ezra & mom

Ezra kérdésre kérdéssel válaszol, és tekintetébe aggodalom költözik. Közelebb lépdel hozzám, én pedig néhány pillanatra megkapaszkodom a vállába.
- Jól vagyok, semmi komoly. Nem olyan vészes, mint aminek kinéz – mosolygok rá, és hogy érvényt adjak a szavaimnak, elengedem őt, hogy a saját lábamon botorkáljak el a következő szekrényig. Az utolsó reményem, hogy ebben találok elsősegély dobozt. Lehet, hogy Daud vámpír, és ilyesmire nincs szüksége, de nem lehet olyan felelőtlen, hogy a halandó fia vele lakik, aki ráadásul harcolni akar tanulni, és nincs mivel összefércelnie, ha megsérül. Szerencsére a szekrény alján végül megtalálom, amit keresek. Kiteszem az asztalra, majd belepillantok, és gézt, meg fertőtlenítőszert pakolok ki belőle.
- A francia negyedben voltam. Kaptam korábban egy állásajánlatot egy gyógynövényboltban, és ma délután kezdtem volna. Csakhogy mire odaértem, egy boszorkány végzett a másik eladóval, talán a tulajjal is, és majdnem én lettem a következő. De ne aggódj miattam, drágám, anyád tud magára vigyázni – nyugtatom meg egy biztató félmosollyal. Oké, kevésen múlott ez a mai, de nem akarom, hogy Ezrának miattam fájjon a feje, azt meg pláne nem, hogy megkeresse Kait. Lehet, hogy az apja vadásznak képzi, de ő vámpírok ellen készül harcolni, boszorkányok ellen pedig nem sokra megy a puszta fizikai erővel. Legalábbis addig nem, amíg nem jut hozzájuk elég közel. Én is csak azért úsztam meg, mert használtam a szirén erőmet a srác ellen. Szerencsére volt rá kétszáz évem, hogy kiaknázzam a képességeimet, és szükség esetén akár fegyverként is tudjam használni őket. Ezrát azonban szeretném távol tudni attól a szörnyetegtől. Épp elég volt egyszer elveszítenem őt egy boszorkány miatt. Na igen, eddig nincsenek túl jó vagy bizalomgerjesztő tapasztalataink a banyákkal.

ezra & mom

Nem emlékszem, hogyan kerültem haza. Mikor kimenekültem a boltból, még abban sem voltam biztos, hogy elsőre visszatalálnék, hisz alig pár napja vagyok a városban, és egyelőre még nem sikerült a kisujjamból kirázni a térképét. És mégis itt vagyok. Az ösztönök és a tudatalatti néha csodákra képes. Csak azt tudom, hogy szedtem a lábaimat, ahogy tudtam, nem törődve a fejfájással vagy az apró pontokkal, melyek folyton a látóterembe kúsztak, sem a járókelőkkel, akik folyton megbámulták a csapzott külsőm és a vérző fejemet. Mégsem akart senki a segítségemre lenni, de talán jobb is így. Egyrészt nem igazán örültem volna, ha feltartóztatnak, másrészt megszoktam már az elmúlt kétszáz évben, hogy magamra vagyok utalva. Ha akarok valamit, nekem kell megküzdenem érte, nekem kell tennem érte.
Belépve az ajtón azonnal a konyha felé veszem az irányt. Meg akarok mostani, leöblíteni a kezemről a vért. Legalábbis így elsőnek. Aztán valahogy el kellene látnom ezt a sebet, és jól jönne egy kis aszpirin is. Nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem-e, hogy elmenekültem. Nem akartam kockáztatni azzal, hogy folytatom a párbajt, hisz állni is alig tudtam a lábamon, amikor a második ütés után feltápászkodtam. Forgott velem a világ. Tulajdonképpen még most is forog. Nem voltam biztos magamban, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb ki kell jutnom onnan, kihasználni az adódó lehetőséget, leütni Kait, és azzal megtörni a varázslatot. Talán igaza van. Gyáva vagyok, amiért nem fejeztem be. Az az őrült fickó mintha direkt vágyott volna a halálra, amit én nem adtam meg neki. Megijedtem magamtól, tőle, a következményektől... Fene se tudja! Meg kellett volna ölnöm őt. A következő áldozatok, akiket eltesz láb alól, ahogy az eladóval is tette... mind az én lelkemen száradnak majd. Felszisszenek a gondolatra, és mert ezzel egyidejűleg a fejemben levő lüktetés is felerősödik.
- Hol van már az az elsősegély doboz? - motyogok magam elé, miközben sorra nyitom ki a szekrényeket. Persze meglehet, hogy nincs is Daudnak itthon olyanja. Hiszen mihez kellene ilyesmi egy vámpírnak? Csak hát logikusnak gondoltam, hogy ha már a fiammal edzenek naponta, ami közben sérülések is történhetnek... Na mindegy, csak felfrissítem az arcomat, lesikálva róla a rászáradt vért, aztán keresek egy gyógyszertárat.
- Ezra – ejtem ki a fiam nevét csodálkozva, amikor felpillantva őt látom meg az ajtóban. - Te mióta állsz ott? Nem hallottam, hogy megjöttél – mondom erőtlenül, és megtámaszkodom az egyik széken.