Az anyám talán soha nem is akart engem. Ahogy az első jele megmutatkozott a saját akaratomnak, ő gyűlölt, mert nem értettem vele egyet. Mert máshogy láttam a világot. Tudom, hogy ez másoknál teljesen természetes, de nála nem. Ő azt akarta, hogy én legyek a pajzsa, amit használ, amit majd eldob, amit akár fel is áldoz, ha arra kerül a sor. De sokkal nagyobb volt bennem az élni akarás, a saját, szabad akarat, mint amennyi neki belefért. Soha nem tudta elfogadni azt, hogy nem vagyok olyan behódoló, amilyennek szerette volna. Minden áldott nap le akarta törni a lelkesedésem, megcsorbítani a szárnyaimat, mert azt gondolta, megteheti. Mind a mai napig ezt gondolja, de nem hagyhatom. Akkor, soha nem törhetett be, mert a lelkemnek nevezett valami mindig is szabad volt, erős, és szinte megtörhetetlen. Vállaltam volna inkább a halált, mintsem őt szolgáljam, mintsem behódoljak neki. Nem voltam hajlandó fejet hajtani neki, letérdelni a nagysága előtt, kényszerített rá, de az soha nem volt az igazi, és soha nem is lesz. Mert nem kényszeríthet. Mert erőm van, hatalmas, és nem érdekel, mit kell elpusztítanom ahhoz, hogy ezt végre ő is elismerje. Mert gyűlölöm az érzést, hogy lebecsül, alábecsül, mintha egy koszos rongy lennék, egy undorító féreg. Mintha tőle függnék, és nélküle nem lennék sehol. De az igazság az, hogy mindent, amit felépítettem, azt csak magamnak köszönhetem. Ő nem volt ott, nem fogta a kezem, nem tett helyettem semmit, de még értem sem. Talán azért kellene hálásnak lennem, mert megszült? Azt is ő akarta. Annyira akarta, naiv kis libaként. Tudom, mert a fejébe láttam egyszer, egyetlen egyszer. Többet soha. Elzárta előlem magát, és lassan én is feladtam, hogy megfeleljek neki. A végén már pusztán egyet akartam. Menni, elhagyni, megölni. Végül nem tettem meg. Végül hagytam élni a tudattal, hogy legyőzhető, csak ismerni kell a gyengéit. Nem, ezek nem személyek voltak akkor sem. Hiszen ő megfoghatatlan bárkinek, kivéve nekem. De ismerem, hiú, és önző, a fiatalság és a szépség nála alapvető elvárás. Én pedig ezzel is csalódást kellett okoznom neki, de nem ez bosszantotta fel, hanem az, hogy még élek. Hogy nem dőltem saját kardomba, hogy nem haltam bele a nagyképűség és arrogancia egyvelegébe. Mert be kell vallanom, tudom, hogy jó vagyok. Erős, hatalmas. Rengetegen félik nevem, és ezt nem veheti el tőlem, hiszen senki nem tudja, ki ő. Csupán annyit tudtak egyesek, hogy volt egy nő, aki világra hozott, majd magára hagytam a megaláztatás tengerében. Mert ezt érdemelte. Mert ő nem anya. Soha nem volt az, és nem is fogom annak tekinteni, ahogy ő sem tekint a fiának. Hiszen ha ez így lenne, nem átkozna, nem kínozna, nem akarná a halálom. De megtette. Belém mart, mint kígyó az áldozatába, elvette az előnyöm, és alantas módon próbálja megcsonkítani az elmém. Nem tudom, hol járok, vagy hol jártam. Nem tudom, kiknek vettem életét, és kiket hagytam életben. Egyet tudok. Dorothy, és Lukas él. És ezt semmi nem másíthatja meg. Igaz majdnem megöltem őket, de a tudatom erős, a vele töltött idő tette azzá, így az előtt visszavettem az uralmat, mielőtt végezhettem volna velük. Rengeteg erő van bennem, de az átok elveszi az eszem, és olyanná válok, mint egy eszelős. Nem tudom, hogy mit teszek, nem emlékszem, és arra sem, hogyan szabadulok meg. Mert megteszem, megannyiszor megteszem, még akkor is, ha verítékben úszom, vagy a kezem összeragad a vértől, mert erős vagyok, de tudom, hogy végül az átok fog győzni. Egy részem feladta. Nem keres többé kiskapukat, míg egy másik felem élni akar. Hiszen Lukas előkészítette a testét, a lelkem uralma alá veheti a testét, ha van esély. De oly kicsi, annyira elenyésző, talán nem is igaz. Talán csak az átok próbálja elhitetni velem. Már nem érzem a valóságot, minden egyes tiszta pillanatom mintha egy buborékban telne, mintha soha nem is lett volna ép az elmém. Próbálok kiutat találni, de fáradt vagyok. Olykor eszméletem vesztem, percekre, vagy talán órákra, nem tudhatom már, mintha nem is létezett volna a valóság. Mintha az eddigi életem képzelet lett volna, és végig anyám tartott volna fogva. Talán ő is ezt teszi, talán ő segít rá az átokra, talán... A föld nagyot fordul velem, újabb tisztább pillanat érkezik el. De már nem erőlködöm, hogy ne öljek. Már nem akarok, csak érezni. És ha ölök, ha az emberek sikítanak, azzal fájón visszarántanak, és itt tartanak. És én ezt akarom. Maradni még, mielőtt elemészt a sötét. Mielőtt végleg vége. Eddig tiltakoztam, eddig vitába szálltam a hangokkal, ellenkeztem, de már nem figyelek rájuk. Olykor sikerül, olykor oly könnyedén zárom ki őket, máskor pedig fáj, szinte felemészt. Tiltakoznom kell, és legyőzni őket. Őrült pillanataimban el is hiszem, hogy lehetséges, hogy az átok alól van kiút, hogy talán igaz lehet, hogy legyőzhetem. Hiszen mindennek van kiskapuja, máskülönben nem lehetnék az eredeti testemben majd kétszáz év után. A tiszta pillanataimban pedig élesen tudom, hogy nincs menekvés, tudom, hogy többé nem menekülhetek, és anyám lassan győzelmet arat. Vagy mégsem? Neeem, ő meg is akar engem törni. Azt akarja, hogy a szeme előtt történjen meg, hogy lássa, de nem! Nem adhatom meg neki ezt az örömet. Talán pedig könnyebb lenne. Egyszerűbb, de azzal végleg elveszteném a harcot. Azzal önként adnám a kezébe a győzelem aranyát. - Gyere elő, te álnok kígyó! Mutasd magad boszorkány! - kiáltok a sötétbe, de nincs sok erőm. Nehéz a levegővétel, nehéz minden mozdulat. Tudom, hogy most képes lenne egyetlen csuklómozdulattal megölni, de nem fog. Mert nem törtem meg. Még mindig nem, és ez soha nem jöhet el. Soha! Mert nem uralkodik rajtam, máshogy nem tud, csak ezzel az átokkal, ezzel a kegyetlen tévképzettel, hogy olykor magam vágnám fel az ereim, majd a torkom, hogy többé ne halljam a hangját, a kárörvendő kacaját, de az nem én lennék. Megrázom a fejem. Próbálok felállni, és sikerül is. Körül nézek a vaksötétben. Érzem. Itt van, és követ. Vagy megint csak az átok játszik velem? Nem tudom, hogy leszek képes túlélni, az erőm kontroll nélkül egyszer elszabadul, és hatalmas pusztulást is hozhat, elég nehéz ügyelni rá, elég nehéz, mikor nem vagyok önmagam. - Érzem a mágiád mocskosságát! Ne rejtőzz többé! Ölj meg most, mert soha nem éred el a célod! - kiabálok a látszólagos semmibe, de tudom, hogy itt van. Ahogy lerogyok, még érzem, még tudom, majd megint megpróbálok felállni. De nem tudok. Kicsúszik a lábam alól a talaj. Mozdulni nem bírok, a hűvös asztal felületének ütközik hátam. Elhomályosul a tekintetem. Fáradt vagyok. Érzem a láthatatlan láncok szorítását, tiltakoznék ellene, de nem megy. Talán pár másodpercre elvesztem az eszméletem, ahogy a tiszta átok veszi át a hatalmat egy rövid időre. Itt van. A csitítását hallom. Majd az érintését érzem az arcomon. Elrántom a fejem. - Rohadj meg - sziszegem halkan, szinte alig hallhatóan. Gyűlölöm. Nem adom meg neki az örömöt, hogy szenvedni lásson, de tudom, hogy nincs már annyi lelkierőm, mint pár napja... Vagy hete? Azt sem tudom, milyen nap van, csak azt, hogy éjjel van. Felnevetek. Hangosan, mintha valaki egy viccet mesélt volna épp. - Nem vagy elégedett? Nem? És azt hiszed, engem ez meghat? Nincs szukám, csupán eszközeim, a céljaimért, és hidd el, nem fog tetszeni, amit ezért kapsz majd - hangom elkomorodik. Rekedt, és talán erőtlen is, de meg fogok szabadulni, meg kell szabadulnom, nem maradhatok itt. És az átok is egyre jobban felemészt, nem tudok sokáig tiszta elmével hozzá beszélni. Fészkelődni próbálok, de nem megy. Hátat fordít nekem, én pedig enyhe remegéssel küzdök. Mintha fáznék, de nem fázom. Az átok az. Elragad magával, messzire ránt. Nem hagy nyugtot. Soha nem szűnik többé. - Ölj meg te szajha! Mire vársz? Túl gyáva vagy hozzá? Csináld! Tedd azt, amihez értesz! Ezért nincs melletted senki, ezért nem maradtam veled! Mert gyenge vagy! Csak hátráltattál! Gyerünk! Ölj meg! Csinááld! - hangom elváltozik. Kárörvendő nevetés szakad fel belőlem, ahogy azt akarom elérni, hogy rám nézzen, hogy haragossá váljon. Az átok beszél belőlem, de mégis igaza szavak hagyják el ajkaimat. - Egy senki vagy számomra! Mindig is az voltál! - eszelősen kacagok, megvető tekintettel. Meg akarom sérteni, kihozni a nyugalmából, meg akarom tenni, azt akarom, hogy hibát vétsen, mert azt fog, mert mindenki vét. Én is. Azzal, hogy akkor idejöttem az üzenetre, felkészületlenül. Ő is fog. Hibázni, ahogy mindenki. És erre a pillanatra várok, legyen akármekkora a kín, amit okozni akar nekem. Nem adom fel, nem tehetem. Vissza kell jutnom a boltba, mert közeledik a vége. Érzem a halált felém osonni az árnyak közt, engem akar, és én nem akarok meghalni. Nem halhatok meg! Még nem! Ameddig bosszút nem álltam!
You can't keep dancing with the Devil and ask why you're still in hell.
[You must be registered and logged in to see this image.] Hálátlan féreg! Én teremtettem, én hoztam világra – a szó szoros értelmében -, én alkottam a puszta semmiből, mágiával, a SAJÁT véremből, a csontjaimból! Szenvedtem érte, szenvedtem miatta! Az ÉLETEMET tettem fel érte, hogy élhessen! És mi a hála? Hálátlanság a jussom. Szerinte ezt érdemlem. EZT! Az, hogy ő itt van, az élők-, hovatovább a boszorkányok, és varázslók sorát gyarapítja, nekem köszönheti, egyedül nekem. Képes voltam elviselni azt a felfuvalkodott, nemesi szarházit, azt a másik férget, a gyermekem érdekében. Alávetettem magamat a kékvérű minden egyes kényének-kedvének, az óhajainak, a parancsainak. Megalázkodtam, ő pedig megalázott, újra, és újra, és újra! Én pedig tűrtem. És tűrtem. És még tovább tűrtem. Egészen addig, míg már képtelen voltam elviselni mindazt, amit kapok, amit nem érdemeltem meg – mert, bizony akkoriban még ártatlan voltam, akkoriban még emberi voltam, akkoriban még testtel-lélekkel éreztem. Hagytam, hogy az a nemesi fattyú, akit könnyű szerrel felgyújthattam volna, kiszipolyozhattam volna az életet gyenge kis porhüvelyéből, felégethettem volna, kizsigereljen. Elvegyen belőlem mindent. Én pedig valósággal felvágtam saját magamat, mintegy kivéreztettem önnön testemet, szinte megnyúztam magamat, sok mindent áldoztam fel saját magamból, a fiamért. Részeket, amiket soha többé nem kaphatok vissza. Lélektöredékeket, szívet, fényt. Mindent, ami akkoriban voltam, feláldoztam. És miért? Egy idomíthatatlan, gyenge, engedetlen, hálátlan kafkai féregért cserébe! Megérte? A faszt! Ha visszaforgathatnám az idő rozsdás, nehéz vaskerekét, megtenném. Meg nem történtté tenném. Meg nem foganttá tenném. Meg nem szültté tenném. Holttá tenném. Semmivé tenném. Még csak egy gyorsan illanó gondolatfoszlány sem lenne Williamből! Nem, hogy mozgó, lélegző, gondolkodó, VARÁZSLÓ húsmassza! De erre, az időutazásra, sajnálatos módon még én is képtelen vagyok. Egyelőre. Nem is értettem őt, soha, és most sem értem... egyetlen feladata volt, azon túl, hogy megszülessen. Hiszen első sorban bosszúm gyümölcseként tekintettem rá, mindig is. Ha nem derül ki a csalás, az ámítás, és az a kékvérű fasz elismeri fiaként, hovatovább örökösének nevezi ki, minden a legnagyobb rendben volna. De, mielőtt ez írásba foglaltatott, valahogyan, valamilyen úton-módon rájött a nemes gazdám, hogy a fiú csupán egy fattyú. Az én-, és a fekete mágia fattya. A fiam nem több, mint hazugság. Egy mocskos trükk. Szemfényvesztés. Talán nem is egészen valódi. De erős, oh, nagyon is... de tudtam, mindig is tudtam, hogy az lesz. Hiszen én alkottam. Az én fejemből pattant ki. Az én művem. Csak éppen az ő feladata az lett volna, hogy miután elismert örökös válik belőle, és megöltem a biológiainak hitt apját, jogosnak hitt uralkodóként tengesse mindennapjait a szajhák, és a bor ölelésében. Én lettem volna a régens, míg uralkodásra alkalmassá nem válik, míg össze nem házasodik valami nemesi kurvával. A dolga csak az lett volna, hogy az én parancsaimat tegye közzé, hirdesse ki, mintha csak az ő szavai volnának. Hogy katonám legyen, testőröm legyen, pajzsom, páncélom legyen, védjen, az élete árán is. Hiszen, ha meghal... a hercegség mindenképpen rám szállt volna – hiszen gondoskodtam volna arról, hogy utódja ne születhessen. De William gyenge volt, hálátlan, kétségbeesett és dühös. És ez lett a vesztem, a vesztünk. Mikor legyőzött, eltakarodott a hercegségből. Időbe telt, mire felépültem. Soha nem ismerném be, és nem mondanám ki hangosan, de lelkileg is fel kellett épülnöm, nem csak testileg. Csalódott voltam. Leginkább magamat hibáztattam. Szigorú voltam, vasakaratú, és könyörtelen – de ez nem volt elég. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit, és, hogy egészen pontosan, hol rontottam el. Még kegyetlenebbnek kellett volna lennem – csak ez az egy válasz tűnt helyesnek. A vasakaratom azonban a várnépre hatott, ugyanis míg ágyban, párnák közt leltem menedékre, míg sebeimet nyalogattam, míg felépültem, tisztességesen, időben fizették az adót. A várurak büntették a bűnösöket, a bíróság halálra ítélte a gyilkosokat. A templom minden nap tele volt – habár, én magam soha nem voltam az elvakult kereszténység híve, elvártam, hogy egy képzelt isten oltára előtt térdepeljenek a parasztok, és a polgárok, és adózzanak az egyháznak is, melynek egy része engem illetett. Aztán újrakezdődött a terror, amikor újra erőm teljében voltam, immár új testben. Hiúságom ugyanis nem engedte, hogy abban maradjak, amelyiket a fiam megtépázott, amelyiknek annyi sebhely, és heg volt a bőrén, hogy szinte nem is volt újaknak hely. A fizetésképtelen lakosokat, parasztokat eladtam, rabszolgának, földjeiket kiadtam gazdag, dolgos, külföldi polgároknak, robotra kényszerítettem az ingyenélőket, és a fizetésük az ostorcsapás volt, és a vér sáros íze a szájukban. A bűnösök bűnhődtek – és soha, soha nem öltem meg őket, csak úgy, oly’ kegyesen; csontig, lélekig kínoztam őket, szívüket felfaltam, vérükben fürdőztem, lelküket nyeltem el. Különböző kultúrákban ugyanis úgy vélik, ha egy harcos a legyőzött ellenfeléből eszik, ha vérét veszi magához, ha teljesen magába szippantja, akkor az ő ereje is a legyőzőjébe száll – elvehetetlenül. Nem titok, ez a tervem a fiammal is. Felzabálom, elnyelem, lelkének szennyes tócsájában fogok fürdőzni, a holdfény által megvilágított, szinte feketének ható vérében süppedek el. És ezzel mintegy visszaveszem mindazt, ami egykor az enyém volt. Mivel az elmúlt években nagy vagyonra tettem szert, úgy véltem, ideje kitennem a lábamat az elefántcsonttornyomból, és beutazni Európát, és Kelet felé indulni. Szövetségeseket akartam magam mellett tudni, ha már elvesztettem azt az egyet, aki nekem volt. A vármegye élére a leghűbb kutyámat állítottam, kiben bíztam, hogy majd épp úgy viseli gondját a birtoknak, ahogyan azt én is tettem-, és tenném. És most, annyi minden után, annyi szenvedés, kínzás, vérontás, ostromlás, halál után újra itt vagyok. Újra itt vagyunk. És pontot fogunk tenni az ügyünk végére – így, vagy úgy. - Alig várom, hogy végre abbahagyd a gyermeteg játszadozást, amiben amúgy mindig is remekeltél, és végre megmutasd, hogy ki vagy – bestiális mosolyra görbülnek vérvörös ajkaim, majd a képébe is nevetek. Hiszen minden úgy alakul, ahogyan én azt vártam! Észre sem veszi-, vagy csupán nem akarja realizálni, hogy valójában már réges-régen megmérgeztem, átokkal sújtottam, ami elől nem menekülhet el, hiszen épp most, épp ebben a pillanatban is a sejtjeibe ivódik, a húsába, a csontjaiba, a vérében hordozza, a bőrén viseli, lemoshatatlanul. Mindketten a szemközti falaknak simulunk. - Nem én vagyok a gyáva, csupán saját tükörképedet látod a tekintetemben, William. Ne keverj össze kettőnket, hiszen teljesen mások vagyunk – gúnyosan nevetek rajta, megtorpant, élveteg képpel szemlélve rogyott testét. – Így, vagy úgy, de végzek veled, édes fiam, hiába fröcsögsz, hiába szidsz, hiába mocskolnád be nevemet – olyan mulatságos az én kis fiam, olyan nevetségesen naiv, olyan öntelt, és beképzelt! Nevetnem kell – és groteszk mód, nevetek is. Kinevetem. Körberöhögöm. Ahogy magához von, még mindig kajánul vigyorgok képébe. - Csak egy átok – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat, mintha nem lenne olyan nagy dolog. Ahw, ha tudná, mi lesz mindennek a vége, nem lenne ilyen nagy a pofája. Rettegne. És kurva jól tenné. Ahogy a bőrömbe, a húsomba mar, úgy ordítok fel – és közben nevetek. Meglehetősen groteszk képet festhetünk most. Ő is megátkoz, ahogyan azt én is tettem vele. Érzem, ahogy mellkasomon lágy, hullámzó patakokban csorog le karmazsin szín vérem. Érzem, ahogy a mágia magához öleli feketén dobbanó szívemet, mely hevesen pumpálja a vért ereimben. A földre lökne, de e helyett megkapaszkodok egy műszertálcában, így végül nem kerülök a mocskos járólapokra. Ujjaimat az acélba mártom, tűz olvasztja a matériát, miközben összeszedem magamat. Nem több, mint pár másodperc. Pár, sötétben töltött pillanat, hevesen dobbanó szív, kapkodó-, irányíthatatlan lélegzetvételek összessége. - Majd meglátod, kire lesz-, és kire nem lesz szükséged az átok megtörése érdekében. De hozzám ne gyere, térden csúszva, könyörögve, hogy szabadítsalak meg a béklyóidtól. Mert nem foglak megszánni – úgy teszek, mintha az ő általa kiszórt ige nem foglalkoztatna, mintha nem érdekelne, holott ez hazugság. Nagyon is érdekel, de bízok benne, hogy kitalálok valamit. Mert mindig van egy kiskapu. - Magadnak köszönheted mindezt, drágám. A puszta létezésednek. Annak, hogy lélegzel – ingatom meg a fejemet, vállamat vonogatva. Majd a következő pillanatban mindketten a falnak csapódunk. Mikor magamhoz térek, érzem, hogy az átok beteljesedni látszik. Már csak idő kérdése. Türelmesnek kell lennem – emlékeztetem magamat. Rajtam is hagyott nyomot az átok – gyengének érzem magamat. Gyengébbnek. A fiam még eszméletlen. Most megölhetném, de abban mi volna az élvezet? Nekem, nyilván. Semmi! Így inkább elhagyom a helyiséget, az épületet.
Hetek teltek el. Én pedig töretlenül, és állhatatosan figyelem a fiamat. Követem minden lépését, mindenről tudni akarok, ami vele történik. Kissé megnehezíti a dolgomat az, hogy csupán erős, mágikus kisugárzásomat tudom fátyol mögé rejteni – a kinézetemet megváltoztatni nem tudom. Hangom minduntalan fejében csendül, újra, és újra, és újra. Szánalmas. Szerencsétlen. Magatehetetlen. ostoba. Gyáva. Gyáva. Gyáva. Nagyképű. Öntelt. Semmi. Senki. Féreg. Ölj. Ölni kell. Vér. Szánalmas, gyáva féreg. A nő sikolya megint felüti fejét elméjében. A vér vörös függönyként ereszkedik elméjére, fekete köd párásítja koponyáját. Nincs kiút. Nincs menekvés. Egyedül vagy. Meghalsz. Halott vagy. Nem is létezel. Semmi vagy Nevetek. Kacajom végeláthatatlan alagútjában bolyong csupán. A falak visszaverik nevetésem hangjait, felerősítve azokat. A hangok suttognak, a hangok kiabálnak, üvöltenek, sikítanak. Beszélnek hozzá, megállás, szünet nélkül. Álmában is. Rémálok gyötrik, ha tud is aludni – bár kétlem. Elvesztette az időérzékét. És lassan elveszti ép eszét is. Önmagát. Azt, amivé én tettem. Én pedig visszaveszem azt, amivel megajándékoztam őt – az életét. Már előre e mámorban fürdök. Ahogyan a vérében fogok. Az árnyak között lépkedek. Talán azt hiszi, holmi képzelgés vagyok. Talán fel sem fogja, hogy itt vagyok. Elegáns ragadozóként körözök körülötte, elnyúlt léptekkel haladok, egyre kisebb pályát bejárva. Izmaim egyszerre feszülnek meg, mint egy lecsapni kész nagymacskának. Csuklóm hanyag intése elsöpri, kirántja a lába alól a talajt, egy acél műtősasztalra kerül, mágikus, elszakíthatatlan, eltéphetetlen béklyók csavarodnak csuklóira, bokáira, derekára, fejére. Dereka, arca mindenképpen szabadon marad. Nem félek az erejétől – főleg most, hogy teljesen össze van zavarodva, teljesen megbomlott az elméje. - Cshh – csitítom, arcát, homlokát simítva, mint ahogyan azt soha nem tettem meg. Mint, ahogyan azt egy igazi anya, lázbeteg gyermekével tenné. Azt persze mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok igazi anya. – Itt vagyok, édesem – dorombolom, és már készítem a jobbomban tartott kést – a kedvencemet -, amivel majd felvágom. Megcsonkítom. Kivájom a szívét. De ne szaladjunk ennyire előre. Eltávolodok tőle, és az egyik szabaddá tett szekrénykére elhelyezett lemezjátszóhoz megyek, melyen már ott forog lassan a bakelit lemez. A tűt a külső sávba helyezem, és megszólal Mozart Lacrimosája, újra, és újra előlről kezdődik. - Tudod, nem vagyok elégedett veled. Nem ölted meg a szukádat. Pedig azt premier plánból szerettem volna végignézni. Csak csupa arctalan, névtelen senkit gyilkoltál meg – teátrálisan forgatom szemeimet. – Nem tettél büszkévé. Újfent nem. És ezért bűnhődni fogsz – karcos hangon, halkan és röviden nevetek.
Words: 1 677 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
Azt hiszem az életem soha nem volt boldog. El sem tudtam volna képzelni, milyenné váltam volna, ha anyám mosollyal az arcán, és saját maga által készített reggelivel vár ébredés után. Nem hiszem, hogy idáig jutottam volna. Természetesen talán soha nem is lettek volna ilyen nagyratörő vágyaim, de nem csak az ő érdeme, hogy ennyire rideggé váltam. Érdektelenné váltak számomra az emberi kapcsolatok, mert csupán gyengévé tesznek, sebezhetővé, végül teljesen elpusztíthatóvá. Nem emlékszem arra, hogy valaha szeretett az anyám, soha nem volt egyetlen olyan mozdulata sem, ami erre utalt volna. Szavaival csak bántott, megalázott, és szabályozott, amikor csak tudott. Nem érdekelte a fizikai erőnlétem, vagy az, hogy nem bírom tovább. Csak hajszolt előre, és olykor elszólta magát, hogy mire is kellettem neki. Hogy naggyá tegyem. Erőssé. Tudtam, hogy én voltam az szürke kis katonája, a szégyenfolt az életében, a megaláztatásának jele. Tudtam azt is, hogy mágia által lettem én, becsapta velem a természetet, hogy pénze lehessen, és tudtam, hogy minden bűnöm csupán annyi volt, hogy megszülettem. Tönkretettem az életét. Elvettem a fiatalságát, majd megfosztottam a büszkeségétől. Amikor legyőztem, mikor sikerült felülkerekednem rajta, akkor azt éreztem, hogy meg akarom ölni. Olyan közel jártam hozzá, emlékszem, aztán valami megállított. Talán azt akartam, hogy szenvedjen. Hogy a kín, melyet az okozott, hogy legyőztem, feleméssze. Azt akartam, hogy minden egyes nappal úgy keljen, és úgy feküdjön, hogy csupán azért él, mert megkegyelmeztem neki. De soha, egyetlen percre sem hittem, hogy nem fog újra felbukkanni az életemben. Soha, egyetlen pillanatban nem vártam a viszonzást, csupán háttérbe szorítottam. Más dolgok váltak fontossá, más lett az értékrendem. Erőt akartam. Többet, mint bárkinek, nem függni a szellemektől, vagy egy koventől. Nem akartam a része lenni semmiféle gyülekezetnek. Nem akartam osztozni, hanem önző módon magamnak akarom az erőt. Nem véletlen tartanak tőlem, nem véletlenül emlegetnek félve. Még a régens is inkább fegyverszünetet kért, békét ajánlott, inkább, minthogy a boszorkányai essenek áldozatomul. Nem félek senkitől, nem félek az anyámtól. Erős vagyok, és tudom, hogy ő is legyőzhető. Ő is elintézhető, ahogy bárki. És itt jön képbe az, hogy én is. Elpusztítható vagyok, legalábbis a testem, és ez a test az, amihez mindig ragaszkodtam. Kész voltam évtizedekre elhagyni, majd egy varázslattal konzerválni azt, hogy megőrizze azt az alakját, mellyel elhagytam. De most, itt anyámmal szemben úgy érzem, hogy valami történni fog. Én csak el akarom őt pusztítani, megölni, eltörölni a föld felszínéről, de tudom, hogy ebben a harcban egyikünk sem nyerhet, egyikünk sem élvezheti sokáig a győzelem édes ízét. Talán meg kellett volna ölnöm. Igen, minden bizonnyal, hiszen akkor most nem okozna nekem ekkora fejtörést, akkor folytathatnám az eddig elkezdett terveimet. De nem kesergek, majd volt végre én is megteszem a kellő lépéseket. Eddig csak játszottam. A szikével, melynek sebei nem múlnak, csak úgy, ahogy egy halandó sebei, felnevetek parancsán, majd kérdésén. - Nem, ez csupán a szükséges rossz abban, amit valójában akarok. Tudod a véred most más, így kellett egy kevés ahhoz... amit valójában kapni fogsz tőlem - érzem a varázst, egyfajta méregként terjed szét a fertő ereimben, meggyengülök. Érzem, hogy meginog a hatalmas erőm, elterelve ezzel a figyelmemet, elvonva az éberségemet. Nem lehet, nem tehette. Nem lehet ennyire aljas, ennyire... Az ereje elszabadul, a falnak csapódva nyögök fel, majd felnevetek, miután megtörlöm a számat. - Egy gyáva vagy... Egy utolsó senki, egy aljas kígyó, aki alantas módszerekkel tudna csak eltenni láb alól, de tudod mit, Prudence - felköhögök, nem volt kellemes a fal erős, én pedig érzem a fájdalmat. Hiszen a testem nem érzéketlen, csak a lelkem. Nem hagyom, hogy gyengének lásson, nem engedem. Felállok, majd körülnézek. Végül anyám alakján pihentetem a szemem. A külseje nem a régi, de ott van benn a nő, aki akkora fertőt hozott a világra, mint én. Most pedig azt gondolja, eltehet láb alól. - Egy átok. Csupán ennyi telik tőled? Ezzel csalódást okozol - végül erőt véve sétálok felé, kabátom ujjába rejtve a tőrt, miközben anyám rátapadt vére ragacsossá teszi a kezem. Nem érdekel, hogy enyhe, ám mégis bosszantó bizsergésként árad szét a testemben az átok, nem érdekel, hogy talán visszavág, nem fog. Felemelem a kezem, és az erőmmel vonom magam felé. Mindig azt tanította, te támadj előbb, hogy ne legyen ideje még feleszmélni sem, hogy ne legyen ideje ellen varázzsal védekezni. Egy másodperc, még annyi sem, ahogy magamhoz rántom a testét, a szikével megsebzem ujjam, és a vérünk összekeveredik. Nem szükséges, de számomra igen, így csak én lehetek az, aki megtöri a varázst, nekem kell könyörögnie érte. Ahogy alig harminc centire ér tőlem, egyik kezem pontosan a szíve fölé szorítom, ujjaim a húsába marnak, a másik kezemmel szorosan fogom le, hogy ne ellenkezhessen. Rövid ige, de nem menekülhet. A szemébe nézve kántálok, ahogy körmöm felkarcolja a bőrét, ahogy a szél feltámad, sejtheti, hogy ez a bosszúm. Egy kedvesnek nem mondható ige. Amikor befejezem, a földre taszítom őt, talán egy pillanatra megérzi a bűbájom okozta nagyon rövid ideig tartó szédülést, és a légszomjat. - Te megátkoztál, én megátkoztalak. Csupán annyi a különbség, hogy a te átkodhoz nem szükséges a létezésed, amit tőlem kaptál, azt csak én oldhatom fel - elégedetten mosolygok, habár nem kötöttek az orrára, mit tettem vele. De mindent idővel. - Oh... igen, ami a testmegszállást illeti... Képtelen leszel elhagyni ezt a testet, ebben fogsz megöregedni, majd végül meghalni - nehezen veszem a levegőt, azt hiszem meginog az erőm, úgy érzem, az átok felerősödik, ha a haragom előtör, úgy néz ki, ez az átok elveszi az eszem, és a haragommal egyetemben növekszik. Próbálok megnyugodni, meggondolni a tetteim, de nem megy, csak egyre dühösebb leszek, míg végül erős széllökés taszít minket messze egymástól, talán el is veszítjük, az eszméletünket, de én biztosan egy rövid időre. Felkelvén egyedül vagyok, sietve távozom, hogy még azelőtt megoldást találjak erre az egészre, mielőtt elvesztem az eszem.
Hetek teltek el. Vagy napok... Fogalmam sincs, nem tudom, minden egyes napom különös ködben telik el, magával ragad, elrabol. Vért látok, furcsa víziókat, egyszer az üzletben forog a rokka, máskor pedig az utcát látom. Éles sikoly kelt ismét, rángat a valóság felé. Nem voltam dühös, nem a düh hozta elő, de így nem tudok magamról. Ilyenkor csupán vérre emlékszem, félelem szagára, testekre. Tényleg megöltem őket, vagy csupán az átok teszi ezt velem? Nem tudok semmit, nem érzem a külvilágot. Akkor, egyetlen rövidke időre emlékeztem. Dorothy volt, majdnem megöltem, ő pedig fejgörccsel térített vissza. Akkor el tudtam mondani, akkor emlékeztem. Figyelmeztettem, el akartam küldeni, ahogy Lukast is. Egyikük sem ment el. Én hagytam őket ott. Ketten is kevesek voltak ahhoz, hogy a földre terítsenek, most ők fekszenek a boltomban eszméletlenül, mágiamentes körbe zárva. Nem akarom, hogy kövessenek, nem akarom, hogy rám találjanak. Menni akarok, messze, ameddig lehet, ameddig nem ölöm meg a fél várost öntudatlanul, ameddig nem teszem tönkre a hírnevemet. Harcolnom kell ezzel az átokkal, harcolnom ameddig lehet. Csak egy helyre mehetek, csak egy hely van, ahol nincs senki, így nem bánthatok senkit. A szanatórium. Ott kell lennem, ott kell rájönnöm, hogyan ugorhatok egy testbe, mely ideiglenesen jó lesz. Valaki követ. Valaki mögöttem van, valaki engem akar. A hangok a fejemben rajtam röhögnek, anyám rajtam röhög, talán ő követ, ő jön utánam? Meg fogom ölni, meg kell ölnöm. Egy alak áll velem szemben, felém közeledik, ki akarom kerülni, de rám néz. Mit keres itt? Mit bámul? Nem, ő csak egy... Elborul az elmém, az erőmmel csapom az elhagyott utcán egy oszlophoz, csak azt látom, hogy vicsorog, nem tudom, mit mond, azt hiszem gúnyolódik rajtam. Meg kell halnia. Egy intéssel tépem ki a szívét, majd tovább haladok. Ez a része a városnak elhagyott. Itt kell lennem. Megállok, körbenézek. Árnyakat látok elsuhanni, halk sikoly ér el, én pedig nem tudok különbséget tenni, elvesztettem az eszem. - Ki van ott? - a semmibe kiáltva fordulok rá a lépcsőre, majd elindulok, de közben lerogyok. Nem bízom ezt a sok hangot egyszerre, elég volt... - Hagyd abba, csendet akarok! - fogalmam sincs, hogy szavaim elhagyják ajkam, úgy érzem, mintha csupán a gondolataimban hangzanának el, de nem. Magamban beszélek, talán ez már a vége, talán többé esélyem sem lesz. Nem tudok koncentrálni, fáj, ha meg akarom tenni, a hangok suttognak, szerencsémre. Szaporán veszem a levegőt, majd körbenézek. Felállok, majd pár lépcsőfok után felérek, és ismét összerogyok. Nem így akartam, hogy véget érjen az életem, nem így, bosszú nélkül A hangok miatt még anyámat sem kereshettem, a sötét foltok miatt nem tudom, mit tettem az idő alatt, most pedig ide jöttem, hátha itt lelem, de nem. Úgy tűnik, esélyem sincs bosszút állni, úgy tűnik, nem akarja látni az egyetlen fia végső napjait. Úgy tűnik, nem mondhatom a szemébe, hogy még az átok ellenére sem törtem meg, mert megtörhetetlen vagyok... Amilyennek mindig is akart!
'Don't you worry, Child. See heaven's Hell's got a plan for you.'
[You must be registered and logged in to see this image.] Tudom, hogy így, vagy úgy, de tönkretettem volna a fiamat. Ha úgy viselkedik, és azt az eredményt hozza, amit én elvártam tőle, akkor azért. Ha tökéletes-, már-már agymosott katonámmá avanzsálódik, ahogyan azt én szerettem volna, akkor azért, mert előbb, vagy utóbb meg kellett volna védenie engem, akár az élete árán is. És megtette volna, mert így akartam nevelni. Az, hogy ez nem sikerült, a saját vesztét okozza majd most, mert momentán sokkal inkább az ellenségem, a riválisom, semmint a családom, a fiam. Szóval teljesen mindegy, hogy hogyan alakulnak a dolgaink, a fiam napjai meg vannak számlálva – és ez a szám még csak nem is kétjegyű. And I’m not sorry. Van nekem ez a borzasztóan jó tulajdonságom-, és egyben ellenségeim számára szörnyűséges vonásom, mégpedig az, hogy nem szeretem az árulást, képtelen vagyok a felejtésre, a megbocsátásra, hovatovább bosszúszomjas vagyok. Most is szomjazok a bosszúra, amit be is fogok teljesíteni. A fiam most majd végre megtanulja, hogy nem szép dolog az árulás, főleg, ha ezt az ember a saját anyja ellen követi el. Azt hiszi, ismer, de fogalma sincs róla, hogy mire vagyok képes. Én voltam a legszörnyűbb rémálma, és én leszek a végzete is. És ez kéjes örömmel tölt el. Erősebb vagyok, mint voltam. Olyan vagyok, mint egy főnix, melynek megvan a képessége arra, hogy hamvaiból új életre keljen – és ez a gyilkos, mindent elsöprő, és felemésztő tűz erősebben lobog, és pulzál, mint valaha bármikor. A fiamra soha nem tekintettem hibaként, egészen mostanáig. Egy ideig úgy véltem, hogy ő lesz a kulcsa a jólétnek, hogy majd miatta a férfi, aki csupán szeretőjeként, avagy még undorítóbb és visszataszítóbb módon kutyájaként tekintett rám, belém szeret – teljes odaadással, szívvel és lélekkel. Ez persze nem így történt, ezért lehetünk mi ketten most itt, míg a férfi már csupán múló emlékfoszlány, vagy talán teljes feledésbe is merült már. Nekem olykor, néhanap még eszembe jut, hogy mennyire naiv is voltam egykoron, hogy ezt gondoltam, hogy majd egy gyermek, egy fiú majd elhozza azt a világrengető szerelmet, amiről titkon mindig is álmodoztam. Aztán nem így lett, én pedig próbáltam mindazzal élni, ami nekem adatott, ami megmaradt nekem. Nem volt nehéz megtalálni, sötétebb, mágikus körökben gyakran szóba kerül a neve. Nem istenítik, csupán elismerik – éppen úgy, ahogyan engem is. A világos mágus körökben ellenben félik, ténylegesen rettegnek tőle – mint tőlem. Nincs sok különbség kettőnk között, mióta nevet-, és porhüvelyt is váltottam, már nem ismernek fel, mint a rettegett Silverston anyját, akit legyőzött, akit kínos helyzetbe hozott, aki ellen fordult. Most már teljes mértékben megújultam, és többé nem az a nő vagyok, aki egykoron voltam. Nem Prudence vagyok már, hanem Narcissa. Sokkal jobb vagyok, mint régen és ez által rosszabb, a gonoszságommal, a kegyetlenségemmel magasan kiemelkedek a többi, sötét mágiát gyakorló társam közül. Újfent a képébe nevetek. Hogy az én kisfiam milyen naiv! És ugyanakkor meglehetősen vicces, és elképesztő feltevés, és arcátlan kijelentés a részéről, hogy képtelen lennék megtörni. Egyébiránt, ha már itt tartunk, nekem az is elég volna, ha egyszerűen megölhetném. Persze, a célom az, hogy előtte összeroppantsam – testileg, lelkileg, idegileg. És csak utána venném életét, mert így mókásabb volna, én pedig, mint azt mindenki tudja, kiélvezem a gyilkolás minden egyes apró momentumát, és a kínzás maga is elmaradhatatlan rituáléját képezi az egésznek. - Hozzá szoktam már, hogy, ha rólad van szó, a kevesebbel is be kell érnem – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és hanyagul vonom meg vállamat. – Kielégítő lenne, ha végre legalább nyolc lábbal a föld alatt lennél – unott, már-már flegmatikus képet vágok mondandómhoz. - Dehogy becsüllek alá! – legyintek, nemtörődöm mozdulattal. – Te viszont alaposan félreismersz, és e miatt más képet is alkotsz rólam. Azt hiszed, hogy tudod, ki vagyok? Gondold újra – szinte bájosan mosolygok a képébe, miközben az igazat mondom. A részbeni igazat. Egy kicsit tényleg lebecsülöm, és nem tartom túl sokra, de ettől még fel vagyok készülve arra, hogy majd jól meglep. Mint, ahogyan ez be is következik, amikor a falnak présel. Próbálok ellene küzdeni, de az erőmet blokkolta. A testem a falnak csapódik, felnyögök, egy röpke pillanatra meg is szédülök, de gyorsan összeszedem magamat. Szívemben vad gyűlölet, és harag tüze lobban lángra. Magamban mondok ellenigét a rám tett rontása ellen, hogy a láthatatlan karok minél hamarabb eresszenek el, közben le sem veszem róla a pillantásomat, minden mozdulatát követem. - Hozzám ne érj! – rivallok rá, amikor már egészen közel ért hozzám, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy érdekelné parancsszavam. Folytatom a varázslata ellen irányuló védőbűbájomat, ami majd feloldja képzeletbeli bilincsimet, és láncaimat. A blézer hirtelen reppen le testemről, a gombok élesen koppannak az egykor steril-, mára már mocskos hullaház járólapjain. Pillantását állom, a szikére röpke figyelmemet sem szenvedek, ahogyan ordításomat is magamba fojtom. Hatalmas lelkierő kell nekem ehhez, és fizikai tűrőképesség. Összeszorítom a fogaimat, és tűrök, hiszen tudom, hamarosan megérzi az én átkom, szepszisként terjedő, mindent behálózó indáit, az elméjében, a testében, a lelkében, és akkor lesz csak igazán rossz – neki, nyilván. Forró vér ömlik alá karomból. - Azt hiszed, hogy ezzel megijesztesz? Nagyon tévedsz, édes fiam! – makacs mód állom továbbra is metsző pillantását, és az enyém sem kevésbé éles, akárcsak a hangom. A penge a húsomon szalad végig, összeszorítva szemeimet, csendben hagyom, hogy kiszórakozza magát, amíg még van rá lehetősége. Nehezemre esik elmosolyodni, mégis így teszek. - Gyerünk, fiam, nézd meg magad a fájdalmas valóságot, fogd a kezedbe, és törődj bele – még a fejemet is büszkén emelem fel, ajkam szegletében bestiális mosoly játszadozik. Tudom, hogy nem meri megtenni... A blúzom már vérben tocsog, ahogyan a földön is vértócsa csillan tompán a még mindig éles fényben. Keze ingására figyelek fel, és gonosz vigyorra rántom ajkaimat. Élveteg képpel figyelem, ahogyan megérzi a változást, de nem tudja hova tenni. A véres penge a nyakamhoz ér, én pedig csak a fiam képébe mosolygok, továbbra is, szenvtelenül, szeretettel. - Én? Tudod jól, hogy rendes nő vagyok... – álszent képpel. És, mivel a fiam kezdi elveszteni a fejét, kezd bepánikolni, amiért egyfajta ismeretlen, sötét mágia a testében van, a vérében pulzál, elemészti lassan, erőt veszek magamon, és mágiával taszítom el magamtól, a terem másik végébe, a falnak csapom, ahogyan ő tette az imént. With love.
Words: 1 004 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
Gyerekként önmagamat ostoroztam azért, mert anyám napról napra, óráról órára zárkózott el előlem. Azt gondoltam, én rontottam el valamit, de hiába törtem magam, és nyújtottam a saját képességeimen felül, nem változott semmi. Elzárkózott előlem, és csupán annyi maradt meg belőle, hogy a szeretet gyengeség. Hogy én se szerethetem őt, mert azzal gyengévé válok. Így ezt tettem. Nem szerettem őt, ahogy ő se szeretett engem. De nekem mégis nehezebben ment, mint neki, végül mégis megtettem. Végül mégis eljutott az elmémig, hogy nem érezhetek anyám iránt semmit, de mégis érzek; gyűlöletet. Mindent felemésztőt, és bosszúvágyat. Meg kellett volna ölnöm őt akkor, mikor lehetőségem lett volna rá, de nem tettem, mert akkor azt gondoltam, a tudattal kell élnie, hogy a tulajdon fia győzte le. Érzem benne a bosszúvágyat, ahogy felemészti, és talán ezért van most itt. Ezért vagyok én itt. Bosszú miatt. Azért, mert befejezetlen ügyünk van egymással, azért, mert nem végeztem el, amit elkezdtem. Úgy érzem, eleget élt a tudattal, hogy nem öltem meg, eleget élt a bosszúvággyal, és ideje elvennem tőle az életét. Az anyám egykor elvette tőlem a szabad döntés leehetőségét. Elvette azt, hogy normális emberi életet élhessek, ha esetleg ezt választanám. Elvette tőlem a tanulásom módszerének kiválasztását, elvett tőlem mindent, amit a szabad akarat testesít meg. Mindent elvett tőlem annak idején, mindent, és én még csak meg sem öltem őt. Hogy miért? Mert ugyanezt tettem vele ezzel, mert tudtam, hogy inkább halna meg a kezeim közt, mint viselné az emlékét annak, hogy a saját egyetlen unalmas és szerencsétlen fia életben hagyta, mert megkönyörült rajta, de nem könyörület volt. Azt akartam, hogy érezze, milyen is az, amikor magára marad az érzéssel, hogy már felesleges. Azt akartam, hogy érezze, nem legyőzhetetlen, hogy akkor és ott a kezemben tartottam az életét, amikor több sebből vérezve, gyengén feküdt előttem, én pedig olyan ridegen néztem le rá, ahogy ő nézett rám mindig. A szememben megvetés ült, és némi undor, melyet minden bizonnyal sose felejtett el. Mert nem vagyok felejthető, mi se bizonyítja jobban, mint az, hogy itt van, és bosszút akar, hogy minden egyes idegszála sikolt a haláltusámért. Pontosan úgy, ahogy annyi év után én vágyom az övét, ahogy az életét akarom venni, ahogy végig akarom nézni a szenvedését. Ez tesz minket hasonlóvá, szinte egyformává, ez tesz minket tönkre, a bosszú, ahogy egymás iránt érzünk, ahogy mindent meg akarunk tenni, hogy a másik veszítsen. - Pontosan annyira érdekelsz, amennyire én téged. Csupán látni akarsz, mielőtt elveszed az életemet. Mert ezt akarod. Szenvedni látni, megtörni, igaz? Még ha te is nyersz, nem lesz teljes a győzelmed, mert soha nem fogsz tudni megtörni... Soha - szavaim magabiztosan csengnek, hiszen eddig soha senki nem tudott megtörni. Mindent, és mindenkit elvesztettem, aki valaha fontos volt. Nincs gyengepontom, és amit annak vél, azt is előbb dobnám a halálba, minthogy én vesszek általa oda. Tudja, hogy más sose volt fontosabb magamnál, és soha senki nem került a fontossági listám legtetejére. Talán egyszer, rövidebb ideig, és őt is elvesztettem. Talán soha nem voltam elég fontos neki. Talán sose szeretett. Ahogy anyám sem. Mintha ez lenne az én sorsom, mintha nekem nem járt volna a kezdetektől fogva a szeretet érzése. Mintha ez olyan kiváltság lenne, amit nem érdemlek meg. És nem azért, mert egykor anyám azt mondta, hanem azért, mert aki megtette, rövid időn belül meghalt. Akinek fontos voltam egy rövidebb ideig, elhagyott, vagy meghalt, mintha ezt érdemelnék, mert éreztek irántam. Ezért nem teheti senki, ezért lököm el Dorothy-t és ezért nem akarom, hogy érezzen irántam, mert ha megteszi, akkor abba belehal. - Miért érzem, hogy még így is alábecsülsz engem? Te tanítottad, soha ne becsüld alá az ellenséged erejét. Te újra és újra megteszed. Egy nap ez lesz a veszted - szavaim nyugodtak, és halkak. Koncentrálnia kell, hogy meghallja, és megeshet, hogy túl magabiztos vagyok, de nem hagyom, hogy megöljön. Nem ölhet meg, mert akkor nem tudom bevégezni a bosszúm, nem tudom megölni őt, és ezzel a lelkem soha nem nyugodhat majd. Hagyhatnám, hogy játszadozzon velem, és majd a legváratlanabb pillanatban csaphatnék le rá, de egyelőre nem tervezek támadni, legalábbis nem úgy, ahogy ő azt tervezte. - Nincs szükségem az engedélyedre - nézek végül fel rá, és néma igével blokkolom az erejét, majd a falnak taszítom őt erővel. A bennem tomboló harag és bosszú iránta erős, és egy apró részletét megmutattam neki, és azzal, hogy az erejét is blokkolom, kivédem a támadását. Néma igével szorosan szegezem őt a falhoz, miközben balomba szikét veszek a kezembe, jobbommal pedig egy intéssel tépem le róla a blézert, hogy szabaddá tegyem a karját. Közelebb lépek hozzá, miközben a szemeibe nézve próbálok valamit felfedezni, ami esetleg megmenthetné, de semmi nincs ott, csak az, amit reggel a tükörben is látok. Ürességet, hatalomvágyat és bosszút. Ezt látom a szemében, mintha önnön magam tekintene vissza rám. Számára nincs már megváltás, ahogy számomra se lesz, ha egyszer eljön az én időm. A szike vékony pengéje felhasítja alkarja belső felét, nem felszínesen, hanem pont annyira, hogy a fájdalom eljusson az elméjébe, miközben egyre feljebb haladok az orvosi eszközzel, majd durván húzom ki a húsból. - Csak tudod ebben így semmi élvezet nincs - pillantok a mellkasára, ahol a szíve pihen kővé dermedve, ahogy az enyém. Ugyanolyan sötét, és hideg, mint ami engem éltet. Vékonyan húzom végig a pengét a szíve fölött, éppen megkarcolva a felső réteget, végül gondolva egyet a bordái alá szúrok kegyetlenül. - Talán megnézhetném, hogy tényleg kővé dermedt-e a szíved... - mozdítom felfelé a szikét, mely nem okoz halálos sebet, maximum fájdalmat, mely nem múlik, ahogy a sérüléseket se tüntetheti el mágiával, mert különleges szike ez. Vámpírokon letesztelt, fekete mágiával átitatott szike, mely nem engedi, hogy a seb természetellenesen gyorsan forrjon össze. A vérének kicsorduló illatát szinte az orromban érzem, a fémes nedű ragacsossá teszi a szikét fogó ujjaimat, melyek egy pillanatra megremegnek, mintha valami megváltozott volna. Mintha egy pillanatra meginogna az erőm, melyet biztosan tartok a kezemben, erősen, ahogy mindig. Egy pillanatra megérzem az érzést, éget, mint a sav, mintha ezer tű szúródna ereimbe, de mégsem olyan erős. Gyenge, de számomra, aki a mágiáját úgy használja, mint más a telefonját, sokkal erősebb. Olyan, mintha... Kitépem a pengét a húsából, majd a torkához tartom a vékony pengét, miközben egész testemet belülről emészti fel a rövid ideig tartó remegés, ami tovaszáll, mégis másként érzem magam. - Mit tettél velem? - kérdezem, miközben a szike pengéje az arcán simít végig, egyelőre csak véressé téve, és nem megsebesítve azt. Kezem erősen fonódik a torkára, alig hagyva levegőt neki, miközben a penge pontosan a szeme külső sarkának nyomja be a puha bőrt. Nem sértem fel azt, csak érzékeltetem, mit tehetnék a szikével, mely által a sebek nem gyógyíthatók be pillanatok alatt. De hiába a haragom, hiába minden, miközben az erőm egy pillanatra meginog, anyám megint itt van, és valamit tett velem. Valamit, amit nem vettem észre. Valamit, amivel még nem tudok mit kezdeni egészen addig, ameddig el nem árulja, mire készül.
'Don't you worry, Child. See heaven's Hell's got a plan for you.'
[You must be registered and logged in to see this image.] Hazudnék, ha azt állítanám, jó anya voltam, vagy éppenséggel vagyok. Szörnyű, rémséges anya vagyok. Sőt... talán nem is vagyok igazi anya. A sors fintora, fricskája, vagy beteg, groteszk vicce az, hogy így alakult a tervem. Mert, ugyebár, a fiam első sorban azért él, mert én nemes asszony akartam lenni. Ha így történt volna, ha a fiam apja elfogadja törvényes utódjaként Williamet, a nevére veszi, és nem akarja kitagadni, mint egy fattyút – még, ha lényegében az is volt -, és természetesen vele együtt a boszorkánynak titulált anyját is, minden más lenne. Valószínűleg nem romlik el bennem az a valami, ami rendszeresen elkattan az agyamban. Valószínűleg a szívem is aránylag ép lenne, és érző. Szóval lényegében nem is a fiamat kellene hibáztatnom, hanem az apját. Végtére is... senki ne merészelje nekem azt mondani, hogy önző vagyok! Ugyanis én öltem meg a fiam apját, én vettem át az uralmat a birtok és a személyzet fölött, és én voltam az, aki kiképezte a kölykét! Én! Akkor még talán fontos volt a fiam, éppen csak egy kicsit, éppen annyira, hogy megtegyek érte, miatta, az érdekében bizonyos dolgokat. Megtettem, mert meg kellett tennem. Mert akkor még volt bennem néminemű anyai ösztön. Aztán ez szépen eltűnt az évek folyamán. És ez már a fiam hibája volt. Elsősorban azért, mert épp oly’ akaratgyenge, mint az apja volt. Nem volt elég jó, soha nem nyújtotta azt, amit elvártam volna tőle. Az igazat megvallva, jó mágus volt, már fiatal, gyermekkorában is. Mindent akart tudni, itta a szavaimat, már-már csüngött rajtuk, és szeretett engem, de valahogy mindig is jobban félt tőlem. És ez bosszantott. És ezért döntöttem úgy, hogy többé fikarcnyit sem fogom szeretni, hogy vastag kő-, és jégpáncél mögé rejtem még előle is a sötéten dobbanó szívemet, és azt kapja, ami hatással van rá, és a mágiával való fejlődéséhez: vasszigort, tomboló, pusztító haragot, halálsikolyokat, rettegést és félelmet. Megtettem. Ellöktem magamtól, hiszen tudtam, hogy ettől csak jobb lesz. Ha elkényeztetem, és azt szajkózom napestig, hogy úgy tökéletes, ahogy van, hogy úgy szeretem, ahogyan megajándékoztak vele, hogy nem kell tökéletesnek lennie – nem is lett volna az. Így tökéletes lett. Saját képemre formáltam őt. Most olyan, mint én. És ez sem tetszik. Megpróbáltam csírájában elfojtani a perfekcionizmust, ami benne lobogott, mert sejtettem, hogy ez lesz a vége. Amit olyan gondosan, évekig-, évtizedekig építgettem, le akartam bontani, és le akartam rombolni. Megölni nem akartam soha – egészen mostanáig -, hiszen tudtam: a képességei még nagyon nagy hasznomra válhatnak abban a bizonyos elképzelt jövőben, ami soha nem jött el. Teljes mértékben ki akartam irtani belőle a kételyeket, amiket az irányomba táplál, ki akartam belőle irtani az érzelmeket, a saját katonámnak akartam, aki bármikor elém ugrik, és megvéd, ha a helyzet úgy adódik, akár a saját élete árán is. De elkéstem, késő volt átformálni, hiszen elszaladt felettünk az idő. Én erősebb lettem, ahogyan ő is, de közben ő is felnőtt, valamilyen szinten, és a nagy hatalomnak, amit a kezébe adtam, már nem tudtam parancsolni, ő pedig ellenem fordult. És legyőzött – de ezt nem hangoztatom, s ha bárki felhozza, azt kegyetlenül megkínzom, épp úgy, mint egykoron a birtokomon élő szolgákat, személyzetet, vagy földműveseket, esetleg más földesurakat, akik nem fizettek időben. És most itt vagyunk, ugyanaz a tervünk a másikkal. A fiam éppen csak azzal nem számol, hogy én már elhelyeztem jelentéktelen kis porhüvelyében a pusztulás szepszist terjesztő, fekete mágikus magját, ami éppen ott csirázik benne, bontakozik ki most-, ebben a pillanatban is. Hopsz. Kaján türelmetlenséggel rántom le a leplet a hulláról, mely William arcát viseli. Nem nézek a jól ismert arcot viselő dögre, a fiam reakcióját figyelem, gonosz mosolyra rándul ajkam szeglete, szememben kegyetlen kis szikra villan, látva az apró fintort, érzékelve, hogy a levegő bordái alatt rekedt. Újfent kinevetem. - Oh, hát ez nem is – jobbom három körme ütemesen koppan a steril acélon, melyen a hulla fekszik. – Az igazi annál inkább. Tik-tak – koppantok még kettőt egy képzeletbeli óra másodpercmutatójának ütemére, megpecsételve szavaimat. Az átkom ellen nem tehet semmit, hiszen még azt sem tudja, hogy rajta van egy rontás, ami éppen úgy terjed most is, mint a végső stádiumban lévő rák: csendben, kifürkészhetetlenül, és halálosan gyors tempóban. Prudence... gyűlölöm ezt a nevemet, tudja nagyon jól! Nem véletlenül változtattam meg arra, amire. A szüleim adták nekem ezt a nevet, akik később úgy adtak el, mintha egy tenyészkanca volnék. Később pedig Will apja hívott így, aki inkább a kutyáját hívta ezen a néven, semmint az ágyasát. Nem csoda, hogy gyűlölöm, ha így szólítanak. Ellenben nem hagyom neki, hogy felbosszantson, még csak esélyt sem adok rá, hogy lássa rajtam, mennyire idegesít minden egyes lélegzetvételével. - Ha nem érdekelnélek, nem lennél itt. Érdekelt, hogy érdekellek-e, és minden kimondott szavad ellenére, nos... mégis itt vagy – vonom le a konklúziót, miszerint érdeklem, legalább annyira, mint ő engem. Mert bizony, én is kíváncsi voltam rá, annak ellenére, hogy csupán megátkozni akartam. Hiába tagadom, így van. Mégsem mondhatom ezt, hiszen azzal csak adnám alá a lovat, ami nem áll szándékomban – így is nagyot fog koppanni, ha leszáll végre a magas lóról, amin úgy trónol, mint valami kis király, holott nélkülem sehol sem lenne. Apropó, az átok... hamarosan el kell kezdenie érezni némi változást a testében, és az elméjében egyaránt. - Persze, hogy nem felejtettem el! – fonom össze mellkasom előtt karjaimat. – Hogy felejthettem volna el, hogy mindazok után, ahova emeltelek volna téged, te ellenem fordultál? – figyelmem közben az öregedő holtestre összpontosul. Ez az, ami soha nem történhet meg velem. Olyan erős mágiával átitatott igék száguldanak, és pulzálnak a véremben, minden egyes kibaszott sejtemben és idegemben, amiket más varázslattal nem lehet megtörni. Öregedni már nem fogok, testet cserélni is csak akkor, ha nagyon muszáj, ugyanis ezzel a porhüvellyel nagyon is elégedett vagyok. – Ugyan már, ne nevettess, édes fiam! Nem vagy képes megölni, most sem, hogy hatalmasabb lettél, mint egykoron voltál – és ezzel elismerem a hatalmát, csak éppen úgy hangzik, mintha lebecsülném, még akkor is, ha nem így van. Nem becsülöm le, hallottam róla eleget, mágus körökben, híres-, sőt, sokkal inkább hírhedt. Nem. Nem becsülöm le őt, de ne várja, hogy féljek tőle – az öregedésen, és az elmúláson kívül mástól aligha félek. És immár azt is megállítottam. – Megölhetsz, akár most is. Miért nem teszed meg? Ja, igen... továbbra is képtelen vagy rá – már-már bájosan mosolygok fiamra. Nem fog megölni. Tudom. És, hogy én miért nem ölöm meg? Mert kell a tervemhez. Ha már elkezdtem az átkot megidézni, ami most is az ereiben lüktet, hát nem hagyom veszni a dolgot. Ezúttal sikerülni fog az, ami korábban nem: a katonám lesz, és, ha már nem lesz rá szükségem, hát megölöm akkor. Mert én, ugyebár, vele ellentétben, képes vagyok rá.
Words: 1 088 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
Anyám arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy miként is érzek irányába, hogy meg van-e még az a gyermeki hit, hogy az, amit velem tesz, annak úgy kell lennie, de semmi. Nem érzek mást, csak dühöt. Egyre erősödő, lassan mindent felemésztő dühöt, mely elveszi az eszem. Mely miatt házak, és falvak váltak semmivé, városok akár. Ez a düh, melyet már rég éreztem, és minden egyes nap próbáltam elnyomni, de most üzenetet hagy, én pedig itt vagyok. A semmi közepén, egy kihalt intézményben, amit én uralok időközönként nagyobb varázslatokhoz, hogy ne legyen szem előtt. A sors iróniája, hogy pont ezt a helyet találta meg ő is. Mintha össze lennénk kötve, holott bármennyire igyekszünk, mindig is ugyanazokat a tetteket követjük el egymás ellen. Azt mondtam igyekszünk? Nem, én biztosan nem akarom jobbá tenni ezt a „kapcsolatnak” csúfolt valamit. Eljöttem, hogy lássam, miféle testet bitorol, hogy mennyit változott. Igazán próbáltam elkerülni őt. De végül megtalált. Nem félek tőle. Többé már nem. Egy boszorkány, aki kiképzett, aki elvárta, hogy „anyám”-ként szólítsam, és tiszteljem, de vissza semmit nem kaptam. Azt hiszem, egyoldalú volt a kötődés, és ez nem az ő részéről volt. Egyetlen pillanatban se láttam azt, amit más gyermek igen. Talán emiatt vagyok ilyen, amilyen. Ennek köszönhetem azt, hogy sosem elégszem meg azzal az erővel, amim van, hogy többet akarok. Talán neki köszönhetem, hogy elzárkózva élem a mindennapjaimat, olyan kapcsolatokat kialakítva, melyekben sose lehet senki előrébb nálam. Senki nem olyan fontos, mint én magam, és az erőm. Senki nem lehet olyan fontos, hogy feladjak érte mindent. Parancsoló hangja rángat vissza engem ide,a koszos hullaházba, ahol most vagyunk. Végre nem hazudtolta meg magát. Sosem tűrte, ha ellent mondok neki, nem tűrte, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja. Én pedig nem fogom megadni neki ezt. Megkínozhat, próbálhat betörni, és próbálhatja kikutatni a gyengéimet, akkor sem fogja hallani azt, hogy neki volt igaza. Ahogy ő sem mondaná ki. Talán túl jól nevelt. A reakcióját figyelem, próbálok belé látni, de pontos másomat látom benne, ahogy én sem vagyok hajlandó kifejezni a bennem tomboló haragot, úgy ő sem, csupán egy apró fintor jelzi, hogy felfogta, mit is tervezek vele. Aztán persze mégis ő maga rántja le a leplet a holttestről, mely az én megkínzott arcomat tükrözi, és egy pillanatra benn akad a levegő. Apró, torz fintor fejezi ki a nemtetszésemet, azt, hogy ugyanazt tervezi velem, amit én vele, hogy a különbözőségeink ellenére is egyformán látjuk a másik jövőjét. Egy néma hadüzenet talán? - Torz képe a jövődnek, melyben az - biccentek az arcomat viselő hulla felé -, nem szerepel - fejezem be a mondatomat röviden. Nem fog megölni, végleg nem képes rá. Természetesen nem becsülöm alá őt, tudom, hogy erős, erősebb, mint egykor, és idősebb. Megfontolt, és nem sieti el a lépéseit, tudom nagyon jól. - Ugyan, Prudence, tisztában vagyok vele, hogy nem forog körülöttem, de körülötted sem - csóválom meg a fejem, majd lenézek a testére, mely még mindig előttem hever. Dühöm egyre jobban forr, érzem, ahogy próbálja elködösíteni elmém. Figyelem a fennakadt szemeket, és próbálom figyelmen kívül hagyni a sértő szavait. Igyekszem elterelni a figyelmem, nem akarom azt, hogy kijátsszon, de mindenre én se gondolhatok. Felkészületlenül jöttem, így most csak némán koncentrálok a holttestre. - Viszont ha nem érdekellek, mit keresel itt? Miért hívtál? Ha nem érdekellek, akkor nem lennél itt, nem igaz? - elégedett mosolyom alá rejtem haragom, remélem megfelelően, miközben pusztán idegesítem őt. Mert hazugság, amit állít, akkor nem lenne itt. - Még mindig nem felejtetted el azt, hogy ott hagytalak. Tudod, igazad van. Meg kellett volna ölnöm téged, de nem tettem, és nem gyávaságból - pillantok megint az előttem heverő holttestre, mely igém nyomán öregedni kezd lassan, egészen addig, míg arcát ráncok lepik, végül a haja is hófehérré válik. Olyanná, amilyennek lennie kellett volna. Emberinek. De sosem volt az, és én pedig leállok vele vitázni, holott nem kellene, hogy érdekeljen. El kellett volna mennem, sőt tovább megyek; el se kellett volna jönnöm ide. Hagynom kellett volna egyedül a kis hulláival, a beteges játékaival egyedül, az sokkal jobban felbosszantotta volna. Akkor már fél New Orleans lángokban állna, ha nem az egész. - Előre megfontolt szándékból tettem. Sosem akartalak megölni, hiába tudtam már akkor is; képes vagyok rá - szavaim lehetnének haragosak. Minden bizonnyal. Mégis a legjobb tudásom szerint fojtom magamba, csupán egy-egy él fedezhető fel benne, mely utalhat a dühömre, sőt az elégedettségemre is, hiszen végre volt alkalmam elmondani, hogy nem gyávaságból maradt életben. - Az lett volna a gyávaság, ha megöllek, de talán erre is sort kerítek - pillantok a villódzó neonra gondolkodást imitálva, de talán nem kellene itt lennem. Nem helyes. Valamire készül, és ezért ilyen nyugodt. Ezért nem hozhat ki a béketűrésből. Ezért kell figyelnem az apró jelekre, melyek itt vannak mindenütt, csupán nem tudom, mifélék. Mindent én sem tudhatok, nem igaz? De egyet biztosan. Kerüljön bármibe, a következő alkalommal nem hagyom életben. Eleget élhetett amiatt, mert engedtem neki. Csak miattam van életben. - Szóval azt javaslom, te gondold újra ezt az egészet - hogy mire értem? Azt döntse el ő. Talán a hangom elárult, mintha fenyegetést rejtene, vagy csupán figyelmeztetés? Bármelyik megeshet, ebben a családban semmi sem biztos, és mégis oly bizonyos, hogy egyikünk sem győzhet. Ideig-óráig talán. De végleg? Nem vennék rá mérget, habár ő talán igen. Ő talán elhiszi, hogy megölhet, és ettől veszélyesebb mindkettőnk számára a játék. A harc, mely sosem ért véget. Melyet én indítottam el azzal, hogy nem öltem meg őt, és ezzel olyan dolgot tettem, amit még én sem értek egészen, mégis arra késztet, hogy figyeljek, és vigyázzak, mit lépek. Mert lehet, hogy ő még csak nem is sejti, hogy elsajátítottam a testmegszállás igéjét, de én sem tudhatom biztosra, hogy ő mit tud, amit én nem. De ettől lesz érdekes, és egyben dühítő eme kis „bájcsevej”. Ettől válik igazán veszélyessé a közelünkben lenni.
'Don't you worry, Child. See heaven's Hell's got a plan for you.'
[You must be registered and logged in to see this image.] Nyilvánvalóan sokat gondolkodtam a fiamon, Williamen, az én gyönyörű fiamon, önmagamon, hogy milyen ember voltam, hogy milyen emberré váltam, és, hogy miért alakultak úgy a dolgaink, és ezzel az életünk, ahogyan. Néha belegondolok abba is, hogy mi lett volna, ha máshogy csinálom, ha jobb anya vagyok. Azt hiszem, szörnyűséges anya voltam, és vagyok is. Hogy mivel vigasztalom magam? Pontosan azzal, ami egyben az őrületbe is kerget, ami úgy felbosszant, ami annyira elképesztően idegesít: a fiam erős mágus lett, és független, felnőtt férfi, aki önmagáért él. Ez egyszerre tesz boldoggá – mert, talán mégis jól csináltam valamit, hogy nem hajlandó senkit önmaga elé engedni, hogy senki sem olyan fontos, mint saját maga -, és egyszerre szomorít el, és tesz dühössé – hiszen e miatt gyűlöl most engem is. Nem tudom, mit érzek. Ezért arra kényszerítem magamat, hogy ne érezzek semmit sem. És így is viselkedem, úgy, ahogyan nem várja el tőlem. Ahogy én sem várnám el magamtól, még én sem számítottam rá, hogy majd ilyen higgadt tudok maradni. Rengeteg minden vezetett idáig. Kislánykoromban nem voltam ilyen, fiatal nőként sem. Valami elromlott bennem, amikor a szüleim, egészen konkrétan, eladtak. A pénz többet ért nekik, mint én, a tulajdon lányuk, az egyetlen lányuk. Ez megtanított arra, hogy nem számíthatok senki másra, egyedül önnönmagamra. Mert, ha már a szüleim is elárultak, ha megszabadultak tőlem, hát más miért ne lenne képes tőrt döfni a hátamba? Már akkoriban is szar, szemét világot éltünk, és ez, majd’ két évszázad alatt csak még mocskosabb lett, és visszataszítóbb. Így én sem tehettem másképp, semmint, hogy változzak. Felülírom, átírom magamat, minden egyes új nappal. William megváltozott – csak úgy, mint én. Azt hiszi, ismer? Vagy ismeri a módszereimet – az újakat? Ugyan... akkoriban csupán tehetséges, fiatal boszorka voltam. Most? Én vagyok a halál. Amikor elszakadtunk egymástól, amikor ellöktem magamtól, amikor hátat fordított nekem, én is a saját utamat kezdtem járni. Senkire sem kellett figyelnem, senkivel sem kellett törődnöm, csak saját magammal. És ez felszabadított. Hogy most másképpen csinálnám-e? Nem tudom. Azt tudom, hogy akkoriban rajtam múlt, hogy milyen lesz a fiam, és ezt alkottam: a saját vesztemet. Ha most is rajtam múlna, ha most is tudnám formálni, ha kapnánk egy második esélyt, nyilván nem így lenne. És, ha ezzel elrontanám? Ha más ember lenne ő is, és én is? Nem... azt képtelen lennék elviselni. Valakinek mennie kell, valakinek örök búcsút kell intenie a világtól, amit ismert, amit legszívesebben uralma alá vonna; vagy mindketten megyünk, de ez így nem maradhat. Túl büszkék vagyunk, mindketten, hogy bármelyikünk is feladja ezt a harcot. És én biztos nem fogom feladni. Gyűlölöm, hogy késik. Gyűlölöm, ha bárki pontatlan. És a fiam túlságosan is sokat késik. Ilyen nagy fejtörést okoz neki a rejtvényem? Édesem... ez még csak a jéghegy csúcsa. Fogalmad sincs róla, mire vagyok képes. Aztán végre megjelenik, bár cseppet sem úgy, ahogyan számítok rá. Trükközik, fitogtatja az erejét, rám akar talán ijeszteni, vagy nem is tudom, miért csinálja ezt. Nem nézek rá, de a látókörömben benne van, látom, ahogyan a fiókokra néz, érdektelenül. - Oh, sajnálattal hallom – biccentem kissé jobbra a fejemet, és mutatóujjammal egy soha nem létező, képzeletbeli könnycseppet törlök le arcomról. Szavaimból jól kivehetően csöpög a szarkazmus. – De igen – váltok hirtelen hangnemet, parancsolóra -, hogyne érdekelne? – halkan és kegyetlenül nevetek. Nem véletlenül babrál vele. Hanyag eleganciával, és egy macska ügyességével csúszok le a fiókról, és lustán a másik asztalhoz lépek, minden egyes lépésemet cipőm sarkának visszhangja követi, és szövi át a ránk telepedő csendet. Igen érdekes dolognak lehetünk szemtanúi, éppen csak a fiam nem tudja még ezt. Ugyanis az én arcom van szétszaggatva, és az én szemem van fennakadva, üvegesen meredve a világra, ránk. Egy ideig szemlélem a testet, az egykoron tökéletes arcával. Orrom megrezzen, ajkam fintorba rándul, bal szemöldököm felszökik homlokomon – mindez csupán egy gyors villanása az időnek. Hogy megrémít-e a látvány, vagy elborzaszt-e? Nem. Egyszerűen tényleg unatkozom. És újfent a gonosz mosoly rándul ajkam szegletében. - Bájos – már majdnem meg is tapsolom, pofátlan mód, hogy szemtelenül lemásolta a varázslatomat. Idegesít, nagyon dühös vagyok, és szétvet az ideg. Titkolom a fiam elől, azt hiszem, meglehetősen jól, de a harag úgy szivárog az aurámba, mint az olaj, a nyílt tengerre, ezzel mintegy megmérgezve az egészet. Jó. Így legalább nem lesz lelkiismeret furdalásom, hogy egy nálam jóval gyengébb mágust öltem meg, akinek esélye sem lenne ellenem. Nagyszerű. És ezzel én is, egyetlen pillantásomra lerántom a leplet – milyen költői – a művemről. Nos, igen. Erről beszéltem, amikor azt említettem, hogy milyen érdekes dolog történik e négy fal között. Ugyanis a saját apja képére formált hullát az enyémre alakította. A másikat úgy hagyta, ahogyan volt, amikor feltűnt itt, ahogyan én hagytam. És ez, a sors fintora, játéka, vagy fricskája gyanánt az ő arcát tükrözi. Az egyik szeme hiányzik, bal arcán hosszanti, friss hegek futnak végig, a jobbon pedig lyuk tátong, és egészen olybá tűnik, hogy valaki megskalpolta. - Te is azt hiszed, hogy ugyanaz vagyok, és nézd meg, hova jutottunk – és most nem saját magunkra gondolok, hanem az asztalokon fekvő, saját képünkre formált holttestekre. Ugyan nem téved sokat, hiszen vannak dolgok, amikben nem változtam, vannak dolgok, amik soha nem is fognak megváltozni. Tekintetét állom, rezzenéstelen arccal és vonásokkal fürkészem pillantását. – Azt hiszed, csak te vagy képes a változásra? Nem körülötted forog a világ, és érted soha nem is fog megállni, törődj bele – ja, mert én vagyok a kicseszett Nap. A világ körülöttem forog, és a világot egyedül én állíthatom meg, ha felégetem az egészet. Mikor végre befejezi, kinevetem. Gonosz én. - Remek. Nekem ez is éppen elég. Az apró, jelentéktelen lényed – mármint arra, hogy megátkozzam; most is éppen ezt csinálom, csak éppen szavak nélkül, fejben. Még húzom az időt, beszélek hozzá, esetleg szóval tartom, hogy a bűbáj erős legyen, és lehetőleg megtörhetetlen. – Azt hitted, édes, naiv kisfiam, hogy érdekelsz? Hogy többre tartalak ennél – nézek végig rajta, az egész lényére értve, értetlenül megingatva a fejemet. – Gondold újra – mosolygok a képébe. Hagyjam itt? Maradjak? Nem érdeklem, akár el is mehetnék.
Words: 978 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
Azt akarom, hogy higgye, még mindig gyáva vagyok. Egy gyenge semmirekellő, ahogy sokszor hívott. Azt akarom, hogy ne is számítson arra, hogy majd vereséget szenvedhet. Hogy elaltassam a gyanúját, és mindent, ami engem a veszteség felé vezethet. Tudom, hogy ki ő, tudom, hogy az anyám mindig is hiú volt, és képes volt hónapokig keresni a tökéletes testet. Csak ő lehet, aki így üzen, aki ily méltóságteljesen ül egy hullatároló kihúzott fiókján engem várva, hogy bosszút álljon. Készül valamire. Ismerem eme higgadt nyugodtságot sugárzó tekintetet, de tudom, hogy a felszín alatt majd’ felrobban a dühtől. Attól a haragtól, melyet én okoztam. Számomra az lett volna a gyávaság, ha megölöm, hogy soha ne térjen vissza, ha használom a képességeimet, és örökre elmosom őt a föld felszínéről, de az túl könnyű lett volna. Egyszerű, és unalmas. Mint az életem volt mellette. Gyűlöltem azt, aki vagyok, elérte, hogy semminek érezzem magam, hogy elhiggyem, tényleg egy gyenge semmirekellő vagyok. Egy gyáva, aki sosem lehet naggyá. Szavai belém égtek, és arra sarkalltak végül, hogy ne váljak ilyenné, hogy ne bujdokoljak, hanem éljem tovább az életemet. Ezt tettem. Erőt gyűjtöttem, rengeteget. Mára az egyik legerősebb - ha nem a legerősebb - vagyok New Orleans-ban. Nincsenek gyengéim. Nem tud megfogni se Lukas-on át, se Dorothy-n át. Inkább elviselem a veszteségük okozta űrt, mintsem engedjek neki, mintsem engedjem, hogy felülkerekedjen. Ezért vagyok erős, és biztos vagyok benne, hogy van gyengéje. Kiismertem őt, és találok majd valakit, aki fontos volt neki, aki fontossá válik. De ezek jelenleg lényegtelen dolgok, olyanok, amikkel nem szükséges még foglalkoznom. Egyelőre vele kell rendeznem a dolgokat, ami csakis úgy érhet véget, ha meghal. Vagy, ha magammal rántom. Anyám az egyetlen nő, akiért vállalom a halált, önként rántom magammal, ha kell, önként adom át magam a pokol emésztő tüzének, ha ő is ott van velem. Senki más nem ér annyit az életemben, hogy érte, vagy vele haljak, és anyám sem érne ennyit, de ha ez kell ahhoz, hogy biztossá váljak abban, hogy nem él, akkor megteszem. Már tudom, hogy régen meg kellett volna ölnöm, de akkor azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb fájdalom és szenvedés lesz neki, ha meghagyom az életét, hogy a bosszú, és a tőlem elszenvedett vereség végigkísérje egész élete során. Már nem vagyok ugyanaz a férfi. Nem vagyok hiú, megelégszem egy idősebb testtel, ami az enyém. Nem vagyok gyáva megerősített az élet, és gyenge pedig végképp nem vagyok. Erőssé váltam, és még erősebbé lehetek olyan társsal, mint akit nem is olyan rég találtam. De ezt ő nem tudhatja, hiszen senki nem tud a külön útjaimról, melyek akár napokig is eltarthatnak. Sosem ismert. Lehet, hogy ő tanított meg járni, beszélni, majd később használni a mágiát, de sosem ismert. Sosem akart. Mintha csak egy idegen lennék. Mintha csupán a vér lenne a közös bennünk. Semmi más. Az évek alatt formálódtam, és eldobtam az ő technikáit, hogy újakat vegyek fel. Mágusokat ismertem meg, hogy újakat tanuljak, hogy felkészüljek. Hiszen minden egyes percben tudtam, hogy ez a pillanat egy napon majd eljön, magával ragad, és mi ketten ismét találkozunk. Nem siettem el. Sosem kerestem, és idefelé sem siettem. Minek is tettem volna? Hiszen tisztában vagyok vele, hogy amit gyűlöl, az a késés. Talán negyed órát is várattam őt, mire méltóztattam megjelenni, és apró kis ostobaságokkal felhívni magamra a figyelmet. Az már csak hab a tortán, hogy eljátszottam, nem ismerem fel, holott a testben felfedeztem őt. A hasonlóság ott van, csupán apróságok térnek el. Akár az igazi teste is lehetne, mégsem. Azt a testet eltemette, hogy mi okból? Ki tudja. Sosem érdekelt. Szavai gúnyos mosolyra késztetnek, mégsem reagálok rájuk, inkább elidőzök arcának vonásain, próbálom megfejteni, miért most jött vissza? Miért akar pont most tönkretenni mindent? Hiszen ő mást nem tud. Csak pusztítani, tüzet gyújtani, gyűlölködni, és életeket elvenni. Tekintetem a letakart hullákra siklik, vámpírok voltak egykoron, most csak aszott porhüvelyek. Mosolyom még mindig az arcomon van, és hezitálok egy pillanatig. - Nem érdekel - hangom rideg, érzelem nincs benne, ahogy odasétálok az egyik hullához, és anélkül, hogy lehúznám a leplet, a feje fölött megállok. Fölé tartom a kezem, és egy néma igével változtatom meg azt, amit anyám ott rejtegetett. Nem érdekel, mit rejt ott, vagy mit művelt velük, nem akarom látni. Tudom, hogy fel akar bosszantani, ahogy én is őt. Kölcsönös játék ez, és nem akarok kimaradni belőle. - Nem tudom, miféle „meglepetést” alkottál, de... - félbehagyom a mondatom, és anélkül, hogy hozzáérnék a lepelhez, egy fuvallat kapja le onnan. A saját arcával találja szemben magát, a feltépett, miszlikre szaggatott arccal, amit most birtokol. Tekintete fennakadva, ahogy a holttestnek is volt, mikor megöltem. Piti dolog a saját anyád módszereit elsajátítva visszaélni vele. Biztos bosszantó, de pont ez a lényeg, nem igaz? Nem lépek a másik hullához, nem emelem fel a leplet, ezzel is elzárkózva tőle, és az olcsó módszereitől. - Még mindig kicsinyes vagy. Azt hiszed, hogy ugyanaz vagyok, de tévedsz. Már nem érdekelsz - mosolyodom el elégedetten. Rideg tekintetemet az övébe mélyesztve próbálok rájönni, mit is akar valójában. De talán az a legegyszerűbb, ha kivételesen átírom a játékszabályokat. - Nem érdekelsz, mert felesleges időpazarlás. Csupán azért jöttem el, hogy ezt közöljem - hangom hűvös, arcvonásaim nem árulnak el. Többé nem az vagyok, aki több, mint egy évszázada voltam. Azóta nem láthatott, nem ismerhetett. Elzárkóztam, és miután Melissa meghalt, senkit nem engedtem többé közel. Szavaim túl igazak, és bántók. Hiszen anyám gyűlöli, ha semmibe veszik. Én pedig most ezt teszem. Nem figyelek rá igazán, nem érdekel, mivel akar felbosszantani. Az álcám tökéletesebb nem is lehetne, az pedig, hogy a felszín alatt mi van, hogy mennyire szívesen látnám őt holtan összeesni a szemem előtt, az csak rám tartozik.
'Don't you worry, Child. See heaven's Hell's got a plan for you.'
[You must be registered and logged in to see this image.] Még el sem kezdtük a mi kis játékunkat – avagy nem folytatjuk, nem fejeztük be -, és egyetlen, drága fiam már most untat. Türelmesnek hatóan üldögélek a hullatároló kihúzott fiókján. Néha az ezüst karórám számlapjára pillantok, amin apró, fekete Swarovski kristályok-, és karcsú, aprólékosan és precízen megmunkált mutatók jelzik az elmúlt-, és az eljövendő órákat. Már egy ideje itt vagyok, de körültekintően csak akkor kezdtem el William bőrébe mártani a láthatatlan, fekete mágiás, már-már képzeletbeli tőr pengéjét, amikor az utolsó simításokat végeztem a hullákkal. Azt nyilvánvalóan nem gondoltam, hogy konkrétan ide fog rohanni, de azért siethetne egy kicsit. Olybá tűnik, hogy a tulajdon szülőanyja továbbra sem eléggé fontos ahhoz, hogy maximálisan eleget tegyen neki – azaz nekem -, de hát, mire is számítottam...? Izgalmasak ezek a kis körök. És a maga módján idegtépő ez a néma várakozás. Ugyan, nem a hullák zavarnak, a szaguk, a csendjük, már rég hozzájuk szoktam. Különben is, ha valakire hallgatnak, akkor az én vagyok. Minden gonoszok királynőjére. Alig várom, hogy ideérjen az a semmirekellő kölyök. Kölyök! Még mit nem! Most öregebbnek tűnik, mint én, mint ez a porhüvely. Igazából nagyon elégedett vagyok mostani arcommal. Természetesen nem ugyanúgy néz ki, mint én egykoron, de nagyon hasonlít rám. Nem megtévesztésig, de egy cseppet. Habár nekem nagyobb volt a mellem, az ajkaim nem voltak ennyire nagyon is kívánatosak, egy kicsivel magasabb voltam – most magas sarkúval kompenzálom az alacsonyságomat -, és a hajam inkább volt barna, semmint fekete, a tekintetem pedig zöld volt, méregzöld. De ez a test tökéletes. Szebbet nem is kívánhatnék. Már messziről megrogyasztom a férfiak térdét, és a szívük hevesen kalapál, amikor a közelükbe érek. Van egyfajta kisugárzásom, eleve, és ez a test csak növeli a férfiakban – és egyes nőkben – a vágyakozást. Az irántam érzett, kéjes akarást. Annyira hozzászoktam már, hogy sokkal inkább érzem magamat egésznek most, mint egykoron. Azt hiszem, ezért lehet az, hogy nagyon vigyázok magamra, és kínosan ügyelek rá, hogy fiatal maradjak. Továbbá nagyon kényes vagyok a megjelenésemre is. Nem kevesebb akarok lenni, mint tökéletes. Sokat gondolkodtam rajta, hogy a fiam vajon miért nem ölt meg engem akkor, amikor volt rá lehetősége. Mert határozottan nem tette. És ezért nem vagyok hálás. Dühös vagyok rá. Inkább hagyott a szégyenemben dagonyázni, semmint véget vetett volna az életemnek akkor, és ott. Gyáva volt. De, talán mégsem bánom, hogy nem tette meg. Hiszen így van esélyem bosszút állni. Az a baj velünk, Williammel és velem, hogy a szemet-szemért életelvvel élünk. Ezzel csak egyetlen baj van: ha így folytatjuk, valamelyikünk megvakul – véglegesen. Nyilván nem baj, ha ő hal meg majd a végén, mert éppen ez a hadjáratom legvégső célja. Ellenben, ha egyszer már képes volt térdre kényszeríteni, egyáltalán nincs kizárva az, hogy majd most is sikerülni fog neki – még, ha ezt nem is mondom ki hangosan, és bele sem gondolok hosszasan, hiszen ez nem fog megtörténni. Ezúttal én leszek az, aki majd fölé magasodik, én leszek az, aki majd belévághat, felszakíthatja a bőrét, széttépheti, kibelezheti, felkoncolhatja, és a fejét egy karóra tűzheti – hogy a végén minden egyes darabkáját szénné égessem. Ez a tervem. És nem csak ő fejlődhetett az évek során, hanem én is fejlődtem. Jobb lettem, mint valaha voltam – és ez által rosszabb is. És, kettőnk között a legnagyobb különbség az, hogy én nem vagyok kegyes. Én nem fogok megállni addig, míg szíve az utolsókat nem dobbanja a kezemben, ujjaim szorításában. Én nem fogom megszánni. Nem tudok róla sok mindent. Vannak ismerősei, olyan emberek, vagy más természetfeletti, akik közelebb állnak hozzá. Nyilván velük is majd bájosan eljátszadozok, mielőtt a végső csapást mérném rá. Bizonyára jól fogok szórakozni – ő kevésbé. Bennem nem tud kárt okozni, másokon keresztül, hiszen nekem nincs senkim. Hm. Megérzem. Érzem, ahogy a hideg levegőben vibrál, egyre közelebb, és még közelebb érve hozzám, a hullaházhoz. Érzem, ahogyan a bosszú iránti harag növekszik a szívemben, és a lelkemben, olyan, mintha szét akarna robbanni a bordáim alatt, hogy mindent-, és leginkább a fiamat beterítve pusztító áradatként fedje el, egyfajta halotti lepelként. Amelynek nem látja a közeledtét. Olyan vagyok, mint egy atombomba. Rezzenéstelen csend feszül a teremben körülöttem, körülölel, hogy aztán mindent aranyba-, majd vörösbe fessen. Abban a pillanatban némaság fog honolni e tartományban. Aztán minden szétesik körülöttünk. Az üvegek betörnek majd, és William felé irányulnak, hogy felhasítsák. A tűz bent fog robbanni, és a földi pokol után nem marad egyéb, csak ónix sötétség. És csend. És füst. Semmi több. Ha kell, vele tartok, még a túlvilágra is, csak haljon meg. És, ha ez megtörténne, a világ beleremegne körülöttünk. Halovány mosolyra rándul ajkam szeglete, mikor végre megérzem. Már nem csak az erejét, hanem azt a lágy fuvallatot is, amibe más beleborzongana, én viszont felégetem magam körül. Éppen csak hollófekete tincseim végét simogatja a szellő. Érzem a jelenlétét, most a hátam mögül. Meg sem mozdulok. Gyáva. Mint egy szánalmas, alattomos kígyó. Nem mer még csak szemtől szemben sem megjelenni. Legszívesebben kinevetném, de visszafogom a jóízűen kitörni készülő, hideg és számító kacajomat, és várok. Várok. Arra várok, hogy megtámadjon. Igazán sajnálnám, ha a kése-, vagy a mágiája a hátamba-, azaz egészen pontosan a kőszívembe, az acéllelkembe törne. Ja, nem. Nem sajnálnám. Akkor aztán tényleg szenvtelenül röhögnék a képébe. Érzem a pillantását a testemen. A gerincemen jóleső borzongás fut végig, a tarkómon egy pillanatra megáll, majd tovább kúszik, be, a koponyám hátsó részébe. Bárhol, bármikor megismerem a fiamat. Az én húsom, az én vérem, az én mágiám. Én alkottam, én hordtam ki, én szültem meg, én építettem, én neveltem, én vadítottam el. Ő az én gyönyörű szörnyetegem. Várok. Aztán megszólal. Halkan búgva mosolyodok el, de nem fordulok felé, így nem láthatja. Majd, ha ő elém járul, ránézek. Addig nem. - Mindig is ostoba voltál, de hogy az évek ennyire elbutítottak, nos... azt nem gondoltam volna – dorombolom, és csak akkor pillantok rá lustán, és vájom tekintetemet az övébe, ha megkerülte a fiókot, és végre veszi a bátorságot, hogy szemtől szemben megálljon előttem. Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy fel akar idegesíteni. Én is fel akarom idegesíteni őt. Talán a nyugalmammal-, és a lenézésemmel fogom a legjobban kikészíteni. Talán ezzel a vihar előtti csenddel. Nem tudhatja, mikor robbanok. Tudja, hogy a detonáció már megkezdődött, de köztudottan, és kiszámíthatóan kiszámíthatatlan vagyok. - Kaptál tőlem valamit - hanyagul intek a letakart hullák felé.
Words: 1 023 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
Az ember kétszer meggondolja, hogy kit enged a közelébe, ha egy olyan zsarnok anya mellett nő fel, amilyen nekem jutott. Sőt, nem is kétszer, hanem legalább kétezerszer. Soha nem volt róla egyetlen kellemes emlékem. Igyekeztem felidézni bármit, akármit, amivel tiszteleghetek az ő állítólagos sírja felett, és élni akartam azzal az idióta szokással, hogy egy kőhöz beszélve engedem el őt, de nem bíztam abban, hogy tényleg meghalt. És az emlék, melyen napokig gondolkodtam, nem lett meg. Egészen mélyre ástam, olyan mélyre, ameddig tudtam, de már egész kicsi koromtól egy zsarnok volt. Sosem voltam neki elég jó. Így csak egy szál vörös rózsát tettem a sírkő tetejére, majd elhagytam. Nem hittem, hogy halott. Aki annyi tudást halmozott fel az évek alatt, amennyit ő, annál a halál szó egyenlő a testcserével. Sosem bíztam abban, hogy ő fekszik a sírgödörben, így nem is éreztem szükségességét, hogy két percnél tovább ácsorogjak egy minden bizonnyal üres porhüvely felett, akit nem is ismerek. Tisztában vagyok vele, hogy ő képtelen a szeretetre, amennyire én is az vagyok. Ez egy ilyen család. Ahol az erő volt a fontosabb, mindennél. Egyszer megpróbáltam máshogy, de nem az én világom, így nem is érdekel többé. Pontosan ezért engedtem el azt, ami el sem kezdődött. Nincs nekem rá szükségem. Az érzelem gyengeség, és ezt az egyet jól megtanultam attól a nőtől, aki a világra hozott. Ezen kívül még sok mást is, de az pedig az én titkom. Reggel korán ébredek, talán még a nap is később bukkan fel a horizonton, mint mindig. Sosem voltam későn kelő. Dorothy már amúgy is takarít, és ha minden jól megy, délután ismét elviszem gyakorolni. Talán jobban megy majd, mint az előző alkalmakkor. De a takarításhoz nem kellek, így lesétálok a boltba, menet közben eleinte szúró érzéssel az alkaromban. Lukas már lent vár rám, és a szokásos vigyorral az arcán fogad. Néha elgondolkodom, hogy vajon ez örökre így marad neki? Sosem látszott komolynak, sokan el sem hiszik róla, mekkora erő rejlik benne. Egyre erősödő fájdalom hasít alkaromba, és én lerakom a bögrét. - Mi a baj? - kérdezi Lukas arcom fintorát látva. Nem fáj, legalábbis kibírható, mégis hirtelen jön, erőszakosan, túlságosan is ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam, így félrerakom az öltönyöm felsőrészét, hogy végre felhajtsam az ingemet, melyen lassan kirajzolódik a teljes üzenet, égetve bőrömet. Nem létezik. - Ez... Ez egy feladvány - torzul fintorba arcom, miközben gondolataim szinte saját életre kelve kergetik egymást a fejemben. A raktárba sietek, egy könyv után kutatok, egy térkép után, bár igazából magam sem tudom, mit keresek, csupán sorra rakosgatom az asztalra a kivett könyveket. - Feladvány mire? - Lukas furcsa tekintettel követ, miközben megszállottan keresem a könyvet. Nem félelem tölt el, hanem harag. Éktelen, zabolázhatatlan és vad tűzzel lobban be, és én nem próbálom meg elrejteni. - Pont most keres fel az átkozott... - szűröm ki a fogaim között eme pár szót, mikor végre megtalálom a könyvet. Régi kötésű, idős könyv, melyet tudom, hol kell kinyitnom. Biztos akarok lenni benne, hogy arról van szó, amire gondolok. - Nem igazán értelek - jelenti ki Lukas tanácstalanul, miközben megtalálom az igét és az orra alá tolom a könyvet. - Ha emlékezetem nem csal, akkor ez a sajátos üzenetküldési mód - emelem fel az alkarom - nagyon ritka, egyedi, a sorok pedig egyetlen embert idéznek fel bennem, akit már nagyon régen meg kellett volna ölnöm. - Nagyot sóhajtva figyelem a férfi arcvonásait. Ő mindent tud rólam. Vagyis azért ne túlozzunk. Egy-két fontos dolgot elmeséltem, pusztán az óvatosság miatt. Semmi több. Hogy figyeljen, és ne fecsegjen feleslegesen. - Ez biztos? Úgy értem, azt mondtad, halott - szavaira felnevetek, és lehajtom az ingemet, majd begombolom az ujját. - Azt mondtam, eljátszotta a halált. Nem ugyanaz. Arra viszont nem gondoltam, hogy pont most talál rám - arcom feszülten rándul, mégis elszánt vagyok, és elindulok az öltönyöm felé, hogy felvegyem. Most azonnal indulok. Nem félek tőle, többé már nem. Nem parancsolhat nekem, és nem győzhet le teljesen soha. - Silver, jó ötlet ez? - hallom meg hangját mögöttem. Lukas folyton ezt teszi, de ismerhetne már. - A lehető legjobb. Az a játék sosem volt lejátszva rendesen - mosolyodom el, majd bezárom magam mögött a bolt ajtaját. Ráérősen indulok el, mintha tudnám, hova menjek, de valahol tudom is. Mindig is morbid volt a gondolkodásmódja, sosem egyszerű. Ahogy az üzenetküldés, úgy a helyszín is olyan lesz, ami hozzá illik. Egy hullaházban. Abban, ami pont elhagyott. Amit előszeretettel használok vámpírok kínzására, vagy megölésére. Ahogy pár napja is tettem, vagyis Dorothy tette főként. Még ott vannak a rothadó testek, és az egész hullaház olyan, mintha ott megállt volna az idő. Ott fogom megtalálni őt. Ott kezdődik el valami - vagy inkább folytatódik -, amit régen be kellett volna fejeznünk. Meg kellett volna ölnöm, de késő. Ennek ellenére mégis örülök, hogy él. Hogy majd eljátszadozhatok vele, míg végül lassú, fájdalmas kínok után hagyom magára legyengülten, erőtlenül, és leigázva meghalni. Mert túl kegyes lenne a halál, melyet én okozok neki. Túl kegyes lenne, ha megadnám neki, amit évekkel ezelőtt kellett volna. Az épület előtt megállok. Mély levegőt véve érzem meg az ő erős mágiáját, de már én sem vagyok egy gyenge, szürke és semmirekellő senki. Hatalmam van, nem is kicsi, hiszen sokan félik. Sokan rettegve emlegetnek, mintha bárhol ott lehetnék, ami igazán hízelgő. Eszembe jut, hogy régen a nevem egyenlő volt a halállal. Most pedig egészen mást jelent, de még mindig benne van, hogy akár halált is okozhatok. Örömmel figyelem az épületet, és valamikor régen elképzeltem a találkozót, ahogy talán engedem, hogy fölém kerekedve higgye, még mindig legyőzhet. Túl sok forog kockán most, hogy hagyjam, túl sokat tudna elvenni tőlem, így nem láthatja azt, ami foglalkoztat. Nem teheti most tönkre. Elmormolok egy igét, mellyel láthatatlanná válva sétálok be az épületbe, elfedve magam, hadd higgye, hogy nem fogok elmenni, hogy hiábavaló volt minden apró terve. Én egyből megtalálom őt, érzem az erejét, azt a dühöt, melyet én okoztam neki, ami még mindig lobog benne. Ez az érzés kölcsönös, pusztán én sosem akartam őt megtalálni. Egy fuvallat jelzi érkezésem, egy lágy, mégis hűvös fuvallat, ami rossz előjel, nem természetes. Felfedem magam, de nem a bejáratnál rögtön, hanem a háta mögött, az egyik sötét sarokban, az egyik villódzó lámpa fénye alatt. Kezeimet hátam mögött rideg tekintettel pillantok rá, és minden vonást felismerek benne. A hiúságot, a fiatalságot, és azt a mélyről jövő gonoszt, ami mindig is benne élt. Lehet akármilyen testben, de felismerem. Mindig felismerem. Egy gyermek, egy fiú mindig tudja, ki az anyja, mindig érzi őt. Legyen bármekkora is az a gyűlölet irányába, amit érzek. - Megkaptam az üzenetet. Ismerjük egymást valahonnan? - kérdezem hűvös tekintettel, és arcomról nem olvasható le a felismerés jellegzetessége, ahogy a tekintetem is végtelenül közömbös. Tudom, hogy anyám nem szereti, ha nem vagyok képes felismerni őt, hiszen a fia vagyok. Szerinte kötelességem lenne, de nem így van. Ha akarom, eljátszom, hogy halvány fogalmam sincs, kivel állok szemben, ami a későbbiekben még jól jöhet majd.
'Don't you worry, Child. See heaven's Hell's got a plan for you.'
[You must be registered and logged in to see this image.] Fekete magas sarkúm élesen koppan a járólapokon, és töri meg a síri csendet, mely az épületre telepedett. Bocsánat, szar poén, a hullaház felé menet – még, ha igaz is. Alig tudom palástolni a kaján örömömet, ami egyre jobban, és még sokkal, sokkal jobban úrrá lesz rajtam. Ajkam szegletében alighanem kétes mosoly bujkál. Már egy ideje tervezem a nagy visszatérést – kétszeresen is. Hiszen, nem csak a fiamat nem láttam már egy ideje, hanem az unokámat sem. Az unokám azt hiszi, hogy meghaltam. Hogy a fiam mit gondol, az egyrészt nem érdekel – mert érdekelt-e valaha? Nem. -, másrészt pedig majd rájön, hogy oh, igen, bizony: nagyon is élek. És erősebb vagyok, mint valaha. Még egyszer nem fog legyőzni. Nem. Azt nem engedem meg neki. Nem. Előbb én végzek vele. Lassan. Türelmes vagyok, már annyi ideje várok erre a napra, hogy még pár hetet, hónapot, vagy esetleg egyetlen esztendőt nyugodtan várok. Sőt, mi több: ha minden úgy alakul, ahogyan azt én akarom, és elterveztem, akkor még inkább megéri a várakozást. Hiszen így premier plánból élvezhetem, ahogy az én drága, egyetlen fiam elsorvad, és végleg eltűnik a Föld színéről. Márpedig el fog tűnni, méghozzá úgy, hogy a nevét is elfelejtik, és nem marad belőle egyéb, csak egy gyorsan illanó, kósza emlékfoszlány, az emberek koponyájának hátsó felében. És, mi lesz velem? Ugyan engem már csak a bosszú éltet, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz célja, és értelme életemnek, ha William már nem lesz többé – hogy mi marad belőle, azt nem tudom, de maradjunk annyiban, hogy valószínűleg egy gyufásdobozban el fog férni. Ugyanis én még évekig fogok fürdőzni a dicsőséges győzelmem óceánjában. Kiélvezem a hatalmam minden egyes momentumát, és, minden bizonyossággal, meghódítom ezt a várost. És még ki tudja, mennyit. De nem vagyok telhetetlen (dehogynem), megelégszem ezzel a várossal is. Egyelőre. De addig még sok szívet ki kell tépnem, sok fejet kell karóra tűznöm, sok mindent fel kell gyújtanom, és porig égetnem, és sok embert-, és természetfelettit meg kell róla győznöm, hogy jobb, ha velem játszanak, engem követnek, az én, sajátos szabályrendszerem szerint, semmint, hogy ellenem forduljanak, és ellenem harcoljanak. Annyit mondhatok csak, hogy nem tanácsos. Nagyon nem. Végzetes. Persze, szabad. Lehet ellenem hadakozni, a fiam is megtette, és majdnem megöltem. William egyben életem legnagyobb-, és legcsodálatosabb hibája. És az a probléma, hogy nem hagyhatom életben. Vagy nem probléma, mert hát én akarok lenni a legjobb, és, mivel ő már legyőzött egyszer, most vissza kell fizetnem neki, és meg kell nevelnem, meg kell tanítanom rá, hogy ne hadakozzon velem. És, ha ezt egyedül úgy érhetem el, hogy mindent elveszek tőle, ami fontos lehet számára, és hagyjam-, sőt, kéjes örömmel nézzem végig, ahogy elsorvad, majd meghal – lehetőség szerint még az előtt ki kell végeznem, hogy ő, saját kezűleg véget vetne az életének -, akkor megteszem. Mert túl erős ahhoz, hogy éljen. Nem akarom meggyőzni, hogy tartson velem, hogy együtt pózoljunk, mint egyfajta uralkodócsalád. Nem. Én ehhez túl önző vagyok, osztozásra képtelen nőszemély, irigy némber. Nem. A hatalom csak engem illet, csak nekem jár, csak én uralkodhatok New Orleansban. Nos, hogy miért pont ezt a helyet, a hullaházat választottam a nagy találkozásra, annak az oka meglehetősen egyszerű. A holtak nem hallanak, és nem beszélnek. Ellenben könnyedén felhasználhatók mindenféle mocskos, és gyalázatos tettre, és egyszerűen alávetik magukat az akaratomnak – ezüsttálcán kínálják saját magukat. Oh, már megint a morbid humorom, fuck me! A drága kisfiam ma reggel, minden bizonnyal – remélem – fájdalmakra riadt fel édes álmából. Ugyanis az, ha az ember alkarjába egy láthatatlan tőr pengéje szavakat karcol, nem éppenséggel kellemes érzés. Gondolom. Tenni ellene pedig nem lehet. És nem is érdemes. E vers sorai vésettek a bőrébe, bizonytalan ideig. Valószínűleg eltűnik majd idővel. Lehet, de nem biztos.
’Fagyott bőr, hideg csontok Fémben lelkek, holt csokrok Pirkadattal nem a Nap, Halotti máglya kél ma, S nevet rajtad az emlékem. Gyere, légy a vendégem, Gyere, keress ott, ahol Zord holtak kopnak, rogynak, Csak dögcédula marad, Ide kívánsz, ne tagadd.’
Ha ebből nem jön rá, hogy mégis hol a picsában keressen, hát magára vessen. Hanyag eleganciával lököm be magam előtt az ajtót, és lépek be a hideg hullaházba. Azonnal mellbe vág, az orromban robban a formaldehid és a különböző, kémiai vegyszerek, és fertőtlenítők maró elegye, amihez már meglehetősen hozzászoktam, lévén antropológus vagyok; rosszabbat is éreztem már, mocskosabbat is láttam már – hiszen ez a hely meglehetősen steril. Két tetszőleges, fiókra hasonló tárolót húzok ki, egyiket a másik után. Olyan, mint egy groteszk gardrób; a lelkek holt, elhasznált porhüvelyeinek tárhelye. Felkészültem a találkára, és a megfelelő eszközökkel-, és tudással a birtokomban érkeztem. Így az egyik hulla fölé magasodok, és lenézek az asztalra, lehúzom róla a fehér leplet, és holtra vált, sápadt arcába nézek. Fiatal férfi. Egykoron jóképű lehetett. Arca borostás, itt-ott kék-zöld véraláfutások éktelenkednek még a bőrén, az ajka felszakadt, horzsolások vörös sávja szántja állkapcsát; valószínűleg megverték, mielőtt mellkason lövik – háromszor. Kegyetlen kivégzés volt. Egy aprócska varázslattal a hulla arcát átszabom – a fiam apja képét kapja meg. A másiké pedig Williamét. Mindkettőt újra letakarom, de a fiókokat kihúzva hagyom, hogy szem előtt legyenek. Nem. Ez nem fenyegetés... dehogy. Csupán egy aprócska jel, afféle biztosíték, a számára – hogy nem vagyok egy életbiztosítás. Mindketten tudjuk, hova került az apja, anno. Nem, nem feltétlenül hullaházba, hanem hat lábbal a föld alá, de ez mellékes, és a vége úgyis ugyanaz: halott. Mert megöltem. Ez a múltunk. És itt van, ebben a szobában a jövőnk is: a William képére formált hulla alakjában. Mert a fiam ide fog jutni, vagy legalábbis erre a sorsra fog jutni; erről kezeskedem, és garantálom. Már csak a jelenünk hiányzik. William és cseppet sem szerény személyem; egy térben, egy időben, annyi idő után újra, hogy elszórakozzak vele kedvemre. Ugyebár. Gonosz én. Egy üres fiókot húzok ki, és könnyed mozdulattal ülök fel rá, keresztbe vetett lábakkal, az ajtóval szemközt, és türelemmel várok, hogy az egyetlen fiam rám bukkanjon.
Words: 962 | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Note: Family of the century:3
A játszmák egyhangú szólama, a kihaltság egyféle fogalma, s az, hogy a sötétség árnyalata betölti a terepet, csak egyre inkább arra ad kedvezményezést, hogy szórakozást találjak magamnak, így válok talán egyre őrültebbé, s őrültebbé szép lassan, míg nem előjön a szadista énem. Nem vagyok elmebeteg, de a vér, a hulla.. mind-mind idézi a vámpírkori emlékeimet, amikor még bármit megtehettem, s nem voltam lekorlátozva egy emberi testben, persze nem panaszkodhattok, hisz boszorkány képességgel élhettek, de ez is korlátozódik, hisz anyánk elővigyázatos volt. Finn mindent megkapott, én annál kevesebbet, mivel nem épp a talpnyaló fiai sorát képezem, bár már csak egyedül Finn az, aki óhajai szerint mellette áll, a többieknek pedig annyiban volt esze, hogy jól elkerülték messze távon ama nőt. Igen, egyféle módon a bosszú hajt, amelyet anyám, és apám hozott felszínre, másrészt tekintve pedig a testvéreim sora. Egykoron hittem a család fogalmának remény zálogában, de mostanra minden egyes foszlány elveszett, s a semmibe vetült. Szeretem volna, ha törődnek velem, ha egy kevésnyi időt, de foglalkoznak velem csupán egyetlen percet is, de nem.. azt kaptam, hogy halálom után gyorsan elfelejtettek, s múló homállyá váltam, aki egykor volt, de mostanra nincsen. A visszatérésem is egy ideig titok volt, majdan szépen fokozatosan lebontva odáig jutottunk, hogy feladtam a kilétemet, s megmondtam egyes személyeknek ki is vagyok, vagy ha nem is mondtam meg, akkor arra adtam okozati tényezőt, hogy könnyedén rájöjjenek. Eme húzás persze teljesen jogosan, s érthetően kedves volt a részemről, sőt nagyon rendes, hisz máskülönben nem igen akartam volna sohasem kimondani, hogy élek, ami ironikus.. anyám hozott vissza, s lemondtam a vámpírságomról. Nincs vérszomj, s van varázserőm.. nincs hatalmam, csak egy törékeny kis emberi alkat vagyok, de ettől eltekintve tudok mivel élni, s tudok is mivel védekezni, ha a helyzetsor úgy kívánja, egyszóval élve.. bármikor élhettek azzal, amit megszereztem tapasztalat gyanánt, de úgy hiszem a szadista énem nem igen tetszene egyeseknek, pedig vicces ölni, s kínozni, szenvedést adni, s látni.. magával ragadó. -Részeges anya.. legalább nem megölni akart téged, mint ahogy engem a sajátom, ami fura módon egyszerre vicces, és tragikus is.-Mondom ki könnyedén a múltam egy részletét, ahogy egy pillanatra elkomolyodom. Anyánk sohasem volt mintapéldány, de hittem abban, hogy szeretet minket valamikor, valamelyest, egy kicsit.. de nem. Szívesen elpusztított volna minket, csak hogy ő megtartsa a természeti egyensúlyt, s ezzel kiérdemelje a többi halott boszi elégedettségét, meg ugyanakkor ő miatta lettünk szörnyek, amit valljuk be megspekulált egy kis "haljatok meg gyerekeim" szlogennel.. Megölt, mert szörnyé tett, aztán ismét megölne azért, hogy eme szörnyeket megszüntesse.. az ilyen anya ilyenkor agyilag jól érzi magát? Szerintem az enyém valahol elhagyta az eszét félúton, de nem baj, hisz már sosem lesz számomra fontos. Végleg leszerepelt előttem! Majdan újra mosolygok, mintha mi sem történt volna, s nem lenne komoly énem. De van, csak mélyen, s túl siralmas, hogy elővegyem, ezért inkább legtöbb esetben adom az egoistát, a hülyét, a nevetségest, ami egy szempontból tekintve tökéletes, míg más oldalról.. na igen, hagyjuk, hiszen túl bonyolult vagyok. -Talán, igen, részben, de van itt más helyzetű adottság is, és érv..-Mondom kacsintva egyet pimaszul, és utána hozzákezdek a kis játszmámhoz. Elszórakozom a hullával, adok neki puszit, már majdhogynem élvezkedni is kezdek vele. Na jó azt azért nem! Elmulattatom önmagamat, mint mindig, és létrehozok valami szórakoztatott, amin a drága kis Summer meglepődik. Na jó talán kissé túlzásba estem, de ő akart őrültségeket, s erre most visszakozna? Ugyan már, azt nem engedem meg! Még csak most jön a java az estének, s lám.. milyen jó kis társaságok leszünk egymás számára. Persze lehet túlzok, s inkább őt kéne felvagdalnom tíz felé. A kezemben lévő késsel szórakozom, amikor is meghallom a kérdését. Egyszerre meglepődöm, de ugyanakkor viccesnek találom az egészet annak ellenére, hogy igazat mondott, s ez némileg fájt. Mélyen szívom magamba a levegőt, majd mosolyogva rápillantok, ahogy a mellettem lévő hullát a földre lököm. -Gyere csak ide.-Mutatok felé a kezemmel, ahogy az ujjaimmal barátságosan hívogatni kezdem.-Csak szórakozgatok.. tudod jól, hisz ez az este, s ez a hely mára a miénk. Tudom kissé durva voltam, sajnálom.-Mondom ki egyszerűen, s egyben őszintén, ami rám nem jellemző, sőt az sem tulajdonságom, hogy sajnáljam a dolgokat, de most megtörtént.. Nem akarok egyedül lenni, bevallom, s igen szükségem van valami olyan társaságra, ami feldobja a napomat, s megnevetett.. nagy kérés? Nem hinném.-Mond mit szeretnél csinálni, és abbahagyom eme őrültségemet.-Mutatok a mellettem lévő helyre, hogy nyugodtan foglaljon helyet, ahogy halványan elmosolyodom.
note: Nem öllek meg, drága, nyugi ४ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ४ words: Nem számolom [You must be registered and logged in to see this link.]
A hullaházban játszani jó dolog. Mint kiderült, éjszaka minden megelevenedik, több eleven test is rohangált errefelé, mint azt egy józan ember gondolná. Viccen kívül, szerintem még sosem volt itt ekkora forgalom, mint most. Hulla jó a hangulat is, és ha minden este ilyen itt a társaság, lehet, többször kellene eljárnom ide. Itt még a halottak is buliznak, ha egy hullával való lepacsizást annak lehet nevezni. Már csak egy selfie hiányzik és teljes itt a party hangulat. Aztán a képpel fel a netre, hátha több ezer like-ot kapok rá és mások is rászoknak a hullaházas betörésekre. A következő szülinapi bulimat is egy ilyen helyen akarom megrendezni, már csak a hulla jó buli miatt. Vajon hányan jönnének el rá? Léteznek egyáltalán még ilyen őrült elmék, akik bevállalnának egy ilyen bulit? Hát, egy valaki egész biztosan eljönne… ez a srác. Ő jól szórakozik most is. Tetszett a nevetése, könnyed volt és szórakozott. A szavaira nem mondtam semmit, csak vigyorogva néztem rá. Pedig tudtam volna mit mondani, de nem akartam elrontani ezt a remek nevetgélős pillanatot, amit csak fokozott Kaleb arckifejezése a bemutatkozásomkor. Igen, mások is így reagáltak általában, amikor meghallották a nevemet, no meg a poénomat, ami ezt követte. De eddig közel Kaleb volt az, akinek a reakciója elvitte a pálmát. A dicsérete mondjuk meglepett, de csak elvigyorodtam rá. - Köszi, bár én nem vagyok vele annyira megelégedve. A részeges anyámnak furcsa névválasztási szokásai vannak. Mondjuk még mindig jobb, mint a Szivárvány, amin szintén elgondolkozott anno. Szerintem akkor is épp be volt állva, amikor engem összehozott. – vigyorgok. Lehet ez sok infó volt, de majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy neki is megfordult a fejében miféle okból kaphattam én ilyen különleges nevet. Az meg hogy ilyen stílusban beszéltem az anyámról… marhára nem érdekel. Tudja meg az egész világ, hogy az a gyerekgyűlölő perszóna mivel mérgezi magát. Azt is el tudom képzelni, hogy mióta megléptem tőle, a seggét fel sem emeli a földről és a saját hányásában hempereg. Gusztusos egy elképzelés… ennél még egy széttrancsírozott hulla látványa is kellemesebb. Apropó hulla… miután meggyőződtem róla, hogy a lebegő fej csupán Kaleb kis boszi trükkjének volt köszönhető, előmásztam a háta mögül és meg sem próbáltam letagadni, hogy tudok a természetfeletti létezéséről. Azt mondjuk nem állt szándékomban elmondani neki, hogy én is egy vagyok a sok közül, de csak nem buta fiú, biztos kitalálja ezt magától is. Figyelmesen hallgattam a szavait, arra, hogy nem miattam jött ide, tettetett sértődöttséggel néztem rá, s kérdőn felvontam szépen ívelt szemöldököm. - Azt hittem azért vagy itt, hogy megnézd, hogy visongatok… - néztem továbbra is őt, fent tartva a sértődöttség látszatát, míg nem muszáj volt elvigyorodnom. Nem nekem való az ilyen komoly arckifejezések színlelt viselése. Aztán csak figyeltem, hogy mit csinál azzal a fejjel. Elszörnyedve néztem, ahogy megpuszilta a fejet. Normális ez?! Még nálam is őrültebb… Aztán egy csettintés hallatszott, a következő pillanatban pedig a hulla agyveleje töltött be mindent egyméteres körzetben. Én még időben ugrottam hátra ahhoz, hogy csak a cipőmet érjék az agydarabok, de így is majdnem sokkor kaptam tőle. Lehet sztornóznom kéne azt a hullaházas szülinapi bulit. Már éppen mondanék neki valamit, amikor a varázslat a falnak taszít, Kaleb pedig csak jön és jön felém. Egy filmbeli buta hősnő minden bizonnyal megijedt volna egy ilyen lépéstől. Én azonban nem féltem. Voltam már ennél szorultabb helyzetben is és, ha Kaleb bántani akart volna, nem szórakozott volna velem ennyit. Na meg, elég jámbornak tűnt ahhoz, hogy bármi rosszat akarjon velem kezdeni. Nem szólalok meg, csak kérdőn nézek rá. Kíváncsian várom, mit akar kezdeni velem. Ahogy pedig a varázslatnak vége és nem szorít már a falhoz, könnyedén ellépek onnét és megmozgatom kimerevített végtagjaimat. Közben tekintetem le nem veszem róla. Elkerekedtek szemeim, ahogy lenyalta a vért magáról. A gyomrom liftezni kezdett, bár érdekes, hogy a gyomorforgató hulláktól semmi bajom nem volt, ettől viszont színeset tudtam volna ásítani. - Neked nem volt gyerek szobád? – kérdezem tőle kicsit talán csípősen, ahogy felmászott a boncasztal tetejére, s a késsel játszadozva, megelevenítette a rajta fekvő testet. Ahogy látom nagyon otthonosan érezte magát ebben a környezetben. Kicsit kezdtem úgy érezni talán ideje lenne lelépnem és kettesben kellene hagynom őt a kis játékszerével. Isten ments, hogy közé és a hulla pajtija közé álljak. A végén még belőlem is csak egy fejvesztett test maradna. Köszönöm, ezt kihagynám.
Az éjszaka rejti immáron magába eme épületet, és a benne lévő környezetet. Minden sötét, kihalt, üres, és rémisztő, ahogy halk lélegzetvételek, és néhány kósza szívdobbanás hallatszik csupán egy vámpír tökéletes hallása számára. Ajkaimon mosoly öveződik, ahogy néhány kósza lámpa ad csupán fényt eme helyiségnek, és a kintről bevilágító Hold, hisz igen egy kisebb ablakféleség is megtalálható az én szemszögemből tekintve, bár igaz, hogy olyan, mintha elakarták volna ama felületet dugni, de nem sikerült, mert én kiszúrtam azonnal, persze mindezt azért, mert érdeklődtem a szoba belső megjelenése iránt, és alaposabban megnéztem magamnak a dolgokat. Egyszerre támad az embernek hátborzongató érzése itten, és másfelől jókedve egyaránt. Egyrészt mert vicces a helyzet, másrészt mert félni kell egy ilyen kihalt részlegtől. Hullák vannak itt, ahogy az asztalon egy, úgy a tepsikben még pár.. félek? Ugyan már, hisz halálom után láttam elég hullát, és egyik sem volt félelmetes, még én magam sem, ami valljuk be röhejes. Tekintettem őt követi, és azt, amiket tesz. Túl egyszerű olvasni egy érzőlényből, már-már gyerekjáték, hisz minden ott van a rezdülésekben, a vonásokban, a mimikában, és aki ezer éves azt már nem igen lehet átverni. Igaz volt egy hosszabb szünetem, de ezt a fanatikus Klaus Mikaelson őméltóságának köszönhettem, így tehát.. nem én vagyok a vétkes! Mélyen szívom magamba a levegőt, mintha minden álmom az lenne, hogy a környezetben keringő rossz illatokat, azaz a rothadó hulla illatát magamba vésem, és mind ezáltal a későbbiekben emlékezzek rá. Ő őrült, én nem, hisz én pszichopata vagyok, kegyetlen, és érzéstelen gyilkos, aki élvezi a játszmákat, és a mostanival sincs másképpen, hisz egyszerűen tökéletes a látvány, a hangulat, és ez a mély komorság. Felnevettek a szavain, s hogy én lennék egoista? Kevésbé, vagyis, de igen jobban az vagyok, de ő benne is meglelhető az a bizonyos szikra.. kár is lenne tagadni mindezen tényt, hisz nem venném be. -Ne légy egoista, hisz a végén még a rosszat is tökéletesnek véled majd.-Mondom hülyéskedve, ahogy felnevettek, és szemügyre veszem őt alaposabban. Valljuk be a maga módján csinos hölgyemény, de engem nem nagyon érdekelnek a nők jelen pillanatban, hisz a bosszúm fontosabb mindennél, s mindenkinél. Meg amúgy is egy hullaházban próbálkozni őrült dolog, sőt.. gusztustalan. Bár van, akiknek meg van hozzá a kellő gyomruk, de nekem nincs.. vagy elhánynám magam, vagy elájulnék menten, és tíz év múlva se akarnék még feléledni, nem hogy ezer év után.. Felvonom a szemöldököm, ahogy meghallom a nevét. Summer, mint nyár? Érdekes egy név az biztos! Amennyire vicces, épp annyira különleges, és passzoló, de gondolom nem józanon történt az anyja részéről a név választás, avagy lehet szereti a nyári évszakot, nem? Megeshet, hisz akkor süt a nap, mindenki strandol, bár megjegyzem itt mindig meleg van, szóval.. hülyeségeket beszélek már gondolataim sorai közt. -Szép a neved.-Mondom udvarlásként, bár szándékomban nem áll sem megfektetni az asztalon, sem pedig elnyerni nála a randi jogát. Arra találok húszezer szorozva a végtelennel számú nőt.. Túlzás lenne? Ugyan már! Mindenki belém szeret, aki rám pillant, hisz túl szexi vagyok, hogy igaz legyek, és a megjelenésem elkápráztató.. na jó szórakozom, de na, akkor is szebb vagyok, mint mondjuk bármelyik testvérem. A varázslatnak hirtelen vége szakad, ahogy ellöki a fejet, és a hátamhoz megy.. persze a sikoltása tetszett, mert jelezte, hogy fél, és ez egy igencsak jó jel kezdve azzal, hogy megtalálható benne eme fogalom. Amikor meghallom szavait felnevetek. Tetszik az ötlete, hogy ezzel ijesztgetni tudatlan embereket, de jelenleg jobb ötletem is akadt, sőt kissé meglepő, hogy tud a boszikról, de kezdem úgy érezni nem egy sima emberrel van dolgom.. mi lehet? Vámpír biztosan nem! Akkor mégis mi? Boszi sem.. szellem? Kétleném, esetleg hibrid, de az lehetetlen.. szóval vérfarkas? Lehet épp eltaláltam, hisz ki tudja már.-Boszorkánynak lenni nem annyira vicces helyzet, de van benne élvezhetőség.-Suttogom játékosan a szavakat, ahogy a szemeibe nézek, majd végül rákacsintok.-Azért, hogy legyen mit kérdezned.-Válaszolok azon kérdésére, hogy mit keressek itt.-Elhihetted nem te miattad érkeztem.-Teszem hozzá, ahogy lehajolva felveszem a hulla fejét, és felemelem magam elé. -Szegény, szerencsétlen fejecske..-Rázom meg rosszallóan a fejem.-Hát senki nem törődik veled.-Hajolok közelebb hozzá, majd egy puszit nyomok az arcára, aztán hirtelen egy csettintéssel elérem, hogy szerteszéjjel fröccsenjen, így kenve be mindent az agyrészleggel, a vérrel. Mélyen felsóhajtok elégedetten, ahogy végül kielégítően elmosolyodom.-Tudod minden játszma elkezdődik valahol, és ez még csak most fordul igazán izgalmasra, csak várd ki a végét.-Egy apróbb varázslat által hirtelen a falnak taszítom, és egyre közelebb lépek hozzá, ahogy moccanni sem tud.-A varászlatnak vannak előnyei, és hátrányai.-Emelem fel a hangomat, ahogy beszüntettem hirtelen a falnak taszítását, így állva meg pontosan előtte. Kezemet végig húzom az arcomon, ahogy mosolyogva lenyalom róla a vért. Igaz szörnyű az íze jelenlegi állapotomban, de a játék heve ízletesebbé váltja fel. -Nem kóstolod meg?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy a boncasztalhoz lépek, és megfogok egy nagyobb kést. Felpattanok az asztalra, és a hulla teste mellett vagyok pontosan. Elkezdem játszadozni az eszközzel, ahogy Summert figyelem élesen, közben mozgásra késztettem a testet, és mellém ülve helyezkedik el.. hát nem vicces ez?
Nevezzetek őrültnek, dugjatok be egy kényszerzubbonyba és szállíttassatok diliházba, de én akkor is azt mondom, hogy élveztem a hullák, na és persze a srác társaságát. A hullák remek hallgatóság voltak és annak ellenére, hogy ennek itt a boncasztalon letörtek az ujjai egyetlen érintéstől, még egész normálisan néztek ki. Leszámítva persze, hogy ez utóbbi a karját is elvesztette menet közben, mert hát nekem feltétlenül műtőset kellett játszanom és levagdosnom a karját. Mert hát én ezt megtehetem. Ugyebár. S az egész remek estét fokozza a remek hangulat, amit természetesen az ismeretlen, helyes srácnak köszönhetek. Akit persze abszolúte nem találok furcsának itt találni, az este közepén, a hullaházban, hullákkal pacsiskodni. Nem, kicsit sem furcsa. Ami azt illeti nekem szimpatikus, merész… ez tetszik. Jó tudni, hogy vannak még a közelben olyan őrült alakok, mint én. Így legalább nem egyedül toloncolnak be az elmegyógyintézetbe, ahonnan valószínűleg többet ki sem jönnék. Ahogy gyanítom ő sem. Legalább is az alapján, hogy minden vágya az lett volna, ha ma este a sütőben láthat visongatni, kétlem, hogy valaha kiengednék egy őrültekházából. - Ó, szóval nem örülsz, hogy olyan remek társaságod lehet, mint én? – Ha már ő pimasz, én is bőven megengedhetem ezt magamnak. Ajkaimat lebiggyesztettem, mintha sikerült volna a lelkembe gázolnia, aztán egy pillanat alatt pimasz grimaszt varázsoltam az arcomra. Mit tagadjam, jó buli volt azzal szórakozni, hogy mennyire tudom megijeszteni. Elsőre bejött, másodjára már nem láttam rajta a rémületet a pszichopata gyilkos alakításom után. Hogy ez zavar-e? Nos, bevallom megsuhintotta az egómat, de hát ez egy igen apró csekélység az én kicsikémnek. Perceken belül úgy is magára kap egy új réteget az egoizmus ruhatárából és akkor újra helyre áll a rend, az egóm pedig nagy és boldog lehet. Kaleb… Szépen csengő név. Úgy képzeltem, ha valaha a testvéremnek gyereke lesz, csak azért is rádumálom őt arra, hogy ezt a nevet adja a kicsinek, persze ha fiú lesz. Merthogy arra semmi esélyt nem láttam egyelőre, hogy nekem valaha gyermekem legyen. Csak a baj van vele, a hormonjaim így is elég zavarosak, hát még a terhességtől milyenek lennének. Köszönöm nem! A hosszú távú céljaim között sem a házas élet, sem pedig a gyerek nem szerepel. Az én életmódommal, csoda, ha egyáltalán beszélhetünk hosszú távú célokról. Egyébként ez a név valahogy illik is a srác pofijához. Olyan… Kaleb-es. Erre nincs jobb szó. - Summer. – Pukedlizem, ha már ő fáradozott a hajladozással. - Egy adag nyár a hideg időkben is. – viccelődtem a saját fantasztikus nevemen. Jó tudni, hogy anyámnak már a születésünkkor meg volt az a furcsa humora, hogy ilyen neveket adott nekünk. Winter és Summer. Könyörgöm… Normális ez a nő? Viszont tagadhatatlanul jók voltak a nevünkbe rejtett megérzései. A testvérem és én ennél különbözőbbek nem is lehettünk volna. Viszont határozottan nem létezhettünk egymás nélkül. Mint a hideg és a meleg. A tél és a nyár. Mind a kettő párban jár. Hihetetlen, hogy egyetlen óvatlan mozdulat, teljesen tönkre tudja rombolni az ember magabiztos és bátor megjelenését. Az, hogy hozzáértem a hulla egyik testrészéhez, több volt, mint egy enyhe ijedtség. Jó, hogy nem haltam meg szívrohamban! Persze ebből aligha látszódott bármi is a külvilág felé, jól megtanultam már elrejteni a félelmeimet. Már éppen valami szúróssal reagálnék Kaleb szavaira, már a nyelvem hegyén voltak a szavak, amikor a hulla feje egyszer csak… Megmozdult! Fel sem fogtam, hogy mi történik, ösztönből lendítettem az öklöm és egyenesen orrba nyomtam a lebegő-beszélő fejet. Aztán egy – szégyenletes módon – lányosabb sikkantást hallatva Kaleb nyakába, na jó… háta mögé ugrottam és kikukucskálva mögüle fixírozni kezdtem az idők közben földre hullott fejet. De az nem mozdult meg megint. Elsőre sem lett volna szabad megmozdulnia. Ez azt jelenti… - Boszorkány… - ellépek a közeléből és vele szemben állok meg. – Kár, hogy nem tudsz megtanítani erre a trükkre, – böktem a fej felé – halálra ijesztettem volna vele jó pár embert. – vigyorogtam rá. Felesleges letagadnia a nyilvánvalót. Már tudom, hogy mi ő. Most viszont már csak az érdekelt, mit keres itt. Korábban szemet hunytam e felett, de most megint érdekelni kezdett. Hallottam dolgokat az itteni boszorkányokról, s azoknak a farkasokkal való kapcsolatáról. Érdekelne vajon Kaleb is ebből az okból kifolyólag volt-e itt. - Na boszi… Miért is jöttél ide? – kérdezem tőle most már komolyabban, a tekintetem is egész megkeményedik, ahogy a szemeibe nézek. De még mindig ott bujkál benne valami játékosság, ami arra ad bizonyosságot, hogy nem kell tartania tőlem. Nem akarom bántani, s ha akarnám is, egy varázslattal elintézne. Nem voltam hülye, ráadásul érdekem sem fűzött volna egy ilyen lépéshez. Csak kíváncsi voltam, ennyi.
Az őrültekké a világ voltaképpen, s én teljes mértékben őrült vagyok - azt hiszem. Az idő telése sem változtatott eme tényen, hisz bátran beismerem, mint ahogy azt is, hogy élvezem a szórakozást, mégis kezdetlegesen félteni kezdem az életem. Valljuk be, ha emberi testet kapsz, akkor sokkal törékenyebbé válsz, sokkalta jobban sérülsz meg, és a seb nem gyógyul hiperaktívan. Vámpírként mindez másképpen megy, de így, hogy egy emberi testben vagyok nem, és az a szörnyű mindebben, hogy meg is halhatok, holott én.. nem akarok meghalni! Sohasem akartam, és erre már kétszer megéltem az esetet, mindkétszer reményvesztetten. Először emberként, aztán ősi vámpírként.. először anyám miatt, és másodszor a Gilberték miatt. S hogy ezek után ne érezzek bosszút? Ugyan már kérem! Csak szép álom lenne az, ha nem éltetne ez a mélységes harag, düh, és elégtétel vágy. Alig várom már, hogy számot véve rajtuk lássam a szenvedésüket, a fájdalmukat, és a magányukat, amelybe taszítom őket.. ők is ezt tették velem. Megöltek lelkileg, és testileg, elfelejtettek egy csettintésre, és aztán végül minden kitörlődött, ami a szeretethez vezetett volna. Nem akartam szánalmas emberi érzéseket, hisz jól tudtam az milyen következményekkel járna, nem akartam új életet kezdeni senkivel, inkább azt tettem, amihez értek. Szórakoztam, játszottam, és élveztem az életem, amelyet mindig megszakítottak, s majdan a halál martalékává váltan jöttem rá arra, hogy mennyire esendőek vagyunk, és sebezhetők. A bosszú miatt tértem vissza, és csak színjáték, hogy anyám mellett állok... anya? Milyen szánalmas egy szó, mert nekem ilyesfajta személy nem létezik, és soha nem is létezett! Most pedig itt vagyok ebben a hullaházban, és szórakozom. Van mitől félnem? Nincs, hisz az eszembe kell vésnem azon szót, hogy boszorkány, és egy kis emberi teremtmény nem bánthat engem, azaz innentől fogva nem érdekel, hogy mivel ijesztget, hisz nem fogok sem félni, sem pedig megrémülni. Kol Mikaelson bátor, hős, és daliás lovag.. -Ugyan már..-Emelem meg a kezeimet megadóan.-Nem én tehettek róla, hogy egy ezer éves testet őrizgetnek itten, és arról sem én tehettek, hogy szétesik.-Nevettem el magamat, ahogy jót szórakozom. Mindig is ezt szeretem! Ezt a korlátlan, s féktelen mulatást az emberi társaságokban, hogy aztán egyesével megöljem őket szépen sorban, de most már nem kell vér.. a vér számomra jelentéktelenné vált, hisz nem vagyok vámpír, csak egy sima mezei boszorkány, aki éli az életét, és nevet pár őrültnek, avagy debilnek látszó dolgon.-Igazad van.. csalódtam, hogy épp nem fekszel bent a tepsiben, és nem visítasz, mint aki épp szabadulni akarna.. sajnálom, hogy elmaradt eme tény.-Mosolygok pimaszul, és engedek a jókedvnek ezáltal. Nem is értem miért húzom el az időmet, egyrészt már hazafelé kellene tartanom, hogy pihenjek, másrészt meg a tárgyat kellene már magamhoz venni mielőbb, hisz szükséges a varázsláshoz, de ehelyett itt vagyok... bonyolult ez az este, de egyelőre nem mozdulok, csak jól érzem magam. -Haha.. Nagyon vicces.-Mosolygok a szavaira, ahogy nem veszem be a komolyságát. Megmondtam, hogy nem fogok félni egy pillanatra sem, és ehhez tartom is magam, hisz miért féljek? Nincs rá okom, sőt senkitől sem kell félnem, hisz bárkit lerendezhettek könnyedén, így pedig sokkalta egyszerűbb a dolgom jóval. Boszorkány vagyok.. s varázslatot alkalmazhattok.-A nevem... Kaleb.-Mutatkozom be meghajolva frappánsan.-És neked?-Kérdezek vissza könnyedén, hogy ha már én megmondtam, akkor ő is mondja meg nekem a dolgot, azaz a nevét, hisz ha ő tudhatja az én álnevem, akkor én tudhatom az ő eredeti nevét. Persze nem tűnik hazugságnak a Kaleb név, hisz már egészen megszoktam, hogy ezt használhatom.. imádom az új személyazonosságot, hisz így úgy tűnik, mintha nem lennék Mikaelson, és részben így is van, de másrészről pedig nem.. a lelkem nem moshatja le a kiléte zálogát.. -Héé! Ne félj az csak egy fej.-Röhögök, és egy apró varázslat által elintézem, hogy a fej életre kelve a szemei elé lebegjen, majd megszólalva azt mondja; "élek, és most megeszlek". Persze ő ebből semmit sem sejthet, és ha netán futna a fej lebeg utána.. milyen vicces is ez, persze azonnal megrémülve hátrálok, mint aki nem tud ezen esetről semmit sem, holott ez hazugság, de nem kell mindent tudnia, nem de?
Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Többé kevésbé arra számítottam, hogy egy pszichopatának tűnő cselekvéssel sikerül kiijesztenem a srácot a nadrágjából, de ez kicsit sem úgy sült el, mint ahogy azt szerettem volna. Éppen ellenkezőleg! Olyan reakciót kaptam, amire a legvadabb, legádázabb álmaimban sem számítottam. Valósággal letaglózott, mozdulni sem tudtam, csak pislogtam rá. Valószínűleg a szám is tátva maradt volna, ha azt éppen nem egy elismerő, vidám mosolyra húztam volna. Szememben is őszinte csodálat ütközhetett ki, ahogy a fiúra néztem. Pár pillanatig még mozdulatlanul maradtam, aztán, ahogy a hulla ujjacskái letörtek a kézfogas hatására, úgy szakadt fel belőlem is a jóízű nevetés. Az, az igazi könnyfacsaró, hasfájós fajta. Elmondani nem tudom, hogy mennyire kellett ez nekem. Végre valaki, aki értékeli az én kevésbé átlagos humoromat! Ráadásul neki is megvolt a kellő humorérzéke ahhoz, hogy ha nem is mindet, de elnyerte a tiszteletemet. - És még engem nevezel őrültnek... - jegyeztem meg vidáman, amit pedig akár elismerésnek is vehet. "Porhanyós hulla." Lemertem volna fogadni, hogy ez egy életre beleégette magát a tudatomba. Elég volt ez az egyetlen egy mondat, hogy elérje; ne felejtsem el soha se. S itt még nem volt vége! Az a monológ, amit az élő emberek bezárásáról, vagyis nők(!) bezárásáról és megsütéséről szólt... valami elképesztő. Alig bírtam visszafogni magam. Pedig be kell vallanom, hogy én megpróbáltam. Szeretném leszögezni, hogy nagyon igyekeztem visszafogni minden előtörni készülő vigyoromat, hogy a legkomolyabb és profihoz illő arcot vágjak, de nem ment. - Ó, igen? - vigyorogtam rá, miközben elléptem a hulla mellől és tettem felé pár lépést. - És te jöttél megnézni éppen ki visongat a sütőben? - kérdeztem. - Most biztosan csalódott lehetsz... - görbítettem le ajkaimat, mintha kicsit is bántana, amiért lemaradt a sütögetésről, aztán hirtelen újra vidámság szökött arcomra, s megvillantottam azt a híres Summer Simpson vigyort, amitől mindenkinek mosolyogni támad kedve. Igen, most is szórakoztam, Ő is szórakozott. Még valahogy az sem tudott zavarni, hogy ezt egy ilyen helyen tettük... hullákkal körülvéve. Ha pedig már itt tartunk... Nem hittem, hogy a puszta véletlennek köszönhetően volt még itt ilyenkor. Amikor megérkeztem, meggyőződésem volt, hogy senki más nem tartózkodott az épületben az őrön és rajtam kívül. S meg kell mondanom, hogy sosem tévedek. Mert hát én ilyet ugyebár nem szoktam. Ez evidens. Szóval ő minden bizonnyal csak utánam érkezhetett. Engem pedig érdekelt volna, hogy miért? Csak mert a komoly hangneme ellenére, szavaiból átjött, hogy hülyéskedik és nem gondolja komolyan, amit mondott. Nem volt csempész és nem azért volt itt, hogy helyet biztosítson a következő sültnek. Bár... Nem. Még a feltételezés is nevetséges. Ez a srác nem nézett ki sem őrültnek, sem kannibálnak, sem pedig pszichopata gyilkosnak, de még csak nem is tűnt olyannak, aki egy verekedésben képes lenne és megállná a helyét. Csak egy helyes srác volt, aki minden bizonnyal frászt kapott volna, ha bárki beveri az orrát és ezért véres lesz az arca, no meg a ruhája. Ettől függetlenül nem kérdezgettem őt tovább. - Én pedig azért vagyok itt, hogy újabb égetni való hullákat gyártsak... - komoly arckifejezést vettem magamra, de amint ha csak egy kicsit is megjelent a srác arcán a félelem, akkor lágyan elnevetnem magam. - Hogy hívnak? - Kérdeztem a boncasztalnak támaszkodva. Nem is tudom... Elég érdekes látványt nyújthattam, de nem foglalkoztam vele. Reménykedtem benne, hogy a hulla nem fog egyszer csak felkelni és megragadni. Ez meg egy olyan világban is mint a miénk, több mint bizarr és félelmetes lenne. Kezemmel megtámaszkodtam az asztalon, s egy óvatlan mozdulattal sikerült a levágott kézhez érnem, az a kifejezés pedig, hogy a "szívbaj jött rám" most nagyon is érvényben volt. Talán egy kicsit még fel is sikkantottam, de hogy megugrottam, az is biztos. Ennyi, itt volt vége a magabiztos és bátor benyomásomnak, most már biztos lehetett benne, hogy nem vagyok veszélyes. Legalább is, úgy nem, ahogy ő gondolhatta.
Mélyen szívom magamba a levegőt, amely jelenleg az éltető forrásomat jelképezi, de régen persze mindez nem így volt, akkor sokkalta könnyebb volt, mármint vámpírként élni. Ez az este sem éppen a lehető legeseménytelenebbül indul, és ráadásként álmos vagyok, ami valljuk be rossz pont a szervezetemnek. Egy bizonyos tárgyat áll a módomban megszerezni, amely előrébb lendíthetné az ügyemet, és ezt az egész kavalkádot, amely körülöttem zajlik. A sötétség a helyiségeken belül is uralkodó, és a csendes magány rémisztő közelséget takargat, persze nem félek, hisz mindez ironikusan hangzana, s főleg arra tekintve, hogy én vagyok maga Kol Mikaelson, aki nem fél, sőt semmitől sem hátrál meg. A finom lenge szellő megcsap, ahogy gyors léptekkel haladok az épületen belül, s mindösszesen csak ezért jár bent eme levegő ilyen élesen. Rideg, nyirkos, és hűvös helyek fogadnak egymást követően, s ahogy az egyik kanyar követi a másikat már szinte majdnem el is lehetne tévedni, de én jól ismerem ezen terepet, és amely tárgyat itten keresem jelenleg, azt is én magam rejtettem el ide annak idején a biztonság kedvéért. Persze az utam nem tart sokáig, hisz éles hangot hallok meg a hullaház nevű ajtó mögül. Lehetne sorozatgyilkos, elmebeteg, boncnok, avagy épp utánam leselkedő alak is, én mégis vagyok oly annyira merész, hogy belépek a terembe, és észreveszek ezáltal egy nőt. Kezdem drasztikusnak érezni a jelenetet, s magát a helyzetet is arra tekintve, hogy meg is ölhetne, ami igazság szerint megrémiszt némileg, de ezt nem mutatom ki, mégis csak Kol lennék, ha minden igaz, nem? Szavai meglepnek, kezd úgy alakulni a helyzet, hogy tényleg boncnokkal van dolgom, és ez némileg megijeszt, de nem mutatom ki, sőt vigyorgok, mint aki épp nem veszi be, holott belülről már igencsak meggyőzően halálra rémített. Kezdem feszélyezve érezni magam, hisz először is valljuk be mi a francért jöttem én be ebbe a helyiségbe? Aztán másodsoron nem, hogy elmennék, de még udvariaskodok is, mint egy idióta? Hol hagytam az eszemet Istenem? Veszek egy mély levegőt, és továbbra is mosolygok. Tökéletes színészi játszmámnak tűnik, amit nyújtok, de voltaképpen belülről kezdem félteni önmagamat, persze az sem nyugtat meg igazából, hogy azt mondta élőkkel nem foglalkozik. Ha ez egy pszichopata, akkor nekem annyi.. én, én féltem az életem, és szeretnék még élni. Megrázom a fejemet hirtelen, és kitörlök belőle minden idióta gondolatot, hisz egy ember mégis mi a francot árthatna nekem? Voltaképpen semmit, hisz jómagam boszorkány volnék, és nem a félelemre lettem nevelve. Mikaelson lennék, vagy mi az Isten, és épp emiatt nem hozhatok magamra szégyent, persze igazság szerint nem akarom Mikaelsonnak mondani magam. Utálom a családi létet, a fogalomtól kezdve a teljes létezésükig bezáróan.. önmagamat is utálom, amiért megszülettem eme család sarjaként.. Végül felsóhajtva ránézek, és próbálom a lehető legviccesebbre fogni a dolgok történését. -Azért nem vagyok humorista, csak szeretek adni a látszatra.-Mondom mosolyogva a választ, ahogy vele együtt nevettek végül. Igazából egyszerre nevetséges ez a helyzet, és ironikus, hisz egy hullaházban szórakozunk vígan, ahol halottak vannak, bár nem, mintha a sok szánalmas halott érdekelne engem, de akkor is... ez már abszurdum. Végül mély levegőt véve körül nézek, ahogy próbálok valami ésszerűre gondolni, de nem sokáig megy ez.. tekintve, hogy elővesz egy szikét, amivel levágja a hulla kezét, és... Nagyra nyílt tág szemekkel szemlélem az eseményt, ahogy hátrébb lépek hirtelen. -Te őrült vagy.-Mondom megemelve a kezemet, ahogy rámutatok. Egyszerűen ez morbid.. sőt elmebeteg, s főleg az, hogy megemelve a levágott kezet felém mutatja, hogy fogjak vele kezet, és köszönjek neki.. hányingerem kezd lenni, persze értékelem én a szórakozást, de ez már annak a legalja.. Hirtelen átfutnak az emlékek az agyamon, és hirtelen nézetirányt váltok. -Hát szia.-Fogok kezet a halotti kézzel, és az erős markolás hatására, ahogy elengedem az ujjak a földre hullanak.-Nee már..-Nevettem el magam, ahogy egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni.-Mi ez porhanyós hulla?-Kérdezem meg a nevetésem közepette, ahogy a nőt nézem.-Igazság szerint kezdem elhinni azt a tényt, hogy eme hely elavult.. tudtad, hogy átlagosan évente csupán egyetlen személyt tesznek be abba a tepsibe itten? Főleg amiatt, mert élve zárják be az illetőt. Rendszerint nőket szoktak.. szerencséd, hogy az őr nem vett észre, már rég a tepsibe zárva sikongatnál.-Mondom bizalmasan, és egyben komolyan, ahogy közelebb hajolok hozzá. -Én nem itt dolgozom, én csempész vagyok.-Találok valami extra őrültséget ki.-A hullákat szállítom el.. át egy másik épületbe. Tudod, hogy legyen hely az újabb élők bezárására.-Mondom halál komolyan, ahogy egy percre sem röhögöm el magam, holott én csak viccelődöm vele.
Őrület... Csak ezt az egy szót tudtam arra mondani, ami történt velem. Az, hogy puszta felindulásból képes voltam elmenni a szanatoriumba és megnézni, mit rejteget a hullaház, az egy dolog. De, hogy még kutakodjak is és hirtelen boncnoknak álljak...! Teljesen abszurd. Biztosan elment az eszem. Azt azonban muszáj volt belátnom belátnom, hogy valójában marhára jól szórakoztam és vicces volt az egész helyzet. Leszámítva talán azt, az aprócska tényezőt, hogy szinte sikerült leborítanom a boncasztalról az összes kelléket, amivel akkora zajt sikerült csapnom, hogy minden egyes fémes zörrenésnél megugrottam, s már csak azt vártam, hogy valaki rámnyisson és hívja a rendőrséget. Vicces, mintha valaki a fejemben olvasott volna, vagy talán az égiek döntöttek úgy, hogy csúf tréfát űznek velem, de a következő pillanatban tényleg kinyílt a terem ajtaja, én meg a nagy panikolásban, azt hiszem, mondhatni, hogy megtértem. Istenem! Istenem-istenem! Add, hogy ne rendőr legyen! - könyörögtem, fohászkodtam magamban, miközben a hátam mögött, mindkét kezem mutató és középső ujját összekulcsoltam, ezzel imádkoztam, hogy most az egyszer legyen szerencsém. - Na Basszus! Basszus, basszus... - morgolódtam az orrom alatt, miközben azt próbáltam kitalálni mi a fenét csináljak. Elfutni nem tudtam, elbújni pedig max csak egy hulla mellett tudtam volna valamelyik tárolóban. Ez utóbbi gondolattól még a hideg is kirázot. Még mit nem! Csak az kellett volna még! Szóval menekülési utak és búvóhelyek híján... nem volt mit tenni. Hazudnom kell. De valami nagyon hihetőt, ha nem akarok egy hűvös és magányos cellában kikötni. Felrángattam a kezemben tartott kesztyűket a kezemre, miközben lélegzetvisszafojtva vártam, hogy az érkező arca felbukkanjon az ajtó mögül és végre megpillantsam ki előtt kell kívágnom magam a bajból. Ám, amint megpillantottam kinek hívtam fel a figyelmét magamra, csak szélesen elvigyorodnam. Már tudtam is, hogy ezúttal szerencsém vol, kizárt, hogy ez a srác keverjen bajba. Veszélytelennek tűnt, valójában leginkább egy jámbor báránykához tudtam volna hasonlítani. Figyeltem ahogy beljebb merészkedik, s ahogy segített felvenni a földre hullott eszközöket. Tudom, most jött volna az a rész, hogy köszönetet nyilvánítsak, de ezt a gyomrom valahogy nem volt képes bevenni. Gyűlöltem hálálkodni, aminél már csak elnézést kérni rühellem jobban, szóval kénytelen voltam a jó lány szerepét magamra ölteni. - Köszi. - Egy hálás pillantás és egy elbűvölő mosoly. Ki gondolta volna, hogy Summer Simpson erre is képes? - Ezt megszúsztad, élőkkel nem áll módomban foglalkozni. - közöltem vele szárazon a tényeket, próbálva leutánozni azt a modort, amit az ilyen sorozatokban megengedtek maguknak a boncnokok vagy minek is hívták azokat, akik ezzel foglalkoztak. Kockázatos kiadni magamat valaminek, ami nem vagyok, mert előfordulhatnak apró nehézségek, amikkel bizony könnyen lebuktathattam volna magam. Nagyon reméltem, hogy jelen esetben nem fogok ilyen akadályokba ütközni. Ha pedig mégis... Akkor könnyen kivágtam volna magam a helyzetből, hiszen ez a srác egyáltalán nem úgy festett, mint aki itt dolgozott. Sokkal inkább tűnt olyannak, aki csak betévedt ide az este közepén - akárcsak én -, szórakozást keresve. Nagyjából ezt az elméletem igazolta a kis mondanivalója, amin - különösen a helyszínelős poénja után, muszáj volt elnevetnem magam. Szóval, ha eddig sikerült is fenntartanom annak a látszatát, hogy itt dolgoztam, azt most totál összeromboltam. - Úgy látom, egy igazi mókamesterrel van dolgom... - vetettem felé egy jókedvű pillantást. - Csak halálra ne nevessem magam. - Vigyorogva fordultam felé, miközben a kezembe kaptam az egyik szikét, s a fényben megvillantottam annak élet. Valószínűleg egy őrült, pszichopata gyilkos benyomását kelthettem ezzel, de ez is volt a célom. Közelebb léptem az idegenhez, ajkaimat veszedelmes mosolyrahúztam és végig a srác szemébe nézve, lecsaptam a szikével. Remélem halálra rémítettem. Egyenesen a húsba vájtam, a halott húsába. A varrások nyomán vágtam fel újra a boncasztalon heverő testet. Hogy egész pontos legyek, inkább vágtam le a jobb karját, amit előzőleg már valaki visszavarrt szegény szerencsétlennek. Eztán a levágott karját felemeltem és tenyérrel a srác felé fordítottam. - Köszönj szépen... - Vigyorogtam. - Na, nem adsz neki egy pacsit? - viccelődtem. Elég morbid vicc volt ugyan, de azért vicc. Különben sem azért voltam itt, hogy jópofizzak. - Egyébként mit keresel itt, főleg ilyenkor? Nem nézel ki úgy, mint egy itteni dolgozó...
"Boncolás..? Ha nem én vagyok a terítéken, akkor jöhet!"
ღ zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ღ megjegyzés: Sunglasses ღ
"Az éjszaka jelenti számomra a tökéletes tisztaságot, a nyugalmas áradatot, és azon időszakot, amikor is szórakozhattok bárhol, és bármerre. Nincs, mi megállíthatna, s nincs oly tett, mely lefékezhetné azt a fajta vágyat, amely ilyenkor bennem tombol kellő mértékben. Egyszerűen felemésztődő, ahogy állsz a nappal hevében, s nem történik semmi hátborzongató, ahogy nem történik semmi figyelemre méltatható történés, csupán unatkozol, és vársz a saját magányodba burkolózva. Az éjszaka élénk, és egyszerűen magával ragadva hív életre. Rettegést táplál, félelmet gerjeszt, rémületet nyújt, míg te közben nem is sejted, hogy milyen veszedelmek rejtőznek az éjszakai sötét csendességben. Egyrészt előnynek mondható, hogy a turisták általában éjjelente mozognak, így a táplálék lehetőség igencsak magas számú, míg másrészről a nyugalom elfeledtet mindent, mi problémát okozott ez eddig. Egy csettintés által semmisé válik minden, ahogy te magad a fantáziád kellegéből visszazökkensz a valóságba, és tudatosul benned, hogy nem vagy egyedül. Olyankor egyszerre érzel némely csalódottságot, de egyféle mérhetetlen élvezetet is, amely még jobban megmosolyogtat, mint ahogy elsőre gondoltad volna. Ahogy rátekintesz az emberi áldozatodra a gyilkolástól vágyakozó tekintetteddel az illető megrémülve hátrálni kezd, vagy épp visítva fut, mint egy elmebeteg őrült, de persze mindhiába teszi, hisz ezerszer gyorsabb vagy nála, így könnyűszerrel előtte teremsz, és egy ördögi vigyorral változik el az arcod, így mélyesztve bele a fogaidat a nyaka vékony kis bőrébe, amely egyszerre puhán selymes, és édesen mézes. Ha csak nem éppen szórakozni szeretnél vele, mert akkor játszhatsz vele futkározósat, miközben te mindig is gyorsabb leszel, mint ő maga a szánalmas kis emberi futásával. Vérének íze szinte felperzseli a bőrödet, a bensődet, és oly egyedien elkalandozol eme gyönyör alatt, hogy észre sem veszed már a külvilágot. Egyre többet, és többet veszel magadhoz, ahogy a parányi emberi szervezet kezdi feladni. Egyre lassabban veszi az adott személy immár a levegőt, szívverése ugyancsak jelentős mértékben lejjebb megy, s még akkor meg sem említettem, hogy már majdnem összecsuklik a karjaid közt. Eleinte tán még harcol ellened, hisz élni szeretne a maga kis életében, melyről jól tudja, hogy esendő. Rugdos, vergődik, és ütöget, de te csak azért is erősebben tartod, és a sikolya sem hat meg, amely fájdalmasan hal el az éjszaka zálogába. Érzed, ahogy gyengül, szinte már-már feladja a teste miután annyi vért vesztett, s ekkor hirtelen leállsz. A szemeibe tekintesz, amelyek szinte könyörögnek, s kérlelnek, hogy ne tedd ezt vele. Ne kínozd, ne öld meg, csupán hagyd életben, de nem érzel sem bűntudatot, sem fájdalmat, sem szánalmat, sem együttérzést. Mély sóhajjal közlöd vele, hogy nem érdekel téged a léte, hogy nem érdekel téged az, hogy mi történik a nyamvadt kis életével. Az égre szökken a tekintetted, majdan tovább folytatod, és az utolsó csepp vért is kiszívod belőle, amely még életben tarthatná, ha ugyan egy csepp vér lenne a megváltása záloga, de sajnos késő.. benne ez tudatosul. Elmond egy halk imát, majdan láthatod, ahogy kihull az a gyönyörű fény a szemeiből, amely ez eddig éltette. Vége! Meghalt, összeroskad, és elhanyatlik a karjaidban, ahogy te egyszerűen a földre engeded. Nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy ez nem elég, hogy még.. még akarod ezt. S így hát újra megteszed, aztán ismét, és ismét, és még jobban, s még többször.. s ez vagy az őrületed lesz, vagy egyfajta hatalmi eszközöd, amely csupán csak rajtad áll. Elnyel az éjszaka, s a vér borít be, eltűnik a fekete lepelbe a hulla, s a vér mossa el a még szárazon maradt földet.."
Gondolataim azon időszakaszt idézik elő számomra, amikor még vámpír voltam, és minden sokkalta könnyebb volt. Megtehettem akármit, akárkivel, s mindennek nem voltak következményei. Nem kérték számon rajtam, hogy kit ölök meg, hogy mit csinálok, avagy mi lesz a következő lépésem. Nem kellett anyám csicskáját játszanom, hisz szabad voltam. A gondok, és a család is messze utakon haladt valahol, de mindez persze csekélytelen jelentőséggel bírt, hisz lényem valahol mélyen tudta a sérelmeket, melyek mostanra felerősödtek bennem mindinkább. Mély levegőt veszek, és ezáltal tisztítom az elmém, ahogy ütemes léptekkel haladok egy bizonyos szanatórium felé. Igazság szerint egyetlen tárgy érdekel innen, és utána végeztem is a dolgommal. Tekintettem az eget fürkészi olykor-olykor, amelyet a fekete palást leple burkol be, és ahol megannyi csillag, ugyanakkor a Hold maga is megtalálható. Ezek nyújtanak némi fényforrást, de igen hanyag módon, így nem igen válik világosabbá a környék. Figyelembe se véve megyek a magam kijelölt útszakaszán tovább az éjszaka közepén. Az idő rohamosan elszáll felettem, s a testemnek szüksége lenne az alvásra is, de én még sem adom meg neki eme luxust, csak megyek egyre közelebb a helyszínhez, ahol már minden bizonnyal vár engem az a bizonyos kellék. Elengedhetetlen a varázslathoz, s épp ezért vagyok hajlandó eljönni érte eme tájt, mert más különben már rég aludnék az édes puha ágyban a párnák közt, de ugye ezt nem lehet, ha a szükség beszél. Számomra pedig előrébb valóak a terveim, mint bármely egyéb létszükséglet. Magam sem értem, hogy miért mindig az extrém, és őrült helyeket vállalom be, főleg az este árnyalatába, amikor is inkább a meghúzódás az okosabb döntés. Viszont én dacolok mindezzel, s a veszélyes helyek társaságát keresem. Egyszerűen mondva ostoba vagyok, de ugyanakkor valahol igencsak bátor is. A kihívások nyújtanak igazán izgalmat ezen életben, s egyúttal talán ha így haladok, akkor ez is lesz a vesztem. Ki tudja, nem? De addig is élnék az alkalmakkal! Egy félóra múlva könnyedén belépek az épületbe egy mosollyal az arcomon, és épp elindulok az adott helyiség felé, amikor is a "hullaház" feliratú ajtó előtt elmenve csörömpölés, azaz hangos ricsaj hívja fel magára a figyelmet. Mintha valami, azaz valamik padlót fogtak volna.. nos úgy tűnik nem vagyok egyedül, és veszélyt jelent rám ezen tényező, szóval még mielőtt a személy utánam jöhetne bármi nevű célzattal is az ajtóhoz lépek, majd könnyed szerrel feltárva azt érdekes pillantással illetem a... a dolgot. Menten frászt kapok! Egy nő, aki épp a boncasztal előtt áll, és egy irtóra irritáló hulla.. azaz förtelmesen szétszedett test hever az asztalfelületen, ahogy jobban szemügyre veszem mindezt finoman beljebb lépek. Ez most komoly? A kezén kesztyűket visel, de ő maga nem tűnik profi szintű bérgyilkosnak.. legalábbis, mert az összes eszköz a földön hever. Bezárom magam mögött az ajtót, majd mint aki illedelmes összeszedem a padlóról a rengeteg boncoláshoz használt eszközt. -Remélem nem én vagyok a következő páciensed.-Mondom egy félmosoly keretén belül felpillantva rá, ahogy próbálom elhülyéskedni a dolgot igazából, hisz nem akarok meghalni. Eme tény kissé elborzaszt, sőt úgy érzem elájulok, ha csak belegondolok, hogy ezzel a lépésemmel az életemet is kockáztathatom voltaképpen. Végül felállva leteszem az utolsó eszközt is az asztalra.-Igazán gyönyörű nő vagy, kedves, de... de nem értem, hogy lehetsz boncnok? Egyáltalán hogyan adhattad erre a fejed, ez egy őrült szakkör őrülteknek, de mond ugye nem vagy őrült?-Vágok be valami hülye pofát hirtelen.-Te vagy a CSI-ból a.. a.. sorozatgyilkos, igaz? Jaj, ne, most végem..-Eljátszom, hogy mennyire megrémülök, és ezzel egyúttal hátrálni kezdek, s miután látom, hogy komolyan veszi némileg elröhögöm magam. Ezt nem hagyhattam ki! Ha ő őrült, akkor én pszichiátria eset alany vagyok, ezt komolyan mondom!
Egy újabb este, újabb esély arra, hogy megint bajba keverjem magamat, vagy épp valaki mást. Kockára tegyem a saját testi épségem és az életemet, illetve megint csak valaki másét. Valami hihetetlen, hogy míg mások az íráshoz, a hangszerekhez vagy a festéshez értenek, én mestere vagyok annak, hogyan is kell bajba keveredni vagy éppen bajt generálni magam körül. Ma este a választásom egy igen különleges helyre esett, ahol kalandozhatok. Talán nem is a különleges a legszebb szó erre. Sokkal inkább a bizarr. Vagy ti milyen választásnak neveznétek a hullaházat? Csak egy őrült menne el oda az este közepén, ami vicces, mert én éppenséggel oda tartok. Akkor most én is őrültnek számítok? Oké, mondjuk világ életemben semmi közöm sem volt a „normálishoz”, de ennyire elvetemült sem voltam még soha. De hát… mindennek eljön egyszer a maga ideje. Úgy néz ki, hogy a hullaház meglátogatásának ideje nálam most érkezett el. Mindig is érdekelt, hogyan tárolják a halottakat, illetve, hogy hogyan néz ki a hely. Filmekben már sokszor láttam, hála a Miami, New York-i és még a franc tudja milyen helyszínelőknek, de élőben még soha. A szanatórium sötét volt, nem hallottam kiszűrődni belőle túl sok zajt. Egyedül a portán ücsörgő éjjeli őr horkolását hallottam már jóval az ajtó előttről. Elég mélyen aludhatott, mivel feltűnés nélkül sikerült elosonnom mellette, aztán végig futottam az épületen, míg nem megtaláltam az általam keresett célt. A nagy és szürke ajtón ott virított rajta a szép betűkkel írt „Hullaház” felirat. Jókedvű, győztes vigyorral nyomtam le az ajtó kilincsét és nyitottam be a terembe, ahol amint becsukódott a hátam mögött az ajtó, meg is éreztem a lehűlt levegőt. Megborzongtam. Fura volt itt álldogálni, na és szokatlanul csendes. Mondhatni HULLA csend volt itt. Meg persze szokatlanul nagy tisztaság. Nem tudom, szerintem még egy kórház sem ennyire tiszta és higiénikus, mint ez a terem. Lassan körbesétáltam, végigsimítottam a boncasztalon, kézbe vettem néhány eléggé furán kinéző eszközt és azt próbáltam megfejteni, hogy vajon melyik, mire lehet jó. Amit a kezembe vettem úgy nézett ki, mint valami fagyi adagoló, de mivel itt nem igen árultak fagyit, képzelem milyen „szemesnek” állt itt a világ. Váó, egy újabb hulla jó poén tőlem! Még egy! Ma este csak úgy sziporkázom. De még mindig jobb, mintha halál komolyan vennék mindent. Kíváncsi vagyok mi lesz velem később, tuti hullafáradt leszek, mire hazakerülök. Hulla jó a humorom, mi? Ne, inkább erre ne válaszoljatok. Olyan messze hajítottam magamtól azt a „szemkikapó” valamit - aminek egy másik változatával az átlagemberek fagyit adagolnak -, amennyire csak tudtam. Az sem érdekelt, hogy az a fémes kis becsapódás majdhogynem visszhangot vert idebent a teremben. S ha ezt én itt ilyen hangosnak és erősnek hallottam, lehetséges, hogy más is meghallotta volna? Hallgatóztam, füleltem, igyekeztem kiszűrni minden hangot, de semmi jelét nem érzékeltem annak, hogy bárki is felfigyelt volna erre. Mázli. Mert nem igazán tudnám megmagyarázni mit is keresek itt pontosan. Vagy is de. Mondhatnám például, hogy egy barátomat. Biztos elhinnék… Elléptem a boncasztaltól és végre azzal kezdtem el foglalkozni, ami igazán érdekelt. A hullákkal. A falhoz léptem, amelyen kinyitható „tárolók” sokasága rejtett magában egy-egy testet. Kíváncsian nyitottam ki az első rekeszt, amelyből hideg levegő csapott egyből az arcomba. Bátran előre nyúltam, megragadtam az asztalt és kihúztam. Óvatosan megemeltem a leplet, mellyel a testet takarták, s lám, a szemem elé tárult egy idősebb férfi – nagyjából negyven év körüli – holtteste. A filmekben is elég megrázó látványt nyújt egy-egy hulla, hát még így élőben. A bőre fehér volt, nem volt benne szín, főleg nem élet. Kíváncsi voltam mi történhetett vele, főleg a nyakán és a mellkasán lévő zúzódások és szúrt sebek miatt. A kezembe vettem a kartonját és böngészni kezdtem. Fél pillanat múlva, már tudtam, hogy megtámadták. Egyszerű rablásnak indult a dolog, de kicsit eldurvult. Nyugodj békében, cimbi. Leraktam a kezemből a kartont és egy hirtelen gondolattól vezérelve visszatoltam a férfit a helyére, hol tovább aludhatta álmait. Aztán találomra kinyitottam egy másik reteszt is, ahonnan egy nő, megcsonkolt testét halásztam elő. Na, ez kezd érdekes lenni. A boncasztalhoz léptem, s mivel hála az égnek az asztal gurítható lábakon állt, könnyű szerrel a tárolóhoz húztam addig, míg kipakoltam rá a nő maradványait, majd visszatoltam azt középre, a sok kütyü és izé-bizé mellé. Ó igen, ez az a pillanat, mikor Summer néni orvososat fog játszani… Turkáltam egy kicsit a sok fém tál között, mire megtaláltam a gumikesztyűket, hogy ne szabad kézzel nyúlkáljak a halotthoz. Az lássuk be, eléggé gusztustalan és morbid lenne. Megfogtam a kesztyűt és húzni kezdtem, éreztem, hogy valami ránehezedik, és nem engedi, szóval egyszerűen csak megrántottam, gondolva arra, hogyha elég gyors vagyok, akkor nem verek le semmit és a kesztyű is kiszabadul a fogságából. Csakhogy, nem is én lennék, ha ez tökéletesen sült volna el. Naná, hogy az összes létező tál, amiben a spéci eszközök voltak leborultak az asztalkáról és hangos – nagy hangos, fémes csörömpölés közepette a földre estek. Minden zörrenésnél összerezzentem, még a szemeimet is becsuktam, hátha ettől nem tűnik marha cikinek az egész helyzet. S ha az előbbi csörömpölést nem is, ezt a hangzavart már biztos meghallotta valaki. Ettől talán még a holtak is felébredtek az álmukból... Szép volt Summer! Sikerült ezt is megcsinálnod! Már megint…
Kezdőlap
Tárgy: Re: Hullaház 
•• zene •• 1397 ••
४ music: 
▼ words: 708 ▼
