A nyugtalanság, mely az utóbbi időben nagy szerepet játszott mindennapjaimban, már aludni sem hagyott, ezzel rányomva bélyegét az egész éjszakámra. Kezdtem úgy érezni, hogy minden kicsúszik a kezeim közül, s kivételesen nem én járok mások előtt egy lépéssel. Legalábbis nem tudtam, mire kellene koncentrálnom első sorban, hisz ha egy pillanatra is lankad a figyelmem, lehet, hogy végem van. A paranoia régi ismerősként köszöntött, ahogy kezdett egyre inkább felemészteni az érzés, azonban Mikael visszatérése sem rendíthetett meg annyira, hogy ismét meneküljek. Egyszer már végeztem vele, ez most sem lesz másképp. És ami a próféciát illeti, nos, rosszabb dolgokat is túléltem már. Szokásomhoz híven a festésben vezettem le minden érzésemet. Fogalmam sem volt, mennyi ideje álltam a vászon előtt, azonban nem is foglalkoztam túlságosan az idővel, ahogy a külvilággal sem. A kintről beszűrődő hangok is csak tompán visszhangoztak fülemben, s az egyetlen dolog, amire koncentráltam, hogy az ecsetvonásaim tökéletesek legyenek. Mikor belekezdtem egy újabb képembe, még nem tudtam, mit akarok megfesteni. A kezem szinte önállóan mozgott, miközben próbáltam csitítani a fejemben kavargó gondolataim végtelen körforgását. Köztudott, mennyire gyűlölöm, mikor alkotás közben megzavarnak, ezért sem értettem a semmiből előtörő léptek hangját a szobám ajtaja felé. Mikor az illető a küszöbömhöz ért, s megállt, párhuzamban ezzel leengedtem a kezemet is, viszont még nem fordultam meg. Meglepett, hogy egy ember állt a hátam mögött minden szó, vagy cselekedet nélkül. Éreztem, hogy nem csak úgy idetévedt valaki, így először nem is foglalkoztam vele. Elgondolkoztam, melyik színnel kellene kiegészítenem a zavaros, sötét tájképem utolsó részleteit. A színek lekötötték minden figyelmem, végül félig hátrafordítva a fejem pillantottam rá az idegenre, aki úgy tűnt, nem teljesen önmaga. Erre a felfedezésemre felé is fordultam, de nem eresztettem el az ecsetemet. A férfin nem volt felső, azonban magyarázatként egy véres felirat díszelgett a mellkasán, miszerint apám vár egy találkozóra. Egy pillanatig sem rezzent az arcom egyetlen vonása sem, csak odasétáltam a férfihez, és egyszerűen kitéptem a szívét, amit aztán hagytam lassan végiggurulni a tenyeremen, hogy végül a szobám ajtajához essen. Leguggoltam a holttesthez, majd az ecsetem végét belemártottam a mellkasán tátongó lyukba, majd visszasétáltam a vászonhoz és a tökéletes vörös árnyalattal kiegészítve fejeztem be a képemet. Egy ideig csak álltam a művem előtt, majd letettem az ecsetet és minden szó nélkül kiviharoztam a házból. Ha őszinte akarok lenni, nem Mikael volt az, akire számítottam a megadott helyen, hiszen ismerem már annyira, hogy nem folyamodik ehhez hasonló, piti kis üzengetésekhez. Ha akar valamit, azt elintézi ő maga, ha meg akarok ölni, azonnal támad, nem vár senkire. A lassan felkelő nap átszínezte a horizont alját, mely jelezte számomra, hogy az egész éjszakát az alkotásra fordítottam, s lassan reggel lesz. Ahogy haladtam a szanatórium felé, végig az járt a fejemben, mégis milyen módon kellenem végeznem azzal az az ostobán vakmerő személlyel, aki ilyen módon próbálja előhozni belőlem azt a felemet, amelyet a többiek próbálnak visszatartani. Jól tudtam, hogy aki ezt tette, elég információval bír velem kapcsolatban, mégis eléggé ostoba lehet, hiszen nem tudja, hogy egy öngyilkos akcióba kezdett bele. Ahogy beléptem az épületbe, ráérősen pillantottam körbe, majd ehhez hasonló, nyugodt léptekkel indultam a füst és a vér irányába, melytől bűzlött az egész épület. Kíváncsi voltam, kivel találom szemben magam, amint elérem az utam végét. Mikor elértem a krematóriumhoz, az előttem álló férfira szegeztem a tekintetem, ami lassan átvándorolt az égő holttestre. Az érzelmeim szokásos módon nem voltak az arcomra írva, pusztán egy cinikus mosoly keretében emeltem tekintetem ismét a vámpírra. - Kissé sértő, hogy egy magadfajta vámpír akar szórakozni velem. Úgy hiszem, fogalmad sincs, kivel van dolog, vagy egyszerűen csak ostoba vagy – vontam fel szemöldökeim a mosolyom mellett, mely még mindig az arcomon díszelgett. Tettem pár lépést a férfi felé, viszont tisztes távolságban meg is álltam tőle. A harapást a vállán nem tudtam nem észrevenni, azonban eszembe sem jutott szóvá tenni. Hamarosan úgyis megtudom, mit akar tőlem, viszont ha a vérem kell neki, rossz utat választott, mert ezek után, ami rá várhat, az csak a halál. Máskor talán még értékeltem is volna a bátorságát, azonban rossz volt az időzítése.
ღ zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ღ megjegyzés: ღ
Erősen vájom bele a körmeimet a kihalt sikátor egyik épületének a falába, egészen mélyen zihálva teszem a szabad kezemet eközben pedig a vállamra, pontosabban fogalmazva a sebhelyemre. A harapásnyom csúnyán kezd elfertőződni, ahogy én magam az őrület kettősségének határán ingadozók. Hol a valóságban találom magamat, hol pedig egy olyan képzeletbeli világban, amelyben nagyon nem kellene megjelenem, tekintve, hogy némileg érzékennyé tesz. Bár már kezdem kétségbe vonni lassan azt is, hogy maradt-e egyáltalán egy kis józan eszem, amellyel felfoghatom, hogy mi a reális, és mi a fantáziám. Mélyen lezárom a szemeimet, ahogy erősen kapaszkodom a kőfalba, mint egyféle menedékbe. Úgy érzem elveszek, megfulladok, s elnyom maga az áradat. Ámbár a móka még csak most következik, amikor is majdan Klaus Mikaelsont is oly szívesen bevonnom a kis játszmámba. Remélem tetszik majd neki, ahogy palira veszem, és elhitettem vele mindazt, hogy nekem kizárólag csak is rá van szükségem.. Hahaha, ez egy igazán nagyon jó vicc! Már nem sok kell, és láthatom minden megnyilvánulását, rezdülését, sőt arcvonását is. Hirtelen esem végül erőtlenül térddel a földre, ahogy tenyereim rögtön a jéghideg kőburkolatra csapódnak. Az éles beton pedig sikeresen felsért. A vérem némileg elmossa a körülöttem lévő részt, de már számomra ugyan mindegy a helyzet, hisz az este folyamán megölt vérfarkas vére is pontosan rajtam szárad még mindig. Nem csinosítottam ki magamat a nap sztárjának, de én úgy gondolom, hogy érje be azzal, amit egyáltalán kap.. Ha meg nem tetszik neki, akkor tudja merre kellesz távoznia..
Malachai Parker. Rám aggatták e nevet, s minden rendben is ment, míg el nem értünk azon ponthoz, hogy az ikertesómnak, és nekem is meg kellett volna mutatkoznia a boszorkányerőmnek. Míg Jo sikeresen produkálta az előjeleket, addig én kétkedve figyeltem önmagam, és amint egy alkalommal véletlenül hozzáértem a saját apámhoz, nos ő elszörnyedve tekintet rám. Ugyanis, amint sikerült megfognom őt egy kisebbféle mágiát szívtam el tőle. Mire ő azt reagálta, hogy erősen ellökött magától, én pedig a hátamtól nem messze lévő asztalnak estem. Némileg beverve a fejem ezáltal, de a probléma még csak itt kezdődött voltaképpen el.. Feltekintettem a saját apámra, és sajnálkozást mutatva a részemről, nos megpróbáltam a lehetetlent. Azt hittem, hogy megbocsát nekem, de nem tette meg. Azt a megvető pillantást, amelyet a kis produkciómért nyújtott, nos az elmémbe égette. -Szörnyszülött vagy, Malachai.-Amint kiejtette a száján ezt az egyetlen rövid mondatot, nos engem teljesen megtört.-Meg ne lássam, hogy bármikor is használni mered ezt a förmedvény képességedet bárkin, vagy esküszöm, hogy annak nem lesz jó vége, kölyök.-Nyomta meg a szavakat halálosan komoly éllel, ahogy továbbra is az elszörnyedő, és a megvető pillantásával méregetett. Lehajtottam a fejemet, elmormoltam halkan egy bocsánatkérő szót, de mindez szinte mit sem hatott. Még idegesebbé vált, majd kiviharzott a házból. Úgy éreztem eme nap végén, hogy innentől kezdve valami megváltozott, de nem csak a körülményekben, hanem egészen mélyen bennem is. Valami elkezdődött, valami igazán sötét, és mély ugrás szerű tény, amely végül a mai önmagamhoz vezetett.. amely végül megölt lelkiekben teljesen.
Fogalmam sincs mennyi idő esett ki, amikor is sikerült magamhoz térnem. Mindenesetre állóhelyzetbe kényszerítettem magamat, és megindultam egyenesen a sikátor belsejébe, hisz nem régiben léptek hangját hallottam. Hajnali valamennyi lehet... avagy reggel. Egy pillanatra eltűnődtem, nos még mielőtt a nő nyakára vetettem volna magamat, hogy a vérét mélyen szívjam magamba. Éhes voltam - rettentően éhes.. Nagy önuralom kellett mindahhoz, hogy megálljak, és ne igyak többet belőle. Épp elegendő vért hagytam benne, hogy a kis ördögi tervemet véghez vihessem. Bár elájult, de ez koránt sem okozott számomra oly nagy mértékű, avagy jelentőségű problémát, sőt mi több... szórakoztatónak találtam ezt egészen mélyen..
-Kai, te csak mindig hazudsz! Benned nem lehet megbízni! Még azt sem érdemelted meg, hogy a család valódi részesévé válj..-Hallom Josette szavait tisztán, ámde nem akartam őt hallani. Nem is történt ilyen esemény... nem, nem él. Megöltem, hasba szúrtam egy vadászkéssel, és meghalt a gyermekeivel együtt..
Erős kaparászás hallatszott a földön a nő részéről, ahogy magam után vonszoltam a hajától fogva. Megérkeztünk az elhagyatott szanatóriumhoz, amely tökéletesen megfelelt a célomnak. Klaus is tudja, hogy ide kell jönnie, hisz üzentem neki egy személlyel. Pontosabban, nos rákarcoltam az egyik ember mellkasára, hogy; "irány a szanatórium, mert vár apuci.." Oh, Mikael.. A legutóbb, amikor a városban jártam, nos kellő információval gazdagodtam, így ezen húzásomat kétség kívül léptem meg. Nem tartok egy ősitől. Túl kevés ő hozzám.. Végül könnyedén húzom be a krematóriumba az áldozatomat, majd berakom a hamvasztó részlegbe. Persze megállás nélkül ellenkezik az akaratommal, de valahogy koránt sem érdekel. Előveszek egy gyújtót, majd meggyújtva, nos lángra lobbantom a drága nőcske egyik hajszálát, aztán pedig fokozatosan ég elfelé. Megállás nélkül sikolt, üvölt, ordibál, és szenved... Égj már, drágám, hamuvá... Nem sokára lépteket hallok, vagy az is lehet, hogy a fülem visszhangzik, nos az sem kizárt. Könnyedén fordulok a bejárat irányába, ahogy szórakozott mosollyal várom az érkezőt, miközben még mindig élvezem a nő szenvedéseit. Egy varázslattal könnyedén elértem, hogy ne tudjon megmozdulni, míg egy másikkal, nos lelassítottam az égési reakciót. Kétszeres élvezet, ezáltal pedig több idő. Ahw..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Krematórium 
| 
