- Beküldtem a fák közé – válaszolom meg a kérdést egy fájdalmas sóhajjal, miközben egy pillanatnyi habozás után megragadom Nate felém nyújtott kezét, és a segítségével én is talpra vergődöm. Mindenem sajog, bekaptam pár ütést, a nyakamon tátongó sebet is hamar ki kell majd fertőtleníteni, mielőtt elkapnék valamit amiatt a mocsok vámpír miatt, de most nem magam miatt aggódom. Először a lányt kell biztonságban tudnunk, ez mindennél fontosabb. - Én megvagyok – legyintek, majd lendületesen megindulok az erdő felé. Az első pár lépésem kissé imbolygóra sikeredik, de hamar összeszedem magam. Azt hiszem, ebben nagy segítségemre van a még bennem nagy mennyiségben áramló adrenalin, és a makacs eltökéltségem, hogy megvédjem a csöppséget. Magam sem tudom megmagyarázni, honnan jön ez az érzés, attól tartok, az egykori, az elmúlt évben mélyen eltemetett anyai érzéseim, ösztöneim éledeznek újra. Kicsit riasztó ez a gondolat, de most ezzel sem vagyok hajlandó foglalkozni. Néhány lépést teszek csupán a fák között, aztán lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy a megérzéseim vezessenek el a gyerekhez, ugyanúgy, ahogy ide is jöttünk. A rémülete továbbra is nyomot hagy bennem, így ezzel nincs túl nehéz dolgom. - Már minden rendben, kicsim – guggolok le előtte, miután meglátom egy bokor tövében reszketve kuporogni. - Elmúlt a veszély, most már minden rendben lesz. Gyere, hazaviszünk – nyújtom felé a kezem, ő pedig ahelyett, hogy megfogná, felpattan, és szorosan megölel, így árasztva el engem egy újabb erős érzelmi lökettel. Fájdalom nyilall a mellkasomba a szívem tájékán, és miközben végigsimítok a riadt csöppség haján, erőnek erejével szorítom vissza a könnyeimet.
Órákkal később... Elsőre nem voltak igazán elragadtatva tőlünk odabent, miután kiderült, hogy bejelentés nélkül vágtunk bele egy akcióba, aminek semmi köze nincs a hivatalos ügyünkhöz. De mérlegelték a kockázatot, amivel korábban szembesülnünk kellett, és mivel a támadókat leszereltük, a kislány pedig épségben megúszta, úgy tűnik, nem fognak felelősségre vonni bennünket. Amint leadtuk a jelentésünket, elengedtek bennünket. Már éppen ideje is volt. Talán látták is rajtam a kimerültség jeleit. Bár inkább lelkileg érzem magam kifacsarva, és nem testileg. Az elrabolt és megkínzott gyerekek esete feltépte a korábbi sebeimet. Zaklatottságomban az első dolgom, ahogy beérünk a lakásba az, hogy remegő kézzel kiveszek magamnak a hűtőből egy sört. Nevetséges mozdulatsor, legalábbis tőlem. Ez inkább olyasmi, amit Nate szokott csinálni. Mégis jól esik, ahogy a hideg folyadék végiggördül a torkomon. Egy árnyalatnyit meg is nyugtat, de ahhoz még nem vagyok elég jól, hogy le is üljek. Valószínűleg nem is leszek túl egyhamar. Legutóbb is közel egy évembe telt, hogy összeszedjem magam. És most nincs erre annyi időm. Egy fontos ügyön dolgozunk, amit nem szeretnék hátráltatni, szóval két lehetőségem van: vagy kilépek belőle, és visszavonulok New Orleansba, vagy... Vagy azt teszem, amit már elsőre is kellett volna: beszélek róla. Újabbat kortyolok az italból, majd összeszorítom az ajkaimat, mintha saját magam ellen lázadnék. - Nate... Van valami, amit... - Nem tudom befejezni a mondatot, mert könnyek futják el a szemeimet. Nem akarom, hogy így lásson. Lehajtom a fejem, majd hátat fordítok neki, és mély levegőket veszek. - Valami, amit nem mondtam el. A váláskor. A valódi okát annak, hogy miért menekültem a házasságunkból az ország másik felére egy évvel ezelőtt. - Megköszörülöm a torkomat. Még mindig hadakozok saját magammal valamilyen szinten. Nem is tudom, őt akartam-e védeni, vagy magamat, azzal, hogy eddig nem vallottam színt előtte. Azt hiszem, mindkettő. És most sem könnyű kiadni magamat. Félek a következményektől, hogy ez még inkább elgyengít majd, hogy Nate még inkább gyűlölni fog, hogy tovább mérgezem a kapcsolatunkat. Másfelől viszont szükségem van rá, hogy kimondjam. - Aznap, amikor a baleseted volt, és kómába estél... aznap szerettem volna elmondani. Vacsorát főztem, és vártam rád, hogy elújságoljam, hogy... terhes voltam – megremegek, majd visszafordulok felé, hogy a szemébe nézhessek. Látnom kell a reakcióját, hogy mennyiben érinti meg ez őt, mielőtt folytatnám. Bár egyelőre nem is vagyok benne biztos, hogy képes vagyok beismerni azt is, mennyire gyenge voltam akkor. Hogy összeroppantam az elveszítésének gondolatától, hogy ez a megingás a meg nem született gyerekünk életébe került. A bűntudat újult erővel telepszik rám.
Az iménti kis közjáték okot adott az aggodalomra. Hiába nem olyan a viszonyunk már Samanthával, mint régen volt, az még nem jelenti azt, hogy egy teljesen szívtelen dög lettem az elmúlt időszakban. A múltat, a magánéletet nem szeretem keverni a munkával, de a jelek szerint a látomása nagyon is a munkánkhoz kapcsolódó volt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ne legyen ilyen zaklatott állapotban, de őszintén szólva fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom. Nem szokásom mások lelkét ápolgatni, pátyolgatni, a saját lelki világomat is messziről elkerülöm. Nem megyek bele mélyen a dolgokba, inkább a felszínen maradok és ott közlekedem. Egyszerűbb és kevesebb bonyodalmat okoz. De most muszáj volt valahogy összeszednie magát a nőszemélynek. Ha már szavakkal nagyon nem tudtam csillapítani a zaklatottságán, adtam neki időt, amíg össze tudja kicsit szedni magát. A türelem mindig is nagy erényem volt, ezzel sosem volt problémám. Nem lehetetlen kihozni a sodromból, pláne nem, ha olyanokat vágnak a fejemhez, ami alaptalan, de ilyen helyzetekben képes voltam türelmesen várni. Figyelmesen végighallgattam a látomásról tartott beszámolót. Teljesen egyértelmű volt, hogy a vámpír kedvtelésből vagy valamilyen perverzió által vezérelve szórakozott a kislányokkal. Pedofil vámpír? Nem lett volna meglepő. Amilyen beteg elméjűen tudnak lenni ezek a lények. A táplálkozásukat, a gyorsaságukat, erejüket és „napallergiájukat” leszámítva, gondolkodást tekintve olyanok, mint mi, emberek. Miért is ne vezethetne egy vámpírt valami beteges gondolkodásmód? Amióta ismét találkoztunk Samanthával, ez volt szerintem az első dolog, amiben egyetértettünk: meg kellett találnunk a vérszívót. Némán bólintottam. Nem szórakozhat senkivel, gyerekekkel meg pláne nem. Ilyen eseteknél kötelességünk lekapcsolni a természetfeletti lényt, a történetet hallva pedig egyetlen egy pillanatig sem jutott eszembe életben hagyni. Mély levegőt vettem, mikor Sam lehunyta szemeit, hogy megpróbálja kitalálni, hol rejtőzködhet a vámpír. Figyeltem, amint ujjai görcsösen kapaszkodtak a takaróba, miközben koncentrált. Türelmetlenül vártam a fejleményeket. Már mehetnékem volt. Ha a jó ügy érdekében az ember lekapcsolhat egy vámpírt, akkor nem vesztegethet semmi időt. Viszont minden egyes itt töltött másodperc csak növelte az esélyt arra, hogy újabb gyereket kap el az a rohadék. -Nagyszerű – csattantam fel és azonnal felpattantam az ágyról. Tudtuk a helyet, tudtuk, hogy vámpír, már csak ki kellett vonnunk a forgalomból. Normál esetben, mielőtt akcióba lépünk, szokás felvenni a kapcsolatot a központtal. De most már nem volt rá idő. Benne volt a pakliban az is, hogy nem adnak engedélyt. Ezt viszont nem kockáztathattuk meg. Kis habozás után megcsóváltam a fejem. -Egy vámpírral elbírunk egyedül is. Ráadásul, ha tényleg ennyire beteges, akkor sietnünk kell – komoly arccal néztem az ágyban fekvő nőre, majd kiviharzottam a szobából vissza a sajátomba. Gyorsan felöltöztem, elővettem fegyverem, miután pedig elkészültem rálestem Samanthára. -Jól vagy? Biztos kész vagy rá? – kérdeztem, mert a korábbi sikítozást elég nehéz lett volna elfelejteni. Ki tudja, mennyire zaklatja fel magát, ha kiérünk, vagy ha meglátjuk a vámpírt. A profizmus megkövetelte a felkészültséget, de ha az embernek olyan látomásai vannak, mint neki, az kicsit megnehezíti ezt.
Hogy minden rendben? Nem, semmi nincs rendben. Felébredtem ugyan, és az álom elszállt, de amit láttam, az a valóság, és most is történik. A fejemet ingatom ellenkezésképpen, de hogy meg is fogalmazzam, ami lejátszódik bennem, ahhoz idő kell. Mély levegőket veszek, egyik kézfejemmel a könnyeimet törlöm le, miközben igyekszem fokozatosan csillapítani a remegésemet. Ennél erősebb vagyok én, nem hagyhatom, hogy egy látomás ennyire felkavarjon, akármilyen megrázó is. Tennem kell valamit, ahhoz pedig össze kell szednem magam. Csak pár perc kell, és menni fog. Közben Nate-et figyelem, aki helyet foglal az ágyamon. Nem közvetlenül mellettem, mégis az, hogy itt marad velem, és nyugtatni próbál, némi csodálkozásra ad okot, és a régi időkre emlékeztet. A meglepettségemtől függetlenül jól esik, hogy láthatóan valamelyest még mindig törődik velem. Nem is tudom, miért, nem kellene, hogy foglalkoztasson, mit csinál, vagy mit gondol. És mégis. Akaratlanul is, mondhatni ösztönösen húzódok hozzá kicsit közelebb, és ez a mozdulatsor, a közelsége, a jelenléte, mindez megnyugtató. De nem lépek át egy bizonyos határt, a legkisebb mértékben sem érek hozzá, még csak véletlenül sem. Pedig szeretném. Nem akarom ezt érezni, csak komplikálná a dolgokat, ha akárcsak egy kicsit is engednék a kísértésnek, de vágyom rá, hogy hozzábújjak, és attól tartok, hogy ez már nem csak az álom hatása. Vagy nem teljes mértékben. Végül inkább a takarót szorítom magamhoz közelebb, azt húzom feljebb a mellkasomon, és a szavaira koncentrálok. - Egy vámpír… kislányokat rabol el – kezdek bele, hogy válaszoljak is, lehetőleg összeszedetten, amennyire csak tőlem telik jelenleg. – Játszadozik velük, a vérüket veszi. – Az alsó ajkamba harapok, és igyekszem nem megint kibukni a gondolattól. – Végül megöli őket. Láttam, ahogy elcsalta az egyiket. Benne jártam a lány fejében. Hét-nyolc éves lehet, annál biztos nem több. Éreztem a fájdalmát és a félelmét, amikor az a dög megharapta. Még életben van. De ki tudja meddig? – nyelek egyet. – Láttam egy másik lányt is, üveges tekintettel feküdt a padlón – megrázom a fejemet. Ezt a részt inkább nem fejtem ki, még túl friss az élmény. – Az a fickó egy beteg állat, meg kell találnunk! – jelentem ki határozottan, aztán ajkaim megremegnek, végül mély levegőt veszek. Próbálok rákészülni arra, ami most jön. Vissza kell térnem a látomásba. Ezt régen nem tudtam volna csak így megtenni, de az elmúlt egy évben, New Orleasnban, sokat tanultam a saját képességeimről, és bizonyos fokig megtanultam irányítani őket. Ha tudom, mit keressek, mire koncentráljak, akkor kideríthetem, hogy hol vannak, legalábbis körülhatárolhatom. - Megpróbálok rájönni, hogy hol rejtőzködik – közlöm Nate-tel, majd lehunyom a szemem. Megborzongok, ujjaim görcsösen kapaszkodnak a takarómba, aztán kitárom az elmém az újabb kapcsolatot keresve. Csak felvillanó képeket látok, egy kisebb faház, kissé elhanyagolt, fák, csobogó víz hangja… Már tudom, hogy merre induljunk meg. – A városon kívül van, valahol a folyó mentén, egy régi ház. Ennél többet egyelőre nem tudok, de a megérzéseim odavezethetnek. Beszóljunk a központba? – tájékoztatom az exemet kissé ködös tekintettel, az utolsó kérdésre azonban egyenesen a szemébe nézek, ezzel is érzékeltetve, hogy ismét teljesen visszatértem a szobába. Tudunk eleget ahhoz, hogy értesítsük a többieket is? Nate-re bízom, hogy eldöntse, végül is ő volt évekig a felettes tisztem, és bár ezt nem gyakran hangoztatom, bízom az ítélőképességében.
Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy nem hagyhatom magára tovább sikoltozni a szobájában. Ide vagy oda a tegnap történtekkel, nem vagyok egy szívtelen dög, aki hagyja a másikat forgolódni a saját szemetében bosszúból egy kis vitáért. Amint meghallottam a sikítást, azonnal kipattantam a saját ágyamból és átsiettem a másik szobába, ahol Samantha volt. Az ágyhoz léptem és finoman rázni kezdtem, hogy magához térjen. Kicsit tanácstalan voltam. Reméltem, hogy valamennyire sikerül észhez téríteni, mert más ötletem egyelőre nem volt. De hatásosnak tűnt a rázogatás. Lassan elhalkult, helyette könnyben úszó szemekkel nézett rám. Ha még mindig együtt lettünk volna, magamhoz húztam volna valószínűleg. -Most már minden rendben – próbáltam megnyugtatni, mert zaklatottnak tűnt. Enyhítettem a szorításon, végül elengedtem karját és leültem az ágy szélére. Figyeltem, amint egész picire összehúzza magát és remegve öleli át térdeit. Mégis mit kellett volna tennem? Ilyen helyzetben hogy lehet segíteni a másikon? Óvatosan megérintettem remegő karját és biztatóan pillantottam rá. Aztán összevontam szemöldökeimet. -Milyen kislány? – kérdeztem komoly, kicsit aggódó hangon. Nyilvánvaló volt, hogy arról a kislányról beszélt, akit látott. De mi történt vele? Sosem bírtam ép ésszel felfogni, hogy mi vesz rá valakit egy gyerek bántalmazására. Mégis mit tud véteni egy még csak önállónak sem mondható, tudatlan kis emberszerű élőlény? A legtöbbjük a légynek sem tudnának ártani, nem hogy okot adjanak valakire a bántalmazásra. Minden gyerek csinál rosszat, butaságot, de… az még nem magyarázat erre az egészre. Amit Samantha látott az ennél sokkal rosszabb lehetett. Ha egy szülő keze eljár, amiért valami butaságot csinált a gyerek, az nem visel meg ilyen szinten valakit. -Persze – bólintottam rögvest. – De előbb légy oly kedves és magyarázd el az egészet – magyarázatot várva néztem rá. Ha cselekedni akartunk, örültem volna, ha legalább a részleteket elmondja. Nem szeretek a vakvilágba menni olyan dolog után, amiről még csak azt sem tudom, hogy enni vagy inni szokták. Szerettem volna tudni, hova megyünk egyáltalán. Vagy csak hogy mire készüljünk fel, hányan támadták meg a kislányt és milyen állapotban van.
Képtelen vagyok szabadulni az álomból, akármennyire is küzdök ellene. Húz magába, és nem ereszt. Hiába ültem fel, hiába nyíltak ki a szemeim, hiába tudom, hogy a saját ágyamban vagyok a saját szolgálati lakásunkban, nem tudom különválasztani a valóságot attól, amit a látomásomban mutatni akarnak nekem. Egyszerűen nem megy. Csak kapkodom a levegőt, és próbálom legyőzni a félelmet, ami nem is a sajátom, hanem azé a szegény kislányé, akit valószínűleg éppen ebben a pillanatban kínoznak. Váratlanul Nate bukkan fel, hallom, és érzem a közeledtét, de csak akkor sikerül teljesen érzékelnem őt, amikor rázogatni kezd. Összerezzenek a hangos szavaktól, melyek túllicitálják az én mostanra nyöszörgéssé halkult hangomat. - Nate... - nézek fel rá könnyben ázó szemekkel, és most legszívesebben hozzábújnék, de nem vagyunk már olyan jó viszonyban, hogy ezt megtehetném. Csak ráhelyezem a tenyerem az egyik, karomat szorongató kezére, és igyekszem mély levegőkkel megnyugtatni magam. - Ez... ez nem csak álom volt, Nate – suttogom a fejemet ingatva. Összehúzom magamat az ágyon, amennyire csak lehet, egyik karom átfogja a térdemet, így próbálom visszafogni a remegésemet. Szabad kezemmel a könnyeimet próbálom letörölni, melyek lassan még mindig végigcsordogálnak az arcomon. - Láttam őket. Az egyik kislány már... már nem él. - Ahogy kimondom a szavakat, a szemeim ismét benedvesednek. Több értelemben is megvisel ez a dolog. Részben a meg nem született gyerekünk miatt, részben azért, mert csak kislányokról van szó, akiknek nem lenne szabad ilyen helyzetbe kerülniük. És részben a saját fiatalkorom miatt. Ha látok valakit így meghalni, és már nem akadályozhatom meg, az mindig édesanyámra és az egykori legjobb barátomra emlékeztet. Ha időben hallgatok a képességeimre, legalább egyiküket megmenthettem volna, és emiatt annál is inkább magamra veszek minden újabb ilyen esetet. - A másiknak ebben a pillanatban is a vérét veszik. Érzem a félelmét, Nate. És éreztem a fájdalmát. Tennünk kell valamit. Minél előbb – kapom el a karját, és szinte könyörögve nézek rá. Meg kell mentenünk őt. Persze ehhez előbb magamat kellene összeszednem, mert jelenleg egy roncs vagyok. Így pedig nem tudok eleget tenni a kislányért.
Sam túlreagálta az egészet. Bolhából csinált elefántot. Nem értem, mit várt tőlem ezek után. Bocsánatot eszem ágában nem állt kérni, ezután a hiszti után meg már csak azért sem. Magára vette a dolgot, ez nyilvánvaló, de ideje lenne megtanulnia elkülönítenie a munkát a magánélettől. Azt hittem, ennél azért profibb és az évek alatt ezt sikerült megtanulnia, de ezek szerint tévedtem. Felvont szemöldökkel néztem rá, miközben rám zúdította agyszüleményeit. Ettől most jobb lett? Bármit változtatott rajta? Meg nem történtté tette? Nem. Akkor nem értem, miért kellett ezt így előadnia. A stíluson kicsit változtathatott volna, mert az viszont nagyon nem tetszett. -Gondolj, amit akarsz – válaszoltam egy vállvonással és levettem az órámat, amit az asztalra dobtam. Gúnyos megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Elfelejtette, hogy tőlem tanult minden vagy csupán ezzel a gunyoros megjegyzéssel akarta kifejezni a háláját? Igazából teljesen mindegy. Még mindig úgy gondoltam, jól cselekedtem Ramirezéknél. Ilyen helyeken könnyebben befogadják maguk közé az emberek a könnyűvérű, gátlástalan embereket, mint a prűd alakokat. Alapból a droggal való kereskedelem egyfajta erkölcsi ingatagságra utal. Ha pedig játszani akarunk, akkor nagyban kell játszanunk. Be kell olvadnunk, nem pedig óvatoskodva szimatolni. Szóval igen, csak a munkámat végeztem. Ha neki ez ellenére volt vagy van, akkor bármikor kiszállhat. Hátat fordítva indultam el a konyha felé, reménykedve egy feltöltött hűtőben. Menet közben csak intettem neki. A konyhába érve felnyitottam a hűtő ajtaját, ami tele volt mindennel, amire szükségünk lehet. Jelenleg nekem pedig egy jó hideg sörre volt szükségem. Kivettem egy üveget, felnyitottam és visszamentem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét és asztalra felpakolt lábakkal kapcsolgattam azt. Nem volt célom a műsorokat illetően, csupán kicsit el akartam lazulni. Orrnyergemet masszírozva bámultam a képernyőt, ahol éppen a késő esti híreket mondta be egy középkorú fazon. Nem kötött le különösebben, de elterelte a figyelmemet a korábbi cirkuszról. Lassan kortyolgattam a sörömet, mikor pedig sajnálatos módon kiürült az üveg felálltam és kihajítottam azt a kukába. Éppen elég hosszú volt ez a nap már, ideje volt véget vetni neki. Vettem egy gyors zuhanyt és elraktam magam holnapra. Hirtelen sikolyra riadtam fel. A hang ismerős volt. Azonnal kipattantam az ágyamból és átsiettem a másik szobába. Normál esetben először nyilvánvalóan kopogtam volna, de ez nem volt normál eset. Samantha teljesen magán kívül volt, csak ordibált. Odaléptem hozzá és erősen megfogtam mindkét karját. -Sam! – rákiáltottam, hátha ettől felébred és magához tér. – Samantha ébredj fel! – kicsit megráztam, de nem túl erősen. Arca tiszta veríték volt, pont mint egy rémálom után.
Hát ezt nem hiszem el! Nem csak, hogy esze ágában sincs elnézést kérni, sőt, egy szemernyi megbánást sem képes produkálni, de ráadásul úgy állít be, mintha egy hisztis liba lennék, aki maximálisan túlreagálja a helyzetet. Hát szerintem rohadtul nincs igaza. Ha hisztis is vagyok, csak miatta van, mert előhozza belőlem, mert egy idióta barom, aki élvezi, hogy lejáratott egy csapat kanos majom előtt, és kellemetlen helyzetbe hozott. - Ó, hát hogyne, persze! Csak a munkádat végezted… - fújok rá, miközben lerúgom a cipőimet is. – Oda ne rohanjak, hogy milyen veszettül szorgalmas és lelkiismeretes ügynök vagy, és mennyire beleéled magad a szerepedbe. Bár rohadtul nem értem, mennyit lendítette előbbre az ügyünket, hogy „Luke” egy olcsó kis nőcskének állította be az üzlettársát a leendő vásárlóik előtt – nyomom meg a kiejtett nevet, erősen célozva ezzel arra, hogy egyáltalán nem hiszem, hogy ezt csak a karaktere mondatta. Közben feltűzöm a hajamat is egy gyors mozdulattal, készülve a zuhanyzáshoz, és anélkül, hogy vad dühömben tudatában lennék annak, mit teszek, az ingemet is gombolni kezdem kifelé. – Bár te nyilván jobban tudod, ennek mi volt az értelme, én meg nem érek fel a „nagy mesterhez” – teszem még hozzá maró gúnnyal, és már csak akkor kapcsolok, hogy Nate előtt kezdtem vetkőzni, amikor az összes gombbal végeztem. Cseppet kínos a helyzet, ahhoz eléggé, hogy a saját önkéntelen tettem felett érzett meglepettségem elnyomja a haragom egy részét. Azt hiszem, hogy a megszokás teszi. Igaz, hogy az elmúlt egy évet külön éltük, de az előtte álló hat-hét évben ez a mozdulatsor teljesen normálisnak számított. Az pedig, hogy újra egy fedél alatt vagyunk, előhozza ezeket a régi szokásokat, mint a nappali közepén ordítozni egymással, vagy hogy a ruháimmal együtt a gátlásaimat is levetkőzöm Nate előtt. Igazából nem is érdekel. Nem sok olyat láthat már, amit nem látott eddig elégszer. A veszekedéstől viszont már elment a kedvem, és az igazat megvallva tőle is. Felkapom a cipőimet, és hátat fordítok neki. - Jó éjt! – hagyom szó nélkül az utolsó megjegyzéseit, és nem kis lendülettel bevágom az ajtót magam mögött, amint a szobámba érek.
- Pszt! Hé, kislány! Ez a te babád? – Aggodalmasan figyelem, ahogy a nagyjából három-négy éves csöppség a játszótér melletti kerítés mögé követi a fickót. Nem látom rendesen a pasas arcát, de abból, amennyit látok belőle, nem tűnik elhanyagoltnak, sem veszélyesnek. Mégis rosszat érzek vele kapcsolatban. – Tudok mutatni több ilyet is…
A mondat végét nem hallom, megszédülök, a kép elhomályosodik, és mire újra képes vagyok felvenni az események szálát, már egy üveges tekintettel felfelé meredő csöppséget pillantok meg a padlón. A fájdalomtól és a borzalomtól az ajkaimra fagy a sikoly, mely más hasonló esetben elhagyta volna a torkomat. Egy vágás van a kicsi arcán, a haja kócos és véres. Nem tudom tovább nézni. Láttam már nem egy holttestet, akadtak olyanok, akiket én juttattam olyan sorsa, leginkább természetfeletti lények, melyek veszélyt jelentettek az emberiségre. De egy ártatlan gyermek élettelen, meggyalázott teste… ez még nekem is sok.
- Csak egy apró szúrás… - hallok valahonnan egy mély, suttogó hangot. Lehunyom a szemeimet, és mire újra kinyitom, a férfi vicsorgó arcát pillantom meg. Fogai megnyúlnák, szemei furcsán, sötéten izzanak, és közelít. A szívem hevesen ver, a levegő akadozik a tüdőmben, és annyira félek. Soha nem rettegtem még ennyire. Aztán lecsap!
- Neeeem! – sikítva ébredek a saját ágyamban, hajam az arcomba lóg, veríték pereg végig a homlokomon, a kora reggel fényei terítik be a paplanomat, mégsem tudok teljesen észhez térni. Még mindig annak a kislánynak a fejében vagyok, érzem a félelmeit, a fájdalmát. Görcsösen szorítom a takarómat, és csak zokogok. – Ne! Kérlek, ne bánts! Hagyd abba! Ez fáj. Ne bántsd őt! – részben a saját nevemben beszélek, részben az ő szavait mondom. Észhez kell térnem. Vissza a valóságba. Ki kell szakadnom az álomból, és tenni valamit, de nem megy. Lebénultam.
Az akció sikeres volt. Elhitettük Ramirezzel, hogy mi vagyunk az ő emberei, a poloskák a helyükön voltak, az anyag egy részét megkapták grátiszba, amolyan bizalomdíjként. Kellett volna valaminek ennél jobban klappolnia az este folyamán? Minden pontosan úgy történt, ahogy szerettük volna. Bejutottunk, elvégeztük a munkát, ráadásul nem volt semmi fennakadás sem. Kifelé menet az irányt a kocsim felé vettük. Samantha amilyen beszédes volt eddig, annál csöndesebb volt a visszafelé úton. Vajon ennyire magára vette volna azt az apró kis megjegyzést? Egyrészt azt Luke szánta Amandának, másrészt pedig nem fogok bocsánatot kérni egy ilyenért. Ő sem kért bocsánatot, amikor otthagyott. Én ennyiért miért kérnék? Általában nem szokott zavarni a csend, de most szabályosan bosszantott. Halkan bekapcsoltam a rádiót, ezzel valamivel oldva a bennem lévő feszültséget, de a várva várt hatás itt sem volt meg. Mikor megérkeztünk, én még ki sem szálltam a kocsiból, Sam szerintem már rég felért a lakásba. Nem siettem utána, alaposan körülnéztem, nem hagyok-e valamit a kocsiban, aztán bezártam és utána mentem. Lepakoltam az előszobába, a sporttáskát bevittem a nappaliba és lehajítottam az egyik fotel mellé, pontosan abban a pillanatban, amikor hirtelen felháborodott hangnemben kezdett hozzám beszélni Sam. Felvont szemöldökkel néztem rá. -Vegyél vissza kicsit – szóltam rá keményebben. Talán a legjobb haverja elnézni neki, ha így beszél vele, amikor éppen fasírtban vannak, de én nem. Én nem voltam a legjobb haverja, ráadásul egy teljesen jelentéktelen dolog miatt vágott a fejemhez alaptalan dolgokat. Egy részem valóban élvezte, amikor Luke beszólt neki, de az már nem az én bajaim közé tartozott, ha ő ezt ennyire személyesen vette. Nem tudott meghatni a hisztijével és a pattogásával, csak azt érte el, hogy még inkább az ágyba kívánkoztam, ahol csend és nyugalom volt. -Kicsinyes? – kérdeztem vissza, majd ironikusan felnevettem. – Tudod mi a kicsinyes? Az, hogy mindent ennyire személyesen veszel, amit mondok – magyaráztam neki széttárt karokkal. – A munkámat végeztem, de ha ennyire nehezedre esik ezt tudomásul venni, és csak ürügyet keresel, hogy ismételten kellemes beszélgetésben részesíts mindkettőnket, akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle – tekintetem kemény és komoly maradt mindvégig. Ha ennyire nem képes tolerálni a helyzetet, akkor kérhetek magam mellé másik társat is. Nem csak Samantha létezik a világon. Van odakint más, hasonlóan jó ügynök is, akikkel minden esélyem meglenne az ügy felgöngyölítésére. – Még valami, vagy mára vége a cirkusznak? – semmi hangulatom nem volt ehhez most. Akármennyire is nehéz elképzelni, én is el tudok fáradni. És most elfáradtam. Kivettem a nadrágom hátuljában eldugott fegyvert és leraktam a komód tetejére, miközben a válaszra vártam.
Hogy sikerült-e felraknom a poloskákat? Persze, hogy sikerült, mivel én azzal foglalkozom, ami a dolgom, és nem pazarlom az időnket ostoba és gonosz megjegyzésekre, mint ő. Csak röviden válaszolok Nate kérdésére, az út további részében viszont inkább csendben maradok, nehogy le találjam szedni a fejét egy hirtelen megnyilvánulásommal. Az elég kellemetlen lenne mindkettőnknek így útközben, amikor ő vezet. Mehettem volna haza, ahogy jöttem, taxival, és ezzel megkímélhettem volna magamat attól, hogy ilyen szűk légtérben összezárva utazzak vele, miközben meglehetősen dühös vagyok rá. De hülyeség lett volna külön menni, tekintve, hogy ugyanoda tartunk, az ő kocsija pedig éppen itt volt. Idefelé legalább volt ürügyem rá, hogy elhozassam magam, volt más dolgom is előtte, de most nincs kedvem kifogásokat keresni, szóval néma türelmetlenségben kivárom, hogy megérkezzünk, majd ugyanilyen hallgatagon, magam mögött hagyva őt, felsietek a lakásba. Néhány másodpercet nyertem ezzel, hogy egy kicsit magamra maradjak, veszek pár mély levegőt. Ez az, fő a nyugalom. Tök felesleges felhúznom magamat a beszólásán, már amúgy is mögöttünk van az egész, az akció is jól sikerült... Leveszem a kabátomat, fel a fogasra, aztán ma már másodszor végigjárom az újdonsült lakásunkat. Egyelőre egyáltalán nem érzem magamat itthon. Furcsa újra egy fedél alatt lakni, főleg a mai este fényében. Szokni kell a helyzetet. Visszaérve a nappaliba láthatom, hogy már Nate is felért. Talán a hely miatt is van, mert irritál, hogy nem lehet saját otthonom, nem húzódhatok el teljesen a magányomba, ahogy az elmúlt egy évben tettem, de egyszerűen elpattan bennem valami, ahogy újra megpillantom. - Tisztában vagy vele, hogy egy igazi barom vagy, ugye? - ripakodok rá, kezeim a csípőmön, így sétálok hozzá közelebb. - Azt hittem, a drogot akarjuk piacra dobni, nem pedig engem. Persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek, ha az elmúlt egy évben felcsaptál str*cinek, de azért szólhattál volna – fújok rá, és oké, ez lehet, hogy egy kicsit erős lett, de nem érdekel. Megérdemli. Tökéletesen éreztem az elégedettségét, amikor azokat a szavakat mondta, és láthatta rajtam, hogy felbosszantott. Nem tudom, mire volt ez jó, valami szánalmas, hülye bosszú, de kétségtelenül élvezte a dolgot, és azóta tartottam magam, szóval had dühöngjem most kicsit ki magam. - Ez még tőled is nagyon kicsinyes volt, Nate – teszem még hozzá, aztán hátat fordítok neki, és ismét mély levegőkkel próbálok lenyugodni. Közben, csak hogy lefoglaljam magam, hátha ez is segít, lecsatolom a korábban kabát alatt rejtegetett, vállra szíjazott fegyvertokomat, és a pisztollyal együtt lerakom a dohányzóasztalra. Kicsit erélyesebben, mint kellene, de máris valamivel kényelmesebb így. Aztán a hajamba túrva visszafordulok Nate felé.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
