A bennem lakozó harag és megvetés, minden egyes pillanattal csak nőtt bennem. Már csak azzal is képesek voltak felmérgesíteni, hogy levegőt vettek. Hát még azzal, ha a covenem tagjait bántják. Legszívesebben most azonnal nekik estem volna, de nem tehettem. Nem térhetek el a tervemtől. - Minden rémálom, csak egy nézőpont kérdése. – válaszoltam mind a kettejük kérdésére, miközben a játékos mosoly ült ki az arcomra. Azt hitték, hogy nem voltunk erre felkészülve? Egy jó vezető mindenre felkészülten indul el a csatába. Tudtuk, hogy lehetnek elesett katonáink és mindezek ellenére is eltökélt célunk volt, hogy megállítsuk Őket abban, hogy továbbra is rontsák New Orleans levegőjét. - Tudod August… Az a helyzet, hogy soha nem szoktam meghátrálni. Nincs miért féltenem az életem, és tudod miért nincs? Miattatok. – vágtam rá kissé lemondóan. Miért is ne adhatnék nekik egy kis támpontot? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fognak még így sem rájönni arra, hogy ki is vagyok és miért is az a legfőbb vágyam, hogy holtan lássam őket. - Ami pedig téged illet Olívia. Ugyan olyan manipulatív és önző vagy amilyen mindig is voltál. Azt hiszem a lányod örülhet neki, hogy nem ismerhet jobban. – vágtam rá lekezelően és dacosan. Ő lenne az utolsó személy a földön akit szeretnék a közelemben tudni. Az amiket tudok róla és mit velem tett, az éppen elég indok ahhoz, hogy többet akarjak megtudni róla. Lehet, hogy Ő adott számomra életet, de semmi többet nem tett értem. August más, Őt is gyűlölöm teljes szívemből, de mindezek ellenére a lelkem legmélyén még mindig ott él az a parányi két éves kislány aki rajongásig imádta az apukáját, bármennyire is megvetem ezért magam. Abban a pillanatban amikor meghallottam az anyám csere ajánlatát, hangos kacagás szakadt fel a tüdőmből. Ennyire kezdőnek néz? Azt hiszi, hogy egy ilyen dumával megfélemlíthet? Hát azt kell hogy mondjam, hogy akkor rosszul gondolja. - Bocsánat Olívia, de ez a legbénább ötlet, amit eddig hallottam tőled. Azt hiszed, hogy nem ölném meg Őt egy szempillantás alatt, ha azon múlna? – kíváncsiskodtam még mindig vigyorogva, miközben a szemem sarkából az apámat figyeltem és egy hanyag kézmozdulattal eltörtem az egyik sípcsontját, majd egy ugyan olyan hanyag mozdulattal a másikat is. - Nos… Most, hogy ezeket tisztáztuk, azt hiszem elmondhatom miért is vagytok itt. – kezdtem hozzá a kis mesémhez. Azt még nem tudom egészen pontosan, hogy miként is fog zajlani a dolog, de abban biztos vagyok, hogy ez egy jó móka lesz. - Lássuk csak hol is kezdjem… Oh igen, azt hiszem úgy tisztességes, ha bemutatkozom. A nevem Charlotte Williams. És van egy üzenetem a számotokra. – mosolyogtam továbbra is, miközben tettem a fények felé egy-egy lépést. - Ettől a perctől, figyelni foglak titeket. Ott leszek minden pillanatban, az összes árnyékban és amikor a legkevésbé sem számítotok rá, akkor fogok lecsapni rátok. Hogy ugyan azt a kínt átéljétek min azt amit én is átéltem miattatok. – hadartam el vehemensen és harciasan a mondandómat, majd olyan gyorsan amilyen gyorsan és váratlanul csak tudtam odafutottam Adriana elé, majd elkaptam Olívia karját és kicsavartam, miközben a kis boszit ellöktem magunktól. Onnantól kezdve nem érdekelt semmi csak a bosszúm és a csatám amit ellenük kellene megvívnom. Még az sem tudott meghatni amikor megpillantottam az anyám szemében a halovány felismerés szikráját.
Figyelem ahogy a nyílt seb gyorsan, alig pár másodperc alatt beforr, majd ezek után utálattal pillantok hol a férjemre, hol pedig a boszorkányra. Ez nem az ő műve volt, ez az egész őrület. Nem keverte volna magát bajba, csak azért, hogy nekem ártson. Ismertem őt, nem tenné kockára a saját életét, azonban ha a legutóbbi találkozásunkat nem veszem figyelembe, akkor már több évtizede, sőt évszázada nem találkoztam vele. Az rengeteg idő, mely alatt az ember teljesen megváltozhat. Ki tudja. Egyelőre abban a hitben élek, hogy ez nem August műve volt, hanem valaki másé. De akkor mégis kié lehetett? Valaki szándékosan hivatott minket ide, s az eddigiekből ítélve akadt egy közös ellenségünk. Persze ez újabb kérdéseketett vetett fel; ki volt ő, mit akart tőlünk, mit tettünk ellene és miért csak most lépett? Mint mondtam utoljára a 18. században láttam Augustot, valószínűleg az ellenségünk is abból a korszakból származhatott. Nagyon remélem, hogy minél hamarabb megtudunk pár választ, mert nem sokáig tudom megőrizni hideg véremet. Mellesleg a ruhámat is tönkretették, ezért fizetni fog az illető! Egy újabb hang csendül fel, és abba az irányba fordítom a fejemet. Az arcát nem tudom kivenni, de nem is baj, elég lesz akkor a szemeibe pillantanom, amint életét veszem. - Komolyan ez a legjobb szöveged? Már rohadtul elegem van a rémálmokból - intézem szavaimat a lány felé, mivel alakja elárulja őt, ahogyan a járása is. Kecses, finom mozdulatokkal közelít, de épp annyira, hogy még az árnyék eltakarja az arcát. - Remek műsort hoztál össze, szívem. Nem tudom, hogy mégis ki a fene vagy és mit akarsz tőlünk, de örömmel végignézetem veled társad halálát - már egyes számban beszélek róla, mivel a másikat már megölte August. Egy szemvillanás alatt a másik boszorkány mögé kerülök, a tűz, mely körülveszi őt az arcomat melengeti. Tanácstalan arckifejezéssel figyelem az előttem lévő tehetetlen lányt, míg a vezetővel nem foglalkoztam. Majd August elintézi őt, kettő a kettő ellen voltunk. Egy csettintés alatt végezni tudunk mindkettejükkel, vagy... - Mondanám azt, hogy kitépem a kis boszid szívét, és végignézetném veled, amint megetetem veled, de akadt egy jobb ötletem - viszem le a hangomat a mondat végén, s ravasz pillantásomat férjemre emelem. - Nyilvánvaló, hogy ez a támadás ellenünk szól, de felajánlok egy cserét. És mielőtt félbeszakítanátok, hadd fejezzem be - emelem kezeimet magam elé védekezően, majd megszüntetem a tüzet, mely a lány körül volt. De mielőtt bármit is tudott volna tenni, hátulról megragadom a nyakát, és szorosan magam előtt tartom. - Augustot nyugodtan viheted - biccentek a férjem felé, majd magamra erőltetek egy sajnálkozó pillantást. - Bocsi szívem, ez nem ellened irányul - szavaim gúnytól csöpögnek, és kissé erősítenem kellett a szorításomon, mivel a lány nagyon ficánkol, mint egy partra vetett hal. Mondanom sem kell, hogy közben folyamatosan szívom el az erejét, tehát teljesen tehetetlen velem szemben. - Szóval az élete az enyémért. Átadom sértetlenül a lányt, ha békén hagysz. És vigyázz... egy rossz mozdulat, s meghal - nyomom meg az utolsó szót, és remélem vette az adást. Nem félek bemocskosítani a kezemet, ennek a göncnek már úgyis annyi volt. Augustot sem féltettem, felőlem nyugodtan azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Egyedül azt sajnálom, hogy nem én leszek az, aki meg fogja őt kínozni.
Sok-sok éve annak, hogy nem vagyok már halandó. És nagyon hosszú ideje már nem érzek semmit, ami emberivé tehetne. Nem vagyok ember. Soha nem is voltam. De mindemellett boszorkány sem vagyok, ahogy vámpir sem. Sehová sem tartozok, új faj vagyok, ritka, olyan, aki egyedül van önmagában, akit még Kiara sem ért meg, akit Olivia sem értett meg soha. Mert a saját fájdalmával volt elfoglalva, hogy szabaduljon az életétől, pedig pontosan a puszta léte volt az, ami engem emberivé tett. Olyanná, aki érezhet, aki szeret, akinek fáj a veszteség, aki képes igazi könnyeket ejteni, vagy szívből nevetni. Olivia elvette ezeket tőlem, mikor elmenekülve tőlem, megszegve az ígéretét vetett véget az életének, így válva olyanná, amilyen én is voltam. Ő volt az én fényem, ő vezetett engem, mikor minden tele volt sötétséggel. Ő jelentette a mentsvárat, ahová mindig hazatérhettem. Mellettem állt, mikor senki, megértett, ahogy senki ezen a földön, mégis elárult. Magamra hagyott engem akkor, mikor elszökött, és elárult. Nem volt már senki, aki visszatartott volna, kialudt a fény, és a sötétség a fülemben dübörgött. Elárasztott a fájdalom és a veszteség, teljesen elvesztem akkor éjjel. Később pedig már nem volt miért visszatérnem, nem volt kiért élnem, így mindent feladtam. Haragos voltam, dühös. És ahogy egyre lejjebb csúsztam, nem érdekelt már semmi. Az ölési vágy mindennapossá vált, és már nem érdekelt, min, vagy kin kell átgázolnom ahhoz, hogy az áldozatomat megszerezzem. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az átkom, az érzelemmentességem kiteljesedjen. Hiszen nem érzek semmit. Mégis hajt a vágy, hogy megöljem Oliviát. Talán ő az oka, hogy már nem fáj semmi, talán ő meg tudná törni, de ahhoz el kellene mondanom, ahhoz tudnia kellene. De nem bízom benne. Abban, hogy hinne nekem, abban, hogy nem használná ki, és ölne meg az első adandó alkalommal. Nem, akkor éjjel, a halálának éjjelén nem csak az életét vesztette el. Engem is elvesztett, a bizalmamat, a szerelmemet iránta, mindent, amit csak el lehetett veszteni akkor, ő úgy hajította el, mint egy törött fegyvert, egy szakadt ruhadarabot. Talán megérdemeltem, de hittem, hogy ameddig ő mellettem van, addig van számomra remény. Most pedig már nincs. Érezni vágyom a bosszút, élvezni minden pillanatát, de nem tudom, mert nincs más, csak egy hatalmas űr, ami kitölt mindent, de nem lehet kitölteni jó emlékekkel, érzésekkel, és csalódással. Olyan, mintha gát keletkezett volna az emberségem és a létezésem közé. Ezért nem emlékszem, milyen félni, milyen az, amikor megbénít egy-egy érzelem, és azt hiszem, ezért is jöttem el erre a furcsa, elhagyott helyre, mert nincs meg az a bizonyos hang, ami figyelmeztet, mikor szükséges. Fizikailag éreztem a fájdalmat, ahogy az a boszorka a falnak taszított, de éles nevetés szakadt fel a tüdőmből. Nem félek egy, minden bizonnyal nálam jóval fiatalabb lánytól, nem fog tudni ártani nekem, nem engedem. A lángcsóva nem engedi elszabadulni, a saját mágiám ellen kevesek tudnak sikeresen fellépni. Erős vagyok, sajátos mágiával, nem félek tőle. - Ugye most viccelsz? Miből gondolod, hogy én bosszantottam fel? Hisz te is itt vagy... Szerintem te bosszantottad fel - mordulok fel, majd figyelem, amit tesz. Akarom mondani tenne, ha egy újabb boszorkány nem akadályozná meg benne. Ahogy keresztül szúrja a fadarab, felszisszenek, de arcomon irónia jelenik meg. - Aaz biztos fájhatott... és a ruhádnak is annyi. Azt hiszem, eleget parádéztunk hölgyeim - egyenesedem ki, majd a tűzkörben csapdában esett lánnyal nem foglalkozva a másikat szemelem ki. Éles fájdalomtól rogy össze, és lassan minden nyílásából megered a vér, mikor megjelenik a harmadik. Rendben. Szóval egy rajtaütés. De mit akarnak tőlünk? Lényegtelen. A lány szavaira nem tetszésemet kifejezve csettintek a nyelvemmel, majd egy csuklómozdulattal töröm ki az eddig vérben úszó lány nyakát. Egy pillanat volt az egész, és az élete semmivé foszlott. Mintha soha nem is létezett volna. Nem rendített meg a halála, megváltoztam, hiába ölök, hiába hallok szenvedést, nem érzek semmit. Néha azt kívánom, bár ne így lenne, bár meghatna a halál, bár lenne valami, ami korlátot szab, amit lelkiismeretnek hívnak, de olykor hálát adok magamnak, hogy így van, hogy szemernyi megbánás nélkül végzek másokkal. - Különös... Én, aki ismeri a rémálmokat, jobban, mint bárki, ennél azért többre számítottam - billentem oldalra a fejem, majd ismét felemelem a kezem, így a tűzkör egyre szűkül. Áttörhetetlen belülről. Tudom, ha többen vannak, akkor nem árt figyelni a többi irányra is, de jelenleg ez a kettő köti le a figyelmem. - Szóval, ha még élni akartok, azt javaslom, most azonnal távozzatok, mert ha nem... Nos... Akkor azt hiszem, számolnotok kell a következményekkel - a tűzkör már nem szűkült a lány körül, és nem szándékoztam megölni. Az egyik lány is csupán figyelmeztetés volt. Ennek ellenére tudom, hogy nem csak ennyit tudnak. Mégis magabiztos vagyok, holott számolhatnék az esetleges túlerőre, amely még rejtőzik. Sosem voltam csendes, és mindig kissé elbizakodottnak neveztek, de nem félek. Nem fognak tudni megölni, ha esetlegesen megtörténne, hát ezen még nem gondolkodtam.
Kissé még mindig álomittasan feküdtem az oldalamon, miközben a tegnapi „áldozatom” karja gyengéden ölelte körül a derekamat. Édes volt, a szó szoros értelmében, de nem hinném, hogy többször össze fogok gabalyodni vele. Annyira azért nem értékeltem jónak a teljesítményét. Arra viszont tökéletesen megfelelt, hogy lenyugtassa a zavaros gondolataimat és nyugtalanságomat. Amolyan figyelemelterelésként működött, persze mindenféle meggondolatlanság nélkül. Kellemest a hasznossal alapon. De most, már nem veszem semmi hasznát, úgyhogy akár el is küldhetném, és azt hiszem, pontosan ezt is fogom tenni. Lassan, minden mozdulatomat jól megfontolva kezdtem el mocorogni mellette, jelezve a számára, hogy ideje felkelni. Amikor végre elvette rólam a kezét, felültem, magamra vettem az ágyam mellett lévő fehér csipke köntösömet és elindultam a fürdő irányába. De alig pár lépés után meghallottam, hogy az egyenletes szuszogása átvált egy éberebb levegővételre. Tehát felébredt, ami csak még közelebb visz minket a „fájó” búcsúhoz. - Lottie! Búj vissza, és szórakozzunk még egy kicsit! – próbálkozott meg visszacsábítani az ágyba, de nem volt túl sikeres. Ma még túl sok dolgom van ahhoz, hogy vele szórakozzak. Ma van a bosszúm kezdetének napja, amire már olyan régóta várok. Hiszen túl hosszú idő eltelt azóta amióta a szüleim eldobtak maguktól, és azóta is elég sok idő eltelt, hogy eretnek lett belőlem. Mindezek ellenére mégsem szűnt meg bennem a gyűlölet, a harag és a bosszúvágy. Hiszen lényegében Ők az okozói minden szenvedésemnek. Miattuk kellett keresztülmennem minden rosszon, és talán emiatt is nem adtam még fel a küzdelmet. Abban a pillanatban amikor rádöbbentem mire vagyok képes, tudtam hogy Semmi nem állíthat meg. Képes leszek beteljesíteni a bosszúmat. Ehhez azonban egy helyre kell őket csalnom. Úgy kell velük játszanom, mint macska szokott az egérrel. Jobb ha félnek és felkészülnek a végre. Ma viszont csak egy kis bepillantást engedek meg nekik a jövőjükbe. - Talán majd legközelebb, ma nem érek rá. Túl sokat vártam arra a lehetőségre, ami ma kínálkozik. Nem szalaszthatom el. – fordultam felé mosolyogva Folytatva az utam a fürdőszobámba, egy lépéssel az ajtó előtt még egyszer ránéztem és cseppet sem marasztaló hangsúllyal odaszóltam neki. - Az ajtót majd csukd be magad után. –mondtam és a válaszát meg sem várva sétáltam be az ismerős illatokkal teli fürdőszobámba. Egy kiadós zuhannyal és pár órával később már Adriana rejtekhelyén voltunk és bőszen tervezgettük a rajtaütésünket. Nem szeretnénk ha a Coven bármelyik tagjának bántódása esne. Bár gyanítom, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de talán a meglepetés ereje a mi javunkra billenti a mérleget. - Beth, ideje indulni! – szólt oda Adriana, miközben én éppen elmélyültem egy új és erős varázslat tanulmányozásában. Nem sokkal azelőtt érkeztünk meg, hogy August befutott volna. Mindenki felvette a pozícióját és vártunk, türelmesen vártunk. Egy darabig. Aztán Ana belekezdett a támadások sorozatába, amit külső szemlélőként igazán nagy élvezettel figyeltem. Egészen addig ameddig az anyám, vagyis Olivia fel nem bukkant és meg nem próbált keresztbe tenni nekünk, nekem. Muszáj voltam tenni valamit, hiszen csak nem hagyhatom, hogy a „családom” egyik kedves tagja áldozatául essen egy őrült nőszemélynek. Végül is számomra Ők ketten csak idegenek, így nem okoz semmilyen érzelmi ingadozást bennem az, ha fájdalmat okozhatok nekik. Ha csak az elégedettség nem tartozik ide. - A legrosszabb rémálmod! – feleltem a kissé dühös kérdésre, még akkor is ha nem így terveztem bemutatkozni. Jól megfontolt léptekkel, kecsesen elősétáltam a rejtekemből és igaz, hogy még nem fedtem fel az arcom, de már nem sok lehet hátra abból, hogy kiderüljön az igazság.
A tükör előtt igazgattam a szűk, testre feszülős fekete ruhámat, melyről nem tudtam eldönteni, hogy jó volt-e vagy sem. Végül is bíborra festettem ajkaimat, és nem törődtem többé a ruhák kiválasztásával, így is ez volt az ötödik, amit ma már próbáltam, s szorított az idő, nem hagyhattam tovább várakozni őt. Mármint August-ot. Nem az ő kedvéért töltöttem már órák hosszakat a tükör előtt, eszem ágában sem volt lenyűgözni őt. Mindig figyeltem a külsőmre, hogy egy adott helyszínre elegánsan, és legfőképp rendezetten jelenjek meg. Erre nagyon ügyeltem, még akkor is, amikor egy elhagyatott intézetbe kell mennem, legalább is az üzenetben ez állt. Kicsit furcsálltam, nem is értettem, hogy August egyrészt miért egy ilyen helyszínt választott, másrészt pedig egyáltalán, hogy mit akart tőlem. Azt hittem, hogy a múltkori eset után magamra hagy, de alig telt el azóta pár nap, ismét felkeresett. Remek. Hisz, ki ne örülne annak, hogy a halottnak hitt férje felbukkant? Szerencsére azóta rengeteget gondolkoztam, sikerült visszanyernem a régi, rideg énemet. Nem hagyhatom, hogy megtörjön! Nem teheti tönkre csak úgy egy több évtizedes munkámat. Sokkal jobban oda fogok figyelni magamra, ki fogom ismerni a gyengeségeit, hogy utána végleg végezzek vele. Szép lassan, kiélvezve minden egyes pillanatot, míg szenved. Nem tudja megváltoztatni a múltat, ami megtörtént, azt már nem lehet visszahozni. A lányomat sose tudom karjaimban tartani, és egy anyának ez a legnagyobb fájdalom az életében, mikor a gyermekét elszakítják tőle. Bűnhődni fog, azért amit tett, s meg fogja bánni azt a napot. Egész addig fogom kínozni, míg négykézláb nem fog könyörögni nekem, hogy vessek véget az életének. Darabokra fogom őt zúzni... Miután elkészültem, az autómba ültem, s a GPS vezetett el engem a kitűzött helyszínig. New Orleans számomra még ismeretlen volt, de hamarosan ki kellett ismernem a város minden egyes eldugott kis zegzugát, ha August előtt szeretnék lenni pár lépéssel. Egy negyedórás út után leparkoltam, s már előre megbántam, hogy magassarkút vettem fel, a kocsiból nézve elég sárosnak tűnt a föld. Az udvar felől meghallottam hangját, majd az órámra pillantottam. Öt perc késés, ennyi még belefért, annak ellenére, hogy mindenhová időben szoktam megérkezni. Gyors léptekkel közelítettem az udvarhoz, majd két, sőt három szívdobogásra lettem figyelmes. Egy rossz előérzetem támadt, mégis megkerültem az intézetet, s pont láttam, ahogy egy számomra ismeretlen lány, August-ot a falnak taszítja. Nem avatkoztam közbe, kellő távolságból figyeltem, amint összekapja magát, majd tüzet küldött a lány irányába. Ekkor hangosan elkezdtem tapsolni, hogy végre feltűnjön nekik, hogy nem csak egyedül voltak. - Bravó, szép kis mutatvány - hagytam abba a tapsolást, majd elkezdtem közelíteni feléjük, de mégis megtartottam egy távolságot. Nem tudtam, hogy mire volt képes a lány, s őszintén szólva nem szívesen lennék kísérleti patkány. - August már megint mi a fenét műveltél, amivel sikerült magadra haragítanod szegény lányt? - sóhajtottam fel lemondóan, majd a fejemet csóváltam. Egy tincs az arcomba hullott, majd megigazítottam azt. Mint említettem, nagyon kényes voltam a külsőmre. - Annyira sajnálom, de a férjemhez csak én nyúlhatok - fordultam immár a boszorkány felé, s ahogy felemeltem a kezemet, úgy emelkedett fel a levegőbe egy vastagabb faág, mely pillanatok alatt tud végezni vele. Azonban mielőtt a lány felé tudtam volna lőni a faágat, egy hatalmas fejfájás tört rám, melynek következtében a gyilkos eszköz egyenesen a hasamba mélyedt. Összegörnyedtem, s mielőtt valaki ki tudta volna használni a pillanatnyi előnyt velem szemben, gyorsan kihúztam magamból és jó messzire elhajítottam. - Ez meg mégis ki a franc volt? - tudtam nem szép ilyesfajta nyelvezet egy hölgytől, de nevelőanyám rengeteget szitkozódott, s rám ragadt egy pár belőlük. Vérben forgó tekintettel néztem a körülöttem lévőket, s csak most tudatosult bennem, hogy amikor megérkeztem akkor még három szívdobogást hallottam. Azonban jelenleg csak ketten voltak előttem. De ki lehetett a harmadik?
Az élet olykor vészmegoldásokra késztet. Olyanokra, melyet nem tennél meg, ha tudnál gondolkodni, ha tisztán látnád magad előtt az utat. Akkor minden egyszerűbb lenne, könnyebb, és kevésbé veszélyes. De nem láttam tisztán, soha nem láttam így. Amióta kivetett minket az első koven, mindig a harag volt a fő irányadó, mindig az vezérelt, vagy a fájdalom. A veszteség, mely szétszaggatott belülről, elvette a lányunkat, az életünket, mindent. Olivia eldobta magától az életet, és elárult ezzel, mert hiába gyógyítottam meg, ő elmenekült, és megtette. Befejezte, engem magamra hagyva. Az ő embersége tartott engem is akként, és amint ő is olyan lett, mint én, már nem bírtam a kínnal. Emlékszem haloványan az érzésre. Mintha belülről szaggatnának apró miszlikre. Nem akartam ezt. Feledni akartam minden érzést, és oly könnyedén átbillenhettem volna, és nem sokkal később sikerült is. Elengedtem minden fájdalmam, minden érzésem. A vámpírok megtehetik. Nagyon könnyedén, mintha lenne egy rohadt kicsi kikapcsoló gomb, amit elég csak megnyomni, és minden eltűnik. Mintha soha nem léteztek volna. Utána megkönnyebbültem. Már semmi sem érdekelt többé, nem akartam, hogy ez elmúljon. Élvezni kezdtem az életet, és nem törődtem semmivel, mert nem voltak érzéseim. De mint minden jó, egyszer ez is elmúlni látszott, és valami miatt ismét fájdalom járta át a testem. Nem akartam. Nagyon nem, és kutattam a lehetséges megoldásokat. Dühöm fátyolán át nem láttam mit teszek, saját magam lettem a kísérleti nyúl. Varázslatok és igék tömkelegét hajtottam végre, aztán egyszer csak minden eltűnt, mintha soha nem létezett volna. Éreztem, ahogy a mágia a bőröm alá kúszik, és lassan öl ki mindent. Nem úgy, mint amikor kikapcsoltam az érzelmeimet, hanem lassabban. Minden eltűnt. Lassan, de biztosan elvesztettem az összes érzést, és üressé váltam, mint a kávésbögrém minden reggel. Már nem érzek semmit, és olykor hiányzik. Torz elmém olykor hajtja a veszélyt, öl, brutálisan kegyetlen, és nem jön vissza semmi akkor sem, ha éppen élve boncolom fel az áldozatomat, vagy akkor sem, ha Kiara van velem az ágyban. Nem tud mást, csak feléleszteni a vágyam. Nem tudom szeretni, csak a testét akarom, hogy kielégüljek, és az erejét. Sokak szerint veszélyes vagyok így, Kiara egy időben megoldást keresett, de én nem akarom, nem érné meg. - Hova mész? - bágyadt hangja tart vissza, én felé fordulok. - Olivia kért találkozót. Megkapja, én pedig lassan emésztem fel végül - vigyorodom el, ahogy mellé ülök az ágyon. - Csak nehogy fordítva süljön el... August, vigyáznod kell, tudod, mi a tervünk - figyelmeztet, felülve az ágyon. A takaró fedi előlem el meztelen testét. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam, ő pedig a nyakam köré fonja két karját. A takaró lehull, de nem időzhetnem el ujjaim formás keblein, mert most más dolgom van. - Nem tud ártani nekem, ne aggódj feleslegesen - engedem el, majd egy utolsó pillantással végig mérem, majd magam mögött hagyom őt. Ha tudná, hogy soha nem fogom szeretni, ha tudná, hogy Oliviát sem tudom már. Nem érti azt, amit tettem, szerinte lehetetlen, de tévedés. Csak tudnám, mit akar ilyen kései órán ráadásul egy elhagyott intézetnél. Borzalmas ízlése van randevú terén, komolyan mondom. - Olivia! - csendül fel hangom, ahogy körbepásztázom tekintetemmel az udvart. - Pocsék találkahely, szóval ne várass sokáig! - hangom határozott, és türelmetlen, soha nem szerettem várni. Nem mintha olyan sok dolgom lenne, de éjszaka van. Én pedig jobb elfoglaltságot is el tudtam volna képzelni, minthogy itt legyek. - Nem hallasz? Tudom, hogy itt vagy! Érzem a mágiádat! - fordulok körbe széttárt karokkal, majd egy erős lökés taszít az egyik fának. Felnyögök. Ez piszkosul fájt, hiszen azt azért még érzem. - Ha fel akarsz bosszantani, rendben, de akkor ne légy gyáva, és mutasd magad! - állok fel, majd ismét körbenézek. Most nem fog olyan könnyedén leteríteni, most számítok rá.Csak arra nem, hogy egy Oliviánál alacsonyabb boszorkány tűnik fel előttem, támadni készül. - Ki vagy te? - válasz helyet támad, de én sem hagyom annyiban, vékony lángcsóva indul el felé, hogy körbevegye őt, mely után végre kifaggathatom majd.
Az érzelmek elárasztottak, és már csak egy valakire tudtam összpontosítani. Scarlett-re. Az Ő élete ezerszer fontosabb volt a sajátoménál. Nem is mertem belegondolni, hogy mi lett volna, ha a szerelem nem győzte volna le a bennem lakozó sötét uralmat. S innen is látszik, hogy a szerelem mindennél nagyobb erővel bír, és lehet, hogy ez eléggé klisén hangzott, de ez volt a színtiszta igazság. Szeretem. Szerelmes vagyok belé. - Scarlett! - rohantam hozzá, amint a boszorkány eltüntette a tüzet, mely eddig meggátolta az utamat. Rögvest letérdeltem hozzá, s míg az egyik kezemmel támasztottam, nehogy földre rogyjon, addig a másikat a szája elé tartottam. Időközben feltéptem hosszú tépőfogaimmal a bőrt, és most már vérem az ő szájába folyt. Ilyen még sohasem fordult elő köztünk, és titkon reméltem, hogy nem is lesz szüksége a véremre, de ilyenkor örülök, hogy nem egy átlagos ember voltam. - Tarts ki. Jobban leszel. Hazaviszlek. - súgtam a fülébe, majd amint elég vérhez jutott szervezete, ölembe kaptam őt. Aggódva néztem le rá, de némileg megnyugodtam, és biztattam magam, hogy minden rendben lesz vele. Elég vért kapott, a sebe be fog gyógyulni, sokat kell aludnia, de a legnehezebb mégis csak a halálközeli élmény feldolgozása lesz. De erős lány. Bízom benne, hogy lelkileg nem tettem tönkre. - Holnap. Ugyanitt. Pontban este hatkor. - közöltem határozottan a boszorkánnyal. - Megbeszéljük, hogy mit kell tennem Marcel ellen, de most muszáj hazavinnem őt, remélem megérti. - néztem rá komolyan, és ellenmondást nem tűrően. Ha tiltakozna, akkor se foglalkoznék vele. Pihenésre volt szüksége, egy hosszú napon ment keresztül, és mindez az én hibám volt. Nekem kellett helyrehoznom, és ez az út... elég döcögős lesz.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: szerintem lezárhatjuk, köszönöm a játékot!| † words: xxx
[You must be registered and logged in to see this image.]Már csak néhány másodperc választott el az utolsó élők sorában töltött pillanatomtól. Vagy annyi se. A hideg penge határozottan feszült a torkomnak, könnyed táncot járt a bőrömön, melyet már korábban úgy szakított fel, mintha csak gyerekjáték lenne. Robert bosszúját valamilyen szinten jogosnak találtam. A családjáért állt ki, az ő halálukat és a haláluk okozta fájdalmat akarta leverni valakin. Ehhez pedig meg kellett találni a megfelelő eszközt, ami jelen esetben én voltam. Együtt éreztem vele, mert… igaz, a mostani helyzetben én alakítottam az áldozat szerepét, én is hasonló indokok miatt álltam be a vadászok soraiba. Elvesztettem a húgomat. A hiánya, az űr, a veszteség akkora fájdalmat és dühöt generált bennem, amit nem tudtam elnyomni magamban. Meg akartam találni a tettest, számon akartam kérni, végezni akartam vele. Az utolsó lélegzetvételéig kínozni akartam, nyomorult kis életének megkeserítése, majd pedig annak elvétele lett volna a célom. Határozott tervekkel vágtam bele az egyszemélyes hadjáratomba. Semmi sem tudott megállítani. Nekem nem ment olyan hamar a dolog, mint a boszorkánynak. Évekig kellett kutatnom, míg egyáltalán a felelőshöz eljutottam. Jó ideig az orrom előtt volt az illető, az orrom előtt volt az igazság, de könnyen kicselezett és sokáig nem bukott le. Megölhettem volna, de még ennyi sem volt bennem. Ha akkor végzek vele, most nem kerültem volna ilyen… szorult helyzetbe. Nem kellene a másodperceimet számolni, nem veszíteném el fokozatosan az erőmet, ahogy a vér utat tör magának, hanem talán… esetleg… a húgommal lehetnék. Bár, a legutóbbi találkozásunk alkalmával sem úgy reagált, mintha túl sok időt szeretne velem tölteni. Szinte fogalma sem volt róla, ki vagyok. Alig ismert meg. Mindez Alex miatt történt. Ahogy Emma szemeibe néztem és hiába kerestem azt a lányt, aki egykor volt, belém hasított valami egészen különös fájdalom, ami még az elvesztésénél is rosszabb volt. Ott volt előttem, de mégsem. És ez is Alex miatt. Én pedig még ezek után sem döftem karót a szívébe, ahogy kellett volna. Annyi fájdalmat és elvesztegetett éveket köszönhetek neki, más már legalább hatszor a pokolra küldte volna, én meg… nem bírtam megtenni. Valami olyan dolog miatt, amit sokáig nem akartam belátni, most pedig egyenesen hülyeségnek tartanék elismerni. Nem, nem szabad. Az eső lassacskán cseperegni kezdett, apró sötét foltok formájában jelent meg a földön. Néhány csepp hígította földre hullt véremet, néhány ruháimat áztatta. De már ez sem számított. Mélyet szippantottam a levegőből, utolsó lélegzetvételeim egyikét élveztem ki. Azonban nem úgy folytatódtak a dolgok, amint azoknak kellett volna. Ismerős hang szelte át a levegőt. Meglepődtem. Nedves szemekkel pillantottam fel, egyik kezem közben ismét a torkomra csúszott, másikkal a földön támaszkodtam. Néhány pillanatig Alex arcát fürkésztem, de már nem volt elég erő bennem ahhoz, hogy sokáig felemelve tudjam tartani a fejem. Támaszkodó kezem is lassan remegni kezdett, a kettejük között lezajlott beszélgetést, szinte meg sem hallottam. Fejemben egyre hangosabban visszhangzott ereim erőlködő lüktetése, kapkodó lélegzetvételem. A tűzkör hirtelen eltűnt. Bárcsak a fájdalmaim és a sérüléseim is egy gondolatra elmúltak volna. De… Miért állította meg? Hát nem ezt akarta? Menteni a saját életét, elkerülni Marcel haragját és boldogan élni az örökkévalóságig? Teljesen összezavart. Nem sok ember… lény képes rá, de neki mégis sikerült. Nem tudtam, mit gondoljak, vagy mit higgyek. Egyetlen dolog volt, amiről viszont meg voltam győződve: ez a légzés nevű dolog elég nehézkesen ment.
×× words: 533 ;; music: [You must be registered and logged in to see this link.] ;; notes: elnézést a késésért elbújok valahova jó messzire. ××
Éles penge feszül a bőrnek mit ártatlan vér fest vörösre és megfáradt ujjak fednek el, elidőzítve a bekövetkező halálát a testnek, a léleknek. Halk imát mormolok magamban, na, nem az én megváltásomért, hisz azt nem csak nem érdemlek de már nem is keresek, hanem a nőért, akit kénytelen vagyok megölni, hogy megértessem a vámpírral, számomra nem maradt mást, mint a tettek, az üres fenyegetések semmit nem érnek. Megölöm a nőt és megyek tovább s tovább, addig még végre meg nem kapom amit akarok. Mély levegőt veszek, eltűrök egy tincset és már vájnám is ketté a finom női torkot de megakadályoz egy üvöltés. A pengét a helyére csúsztatom és felpillantok a vámpírra majd vissza a nőre. Sajnálom, hogy ennyit kellett szenvednie, hogy végre feltörjön a kéreg, mit a vámpír maga köré vont. - Megteszi amit kértem? Segít lerombolni Marcel Gerard felépített birodalmát? - kérdem, miközben felegyenesedem és a pengét ezúttal a vámpírnak nyújtom. - Mentse meg. - ellépek és a tűzkör is eltűnik. - Megmondtam Mr. Cromwell. A segítségéért cserébe nem kell többé aggódnia se a nő, se a boszorkányok miatt. Ha átvet minket, nos... - Scarlett felé pillantok és keserűen sóhajtok fel. - Most már jól tudja, hogy mire vagyok képes. - igen. Most már a vámpír is érti, amit Scarlett rögtön látott. Nem csak játszom a szavakkal, nem csak dobálózom velük. Meg fogom bosszulni a családomat. A gyermekem, a feleségem. A nőt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy életben akarta tartani szenvedő gyermekünket és ezért az életével kellett fizetnie. Én pedig nem csak a fiamat vesztettem el de a nőt is aki mindennél többet jelentett számomra. - Ha elveszem az életét... akkor tudná milyen érzés volt a karjaimban tartani a kihűlt testét a nőnek akit szerettem egész életemben. Ez a nő viszont óvva lesz. Ameddig a mi szövetségesünk, nem eshet baja és a boszorkányok is hajlandóak elfeledni haragjukat Mr. Cromwell. - A szőkére nézek, a vérre, a fájdalomra amit én okoztam... és utána eszembe jut, hogy igen, a férfi embersége, a nő iránt érzett szerelme, erősebbnek bizonyult annál, semmint, hogy hagyja őt meghalni.
◌ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ◌ note: - ◌ words: 388
A szél fújása felerősödött, de olyan volt, mintha a tűz térdmagasságig érő lángjai meg se érezték volna.. Egyik percről a másikra teljesen besötétedett, és az égen gyülekező szürke felhők előre jelezték a közeledő zivatart. Az első esőcseppeket megéreztem az arcomon; hidegen szinte a bőrömbe égtek. - Nekem csak ne parancsolj. - válaszoltam az idegesítő boszorkánynak összeszorított fogak mögül, és a lány felé fordítottam a tekintetemet. Pillantásunk nem találkozott, lehunyt szemekkel várta a közelgő halált, amely bármelyik másodpercben lecsaphat rá. A pengén megcsillantak a tűzlángjai, és végigkövettem, ahogyan lassan, hozzáértő mozdulattal végighúzza annak a lánynak a torkán, aki a világot jelenti nekem. Scarlett a nyakához kapva próbálta elszorítani a sebét, de a vér utat törve magának folyt le a földre. Nagy nehezen türtőztettem magam, még szerencse, hogy nem rég csapoltam le vagy három embert. - Várj! - üvöltöttem kétségbeesetten, és eme egy szóval visszatért, amit próbáltam eltussolni. Megcsapott az a keserű érzés, mikor elküldtem Scarlett-et a városból, a tehetetlenség, a magányosság érzetének egyvelege. Egy senki vagyok nélküle, egy gyáva alak, aki a könnyebb utat választotta. Nem akartam szembenézni döntéseimmel, ezért menekültem, mint egy utolsó pióca. Hátráltam egy lépést, ahogy az összes elfojtott düh a felszínre került, amit Anastasia felbukkanása okozott nekem. De jelenleg a félelem uralkodott mindezek fölött. - Ne merészelj még egyszer hozzá érni, engedd el őt, te átkozott! - termmészetfeletti sebességemmel próbáltam a közelébe férkőzni, de a tűz megakadályozott benne. Felsziszegtem, ahogy a bőrömbe vájt a fájdalom, de pillanatok alatt be is gyógyultak az égési sérülések. - Azonnal hagyd abba, mindjárt el fog vérezni! - szóltam rá nyomatékosítva, és ha kell én magam fogok átmenni ezen az istenverte tűzön. Bárkit feláldoznék az Ő életéért. És fittyet hányok arra a gondolatra, hogy Marcel elárulásával egyenes út vezet a Pokolba. Mert számomra csak egy valaki fontos ebben a nyomorult, romlott világban: még pedig Ő.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: visszatértem| † words: xxx
[You must be registered and logged in to see this image.]Megindult felénk, de hiába. Egy láthatatlan falba ütközött, ami megállította. Kicsit talán örültem is neki. Ha már ennyire mindegy volt neki a halálom, akkor ne jöjjön a közelembe. Ezt mondogattam magamban, de egy apró kis szikra reményt táplált bennem továbbra is. Próbáltam elnyomni, leküzdeni, de azt suttogta egy kis belső hang, hogy még nincs veszve minden. Persze, ezt nem hittem el. Annyira nyilvánvaló volt, hogy félti az életét. Felesleges volt reménykednem. Csak magamnak okoztam vele az eddiginél is nagyobb fájdalmat. Nem árulta el Marcel-t. Kitartott mellette, hűséges maradt hozzá. Sejthettem volna, hogy hozzá képes számára nem jelentek sokat. Nem tudom, Robert miért hitte azt, hogy az elrablásommal elérhet valamit is Alexnél. Pont ő nem árulná el a királyát. Nem véletlen van a belső berkekben. Kiérdemelte. Oda tartozott. Én pedig nem fértem bele ebbe a világba. Melyik vámpír lenne annyira elvakult, hogy egy halandóért kockáztassa az életét? Alex biztos nem. Ő önzőbb ennél. Ragaszkodik a már eddig sem túl rövid életéhez, esze ágában sem áll egy pillanatig is kockáztatni azt. Részben érthető, részben pedig… nem értem, valaha is hogy bírtam meglátni benne a jót. Semmi jó nincs benne. Hisz csak egy… vámpír. Azt hittem, más, mint a többi, azt hittem, jobb, mint a többi, de tévedtem. Ugyanolyan. Semmivel sem több, mint bármelyik másik vérszívó. A könnycseppek továbbra is utat törtek maguknak és a földön végezték a véremmel együtt. Mikor Robert mellém térdelt, vörös szemekkel pillantottam rá. Szavai igaznak csengtek. Mindent elhittem, amit mond. Még azt is, hogy megszakad a szíve. Elvesztette a családját és bosszút akart állni. Én pedig most csak egy eszköz voltam, egy járulékos veszteség. Küzdhettem volna, megpróbálhattam volna harcolni, menekülni, de már nem akartam. Az a személy, aki miatt megérte volna életben maradni, semmibe vett. Simán végignézte volna a halálomat. Ezek után képtelen lettem volna a szemébe nézni. Undorítónak találtam, a gyomrom fordult fel tőle. Fájt a döntése, de az jobban, hogy ilyen naiv voltam. Azt hittem, talán meg fog menteni, de mégse. Lehunyt szemmel bólintottam. Nem akartam látni a közelítő pengét, csak túl akartam esni már rajta. Legyen vége és Alex éljen boldogan. Már nem érdekelt semmi. Nem túl erős, de fájdalmas metszést ejtett a nyakamon, végigszántva bőrömet és újabb vért fakasztva. Éreztem kezének bizonytalanságát, a remegést. Reflexből nyakamhoz nyúltam és próbáltam elszorítani, de a vér ujjaim között elképesztő sebességgel folyt ki bepiszkolva a felsőmet és az alattunk elterülő macskaköveket. A tőr ismét a nyakamnak szorult és legszívesebben sikítottam és menekültem volna, de nem tettem semmit. Csak azt reméltem, Alex élvezi a művét.
×× words: 416 ;; music: [You must be registered and logged in to see this link.] ;; notes: elnézést a késésért ××
A hozzászólást Scarlett Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 05, 2014 7:32 pm-kor.
Kérdőn pillantok a vámpírra. Megindul, beleütközik a pajzsba, ami láthatatlan erőként vesz védelme alá bennünket. A nő vére folyni kezd, könnyei a vérrel egybemosódva mocskolják be a macskaköves utat mi ide vezetett. Szánni nem szánom a nőt, de valóban sajnálom, még ha hideg tekintetemben ez nem is látszik. Nem szívesen teszem ezt. Nem akartam bántani a nőt, isten a tanúm rá, nem akartam és mikor a kés felszaggatta a bőrt, még magam fele is undorral pillantottam. Azonban tudom, hogy nem azért vagyok itt, hogy játszadozzak a vámpírral. Megmondtam. Megteszi, amit kérek és visszakapja a nőt. Nem teszi meg és a nő meghal. Szavatartó ember vagyok. – Mi lesz akkor? – kérdem felvonva szemöldököm, mintha nem lenne nagyon is egyértelmű a válasz. – Nem érti, igaz? Engem már rég nem érdekel az életem. Az odalett a gyermekemmel és a feleségemmel együtt. Nem érdekel, ha belehalok abba, amit Marcel ellen tervezek, mindaddig még tudom, hogy a boszorkányok végre felébrednek és harcba mennek. – felelem meg kérdését majd az előttem térdeplő nőre pillantok. – Azt meg már elmondtam, mi lesz a nő sorsa, ha megteszi, amit akarok. Visszakapja. – fejezem be és tekintetem az égre emelem. Hát semmi nincs ezekben a teremtményekben, ami nem halál és sötétség lenne? Nincs bennük egy szemernyi könyörület sem, nincs bennük más, mint gyilkos ösztön, kegyetlenség és jeges halál. Ismét közelebb lép és nem néz a nőre. Nem kerüli el a figyelmem, mennyire kerüli a pillantását. Hagyná meghalni de nem bír ránézni sem. Undorító. Közli a döntését, én pedig bólintok, majd letérdelek a nő elé. Ujjaim álla alá futnak, megemelem fejét. – Tudom, hogy ez nem fair. Tudom, hogy a csuklóján lévő vágásnál sokkal jobban fáj, hogy hagyja meghalni. Tudom jól és bár azt is tudom, hogy nem hisz nekem, hogy nem számít de megszakad a szívem, hogy ezt kell tennem. Odaát viszont csend lesz és béke. Ígérem. – eleresztem és a vámpír felé fordulok. – Ha már eldöntötte a halálát, legyen férfi és nézze végig. – szinte köpöm felé szavaimat. A pengét a nő torkának szorítom. A kezem megremeg miközben végighúzom a tőrt, ezért a nyomás sem olyan erős, mint tervezem de ahhoz eléggé, hogy vért fakasszon. Még mindig megmentheti a vámpír. A kés azonban újra a nő nyakának nyomul. Én végig a tekintetét nézem – ha csak nem fordítja el, ha nem vonja el magát, ha nem esik össze a fájdalomtól – mert bennem van ennyi.
◌ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ◌ note: Bocs, hogy ideág nem írtam! Scar, ha nem okés, írj! Átírom! ◌ words: 388
Ez csak egy újabb őrült, bosszúra éhes boszorkány volt, kinek csak a szája volt nagy. Hány ilyen egyeddel volt már dolgom.. A tíz ujjamon se tudnám megszámolni. Ugyanúgy fogja végezni, mint a többiek. Szánalomra méltó faj, ezért tudjuk őket elnyomva tartani, mert nem elég erősek, hogy szembeszálljanak velünk. A farkasok azok még, akik még náluk is sajnálatra méltóbbak. Miután elutasítottam fontolóra se vevő ajánlatát, pár másodpercre magamra hagyott, majd már Scarlett-tel tért vissza. Borzalmasan festett. Alig bírt lábain állni, szerintem azt se tudta, hogy hol volt jelenleg. Semmilyen érzelmet nem tudott bennem kelteni. A puszta jelenléte számomra egy nagy semmi volt. A nevemet súgta, én pedig továbbra is zsebre dugott kézzel, rezzenéstelen arccal bámultam őt. Akkor sem cselekedtem semmit sem, amikor a boszorkány kezében megvillant egy tőr. Talán azért, mert nem néztem ki belőle..? De a bosszú sok mindent képes kiváltani egy emberből. Ezt tapasztalatból mondom. A nő csuklóján végighúzta az eszközt, hallásommal még a bőrének széthasadását is ki tudtam venni, és egyből útnak eredt a pirosló nedű. Nem tudom miért, de megindultam felé. Egy láthatatlan ajtóba ütköztem. "Mi a..?" ~ tettem fel magamnak a kérdést, és öklömmel magam elé ütöttem. - Te nyomorult.. - fújtam ki a levegőt, és hátráltam pár lépést. A földre pillantva vettem észre, hogy Scarlett vére egy kör alakot formázott maguk körül. Cseles. Erre nem gondoltam volna. - Most tényleg meg fog ölni egy ártatlan emberi lényt, akinek semmi köze az egészhez? - tettem fel neki a kérdést, miközben mindvégig a lányt figyeltem. Nagyot nyeltem, és valami halovány érzelmekre emlékeztető érzés fogott el engem. Nem.. Nem fogok megtörni. Nem érezhetek ismét.. Muszáj.. muszáj volt elengednem őt.. De tényleg csak ez az egy választásom maradt? - És mi lesz, ha elárulom Marcel-t? Végez az életével, és? Maga ugyanúgy egy halott ember lesz, rengeteg embere van, én csak egy vagyok a sok közül. - ez tényleg így volt. Marcel egyik legfőbb bizalmasa voltam, amióta Thierry durván cserbenhagyta őt. Számos embere van, akik vigyáznak rá, mindenütt ott leselkednek, egy piti kis boszorkány nem tudná elvégezni a feladatot. Még az én segítségemmel sem. Ismét választás elé állított, de többé már nem figyeltem Scarlett-et. Nem akartam látni a szenvedését. Ha feladom Marcel-t, vele együtt meghalok én is. Az emberei bosszút állnának rajtam, én pedig még nem éltem eleget. Nem fogok a nyomorult természetfeletti purgatóriumba kerülni. Lassan elkezdtem közelíteni feléjük, és pár centire megálltam a "faltól". Tekintetemet a férfiába vájtam, majd határozottan kijelentettem a döntésemet, amely mindent meg fog változtatni. - Csak nyugodtan.
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: bocsi a késésért † words: 412
[You must be registered and logged in to see this image.]Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el a férfival való cseppet sem kellemes találkozó után. A varázslat utóhatását még mindig éreztem, a fejem zakatolt és szédültem kicsit. Idegen helyen tértem magamhoz. Körbenéztem, de minden sötét volt és ismeretlen. Nem olyan messze pár emberi alak rajzolódott ki, de nem tudtam tisztán kivenni őket, még hunyorogva sem. Automatikusan valami fegyver után kezdtem kutatni, de pisztolyom nem volt nálam és a kabátom ujjába rejtett tőr sem volt már ott. Útközben eshetett ki valahol vagy a boszorkányok vették el. Igazából mindegy, a lényeg az volt, hogy nem volt a helyén. Próbáltam feltápászkodni, de erőtlennek éreztem magam, így egy gyengére sikeredett kísérlet után fel is hagytam a megerőltetéssel. Lustán vettem a levegőt, úgy éreztem magam, mintha kilométereket futottam volna le. Fáradt voltam és a fejfájásom sem akart szűnni. Egy falnak támaszkodva ülőhelyzetbe tornáztam magam és ismét szétnéztem, hátha látok esetleg egy menekülési utat, vagy valamit, ami segítségemre lehet. Mélyeket pislogtam abban reménykedve, hogy így talán elmúlik a szédülés, de persze ez sem jött be. Hiába kerestem szemeimmel akármit is, semmi olyat nem véltem felfedezni, ami jól jöhet. Nem akartam elfogadni a helyzetet. Nem akartam tehetetlenül itt ülni és várni, hogy történjen valami. Muszáj volt tennem valamit, ki kellett szabadítanom magam. Csak saját magamra számíthattam ezekkel a boszorkányokkal szemben, nem volt itt mellettem senki, aki megsúgja a helyes választ a kérdésre, mi szerint: hogy lépjek le innen? Egyszerű volt, de a választ megtalálni annál nehezebb. Időm sem maradt tovább gondolkodni, mert a Robert nevű férfi jelent meg előttem. Felráncigált a földről és maga előtt tolva egy udvarra emlékeztető helyre cibált. Útközben néha megszédültem, de igyekeztem a saját két lábamon megállni. Eddig csak ismeretlenekkel találkoztam az este folyamán, ám most, séta közben egy ismerős arcot pillantottam meg a sötétben. Nem voltam benne biztos, hogy jól látok, úgyhogy hunyorítva is szemügyre vettem a férfit s csak ekkor vált biztossá a sejtésem. – Alex… - suttogtam a nevét szinte alig hallhatóan. Nem gondoltam volna, hogy még őt is látom az este folyamán. Beszámolt már Robert a terveiről, de azok után, ahogy otthagyott a hotelben, nem hittem volna a viszontlátásban. Mivel nem voltam még erőm teljében, ez a rövid gyalogosan megtett út is kimerítőnek tűnt. Oxigén utáni szomjamat csillapítva hasonlóképpen lélegeztem, mint pár perccel ezelőtt a négy fal között, de egy pillanatra sem vettem volna le a tekintetem Alex arcáról. Kerestem benne a férfit, akivel heves, ámde mégis a maga módján kellemes viszonyunk olyan mély nyomokat hagyott bennem, de mintha ez a férfi már nem lett volna ott. Pillantása más volt, mint korábban. Hideg… rideg… kemény. Ez nem ő volt. Arcvonásai is megváltoztak. Már szinte kétségbeejtő módon. A boszorkány hozzám idézett szavaira hirtelen felkaptam a fejem és összeráncolt homlokkal fordultam felé. Válasz nem is volt szükséges, helyette egy tőr hasított végig csuklómon, mely nevetségesen egyszerűen szakította fel a bőrt és játszotta magát elég mélyre ahhoz, hogy az ereket és a húst is felsértve fájdalmat okozzon. Éles, ám rövid sikoly hagyta el a számat, amint a boszorkány megejtette a vágást. Ijesztő gyorsasággal lepte el karomat és az alattunk elterülő macskakövet a vörösség. Szemeim elkerekedtek, látásom egy pillanatra elhomályosodott a sokktól. Ajkaimon apró rés nyílt, de egy hang sem jött ki rajtuk. Ez volt a válasz arra, Alex hogy döntött. Marcel-t választotta. Számíthattam rá, hogy hűséges marad hozzá és nem fogja elárulni, de valahol legbelül mégis fájt. A vámpír felé fordultam, próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de semmi nem látszott rajta. Szóval ennyire egyszerűen végignézte volna, ahogy egy valószínűleg elmebajos boszorkány megöl… Tekintetem ismét elhomályosodott, de most már nem a sokktól, hanem a könnyektől. Mikor Robertnek azt mondtam a találkozásunk alkalmával, hogy nem vagyok Alex számára fontosabb a királynál, valahol azért reménykedtem az ellenkezőjében. Olyan hülye voltam. Naiv és hülye… Mikor csuklóm kiszabadult a férfi szorításából, szabad kezemmel automatikusan a seb irányába nyúltam, hogy el tudjam szorítani valamennyire. Az alapvető gyengeségem miatt féltérdre kényszerültem és így szorítottam csuklómat. Ismét a számomra egykoron sokat jelentő vámpír irányába tekintettem, de nem is tudom, miért. Azt vártam volna, hogy meggondolja magát? Hiú reményeket fűztem volna ahhoz, hogy mégis engem választ? Felesleges volt, mert ismét csak csalódás lett volna a vége. Sérülésemet elengedtem és szemügyre vettem. A vér megállíthatatlan patakokban csorgott lefelé. A kialakult kis tócsa, mintha csak azt akarta volna sugallni, itt a vége mindennek. Már nem türtőztettem magam, hagytam, hadd gördüljenek ki a könnycseppek, hadd folyjanak végig arcomon, hogy aztán a földön végezhessék. Már mindegy volt. Nem kellett többet erősnek mutatnom magam. Úgy döntöttem, így az utolsó perceimben megengedhetem magamnak, hogy a több év alatt kialakított páncél egy pillanat alatt lehulljon. Egy könnycsepp a csuklómra hullva ragadta magával vérem egyik cseppjét és külön, a vértócsa mellett landoltak együtt. Különbek voltak a többitől, már szinte magamra emlékeztettek. Egész életemben különb voltam másoktól. Mindig hittem abban, amiben a többiek már nem. Ha az összes remény meghalt, én akkor is küzdöttem. Nem éltem normális életet, ahogy a legtöbben. Évekig egyedül vándoroltam, kutattam, küzdöttem a célomért. Már feladtam volna mindent, mikor eredménye lett a dolgoknak. Megérte nem feladni és tovább harcolni. Megtaláltam a húgom, igaz, nem úgy sültek el a dolgok, ahogy szerettem volna, de megtaláltam. Nem is akárki által találtam meg. Az által a férfi által, akire már képtelen voltam ránézni, mert féltem, hogy egy újabb pillantás és olyan mardosó fájdalmat fogok érezni, amit eddig még nem tapasztaltam. Pedig már mintha vele is jobbak lettek volna a dolgok… Én ostoba hittem azt, hogy az életem egyszer sínen lehet. De nem. Ugyanolyan különc maradtam, mint amilyen voltam eddig is. Szinte már nevetségesen nehéz volt ismét felemelnem a fejem és Alex szemeibe néznem. Azok a kék íriszek, amik annyira megfogtak, másképp csillogtak, mint régen. Nekem pedig csak egyszerűen már nem volt helyem mellette. Nem tudom, hogy ezért vagy azért gyengültem el a fizikai erőtlenség mellé lelkileg is ennyire, mert fájt a tudat, mi szerint ennyire nem számítok már semennyire, vagy a halálközeli élmény miatt. Voltam már néhányszor szorult helyzetben, de ennyire még nem. Ez… több volt, mint szorult helyzet. Esélyem sem volt. Nagyot nyeltem és Robertre néztem pár hosszú pillanat erejéig. A forró patakok továbbra is szüntelenül szántották arcomat, de nem foglalkozva ezzel, becsuktam a szemeim. Nem akartam végignézni, ahogy lassan a nyakamhoz emeli a tőrt, majd egy egyszerű mozdulattal végez velem. Nem akartam tudni, mikor lesz vége mindennek. Már húzni sem akartam tovább. Csak túl akartam esni rajta.
×× words: 1048 ;; music: [You must be registered and logged in to see this link.] ;; notes: elnézést a késésért ××
Csalódottan sóhajtok fel. - Nem kell könyörögnie. Nem az a célom, hogy térdre kényszerítsem. De mondja meg őszintén, ha megkérem, már nem élnék. - a cigarettacsikk a kövek között védi, bakancsom könnyedén szántja fel a puha papírt. - Nem akarok mást, mint megdönteni egy szörnyeteg uralmát. Maga dönti el, milyen árat fizet érte. Nem én. - Reménykedtem, valóban reméltem, hogy nem fog sor kerülni erre... hogy nem kell megfognom a nőt és bizonyítani elszántságomat. - Ahogy kívánja. - mondom csendesen, elkeseredve. Nem akartam bántani a nőt, valóban nem. - Várjon meg itt. - Halkan fordulok sarkon, hogy alig öt perc múlva már a nőt tolva magam előtt érjek vissza a vámpírhoz. - Sajnálom Scarlett de Mr. Cromwell meghozta a döntését. - őszinte vagyok bár tudom, ez most cseppet sem vigasztalja a nőt. A tőr megvillan a kezemben és a következő pillanatban már a vadász csuklóján suhan végig a penge, szinte már játszi könnyedséggel kacagva ki a bőrt, a húst amit felszánt és Scarlett vére azonnal vörösbe vonja az alattunk lustán terpeszkedő macskaköveket. A varázslat nem engedi a nőt a körön kívülre és a vámpírt sem a körön belülre. Okos boszorkányok emelték a falat mit csak mágiából születő vér képes oldani, minek csak az képes parancsolni, kinek a boszorkányok engedik. A pengét egyelőre nem emelem meg újra. Tudom, hogy azt ígértem a nőnek, gyors halála lesz és nem fogok sokáig játszani ezt a játékot. - A következő a torka lesz. - eleresztem a nőt. Hagyom, had follyon a vére de nem pillantok rá. Sajnálom, valóban sajnálom, hogy erre kényszerít a vámpír de tudta, mit kockáztat és nekem nincs időm arra, hogy különböző módszerekkel bizonyítgassam elszántságomat. - A nő élete vagy Marcel Gerard élete. Ennyire egyszerű. Szavatartó ember vagyok Mr. Cromwell. Ha megteszi amit kérek, soha többet nem kell aggódni Ms. Mongtomery vagy a boszorkányok miatt. Ezt megígérhetem. Dacoljon velem és elvágom a torkát. - egykor volt bennem emberség, kegyelem, kímélet. Soha nem terveztem hatalmat dönteni, puccsot szervezni, zsarolni vagy egy ártatlan nő vérét ontani, életét venni. Békés ember voltam egy szerető feleséggel az oldalalom és egy kisfiúval, aki haldoklott és akin anyja szabályt szegve akart segíteni. Életet akart, nem csodát, a gyermekét. Marcel Gerard pedig megölte őt. Kivégezte, mert életben akart tartani egy gyermeket. A saját fiúnkat s én ezt, nem tudom megbocsátani. Azzal, hogy elvette tőlem a nőt, akit szeretek, megfosztott attól az énemtől mi kordában tartotta a sötétséget, az erőt. S íme a következménye. A nő vére a pengén csillog, én pedig a vadász felett magasodom azzal az elhatározással, hogy végezni fogok vele. S csak remélni merem, hogy erre nem lesz szükségem.
◌ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ◌ note: - ◌ words: 434
Egyből az irány felé fordítottam a fejemet és egy ismeretlen férfi alakja körvonalazódott ki előttem. Egyből megéreztem rajta, hogy természetfeletti, ráadásul boszorkány. Ez az, már csak ők hiányoztak. És nála volt Scarlett. Simán hagyhatnám, hisz semmilyen érzelem nem fűzött engem a nőhöz, de mégis itt vagyok. Viszont nem fogok alkudozni, az nem az én műfajom. Felőlem akár a lelki szemeim előtt is végezhetnek a lánnyal, az ő problémája, hogy nem lépett le időben. Mondjuk az is lehet, hogy elrabolták őt.. De ugyan kit érdekel? Óvatosabbnak kellett volna lennie, egy felnőtt nőről beszélünk, tehát saját magáért felelős. Igazam volt, Scarlett náluk volt. És abból eredendően, hogy a szanatóriumból lépett ki, bizonyára ő is ott tartózkodott. Egyszerűen kicsavarom ennek a félőrültnek a nyakát, megfogom a lányt, és már itt se vagyok. Ennyire egyszerű az egész. Marcel úgyis megfogja érteni, a feladataink közé tartozik a boszorkányok kiiktatása, ha a törvénnyel szembefordulnak. - Várjunk. - emeltem fel a mutatóujjamat, hogy csöndre intsem a férfit. Egy kis időre megálltam, és megemésztettem a mondandóját. - Tehát azt kell tennem, amit mond? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Mégis mi a fenét képzelt magáról? Ugrálni fogok neki, mint valami csicskás? Nem.. azt csak Klaus és a nyavalyás hibridjei teszik, én, Alexander Cromwell nem fogok megalázkodni. - Ellenkező esetben pedig megöli a nőt. Hajrá. Nem fogok Önnek könyörögni. - dugtam zsebembe a kezemet. Csak most vettem észre, hogy én is ugyanúgy magáztam őt, ahogyan ő is engem. Milyen rég tettem ezt.. A fiatalkoromra emlékeztet, amikor még a saját apámat is magáznom kellett. Innen látszik, hogy már nem a régi korokat írjuk. Az emberek már alapból tegezik a másikat, elmaradt a formaiság, a gyerekek pedig teljesen lekezelik a szülőket. Igaz, hogy Lana nem a sajátom, de mindig is úgy bántam vele, ő például a világ legmodortalanabb lánya. Néha esküszöm elbánnék vele úgy, ahogy apám velem. De félre a világ romlottságáról való elmélkedésekről. Az ötletén hangosan felnevettem, csak úgy kikívánkozott belőlem. Már az egész szituáció röhejes. Egy boszorkány próbál velem tárgyalni a szanatórium udvarában. - Ön megtalálta a tökéletes alanyt, mint Marcel legfőbb bizalmasát. - húztam ki zsebemből a kezemet.- De mégis miből gondolja, hogy kockáztatom a saját életemet egy lány kedvéért? Felőlem azt csinálhat vele, amit akar. Nem fogom cserbenhagyni Marcel-t. - érzelmek ide vagy oda, ugyanúgy jelentek neki, mint előtte. A barátom, sok mindent köszönhetek neki, és nem fogom egy komplett idegen bosszúállónak bemocskolni őt. Ahhoz végleg meg kellene őrülnöm..
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: zavaros, magam sem értem † words: 402
Nyugtalanok, érzem. Feszültségük azonban rám, nem ragad át, nem engedhetem meg, hogy ne teljesen nyugodtan és hideg fejjel álljak a vámpír elé, mert akkor elveszítjük a játszmát. - Nate! - intem magamhoz a férfit, aki a legközelebbi barátom, aki az elvesztett feleségem bátyja. - Vigyázz a nőre. Nem eshet bántódása. Mi nem vagyunk állatok, barbárok. - A férfi bólint és én tudom, hogy bízhatok benne, nem véletlenül áll mellettem. Ő is meg akarja büntetni Marcelt de ő is tudja, hogy ezért, nem fogjuk bántani a nőt. Megmondtam, a szavam adtam a nőnek. Nem esik bántódása ha nem muszáj. Szórakozásból nem fogja senki bántani és ha halnia kell, gyors és kegyelmes lesz a halála, mint az álom mi hirtelen ragadja el az embert ha túl sokat ivott. Az erőtér mi a helyet védi, sok boszorkány erejének köszönhető. Itt nem árthat a vámpír mert képtelen belépni. Itt elesett boszorkák száza emelkedik most felénk, hogy megóvjon bennünket, a szent célt. S hogyan lehetséges mindez? A boszorkányoknak nem kell a helyszínen lenniük, a halottak, a szellemek erejét pedig nem érezheti Davina. Én mégis kilépek a szanatórium biztonságos falai közül. Komótos léptekkel közelítek a vámpír felé, aki már indulna el. - Scarlett biztonságban van. - lépek elő a sötétségből – Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Odabent az ember, hamar elveszti az időérzékét. Azt tudja, kiért van itt. S a szavam adom, hogy a nőnek nem esik bántódása ha azt teszi amit kérek. Nem szándékozom bántani de nem mindenki gondolkodik úgy, mint én. - Nem félek. Nem fog támadni. Azzal megölné a nőt. - Vannak, akik meg akarják bosszulni magát és örömmel okoznának kínokat a nőnek. Nehéz elhinnie, tudom de én, nem tartozom közéjük. - mondom hidegen. Nem célom a nyers erőszak. Mindez a nagyobb jó érdekében történik. Megváltani és feloldozni a boszorkányokat. S bosszút állni Leah és Michael haláláért. - Én nem magán akarok bosszút venni. Maga az eszköz hozzá. - tárom ki karjaim majd zsebembe nyúlva húzok elő egy doboz cigarettát. Kiütök egy szálat és rágyújtok. - Azért van itt, mert azt akarom, hogy segítsen romba dönteni Marcel Gerard uralmát. Ha ezt megteszi, visszakapja a nőt. - nem mondom mi lesz ha nem. Azt már úgy is tudja a másik.
◌ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ◌ note: szörnyű lett, ég a fejem, bocsi. :S ◌ words: 365
Magam se tudtam, hogy mit kerestem itt. Mindenről lemondtam. Róla, az érzelmeimről, a családomról, lassan már a bárt is a pultosaim vezették, mivel egész nap csak süttetem a hasam, vedelem tonnaszámnyira a bourbont, és fiatal lányok - időnként becsúsznak a fiúk is - vérét szívom. Mégis itt állok a Fleur-de-lis szanatórium udvarában, mint egy madárijesztő zsebre dugott kezekkel. Mire vártam? Vissza akarom őt kapni? Vagy egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mit akar ajánlani nekem az illető? A levél tartalma rövid volt, és tömör. Ő - fogalmam sincs, hogy ki - közölte a címet, és hogy nála van Scarlett. Én pedig gondolkodás nélkül a kocsiba ültem, és voilà alig pár perc alatt átszeltem a fél várost. De mire érkeztem meg? A nagy semmire. - Scarlett? - kiáltottam a sötétségbe, és egy varjú szállt rá a tőlem legközelebbi párkányra. Méregetett miközben károgott, úgy tűnt, mintha rajtam nevetett volna. Teljes mértékben egyet értettem vele. Szánalmas az, amit művelek. Eldobtam magamtól, én döntöttem úgy, hogy jobb lesz az életem nélküle, de mégis itt vagyok. Egyáltalán mi a fenét keresett még itt New Orleansban? Nem egy másik kontinensen kéne lennie? Mondjuk rájöhettem volna, hogy Scarlett Montgomery-ről van szó, aki nem hagyja maga mögött a húgát, azok után, hogy egyszer már elvesztette őt. Hátranyúltam s megbizonyosodtam róla, hogy a fegyverem még mindig ott van a fekete bőrdzsekim alatt. A zsebéből kivettem a cigis dobozt, és míg várakoztam az rablóra és a fogolyra, szám közé vettem a mérgező eszközt, és vontatottan meggyújtottam. Mélyen beszívtam a füstöt, s csak másodpercek múlva fújtam ki a számon, illetve az orromon keresztül. Ugyanezt a mozdulatot megismételtem még egy párszor a második, majd a harmadik cigarettával is. Mikor elegem lett a várakozásból, és végre sikerült belátnom, hogy felültettek elnyomtam, majd a kocsim felé kezdtem el sétálni. De egy halk nesz után megtorpantam és füleltem. Valaki van itt rajtam kívül..
† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: túl rövid és béna, jobb lesz! † words: 306
Kezdőlap
Tárgy: Re: Udvar 
elbújok valahova jó messzire. ××
† words: 412
