt a másiknál. Kicsi, sötét lyukak, bűzlő lépcsőházakban. Pedig azt hittem, ez egy rendes kisváros, nincsenek ilyen lelakott helyek, de elég az épületek homlokzata mögé kukkantani, és máris kitör a frász. Jobbra pedig sajnos nincs pénzem, míg a bolt nem kezd el nyereséget termelni, ez van. Meg aztán, még emlékszem milyen sietős volt a költözés, egy este alatt hordtuk át a motyót a tragacsommal. Elég rozoga egy csotrogány, egy régi kis sedan, de két fordulóval minden holmim bekerült a vendégszobába. Az egész szerintem azért lett fontos Dom számára, mert felütötte a fejét a problémám, Zack személyében. Biztonságban érzem itt magam, nála jó helyen vagyok, azt hiszem ebben az érzésben a cseperedő Zokni is csak megerősít. Már nagyobb feje van mint nekem, és ez még korántsem kifejlett állapot, nagyobb is lesz jócskán. De gyönyörű állat, szeretek vele sétálni, általában reggel elviszem, veszek a pékségben kaját meg kávét, viszek belőle a vámpírnak is. Sokan megnézik és megdicsérik az állatot, tényleg pofás jószág.
Egészen megszoktam már, hogy itt lakok, szóval hazaérni mindig öröm. Megtaláltam a cédulát is, és fürdés előtt még leszaladtam a tappancsossal sétálni egy rövidet, hogy elvégezze a dolgát. A pórázt persze megint kereshettem, mert ez a jóképességű vámpír feketelyukat csinált az amúgy hófehér nappaliból: egyetlen árva cuccot se találok benne már napok óta. Hogy képes valaki ennyire rendetlen lenni?! Ha akarná se tudná jobban eldugni a dolgokat mint így, hogy csak ledobja valahová. A rövid séta után jól esett a fürdő, és az a két pohár bor is, amit fürdés és pakolás közben fogyasztok el. Szeretem a vöröset, főleg a száraz vöröset, valahogy mindig átmelegít. Imádom az óriási gardróbot, tényleg nem láttam még hasonlót sem. Mondjuk, mikor megláttam a lakótársam másfélszer ekkora "ruhásszekrényét" kuncogtam egy jót, annyira szellős és nagy, hogy szerintem még keringőzni is lehetne benne. A ruháim mindig is kedvencek voltak, így nem meglepő, hogy most is azokat pakolom ki először. Fura, azt hittem több van, de meglepően kevésnek tűnik ebben a hodály gardróbban. Előveszek egy dobozt, de csak kinyitom, mert kifogyott a pohárból a bor, és sürgősen pótolni kéne. Szomjasan mégse lehet pakolászni.
Nem is értem, hogy történt, egyszer csak Zokni kocogott be a nappaliba a kedvendemmel, Timothy-val, az elefánttal a szájában. Nem tehetek róla, de megdöbbenésemben kiköptem a számból a bort, majd takaríthatom össze, mielőtt foltot hagyna bármin is. De előbb az elefántot kell megszereznem Zoknitól, ami sokkal összetettebb feladat mint amilyennek hangzik. Kergetem keresztül a fél lakáson, és sajnos fürge jószág, csak a konyhában érem utol, hogy aztán valahogy kicsavarjam a szájából a plüssöm. Sosem voltam túl stabil, nem meglepő, hogy fenékre pottyanok az akció után. A meglepő inkább az, hogy Dom áll az ajtóban és vigyorog. Mégis mikor ért haza?! Igazán csaphatna valami zajt, és akkor nem csinálok magamból hülyét előtte… Nem tudom mi jár a fejében, de azt hiszem komplett idiótának néz a kis akcióm miatt, és ebben az érzésben megerősít az is, hogy előbb diszkréten kuncog, majd feladja, és hangosan kinevet. Gonosz, gonosz, gonosz. Kedvem volna megdobálni valamivel, és miután Zokni is támadásba lendül ismét, úgy döntök Timothy jó szolgálatot tesz azzal, ha ezúttal a "repülő elefánt" szerepkört ölti magára. Nem fejre célzok, az elől úgyis elhajol, meg aztán elég béna is vagyok ahhoz, hogy ne találjam el, így testre megyek, becélzom a hasát és a plüss már útra is kelt. Utána persze megszerzi magának a négylábú, és elszökdécsel vele a nappali felé. Hát, így ért véget Tim, a kalapos elefánt története, azt hiszem Zokni már magáévá tette, és nincs az a mosógép ami kiszedné belőle a tetemes mennyiségű kutyanyálat. Hm. Végül is, felfoghatom úgy is a dolgot, hogy adtam neki egy játékot. - Ne nevess már! – feltápászkodok a padlóról, és megint megdörzsölöm a fenekem. – Au… - motyogom magam elé, miközben már rendesen lángol az arcom. Érzem, hogy újra nevetni fog, de tulajdonképpen annyira nem bánom. Jó, persze az zavar, hogy rajtam röhög, de ettől függetlenül imádom mikor ilyen felszabadult és boldog, az arca ezer ráncba szalad a jókedvtől. Bánom is én, nevessen ki, csak hadd nézzem közben, mert annyira dögös mikor ilyen… normális. A mosogatóról elveszem a szivacsot, és gyorsan letörlöm a pultot, majd a másik kezemben lévő papírtörlővel szárazra törölgetem néhány mozdulattal. A vörösbor-incidensnek nyoma sincs, kívülről, mert bennem azért még dolgozik az a pár pohár. Messziről célzok a szivaccsal, és pont beletalálok vele a mosogatóba, hiába, néha nekem is sikerülhet valami. Megjegyzése a pólómra váratlanul ér, egy pillanatra lehajtom a fejem, hogy elrejtsem mennyire elpirultam. Az egész arcom lángol, de jobb lesz megszoknom, hogy csípős nyelve van, már ha a dicséreteket osztogatja. Hanyagul rántok egyet a vállamon, mert nincs abban semmi különös, ha valaki kényelmes göncben szeret aludni. - Ha nem tetszik, levehetem. – oldalra biccentem a fejem még a nyelvem is kiöltöm, így nézek rá a pult túlsó oldaláról. Innen nagy a szám, de ez csak azért van, mert ha karnyújtásnyi közelségbe kerül, valahogy eldobom az agyam egy távoli sarokba. Ezt már megfigyeltem, ilyen hatással van rám, hogy úgy mondjam pöccre indulok tőle, a gyomrom összerándul és tagadhatatlanul elkezdek bizseregni érte. Szóval addig jó míg az a pult kettőnk közt van, addig legalább kvázi normálisan funkcionál az agyam. A póló alját a kezembe veszem, és kicsit gyűrögetem, aztán lassan elkezdem felfelé húzni, miközben az arcát nézem, majd egy ponton megállok. Szorosan fogom a pólót, és egy csomóba gyűröm, így valamivel mell alatt rögzítem magamon, villantva ezzel Domnak a hasam, és vele együtt egy meglepetést is, amit már egy ideje meg akartam neki mutatni: a beköltözésem másnapján elmentem, és a csípőmre egy apró mancsnyomot tetettem. Csak henna, de jófajta, így még teljes szépségében virít rajtam, a "Zokni" szó cirádás betűivel együtt.
Deirdre a napokban beköltözött hozzám, még aznap este elkezdtük elhozni a holmiját a hotelből mikor elfogadta az ajánlatomat. A vendégszobát kapta meg, ami valamennyivel kisebb, mint a fő háló, ahol én alszom, de alvásnak mindenképpen megfelel, nincs bezárva abba a szobába. Zokni az első pár órában nem nagyon tudta mire vélni a nagy jövés-menést, dobozok, táskák és egyebek kerültek a nappaliba, volt, amit megpróbált megrágcsálni, egy két kartondoboz sarka áldozatul is esett neki, de Dee holmija nem sérült meg, tudtommal, legalább is, eddig nem jelezte nekem. Az elmúlt pár napban kezdem megszokni, hogy női holmi is van a fürdőszobámban, a lakásban csak egy van, de csak elég lesz kettőnknek, valahogy majd megoldjuk a dolgot. Én ezen nem túráztattam magamat egy kicsit sem, valahogy nem nagyon izgat a dolog, ha sok belőle és nekem is ott van a dolgom, vagy bemegyek vagy bemegyek és kipakolom onnan, nem vagyok szégyellős, és amúgy is volt már az ágyamban, akkor meg még inkább teljesen felesleges az egész. Röviden és tömören ez volt az elmúlt pár napom összefoglalva, van benne valami szokatlan, hogy rajtam és a kutyán kívül ő is itt téblábol, és ha a hűtőbe benézek akkor nem csak borubon és kutyakaja van benne, hanem sok minden más is.
A zacskós vér készletem leürült, nem sokat hoztam el, amikor megbeszéltem egy haverral a dolgot, hogy én is kapok majd abból, amit ő szerzett magának, persze megvan a dolog ellenszolgáltatása is. Mivel még ami köreinkben sincsen semmi sem ingyen. Nem mondtam meg, hova megyek és miért, nem gondoltam úgy, hogy deirdre orrára kellene kötnöm, attól még hogy nálam lakik, és barátság extrákkal lehet leírni a kettőnk kapcsolatát, még se ő se én nem tartozunk a másiknak elszámolással. Ennek fejében lazán kisétáltam otthonról és csak egy cetlit hagytam neki, hogy majd vigye le a kutyát sétálni, a hám ott van ahol hagytam, vagyis, valahol a nappaliban. Én nem szoktam azt a vackot rátenni Zoknira, hozzám a nélkül is visszajön, de ha Deirdre viszi, akkor szokása rápakolni, nem tudom mi ez a póráz mánia, én nem kedvelem. Én sem csípném, ha az a szar rajtam lenne. Dolgom volt, és elhúztam a zuhany alatt az időt, így nem maradt már arra időm, hogy lemenjek sétálni egyet a dögömmel, ez van.
A lakásba visszaérkezésem is legalább olyan csendes volt amilyen a távozásom is, a zacskós vér a fagyasztóba került, én pedig a konyhában kezdtem el vacakolni, egyfelől, kell némi vér, másfelől kell még egy tripla kávé is. A városban ugyan vettem egy adagot, de az édeskevés volt jelen pillanatban nekem. Bár a kávé előtt még bementem a hálómba, így Deirdrevel sikeresen elkerültük egymást, csak arra ballagtam vissza, hogy hallom a kutyám nevét kiáltja a ne szóval egyetemben, ez már felkeltette az érdeklődésemet és szépen lassan kiballagtam. A kép ami fogadott kissé szürreálisra sikeredett, a kutyám a szájában egy rózsaszín plüss állattal, és Deirdre amint próbálja visszaszerezni azt. Kikerülöm őket, mikor Dee seggreül, és immár a konyha ajtófélfának támaszkodva figyelem a jelenetet, a szám önkéntelenül is felfelé görbül, de próbálok komoly maradni, viszont pár hang felszakad belőlem és a vállam is meg-megremeg, még végül csak elröhögöm magamat. A kérdésként feltett köszönése és a tekintete volt az ami feltette az i-re apontot és átszakította a gátat, kész innentől már tényleg röhögtem, rajta és az egész helyzeten, meg azon is, hogy Zokni támadásba lendült, hogy újra megkaparintsa a rózsaszín plüssállatot, amit innen elefántnak mondtam volna. Ahogy csillapodott a nevetésem, és megláttam az arckifejezését, megint csak elvigyorodtam és próbáltam nem telibe röhögni már megint, nagyon komoly ahogy a nők ilyen helyzetben tudnak nézni. Közben Zokni is belendült, és elkapta a plüssállatot, amit Dee valószínűleg előlem próbált rejtegetni, így ha nem fogta erősen, akkor a kutyám meglépett vele, kecske ugrásokkal állt be a nappali közepére és morgott, hogy valaki játsszon vele, aki elől elszaladhat azzal a vacakkal. Én pedig végig mérem Deirdret. - csini pizsi…- utalok arra, hogy feltűnt a pólóján a minta. Nem nagyon vagyok képben a nyuszi lánnyal kapcsolatban, valahogy ezek nekem kimaradtak az életemből, nem követtem nyomon a rajzfilmeket.
Fárasztó volt ez a nap, tele nem várt kellemetlenséggel. Először a boltban jöttek a gondok, mert a srác akit felvettem, hogy segítsen a bútorokat rendbe hozni tökéletesen balféknek bizonyult. Egy napig csiszoltam óvatosan a Dominic szalonjába szánt intarziás kisasztalt, ő meg minden előzetes megkérdezés nélkül nekiesett valami ragasztóval. ,,Azt hittem antikoló lakk." Brrr… két nap míg megszárad az a szutyok aztán kezdhetem elölről a csiszolást, már ha egyáltalán menthető marad szerencsétlen asztal, ami túl élt vagy két évszázadot, de a barbár alkalmazottam indokolatlan támadását már nem biztos. Az eladó lány szerencsére kezd belerázódni, taníthatónak bizonyult, így azt hiszem mégis megtartom. Szóval ma csak a sráccal kellett ordibáljak, kérlelhetetlen vagyok, ha az üzletről van szó. Nem engedhetem, hogy szégyent hozzanak rám. Amint hazaérek Dom lakásába, már be is vetem magam a fürdőbe, a hajam tele van finom porral, és bűzlik a vegyszerektől. Egy nagy kád forró víz és egy kis gyöngyvirágos fürdő olaj persze segít, tisztán máris kevésbé borús az élet. Egy hete sincs, hogy ide hoztuk a holmimat, a nagyja még táskákban és dobozokban van a vendégszobában, a sok munka miatt aligha lett volna időm kipakolni. Sajnos a lakótársammal sem tudtam még beszélgetni, vagy hasznosan tölteni az időt, abszurd, hogy amíg külön laktunk, többet tudtunk találkozni mint így, hogy csak egy fal és két ajtó választ el egymástól. Sőt, azóta nem is evett belőlem, nem tudom, hogy másból vagy a zacskós fajtából fogyasztott-e. Majd ha itthon lesz, megkérdezem. Fürdés közben megiszok vagy két pohár vörösbort, de jól esik annak ellenére is, hogy a gőz és a meleg víz miatt valószínűleg a fejembe száll. Gyors törölközés után a szobámba sietek, hogy felvegyem a pizsamám, kiveszem az első szürke pólót a bőröndből, ami a kezembe akad, meg egy csipkés, fekete francia bugyit, ez bőven elég lesz alváshoz. Dom még nincs itthon, nem tudom merre járhat, csak Zokni ténfereg és unatkozik velem a lakásban.
A szoba még egyáltalán nem az enyém, abból a szempontból legalábbis, hogy semmit nem tettem még ki a polcokra, egyetlen váza, könyv vagy mécses tartó sincs még kint, mind a dobozokban lapulnak még. Egy újabb pohár bor társaságában neki is állok a kicsomagolásnak. Amikor elfogadtam az ajánlatot, hogy elfoglaljam a vendégszobát, a vámpír nem is mondta a legnagyobb csáberejét a dolognak: a hatalmas gardróbot, ami jár hozzá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ez a lakás, vagy, hogy a gondos tervezők ilyen szívet melengető meglepetést tartogatnak nekem. Először a cipőket teszem rá a direkt erre a célra kialakított polcra, a kedvenc tűsarkúakat felülre, a többit szépen egyre lejjebb. Maradt is pár hely amit díjazok, hiszen szeretek vásárolgatni. Szeretettel simítok végig a ruhán és a kabáton, amik akkor voltak rajtam, mikor először jártam ebben a lakásban. A kalap ami hozzá illik egy kalapdobozban pihen a ruhaakasztó fölötti polcon. Amikor végzek a gönceimmel, jöhet a következő állomás: a könyveim. Örömmel tapasztaltam, hogy a lakásban amúgy is van jó néhány közülük, az enyémek is kényelmesen elférnek majd a polcokon. Néhány lányregény, meg a bútorokkal kapcsolatos album, nem soka az egész, de ezek a legkedvesebbek számomra, mármint a ruhák után. A kutya az ágyon fekszik és figyel, néha megvakargatom a fülét, amikor mellette megyek el.
A poharam kiürült, így a konyhába megyek, hogy újabb adag bort szerezzek magamnak. Már éppen kortyolnék bele, amikor meglátom, hogy az eb valamit a szájában hoz felém, majd elkanyarodik, és a pokróca felé veszi az irányt. Első pillantásra nem törődök vele, de amikor rájövök, hogy az a gimis ballagásra kapott kedvenc, rózsaszín, kalapos elefánt plüssöm (amivel nem mellesleg aludni is szoktam amikor rémálmaim vannak) torkomon akad az ital, és hangos prüszkölés közben távozik a számból formás vörös pöttyöket festve a konyhapultra. - Zokni, ne! – már tépek is felé, meztelen talpam csattog a padlón, de ő játszani akar, szájában az elefántommal kocog odébb a nappali felé, és ahogy kergetem, vissza a konyhába igyekszik. - Kérlek, add ide, hallod?! Ne nyálazd össze még jobbaaan! – nyafogom, talán a bor teszi, vagy a gyermeki hisztéria, hogy visszaszerezzem a játékom. A kutya megáll, csóválja a farkát, én pedig pihegve állok meg előtte, és próbálom kiszedni a szájából az állatomat. Nem engedi el, rászorít, én pedig már két kézzel próbálom valahogy kicsavarni a fogai közül úgy, hogy ne szakadjon el. - Naa! Add már ide, ez nem a te játékod, Zokniiii! – a hangom valamivel magasabb mint lenni szokott, de végül enyém a győzelem: a tappancsos hirtelen elengedi a rózsaszín elefántot, én pedig a földre esek a lendülettől, amivel húztam. Nyöszörögve dörzsölöm a fenekem, amire ráhuppantam. – Auu… - motyogom, és felnézek. Dominic áll nem messze tőlem a konyhában. Hajamig vörösödök, és csak remélni tudom, hogy nem látta az egész groteszk jelenetet ahogy a kutyájával küzdöttem. Egy pillanat alatt kijózanodok a felismeréstől, hogy valószínűleg mindennek szemtanúja volt. - Szia? – pislogok fel rá ártatlanul, és amilyen gyorsan csak tudom, a hátam mögé dugom a kezem, benne a plüssömmel. Ha meglátja, hogy mi az, vagy egy hétig hallgatom tőle a dolgot ez biztos. Elég gyerekes szokásaim vannak, az alváshoz használt különböző rajzfilm figurás pólók jelentik talán a mélypontot. Szerencsére azok még valamelyik bőröndben vannak, vagyis… mármint… Gyors pillantást vetek magamra, és már az egész arcom lángol. Soha többet nem öltözködök úgy, hogy egy kortyot is ittam, tényleg! A bő, formátlan szürke pólón egy hatalmas, napszemüvegben pózoló Lola nyúl van, Tapsihapsi női verziója. Térdeim magam elé húzom, így ülök a konyhakövön, hogy takarjam magam. Lehetne még rosszabb ez a nap?! Ha ki mer nevetni, hozzávágok valamit, ez biztos.
▲ Szószám: 899 ▲ Zene: régi kedvenc - ▲ Megjegyzés: mosolyt kérek!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Konyha 
