- Téged soha. – fejem csóválom csalódottan. Hogy lehet az, hogy bízik bennem, hiszen nem fél, tudja, hogy nem bántanám. Közben pedig elítél, egy gyilkosnak tart, sajnálja azokat, akikből eszem. Majd egyszer talán elmagyarázom neki, hogy milyenek is a vámpírok, mert úgy tűnik ez a száz év nem volt neki elég rá. Vért iszunk, az kell az életben maradásunkhoz. Ha ez nem lenne elég, vagy jön nekem a „legyél vega egyél nyulat” dumával, már arra is van válaszom: ha nem emberből táplálkozok, akkor gyengébb vagyok. Ha megtámadnak, meghalok, szóval jobb az ilyesmit elkerülni és inkább enni rendesen. Ostoba sem vagyok, nem ölök meg mindenkit, mert akkor hamar elfogyna a városban a kaja. Nem értem, mi baja van velem tulajdonképpen?
- Akármennyit változol is, nekem mindig az a copfos kislány maradsz, aki a labdáját hajkurászta a kertben. – mosolyodok el lágyan, és megérintem a haját. Mikor megismertem, hat éves volt. Akkor költöztek be a szomszéd házba, és amíg a bútorokat hordták be ő a kertben játszott. Fodros, kék ruha volt rajta, a haja bájosan volt összefogva. Egy labda után szaladt, ami minduntalan elgurult előle. Csak álltam és néztem, olyan szépet talán még sosem láttam mint az a kislány. Aztán persze nem foglalkoztam vele, mentem a saját dolgomra, kicsi volt még.
De amikor összejöttünk, kamaszként, még mindig azt a szép kislányt láttam benne, akit meg akartam védeni a világtól, aki az oltalmamra szorul, és aki hálát rebeg nekem, mikor beterelem a házba az eső elől. Különös, hogy azt mondja már nem törékeny, amikor még mindig pontosan olyan mint gyerekként. Hisz dolgokban, amikben fölösleges. Az emberek jósága nem létezik, nem érdemlik meg, hogy ne vegyük a vérüket. Az ő könyörületére sem méltók.
- Lenne pár tippem. – mosolygok, és kezeim a derekán pihentetem. Még mindig olyan karcsú, és formás, hogy szem nem marad szárazon. A hajába temetem arcomat, mélyem magamba szívom az illatát. Ha ember lenne, már tiltakozna, olyan erővel ölelem magamhoz. – Myra Myra Myra? De rossz kislány vagy te… - ha így akar játszani én nem bánom, nekem szinte mindegy is, csak velem legyen. Elviselhetetlen volt a hiánya, nem csoda, hogy most szorosan ölelem magamhoz.
- És én, megihatlak téged? – nevetnem kell az incselkedésén, de tetszik, hogy most ő diktálja az iramot. Így legalább biztos, hogy nem rohanom le, abban a tempóban haladunk ami neki is megfelelő. – Jól sejtem, hogy ma itt maradsz velem? – a térde alá nyúlok, és ölbe veszem, pille súlya van csak. Óvatosan tartom mint régen, és két lépéssel a kanapéhoz sétálok vele. Jó, hogy újra itt van velem, azt hiszem kérni sem tudtam volna ilyen jó dolgot, mármint, ennél még kitalálni sem tudtam volna jobbat. Szeretem amikor így bújik hozzám, van benne valami nosztalgikus.

Dave & Myra

Aggodalommal eltelve nézem Myra arcát. Biztos akarok lenni benne, hogy nem esett baja. Akárhogy is, tudom, hogy egyidősek vagyunk, de ő a feleségem, és olyan törékeny kis teremtés. Még a széltől is óvtam, miért tennék most másként? Számomra nincs fontosabb ezen a világon, mint hogy ő rendben legyen, és ne eshessen semmi baja. Az életemnél is jobban szeretem, és ez mindig is így volt, így is lesz. Komoly veszélyben volt, az a szemét farkas meg is ölhette volna, ha nem vagyok itt. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem lépek közbe. Nagyot sóhajtva csókolom meg a kedvesem homlokát.
- Szívem, nem tudod megvédeni magad. És téged, soha nem ennélek meg. Akkor inkább éhen halok, de téged soha nem bántanálak. – tudom, hogy mire céloz. De amit a bárban látott, az vagyok én. Vámpír vagyok, és igen, néha gyilkolok is, ha úgy tartja a kedvem. Szeretek csinos, fiatal lányok nyakára hajolni, és megharapni őket, szeretem érezni, ahogy az édes vérük csak úgy ömlik a számba, hogy alig győzöm nyelni. Ő ezt sosem fogja megérteni, mert ahhoz túlságosan tiszta, ő képtelen lenne ilyet tenni. Biztos vagyok benne, hogy ezalatt a rengeteg év alatt ha meg is ölt valakit, az mindig véletlen volt, szándékosan sosem bántana senkit az én Myrám. Ahogy a szemeibe nézek, tudom, hogy ő még mindig az a csodálatos fiatalasszony, akit elvettem feleségül annak idején.
De én nem fogok megváltozni. Élvezem az életem, élvezettel vadászok a halandókra, és igazi ínyencként válogatom meg, hogy mikor éppen kibe harapok bele. Nem hiszem, hogy ez a dolog valaha is módosulna, én én vagyok, akárhogy is alakul körülöttem ez a bolond világ. Igen, lehet abban valami, hogy így adom ki a dühömet, amiért olyan igazságtalanul, képtelenül hamar ragadta el tőlem az élet imádott feleségemet, és a gyermekünket is. Soha nem is lesz már utódom, se neki. Csak ez az egyetlen baba lett volna, aki a mi szerelmünk gyümölcse lehetett volna. De már ez sem fog bekövetkezni, a vérvonalam, velem ki is hal szépen.
- Nem zárlak be sehová, nem kell félned. Inkább mindig veled leszek, hogy biztonságban tudjalak. Nem kockáztatom, hogy még egyszer elveszítselek, angyalarcú kis feleségem. – elmosolyodok, amikor puszit nyom az arcomra, igen, ilyennek ismertem őt. A lakás miatt egy kicsit aggódok, de nem viszem túlzásba. Mindig is rendetlen fazon voltam, és ezen az a rengeteg év sem segített. Hát, ez van. Talán nem szalad haza sikoltozva. Egyáltalán, van hol laknia?
- Ugyan már, kicsim! … nem takarítani kellesz nekem ide! – széles vigyorra húzódik a szám. Az biztos, hogy sokkal jobb programot is el tudok vele képzelni, mint a takarítás. Szemét összeszedés, portörlés. Nem illik hozzá. Régen sem kellett ilyesmit csinálnia míg mellettem volt, és most sem fogom hagyni, hogy összekoszolja a kezét.
Ahogy rám néz, még én is ellágyulok. Pedig nem erről vagyok híres, hogy könnyen elolvadnék, akármilyen szép is legyen egy nő, akárhogy könyörögjön vagy sírjon. De Myrától elég ez a pillantás, egy félmosoly, és már kanalazhat is össze a padlóról. Úristen, mennyire szeretem ezt a nőt! Tenyereim puhán a derekára simítom, és közelebb húzom őt magamhoz.
- Nincs se pezsgő sem bor. Maximum vodka lenne. – mormolom, bocsánatkérés helyett. – De itt vagyok neked én. Az nem elég? – ujjaim hegyével végigsimítok az arcán, szinte el sem hiszem, hogy ez a gyönyörűség újra az enyém lehet. Elragad a hév, csókolni akarom, ölelni, egyenként leszedni róla az összes ruhadarabot, amit csak visel. Nagyon ki vagyok rá éhezve, az én kis szépségemre. De még nem, nem tudom, hogy ő mit akar, és amúgy is bunkóság lenne csak úgy lerohanni. Pedig milyen jól esne! De akkor sem… még nem.

Dave & Myra

Hát, nem mondom, hogy nem ég a pofám. Elég rendetlen vagyok, a nappaliban konkrétan mint ha bombát robbantottak volna. Kétszer. A szemét gyakorlatilag hegyekben áll, üres üvegek hemperegnek mindenfelé, és hobbim a meccs nézés, szóval chipses zacskók, sörös dobozok is vannak néhol. Nem én leszek a rend mintaszobra. Kicsit talán durva volt rácsapni Myra orrára a bejárati ajtót, de az még durvább lenne, ha ezt látná. Azonnal leesne neki, hogy nem vagyok egy egyszerű személyiség. Persze ezt már rég tudja, de azért mégis… jobb, ha nem játszunk nyílt kártyákkal. Egy darabig még szeretném a jobbik felem mutatni neki. Nem mintha nem ismerné minden felem, de száz év után, nem akarom elijeszteni magamtól.
A zajra felkapom a fejem, és amúgy is már egész jól álltam a takarítással. Nem hittem volna, hogy a kedvesemet a tornácon éri majd támadás. A farkas, aki a földre nyomja, egyértelműen azzal a céllal jött, hogy megölje szegény drágámat. Persze erről szó sem lehet. Amint megpillantom, már megyek is neki mint egy dúvad, mégis mit képzel magáról, hogy gyönge nőket támad meg?! Az én házam előtt?! Az én feleségem?! Nem számított rám, ez nyilvánvaló, hiszen egyetlen mozdulattal meg tudom ragadni, és a kert közepére hajítom. Fájdalmasan nyekken, szerintem a meglepettségtől, ennél azért többet bírnak. De elég zöldfülű lehet, amint meglátja a dühtől eltorzult arcom, már iszkol is innen. Ha nem aggódnék most annyira Myra miatt, akkor utána mennék, és darabokra szaggatnám.
Mellé térdelek, és az ölembe húzom, alaposan megnézem magamnak, hogy megsérült-e. Semmi kedvem most elveszíteni, épp amikor már megtaláltam. Érzem, ahogy reszket, nagyon megijedhetett a támadástól. De már nincsen semmi baj, megvédem. A hátát simogatom, jól esik, hogy így dédelgethetem, mint régen.
- Nem miattam kellett volna aggódnod. Egy pillanatra azt hittem holtan esek össze mikor láttam, hogy bajban vagy. – neki nem szégyellek bevallani akármilyen érzelmet. Hiszen a feleségem, neki bármit elmondhatok. Örömmel tölt el, hogy bújik hozzám, szeretem, ahogy a törékeny teste az enyémnek simul. Hiányzott is ez az érzés, és most a nosztalgia szele is megcsap egy kissé.
- Csss. Többé nem esik bajod. Megígérem. – a homlokára egy csókot nyomok, és mélyen beszívom az illatát. Vajon mindig ilyen volt? Nem tudom, nem emlékszem már rá tisztán. Összeszorul a torkom a gondolattól. Nem emlékszem a feleségem illatára. És ezzel együtt, még mennyi emlék elillant, és talán soha nem jön már vissza! – Nem kell megköszönnöd. Ez a dolgom, megfogadtam. Hiszen tudod, te is ott voltál. – elmosolyodok, hogy kicsit jobb kedvre derítsem, aztán felsegítem a földről. Igaza van, jobb bemenni, bár én nem tartok attól, hogy visszajönne a farkas. Úgy eliszkolt, hogy az út aszfaltja is szinte porzott a lába nyomán.
- Hát, előre szólok, hogy irdatlan rendetlenség van odabent, és nem hiszem, hogy a lakás bizonyos helységei elnyerik a tetszésed. – beterelem őt az ajtón. Természetesen a két szobára gondolok, ahol edzeni szoktam, illetve ahová az áldozataimat hordom, mármint azokat, akiket meg is kínzok. Ebben éltem ki az elvesztése fájdalmát, hogy másokat bántottam. Talán most ennek is vége szakad, ki tudja.
A nappaliban már le lehet ülni, de még vannak üvegek elvétve mindenfelé. Mondtam, nem vagyok a rend mintapéldánya.
- Hát, itt lakok. Kérsz valamit? Egy kávét, vagy teát? – nem tudom miért, de zavarba jöttem. Elvégre mégis csak régen volt már, hogy kettesben lehettünk.

Dave & Myra

Nehéz elhinni, hogy ez a gyönyörűség itt, a karjaim közt a feleségem. Ritka nagy mázlista voltam mindig is. Abban a percben lettem mocskosul szerencsés, amikor Myra igen-t mondott a lánykérésemre. Vagy inkább, amikor elkezdtünk járni. Vagy amikor megismertem. Lényeg, hogy ha valaha is sikerültek a dolgaim, az miatta volt, mert bearanyozta az életem.
Mennyire pokoli volt nélküle! Hogy tudtam egyáltalán létezni, élni nélküle?! Persze, ez nem volt élet. Inkább csak vegetálás. Persze pénzem volt, erőm volt, jóképű arcom volt, és mindig akadt egy-két nő, akiből táplálkozhattam, és aki felmelegítette az ágyam. De az csak vegetálás volt, cél és értelem nélküli létezés. Myra nélkül, minden az volt, minden nap szenvedés, minden nap maga a pokol. De most, hogy a karjaimban van, minden más lett. Kilépek vele a Grillből, nem kell nekünk ehhez közönség. Hazafelé indulok, otthon minden könnyebb lesz, tudunk majd kicsit beszélgetni, mert őszintén szólva érdekel, hogy mit csinált az elmúlt száz évben.
A csókjától megrészegülve viszem normál tempóban egy darabig, majd mikor már nem lát senki, váltok a vámpír sebességemre. Hamar szeretnék hazaérni vele, kettesben lenni mint régen.
- Embereket ölök, mert vámpír vagyok Myra. Eszem, és néha elragad a hév. Tudod, hogy mindig mohó voltam. – már csak néhány ház választ el a sajátomtól, így lerakom őt óvatosan, de azért még a derekát átölelem. – De ne rágódjunk ezen, gondolom van jobb témánk is, mint az étrendem. – megragadom a kezét, és húzom a ház felé, majd eszembe jut, hogy nem kis káoszt hagytam otthon magam után. Nem biztos, hogy a bárokat is megszégyenítő üres üveg gyűjteményemet kellene látnia először, amikor száz év után az otthonomba lép. Feszült leszek, mert ez nem jó, nagyon nem jó. Nem pont egy lecsúszott alkoholista képét akarom benne lefesteni magamról.
A ház tornácánál megtorpanok. Rendet akarok rakni, mielőtt belép a házba.
- Maradj itt, mindjárt bejöhetsz, csak… elég nagy a káosz odabent. – rövid csókot lehelek a homlokára, és már be is száguldok a nappaliba. A szekrényekbe és fiókokba dobálom az üvegeket és minden mást, ami szanaszét hever. Majd rendesen kidobom, de most nincs rá időm. Aztán zajt hallok odakintről, valami nincs rendben a feleségemmel. Abbahagyom a pakolást, és az ajtóhoz megyek, hogy halljam mi a baj. Egy vérfarkas szorítja a lányt a fa padlóhoz, gyorsan kell cselekednem.

Minden erőm bevetem, hogy leszedjem róla, és meglepően könnyen megy. Ja, igen. Tegnap ettem, és még tart a hatása. Látom, hogy Myra nem vérzik, tehát nem sérült meg, legalábbis nem halálosan. A farkas feláll a fűből, ahová hajítottam, és fenyegetőn néz ránk, majd amint indulok, hogy laposra tapossam, már el is iszkolt. Beszari egy alak, egy gyenge nőt mer fenyegetni, talán megölni is, de ha vele egy súlycsoporttal találkozik, máris inába száll a bátorsága. Nem is férfi az ilyen, hanem nyomorult kutya. Mikor már biztos vagyok benne, hogy biztonságban vagyunk, a lány mellé térdelek, és az ölembe húzom őt.
- Gyere… majd odabent megnyugszol, kicsim. – nem tudom, hogy akarja-e még a társaságom, hogy biztonságban érzi-e magát mellettem. Nyilván nem, és valószínűleg megint ráhoztam a frászt is, mint azzal, hogy embereket ölök. De őt soha többé nem bánthatja senki. – Myra, jól vagy? – aggódva simítok ki egy tincset az arcából. Lehet, hogy valamit benéztem, és mégis csak megsérült?