Egészen kedves, kár, hogy attól még a véleményem nem változik meg. Attól még a cél, amiért itt vagyok nem alakul át. Igenis jót fog tenni a lelkemnek, ha rajta állok bosszút más helyett, ha ő lesz az, aki megkapja azt a bizonyos méltó büntetést, ami nem neki járna. Egyszerűen csak próbálom a szavait úgy értelmezni, ahogy nekem hasznos, azokat a részeket kiragadni, amiktől kevésbé lesz szimpatikus, mert az a legnagyobb gond, hogy az alap jelleme viszonylag olyan, amit nem szeretnék igazán bántani, de közben mégis ott van egy-egy szó, amiből azt szűröm le, neki is nagyon is számít a külső, ami negatív. Vagy néha már csak azt hallom ki, amit szeretnék? Nem, igenis így van vele, mint ahogy a legtöbb pasi, a legtöbb ember. Felületesek! És nem foglalkoznak mással, nem gondolnak másra, nem számítanak nekik az érzések. Tudom, hogy így van, így kell lennie, különben a végén még nekem lenne a bűntudatom. De hát Damon is megmondta, hogy a vadászok is ilyenek, hogy csak az számít nekik, ami vagyok. Biztosra veszem, hogy ez a srác is, ha tudná rólam az igazat, egyből rájönne, hogy nem akar annyira megismerni. Ha tudná, hogy ahhoz, hogy életben maradjak vért kell innom, más emberek vérét, hogy képes lennék akár őt is gond nélkül megigézni, hogy azt higgye már most is, hogy szeret. De nem, én el akarom érni a saját erőmből, hogy túlságosan megkedveljen, hogy aztán ugyanúgy ott hagyhassam faképnél, hogy velem tették meg. Bár valahol még hálás is lehetek érte, ha akkor a bál előtt ez nem történik meg, akkor most nem lennék itt. Talán még a mai napig is apám szidalmait hallgatnám.
- Végülis az a cél igaz? A kosárba találás, akkor persze, hogy azt mutasd meg! - mosolyodom el. A pasik szeretnek tanítani igaz? Akkor ez biztosan imponál majd neki. Vicces, hogy egyébként én vagyok a gyorsabb, az erősebb és nem jelentene gondot betalálni a kosárba, de... majd nagyon igyekezni fogok, hogy úgy tegyek, mint aki még nem túl profi ebben. Azért nem kell túlzásba sem vinni a bénázást, de mégis csak az a jó, ha ügyetlenkedünk egy kicsit, akkor legalább lesz mód rá, hogy közelebb kerüljek hozzá, amíg mutat pár fogást. Jól ki van ez találva kérem szépen!
- Tudod azért meg lehet találni az arany középutat is, ami még nem túl sok és nem jelenti azt, hogy órákig áll az ember a tükör előtt reggel. De hát... te azt mondod, hogy mindenki szebb lenne smink nélkül? Nem így mutatok jobban? - sosem viszem túlzásba, egy kis alapozó, egy leheletnyi szájfény, minimális festék a szemre, egy kis fekete szemceruza, szempillaspirál. Jó ez így elsorolva soknak is tűnhet, de egyébként az egészet megcsinálni, ha nem akar valaki túlzásba esni, akkor maximum tíz perc, vagy még annyi sem, ha egy-egy lépést kihagysz, mert sietsz. Ez azért szerintem nem olyan sok, és nem hiszem, hogy úgy gondolja, hogy nélküle tényleg jobb lenne. Ez is inkább csak olyan, ami miatt megy a nyafogás, hogy időbe telik, de aztán meg mégis csak látod a tekintetekből, hogy jól csináltad.
Úgy tűnik, hogy egész jó kis családja van, bár persze képes ebben is megtalálni a hibát. Csak azért nem bírni egy nevelő apát, mert... olyasmit is meg kell

ennie, amit nem szeret? Szívesen kifejteném neki, hogy milyen az én apámmal együtt élni. Próbálná ki azt, aztán utána szólna egy szót is, hogy esetleg a saját életében is vannak hibák. Szerintem könnyen rájöhetne, hogy nagyon is jó sora van.
- Pedig ez csak azt jelenti, hogy fontos vagy neki. Szerintem ez nem feltétlenül rossz dolog. - hát naná, hogy nem! Csak tudnád milyen az, amikor tojnak a fejedre, sőt nem hogy arra nem gondol senki milyen a vitamin szükségleted, hanem semmire. Sőt még az egyéb szükségleteidet sem elégíti ki senki, mint a szeretet, vagy egyéb, ami egy családban általános lenne. Nálunk soha sem volt az. Hiába igyekezett anyám legalább néha, akkor is láttam rajta is, hogy ugyanúgy tudja, hogy miattam kell apával együtt lennie, és igenis én vagyok ebben a hibás. Attól hogy ezt nem mondta ki nyíltan, még ugyanúgy így volt.
- Az nem kifejezés... miattam kellett a szüleimnek összeházasodni, mert a nagyszüleim ragaszkodtak hozzá. Az apám szerint én szúrtam el az életét, nem kellett volna megszületnem. - Nem volt jogom az életre, nem kellene léteznem sem. Olyan sokszor mondta ezt, hogy idővel még majdnem el is hittem neki. Azt hiszem, ha nem jövök el otthonról akkor, amikor besokalltam, talán mára már elhittem volna neki és már nem élnék, mert beláttam volna, hogy tényleg igaza van, hogy nekem nem is kéne léteznem. Persze mindezt teljesen nyugodtan vázolom fel neki, még ha belül még a mai napig is felkavar ez az egész, de nem láthatja rajtam. Úgy mesélem, mint egy történetet, amit másról olvastam. Amikor megfogja a kezem csak halványan elmosolyodom és kicsit megrántom a vállam. - Nem számít, rég volt. - az én szememmel nézve, mert hát már sok év eltelt azóta, hogy eljöttem otthonról, de valójában az ő szemével ha a tényleges tizennyolc évet veszem figyelembe, akkor még csak nem rég történt, hiszen maximum ha 20-22-nek tűnök a sminknek és a határozott kiállásomnak hála.
- Szép dolog tőled, hogy így szereted a húgaidat. Talán, ha lett volna egy ilyen bátyám, akkor én is jobban szerettem volna gyereknek lenni. - újabb halvány mosoly. Na igen, pont amikor ilyeneket mondd, akkor tör felszínre az a bizonyos bűntudat, de gyorsan el kell nyomni. Nem szabad ilyesmiben elvezni, az butaság lenne, csak eltántorítani a meglévő céloktól, azt pedig nem fogom hagyni. Végig kell ezt csinálni és kész.
- És milyen a kapcsolatod apukáddal? - elváltak a szülei, biztosan akkor van valami az apjával is. Hátha kiderül valami, apróság, amitől megint úgy érezhetem, hogy teljesen jogos az, hogy őt választom alanynak a kis bosszúhoz. Mit tudom én, hogy rosszcsont volt mindig is, aki sokszor állt hadban az apjával.

It's a harder way and it's come to claim her And I always say, we should be together And I can see below, 'cause there's something in here And if you are gone, I will not belong here And I started to hear it again But this time it wasn't the end And the room is so quiet And my heart is a hollow plain For the devil to dance again And the room is too quiet I was looking for the

Lehet-e fokozni a lelkesedést? Mármint ennél jobban örülni itt legbelül egy újabb találkozónak? Na és mi van kívül? Nyoma sem látszik annak az örömnek, amit érzek. Miért is látszana? Csak egy halvány mosoly és semmi több. Mintha nem lelkesednék és nem éreznék semmit. Szeretek ilyen lenni, azt hiszem ez a résszemmé vált, amúgy sem szoktam túlontúl sűrűn kimutatni az érzéseimet azoknak akiket még csak most ismerek meg. Bezzeg ha már három éve ismerném Ariana-t! Talán olyan közel állhatna hozzám, mint a többi barátom, sokkal határozottabb volnék és nem érezném magam úgy, mint egy álarcos bálon. De persze idővel úgyis megismerem őt, tudni fogom, hogy mi hergelő őt fel, mi lesz az a téma amiről nem szívesen beszél és mi teszi boldoggá. Bár eddig nem panaszkodhatok, nem láttam még úgy tiszta igazán letörve és búslakodni. Nem voltam ott az édesanyja temetésén, hogy láthassam milyen az amikor szomorú, gyászos és szüksége van valaki támogatására. Úgy vélem egy családtag elvesztésekor mindenkinek szüksége van egy támaszra, aki ott van mindig ha kell és nem hagyja az illetőt reménytelen dolgokon gondolkodni. Azt hiszem az én legnagyobb gondom az, hogy mindenkit egyből megakarok ismerni és tudni akarok mindent amit igazából nem volna szabad. Ezért sem ellenkeztem annyira amikor anya és Victor azt tanácsolta a tanulmányaimat inkább egy pszichológiai szakon folytassam tovább. Hasznos volt, de azt kell mondjam, minden csak feltevés. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy mi bújik meg a háttér mögött és mi az amitől az ismerőseink számunkra hihetetlen dolgokat művelnek, amely végződhet akár még tragikusan is. Nekem azonban ennél inkább valamivel könnyebb rejtélyeket kellett megfejtenem. Hogy igazából miért romlott el anya és apa kapcsolata, miért volt szükség Victor társaságára és ehhez hasonlók. Szóval csupa olyan tényező ami engem is foglalkoztatott. Felpillantottam Ariana-ra, majd bólintottam egyet.
- Hm rendben, akkor majd keressünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot. – már el is képzeltem milyen lesz együtt kosárlabdázni vele. Biztosan jól fogjuk érezni magunkat, legalább is remélem. Lehetséges, hogy most valamivel jobb emlékek fognak kötni a kosárlabdához, nem úgy mint gyerekkoromban.
- Persze, már gyerekkorom óta szeretek kosárlabdázni és szívesen mutatok neked egy-két trükköt. Gondolom leginkább arra vagy kíváncsi, hogyan lehet megtéveszteni az ellenfélt és sikeresen kosárba találni. – legelőször én is ezt akartam megtanulni, de túlontúl naiv voltam, mert előbb arra kellett rájönni mi a kosárba dobás titka és hogyan sajátíthatom azt el. Könnyű, ha megvan hozzá a hajlamunk és valamelyest magasak vagyunk. Kicsiként irtó nehéz lentről valahogy kosára dobni, emlékszem mennyit kellett bénáznom az elején. De hát egyszer mindent el kell kezdeni, még ha nehezen is.
- Nem értem meg miért kell annyi festék mögé bújni. Ti nők honnan tudjátok, hogy nincs olyan férfi aki ne szeretné a természetességet? Jó tudom, szépek akartok lenni, mert így mindenki észre vesz titeket. Ezzel nincs is baj, de nem szokott egy kicsit sok lenni? Minden egyes nap felkelni az ágyból és...- merőben más lehetett egy nő napja, mint ahogyan azt én elképzelem, ezért hagytam inkább abba a mondanivalómat. Nem tudtam mivel folytathatnám, hogy ne bántsam meg őt a szavaimmal. Mert ez csak kíváncsiság volt és semmi más, ez akárcsak bármi más a világon ugyanúgy érdekelt. Sokszor azon gondolkodtam, hogy lehet a nők nem is nekünk férfiaknak akarnak megfelelni, hanem elsősorban inkább szebbek akarnak lenni a többi lánynál. Mert milyen ők? Tapasztaltam már, hogy sokkal jobban emlékeznek arra ki mit viselt egy ünnepségen, a templomban vagy bármikor amikor szembetalálkoztak egymással. Nagyon nagy kritikusok a nők és főleg a rendszertelen, divattalan, ízléstelen dolgokat utálják és ennek hangot is adnak. Kár, hogy ennek sokszor én vagyok véletlenül a fül- és szemtanúja. Csak bólintottam a húgaim párnacsatájával kapcsolatban, nem volt ezen mit részletezni, hogy ha útban vagyok akkor képesek hozzám vágni a párnájukat. Ez persze sosem zavart, hozzá szoktam, hogy ilyenek és nekem el kell fogadnom őket olyannak amilyenek. Elvégre ők a húgaim és én mindenképpen testvéreket akartam magamnak, nem szerettem volna egyke gyerekként leélni az életemet. Tudom milyen egykének lenni, már tapasztaltam, hogy mennyire képes elfogni az egocentrikusság és kisajátítani egy játékot például. Nem kellemes, főleg ha mások tudják mit jelent osztozni te meg nem.
- Lehetséges, de akkor sem fogom tudni szeretni. Ahányszor ő kezd el főzni a konyhában és zöldség leves a menü, az én tányéromat mindig teletömködi sárgarépával. Elég kiakasztó ilyenkor ugyanazt a szöveget ismételni neki, még ha csak próbál gondoskodni a szervezetem vitamin szintjéről. – tény, hogy szeretek egészségtelen ételeket enni, de még Victor-nak sem kell tartania attól egyszer lefog esni az én vitaminszintem. Nem orvos, de előző életében tuti annak kellett lenni vagy nagyon jól informált az egészség terén. Igen, kétség kívül ez lehet a probléma amit én nem tudok elviselni.
- Az apukád nem örült a születésednek? Pff pedig én mindig úgy képzeltem el, hogy majd ha lesz egy családom akkor az lesz a legboldogabb pillanat az életemben amikor megszületik a kisbaba, nem pedig a házasság vagy a nászéjszaka meg ilyenek. – együtt érzően és lebiggyesztett ajkakkal megfogtam Ariana kezét, csak elképzelésem volt arról, hogy vajon milyen lehetett neki egy olyan apával aki nem szerette őt. Az én apám szeretett engem, csak sajnos sosem volt elég ideje rám.
- Normál esetben talán tényleg a szülőknek kellene odafigyelnie a gyerekeikre. De túlságosan szeretem a testvéreimet ahhoz, hogy szenvedni lássam őket. Ha cserébe meg is utálnak érte, meg undoknak néznek amiért vigyázom rájuk, nem fog érdekelni. A nagy testvér feladata az, hogy megvédje az utána érkezőt, én értük akár mindennel szembe néznék még a halállal is, ha tudom ők biztonságban vannak és békében fognak élni. Persze ilyesmi nem fenyeget, egyikükért sem jön el a mumus, hogy elvigye őket innen és megegye. – a húgaim megrögzötten azt hitték, hogy létezik a mumus, nem tudom talán anya mesélte be ezt nekik régebben, ha rosszak lesznek az fogja őket elvinni innen. Mert ugyebár a mumus anya szerint olyan védtelen kislányokat esz meg, mint a húgaim. Rémes, mikre képes az emberi fantázia.

Ariana-nak  ▲  962 szó  ▲ Remélem tetszeni fog.

Engem azért rendkívül nehéz zavarba hozni, bár persze ez nem mindig volt így, de újabban már egyértelműen. Persze lehet, hogy vannak kérdések, amikre ez él, de ott se hiszem, hogy a zavar lépne előtérbe, hanem inkább a kényelmetlenség, ami azzal jár, hogy nem akarok, vagy tudok választ adni, mert hát így van, sok minden akad, amire nem fogok neki válaszokkal előállni, vagy ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor majd találok valami olyat, ami... bár a fene se tudja. Az is lehetséges, hogy jó, ha elmondom az igazat, csak persze úgy kell előadni, hogy az számomra ne legyen fájdalmas pont, mert sajnos benne van a pakliban, hogy ha túl mélyre mászom a saját múltamban, akkor túl sok sebet szakítok fel vele, amit nagyon nem akarok. De majd igyekszem megtalálni azt a bizonyos arany középutat, ami még megfelel arra, hogy közelebb kerüljek a célomhoz, de nem is esem túlzásba. Ezért is javasolom végülis neki, hogy inkább válaszunk más sportot, hiszen a futás... én nem mondanám, hogy alkalmas se a beszélgetésre, se semmire. Ott csak az ember liheg és kifárad, én pedig természetesen nem és az is elég feltűnő tud lenni. Egy ártatlan kis kosárlabdázás, ahol közelebb kerülhet egymáshoz a két fél azért mégis csak hasznosabb.
- De csak, ha neked is jó és én ráérek, mostanában elég sokat. - vagyis úgy intézem a dolgaimat, hogy ráérjek. Na nem mintha olyan vészesen sok dolgom lenne, de azokat is lehet ügyesen szortírozni. Viszont valahogy tényleg azt érzem a reakciójából, a szívverése változásából, mintha a kosárlabda nem lenne az ínyére, de végülis megszerettethetem vele nem igaz? Én amúgy se vagyok benne túlságosan profi, csak hát mégis csak jobban menne, mint a futás. - És te tudsz? Mármint én csak alig, de akkor taníthatnál pár trükköt. - mosolyodom el aztán. Oké ez nem olyan, mint a golf, ahol a másik mögéd áll és veled együtt fogja meg az ütőt... Hm... lehet, hogy inkább a golfot kellett volna javasolnom, netán teniszt? Csak ezek valamivel nehezebben elérhetőek. Jó lesz a tenisz így elsőre.
- Ez így van, főleg ha az ember fáradtan kel fel... határozottan nehéz az arcodat normálissá varázsolni. - na persze nem nekem, de egy átlag embernek... nőnek. Régebben, amikor még jelentett ez gondot, akkor nem foglalkoztam annyit a külsőmmel, most pedig már nem ébredek reggel

gyűrötten, hiszen eleve nem is ébredek reggel. Azért így sokkal könnyebb formába hozni magamat.
- Akkor így már érthető és téged is meg szoktak dolgozni? Bár azért egy párnacsata annyira nem vészes, jobb, mintha valami keményebben ütnének. - újabb mosolyt villantok, miközben el is helyezkedem szépen két párna között. Végül csak úgy döntök, hogy leveszem a csizmát, hiszen annyira azért nem kényelmes úgy, viszont e nélkül felhúzhatom magam alá a lábaimat. Ha már amúgy is beszélgetünk, akkor helyezkedjek el kényelmesen nem igaz? De abban azért biztos vagyok, hogy időnként rendesen le szokták dobálni párnákkal, valahogy a testvéri kapcsolatot így tudom elképzelni, még ha nekem nem is volt benne részem sose.
- De mégis csak az a lényeg, hogy próbálkozik nem igaz? Mert teszem azt lehetne valami szemét zsarnok is, aki direkt szívat lépten-nyomon, amikor senki se látja, aztán meg adja az ártatlant. Én azért adnék neki egy esélyt, ha már igyekszik. - persze az ő dolga, de ha én azt nézem, hogy milyen az apám... hát szerintem nála bárki jobb. Sokkal kellemesebb életem lett volna, ha anyám igenis elválik, vagy hozzá se megy az apámhoz, de a nagyszüleim miatt kénytelen volt. Lehetett volna egy normális mostohaapám is, helyette pedig... ez lett, elkaszálta az egész életemet.
- Azért ezt így nem mondnám, de közelebb állt hozzám, mint az apám, ez tény. Ő legalább... próbált úgy tenni, mintha nem szúrtam volna el az életét azzal, hogy megszülettem. - egyszerűen csak megrántom a vállam, de az arcomon nem látszik egy rezdülés sem. Most kell figyelni rá, hogy csak beszéljek, mintha nem is rólam lenne szó, és ne pedig tényleg belegondoljak a múltba. Azt nem akarok. Azok az esték, amikor a suliból se akartam hazamenni, de közben ott se volt jó, csak inkább sétáltam addig kint, amíg be nem sötétedett. Csak mert úgy volt kellemesebb, nem kellett hallgatnom, hogy miért szúrtam el apám életét és nem kellett néznem anya arcát, miközben próbált róla meggyőzni, hogy nem így van, de én mégis éreztem és láttam... hogy de igen.
- Szerintem... ez nem a te dolgod. Mármint persze rendben van, hogy félted őket, de tudod nem hiszem, hogy ez megoldható. Ha megpróbálsz beleszólni az életükbe csak utálni fognak érte, még akkor is, ha utólag igazad lesz. Ez inkább a szülők terhe, nem egy testvéré. - hát az én szüleim soha nem szóltak bele igazán az életembe és nem is óvtak meg a csalódásoktól, főleg mert a nagy részét ők okozták nekem. Nem is tudom elképzelni milyen az, amikor valakinek fontos vagy annyira, hogy megpróbáljon mindentől megvédeni még akkor is, ha ez szinte lehetetlen.

It's a harder way and it's come to claim her And I always say, we should be together And I can see below, 'cause there's something in here And if you are gone, I will not belong here And I started to hear it again But this time it wasn't the end And the room is so quiet And my heart is a hollow plain For the devil to dance again And the room is too quiet I was looking for the

Nehéz volna azt mondani, hogy semmi sem érdekel és nem vagyok kíváncsi. Jó az igaz, hogy csak nagyon nehezen veszem a fáradtságot, de ha valami tényleg nagyon érdekel akkor igazából semmi más nem számít. Nem is tudom pontosan mit várok el Ariana-tól, talán csak ki szeretném deríteni, hogy milyen. Megakarom őt ismerni. Tudni szeretném, hogy egyes helyzetekben hogyan viselkedik. De még rengeteg idő van és sosem lehet tudni egy lánynál, hogy mikor mivel bántjuk őt meg. Az ilyesmi annyira idegesítő tud lenni, mert bármit is teszünk mi férfiak leszünk a rosszak. Könnyebb volna ha beleláthatnánk a másik fél fejébe, hallanánk a gondolatait és... oh inkább nem. Senkit sem szeretnék akkor ha hallaná a gondolataimat és nem lehetnének falak köztem és a külvilág között. Szerintem mindenkinek szüksége van egy kis titokzatosságra, ez tesz minket olyan különlegessé és elbűvölővé. Legalábbis Ariana-t mindenképpen. Engem meg a rendíthetetlen kíváncsiságom tesz elviselhetetlenné. Legalábbis Sandra mindig zavarba jött és terelni kezdte a témát valami másra. Gondolom ilyenkor tudnom kellene, hogy a téma kellemetlen és tényleg mondjak le a válaszról, mert úgysem fogom egyhamar megkapni. De hát felszoktam én adni? Nem. Egyszer így vagy úgy de rájövök arra amit az elejétől fogva tudni szerettem volna, még ha iszonyat mód nehéz beszéltetni valakit arról tulajdonképpen mi a problémája. Ariana esete azt hiszem nem volt olyan nehéz, mint amilyennek én beállítottam. Elvégre abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán eljön hozzám beszélgetni. Miért is tette volna? Hiszen alig ismerjük egymást. De eljött és ez már csak valami jót jelenthet. Legalábbis számomra igen, mert így előbbre kerülhetek az ő megismerésében. Én meg mindig ilyen voltam, rá akartam jönni olyan dolgokra amikről az emberek nagyon nehezen vagy egyáltalán nem beszélnek másnak. Nem szívesen teszik, mert úgy gondolják, hogy más úgysem értené meg őket. Pedig mennyire buták tudnak lenni néha az ilyen emberek, sokszor olyasvalaki értheti meg a problémájukat akiről nem is gondolnák. Persze akadnak olyanok is akik még inkább az orrunk alá dörgölik a hibáinkat és kiröhögnek, hogy mennyire esetlenek vagyunk. Na igen, ezért szeretek mindig olyasvalamit tenni amihez értek.
- Hm kosárlabda? Rendben, legyen ez ha ezt szeretnéd. Mit szólsz a jövőhéthez? – nem említettem meg, hogy én egy cseppet sem szeretek kosárlabdázni még akkor sem ha tudok. Gyerekkoromban rengeteget kértem apát, hogy kosárlabdázzon, de ő mindig talált egy kifogást miért nem tud velem tartani. Akkor még egyke voltam és őszintén legtöbbször anya itta meg a levét az én kis csínyjeimnek amit apa ellen szerettem volna elkövetni. Azt gondoltam akkor azzal, hogy kiszúrom apa kocsijának a kerekét még nem megy be dolgozni. De bement, csak nem a sajátjával, hanem az anyáéval akinek lett volna egy halaszthatatlan szülői értekezletre. Késésben volt, mert neki kellett mindent elintéznie és... mindegy. Elég érthető miért nem lelkesedem annyira a kosárlabdáért, egyszerűen rossz emlékek kötnek hozzá. Ettől eltekintve persze remélem, hogy mindketten jól fogjuk érezni magunkat és rajtam sem vevődik észre mennyire elkedvetlenít a kosárlabda.
- Mindennek megvan az ára, még a szépségnek is nemde? – csak viccelődtem egy kicsit. Nem akartam, hogy válaszoljon a kérdésre, hiszen én magam is nagyon jól tudtam. Három nővel élek együtt – anyával és a két húgommal – eddig sikeresen rájöttem, hogy nem éppen olyan kellemes lánynak lenni, mint ahogyan én azt hiszem. Még hogy semmi dolguk sincs és nem csinálnak itthon semmit.
- A húgaim párnamániásak, anya meg előszeretettel gyűjti nekik. Imádnak párna csatázni és jó ha egy új párna kibír nálunk egy vagy két hónapot.
A legrosszabb az amikor én is részese leszek a háborújuknak, ők persze poénosnak tarják ezt. Miért is ne? Iason elég nyugodt célpont és hagyja magát püfékelni. Na igen, erről letehetnek... De én persze tudom, hogy mi a kettejük gyengéje, nagyon csikisek és szerintem ha belelehetne halni a csikizésbe, akkor ők ketten mindenképpen abban halnának meg. Persze még fiatalok, nem akarom, hogy meghalljanak, elvégre a húgaim.
- Talán köztes állapot. Ilyen kérdezhetsz róla, de nem biztos, hogy válaszolok a feltett kérdésekre. – humorizálhattam volna még egy kicsit, de nem voltam biztos abban, hogy Ariana talán megérti csak poénkodok. Mindig azt teszem, ha valami kellemetlen témára kell átváltanom vagy esetleg valami olyanra amiről nem szeretnék beszélni.
- Igen. Elváltak és az új férjnek Iasonkomplexusa van. Próbál megfelelni nekem, igyekszik meg minden, de nem tud és ez elszomorítja őt. Nem is csodálom, hiszen egy csomó olyan dologgal próbálkozik amitől eleve kiráz a hideg. – a sárgarépát a levesben már nem volt szívem megemlíteni. Ez olyasvalami amit én utálok és csak annak kell tudnia róla akivel egy asztalnál eszem.
- Nem gondoltam volna, hogy az anyukád meghalt. Biztos nagyon közel állt hozzád és szeretted őt. – anya sosem tanított meg arra, hogyan kell és milyen formában elfogadható részvétet nyilvánítani, őszintén szólva nem is szeretek, mert az egész csak szó. Van aki szerintem nem gondolja komolyan. Mert minek? Sokan örülnek annak ha eggyel kevesebben vagyunk a világon. Én meg nem szeretek hazudni. Az én szüleim élnek, még ha külön házban, külön városban mérföldekre egymástól. Nem tudom milyen érzés elveszíteni a világ legkedvesebb édesanyját, mert az enyém még él és virul.
- Lehet, de csak huszonhárom vagyok. Mondjuk egy ideje foglalkoztat is a dolog, hogy talán jobb volna elköltözni tőlük. De szeretem a húgaimat és még nincsenek abban a korban, hogy magukra hagyhassam őket. Szeretném ha én tarthatnám távol tőlük a cseppet sem jó szándékú, egoista, rámenős, nyomulós alakokat akik elhitetik velük, hogy ők a világ legszebbjei holott az egész csak egy hazugság. – tényleg szeretem a húgaimat, az ők bohókás és néha idegesítő pillanataikban egyaránt. Ha egyszer magukra hagynám őket, tuti nem volna valami könnyű, elvégre a húgaimról van szó akiket szeretek, nem valami mostohaszerűségről.

Ariana-nak  ▲  915 szó  ▲ Remélem tetszeni fog.

Arra már így is korán rájöttem, hogy nála mi lehet jó taktika. Azt hiszem jellemzően az a típus, aki nagyon szeret megoldani dolgokat, és jelen esetben én is lehetek egy megoldandó feladat. Ezért nem gondoltam, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha hoznék valamilyen begyakorolt jellemet, mondjuk egy nagyszájú csajszit, vagy egy kedves lányt. Menne, de... biztosan találkozott már nem egyel, aki ilyen. Jobb taktika lehet az, ha egyszerűen... igen talán az a legjobb, ha megesik rajtam a szíve. Hiszen ez a cél, a szív. Nem lehetek átlagos, és igazából nem is vagyok az, tehát nem lesz bonyolult hozni a figurát. Aztán majd a végén, amikor már tényleg úgy érzi, hogy mennyire nagyon megnyíltam előtte, és ezt mennyire nagyon értékeli... hát akkor fog majd jól pofára esni. Csak ne nyíljak meg túlságosan, meg kell találnom azt az arany középutat, amikor épp egy kicsit előtérbe engedem azt a régi félénk lányt, de nem annyira, hogy utat is törhessen magának, csak hogy... ő is átélhesse milyen, ha beteljesül egy bosszú? Oké tudom, nem kéne saját magamról rendre két külön személyként beszélni, de néha ezt tényleg így érzem.
- Végülis nekem még az is jó áll, de... akkor már inkább valami érdekesebb. Mit szólsz a kosárlabdához? Futás közben az ember csak liheg, meg izzad, és az cseppet sem megnyerő. - no persze nekem nem okozna gondot, de hogy el kelljen játszanom mennyire megterhelő, az már nagyon is. No meg akárhogy is nézzük a futásban nincs semmi szórakozás, egy olyan sport viszont, ahol az ember akaratlanul is közelebb kerül a másikhoz... no az tökéletes lenne a terveim szempontjából. Vicces, akárhogy is nézzük, de tudtán kívül olyan tökéletes lehetőségeket ad nekem, mintha csak a sors is azt akarná, hogy elérjem a célomat. Meghív magához, ezzel szabad bejárást biztosítva bármikor máskor is, elhív sportolni, ahol eljátszhatom az esetlent, vagy akár a profit, de ha egy-egyezünk, így is úgyis elkerülhetetlen a fizikai kontaktus. Majd még addig kitalálom, hogy mi lenne a jobb megoldás. Persze az is számít, hogy a szavaimra hogyan reagál. Bár még nem vagyok profi arcról  

olvasás terén, de ezt is meg lehet tanulni idővel, viszont azt könnyen kiszúrom mikor gyorsul a szívverése, tehát mikor lelkes, vagy izgatott. Olyan jó ez a szuperhallás!
- Jól van, egy ideig még tuti bírni fogom, bár azért egy ilyen darab tudja rendesen gyilkolni a lábat, de ha egyszer ilyen jól néz ki! - mosolyodom el. Nem fogom ecsetelni, hogy az első magassarkú csizmám mennyire törte fel a lábam, kétlem, hogy érdekelné. Az  jó, hogy akkor már gyorsan gyógyultam, így annyira nagy érvágást nem jelentett, még ha ettől függetlenül baromira fájt is. Bár... még mindig adott a lehetőség, hogy ha azt mutatom mennyire szétment a lábam a tuti csizmában, akkor egy talpmasszázzsal segítsen rajtam, de nem kell minden puskaport ellőni már első alkalommal nem igaz? Az evés, ivást viszont gyorsan kikerülöm, nincs rá szükség egyáltalán, maximum majd a látszat kedvéért iszom pár korty valamit.
- Nincs gondom velük, bár tény, hogy van néhány. Ki gyűjti ennyire a párnákat? - szépek, ez tény, de talán tényleg kissé sok van belőlük, bár egyelőre még nem okoznak gondot, szóval tényleg maradhatnak, majd ha esetleg változik a véleményem akkor szépen arrébb pakolok párat. Nem kell ám engem folyton kiszolgálni, nagylány vagyok, egyedül kötöm be a cipőfűzőmet is!
- A megvagyok valahogy mindig olyan semmilyen válasz tudtad? Egy kis célzás, hogy kérdezz még, mert nem vagyok a toppon, de azt is mutathatja, hogy nem akarok beszélni róla. Nálad melyik? És én is... megvagyok. - mosolyodom el a végén, és igen ez direkt volt. Végülis miért ne? Ha beszámolok neki az anyám temetéséről az egy jó lépés lehet, de egyelőre még az sem biztos, hogy rá fog kérdezni, hiszen ahogy kifejtettem ebben a szóban az az opció is benne van, hogy nem akar az ember beszélni róla. Esetemben ez már csak inkább csipkelődés volt.
- Nem hiszem, hogy untatnál Iason. Miért lennék itt, ha nem azért, hogy megismerjük egymást? És a családod is ide tartozik nem? Szóval a szüleid talán elváltak? - persze lehet ez valami rosszabb is, hogy az egyik fél meghalt. A fene tudja, de bármilyen megoldás jó lehet, hiszen előre nyúlhatok majd kicsit megszorítani a kezét. Épp csak egy pillanatra, nem tolakodó szándékkal, csak az együttérzésem jeléül. Akárhogy is, de jelen esetben a szomorú témák az én pártomon állnak. A felvetésére kénytelen vagyok elmosolyodni és őszintén szólva kell hozzá erőfeszítés, hogy ne vágjak valami kellemetlen grimaszt is mellé. Tökéletes család, boldog szülők... na ja, szép is lenne.
- Majdnem beletrafáltál, maximum annyi az eltérés, hogy... az édesanyám temetése miatt jöttem New Orleansba és, hogy pár éve leléptem otthonról. - pár... ha párnak mondhatjuk azt a lassacskán tíz felé közelítő számot. De korban nem látszom többnek 20-23-nál, tehát úgy is kell számolnom az éveket, mintha nem telt volna el túl sok idő azóta, hogy eltűntem a családom szeme elől. Azt már nem most fogom kifejteni, vagy legalábbis nem azonnal, hogy miért mentem el, hogy az apám finoman szólva is lelki terrorban tartott. Vannak olyan aduk mindig az ember, vámpír stb. kezében, amiket nem szabad ellőni az első körökben, hanem tartalékolni kell addigra, amikor majd tényleg nagy hatást érnek el.
- De idővel akkor is szükséged lesz saját életre nem? Hány éves is vagy? - a kor mindig olyan, amire nem szokott az ember csak úgy rákérdezni az első beszélgetés alkalmával. Persze még maradhat a szülői házban, de a húgaira se vigyázhat örökké. Vajon, ha lett volna valaha egy bátyám, ő is vigyázni akart volna rám? Vagy ő is ugyanúgy semmibe vett volna, mint az apám?

It's a harder way and it's come to claim her And I always say, we should be together And I can see below, 'cause there's something in here And if you are gone, I will not belong here And I started to hear it again But this time it wasn't the end And the room is so quiet And my heart is a hollow plain For the devil to dance again And the room is too quiet I was looking for the

Nem gondoltam volna, hogy engedek a kíváncsiságomnak és elhívom őt ide hozzánk. De valamiért különlegesnek tartom őt, magam sem tudnám megmondani, hogy mi az ami ennyire felkeltette az érdeklődésemet. Idővel talán, amikor jól megismertem őt rájövök. Azonban amíg titokzatos, sosem fogom igazán megállapítani, hogy milyen legbelül. Én meg valamilyen különleges oknál fogva szeretem tanulmányozni az emberek jellemét, szerintem ez volna a hobbim, ha az összes többi dolgot amit elsajátítottam a tanulmányaim során nem nevezném sületlenségnek. Persze mindenképpen jó odafigyelni másokra és megvédeni őket a világtól és a világot tőlük, de a bezártságot igazából senki sem szereti. Talán Ariana jelleme is egy kalitkában van, amit ő gondosan bezárt, hogy senki sem juthasson el hozzá, mert nem bízik meg egykönnyen az emberekben. Legalábbis én erre tudom fogni azt, hogy ilyen... más, mint a többiek.
- Szívesen megnéznélek egyszer tornacipőben és sportruhában is. Szerintem jól állna neked. Mit szólnál ha egyszer elmennénk futni a parkba? – elmosolyodtam és reméltem, hogy ő ugyanúgy lelkesedni fog az ötlettől ahogyan én. Bár a lányok elégé kényesek, nem hiszem, hogy egyhamar sikerül rávennem Ariana-t ilyesmire. Ő a magassarkúak és csizmák világában él, nem a lapos sarkúak és tornacipőkében. De hát reménykedni mindig szabad, sosem tudhatjuk mikor ér minket kellemes vagy kevésbé kellemes csalódás egy illetővel kapcsolatban. Talán az is lehetséges, hogy Ariana szeret sportolni, csak még nem tudok róla. Bár ki tudná ezt igazán megmondani? Egyedül csak ő maga, hiszen rajta kívül senki sem ismeri az igazi teljes lényét. Nem tettem semmi egyéb megjegyzést, inkább hagytam, hogy bejöjjön és odabent folytassuk a beszélgetést. Sokkal jobb, így legalább a hideg is kint marad.
- Felesleges, nem kell levetned a csizmádat, maradhat nyugodtan ha abban érzed jól magad. – igazából nem tudtam mit mondhatnék, idelent anya szokott takarítani, nem én. Persze a cuccaimat sosem hagyom szanaszét, régen megtanultam, hogy anya allergiás arra ha rendetlen vagyok és szétszórt.
- Értem. Akkor én majd később eszem. – nem voltam éhes, legalábbis annyira nem, hogy megrögzötten a hűtő társaságát keressem, teljesen megfeledkezve Ariana-ról.
- Ülj csak le bátran, elveszem a kanapéról a párnákat ha zavarnak. – azt már nem tettem hozzá, hogy én általában jó messzire szoktam száműzni a közelemből a párnákat, akkor ha csak a tévét szeretném nézni. Elégé zavaró tud lenni amikor bárhová nézek nem látok mást csak párnákat amik útban vannak pont abban a pillanatban.
- Megvagyok és te? – a férfiakra jellemző rövid tőmondattal válaszoltam Ariana kérdésére. De az már egy teljesen másik paragrafushoz tartozott, hogy kikkel élek itt. Minden bizonnyal jobb volna ha azt mondhatnám, igen a szüleimmel de ez nem volt így. El is húztam a számat amikor arra gondoltam, hogy a munkamániás szociopata apám helyett kaptam egy másikat, aki próbál megfelelni nekem, de nem tud.
- Az utóbbi elégé hosszú és unalmas történet. Nem hiszen, hogy hallani szeretnéd, de maradjunk annyiban, anyával élek és az ő új férjével, na meg a húgaimmal. – sok olyan dolog volt amiről úgy gondoltam Ariana talán nem értené meg, ezért jobb nem elmondani neki. Igazán csak az tud velünk együtt érezni, aki volt már ugyanabban a helyzetben mint mi vagy egy hasonlóban. Úgy gondolom Ariana szülei sokkal jobbak lehetnek, neki talán nincsenek elválva a szülei és boldog családban él. Nem eszi őt a méreg ha az új családtag keresztbe tesz neki és cseppet sem veszi számításba azt, hogy mi mit szeretünk s, mit nem.
- Gondolom a te helyzeted teljesen más. Szereted a szüleidet és nem kell feleslegesen háborognod egy kevésbé szimpatikus pótapa miatt. – elképzeltem Ariana-t egy boldog családban, ahol ő sokkal jobban kijön a szüleivel, mint én. Egyetértenek a szülei, szeretik egymást és sokat törődnek Ariana-val is. Szeretem a minta családokat. Kár, hogy sajnos ilyenből nincs tökéletes család, mindenhol akadhat valami probléma.
- Eszembe jutott már olyan, hogy akár elköltözhetnék, de minden bizonnyal hiányozna a húgaim rikácsolása. Emellett én vagyok a bátyjuk, vigyáznom kell rájuk.

Ariana-nak  ▲  631 szó  ▲ Remélem tetszeni fog.

Nem is reméltem, hogy ilyen jól alakulhatnak a dolgok, hogy egészen hamar eljutunk oda, hogy elhívhasson magához. Na nem arról van szó, hogy így majd álmában megölhetem... amúgy sem tervezek ilyesmit, azért nem vagyok valamiféle aljas gyilkos, és főleg nem szép dolog valakit álmában eltenni láb alól, de attól még az sok mindenre lehetőséget ad, ha a vámpír bármikor bemehet valakinek a lakásába. Szóval nem tudom leplezni mennyire örülök a hívásnak, és azt hiszem nem is kell, azzal csak jó pontot szerzek nála, ha elég lelkes vagyok, főleg mert rajta is érzem, hogy így van vele. Persze biztos vagyok benne, hogy ha régen ismert volna, akkor nem érdekeltem volna, mert hát miért lenne így? Ő is, mint bárki más csak azt a nőt látja bennem, aki határozott, aki szép és kedves, aki nagyon is... jól néz ki. Külsőség, semmi más. Nem tagadhatom, hogy nagyon is felületesnek gondolok minden embert és még nem volt rá példa, hogy valaki megcáfolt volna ebben a vélekedésben. Lehet, hogy nagyon felületesen ítélem meg az embereket, meg úgy általában mindenféle más lényeket is, de ha egyszer a példák azt mutatják, hogy tényleg mindenki rohadtul felületes és csak arra jók, hogy kihasználjuk őket, akkor... De az ajtó nyílik, én pedig felhagyok a felesleges gondolatokkal. Nagyon remélem, hogy behív majd, bár meg fogom tudni oldani, ha netán mégsem... hát meglátjuk.
- Szia Iason, örülök, hogy hívtál! - bennem végképp nem merül fel, hogy nagy ölelkezést indítsak, már csak azért sem, mert az a fránya küszöb ebben baromira akadályozna. Nem azért, mert olyan magas és félek, hogy orra bukom benne, de azt hiszem ez teljesen egyértelmű. A bókot is csak egy visszafogott mosollyal értékelem. Ugye, hogy megmondtam? A külső számít, csak a külső és

semmi más! Ha jól öltözött vagy, ha adsz magadra, akkor máris rendesnek könyvelnek el, akkor is, ha netán nem vagy az, ha pedig nem figyelsz annyira az öltözködésedre, akkor akármilyen baromi jó fej is lehetsz tuti, hogy a legtöbben messziről elkerülnek majd.
- Köszönöm, pedig csak gyorsan felkaptam pár göncöt. - ez persze nem igaz, de a mosolyom mögött nem látszik, hogy nem mondok teljesen igazat. Az én tempómmal és gyorsaságommal simán végigpróbálhattam pár kombinációt, mielőtt elindultam, csak hogy tényleg az legyen a vége, amit igazán akarom, ami igazán jól áll és megy is hozzám. A pirosat, amúgy is mindig szerettem, egyszerűen csak jól kiemeli a szemeim színét. - De te sem panaszkodhatsz. - ezt azért így illik igaz? És szó se róla, tényleg nem néz ki rosszul, még ha neki nem is ad a vámpír lét egy kis pluszt, de attól még nem kérdés, hogy helyes srác, no meg... mindig is imádtam a szőkéket. Pasiban ez valahogy olyan ritka és különleges, valahogy kisfiús bájt kölcsönöz neki. Talán még arra is esély van, hogy igazából rendes, de... ez most egyáltalán nem számít. És végre elhangzik az a várt szóösszetétel, én pedig megtehetem, hogy beljebb lépdelek az ajtón.
- Igen, az tényleg zavaróan hangos lehet. - mosolyodom el, majd pár lépés után meg is torpanok. Szép lakás, bár a fene tudja, hogy mik a szokások és úgy illendő, ha mégis csak megkérdezi az ember, hogy... - A csizmát levegyem? Nem akarom ám összetrappolni a lakást. - az se gond, ha kapok egy papucsot, vagy ha eleve szőnyeg van, akkor a csizma alatt van persze egy vékony zokni is, biztos, ami tuti. És hál' istennek vámpírként még csak arra sincs esély, hogy leizzadjak, és e miatt kellemetlen legyen a csizma levétele. A kérdése előzékeny és kedves, gondolom már volt elégszer házigazda.
- Nem, köszönöm, nem vagyok kifejezetten éhes, és otthon annyit ittam délután, hogy ha itt is még iszogatok, akkor folyton mászkálhatok a mosdóba, ami eléggé megakasztana mindennemű beszélgetést. - egyébként se nagyon lenne értelme bármit ennem, vagy innom. Az pedig még korai, hogy máris megkóstoljam a vérét, mert majd... majd lehet, hogy sort kerítek erre is, de most figyeltem, ettem még kora hajnalban, ami annyira nem volt vészesen régen, hogy most megállíthatatlan legyen a vágy.
- És hogy vagy? A szüleiddel laksz itt igaz? - beszélgettük már sok mindenről és én persze igyekeztem jegyezni az infokat, de nem vagyok még most sem mindenben teljesen biztos.

It's a harder way and it's come to claim her And I always say, we should be together And I can see below, 'cause there's something in here And if you are gone, I will not belong here And I started to hear it again But this time it wasn't the end And the room is so quiet And my heart is a hollow plain For the devil to dance again And the room is too quiet I was looking for the

Magam sem tudnám megmondani miért vagyok ennyire kíváncsi mindenre ami Ariana-val kapcsolatos. Most, hogy nem volt kedvem összefutni vele valahol a városban jobbnak láttam ha elhívom hozzánk. Végül is mi baj lehetne belőle? Ha netalántán anyáék hamarabb haza jönnek a vártnál akkor bemutatom nekik őt, úgysem hiszem azt, hogy félre értenék. De ha mégis akkor ki kell őket ábrándítanom abban az esetben ha tízpontos kérdéseket tesznek fel, amiket én szoktam és nem ők. Most azonban mindegy volt, nem akartam mással beszélgetni csak Ariana-val. Pedig lehet, hogy felhívhattam volna Sandra-t is, rákérdezhettem volna hogy van és mi van vele. De akkor reménykedni kezdene, hinni abban, hogy talán megkedveltem őt és a következő találkozásunkkor sokkal jobb lesz a modorom, nem akarok az agyára menni, sőt még kínosabbnál kínosabb helyzetekbe sem hoznám. Ez természetesen nincs így, ha akarnám sem tudnám megelőzni a bajt, ő valahogy mindig rosszkor nyit be a szobámba. Nekem meg mintha előre el lenne tervezve van egy épkézláb butaságom minden egyes esetre. Nem szeretem a szomorú embereket, sem azokat akik naphosszat csak veszekednek és nem irányítja őket más csak a harag. A haragos emberek nem veszik észre semmiben sem a jót, csak úgy tesznek mintha, de miután az orrunk alá dörgölik a hibáinkat rájövünk, hogy igaza volt a belső hangunknak ami előre figyelmeztet minket. Nos apa esetében rengetegszer figyelmeztetett a belső hangom. Nem volt ő iszákos, nem mérgezte semmi kárós cuccal a szervezetét csak egy munkamániás szociopata jellemével áldották meg. Akkor persze nem tudtam, hogyan kezelhetném a helyzetet, mindig megpróbáltam azt mondani neki, hogy ne veszekedjen már ennyit anyával. Az nem vezet úgysem jóra. Nem is vezetett, hiszen elváltak és bár hiába szerettem apát olyannak amilyen volt, anya jobbnak látta, ha leülnek megbeszélik a dolgokat s, elválnak az útjaik. A kapcsolatukon már nem lehetett mit segíteni, ezt mindenki tudta... és csak azt bánom, hogy hagytam befolyásolni magam. Ha előre tudok Victor puszta létezéséről már nem volnék itt, akkor persze nem ismertem volna meg Sandra-t és Ariana-t. Kopogtattak. Ez volt az egyetlen tényező ami jelezte, hogy vége a csendes elmélkedésemnek. Végre megjött és nem kell még tovább várnom rá. Gondolkodás nélkül kinyitottam az ajtót.
-Oh helló! Úgy örülök, hogy eljöttél. – szinte már automatikusan nyomtam volna egy puszit az arcára és öleltem volna meg, hacsak vissza nem fogom magam. Pedig milyen meglepő lett volna, ha így üdvözlöm őt, kimutatva ezt azzal, hogy mennyire hiányzott. De nincs az a hiányérzet ami rögtön szinte azonnal arra késztet, hogy egyszerűen csak lesüllyedjek egy hat éves szintjére, aki jóval bátrabban csimpaszkodik valaki nyaka köré.
-Csinos vagy ma. – ma, mindig, bármelyik pillanatban, az év bármelyik időszakában...sorolhatnám még. De nem is ez érdekel igazán, hanem az, hogy végre megfejtsem milyen a jelleme. A titokzatos emberek sokszor csak azért rejtőznek el egy álarc mögé, hogy megvédjék magukat másoktól, mert történt valami a múltjukban, amit soha senkinek sem mondanának el, ami nagy hatással volt rájuk és ezért senkiben sem bíznak meg.
-Gyere be... Utálok az ajtóban beszélgetni ha a szomszédok közül valamelyiknek most támad kedve füvet nyírni. – csak viccelődtem, de egyáltalán nem kezdtem el vigyorogni igyekeztem ugyanolyan komoly lenni, mint amilyen szoktam és még a lelkesedésemet is visszatartottam. Ami megjegyzem irtó nehéz volt, de legalább rájöttem, hogy jó nagy önuralmam van.
-Megkínálhatlak valamivel? – kérdeztem kíváncsian miután őt beengedtem és becsuktam mögötte az ajtót.
-Szeretnél inni vagy esetleg harapni valami ennivalót?

Ariana-nak  ▲ 555 szó  ▲ Remélem tetszeni fog.

Úgy gondolom hiányzom neki, legalábbis a hangjából, a a légzésének milyenségéből egyértelműen erre kellett következtetnem. Arról már nem is beszélve, hogy az otthonába hív, ennél pedig semmi sem jelent jobb fordulatot. Nem kérdés, hogy onnantól máris szabad az út. Bőven elég csak egyszer bejutnom abba a házba, ha ez meg van, akkor már újra megtehetem majd, amikor csak akarom és az nem kérdés, hogy nagyon is akarni fogom. Hogy csak azért, hogy az éjszaka közepén meglepjem... hogy csak figyeljem, ahogy alszik és közben azon morfondírozzak, hogy vajon mit is tegyek vele... teljesen mindegy, ha már meg van a szükséges behívás, akkor már van időm átgondolni. Határozottan jól alakulnak a dolgok, e miatt tényleg volt értelme itt maradni. Nem mondom, hogy könnyű mellett kitartani és hozni a kedves és barátságos és segítőkész és... oh, néha hánynom kell magamtól! Nem azért, mert nem vagyok jó színész, de ilyenkor egy kicsit mindig megpróbál felszínre törni az az ártatlan és folyton reménykedő megtört lány, aki voltam, aki ilyen volt, aki annyira szerette volna, ha megértik és elfogadják. Én nem szeretném, nekem ilyesmi nem kell... én elveszem azt, ami kell, ha tetszik, ha nem. De most nem tehetem gyorsan és az se az igazi, hogy csak megigézem. Nem, nekem az kell, hogy tényleg megkedveljen, az, hogy tényleg akár még... meg is szeressen. Hogy úgy legyen velem, mint ahogy anno én éreztem magam a bál

előtt, azzal a lelkesedéssel és azzal a túlcsordult szívvel, amit egy pillanat alatt törtek olyan apró szilánkokra, hogy talán már lehetetlen is újra összeforrasztani. Az a jó a vámpír létben, hogy ki lehet zárni sok mindent, így aztán nem is érzek lelkiismeret furdalást, hogy nem az ő hibája, hanem valaki egészen másé, akihez simán esélyes, hogy semmi köze sincs, csak külsőre hasonlítanak. Nem rajta kéne bosszút állnom, de... nekem valakin kell, és nem akarok nyomozgatni, hogy vajon a célszemély hol is lehet. Végülis... butaság, de neki köszönhetem, hogy most az vagyok aki, tehát valahol még hálás is lehetek, no meg nem is beszélve arról, hogy véletlenül felismerne, és akkor az egész nem működne. De ez a kis szöszi nem fog felismerni, hiszen nem is ismer, és tényleg elhiszi, hogy olyan jó beszélgető partner vagyok, és olyan nagyon figyelmes hallgatóság. Oh... szegénykém, hogy milyen nagyot fog majd koppanni!
Persze nem tehetem meg, hogy azonnal ott termek az ajtó előtt, túl gyors nem lehetek. Pocsék, amikor azért kell visszafognod magad, mert az túl gyanús lenne és e miatt nem használhatod ki az adottságaidat. Nekem most mégis a cél érdekében ezt kell tennem. Szép lassan elkészülni, naná, hogy rendkívül csinosan, de nem durván túlzásba esve. Egy szűk, testhez álló sötétkék farmer kerül rám, egy magas sarkú, fekete, hosszú szárú, bőr csizmával. Felül egy sötét vörös, kellően, de nem túlzottan dekoltált póló, no meg a látszat kedvéért egy vastagabb bélelt fekete bőr kabát, ami nekem totál felesleges, de hát az embereknek kell, úgyhogy én is kénytelen vagyok úgy tenni, mint akinek szükséges. A kellő időben kászálódok le a motorról, sőt egy kicsit még direkt lassú is voltam, hogy úgy tűnjön sokat szöszmötöltem, ahogy az egy nőtől elvárható, aztán a járgányt le is parkolom egy üres helyen, és hamarosan már az ajtó előtt állok. Nincs más hátra, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, csak úgy megszokásból, amivel mondjuk úgy elhelyezkedem az eljátszandó karakterben, majd jöhet a finom kopogtatás az ajtón. Vajon mennyire vár már?

It's a harder way and it's come to claim her And I always say, we should be together And I can see below, 'cause there's something in here And if you are gone, I will not belong here And I started to hear it again But this time it wasn't the end And the room is so quiet And my heart is a hollow plain For the devil to dance again And the room is too quiet I was looking for the

Hiányzott. Hiányzik. Hiányozni fog. Tény, hogy alig ismerem, de szeretem a társaságát. Nála jobban talán eddig senkire sem voltam ennyire kíváncsi, érdekel, hogy milyen a jelleme és hogyan reagál egyes helyzetekre. Jó Sandra-t is ugyanígy tanulmányozom, de őt valahogy általában sikerül kihoznom a sodrából. Még most ebben a pillanatban is csak azt mondom, hogy nem az ő hibája hanem az édesapjáé aki belépett anya életébe és ezzel sajnálatos módon az enyémbe meg a húgaiméba. Igaz, hogy a húgaimat még lehet befolyásolni, de engem már kevésbé, mivel képtelenség meggyőzni például arról, hogy mi a jó nekem és mi nem. Lehet, hogy eljött végre az az idő amikor anya elé állok és elmondom neki szeretnék elköltözni, pontosabban elköltözöm mert már elég idős vagyok ahhoz, hogy gondoskodni tudjak magamról. Bár lehet hiányoznának az én örökmozgó húgaim, a lármájuk és összességében ők maguk. Úgy tűnik van néhány közös tulajdonságuk, de igazából különböznek. Daphne jóval nyugodtabb, mint Kristin csak ezt még anya nem vette észre, mert folyton összekeveri őket. Nem voltam szomorú, sőt igazából nem is unatkoztam, mert a szobámban tartózkodtam egyedül, addig amíg mindenki el nem ment a saját dolgára és a ház végre csak az enyém lehetett. Már napok óta tervezték, hogy a kicsiket elveszik a legújabb Disney rajzfilmre, nem tudom mi a címe igazából nem nagyon érdekel. Érzem, hogyha hazajönnének a húgaim első dolguk lesz tönkre tenni a vacsorát a rajzfilmjük elmesélésével. Elvennék az étvágyamat nem mintha most volna, de hátha vacsorára talán megjönne. Bár a felnőttek főleg a mostoha apák és vér szerinti anyák igazán furfangosak. Talán túljárnak az eszükön és nem hozzák őket egyből haza a rajzfilm után, hanem elvinnék őket egy étterembe. Igen, az étterem nagyszerű választás volna, főleg ha az én vacsorám békés lehet. Sokáig csak ültem a szobámban és a gitárom húrjait pengettem, mint általában mindig amikor egyedül vagyok. Ez az egész sokkal könnyebb volna ha nem kellene elrejtenem a szekrényem mélyébe és anya végre elfogadná, hogy egyáltalán nem úgy képzelem el a jövőmet ahogyan azt ő megtervezte nekem Sandra édesapjával. Sohasem fogom őt az apámnak nevezni, csak Victor-nak vagy még úgysem. Nem értem meg az ő szülőpolitikáját, ahogy ő sem érti meg az enyémet, szerintem mindketten csak anya miatt tartjuk meg a látszatot. Bár ki tudja? Sosem beszéltem 5 percnél többet Victor-al, egyszerűen azért mert nem volt közös témánk és én mindig kitaláltam egy jó kifogást amivel kimenthettem magam a vészes helyzetből, amit Victor magának teremtett. Jól van, nem bírom ki! Hiába igyekszem elterelni róla a gondolataimat, nem megy és azon agyalok vajon milyen lesz újra látni őt. Megnőtt-e a haja? Ugyanolyan csinos, mint legutóbb? Ismét csak rejtélyeskedik és semmi elfogadhatott nem mond? Pedig én szeretnék a barátja lenni, akivel mindent megbeszélhet, mert kíváncsi vagyok rá. Olyan sok butaságot tudnék neki mondani csak azért, hogy mosolyogni lássam és olyan sok dolgot kérdeznék tőle... De nem lehet. Elkomolyodott arccal tettem vissza a gitáromat a szekrényembe és úgy döntöttem felhívom Ariana-t. Muszáj, mert... mert hiányzik és kész. Sőt biztos ő is nagyon örülne, mert gondoltam rá és meghívtam hozzánk. Amit megjegyzem nem szoktam sűrűn tenni, ha más ismerősömről volt szó. Anya, mint ez kisebb koromban kiderült nem szereti a vendégeket, főleg azokat nem akiket én hívok magunkhoz. Jó csak egyszer voltam tizenhat éves és felakartam vágni, hogy nálunk házibuli lesz, a szülők meg nem fognak minket zavarni, mert elutaztak. Nagy hiba volt, elvégre nem tudtam parancsolni az ismerőseimnek kívül még egy jó néhány ismeretlennek, akiket csak látásból ha ismertem még akkor. Nem tudom megmondani mikor, de eltörték anya kedvenc porcelán vázáját csak másnap vettem észre, a legnagyobb probléma meg az volt ami utána jött. Hamarabb hazajöttek, mint reméltem. De most nem lesz így. Már nem vagyok tizenhat és csak egy kedves lány barátomat akarom vendégül látni nálunk. Az nem olyan nagy probléma. Tehát felhívtam Ariana-t és megkérdeztem tőle, hogy volna-e kedve beszélgetni és eljönni hozzánk. Szerencsére volt és nekem már csak odalent kellett várnom a nappaliban, hogy becsengessen az ajtónkon s, én beengedjem őt.

Ariana-nak  ▲ 653 szó  ▲ Remélem tetszeni fog.