Zavartan, szinte már szégyenlősen mosolyodok el a kérdését hallva. Jó, persze. Nem is gondoltam, hogy mindenféléket csináltatnék vele. Csak eltűnődtem, és közben nem fontoltam meg igazán, milyen butaság hagyja el ajkaimat. Egyébként sem akarom, hogy Lou bármit tegyen értem. Mármint azon kívül, hogy hagyjon békén, ne zaklasson, ne terrorizáljon újra. Ez meg csak nem lehet olyan nagy dolog, ha már valóban bármit megtenne értem.
A legsötétebb helyen? Visszhangzik a kérdés fejemben egy párszor. Aztán mint egy nagy kirakós darabkái, helyre csusszannak a részletek. Igen. Lucien mindig is része volt, és része lesz az életemnek és az énemnek is. Egy olyan eltörölhetetlen része, amit nem felejthetek el, ami felett nem hunyhatok szemet. Tett velem borzalmas dolgokat, rettegtem tőle, és mélyen belül ez a félelem talán sosem múlik el teljesen, még ha meg is győz a jó szándékáról. De nem ez az egyetlen érzelem, ami hozzá köt, és nem csak az általa okozott rémségek, amiket megéltem. Különválaszthatatlanul jelentős része a lényemnek, az életemnek. Ő tett azzá, aki vagyok, ő volt az, aki a fogva tartásom idején egyszerre viszonyult hozzám kedvesen és kegyetlenül, az ő vére az, mely új erőt adott nekem, ami összekapcsol minket, és még most is akad belőle az ereimben. Van egy sötétebbik énem, mely ritkán tör elő, de itt van mindig, itt lesz mindig, és ezt tőle örököltem. Ő ültette belém. Olyan mintha… mintha egymás ellentéteiként kiegészítenénk egymást. A hideg fut végig a hátamon a gondolatra, mégis igaznak érzem. Valamilyen szövevényes módon hozzá tartozom. Tiltakoztam korábban a szavai ellen, de igaza volt. Ahogy most is. Ha mélyen magamba nézek, a legsötétebb helyen őt találom meg. És ez talán fordítva is igaz. Ha Lou a saját sötétségét legyőzve megtalálja magában a fényt, akkor az… az talán valahogy hozzám köthető. Furcsán érzem magam ettől a felismeréstől. Ugyanannyira jól, mint amennyire rosszul.
Kissé riadtan figyelem a közeledését, amivel kiszakít a mélázásomból. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Megbabonáz. Egy részem menekülne, elhúzódna, de mire ezek a késztetések bármilyen formában megnyilvánulnának, már nem menekülhetek. Érzem az ujjait a hajamba fúródni. Tartja a fejem, nem húzódhatok hátrébb. Ajkai az enyémeket érintik. Egy kisebb sóhaj szakad fel belőlem. Legalább annyira akarom ezt a csókot, amennyire nem. Picit, szinte csak el leheletnyit megrázom a fejem, kezem ismét, ma már sokadszor, a mellkasának feszül, egyre keményebben, készen arra, hogy egy erősebb lökéssel akár a fél szobán is átlökjem. De az ajkaim és a nyelvem nem fogadnak szót, elárulnak engem, és viszonozzák Lucien kezdeményezését. Csókolom őt, aztán mégis eltaszítom.
- Felesleges köröket? Atyaég, Lucien! – fakadok ki kétségbeesetten, de nem is igazán tudom, hogy rajta, azon, hogy úgy érzem, bedőlök neki, pedig biztos nem olyan tiszták a szándékai, ahogy mondja, vagy inkább magamon, a saját reakciómon. – Soha nem fogod megérteni, nem igaz? Ég és föld közöttünk a különbség. Ezt még neked is érezned kell. Tűz és víz. Mégis mi vonz téged egyáltalán hozzám? – teszem fel az értetlenkedő kérdést ugyanolyan felindultan.
- Ennek nincs semmi értelme! Te meg én… ez nem is működne soha – mutogatok magunkra a fejemet rázva hevesen, de vészes közelségbe kerülök hozzá ismét a nagy heveskedés közepette, és ahogy pillantásom ismét az ajkaira vetődik, nem tudom megállni, hogy ne ízleljem meg újra. Puhán érintem először, de hamar átváltok, és már dühösen csókolom. Nem akarom ezt. Nem akarok vele lenni, nem akarok bedőlni neki. Akármilyen kötelékek is fűznek össze, akármennyire is vagyunk egymás Jin és Jang-ja, vagy mi a fene akar ez lenni, nem engedhetem ezt. Csak fájdalom és szenvedés lenne a vége, akárcsak régen. Miért vagyok mégis ilyen gyenge, miért nem tudom itt hagyni, megszökni, hátra sem nézni?!

Nehezen… nagyon-nagyon nehezen múlik ez az érzés… Ez a… félelem. Bizonytalanság. Az érzés, hogy nem vagyok biztonságban, hogy menekülnöm, futnom kellene, minél messzebbre kerülni innen. Luciennek a szavaival sikerül némileg lecsillapítania, de még mindig, folyamatosan ott pislákol valahol mélyen bennem. Talán lángolna is, égetne is, ha hagynám. De elnyomom. Mert ilyen vagyok. Akarom látni másokban a jót, és talán oda is odaképzelem, ahol nyoma sincs. Nem tudom mikor, vagy miért lettem ilyen. Talán mert… talán mert ez tartott életben annak idején évekig. A remény, hogy minden rosszban van valami jó, hogy a legelvetemültebb gazembereknek is lehetnek rejtett értékeik, emberi oldaluk, érzéseik. A remény, hogy idővel minden változik, és a rossz dolgok jóra fordulhatnak. Ha nem hittem volna ebben, nem húztam volna tovább pár hónapnál. Belepusztultam volna a magányba, a félelembe, a reménytelenségbe. De erős voltam, mert az akartam lenni, és várat építettem magam köré álmokból és reményekből, és attól tartok, ezt a falat már se én, se más nem lenne képes lerombolni. Ebből táplálkozom most is minden nap. A jóságba vetett hitemből. Igen… azt hiszem, mondhatnék erre egyéb példákat is a múltamból. Megvoltak a sötét időszakaim, de magamtól találtam mindig vissza a helyes útra. És kísértem oda másokat is. Legalábbis szeretem azt hinni, hogy ezt tettem.
- Mindenre? Úgy érted… bármire? – suttogom hitetlenül, mégis kissé elvarázsolva. Olyan vagyok, mint egy fuldokló, aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. Nem lehetek ilyen reménytelenül naiv. A saját vesztembe rohanok. Ezt ordítja egy belső hang. De ez a hang nincs egyedül, vannak, amelyek ellenkeznek vele. Összezavarodok Lou kérésétől és kérdéseitől, az eddigieknél is jobban.
- Hogy szeresselek…? Nem tudom, hogy ugyanazt értjük-e szeretet alatt – rázom meg picit a fejem. – Nem tudom, hogy tudnálak-e szeretné, és ha mégis, talán nem úgy, ahogy te azt várnád… - Van ennek értelme? Miért zavarodok egyre inkább bele ebbe a beszélgetésbe? Mitől lesz egyre bonyolultabb? Egyáltalán hogyan jutottunk el idáig onnan, hogy megtámadott engem...? Kezem szinte automatikusan csusszan az oldalamra, majd lepillantok a blúzomra, melyen egy nagyobb, véres lyuk éktelenkedik. Persze, sokkal békésebb ez a kommunikációs forma, amiben most vagyunk.
Újra felnézek rá, de még mindig nem tudom, hogy felelhetnék a kérésére. A pislákoló érzés bennem ismét erőre kap, ahogy találkozik a pillantásunk. Megint csak menekülnék, és futólag a kijárat felé nézek, aztán vissza Loura. Be kell vallanom magamnak, hogy most nem azért venném fel a nyúlcipőt, mert félek tőle, hogy bántana. Sokkal inkább azért, mert ahogy tekintetünk összeakad, mintha a szexuális feszültség megnövekedne körülöttünk. És most ez az, ami megijeszt, mert nem számítottam rá. Észreveszem, ahogy pillantását felváltva pihenteti a szemeimen, majd az ajkaimon. Először én is ezt teszem, de végül elveszek a lélektükreiben. Picit oldalra billentett fejjel fürkészem, keresem benne az érzéseket, a jóságot, melyet szavai sugallnak. Talán még sosem akartam ennyire megtalálni ezt benne. Gabrielt juttatja eszembe hirtelen, a régi barátot… aki nos… mindig is több volt, mint egy barát, mégis kevesebb. Hosszú ideig élt érzések nélkül, vagy mert kikapcsolta őket, vagy mert elnyomta. A lényegen nem változtat: idővel egy reménytelen bunkó lett, aki csak az élvezeteknek élt, mégis a barátomnak neveztem, és vonzódtam is hozzá, mert tudtam, hogy sokkal több van benne annál, mint amit kifelé mutat. Mert szorult helyzetekben mindig számíthattam rá, mert a veszélyben mellettem volt, és megvédett… csak hogy pár perccel vagy órával később újra az őrületbe kergessen a gorombaságával. Talán Lucien is ilyen. Egyébiránt van egy régi, találó mondás, melyet sokszor hallottam már, mióta vámpír lettem: a gonosz nem születik, hanem létrehozzák. És mindennek oka van. Ahogy az én sötétebb időszakaimnak is megvolt az oka. Olyan sokáig vágytam a szabadságra, hogy amikor megkaptam az új erőmet vámpírként, az a hatalom megrészegített, ahogyan a vér és a bosszú is. Luciennek is kell hogy legyen egy története, amiben azzá vált, aki most.
- Én… csak… - hajolok egy picit közelebb még mindig Lou arcát fürkészve. – Azt hiszem… szeretnélek megismerni – csúszik ki a számon akaratlanul is az, amire most a legjobban vágyok, és közben a szemeim is összeszűkülnek egy kicsit, ahogy megpróbálok belelátni az előttem ülő férfi lelkébe.

Szavai visszhangzanak a fülemben. Lassan ráemelem a tekintetem. Azt akarja, hogy bízzak benne? Ez tényleg nem könnyű. Szinte lehetetlen. Pedig szeretnék... Tudom, egy reménytelenül naiv, buta liba vagyok, de szeretném tenni, amit kér. Szeretném elfelejteni a múltat, elhinni, hogy ő is meg tud változni. Hisz én is annyiszor megtettem az elmúlt évszázadokban. Ahogy a világ változik körülöttünk, ahogy idősödünk, ugyanúgy mi sem maradhatunk ugyanolyanok örökké. Kérdés, hogy ez a változás milyen irányú. Vajon tényleg képes lenne teret adni az emberibb oldalának is? A kedvemért... Nem tudom. Sosem tartottam igazán különlegesnek magamat, és nem képzelem, hogy bárki jeges szívét fel tudnám olvasztani. Nagy kihívás lenne, de talán megér egy próbát. Megéri, ha ezzel megmenthetem magamat, a bátyámat, és talán őt is. Szeretném... de közben belül ordítanék a rengeteg kétségtől, melyek már szinte fojtogatnak.
- Megpróbálhatom... - szólalok meg halkan egy kisebb bólintással. - De tudod... Azért tenni is kell valamit, ha azt szeretnéd, hogy mások bízzanak benned. Hogy én bízzak benned - javítom ki magam, hisz most tulajdonképpen rólam van szó, nem másokról. Nem is hiszem, hogy Lou annyira törné magát, hogy bárki bizalmát elnyerje, viszont ha én valóban kicsit is fontos vagyok neki, hát... megpróbálok nyílt lapokkal játszani. Kíméletlenül őszintének lenni, hogy tudja, mit várhat tőlem. Még ha ez fordítva nem is működik.
A következő szavaival aztán tényleg sikerül betalálnia nálam. Még mindig nem vagyok biztos, hogy mik a tervei velem, hogy mit várhatok tőle, és a bizalmi kérdés is végtelenül bizonytalan lábakon áll, de azt hiszem, most éppen azt mondja, amit hallanom kellett, és ezzel valószínűleg maga is tisztában van. Ha belegondolok... tényleg megkaptam tőle ezeket. A lehetőséget, hogy éljek, hogy erős legyek. Időt. Végtelen életet. Nem vágytam ezekre, csak a szabadságra, de idővel a saját tetszésemre tudtam formálni mindazt, amit tőle kaptam. És a bátyám. Amikor megtudtam, hogy belőle is vámpír lett, erős bűntudat gyötört, amiért ez miattam történt vele, és gyűlöltem Luke-ot azért, mert ezt tette vele. De Liam igyezett megnyugtatni, hogy jó élete volt, és nem bánta, hogy az lett, ami. Csak én hiányoztam neki. Így belegondolva... tényleg egy új esélyt kaptunk Loutól. Nem tudom, hogy mindezt milyen indíttatásból tette, de talán életemben most először tényleg érzek némi hálát is felé. Aztán elnézést kér, és olyan őszintének tűnik, hogy valóban elbizonytalanodom mindabban, amit iránta érzek. A félelem és a gyűlölet helyét zavar veszi át, mely káosszá növi ki magát, ahogy a férfi szemeibe nézek, és felfogom az utolsó szavait. Lepillantok a kezemre, mely újra a mellkasán pihen a szíve felett. Megtehetném. Most tényleg itt a lehetőség. Örökre megszabadulhatnék tőle, és soha többé nem kellene félnem. De ahogy most itt ül mellettem, ilyen közel, hogy érzem leheletét, tenyerem alatt szinte ég a bőre, és élete most valóban csak tőlem függ... a félelem az, amit most legkevésbé érzek. Nem tudom megtenni. Nem akarom. Nem merem. Egyik sem igaz, és mindegyik. Mi okom lenne rá, hisz épp most mondta, hogy nem akar bántani, hogy változtatna a kedvemért, hogy a bátyámnak sem esik bántódása, újra visszakapom őt. Miért akarnék hát végezni vele? Félek, hogy ezt még meg fogom bánni a nem is olyan távoli jövőben, de képtelen vagyok rá. Tenyerem felsiklik a mellkasán, a nyakán át az arcára. Óvatosan érintem csak, aztán lehullik a kezem az ölembe. Tekintetem követi, lehajtom a fejem.
- Én nem akarom ezt. Tényleg szeretnék bízni benned. Ugye bízhatok? - pillantok fel rá újra hirtelen. - Elárulod, hogy mi a terved velem? Mit szeretnél tőlem, mit tegyek? - kérdezem halkan, és egyre biztosabb vagyok az elhatározásomban, hogy megpróbálom a lehetetlent, és előhozom Lucien emberségét. Ha már megölni nem vagyok képes, azt hiszem, ez az egy módja annak, hogy változtassak mindkettőnk sorsán.

Eszeveszetten rángatom a hülye ajtót, de se jobbra, se balra. Csak az idegesség teszi ezt velem, amúgy ennyi nem fogna ki rajtam. De minél sürgetőbb lenne, hogy kijussak, minél inkább menekülnék, annál elveszettebb vagyok. Vetek egy gyors pillantást hátra, mielőtt egy utolsó rántással kivághatnám az ajtót, de megrökönyödve veszem észre, hogy Lucien már nincs a földön. Nincs sehol. Riadtan fordulok körbe, és épp sikerül farkasszemet néznem vele, aztán a fülemhez hajol. Lefagyok a szavaktól, amiket nekem súg. Mindenre számítottam, csak erre nem. Épp most játszottam ki, rúgtam bele, vertem át, erre gyengédséggel közelít felém? Na várjunk csak! Gyengédség? Tőle? Mi nem stimmel ebben? Ruhátlan mellkasa szinte ég a tenyerem alatt.  Meglepően pozitív értelemben, és megremegek a csókja közben. Magam sem tudom, miért. Az idegesség, a feszültség, a nem várt kedvesség… Annyira össze vagyok zavarodva, szólni, mozdulni nem tudok, csak hagyom magam. Némán tűröm, hogy a kanapéhoz toloncoljon. Leülünk, és magához von. Értetlenül pislogok rá. Semmit nem értek. Hogy jött ez most? Az előbb még egy mozdulattal a földre küldött. Egy karó a gyomromba volt a köszönése. És most tőlem kérdezi, mit csináljon? Hitetlenkedve rázom a fejem, és úgy meredek rá, mintha teljesen elment volna az esze. Mert nyilván így is van.
- Én… - fogalmam sincs, mit mondjak, csak kinyitom a szám, aztán becsukom. Nem igazán sikerül felocsúdnom a döbbenetemből. Legszívesebben még mindig menekülnék, de most… most ott van a tekintetében az, amiről az imént jelentettem ki magamban, hogy nem is létezik. Az emberibb oldala. Hiába futnék, egyelőre nincs esélyem. Ha viszont menteni akarom a saját és a bátyám életét, nem kellene újra magamra haragítanom Lucient. Meg kell ragadnom a lehetőséget, hogy biztosítsam, az érzőbb oldalával talán még tudok is mit kezdeni.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék – rázom a fejem végül kétségbeesetten, és a tekintetét keresem. Egy pillanatra újra felötlik bennem a gondolat, hogy talán ez is csak a játéka része, és hogy újra csalódnom kell majd, amikor a következő pillanatban visszavált szadista őrültre. De ezt a gondolatot muszáj elhessegetnem, mert… most csak abban látom a reményemet, hogy tényleg tudok hatni Loura.
- Még azt sem tudom, mit szeretnél tőlem. Én nem vagyok benne biztos, hogy… - keresem a szavakat, de annyira elveszettnek érzem magam. Itt van, ilyen közel, és most gyengédséggel tekint rám, de mi van, ha következőben ismét céltábla leszek? Ilyen érzés lehet az oroszlán szájába dugni a kezünket. Várni, mikor harapja le. Mert előbb-utóbb az lesz a vége. A vadállat újra megéhezik, megérzi a hús szagát, és elveszi, ami neki kell. Lucient is inkább az ösztönök vezérlik, mint a józan ész, és semmiképpen nem a szíve.
- Felfogod te egyáltalán, mit tettél velem?! – fakadok ki hirtelen. Még szinte gyerek voltam, amikor elszakított a szüleimtől, aztán évekig rabként tartott fogva. Éltem ugyan, de azt az életet nem kívánom senkinek, ami mellette jutott nekem. – Elvetted a gyerekkoromat. Elvetted a családomat, az életemet. Mégsem voltam más a szemedben, mint egy kedves kis játékszer, mellyel kedved szerint szórakozhatsz – fúrom tekintetemet az övébe vádlón. Számomra felfoghatatlan, hogy ez számára a szerelem. Ő sem gondolhatja komolyan. Biztosan csak unatkozik, vagy nosztalgiázni akar.
- Azt hiszed, hogy erről olyan egyszerű megfeledkezni? Nem kaptam tőled mást, csak szenvedést. Biztosíthatlak, semmi olyat nem tehetsz, amitől beadnám a derekamat neked – ejtem ki a súlyos szavakat, és egy gyors mozdulattal megtörlöm a szemem sarkát, melyen egy árulkodó könnycsepp ül, majd inkább elfordítom a fejem. Nem akarok az eddigieknél is gyengébbnek mutatkozni Lucien előtt, és még több támadási felületet biztosítani neki. Nem akartam a képébe mondani ezeket a súlyos szavakat, hisz csak kockáztatom ezzel, hisz visszatér az agresszívebb fele, de a keserűség már oly régóta ül a szívemen, hogy kikívánkozott belőlem. Igen, egy részem el akarja hinni, és hiszi is, hogy Lou sem menthetetlen. Mélyen elrejtve benne is találhatunk még érzéseket, de mit kezdenék velük, amikor kifelé csak egy kegyetlen őrültet mutat, és nem hiszem, hogy meg tudna változni.

Összerezzenek, ahogy felemeli a hangját. Újra és újra. Miért kell kiabálnia velem? Miért kell folyton megmutatnia, hogy mennyivel erősebb tőlem? Hogy hatalma lehet felettem. Miért kell ezt bizonygatnia? Egy megszállott őrült. Azt hiszi, szeret? Igen, valószínűleg komolyan gondolja, hogy gyengéd érzelmeket táplál irántam még mindig. De ugyan! Ahogy én nem szerettem őt soha, ugyanúgy ez a részéről is igaz. Szerintem azt sem tudja, mi az a szeretet. Az odaadás. A lemondás. Fogalma sincs a valódi érzelmekről, a valódi értékekről. Nincs szíve. Nem érez. Egy szörnyeteg. Álomvilágban él, mint egy gyerek, és azt hiszi, mindent ő irányíthat. Ha pedig valami nem a tetszése szerint alakul, szintén a kis csemetékhez hasonlóan, tombolni, hisztizni kezd. Csakhogy az ő esetében ez egyáltalán nem ártatlan, mosolyogtató cselekedet, mely felett az ember fejcsóválva bár, de könnyedén szemet huny. Ki tudja, hány élet ért véget a kezei által az elmúlt kétszáz évben is már, csak mert az úr bal lábbal kelt fel. Rosszul vagyok tőle, rosszul vagyok a szavaktól, amelyekkel lesújt rám. Nem vagyok a tulajdona! Miért nem képes ezt felfogni? Azt hiszi, egy elkóborolt kis állat vagyok, mely kétszáz év után visszatalált hozzá? Azt hiszi, ha láncra ver újra, maga mellett tart, akkor hűséges leszek, mint valami házőrző? Beteg. Beteg elme… Pedig… volt egy két pillanat a múltban. Egy-két aprócska esemény, amikor tapasztalhattam… vagy inkább csak becsaptam önmagam, mert ártatlan fejjel, naiv kislányként el akartam hinni, hogy neki is van szíve. Valószínűleg csak beképzeltem azokban a helyzetekben, hogy kedvesnek találom őt. Hogy maradt még benne egy csipetnyi emberség. Hogy valahol mélyen elrejtve neki is létezik egy jó oldala.
Óh, annyira szeretnék ellentmondani. Bebizonyítani, hogy igenis lehet. Hogy igenis megtehetem. Mert téved. Ő sem isten. De csak remegek előtte, mint a nyárfalevél, riadtan rezdülve minden magasabb hangra. És halott szívem úgy verdes, mint egy kalitkába zárt madár, mely szabadulni vágyik. A következő pillanatban egy kisebb meglepett sikollyal landolok a földön. Egy másodpercre a levegő is belém szorul, és a hátam sajog, de jobban aggaszt Lou fölém magasló alakja. Mit kéne bizonyítanom neki? Nem tartozok neki semmivel, se magyarázattal, se bizonyítással… semmivel az égvilágon. Mocorogni, mozgolódni kezdek alatta. Próbálok szabadulni, de testével présel a földre, nekem pedig nincs bátorságom nagyobb erőt kifejteni ellene, mert úgyis én maradnék alul, és csak még rosszabbul járnék.
- Rendben – adom meg magam végül. – Igazad van. Mindenben. Hozzád tartozom. Talán… talán vonzódok is hozzád… jobban mint azt beismerném, csak… - felemelem a fejemet közelebb hajolva hozzá, arcunk alig pár centire van egymástól. - … csak még nem adtál rá lehetőséget, hogy kipróbáljam. Hogy megtapasztaljam, hogy érezzem… hogy milyen amikor… - minden szóval közelebb hajolok, és a mondatot már nem is fejezem be, mert ekkor megcsókolom őt. Olyan óvatosan, mégis vágyódva, amennyire csak tőlem telik, ha róla van szó. Arcon köpném magam ezért legszívesebben, és a mellkasomban vergődő riadt kis jószág még reménytelenebbül csapdos, de ki kell használnom az egyetlen fegyverem, ami ellene van. Elterelem a figyelmét, és miközben látszólag próbálok jobban hozzásimulni, úgy helyezkedek, hogy legyen elég helyem lendületből felemelnie  a térdem… és aztán alaposan eltalálni vele Lout a legérzékenyebb pontján. Nem tudom, hogy mennyivel érinti jobban vagy kevésbé a vámpírokat egy lágyékon rúgás, mint az a halandókra igaz, de remélhetőleg okozok neki annyi fájdalmat ezzel, ami lefoglalja, amíg legördítem magamról.  Aztán vámpírsebességgel futok végig a konyhán, az előszobán, készen arra, hogy feltépjem a bejárati ajtót. Ami persze zárva van, de ehhez csak egy kicsivel több erőt kell kifejteni, másnem kiszedem a falból. Ki kell jutnom, mielőtt Lucien összeszedi magát, és utánam jön.

Csakis érted. Csakis érted… Az istenit! Mit akar ezzel?! Értem... Mit akar tőlem? Még több kínzás? Hiányzott neki a kedves kis játékszere, amit kedvére vesz elő, akármikor unatkozik és szórakozni támad kedve?  Hát felejtse el! Az nem fog ismét megtörténni. Már nem vagyok az az ártatlan, védtelen lányka, aki akkor voltam. Emberként, meg újszülött, riadt kis vámpírként. Elmúltam kétszáz éves. Tudok magamra vigyázni. Megtanultam túlélni. A két talpnyalójával is könnyedén és könyörtelenül végeztem. Tudom, tudom. Persze… tisztában vagyok vele, hogy ő minimum kétszer olyan idős, mint én. Sokkal erősebb, tapasztaltabb… és nem utolsó sorban őrültebb. Veszélyes. Minden szempontból. De ha előhozza belőlem, én is tudok veszélyes lenni. Tudok érzelemmentes és őrült lenni. És tudod mit, Luke?! Te tetted ezt velem. Te változtattál át. Te csináltál belőlem is szörnyet. Te érted el, hogy annyi düh és gyűlölet legyen bennem, ami felülkerekedik a naivságomon és ártatlanságomon, hogy a saját lábamra tudjak állni. Kiállni magamért. Végül is… nincs túl sok vesztenivalóm. Illetve… Sóhajtok. Épp az imént árultam el magam. A csupán pár órája visszakapott bátyám nagyon is a gyengepontom. És mi tagadás. Meghalni sem terveztem a közeljövőben.
Mintha tőrt forgatna a szívemben, úgy érnek az újabb szavai. Ha nem tudnám, hogy nem létezik gondolatolvasás, azt hinném, hogy belelát a fejemben. Egyszerre vagyok riadt, dühös és kétségbeesett.
- Ezért csináltad hát? Ezért tetted vámpírrá? Hogy aztán fegyverként használd ellenem? – vágom oda neki a szavakat. – Még elvetemültebb vagy, Lucien, mint emlékeztem. – Teszem hozzá megvetően, és legszívesebb a szemébe mondanám, hogy mennyire gyűlölöm, hogy egy kegyetlen szörnyeteg, és másra sem vágyom, csak hogy holtan lássam őt. De nincs ehhez bátorságom. Félek, csak rontanék a saját helyzetemen minden kiejtett szóval. Nem várok tőle semmi kedvességet. Se kedves szavakat, se gyengédséget. Bár aligha lehet annak nevezni, amit csinál, mégis meglep a következőkkel. Nem érdemlem meg ezt. Ebben igaza van. Ajkai váratlanul tapadnak az enyémre. Dühös vagyok, kezeimet felemelve csupasz mellkasára tapasztom, készen arra, hogy ellökjem magamtól. Mégsem teszem. Nem tudom miért nem. Talán mert nem tart olyan sokáig az egész, hogy ellenkezhessek. Talán mert… meglepő módon rájövök, hogy nem is olyan rossz. És sokkal, de sokkal jobb, mint az iménti karózás. A rémület, a zavartság, és mindaz az intenzív érzéshalmaz, mely kíméletlenül kavarog bennem, csak az lehet a felelős ezért a kisiklásért. De a fejem hamar kitisztul, ahogy ismét a bátyám életével fenyeget.
- Őszinteséget akarsz? – idegesen felnevetek. – Azt megkaphatod. Nem tudom, mivel áltatod vagy áltattad magad, de soha nem szerettelek. Nem szeretlek, és nem is foglak. – Szemeimben rettegés ül, de összeszedve minden bátorságomat, határozottan sétálok közelebb hozzá.
- Fogalmam sincs, mit képzelsz magadról, de én már nem vagyok az az ártatlan lányka, akinek megismertél. – Közvetlenül előtte megállva nézek vele farkasszemet. – Nem leszek a játékszered, akit kedvedre kihasználhatsz. Azok az idők már elmúltak. Szóval miért nem felejtesz el, és tűnsz el végre örökre az életemből?! – bökök a kijárat felé, és most azonban nagyon is kerülöm a pillantását. Félek, ha belenézek a szemeibe, elveszik az a kis méltóságom és bátorságom is, amit most összekapartam.

Ha nem lenne a helyzet a rossznál is rosszabb, és nem gyökerezne földbe a lábam, nem fogna el a rettegés abban a pillanatban, ahogy felemelve a fejemet, éppen Luciennel kell farkasszemet néznem, talán még fel is nevetnék az elképesztő, véletlen és szerencsétlen egybeesésen, hogy épp ő járt a fejemben, és tőle védve magamat készültem bezárni az ajtót, erre megjelenik itt. Nem mentett volna meg még az a zár sem tőle… és most már mindegy is. De mintha megéreztem volna a veszélyt. Női megérzés, vagy csak ösztön, logikus következtetés… Nem lennék meglepve, ha Liam után jött volna, és a bátyám vezette volna el hozzám. És szegény valószínűleg még csak nem is sejti, hogy megfigyelték, hogy ő volt a nyomravezető. Hogy ő hozta a fejemre a veszélyt. Lucien… vagy Curtis. Olyan mindegy. Régen, még amikor próbált bizalmaskodni velem, említette, hogy az előbbit jobban szereti. Én azonban, akármilyen néven szólítom, gyűlölöm ezt az alakot. Rettegek tőle. És reméltem, hogy ez az újratalálkozás soha nem jön el. De nem egy tündérmesében élek. Nyilvánvaló, hogy nem élhettem volna örökké boldogan, elkerülve őt.
A hang a torkomra fagy, nem tudok megszólalni, csak halkan, rémülten nyöszörgök egyet, miközben kiveszi a kulcsaimat a kezemből, és elsétál bezárni az ajtót. Aztán kicsit észhez térek, és a fejemet kapkodva nézek körbe, merre menekülhetnék, hol tudnék még kijutni, mivel tudnám megvédeni magam. Nyilván több a lehetőség ebben a konyhában erre, mint én szerencsétlen magatehetetlenségemben, leblokkolt aggyal produkálni tudok. Csupán pár lépést hátrálok riadtan, és már vissza is tér. Újra előttem áll.
- Mit… mit akarsz itt, Lucien? – suttogom. Alig találom a hangomat, rekedtség, rémület. Ismét hátrálok, kicsit oldalazva. Bár az ajtót bezárta, de valahogy csak ki tudok jutni rajta. Ez a konyha még soha nem tűnt ilyen szűknek és kicsinek. – Mit csinálsz? – az előbbi érzelmek mellett az értetlenség is kiül az arcomra, amikor meglátom a tenyerén megcsillanni a saját vérét. Elképedve és megbabonázva nézem kissé félre billentett fejjel. Mi a francot akar? Még őrültebb, mint emlékeztem. Egyelőre szótlanul hallgatom őt. Lenne pár ellenvetésem, de mi értelme, ha szembe szállok vele? A szavainál most egyébként is jobban leköt a fenyegető közeledése.
- Lou! – kiáltok fel rémülten, ahogy kitöri a székem lábát, mert már szinte érzem, mi lesz a következő lépése. És nem is tévedek. Próbálom lefejteni fojtogató ujjait a nyakamról, közben a kemény fa kíméletlenül fúródik a gyomromba. A fájdalomtól kitágulnak a szemeim, ajkaimat azonban csak néma sikoly hagyja el. Összegörnyedek, és lejjebb csúszok a fal mellett, ahogy elenged. Levegő után kapkodva húzom kifelé magamból a fegyverré változtatott székdarabot, de még ezzel sem végzek, mikor a nagykés a fejem mellett fúródik a falba. Riadtak pillantok fel. Lucien már ismét előttem áll.
- Mit akarsz tőlem? Minek vagy itt? Nem tettél még eleget?! – teszem fel gyors egymásutánban a három kérdést, de amilyen szemrehányó a hangom, olyan gyenge is, hisz egyik kezemmel alul még épp a karót szedem ki nagy nehezen. Aztán lendítek, és döfök. Az erőmből nem futja annyira, hogy a fa eltaláljon a szívéig, így az oldalán, a bordái alatt behatolva épp csak megsebzi őt. Ugyanabban a pillanatban, amikor ajkait elhagyták az utolsó szavai. Az eddigieknél is nagyobb rémület fog el.
- A bátyámat ne keverd ebbe bele! Megteszem, amit akarsz, csak őt hagyd békén – szinte már nyöszörgök a félelemtől, mert tudom, hogy a félresikerült manőveremmel csak rontottam a helyzetemen, és félek, hogy ennek a Liam issza meg a levét. De nyilvánvaló, hogy velem sem végzett még.

És még azt mondják, hogy a vámpírnak nincs szüksége másra, csak vérre a boldogsághoz. Francokat. Persze, vér nélkül nyilván rövid úton elpatkolnék, de hosszú távon ugyanígy lenne egyéb emberi kaják nélkül is. Nem azért eszek, mert éhes vagyok, vagy mert szükségem van rá, hanem mert szeretek. És szeretek főzni is. De hát most mit vársz, amikor kétszáz évem volt megtanulni olyan dolgokat is, amiket sosem akartam, amik sosem érdekeltek igazán. Az unalom viszont nagyúr, ahogyan a szükség is, és amikor az embernek… illetve vámpírnak végtelen ideje van, hát miért ne használná ki, hogy keressen magának apró, olykor nevetséges kis hobbikat. Ebből kifolyólag a konyhám jobban felszerelt, mégis állandóan precízebb rend van, mint az átlag családoknál. Illetve többnyire, mert ma azon kaptam magam, hogy a készleteim nagy része teljesen megcsappant. Nevetséges, hogy épp ma kezdek el ilyesmin aggódalmaskodni, amikor nem kevesebb mint két évszázad után egyszer csak megjelent a bátyám, szó szerint betoppant a nappalimba, és fenekestül felforgatta ezzel az egész életemet. Mindazt, amit eddig hittem, amit eddig éreztem. A magányom, a reményeim… Igen, hirtelen felbukkant, de most már végre itt van, újra velem, és… ez annyira furcsa és szokatlan most mégis. Egyelőre. Ezért szeretném valahogy kicsit leegyszerűsíteni, megkönnyíteni, hétköznapibbá tenni a dolgokat. Szeretném, hogy ide költözzön hozzám, mert nagy nekem ez a lakás egymagamnak, és bármennyi színt loptam bele, így is csak a magányt sugallja. Szeretnék a bátyámmal ezentúl annyi időt tölteni, amennyit csak lehet. Rengeteg megbeszélni valónk, mesélni valónk van. Az ilyesmi pedig mindig jobb egy kellemes vacsora mellett. Akkor pedig miért ne mutathatnám meg neki, hogy milyen főzőtudományra tettem szert az elmúlt évek alatt.
Liam azonban egyelőre visszatért az eddigi, átmeneti lakhelyére, ami ha jól sejtem, a hotel. Megértem, ha el kell intéznie egy-két dolgot, vagy neki is időre van szüksége, hogy feldolgozza mindazt, ami most történt velünk. Talán pár nap is eltelik, amíg újra látom. De végre visszakaptam őt, és ez a lényeg.
Úgy döntöttem, kihasználom ezt a kevéske időt, hogy kettőnk számára is alkalmassá tegyem a lakást, és első körben egy nagy bevásárlásra indultam, hogy újra tökéletesen felszerelté tegyem a konyhámat. Kettőt is kell fordulnom a kocsim és a lakás között, mire mindent sikerül felpakolnom, és a második kör után még nem marad szabad kezem, hogy bezárjam magam után a bejárati ajtót, csak miután lepakoltam. Nevetséges lehet, ha egy vámpírnak zárnia kell az ajtót. Mert hát a mieink ugyan mitől tartanának? Egymástól maximum, de bennünket egy ajtó nehezen tart kívül. Ez az apróság mégis egyszerűen megnyugtató. Főleg most, hogy előkerült a bátyám, mert ez eszembe juttatott pár dolgot. Lucient elsősorban. Liam elbeszélése alapján ő volt az, aki átváltoztatta, és ő vezette nyomra is. Elszorul a torkom a félelemtől, ha belegondolok, hogy az a vadállat bármelyik pillanatban besétálhat az ajtómon. Nagyon régen nem láttam, és a bátyám megjelenéséig nem is sokszor jutott eszembe, de ezzel egyértelművé vált, hogy néha figyelt engem, és egyáltalán nem felejtett el. Nem tudom, mire számíthatok tőle. Sosem volt teljesen komplett, és bár láttam az emberibb oldalát is egykor, talán csak pár röpke pillanatra, nagyon jól tudom, hogy bármi kitelhet tőle.
Tűnődve kanyarodok vissza az asztaltól a bejárat felé, hogy ráfordíthassam a kulcsot, de még a konyhaajtónál megtorpanok, mert egyenesen belesétálok valakibe. Mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra hirtelen. Lucien áll előttem teljes életnagyságban.