A szívem a torkomban dobogott. Forró, izzadságtól csatakos bőrömön csak úgy csillogott a vörös lángnyelvek fénye. Két lépés. Csupán két lépést kellett tennem és már jött is az iszonyú erejű robbanás, ami megrázta az egész házat, engem pedig méterekkel odébb repített a valamikori nappalink padlójára. A becsapódás fájt, úgy éreztem, mintha valami jó alaposan megrágott volna, aztán ki is köpött volna. Na és az az iszonyú sípoló hang a fülemben...

*Bíííííííp-bíííííp!*

Az egyre erősödő és vészjóslónak tűnő dudálásra azonnal felpattantak a szemeim, a kezemmel erősen markoltam a kormányt, amit egy másodperccel hamarabb rántottam félre, mielőtt testközelből ismerhettem volna meg a felém tartó, robusztus kamion fényszóróit. Pillanatokra visszafojtottam még a lélegzetemet is, míg a kamion elhajtott mellettem, a sofőr pedig ocsmányabbnál ocsmányabb hangokat hallatva, s csodálatos kézjeleket produkálva el nem tűnt a látómezőmből. Csak akkor lélegeztem fel újra, mikor már a jármű hátsólámpáit sem láttam visszapillantó tükreimben. Úgy éreztem ez alatt a pár pillanat alatt öregedtem vagy tíz évet. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy már attól féltem, egyszerűen csak átszakítja a szöveteket és a bőrt, kiszakad a mellkasomból, aztán egymagában végig futja a Tour de France-ot, persze bicikli nélkül. Most pont nem volt szükségem még egy halál közeli élményre. Ez most is csak egy hajszálon múlott. Nem tesz túl jót nekem ez a két napi alváshiány. Pláne nem így, hogy minden egyes alkalommal, amikor csak lehunytam a szemem, még így három év után is, újra előtörtek a rémálmaim. Pedig már azt hittem, hogy ennek a három évnek elégnek kell lennie, hogy túl legyek rajta. Azt hittem, ha most visszatérek abba a városba elintézni pár dolgot, már nem fog annyira fájni. De tévedtem. Pont ugyan annyira fájt, mint akkor és utána minden egyes napon vagy másfél éven keresztül. Mindenhol az öcsém arcát láttam, vagy egy-egy boldog emlékkép derengett fel bennem a múltból. Az ismerős arcok látványa csak felkavart, rontott az eddig sem valami túl fényes helyzetemen. Így mindent összevetve, nem volt valami túl jó ötlet, visszatérni a városba és hónapokon keresztül ott téblábolni nyomok után kutatva a rejtélyes tűzről és az öcsémről. Az eltelt idő alatt nem hogy megszűnt, de erősödött bennem az az érzés, hogy nem volt véletlen a tűz, az öcsém pedig még mindig él. Lehet, hogy csak megőrültem. Az, hogy a szüleimet egymás után vesztettem el, így is valami lelki nyomorulttá tett, s hiába is kapartam össze utána magam a testvérem és Winnie kedvéért, most, hogy az öcsém már nem volt, lehet, hogy egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni a halálát és épp valami gumiszobában ücsörögve, kényszerzubbonyba csomagolva bámulom a nagy büdös semmit és azt képzelem, hogy alig pár mérföldnyire vagyok Mystic Falls határától na és persze Winnie-től, aki még nem tudja, hogy ma este bizony hazaérkezem? Abszurd egy elmélet, de az én esetemben ki tudja, nem igaz? Még az is lehet, hogy tényleg csak a rózsaszín, kék és sárga bogyók hatása alatt hallucinálok mindenfélét az elmúlt időszakról, a vadászatról és úgy minden másról is. De nem, nekem nem lehet ekkora szerencsém. Ez a rendesen elcseszett világ itt körülöttem nagyon is valódi.
Erősen a gázra léptem, nem foglalkozva a sebességkorlátozó táblákkal és a különböző jelzésekkel, melyek arra figyelmeztettek, hogy lakott településre érkezem és nem ártana lassítanom. Én azonban nem lassítottam, sőt! Minél hamarabb be akartam érni a városba, megállni a rohadt ház előtt, betrappolni a nappali közepéig és jó szorosan magamhoz ölelni az egyetlen személyt, aki még számít is valamit az életemben, s akinek köszönhetem, hogy nem zuhantam végleg össze. S ha belegondolok, hogy ettől a csodás élménytől mindössze csak pár perc választ el...
Azt hiszem egy mosoly jelent meg arcomon. Igen! Határozottan éreztem, ahogy az arcizmaim működésbe lépnek és mosolygásra késztetik ajkaimat. Hát ez remek! Nem is tudom mikor mosolyogtam utoljára. Hónapokkal ezelőtt talán, még mielőtt elbúcsúztam Winnie-től és megígértem neki, hogy nem csinálok hülyeséget, nem keverem magam bajba és a legfontosabb, hogy nem öletem meg magam. Hát, ezeket az ígéretek, akár csak egy haszontalan papírlapot, jól összelehetne gyúrni és kihajítani a legközelebbi szemetesbe. Sajnos, egyiket sem sikerült betartanom, amire nem vagyok büszke. Egy vadásztól ugyan is pont ezt a három dolgot kérni... Lehetetlenség betartani. Ráadásul, pár perce, szintén majdnem sikerült megöletnem magam, plusz egy másik sofőrt... Hurrá nekem!
Egy éles jobbra kanyart vettem, ugyanis majdnem sikerült túlhajtanom az utcán, ami egyenesen a házunk elé vezetett. Innentől nyugodt tempóban hajtottam végig, ügyelve rá, hogy a kocsi motorja, ne nagyon ébressze fel az alvó népséget. Késő volt már, legalább hajnali fél kettő felé járt az idő. Semmi kedvem, pláne nem idegrendszerem lenne ahhoz, hogy a szomszédok panaszait hallgassam.
Mikor leparkoltam a beállóban, percekig csak ültem a kocsiban. Át kellett gondolnom pár dolgot. Azt sem tudtam mit mondjak majd Winnie-nek, miért voltam ennyi ideig távol? Na és, ha megkérdezi mi dolgom volt pont abban a városban? Mit mondok neki? Az igazat, hát persze...
Kikászálódtam a kocsiból, s miután meggyőződtem róla, hogy rendesen bezártam, célba vettem a bejárati ajtót, amit igyekeztem minél csendesebben, lehetőleg pofára esés nélkül elérni. A farzsebemből előhúztam a lakáskulcsot, amivel próbáltam betalálni a lyukba. Pár másodperc után már hallottam is, ahogy kattan a zárnyelv, ami azt jelentette, hogy sikerült. Bent voltam!