A lehető legrosszabb az, amikor valaki pofátlanul beállít más házába, főleg, hogyha az az időpont pont egy gyászidő. Voltaképpen csak pár pillanatra jöttem ide vissza, mivel nekem már nem ez az otthonom. A testvéreimnek adtam ezt a helyet, hogy éljenek itt, én pedig máshol. Az elmúlt időben összemelegedtem Katherinenel, és nemsokára a kezét is megkérem. S ezért sem fogok a Mikaelsonokkal élni, mivel nekem külön életem lesz. Attól függetlenül velük is törődni fogok, mert meg kell őket védenem, hiszen hiába is az idősebb báty, de még mindig én vagyok az erősebb hibrid létemre. És kicsit elszomorít, hogy mindenkit beengednek ide... Az alagsorban sétálok, s fentről nézem az udvart, miként egy ismeretlen ember kószál ott. Nem vagyok éhes, ezért most nem támadt kedvem elharapni a torkát, pedig megtehetném csupán csak heccből. A macska is nem azért öl, mert éhes. Hanem mert kegyetlen. Tekintetem vad, és kegyetlen, noha csak így szemlélem azt, aki pofátlanul betolakszik ide, főleg egy vámpírokkal teli lakásba. Nocsak, ma még élnek ilyen bátor emberek is? Gyorsaságom segítségével letértem az udvar egyik sarkába, s onnan nézem a sötétből, koránt sem megzavarni az ő kis beszélgetéseit. Mondja csak végig, én pedig majd utána tudtára adom, hogy távozzon, ha nem akar vacsora lenni az embereimnek. Ám... egy ilyen nőért kissé kár lenne. Mikor befejezte a fecsegést, sóhajtottam egyet gyengéden, és a sötétből előbukkanok a világosságba, két karomat hátratéve kényelmesen. Előlépek, és csak lassan rakom a lábaimat, mint egy ragadozó, aki óvatosan be akarja cserkészni az áldozatát. - Remélem nem zavartam meg, kedves...- nézek rá, midőn kiakarom ejteni a nevét, de sajnos nem tudom, hogy hogyan hívják. őszintén? nem is vagyok rá kíváncsi. Egyelőre engem csak az érdekel, hogy menjen el innét. Nem is tudom, hogyan juthatott be ide. Meg... egyáltalán minek? - Csak nem tudja, hogy hol van most? - Teszek fel neki egy roppant egyszerű kérdést, s kegyetlenül, de még is barátságosan mosolyodom el. Nem szándékozom bántani, ha csak nem ad rá okot. Kár lenne érte. Most különben sem olyan kedvemben vagyok, hogy bántsam őt. Ahogyan láttam, lenyűgőzte e lakás őt. Nem csoda, hiszen nem minden nap lát ilyent az ember.
Magnolia & Klaus
ℂ Bocsi a késésért ℂ ℂ nincs zene ℂ ℂ nem tudom ℂಞ
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Udvar Vas. Május 24, 2015 1:51 pm
Mag & Klaus
Határozottan elment az eszem… tudom. De ha el is ment, nem most. Nem, már sokkal előbb, már azelőtt, hogy először nyitottam volna fel a laptop fedelét, hogy azután kezdjek kutatni, amire még most is laikusként tekintek. Belevontam őt is, vagyis ez nem igaz… nem vontam bele, jött magától, ahogy mindig. Nem... igenis van jobb dolgom annál, minthogy magánlaksértést kövessek el egy nyugis vasárnap délután, ennek ellenére, olyan szépen lépek be azon a kapun, mintha legalább naponta idejárnék. Mentségemre legyen mondva, úgy aztán lehetek irtó menő, hogy közben tudatában vagyok annak, a telek gong az ürességtől. Sose szokott hazudni, épp ezért meg se fordul a fejemben, hogy kételkedjek a szavaiban. Telefonnal a kezemben lépkedek óvatosan, mert ki tudja, mit rejthet a birtok. Valami oknak csak kell lenni arra, hogy ide még a kölykök se jönnek Halloweenkor. Talán mégse egyedül kellett volna jönnöm, hisz ő még mindig jobban tudja, milyen jelek után kéne kutatnunk. Mondom én, jobban beleásta magát a témába, mint én. Ami engem illet, kapóra fog jön ez az egész cécó az egyik dogámhoz, mert, hogy Mikaelsonék mégis csak régi-új családnak számítanak, akik nem keveset tettek a városért… annak idején… hogy le ne boruljak előttük. Na, mindegy is, az idők változnak, az emberek végképp, és azt felejtik el a legkönnyebben, mennyi mindent kaptak, így lehet az, hogy apám neve több ember fejében él, mint… mint…, na én is elfelejtettem, hogy hívják az apjukat, pazar… - Nem, se woodoo baba, se koponya, se egy koporsó… csak rózsa… sok rózsa – sóhajtok fel, miután az első csörgést követően veszem fel a telefont, meg sem nézve,ki a hívó, hisz azzal teljes mértékben-tisztában vagyok. - Te, a franc tudja, lehet, valamelyik titokban szeret kertészkedni.. elég rendezettnek tűnik – és akkor még túlzok is, mert, hogy ami elém vetül az csodaszép… igen, még az én sekélyes ízlésemnek is, ahogy anyám mondaná, ha itt lenne.
- Ezt? – kérdőn vonom fel szemöldököm, közelebb hajolok ajkaihoz és elégedett, piszkos vigyor kúszik fel arcomra majd mielőtt még megcsókolnám egyik vállához hajolok és ajkaim érintik őt. – Ezt? – kérdem megint, majd másik vállához hajolok és újra kérdezek – Ezt? – a kulcscsontokra hajolok, azokat is megcsókolom még tenyerem a nő combjára fut és érintésem mondja el, hogyan is folytatódnának a csókok. Ajkaira hajolok, szinte már szájába suttogom negédes szavaimat. – Pontosan mi az, az ezt? – megérintem, gyűrűjét fogságban tartó ujjaim az ajkaimmal csókolt pőre bőrt keresik és ujjpárnáim finoman kezdik cirógatni. Végighaladok karján és ha ellenkezne durván taszítom testét a falnak, nem tűrök ellenállást, most nem. Eleget játszottunk. Végül ujjaira lelek és finoman csúsztatom a helyére a gyűrűt majd ellépek a nőtől.
– Heather Armstrong. Édes kicsit Heather. – megcsóválom a fejem. Bizony jó rég óta ismerjük egymást. A kis vörös és én. Az amazonná érett ártatlan lelkű gyermek és a rabszolgafiú. Szebben a mesékben sem írhatnák meg. Újra nekidőlök, hanyagul érintem testét, mintha pusztán véletlen tenném s nem szánt szándékkal hergelném tovább a tüzes kis menyecskét. – Maradj. Töltsd itt az éjszaka hátralevő részét. – ezúttal megcsókolom. Nem vagyok durva, erőszakos vagy állatias. Ha elutasít, felfogom, nem kenyerem nőket erőszakolni, az igazat megvallva nincs is szükségem rá. A jóképű szemétláda, aki a tükörképem, elégedetten morranna fel, ha látna és még pacsira is tartaná a karját. Csókom érzéki, gyöngéd és ha nem áll ellent, akkor testét a szoba felé kezdem el terelni és nem is állok meg addig, még hálom rejtekébe nem érünk, ahol a következő pillanatban megint a falnak taszítom és megszabadítom a felsőtől, hogy keblei elém tárulhassanak. Nem fogom vissza magam, ha nem mond nemet nincs is szükség rá. Megmondtam; ma éjjel a falra teszem a nőt és nem vicceltem. A tüzes kis bestia eléggé felhergelt és most már nincs visszaút. Egész éjjel kényeztetem, újra és újra magamévá teszem. Nem kímélem a testét, tudom, hogy nincs szükség rá, még a véréből is lopok néhány kortyot olykor. Űzöm, hajtom vágyait addig még a nap ránk nem köszön és még tovább. Meg sem állok, még mindketten ki nem merülünk. S ha elutasít? Elengedem. Nem a foglyom, szabályt sem szegett. Ha menni akar menjen.
Királytól? Halkan felnevetek, s tekintetembe némi gúny költözik. Ez nem azt jelenti, hogy lenézném, vagy nem tudnám őt tisztelni. Csak arról van szó, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi alattvalója. Nem vehet velük egy kalap alá. Sokkal régebb óta ismerem őt, minthogy bármiféle király lett volna, és láttam ezt a helyet is jóval azelőtt, hogy az uralma alá hajtotta volna. Nagyjából egy korúak vagyunk, hasonló erővel, egymást keresztező múlttal, és nem mellékesen még a teremtőink és párfogóink sem különböznek annyira. Pártfogó alatt Elijaht értem, az én teremtőm azonban Lazarus, akit Marcel nyilván még nem ismerhet, nem tudhatja, hogy az a férfi legalább olyan őrült és elvetemült, mint Klaus. Én is megkaptam a nagy pofonokat az élettől, megkaptam a kemény tanításokat, tudom milyen önerőből elérni valamit, túlélni, kitartani. És én nem tudok úgy nézni rá, mint a körülöttünk lebzselő csőcselék, szóval rám nem hatnak a „hogy mersz így beszélni a királyoddal…” kezdetű mondandói. Én csak egy átutazó vagyok jelenleg New Orleansban, így nekem Marcel még csak nem is lehet az uralkodóm. Vendéglátóm maximum, de persze mint vendéglátómnak, igyekszem megadni neki a kellő tiszteletet. A sebtében verbuvált fegyvert tartó kezemet így engedelmesen leeresztem, engedem, hogy elvegye tőlem, majd félrehajítsa. A közelségével azonban, ahogy az ajkaim felé hajol, sikerül kissé megkavarnia a fejemben levő gondolatokat. - Vigyázz magadra, Marcel Gerard, mert a tűzzel játszol – suttogom válaszul kissé fenyegetően, mikor felemlegeti Elijaht, és a vele való kapcsolatomat. Kezd kicsit messzire menni ezzel, és szerintem ezt ő is pontosan tudja. Sőt, az a célja, hogy engem hergeljen tovább, és bár nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen felbőszítsen, ezt mégsem hagyhattam szó nélkül. De azt is hiába várja, hogy könyörögjek neki a gyűrűmért, mert az soha nem fog megtörténni. Dacosan nézek vele farkas szemet, amit végül ő szakít meg, amikor az emberei felé fordul. Pár szót intéz feléjük, és egészen megkönnyebbülök, amikor a társaság szépen lassan oszlani kezd. Tényleg kellemesebbé válik a légkör, amint magunkra maradunk, ugyanakkor a levegő ezzel együtt érezhetően felizzik közöttünk. Főleg miután olyan közel hajol hozzám, de továbbra is játszadozik velem. Azt hiszem, ezt vehetem kihívásnak. - Hogy mit akarok? Hát nem egyértelmű? – húzom el ajkaimat az arca mellett, alig-alig érintve őt, egészen az ajkáig, de ahogy ő félbehagyta a mozdulatot, úgy én is. Helyette megfogom a gyűrűmet rejtő kezét, és megérintem benne az ékszert. – Ezt akarom – válaszolom meg kérdését úgy, hogy közben egy pillanatra sem engedtem el a tekintetét, így ez a felelet erősen kétértelmű lehet.
Meglep a nő heves reakciója. Persze, pontosan tudom mit jelent neki a gyűrű, de nem gondoltam volna, hogy kibújik belőle a kisördög ha ellopom tőle. Ettől azonban csak még jobban kívánom formás ki alakját. Ajkamba harapva mosolyodom el. - Ó de kis tüzes lettél. - mondom pofátlanul, egy pillanatra sem rendülve meg a biztonságomban. A fiúk lent idegesen kezdenek mozgolódni, még én ravasz vigyorral ajkamon vonom közelebb a nőt a csővel együtt, mikor karom alá fut és úgy fogok rá. - Illik így kérni egy királyól valamit? - mocsok fény csillan tekintetemben. - Hát nem tanított semmi illemet Elijah? - kérdem és még közelebb húzom a nőt, hogy egy pillanattal később a fémet elhajítsam és a karjaimban tartva őt, hajoljak ajkai felé. - Bevallom, bűnös vagyok. Pontosan tudom miket tanított neked Elijah a háló rejtelmeiben. - nem lehet letörölni a vigyort a képemről. - Ha szépen kérsz, visszaadom. - eresztem el de ujjait még rabságban tartva csókolok rájuk.
Hallani akarom, hogy azok a szavak legördülnek csodásan ívelt ajkairól. Nem a férfiúi büszkeség miatt, hanem mert be akarom törni a kis amazont. S ha ez megvolt, nem csak a gyűrűjét kapja meg hanem engem is. Én pedig őt. Akarom, főleg azok után, hogy így feltüzelt és nem rejtem véka alá, hogy kívánom őt. - Hogy lásd, kivel van dolgod... - fordulok a közönségünk felé – Ma éjszakára véget ért a buli. - tárom ki karjaim és népemre kacsintva hajtom ki őket az épületből – Vegyétek birtokba a várost barátaim. - teszem még hozzá, majd ha mindenki távozott fordulok ismét Heather felé. - Nos mit gondolsz? - kérdem és közelebb lépve hozzá futtatom ujjaim arcélére. Tekintetét kutatom... ez az ellenállhatatlanul dacos szempár már akkor is vonzott és még mindig hatással van rám. Akkor a nő nem lehetett az enyém mert Elijahoz tartozott. Most azonban én vagyok a király. S ezen az ősiek sem változtathatnak... legalábbis Elijah semmiképp sem. Szeretett apám már más tészta. Ő rá talán hallgatnék is. Most azonban egyikük sincs itt és az igazat megvallva, a gondolataimat inkább a vörös bestia körül szeretném járatni, mint férfiakon. - Szeretem ha egy nő tüzes és tudja mit akar Heather. - suttogom ajkaira de nem csókolom meg, ó, nem. Ott még nem járunk. - Te mit akarsz? - kérdem füléhez hajolva s suttogva szítva tovább a tüzet.
Felül lenni? Hmm… Alsó ajkamba harapva mérem végig, amíg erre lehetőségem adódik, végül halkan elnevetem magam, de nem veszem le róla a szemeimet. Minden idegszálammal ki vagyok élezve rá, minden mozdulatára és rezdülésére. És eztán elkapja a hajamat. Ez most komoly? Hajhúzás? Milyen alantas ez tőle. De ez is csak egy újabb figyelemelterelés. A nyakamra hajol, végignyalja, és a bennünket bámuló tömeg ellenére is élvezem ezt a harcias, őrjítő vívódást. Sikerül eléggé elvonnia a figyelmemet ahhoz, hogy a következő pillanatban már én maradjak alul – szó szerint. A francba! Nagyon is igaza van. Túl sokat beszélek. El kéne hagynom a kioktató szövegeket, mert így nem lesz jó vége. De ha egyszer annyira élvezem! Igazából lényegtelen már, melyikünk nyeri meg ezt a kis csatározást, számomra nincs túl nagy jelentősége. Csak örülök, hogy levezethetem mindazt a feszültséget, ami az utóbbi időben fojtogató módon felgyülemlett bennem, és végre kicsit elengedhetem magam. Ez a baráti harc egy régi ismerőssel még sokkal jobb, élvezetesebb, és hosszú távon talán hatásosabb módja is ennek, mint a korábbi féktelen bulizás és alkoholfogyasztás. Persze tudnék erre még egy igazán hatásos módszert… Úgy érzem, Marcel a határaimat próbálja feszegetni ezzel a finom ingerléssel, amit közben csinál. Ha valóban ez a célja, nagyon jól halad, de ezt sem veszem zokon. Ám amikor két másodperccel később már ismét fentről, a korlát mögül néz velem farkasszemet, kezei között az én napfényékszeremmel, egy csipetnyit mégis sikerül kihoznia a sodromból. Az a gyűrű számomra nem tréfa már, és ezt ő is pontosan tudja. A fenébe, a fenébe! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?! Nem kell kétszer kérnie, hogy menjek utána, és ezúttal a beszédre sem szándékozom sok időt pazarolni. Felugrok magam is, gyors mozdulattal rántom ki a korlát egyik vékony rúdját, és ugyanezt a lendületet használva vetem magam a férfira. A sebtében verbuvált karóm épp a szíve felett áll meg. Természetesen nem áll szándékomban belevágni, de ha már ő bekeményít, akkor én is. - Kérem vissza – suttogom a szavakat az arcához közel. Halk a hangom, de így is fenyegető, ennek élét azonban erősen tompíthatja a tekintetemben izzó tűzzel keveredett játékosság. Elárul engem, elárulja, hogy a bennem fellobbanó indulat ellenére még mindig élvezem ezt az egészet, és ami azt illeti, tehetnénk ezt még élvezetesebbé is, ha akarnánk. Csak egy kicsivel kevesebb szemtanú előtt. Tulajdonképpen nem bánnám a közönség hiányát sem.
Elégedetten figyelem, ahogy elém ugrik. Meghajol s én is megteszem ezt a gesztust. Nekem esik. Felmorranok, ahogy a földre taszít, én pedig élvezettel figyelem, ahogy teste felém emelkedik, ahogy forró lehelete végigsimít fülemen. - Ha te akarsz felül lenni csak kérned kell. - letörölhetetlen farkas vigyor ül képemen. Nem zavartatom magam és nem érdekelnek a méltatlankodó vámpírok, kimondottan tetszik, hogy Heather ilyen tüzes. Szeretem, hogy ilyen harcos típus és elégedettséggel tölt el, hogy nem adja magát könnyen. Persze, nem képes letörölni a vigyort a képemről. Ereje meglep és izgatottan nyalom meg az ajkamat. Amíg beszél, balom megragadja tincseit. Hátrafeszítem fejét. Végignyalok hattyúnyakán, balom pedig alattomosan kap nadrágja széléhez, épp úgy, mintha csak be készülnék férkőzni alá, hogy a következő pillanatban, már ő legyen alattam. - Te pedig még mindig túl sokat beszélsz édesem. - élvezem, mocskosul élvezem. Végre egy méltó ellenfél, akit nem akarok be vagy megtörni, hogy engedelmesen hajoljon meg alattam. Nem vagyok az apám, nekem nincs szükségem olyan katonákra, akik félelmük miatt csatlakoznak hozzám. Az én katonáim lojálisak hozzám, szeretetből és tiszteletből vannak mellettem. S reményeim szerint Heather sem reppen tovább. Eleresztem fogságából.
Megnyalom ajkaim, tenyerem szemtelenül nyúl érte és már ragadom, vonom is magamhoz testét. Ha már tánc, akkor legyenek meg a lépések is. Kifordítom, mintha csak egy forgást játszanánk el a közönség számára és a tökéletes koreográfia érdekében, élvezettel szorítom következő mozdulatommal az oszlopnak. Ó, nem féltem én őt! Tudom, hogy akármikor kicsusszanhat kezeim közül, jól tudom, hogy bármikor kerülhet én is kecses ujjainak szorításába de egyáltalán nem bánom. - Elijah nem mondta, hogy egy kicsivel kevesebb duma is elég? - ajkamba harapok. Tudom, hogyan kell hergelni egy nőt és én szándékosan teszem ezt vele. Kissé bódult állapotában még jobban lenyűgöz, hogy milyen ügyesen támad és taszít maga alá. A közönség elégedetten morajlik fel és tapssal jutalmazza mutatványomat, mikor eltávolodom és már a korlátról pillantok le a nőre. Jöjjön, űzzön csak, kapjon el. Tekintetem egy pillanatra sem vonom el tőle. Ügyes a kis vörös, ezt el kell ismernem. Várom, hogy támadjon, hogy nekem essen, hogy aztán újra én űzhessen őt. Most viszont csak körözünk, mint két hatalmas cápa, egymás körül. Pillantásom végigszalad testén és megállapodik a kecses nyakon. Nagyon is jól emlékszem arra a nyakláncra. Gyönyörű mestermunka volt. Nem volt túlcicomázva és jól tudom mennyit jelentett a nőnek. Már most eldöntöm, ha nyer, előkerítem neki a nyakláncot... bár ha nem, akkor is. Addig azonban a magasba dobok egy fénylő ékszert és mikor elkapom, elégedetten csettintek. - Mestermunka, el kell ismernem. - pillantok végig gyűrűjén, amit akkor loptam le ujjáról, mikor kiforgattam őt. - Gyere, vedd el Heather. - ingerlem és megállok. Klaus mellett nőttem fel. Tudom mit kell keresni egy harc közben, mi a gyöngeség, mivel lehet előnybe kerülni. Várok. Feldobom a gyűrűt.
Nem veszek tudomást a felhördülő csicskásokról. Ez csak játék, de ha hozzám mernek nyúlni, őket is leszerelem, gondolkodás nélkül. Azon ne múljon. A helyzet persze villámgyorsan megváltozik, és már én állok szorosan a falhoz préselve, éppen ahogy számítottam is rá. Marcel természetesen nem hagyja magát. Legalábbis reméltem, hogy így lesz. Kihívóan dacos képpel vigyorgok rá, de a csókja váratlanul ér. Rámorgok, de nem is annyira a nemtetszésemet jelezve, inkább csak úgy a miheztartás végett, mintha azt üzenném ezzel: „Velem ne pimaszkodj, te szemtelen!” Aztán már el is tűnik a szemeim elől, és mire újra ráfókuszálhatok, már lent áll a tömeg közepén. A korláthoz lépek, rákönyökölök, és félrebiccentett fejjel, magasba szökött szemöldökkel figyelem a kis bemutató műsorát. Aztán széles vigyor kerül az arcomra. Hmm… Így akarsz játszani? Én benne vagyok! A nevem elhangzása után én is átlendülök a balkon fakorlátján, hogy a következő másodpercben kecsesen földet érjek előtte. Két irányba is meghajolok a közönség felé, miközben az adrenalin szintem alig érezhetően emelkedik. Rég vettem részt ilyesmin, de azt hiszem, jó móka lesz. Végül is azért menekültem el Mystic Falls-ból és a Whitmore-ról, hogy megszabaduljak a gondjaimtól, és megfeledkezve mindenről kicsit szórakozzak. Hát itt a lehetőség. Persze tudom, hogy cseppet sem lesz könnyű dolgom, mert annak ellenére, hogy nagyjából egy korúak vagyunk, ennél fogva az erőnk körülbelül ugyanakkora, ő mégis csak Klaus Mikaelson szárnyai alatt nevelkedett. De engem sem kell félteni. Kétszáz éve menekülök a tőlem jóval idősebb, szadista teremtőm elől, megtanultam megvédeni magamat, és tudok ám másoknak fájdalmat és egyéb meglepetéseket okozni, ha akarok. Aztán az sem mellékes, hogy én pedig egy másik ősi, Elijah mellett szintén elleshettem néhány hasznos dolgot, ami a harcokat illeti. A közönség elhalkul, és hátrébb vonul, hogy teret adjanak nekünk, én pedig utoljára Marcel felé hajolok meg enyhén, a kölcsönös tisztelet jeleként, mielőtt belekezdünk a „táncba”, ahogy ő mondja. Ám a kecses és tisztelettudó mozdulatsor a pillanat tört része alatt alakul át támadóvá, ami méltó egy igazi amazonhoz, ha már így mutatott be az imént. Hacsak a szemeimből nem tudja kiolvasni a veszélyt, meglepetésként érheti, ahogy egy szempillantás alatt mellette termek, fürgén rúgom ki a lábait, kibillentve az egyensúlyából, és ugyanezzel a lendülettel rá is vetem magam, hogy mire földet ér, már könyökömmel szorítom le a nyakánál fogva. A tömeg a nemtetszését jelezve hangosan morajlik. Hát igen, nem ígértem, hogy teljesen tisztességes leszek, sem azt, hogy a drága királyuknak nem görbül haja szála sem. De nem kell félteniük, nyilvánvaló, hogy a következőt nekem is a fal adja hamarosan, ha csak egy pillanatra is elvonja bármi a figyelmemet. Ez pedig hamar megtörténhet, tekintve, hogy még mindig egy picit be vagyok csípve. - A támadóállásodra még mindig nem figyelsz eléggé. Túl könnyű kibillenteni az egyensúlyodból – suttogom előre hajolva a füléhez. Láttam már régebben harcolni, jól emlékeztem, hol érdemes kikezdeni. – Vagy talán élvezed, hogy lealázlak a néped előtt? – teszem hozzá pimaszul provokálva, lélekben felkészülve a visszavágására.
Teste az enyémnek feszült ahogy magamhoz rántottam és én elégedetten morrantam fel. Elijah, mindig Elijah, a becsületes, az igazi jó fiú és Heather ez a vérmes kis macska, odáig volt érte. Most viszont, hogy Elijah Hayley után koslatott, Heather az enyém lesz. Gyakorlott mozdulattal csúsztattam tenyerem a nő derekára és mikor magamhoz vontam volna, meglepett. Keveseknek jutott meg ez az öröm mostanában és mondanom sem kell, hogy Diego máris ott termett. - Ne nyúlj hozzá. - mondtam hirtelen és vigyorogva haraptam ajkamba. Engem nem kell félteni és mi is tartana vissza egy jó kis játéktól? Semmi. Ismerem Heathert. Láttam vadászat közben, láttam harc közben. Hallottam szeretkezni, könyörögni. S ma nekem fog könyörögni. - Te akartad kislány. - fordulok ki szorításából és taszítom neki ezúttal én a falnak. Lopok egy csókot majd szemtelen vigyorral az arcomon tűnök el szeme elől, hogy aztán a tömeg közepén álljak meg. Kitárom karjaimat és meghajlok a közönség előtt, akik izgatottan morajlanak még srácaim feszülten figyelnek.
Intek nekik, jelezve, hogy nem kell közbeavatkozniuk, ez csak egy baráti megmérettetés, semmi több. - A jobb sarokban hölgyeim és uraim, a vörös amazon, Heather Armstrong... és a bal sarokban... - vigyorgok elégedetten – a város királya, Marcel Gerard. - a nőre nézek. Mindig is nagy showmester voltam és megadtam a népemnek amit akart. - Kezdődjön hát a tánc. - a morajló tömeg hátrébb lép. Mindenki kíváncsi a királyra és pláne annak kihívójára... hiszen ki lehet olyan mérhetetlenül pimasz, hogy párbajra hívja a város uralkodóját? Én viszont piszkosul élvezem. Kerülgetjük egymást mint macska a forró kását. Nem ugrom a torkának, nem akarom kettétépni a nőt. Lépéseimet néma feszültség követi. Tekintetem minden rezdülésére figyel. A szél tincseibe kap. Alakja mit sem változott az évek során de a szemei mindent elárulnak... az évek alatt felszedett bölcsességet, tudást, dacot. A makacs ellenállást, a bátorságot, az akaratot. Ő és én nagyon is hasonlítottunk egymásra. A maga útján tanult, magányosan. Egyedül volt, amikor lecsaptak rá és ő mégis felállt. Amikor a színház leégett, azt hittem meg fogok halni. Ostobaság volt Mikaelt a városra szabadítani. Persze, a magam ura lettem, felküzdöttem magam a csúcsra és meg sem álltam, soha, egyetlen percre sem. Cserébe elvesztettem a nőt, akit szeretek és elvesztettem az apámat. Nem tudom, megérte-e. Azt viszont nagyon is tudom, hogy most, hogy végre a nő mögé kerültem és megragadtam tincseit, nem bírom megállni, hogy ne hergeljem tovább; megcsókolom és ismét eleresztem. Játszok vele. S remélem ő is mindent belead majd ebbe a játszmába.
Felvonom a szemöldökeimet, majd kicsit elgondolkodva nézek Marcelre. Eltűntek. Úgy mondja ezt, mintha nem tudna róla, hogy Mikael, a vámpírvadász apjuk üldözte el őket, és borította lángokba a fél várost. Kegyetlen napok voltak azok, mindenki számára. Fene tudja, ő miért maradt mégis itt. Miért választotta New Orleanst ahelyett, hogy a családjával tartott volna. Úgy érzem, ez olyan dolog, amibe inkább nem szeretnék belefolyni, nem akarok belelátni sem az ő, sem az ősiek fejébe. Van elég saját gondom, amelyekkel foglalkozhatok. Az viszont meglepetésként ré, hogy itt vannak ők is a városban. Egy kicsit fel is villanyoz. Legutóbb nem volt túl sok alkalmunk beszélni, épp csak összefutottunk. Érdekes véletlen, hogy ismét csak így összeakadunk, bár a vámpír minél tovább él, annál kisebbnek érzi a világot. Én legalábbis személy szerint ezt tapasztalom. Marcelt azonban, szemlátomást, nem villanyozza fel Mikaelsonék jelenléte. Vagy rossz következtetéseket vonok le. Megint egy olyan dolog, amelyen nem akarok túl sokat rágódni. Mindketten a harctérre fordítjuk ismét a figyelmünket. Izgalmas hangulat alakul ki előttünk, és a közeli buliról idehallatszó, dübörgő zene csak fokozza a hatást. Érdeklődve és figyelmesen hallgatom közben Marcel elbeszélését az összecsapások miértjéről. Először nem értem, mégis miért akarnák ezek a vámpírok sorban szétverni egymást egyetlen napfénygyűrűért, de végül erre a fel nem tett kérdésre is választ kapok. Azelőtt New Orleansot nem csak a vérszívók uralták, boszorkányok és vérfarkasok, állandó kisebb-nagyobb nézeteltérésekkel ugyan, de eléldegéltek egymás mellett. A szerencsésebbek és rafináltabbak mindig találhattak rá módot, lehetőséget, hogy csináltassanak maguknak ékszert, ami véd a káros sugaraktól. De így már más a helyzet. Meg tudom érteni az előttem összeakadó harcosok komoly ambícióit. Egy időben én is nagyjából ölni tudtam volna a helyükben.
- Azt hiszem, nem is olyan rég még én is beálltam volna közéjük, hogy megverekedjek egy ilyen gyűrűért – bólintok, egyúttal jelezve, hogy végre megértettem a szabályokat és a játék menetét. – Egy vadász megtámadott, és ellopta az ereklyémet – kezem automatikusan emelkedik, és érinti a nyakamon a nyaklánc helyét, melyet még édesanyámtól kaptam - néhány nehéz évtizedig nekem is bujkálnom kellett, egészen addig, amíg meg nem szereztem ezt – mutatom fel ezúttal a jobb kezem kisujján levő ezüst, köves ékszert. Nem kis kaland volt, amíg hozzájutottam. És jó lecke, egy életre. Izgalommal tölt el a kihívás, amivel Marcel szolgál. De hamar meggondolja magát, amitől apró, gunyoros mosoly kerül ajkaim szegletébe. Felállok, elfogadva a kezét, és azzal együtt az invitálását a táncra, és az alkohol teszi, a zene, a harcok enyhén pikáns hangulata, vagy az, hogy Marcel piszok szexi lett az elmúlt évek alatt, de úgy érzem, a levegő szinte vibrál körülöttünk, ahogy közelebb kerülünk egymáshoz, vagy egymást érintjük. Nem is tudom… nem azt mondom, hogy korábban nem vettem volna észre, hogy férfiből van, inkább Elijah jobban lekötötte a figyelmemet akkoriban, és… azt hiszem, igazán jól áll Marcelnek ez a fene nagy magabiztosság. Karizmatikusabb lett. Nehéz figyelmen kívül hagyni, főleg most, így, ilyen helyzetben. De mielőtt hagynám magam túlzottan elcsábulni, ravasz mosoly fut át az arcomon, majd a füleihez hajolok. - Alábecsülsz, Marcellus – suttogom a teljes nevét, majd abban a reményben, hogy ezzel eléggé eltereltem a figyelmét, vámpírsebességgel mögé kerülök, ezzel egyidejűleg hátra csavarom a kezét, melyben az enyémet tartotta, és arccal a közeli falhoz taszítom. - Öreg hiba - Tudom, hogy ezt nem fogja ennyiben hagyni, főleg nem a srácai előtt, de izgatottan várom, hogyan akar visszavágni.
Csibészes vigyorral reagáltam le a nő szavait. Mindig is tetszett ez a pimaszság, ez a szemtelen mosoly. Heves természete pedig csak hab volt a tortán. - Rám hagyta-e? - kérdem felvont szemöldökkel és elégedett vigyorral válaszolom meg kérdését. - Nem. Ők eltűntek, én meg felépítettem a saját birodalmamat. - mondom lezserül és összedörzsölve tenyerem emlékeztem vissza azokra az időkre, amikor a nő Elijah körül legyeskedett... és én már akkor kívántam őt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna Rebekaht. Ez csak testi vonzalom... ami, mi tagadás, nem múlt el. - Ó, kedvesem. Ne aggódj, hamarosan ismét találkozhatsz velük. Itt vannak. Mind a hárman. - mondom sötéten bár ez leginkább Elijahnak szól. Klaus heves és semmit sem változott de tudom kezelni. Elijah és az én kapcsolatom azonban nem változott. Nem tudom féltékeny volt-e rám, amiért Klaus fiaként nevelt és ezáltal jóval kevesebb kárt szenvedtem mint ő vagy mert engem sosem akart álomba küldeni, mint ahogy azt például a húgukkal tette. Klaus talán kegyetlennek tűnik mások szemében de én tudom az igazságot. Én emlékszem arra, aki annyi évvel ezelőtt, felkarolt egy szégyellt, néger rabszolga kölyköt. Emlékszem mi mindent köszönhetek neki. Mások a szörnyet látják benne, én azt a férfit akinek az életemet köszönhetem. A mentorom. Az apám. Igen, tett szörnyű dolgokat. Azonban kétlem, hogy valaki, aki ilyen hosszú ideje él már, soha nem hibázott volna. Többnyire ezért nem kedveltem Elijaht és ezért is bosszantott, hogy Heather, pont őt választotta annak idején. - De hogy kielégítsem kíváncsiságodat és megválaszoljam a másik kérdésedet is – intek a harctér felé – azért harcolnak, hogy megkaphassák a fényben járás kiváltságát. Az pedig csak a legjobbaknak jár meg. - tárom ki karjaim majd saját népem felé fordulok. Közben tovább magyarázok Heathernek. - Az első szabálya a harc éjszakájának, hogy a vámpír, aki talpon marad, egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy a belső köröm tagjává váljon és megkapja a gyűrűt... aki mutat nekem egy kis extra erőszakot, erőt... az ismét élvezheti bőrén a napsugarak melegét. S csak annyit kell tenniük érte, hogy szétrúgnak pár segget. - mondom vigyorogva és pillantásom ismét a nőre emelem. - Ez a vámpírok városa Heather. Itt nincsenek vérfarkasok és a boszorkányok sem használhatják az erejüket. Szóval a harcok éjszakáján, az aki nyer, bizonyít. - mondom egyszerűen és ajkamba harapva pillantok rajta végig. - Miért nem mutatjuk meg nekik, hogyan is kell ezt csinálni? - kérdem hirtelen ötlettől vezérelve – Nyugi, óvatos leszek. - ahogy szemeibe nézek, rögtön meggondolom magam – bár nem lenne fair küzdelem, az állapotodra való tekintettel. - előtte termek – felkérhetem a hölgyet egy táncra?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, enyhe félelemmel tölt el, hogy ezek ketten elvonszolnak a buliról. Sajnos nem vagyok eléggé magamnál ahhoz, hogy igazán ellenkezni tudjak. Az erőm most kevés a két mafláéhoz képest, és hiába rángatom magamat, ezzel nem jutok előrébb. Nem tudom, hova visznek, mit akarnak velem, vagy egyáltalán miért engem pécéztek ki, amikor a klub tele volt vámpírokkal. Meg vagyok riadva, de a rémületemet nagy adag dühvel palástolom, ami legalább annyira feszít belül. Nagyon szívesen ezeknek az idiótáknak a képébe nyomnám a cipőm sarkát, és abban, hogy ezt az elgondolást véghez is vigyem, az akadályoz meg, hogy amikor végre megérkezünk, még több vámpír vesz körül bennünket, akik egyértelműen abban reménykednek, hogy bűnhődni fogok egy halandó lecsapolásáért. És ami még megdöbbentőbb, hogy ennek az ítélőszéknek a közepén nem más fogad, mint Marcel Gerard, az ősi család egykori nagy kedvence és pártfogoltja. Mi a fene?! Büntetés? Ezek ezt tényleg komolyan gondolják. Oké, ez valóban kezd ijesztő lenni. Elkerekedett szemekkel nézem az ismerős arcot, és a férfi egyetlen intésére újra szabad vagyok. Vészjóslóan, fenyegetőn fújok az eddigi fogva tartóimra, de nem keltek bennünk nagy hatást, amint látom. Mereven figyelik parancsolójukat. - True blood? Őszintén? Inkább a csillámvámpírok itáliai ítélőszéke jut erről eszembe – mondom gúnyosan az Alkonyat sorozat Volturijára utalva, és megvetőn körbehordozom a pillantásomat a jelenlevőkön. Ha Marcel ennyire otthon van a fajtánk silány másolatait megelevenítő mesékben, melyekkel manapság a tinik agyát átmossák, akkor erről a változatról is hallania kellett már. Csak akkor szelídül meg kissé a tekintetem, amikor barátságosan üdvözöl, de amint a hangja erőteljesebbé válik, hogy a köszöntésemet a közönség is hallja, ismét összehúzott szemekkel meredek rá. Gyanakodva nézek az említett „srácokra” is, akik „csak ügyelnek a rendre”, majd némi habozás után elfogadom a felajánlott ülőhelyet. Kihívó pillantásokat lövellve körbe közelebb megyek, és kecsesen leteszem magamat. Fejemben a szavai visszhangot vernek, és próbálok értelmet találni mindannak, ami körülöttem történik. Szóval ő New Orleans ura. Érdekes. Amikor legutóbb itt jártam, még a Mikaelson testvérek uralták a várost. Bár Klaus utódjaként nagyon is van értelme, hogy az ősiek távozta után Marcel lett itt a vezető. Amint sikerül kicsit rendbe tennem magamban ezeket a dolgokat, érzem, hogy kezdek megnyugodni, és a gyanakvásom őszinte érdeklődéssé, kíváncsisággá alakul.
- Igen, tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt elhagyták a várost. – Sajnos az is rémlik, hogy történt a dolog. Az apjuk felbukkant, a család pedig szétrebbent, mintha követ dobnánk egy madárfészekbe. Elijah legutóbbi elbeszélése alapján a következő, akivel farkasszemet kellett nézniük, az anyjuk volt, de újabb földi tartózkodása nem volt hosszú életű. És amennyire én tudom, az idősebb fivér akkori legnagyobb gondja az volt, hogy nem tudta kordában tartani tomboló öccsét, aki nemrégiben törte meg ezeréves átkát. Kíváncsi vagyok, most merre járhatnak. – Néhány hónappal ezelőtt össze is akadtam velük egy bálon egy Mystic Falls nevű kisvárosban. Azóta azonban nem volt hozzájuk szerencsém – vonom meg a vállam. – Szóval Klaus a drága fiára hagyta a birodalmat? – kérdezem kissé szemtelenül. Azt hiszem, a korábbi sértettségem és a szervezetemben keringő alkohol eredményez nálam ilyen hatást, hogy provokálni támad kedvem Marcelt. Persze, lehet, hogy ezt nem venné tőlem zokon, és igazából fogalmam sincs, milyen kapcsolatot ápolhat jelenleg nevelőapjával, de elképzeléseim szerint egy fiú sem viseli jól, ha az apja árnyékában kell állnia. Érdeklődve hajolok kicsit előrébb, amikor engedélyt ad, hogy visszatérjenek a vámpírjai, majd azok egyenként csapnak össze egymással az orrunk előtt. Szórakoztató látványt nyújtanak, el kell ismernem, de igazából fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. - Megkérdezhetem, hogy miért folyik a harc? Vagy mi ennek a lényege? – homlokráncolva pillantok Marcel felé, de a tekintetemet a csata hamar visszavonzza. Kényelmesen dőlök hátra a székemen, és kissé elgondolkodva ütögetem mutatóujjammal az ajkamat. Figyelemre méltó, hogy ezek a vámpírok mind szinte ugranak Marcel minden csettintésére. Nagy változások történtek ebben a városban, mióta utoljára itt jártam.
Az éjszaka épp csak elkezdődött. A harcok éjszakája volt a mai. Mindenki aki valamire való volt és egy ideje már köreinket járta, pontosan tudta, hogy működnek a dolgok az én városomban. Jól tudták, hogy a belső kör tagjai, fényben járók, csak azok lehettek, akik eleget harcoltak, hogy kiérdemeljék maguknak a gyűrűt, mely egyszerre volt engedély tőlem, hogy a fényben is élhessenek és ajándék, hűségük jeléért, amiért megharcoltak bizalmamért. Lehetőség mellyel kiérdemelhették helyüket a hierarchiában. S ezen az éjszakán azt kell mondjam, kitettek magukért. A harcosok mindent beleadtak, miközben tombolt a zene és halandók táplálták éhes vámpírjaim tömegét. Ami azonban meggátolta az önfeledt szórakozást, az egyetlen túlkapás volt egy, a városnak ismeretlen vámpír képében. Harcos szellemének hangja, azelőtt elért, hogy megpillantottam volna. - Csak azt ne! Nem szeretném a jöveteled, büntetéssel ünnepelni. - mély baritonom csak úgy ráolvad a nő bőrére. Végignézek a harcias amazonon aki semmit sem változott. Tejfehér bőre még mindig úgy vonzza tekintetem, mint akkor, mikor tiltott gyümölcs volt. - Vámpírbíróság? - szórakozottan vigyorodom el és legyintek kezemmel, hogy eresszék el a harcias bestiát. - Ugyan, kedvesem, ez nem a true blood. - Termek előtte hirtelen – Én. Életnagyságban. - vigyorodom el csibészesen és döbbenete, igen nagy felüdülést jelent nekem, a szórakozás területén. - Isten hozott az otthonomban. - És, persze, hogy mér érthetőbb legyen a rég látott ismerős számára, miről beszélek, kitárva karom fordulok körbe – Isten hozott a városomban, Heather Armstrong. Ó, ha tudtam volna, hogy jössz. - csúsztatom tenyerem a nő derekára és húzom magamhoz közel – Nos, ennél biztos nagyobb partot dobok össze a srácaimmal. - Eresztem el a nőt és intek mindenkinek, hogy menjenek, kettesben akarok lenni a nővel. - Bocsáss meg a srácoknak, ők csak azt teszik amit mondok. Ügyelnek a rendre. Anélkül sajnos káosz lenne és New Orleans odalenne.- az egyik kényelmes fotel felé intek a nőnek. - Kérlek, foglalj helyet. - Nézem karcsú alakját és ajkamba harapva vigyorgok. Nem is tudom mennyi ideje nem láttam már a nőt, talán több mint száz év is eltelt el, mikor utoljára itt járt. Elijah szeretője, számomra tiltott gyümölcs. Persze akkor, Rebekah tekintete mindig kísért és én szerettem őt, tisztán de gyűlölete, mit irántam táplált, egyértelművé tette számomra, hogy ha fizikai örömökre vágyom, keressek mást magamnak. Nekem pedig nyilván azt a nőt kellett kiszúrnom, akit ismét nem kaphattam meg. Heather heves szenvedélye fogott meg a leginkább. Eszes nő, azt meg kell hagynom. Persze, most kissé elködösíti az alkohol de hamar kiheveri. - A Mikaelson család, mint azt bizonyára tudod, elhagyta a várost. Én vagyok New Orleans ura. - töltök neki egy pohárral a bornak tetsző vérből és magam is kortyolok poharamból. Thierry jelenik meg mögöttem. - Folytatódjon a harc. - bólintok fel nem tett kérdésére és ő eltűnik. Helyes. Heather elé lépek. - A srácok nagyon odafigyelnek a balesetekre. Nem ölünk mert az feltűnő. Az emberek imádják ami itt van és bármelyiket megkaphatod. - mondom nyugalommal hangomban de van egy fontos szabályom, amiről jobb ha a nő, azonnal tudomást szerez. - Vannak szabályaink. - komolyodik meg hangom és keményedik meg tekintetem – Senki nem ölhet vámpírt. Aki ezt megteszi, annak bűnhődnie kell. - végszóra érkezik meg ismét a tömeg és én elfoglalom helyem a képzeletbeli trónomon. - A hölgy, nagyon régi jó barát. Ma éjjel megmutatjuk neki, hogyan kell bulizni! - tárom ki karjaim és vigyorogva bólintok, indulhat a következő harc.
Miért? Miért kellett Jarednek felbukkannia több mint kétszáz év után? Miért kellett rám találnia, és tönkretennie azt a kevéske boldogságot is, amit végre sikerült összekaparnom magamnak? A Whitmore, a terveim, Liam megjelenése… Túl szép volt ez, hogy igaz legyen. Azt hittem, végre lehet egy kicsit emberibb, ha úgy tetszik halandóbb életem, beilleszkedhetek, lehetnek barátaim, álmaim, ismét tanulhatok. Mindig újra és újra rá kell ébrednem, hogy mennyire reménytelenül naiv vagyok, ettől pedig dühös leszek, és egyre inkább. Magamra, vagy a körülöttem lévőkre. Fene tudja! Alig tölthettem el egy kis időt a bátyámmal, akit nagyon rég óta halottnak hittem, és most visszakaptam, de mintha a jóval egy csomagban kellene kapnom a rosszat is, Jared is felbukkan szinte ugyanazon a héten. Tanárosat akar játszani? Nevetséges. Szánalmas. Gyűlölöm őt olyan szenvedélyesen, mint még soha senkit. Ismét meg akarja keseríteni az életemet, a képembe röhögve kínozni, feleleveníteni azokat az éveket. Pedig az emlékeimet róla már sikerült olyan mélyen elásnom végre. És mintha a hirtelen megjelenése még nem lenne számomra elég megrázkódtatás, jött még Nate is. Egy rohadt esti sétát sem tehet az ember a parkban anélkül, hogy egy megszállott, eszement, szadista boszorkányba ne ütközne, aki telefecskendezi verbénával, majd betuszkolja egy kocsiba, és elrabolja. Azt hiszem, ott akkor csak egy hajszálon múlott az életem, vagy a megfelelő lélekjelenléten. Egy biztos: egy időre most elegem lett a Whitmoreból és Mystic Fallsból is. Csak egy rövid üzenetet hagytam Liamnek arról, hogy dolgom van, és egy időre el kell utaznom. Remélem, hogy nem hozom ezzel rá a frászt, de így volt a legjobb, mert amíg Jared körülöttem ólálkodik, a bátyám is veszélyben lehet miattam. Azt meg nagyon nem akarom, hisz csak most kaptam őt vissza. Eljöttem hát, és az első, ami eszembe jutott, New Orleans volt. Volt ott néhány szép évem még a 18. század végén, vagy a 19. elején. Úgy valahogy, a századforduló környékén. Akkor ismerkedtem meg, és kerültem bensőséges viszonyba Elijahval és a családjával. Persze az ősiek most épp nem a kultúra városában tanyáznak, legalábbis legutóbbi tudomásom szerint ők is Mystic Fallsban múlatják az időt, de nem is nosztalgiázni térnék oda vissza, csak egy kicsit kikapcsolni. Késő délután van, mikor megérkezem, és az első órákat csak bolyongással töltöm, de így hamar sikerül megtalálnom azt a szórakozóhelyet, ahol a legjobb estét kínálják. A Masquerade Night Club kissé eldugott helynek tűnik, vagy csak nincs annyira szem előtt a francia negyed külső részében, de tele van vámpírokkal és tudatlan turistákkal. Épp az, ami nekem kell. A hangulatot mégis vodkával alapozom meg, ami valahogy vészesen gyorsan fogy. Végül táncolás közben igazán elkap a szenvedély, magamhoz rántok egy fickót, gondolkodásra már nem sok időt pazarolok, és forró vére már csorog is le a torkomon. Nem állok meg akkor sem, amikor a férfi ellenkezése lassan gyengül, fogy az ereje, haldoklik. Nem. Ez most az én estém, nem akarom visszafogni magam. Érzem, hogy valaki próbál elhúzni, elvonni a figyelmemet, talán az áldozatomra fáj a foga. Hát csak álmodjon! Gorombán a másik vámpírra vicsorítok hegyes fogaimmal, el is lököm magamtól, jelezve, hogy nem érek rá, ne zavarjon, majd kiszívom a maradék életet is a pasasból. Mámorító, a vér, a zene lüktetése, a test kicsúszik a kezeim közül, én meg lehunyt szemmel, széttárt karokkal táncolva élvezem tovább a bulit. Ekkor azonban két oldalról elkap két nagydarab fickó, és elvonszolnak a partiról. Mi a franc?
- Mit csináltok?! – förmedek rájuk a karjaimat rángatva. Egyéni erejüket felmérve mindkettő fiatalabbnak tűnik tőlem, de együtt erősebbek, ráadásul kicsit be is vagyok csípve, ami még rontja az esélyeimet arra, hogy meglépjek. – Engedjetek el, vagy esküszöm, letépem a fejeteket! – szűröm a fenyegetést a fogaim között. Az alkohol vagy a keserűség beszél belőlem, nem tudnám megmondani. Nem szoktam ennyire vérmes lenni, de megzavarták az estémet, és mostanában egyébként sem vagyok jó passzban. De a két fickónak egy arcizma sem rezdül a szavaim hallatán. Talán süketek? Kisapáim, amint elengedtek, végetek. Nem képzelitek, hogy csak így elraboltok! Igazából csak magamban füstölgök, miközben ők keresztül vonszolnak ilyen-olyan folyosókon, amíg egy tágasabb udvarba nem érünk, és akkor végre elengednek. - Marcel? – pislogok tágra nyílt szemekkel, amikor felismerem a férfit, aki elé odalódítanak. Aztán csak bámulok döbbentem, míg emez a kettő ismerteti a vétkemet, és szépen elmesélik, hogy végeztem azzal a szerencsétlennel. Ezért hoztak ide? Ez most komoly? Hát kétszáz évente egyszer-kétszer velem is elszaladhat a ló, nem? – Mi akar ez lenni? Valamiféle vámpírbíróság? – értetlenkedek morcosan, mert az alkoholos ködfátyolon keresztül lassan azért tudatosul bennem a dolog. Marcel szerepét azonban továbbra sem értem.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Udvar 
| ►zene:
