Mintha egy pillanatra heves érzelmeim felett elveszteném az irányítást. Különös érzés ural el a lány közelében, gondoskodni akarok róla. Hiszen a saját fiam körülbelül vele egy idős volt amikor... Nem vagyok képes még a gondolatát sem elviselni a ténynek. Nem vagyok képes elfogadni, hogy ugyanazt kellett átélnem a feleségemmel, amit apámnak, és nem vagyok képes elfogadni, hogy az az aranyos, és kedves kisfiú gyűlölt engem. Oly módon, ahogy még én se voltam képes gyűlölni senkit. Lesüllyedtem. Éreztem, ahogy a fekete mágia megadja azt, amire vágyom. Felejtés. Akkor arra volt szükségem, később már az erőt akartam. Minél többet, és minél gyorsabban. Fájt a tudat, de végül valami meghalt bennem. Akkoriban minden egyes áldozatom leszakított egy darabot a lelkemből, és elvesztem. Fogalmam sincs, mi ébresztette fel a lelkem maradékát, miért érzek ismét, de ez történik, és fáj, hogy az egyik részem oly erősen menekülne vissza a fekete mágia által teremtett hazug gondtalanságba, hogy ellenállni sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. Szükségem van arra, hogy lekössem valamivel magam, szükségem van arra, hogy ne a saját nyomorommal foglalkozzak. Az a férfi eltűnik a szemem elől újra, és újra, mintha egy szellemet üldöznék, de valahol örülök, hogy Zoe-ba botlottam, mert úgy érzem, hogy a harag idővel fölém kerekedne. Természetesen segítek. Ne aggódj emiatt. A szavam adom - pillantok rá komolyan. A szemeit nézem, és tudom, hogy komolyan gondolja. Segíteni akarok. Bár nem ismerem őt, nem tudom a múltját, és ő sem az enyémet, mégis úgy érzem, ezzel egy kicsit közelebb kerülök a célomhoz. Nem akarom többé ezt érezni, ahogy a szívemet szorongatja ez az érzés, az a rengeteg áldozat, árván hagyott gyerek, vagy gyermek nélkül maradt szülő arca kísért éjjelente. Támadja a lelkem, és nem tudom, miért érzek újra. Miért változott meg minden. Talán az a nő a rajzon? Talán ez a férfi tudja az igazat, talán segíthet. Hinnem kell ebben, hiszen olykor minden olyan homályos, soha ki nem tisztuló. - Nem öllek meg - engedek meg magamnak egy keserédes mosolyt. Julie jut eszembe, aki pont ezt kérte, ha elszalad vele a ló, ha nem bírja tovább, vessek véget az életének. Nem akarom ezt tenni, se Zoe-val, se Julie-val. Nem tehetem, mert akkor elveszek, akkor elindulok lefelé, és akkor egyiküknek se tudok segíteni, és nem hagyhatom őket el. Ezért végighallgatom őt. Felelevenedik előttem a kép, ahogy ő folyton tanul, olvas, és nem akar mást, mint tartozni valahová. Nem átlagon felüli lenni, hanem átlagos. Magam előtt látom őt, ahogy elviseli a bántásokat, és a csúfolódásokat. A mai fiatalok nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Főleg a gazdagabbak. Ha nem olyan vagy, amilyennek ők akarják, soha nem fogsz közéjük tartozni. Régen ezekkel nem kellett foglalkoznom, hiszen egy igen zárt boszorkányközösségben nőttem fel, ahol segítettük egymást. Szerettük a másikat, és közvetlen kapcsolatban voltunk egymással, és a természettel. Az az állapot volt a legjobb, a legbékésebb, mintha egy földi paradicsom lenne. Elszigetelten éltünk, sokan voltunk, és mindig segítettük a másikat. Az az állapot mára már elérhetetlen számomra, mert kiszakadtam ebből az egészből. A makacs fejem után menve, nem hallgattam se apámra, se másra, akik óvva intettek a világtól. Talán soha nem kellett volna megismernem az egykori feleségemet. Akkor még mindig ott lennék, a közeli család lányát akarták nekem. Őt kellett volna elvennem, mert egy csodálatos teremtés, aki azóta már mással él. Talán akkor, mellette nem jutok ilyen messzire a gyökereimtől, és nem kell ismét visszatalálnom hozzájuk. - Semmi baj. Megértem - valamiért úgy érzem, muszáj magamhoz húznom őt, hogy megnyugtassam. El kell terelnem a figyelmét. - Tudod mit? Mesélek én is valamit - engedem el, és adok át neki egy papírzsepit, amit nehezen halászok elő. - Egész régen, fiatal koromban egy boszorkányközösségben éltem. Mindenki segített mindenkinek, és soha nem engedtük, hogy egyikünk is elkallódjon. Én mégis elkövettem egy hibát, és elhagytam ezt a közeget, holott soha nem kellett volna ezt tennem - nem akarom kiadni magam. A múltamról beszélni olyan nekem, mintha önnön magamba döfnék tőrt ezáltal. - De önfejű voltam, és makacs. Eldobtam valamit, elvágtam magam a gyökereimtől, és olyan dolgok történtek velem, amik miatt rossz ember lett belőlem. Az egyik legrosszabb - sóhajtok fel, miközben arcomon keserűség tűnik fel. Lehet, hogy fiatal, de az arcomról leolvashatja azt, amit éppen érzek. Hogy a szavaim nem hazugok, őszinték, és emiatt én sokkal rosszabb vagyok, mint az látszik. - Az én kezeimhez is tapad vér, nem vagyok szent, nem voltam az, de most más minden - sóhajtok fel, majd a kukába dobom az összegyűrt üres poharat. - Most már ismét képes vagyok másokon segíteni, akik olyanok, mint te - felé fordulok ismét. - Nem csak te érzel bűntudatot, de idővel majd elhalványul - mosolyodom el, de ezzel magamat is biztatom, de eddig egyre erősebb. Szinte felemészt, ha egyedül vagyok. Mintha nem maradt volna más, csak ez. Mintha egész hátralévő életemet így kellene leélnem majd.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Fõtér Kedd Aug. 25, 2015 11:41 pm
Demetrius & Zoe
Take these broken wings and learn to fly
Egy neveletlen kölyök vagyok, aki soha nem találta meg a helyét a világban. Egyedül volt mindvégig, még akkor is, ha úgy érezte, hogy az emberek támogatják őt. Voltaképp, nem igazán éreztem ezt, de még is éreztem azt, hogy az anyám mellettem van. Mostanra már ő sincs, hiszen már lepattant a fenekemről a tojáshéj, ideje volt már kirepülnöm a fészekből; egyedül maradtam eme világban. Van egy saját kis albérletem, amit aligha tudok fizetni, elvégre még nem igazán találtam munkát. Lehet azért, mert eddig nem kerestem. De ennek is meg van a maga oka, ne gondolja senki se azt, hogy egy hanyag liba vagyok, akit nem érdekel semmi sem. De, nagyon is érdekel a jövőm. Csak egy olyasfajta erő birtoklója vagyok, aki abszolút nem tudja ezt kontrollálni. Hiába minden álmom, hogy egyszer egy állatkertbe gondozó legyek, de mi lesz akkor, ha mondjuk a fókának hirtelen nem lesz feje? Vagy valami mást csinálok az ottani emberekkel, és állatokkal? Nem, egyáltalán nem nekem való ez a világ. Nincs senki sem, aki segíthetne. Nem szeretném, ha az anyám velem kínlódjon, így is van elég baja. Voltaképp felnőtt nő vagyok, aki eléggé kislányos, de még is, küzdök azért, hogy megfeleljek ennek a sötét, gúnyt űző világnak. Demetri kérdésére óvatosan felfigyelek, elvégre még is csak igaza van. Lehet, hogy ez így túl hirtelen kérdésnek tűnik számomra, de még is jogosan teszi fel ezt a kérdést. Ki vagyok én? Kik a családom? Egy ismeretlen embert nyilván nem taníthat, jogos a kérdése. - Hát nem is tudom... – kezdek bele óvatosan, miközben egy pirosló lepel omlik arcomra. – Igazából ez eléggé bonyolult, de persze, mesélek, elvégre nincs semmilyen titkolnivalóm. Illetve, de, van, de azt is el fogom mondani. Szeretném, ha megbízna bennem, és szeretném, ha tudná, hogy én nem vagyok gonosz, kegyetlen. – Kapom tenyeremet a mellkasomhoz, miközben csillogó tekintettel illetem meg őt. Aggódom, hogy nem fog bennem bízni. Szeretném, ha segítene, hiszen szükségem van rá. – Szükségem van önre. Szerintem ez ön is látja. – Óvatosan leveszem róla a tekintetem, ahogyan ezzel végül hangom egyre halkabbá válik. Nem szeretnék semmilyen hülyeséget sem mondani neki, és azt is szeretném neki elmondani, hogy huszonötszörös gyilkos vagyok. Ha segíteni akar, ezt is tudnia kell. - Tiszta lapot szeretnék. Remélem megérti mindazt, amit elmesélek most, és bízom benne, hogy ezek után nem fog megölni. Holott megérdemelném. – Magyarázom, miközben a magam előtti teret vizsgálom. Idegesen megmarkolom a pad egyik szélét, és egy fájdalmas nyelés hagyja el a torkom. - Tizenkilenc éves vagyok, és természetesen itt születtem, ebben a városban. Van egy testvérem, de az szerintem mellékes. – teszem hozzá hanyagul, elvégre számomra ő nem tartozik hozzám. Nem szeretnék ügyet vetni rá, hiszen ő nem szükséges ahhoz, hogy normális életet tudhassak magamnak. – Az Édesanyám neve Abigail Charnell. Nagyon kedves nő, egy igazi anya. Mindig is a tiszteletre nevelt, és törekedett arra, hogy jó legyek. Voltaképp, az emberek világában az is vagyok. Kitűnő tanuló. Szerettem tanulni. Éjjel-nappal könyv volt a kezemben. - hagyja el egy gyengéd mosoly ajkaim, miközben magam előtt látom eme jelenetet. Édesanyám szólt már rám éjjel közepén, hogy tegyem le a könyvet, és tanuljak. Hm, azok a boldog szép napok. – A fizika, és a matematika volt a kedvencem. – Tettem hozzá még mindig elvarázsolva a gondolattól. – Ugyanakkor a történelem is ezek közé tartozott. – már majdnem kihagytam a legfontosabbat. – És hát, teltek az évek. Egyre veszélyesebb lettem, ezért Miamiba kellett mennem egy kis időre, mármint, iskolába...- teszem hozzá akadozottan, hiszen ideköt mindaz, amit műveltem. Huszonötszörös gyilkos... el sem merem mondani mindezt neki. Lehet, hogy talán ezzel elérem azt, hogy megöljön. Nem tudom. Félek. - Természetesen itt is a mindenem volt a tanulás. Szerettem volna lekötni magamat, nem azzal foglalkozni, hogy mi vagyok. Hozzáteszem, vér tiszta boszorkány vonalból származom. Nem volt semmilyen ember, vagy más lény a családomban, csak boszorkány. Szerintem ez is közrejátszhat abban, hogy ennyire intenzív az erőm. Nem tudom. – rázom meg a fejemet. Nem értek semmit, csak mondom a magamét. - Ez egy eléggé elit iskola volt, azt gondoltuk, hogy itt nem lesz semmi baj, normális diákok vannak itt...- Csuklik meg a hangom, és egy mély levegőt veszek. – Sokáig bántottak, mint lelkileg, és fizikailag. Még most is van néhány heg rajtam... – jegyzem meg, habár egy idegen férfinak nem akarom mindezeket megmutatni. – És nem sokáig bírtam. Huszonöten voltak. – Tör ki belőlem, majdan elkap a sírás hulláma. Két tenyerembe temetem az arcom, ahogyan összekuporodom. Nem tudom elmondani, nem megy...
A lány leköti a teljes figyelmem, és örülök, hogy nem futott el egyből, ahogy hozzászóltam, ahogy megakadályoztam a gyilkossági kísérletét. Ezt tettem, mert ez a helyes, nem hagyhattam, hogy egy lélek halála száradjon a lelkén azért, mert felbosszantotta őt. Igen, elismerem, hogy nem volt szép dolog kiverni a telefont a kezéből, de nem megoldás az ölés. Én tudom ezt nagyon jól. - Az emberek gonoszak, kicsinyesek és alantasak, de nem kell nekünk is olyanná válnunk - elszeparálom magunkat, mindig is ezt tettem. Mindig találok valamit az emberekben, amiért ők csak egyszerűen emberek. Semmi többek. Soha nem is lesznek. Élik a mindennapjaikat, szenvednek, és sajnáltatják magukat, ahelyett, hogy észrevennék az apró értékeket. Ahelyett, hogy kiélveznék a rövid életüket, folyton rohannak, és mire észrevennék a szépségét az életnek, túl öreggé válnak. Elesetté, beteggé és akkor már késő változniuk. - Most már van - fogom meg a karját biztatón, mikor azt mondja, nincs senkije, akihez fordulhatna. Olyan egyértelműnek hat, hogy segítenem kell rajta. Nem kényszerből, nem azért, mert muszáj, hanem ezt akarom tenni. Ha rajta is segítek, akkor meg fog békélni, és élhet úgy, mint a többi ember. Éhet úgy, mint azok, akik bántották őt. A könnyeivel nem tudok mit kezdeni, és a kezét is elengedem, ne érezze kínosnak a helyzetet. Megfog a kijelentés, hogy nincs senkije, de vajon tényleg? Családja sincs, szülei, vagy barátja, aki gondját viseli? De egyelőre nem akarom ilyen kérdésekkel bombázni. - Köszönöm, egészen megszoktam az évtizedek folyamán - mosolyodom el, ahogy a nevemet dicséri. Elég különös név, nem sokan viselik, és régen se volt így. Apám ritka nevet választott nekem, mert mindig is azt mondta, különleges vagyok. Nem érzem magam annak, de ő tudja. Vagyis tudta. Mára megromlott a viszonyunk, és addig nem is javul meg, ameddig magammal nem vagyok rendben. - Zoe, örülök, hogy megismertelek - ízlelgetem a nevét. Kellemes hangzású, és illik rá. A tekintetét kutatom, mintha kiolvasnék bármit is a könnyes íriszből, mely rám néz, engem figyel. Mosolya meglep, ahogy öröme is, úgy látszik senki nem volt még ilyen vele, senki nem akart neki segíteni. - Halálosan komolyan - válik komollyá arcom, ahogy visszakérdez, de mosolyát látva ismét felfelé görbül ajkam. Közben még egyet kortyolok a kávémból, nyugodtan ízlelgetem, ahogy az embereket figyelem, ahogy az anyát és a lányát figyelem. Sosem szerettem, ha valaki így bánik a gyerekével, soha nem voltam képes elviselni, hiszen az a kicsi lény nem tehet semmiről. Ő nem tehet arról, hogy lekésik a buszt, vagy a legrosszabbkor lesz éhes. Ő csak egy kisgyerek. Szeretetet és törődést igényel, melyet én oly rövid ideig adhattam meg a fiamnak. Oly rövid ideig mondhattam magaménak a szeretetét, oly rövid ideig birtokolhattam az ’apa’ jelzőt. Minden nap hiányzik, és bármit megadnék, ha lehetne lehetőségem ismét azzá válni. Egy apává, aki csak szereti a gyerekét, és mindent megad neki. - Amit kaptál, okkal kaptad. Nem azért, hogy elnyomd, vagy elfojtsd, hanem azért, hogy kezeld, és az uralmad alá hajtsd - felé fordulok, és figyelem a világos tincseit. A fiatal tekintetét, amelyben még ott él a kisgyerek. Felé fordulok, majd törökülésbe helyezkedek a padon. Nem vagyok egy merev fickó, mindig is igyekeztem szót érteni az emberekkel, kivéve a sötét korszakomban. Akkor nem én voltam a legbarátságosabb lény, de igyekszem elfelejteni, túltenni magam rajta, újra boldog lenni, de nehéz. Minden nap küzdök. - Ebben tudok segíteni neked. Hogy úgy élhess, ahogy bárki más, de nem vagy olyan, mint a többi ember. Soha nem leszel, mert különleges vagy - halkan beszélek, ügyet se vetve az emberekre, akik elsietnek mellettünk. - De hosszú út áll előtted, ha ezt akarod, nehéz, és olykor lehetetlennek tűnő, nem ringatlak tündérmesékkel - mert nem egyszerű uralni és használni az erőt, hogy egy-egy dühkitörés nyomán ne gyulladjon fel a ház. A bocsánatkérésére csak megrázom a fejem. Nem történt baj, és a félmosolyom is jelzi. - Egyedül élsz itt? - kérdezek most én, hogy többet megtudjak róla, hogy megismerhessek egy kicsit belőle, mielőtt elkezdenénk a tanulást. Nem vagyok szigorú, de vannak elvárásaim, ráadásul ismernem kell egy kicsit, ha tényleg tőlem akar tanulni majd.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Fõtér Hétf. Aug. 17, 2015 8:08 pm
Demetrius & Zoe
why am i never happy anymore?
Nem érdekel, hogy mit mond. Azt mond, amit csak akar, akár le is sújthat a földbe, nem érdekel. Tudom más véleménye nélkül is azt, hogy hibás vagyok. Az emberek kegyetlenek, és gonoszak. Engem pedig megfertőznek ezzel. Azt hiszem, hogy én félek az emberektől. Meg akarom magamat óvni tőlük, mert ők mind csak ártani akarnak. Ők maguk a szörnyek, nem pedig mi természetfelettiek! A könnyek továbbra is potyognak szemeimből. Öngyilkos módra rohannak le a földre, mint az őszi fákról az elfakult falevelek. Nem szeretek sírni, de nem tudom megállni könnyek nélkül. Alig éltem, de már úgy érzem, ez az élet engem összeroppant. Nem tudok segítségért epedezni, vagy futni, csupán csak én magam vagyok egyedül, a magam igazával. - Bosszúból tettem, igen. Egyszerűen fáj az, amit az emberek művelnek! – zokogva mutatok körbe körülöttem, majd a karom visszaesik magam mellé erőtlenül. Nem bírom elviselni a fájdalmat, azt, hogy senkim sincs. Én nem kérem azt az emberektől, hogy körbeugráljanak, szeressenek, hanem csak annyit, hogy ne bántsanak. Miért nem lehet ezt megtenni? Túl sokat kérek? Hová tévedt ez a világ?! - Tudja, minden olyan nehéz. – Két tenyerembe temetem könnyes arcom, s csak úgy összekuporodom ott a pad szélén. – Nem tudom, hogy kihez rohanhatnék. Nincs senkim sem ebben az átkozott világban. – Magyarázom, miközben felpillantok az ismeretlen férfira, s ekkor újabb krokodilkönnycsepp szalad végig arcomon. Majdan letörlöm. Meglepődöm hirtelen, amikor felajánlja, hogy odaadja az övét, ami otthon van neki. Ez a mondata hirtelen arcon csapott. De nem azért, hanem mert én, aki eléggé gorombán bánt vele, ő egész nyugodtan lezavarta ezt az egészet, és még fel is ajánlja a telefonját.
De nem, én ezt nem fogadhatom el, hiszen engem nem is ismer. Nem akarok neki csalódást okozni. Nem tudom, hogy mi telik ki belőlem. Talán én is gonosz lennék? Végül is hagyom, hogy mellém üljön, amikor kicsit arrább húzódom, hogy mellém férjen. Az italát a kezében tartotta, és csak az ő arcát fürkésztem, hogy mennyire nyugodt. Ez teljesen lenyűgözött. Végül bemutatkozik, kéznyújtás keretében. Milyen szép, s régies neve van. Talán ő nem mai boszorkány? - Szép neve van. – állapítom meg mosolyogva, majdan kölcsönösen nyújtom a kezem. – Az én nevem Zoe Charnell. – Beszélek hozzá végül mostanra már sokkalta barátságos hangnemben. Végül továbbra is mellette ülök nyugodtan, közben két lábamat felhúzom magamhoz, karjaimmal átölelem őket, majdan úgy figyelgetem a tömeget. Olyan, mintha csak egy hangyaboly közepébe csöppentem volna. Tovább hallgatom őt csöndben, miközben még mindig magam elé bámészkodom. Váratlanul ért az, amit felajánlott. A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor felajánlotta, hogy segít nekem. Gyerekszívem mélyén most örömömben össze-vissza ugrálnék, de végül csak lerakom mindkét lábamat, majd felé fordulok teljes vigyorral. - Ezt komolyan mondja? – kérdezem tőle, teljesen kiburkolózva az örömtől. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna az örömtől, de még annyira képes vagyok, hogy moderáljam magam. Végül egyet bólintva fordulok vissza, lemosva magamról az örömöt, hiszen nem akarom, hogy azt gondolja, ennyire neveletlen vagyok. Komolynak kell lennem, félig teli pohárral. Végül azt figyelem, amit ő néz. Éppen egy fiatal anyuka fogja a gyermekének a kezét. Eléggé nyűgös a kislány, a mellette lévő nő pedig feszültnek tűnik. Mindketten őket nézzük, ahogyan a gyermekének akart venni egy ételt, de végül az is eléggé balul sült el. Van egy feltételezésem, hogy ezt Demetrius okozta, de nem hinném, hogy ártani akarna az embereknek. Ő nem olyan, nem nézném ki belőle, hogy bárkinek is kellemetlenséget okozna. - Nem tudom az erőmet kontrollálni. – kezdek végül bele. – Soha nem voltam azon, hogy tanuljak, vagy, hogy megtanuljam elnyomni ezt. Úgy akartam mindig is élni, mint a többi ember. Akik boldogan élnek, még akkor is, ha semmilyen hatalmuk sincs. Mindig is fájt, hogy el voltam nyomva világ életemben. Az anyám volt az, aki valamilyen formában törődött velem, de azon kívül nem mondhatnám, hogy bárki is ügyet vetett volna rám. Ön az első számomra, aki így leült velem beszélgetni. Tudja, sokkalta komfortosabban érzem magam, hogy így megnyugtatott. – Nézek a mondanivalóm végére ő rá, egész barátságosan. – Szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért. Én nem ilyen vagyok. Csak félek az idegentől. – Rebegem a szavaimat, miközben újra felhúzom két lábam, és átölelem azokat. S a tömeget nézem bambán, teljesen elnémulva.
Úgy tűnik, el kell halasztanom a férfi felkeresését, de nem is baj. Amúgy sem tudtam volna mit mondani, még a végén rám hívja a zárt osztály embereit. Természetesen ez is meglehet, hiszen nem ismerem. De most úgy érzem, segítenem ezen a lányon sokkal fontosabb, mint holmi emlékek, melyeket talán tényleg el sem vettek, és csak akartam, hogy létezzenek. Nem vártam barátságos fogadtatást, sőt támadásra számoltam, de egyelőre nem következett be, egyelőre csupán visszafelesel, ami igazából érthető. - Nekem pedig nagyon úgy tűnt. Bosszúból nem használhatjuk az erőnket, azért, mert kiverte a telefont a kezedből - pillantok az említett készülékre, és egyre világosabbá válik, hogy nem direkt teszi. Vagyis egy része igen, azt akarta, hogy a lány meghaljon, hogy elvérezzen mindenki szeme láttára az ő orra előtt. Úgy látom, nem kontrollálja teljes mértékben azt, amit kapott, mintha az ereje uralná el őt. Olykor elhatalmasodik rajtam is, és az, amit a lány tett, nem tiszta mágia. A rosszra előbb vevők vagyunk, a gonoszt előbb fogadjuk magunkba. Én tudom, mert átéltem. - Mégsem tudod irányítani egészen - jegyzem meg halkan, mikor kijelenti, hogy nem most fedezte fel a képességét. De akkor sem gyakorolt, nincs, aki segítsen neki, így elvész. Az ereje az, ami különlegessé teszi, átokká válik, úgy érezheti majd egy nap, hogy átkozott, hogy soha nem szabadulhat, hogy csak akkor lehet szabad, ha meghal. De nem csak ez a megoldás van, ha valaki segít neki, akkor uralni tudja, kordában tartani, és használni, ahogy kell. Nem rosszra, jóra, segítésre, olyan dolgokra, amit átlagos emberként nem tudna megtenni. - Nézd, nem kell gazdagnak lenned, hogy tudd, vannak dolgok, amik helyrehozhatók - jelentem ki, miközben egy pillanatra elkalandozom. Nem a telefonra gondolok, hiszen azt nem tudnám helyrehozni, vagyis soha nem próbáltam, hogy az erőnk képes-e megjavítani dolgokat. Talán a betört kijelző javítható. Minden bizonnyal, de a belső károk. Azt sem tudom, mi hová illik. - Persze sajnos a telefon nem ilyen, de ha akarod, adok neked egyet, otthon van egy, amit nem tudom, hogy kell használni. Nem értek én ezekhez a mai kütyükhöz - ülök le mellé végül. Próbálok kedves lenni hozzá, ha már az előbb úgy leteremtettem. Nem lett volna muszáj közbelépnem, hagyhattam volna, hogy megölje a lányt, de abból semmi jó nem lett volna. Legalábbis neki. Ahogy nekem sem, hiszen ha tudok segíteni, és mégsem teszem, az olyan, mintha én öltem volna meg. És ha nem muszáj, nem ölök embereket. - Demetrius. A nevem Demetrius Ballard - nyújtom felé a kezem, hogy bemutatkozzam, mert azt hiszem, nem fogom hagyni, hogy ez a lány elkallódjon. A nevem régimódi, és hiába az új, mai divatnak megfelelő öltözet, a nevemet mindig megtartom. Hogy emlékeztessen a világra, melyben még sokkal jobb volt élni. - Szívesen segítek neked az erőd használatában. Megtaníthatlak arra, hogyan használd jóra, természetesen nem kötelező, csak egy ajánlat. Hogy ne legyél egyedül... - vonom meg a vállam, miközben két kezem közé fogom a poharam. A tömeget kémlelem, ahogy rohannak, mintha valami a nyomukban lenne. Sietve eszik az ételt, sietve isszák a kávét, miközben mindig késésben vannak. Az egyik anyuka csak úgy cibálja a gyermekét, aki nem képes tartani az iramot, én pedig megcsóválom a fejem, miközben egy hotdogos kocsi felé tartanak. A kisfiú végre kifújhatja magát, én pedig az anyát nézem. - Olykor elég csupán megleckéztetni őket - biccentek az anyuka és a kisfia felé -, ahelyett, hogy megölnéd azokat, akik beszólnak - az anyuka éppen a kechupot nyomná a hotdogjára, de mintha eldugult volna. A következő pillanatban viszont a világos ruháját elönti a vörös paradicsomos szósz, én pedig elmosolyodom. - Nem feltétlen kell végletekben gondolkodni - veszem el a tekintetem az ideges nőről, aki éppen az árust szidja, és pillantok a lányra, aki mellettem ül. Remélem sikerült a könny helyébe egy halvány mosolyt csalnom ezzel az apró kis tréfával, ami hirtelen pattant ki az elmémből. Tényleg szeretném, ha egy kicsit oldottabb lenne így ismeretlenül is. Ha már egy kicsit feldobtam a napját, akkor nyert ügyem van...
A lány vére csak folyik, és folyik. Szeméből, akárcsak a könnycsepp, mely végighalad arcán, az után az állán, és végül a vércsepp öngyilkos módra veti magát le a poros betonra. Olyan volt számomra ez a pillanat, mintha megállt volna az idő. Csendben néztem, ahogyan a gonosz lány szép lassan elvérzik. Arcomon közömbösség ült, csak néztem, őt, miközben csak gondoltam a tényre, hogy elvérezzen. Hosszú, egyenes tincseimet fújdogálta a szél, át arcomon, s lassan pislogtam közben. Ámde valami mást is éreztem a lányon, valami másabb rosszullétet, amit nem én okoztam. Elfordítom a tekintetemet lassan, és már csak arra leszek figyelmes, hogy egy ismeretlen férfi elkapja a lányt, aki különben a földre rogyott volna. Én csak továbbra is ott ültem a helyemen, még mindig próbálkozva azzal, hogy a lány elvérezzen, és meghaljon. De olyan érzés lepett el, mintha túl gyenge volnék. Amit okoztam neki, hirtelen elillant, és bármennyire is próbálkoztam újra a varázslattal, de nem akart újra működni. Nem kellett kevés idő ahhoz, hogy rájöjjek, miért nem sikerült. De végül felébredek magamból, majd zavarodottan megrázom a fejemet. A lányt rémülten nézem, mintha csak én magamtól félnék. Én nem akartam ennyire bántani. Nem akarok ölni. én jó vagyok! Csak a világ tesz ezzé... A férfit figyelemmel nézem, midőn a lányt mindennel ellátja, hogy talpra tudjon állni. Istenem, hát nem megható a jelenet? Két karomat ölemben lepihentetem, majd a teljesen megrémült lány után nézek, aki fejvesztve menekült el. Mindjárt utána megyek, de akkor azt nem fogja túlélni. Végül azután a férfira szegezem tekintetem, aki látszólag nem éppen a gyerekkorát éli, hozzám képest egész idős, az apám lehetne. Szemeimet forgatom, amikor közli velem a tényeket, hogy ennek hatására mik történhettek volna. Nem érdekel senkinek sem a véleménye, megvagyok én egyedül is, és én is pontosan jól tudom, hogy mit tesznek velem az ember, ha rájönnek, hogy én nem egy átlagos ember vagyok. Ha én magamon nem tudok segíteni, akkor ezt más hogy tehetné? Kezelhetetlen vagyok, ha tehetném, legszívesebben végeznék magammal. Ámde, félek a haláltól. Nem tudom, hogy mi van odaát. Semlegesek vagyunk tán, vagy szellemként kórészolunk tovább? Én nem bírom a magányt, még akkor is, ha most is abban élek. Nincs senkim. Se Istenem, se Hazám. A magány az, ami ezzé tesz, és az emberek konoksága mérgez meg engem. Ez vagyok én, egy gonosz, aki azt hiszi magáról, hogy jó. De én tudom, hogy jó vagyok. Mi rosszat tettem? Mert megvédtem magam? Ez miért rossz? - Elhiheti, hogy nem szórakozásból tettem. Látja azt ott? – mutatok az összetört telefonomra, ami magam előtt volt lent a földön. – Mindössze csak annyit akartam ebben a rohadt napban, hogy egyek valamit. Végül aztán elővettem a telefonom, kényelmesen hátradőltem a padon, ahogyan lefeküdtem, erre meg nem kiüti a telefont a kezemből?! – Teljesen fel vagyok háborodva, és eléggé hadarva mesélek el mindent a férfinak. Nem is értem, miért tartok beszámolót arról, hogy mi történt. Semmi köze sincs hozzá. Az emberek megérdemlik azt, amit kapnak. Ok nélkül nem fogok senkit sem bántani. Nem elég, hogy az erőmet sem tudom kontrollálni, de ezt egyese erőszeretettel feszegetik. Megérdemli mindenki a maga sorsát, azt, amit kap. - Ó, igen. Pontosan jól tudom, hogy mit tesznek a magunkfajtával. Nem kell ezt elmondani, nem most fedeztem fel azt, hogy mi vagyok. – Hangom eléggé támadó, elvégre nem tudom elviselni, ha valaki leszabályoz, főleg olyan ember, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda. Végül lassan felállok a helyemről, majd a telefonomhoz teszek pár lépést, ami teljesen összetört, a kijelző darabjai voltak szanaszét, mint az üvegszilánkok. - Csodás. – Rázom meg a fejemet, majd a keretét felveszem, ami még egyben maradt. – Nem mindegyik boszorkány gazdag. – Kezdek bele. - Szóval fogalmam sincs, miből veszek új telefont. – Rántom meg a vállamat, majd a pad melletti kukába kidobom az ép keretet, hogy legalább akkor már ne szennyezze a környezetet. Végül a padra leülök újra, s egy könnycsepp szalad ki arcomon. Teljesen össze vagyok törve, ezer darabra. Az élet olyan igazságtalan, és kegyetlen velem. Gúnyt űz belőlem.
Azóta se tudom kiverni őt a fejemből. Az, hogy Ő létezik, a rajzon szereplő nő nem csak a képzeletem szüleménye, ismét rávett, hogy keressem a férfit. Már tudom, hol kell keresnem, már kiismerem magam a városban. A francia negyedben rátalálhatok. gondolom. Mert bárkinek említettem a nevét, folyton azt mondták, „Ne akard megtalálni”, vagy „Jobb, ha tőle nem kérsz semmit”, esetleg a kedvencem; „Ha nem akarsz meghalni, vagy az elkötelezettje lenni, soha nem keresed fel őt”. Hát igen, ahogy sejtettem, nem fehér mágiát használ, hanem a legsötétebbik félét, azt, ami megijeszti a boszorkányok egy részét. De nem hiszem, hogy olyan félelmetes lenne, akkor már rég megtaláltam volna. Ha nem bujkálna. Biztos, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, és én nem félek. Engem nem ijeszt meg az a férfi, el kell érnem, amit akarok. Lehet, hogy nem segít egyből, de el fogom érni ezt, előbb, vagy utóbb. Végül éltem a mai világ adta lehetőségekkel - internet -, és kutatni kezdtem. Régen éveket vett el az embertől, ha meg akart találni valamit, vagy valakit, most pedig szembejön velem millió reklám, sőt valami furcsa fan oldalak, ahol vannak olyan bolondok, hogy valamelyik szár taknyos zsebkendőjére licitáljanak. Furcsa egy világ, megmondom őszintén, nem hiszem, hogy valaha megszokom, de nem is ezért vagyok itt. Hosszas keresés után végre találtam egy fickót, akinek ugyanaz a neve, mint amit apám adott meg. De ő egyetemi tanár. Létezhet, hogy igazgatóhelyettes, és mégis az egyik leghírhedtebb fekete boszorkány? Áhh, biztos valami tévedés, nem hiszem, hogy én így próbálnám rejtegetni, amim van, nem, esélytelen. De egy próbát megér. Munkám nincs, a saját vagyonomat költöm, amit az évek folyamán néha feketén szereztem. Nem is tudnék mit dolgozni ebben a fura világban, mi lennék? Építőmunkás? Vagy étteremvezető? Inkább kihagyom, a munka sosem volt az erősségem, mióta felnőttem. Amúgy is gyűlöltem a földeken azt, amit apám kért, hogy fenntartsuk a látszatát annak, hogy emberek vagyunk. Persze apám folyton megbűvölte a termőföldjeinket, így a mienk volt a legszebb és legzöldebb terület. Mikor másnak kiszáradt a búzája, vagy elrohadt a kukoricája, a mienknek semmi baja nem esett. Apám folyton azzal magyarázta, hogy biztos szerencsés csillagzat alatt született. Lényegtelen. Nagy levegőt veszek, és elindulnék a kávémmal a kezemben az egyetem felé, amit kiadott a kereső, de végül megtorpanok. Egy lányt látok egy padon, és egy másikat, aki lassan összegörnyed, akinek vér folyik a szeméből és az orrából. Ez nem természetes. A lány pedig - aki a padon ül -, nem tesz semmit. A másik a sokkos állapot felé közeledik, én pedig körülnézek a tömött főtéren. Senki nem figyel. Érdektelenek. Itt bárki meghalhatna a szemük láttára, átlépnék, és mennének tovább. Magam veszem kézbe az irányítást, és ellenvarázst alkalmazok, hogy a vérzés elálljon. Végül rosszullétet okozok neki, miközben egyre jobban közeledek feléjük, elaltatom az ismeretlen lány áldozatát, és még épp időben érek oda, hogy elkapjam a testét. Erre a tettemre felriad, zavartan néz rám. - Mi... mi történt? - kérdezi dadogva, én pedig zsebkendőt adok neki. - Elájultál, ha nem vagyok, bevered a fejed. Viszont jobb lenne, ha orvoshoz mennél - húzom el a számat, miközben felsegítem. Ő a vérző orrát törölgeti, majd hálálkodva szedi a lábait. Ezzel nem magyaráztam meg mindent, és koránt sem biztos, hogy elhitte ezt a sztorit. - Mit csinálsz? Nyilvánosan használod az erőd? - suttogom a lánynak és ismét magamhoz veszem a kávémat. Tekintetem szigorú, és kicsit talán mogorvának hatok, de ez tényleg nem a legjobb hely, hogy fitogtassa az erejét. Rendben van, hogy ebben a városban lassan az emberi viselkedés lesz a furcsa, de akkor sem használhatná nyilvánosan az erejét. - Azt akarod, hogy bezárjanak, és kísérletezzenek rajtad? Hogy élve felboncoljanak? Mi a garancia, hogy az a lány elhitte a mesét, hm? - kérdezem, de természetesen semmi jogom nem lenne így beszélni, de mégis egy fajtársamról van szó. Olyanról, aki mágiával megáldott. Olyan, akinek talán segítségre van szüksége. Én megadhatom ezt neki, és legalább teszek valami jót, valakivel. Legalább enyhül a listám, a sok rossz, melyet elkövettem. Bár azt hiszem, sosem tűnik el örökre...
Mindenhol rémet látok. Nem látom az emberekben a szépet, de én azt szeretném látni. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem is értem, miért mozdultam ki. Nem mehetek emberek közé, nem akarok újra gyilkos lenni. Nem tudok tükörbe nézni, néha félek, hogy összetörik. Amikor meglátom magam, undor kap el, hogy képes voltam ölni. Mi lesz később? Mi lesz, ha nem tudom magam még ennyire sem kontrollálni? Úgy érzem, a világ összeroppant engem. Megnyúz, és ez fáj. Azt akarom érezni, hogy én is ugyanolyan normális ember vagyok, mint a többiek. Akik csak szimpla emberek, akik ha dühösek, nem dől össze a fél ház, nem gyullad meg senki sem miattuk. Ők boldogan élnek, míg én meg nem halok. Nem bírom elviselni, hogy ez vagyok, egy szerencsétlen nyomorult természetfeletti. Én csak olyan akarok lenni, mint mások. Igyekeztem lenyugodni, csökkenteni a stresszt magamban, hogy ne tegyek több kárt senkiben és semmiben. Arra gondoltam, hogy elfogyasztok valamilyen lángost a főtéren, hiszen olyan finomra meg tudják főzni. És, még azon gondolkoztam, hogy valamilyen kínai ételt is elfogyasztok, hiszen azok is olyan finomak tudnak lenni. Ma nem ettem semmit sem, pontosan azért, hogy mindezeket az ételeket meg tudjam enni kényelmesen, ne kelljen azzal szenvednem, hogy jól vagyok lakva, és nem tudom megenni. A főtérre érek, amikor körbenézek, hogy mi a felhozatal. Egy hosszú, bokáig érő, fekete szoknya van rajtam, és egy egyszerű fekete felső, felette pedig egy barna poncsó. Hátamon pedig egy virágmintás kis hátizsák van, amiben magammal hoztam az üdítőm, és a pénzemet is. Időközben körbenézek, hogy mit tudok rendelni. Elég sok itt az árus, egyébként is ebédidő van, a tömeg pedig óriási, habár én nagyobbra számítottam. Végül beállok a sorba, majdan várok. Körülbelül a sor közepén lehetek. A kiszolgálás eléggé gyors, hiszen csak az ember kirakja a tálcáját, aztán már kapja is az ételt, amit rendelt. Időközben felnézek az égre, hiszen kissé zavarosak a szürke felhők. Olyan, mintha csöpögni akarna, de valami még sem engedi neki. Még egyelőre csak gyűlnek, s így is bízom benne, hogy lesz szép nagy eső. Szeretem az esőt, sokkal jobban, mint a napsütés. Alig ha vártam tíz percet, végül én is megkapom az ételt, amit rendeltem, s tálcával a kezemben sétálok valamelyik székhez, ám szinte mindenhol ülnek. De végül leültem egy egyszerű kis padra, az árnyékos részre kényelmesen, majd az ölembe rakva a tálcát, elkezdek enni. Finom volt, habár, olyan éhes vagyok, hogy a padot is el tudnám fogyasztani itt helyben. Alig kellett pár perc, de mind-mind a gyomromban landol alig néhány perc elteltével. Végül a földre lerakom magam mellé a tálcát, majd a padon hátradőlök, ahogyan lefekszem rajt hosszában. A hátizsákot természetesen lekaptam magamról azelőtt, s végül azt is a földre leraktam, akkor pedig kivettem belőle a telefonom, hiszen a wifi teljesen ingyen volt itt a közelben. Amíg nyomkodtam a szerkentyűt, egy ismeretlen alak kiveri a kezemből, s a gép a földön foglal helyet, ahogyan annak a kijelzője teljesen ripityára tört. Sokkot kaptam. Végül felülök azonnal, majd az felé irányítom a tekintetem, aki kiverte ok nélkül a kezemből a telefont. Egy pillanatra az arc egyre ismerősebb lesz. - Te halott vagy. Már régen megöltelek. – figyelem őt élesen, teljesen rácsodálkozva a tényre. A lány volt, aki a cigarettacsikket belenyomta a nyakamba, aminek a nyoma a mai napig rajtam ragadt. - Hát te meg miről beszélsz? – nevet a képembe lenézően, fennhéjázó hangnemben. Ekkor észbe kapok, majd az arc rögtön megváltozik. Nem, nem az a lány volt, most már egyáltalán nem is hasonlít rá. Nem ismerem őt, de ok nélkül tette tönkre a telefonom. A nevetése volt az egyedüli, ami irritált. Végül arra leszek figyelmes, hogy az orra vérezni kezd. Azután szempárjából pottyan ki néhány vércsepp, mintha csak vért sírna. Ekkor aljas módon elmosolyodom, hiszen ezt is mind én okozom. Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy elvérezzen.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Fõtér Kedd Jún. 24, 2014 3:53 pm
I'm a gentleman
Arielle & Oberyn
Egymás után többször is felnevetek a megszólalásain. Talán illetlenség, talán nem, de számomra hihetetlenül poénos, mert hát még ha nem is az ókorból... de akkor sem vagyok már egy mai kakas. Még szerencse, hogy nem hullik a hajam, és nem ráncosodhatok. Máskülönben egy megfonnyadt szilva is meg irigyelhetne. Mi baja a nevemmel? Szerintem tökéletesen illik hozzám. Szokatlan, fenséges, és egyedülálló. Ez a három szó a személyiségemről is elmondható. - Mert az Arielle jobb? Egy kis aranyhal jut róla rögtön az eszembe. .- próbálok vissza csipkelődni kisebb-nagyobb sikerrel. Szópárbajt ritkán nyerek, én inkább a tettek embere vagyok. Embere, hehe. A másik dolog, amin önkéntelenül is elmosolygok az a kérdése, hogy: Marcel egy boszorkány-e? Hát nem is tudom, hogy jobban járnánk - e ha az lenne. Vámpírként sem egy szent lélek, de ki tudja mire lenne képes, ha még ennél is több ereje lenne. Mert azért a boszorkányokat nem érdemes alábecsülni. Hallottam már Klaus anyjáról, Esther, ha jól emlékszek. Na ő sem volt épp, az-az ártatlan fajta. - Nem, kedvesem. Marcel nem boszorkány. Ő is olyan mint én, egy vérszomjas ragadozó, akinek két másodpercbe telne elvenni egy emberi életet, ha úgy akarja. Hidd el nekem, elég sokszor akarja úgy. A helyedben távol tartanám magam tőle. - súgom meg jó tanácsnak szánva. Szimpatikus nekem ez a lány, nem akarom, hogy ilyen rövid életet éljen. Annyi minden csodás dolog vár kint rá. Épületek, helyek, emberek. Pazarlás lenne egy kis butaság miatt kihagyni. Tudom, hogy igenis izgatja mit gondolok róla, de nincs időm reagálni, mert egy karó van szegezve a mellkasomhoz. Micsoda szívélyes fogadtatás. A dolgok gyors lefolyása miatt még én is átéreztem azt a bizonyos "ijedtséget" annyira, hogy hátamon is felállt a szőr. De amilyen gyorsan odakerült az a karó, olyan gyorsan el is tűnt. Heves vérmérséklet... egyszer még feleségül veszem ezt a lányt. - Héé, héé. Nem tudom ki az a Zachary. Csak megemlítették a nevét a bárban Marcel-nél, és pont meghallottam. Nyugalom, nem kell mészárlást rendezni. - bökök a hulla felé mellettünk. Látom, hogy reszket a keze, feldúlt. Nagyon fontos személy lehet ez a Zachary, ha ennyire képes volt kiakadni az említésére is... Közelebb lépek, és átölelem. A fülébe súgom a találka pontos címét, így talán nem lesz feltűnő, hogy egy helyre megyünk, ha netán figyelne minket valaki. - Megegyeztünk. Két utcányira van egy bár, vele szemben pedig egy park. Onnan még fél utca, és elérsz egy nagy téglás házhoz. Nem tévesztheted el. Várlak, kedves. Ezt pedig én elintézem. - elengedem az ölelésemből, és vámpírgyorsasággal kapom fel a hullát, majd tűnök el vele az éjszakában. Útközben megszabadulok tőle valahol, így mire Arielle odaér a kis "búvóhelyemre" méltóan fogadhatom.
Felvont szemöldökkel pillantok rá válaszképpen a bájos kis összefoglalójára. Nem tudom, hogy ezt tréfának, gúnyolódásnak vagy fenyegetésnek kellene vennem, de a pimasz hozzáállásával nem azt éri el, hogy féljek tőle, ahogy ez nyilván történt volna még pár hónappal ezelőtt, hanem azt, hogy megmakacsoljam magam, továbbra is tartva a bizalmatlan távolságot, és visszavágjak neki. - Igen, valóban nagyon meggyőző vagy, kedves Oberyn - forgatom a szemeimet. - Különben is, milyen név ez? Az ókorból származol? Jó öreg lehetsz - fintorgok egyet. Nem tudom, én sem, honnan az új keletű bátorságom, talán amiatt alakult ki, mert rájöttem, nincs igazán sok vesztenivalóm, ha nem találom meg végre a bátyámat, vagy mert az elmúlt hetek és hónapok történései haraggá és elszántsággá alakították bennem minden kétségemet. Mindenesetre jól érzem magamat ilyenkor a bőrömben a félelmeim nélkül, köszönöm szépen. Ez a Marcel figura viszont kezdi felkelteni az érdeklődésemet. Most, hogy mondja, mintha már hallottam volna rebesgetni a nevét az éjszakában. Azt hiszem, nem ártana róla többet megtudnom, ha már tényleg ő uralja ezt a várost. - Mondd csak, ez a Marcel nevű egy boszorkány? - kérdezek rá helyben, és elgondolkodom a szavain. Úgy hiszem, nem jártam itt eddig eléggé nyitott szemekkel és fülekkel, tudatlannak érzem magam most. Hisz itt vagyok már egy hónapja, és nem veszem észre azt, ami az orrom előtt zajlik. "Alvilági hierarchiába" szorították a várost, és mindenért meg kell küzdeni, ki kell érdemelni... Egy csipetnyi sajnálatot érzek most Oberyn iránt. Akár vámpír, akár nem, tényleg nehéz lehet szigorú szabályok között élni. Ez viszont nem elég ahhoz, hogy a kért ékszert is el akarjam készíteni neki. Főleg ha ez is egy olyan dolog, amit komolyan behatároltak New Orleansban. Hogy kinek lehet napfényvédője, és kinek nem. Akarom én magamra haragítani a helyi vezetőket egy ilyen lépéssel? Aligha. A szemöldökeim ismét felfelé szöknek, amikor észreveszem, a férfi milyen eltökélten lépked felém. Nem tudom, mit akar, de nem hátrálok meg. Végül a kezembe nyomja a nyakláncát. - Ch... mintha érdekelne engem, hogy mit gondol rólam egy vámpír - vágok vissza dacosan arra a kijelentésére, hogy nem vagyok az esete. Miért is érdekelne ez engem? - Egyébként én sem bukok öreg fószerekre - teszem hozzá "csak azért is" stílusban, hogy tiszta sor legyen, és minden igyekezetemmel próbálom elkerülni, hogy alaposabban végigmérjem közben. - Meg tudom csinálni, de nem fogok szembeszegülni egy ismeretlen miatt a városod... Várj! Mit mondtál? Másik Rhys? - elképedve meredek rá, és érzem, hogy mellkasomban már éledezik a rég elnyomott remény. - Zachary? Mit tudsz róla?! - kapom fel a korábban használt karót, és Oberyn mellkasának szorítom. Ő az első, aki itt létem óta nyíltan említi a bátyám nevét. Tudnom kell, amit ő tud, de érzem, hogy ismét kicsit elragadtattam magam. A kezem remegni kezd kicsit, majd leengedem. - Bocsánat. De már hónapok óta kutatok utána. Meg kell találnom... Egyezzünk ki. Segítesz valami épkézláb nyomra bukkannom, és cserébe megteszem, amire kérsz. Csak... ajánlanám, hogy menjünk valami kevésbé feltűnő helyre hozzá - pillantok körbe végül. Nem várhatja tőlem, hogy az utca közepén kezdek majd neki varázsolni. Valami nyugodtabb, csendesebb környezet kell ehhez, ahol kisebb az esély, hogy lebukunk.
Rhys... hmm, valamiért ismerősen cseng nekem ez a név, de fene sem tudja, hogy miért vagy hogyan. Mintha hallottam volna már a bárban pár vámpír szájából, de szinte biztosra veszem, hogy nem Arielle-ről volt szó. Egy férfiról susmogtak. Annyira nem ástam bele magam a témába, hogy megkérdezzem ki is ő, mert akkor épp egyéb "dolgok" kötötték le a figyelmemet. Ha egy húszas éveiben járó, sötétbarna hajú nőt dolognak lehet mondani akkor igen. Nem szeretem a lekicsinyítő jelzőket, de ha valakit csak tárgynak tekintek, amit egyszer kétszer használok, akkor ez van. - Nem tudom mire fel ez a bizalmatlanság. Hisz legalább már öt perce ismersz, megtudtad, hogy vámpír vagyok, és még mindig élsz. Nem tudom mi kell még, hogy meggyőzzelek. - egy mélyet sóhajtok, mintha komolyan elgondolkoznék azon, hogy miképpen férkőzhetek a lány bizalmába. Valójában ha őszinte akarok lenni magamhoz... nem nagyon érdekel, hogy az életnek ezen a pontján megbízik-e bennem, vagy sem. Nekem csak a gyűrű kell, semmi több. Tartozik nekem ezzel... hisz nélkülem már halott lenne. Vissza adtam az életét, vagy mi. Nem, nem használom ki, ez csak kölcsönös szívesség. Vagy csak próbálom bemagyarázni magamnak, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért nem úgy viselkedek mint ahogy a férfiak szoktak ilyen helyzetben? Nem tudom, még ez is meglehet. Arielle hangja kellemesen simogatta a "lelkem". Néha-néha bizonytalanságot, olykor pedig teljes magabiztosságot sugallt. Van benne valami céltudatosság, valami erő. Tetszik. Nem sokan vannak hozzá hasonlók. Mondhatni a többiekre; Kincs ami nincs? - Talán jobb is, hogy nem ismered Marcel-t. Már régen rossz helyen jársz, ha tudod ki ő. - felé fordulok, és végigmérem a szememmel. Talán túl sokáig is méregetem, de ha jól vettem ki ez kölcsönös. - Tőle nem lehet csak úgy kéregetni. Ez a város sokkal veszélyesebb, mint azt ahogy te gondolnád. Ahhoz, hogy itt elérj valamit, le kell térdelned a "nagyok" előtt akik királynak hívják magukat. A gyűrűt akkor kapod meg, ha kiérdemled. - lehajtom a fejem, és visszagondolok arra a sok emberi életre, amit én vettem el Marcel kedvéért. Mind hiába. A földet nézem, és ajkaim az előbbi mosoly után sanyarúan görbednek lefelé. - Elégszer alázkodtam már meg másoknak. A kezembe veszem a sorsomat, és ezentúl én fogom irányítani. Ennyi a lényeg. - határozottan jelentem ki, majd nyelek egy nagyot. Kész, eldőlt. Nemesi családba születtem, sosem tudtam mi az, ha nekem parancsolnak. Nekem sose mondták meg, hogy mit csináljak, és mégis az utóbbi 50-60 évben mást sem tettem, mint hogy megaláztam magam. Arielle felé lépkedek sietősen. Most, hogy ezt így letisztáztam magamban, a dolgok közepébe szeretnék vágni. - Lenne itt valami... Anyám adta, nagyon régi, és csak egy nyaklánc, az se biztos hogy van benne ilyen kő... Nem nagyon értek az ékszerekhez. - elővettem az ingem alól a nyakláncot amit hét-nyolc éves koromban kaphattam. Soha sem mutattam senkinek, és nem is beszéltem még erről. Egy fájó pont, ami azt mutatja, hogy én is sebezhető vagyok, ha családról van szó. A bökkenő csak annyi, hogy nekem már nincs senkim. Levettem a nyakamból, és Arielle tenyerébe ejtettem. Szorosan átfogtam a kezét a sajátommal. - Nem kell, hogy kedvelj. Amúgy sem vagy az esetem. - az előbbi savanyú arckifejezést újra egy nagy mosoly váltotta fel. Hazudni bűn azt mondják. Ezek szerint én a pokol tüzén fogok elégni, mert vétkeztem. - Meg tudod csinálni, vagy keresem meg azt a másik Rhys-t, akiről a bárban beszéltek?
Nem mond egyértelmű igent, a válaszával mégis megerősíti a találgatásomat. Egy vámpír. Egy vérszívó, pontosan olyan, amilyennek az életét épp az előbb vettem el – csak tudnám, miért nő gombóc a torkomban erre a gondolatra – ráadásul ő látta, hogy megteszem, hogy megöltem az egyik társát, mégis engem mentett. Furcsán érzem magam ettől, kicsit mintha kifordult volna a világom a sarkából. Saját magamat védtem, önvédelemből tettem, az a dög megtámadott – mantrázom magamban a saját megnyugtatásomra. Egy hős vámpír felbukkanása azonban nem segít ezen. Egyetlen lehetséges verzióban azt tudom csupán elképzelni, hogy akar tőlem valamit. A boszorkányoktól mind akarnak valamit, kezdem már megtanulni. Mégis kicsit zavarba jövök, amikor a hangja enyhén dorgálóvá válik. - Sa… sajnálom, csak egy kicsit bizalmatlan vagyok. – Bár ez már elég nyilvánvaló lehet. Megköszörülöm a torkomat. – Az én nevem Arielle. Arielle Rhys. És… köszönöm – bököm ki végül némi szégyenkezéssel, mégsem teljes átéléssel. Ellép tőlem végül, kérdésemet hallva, amitől majdnem fellélegzem, pedig nem éreztem magam rosszul a karjaiban, és más körülmények között talán… de nem, ő még mindig egy vámpír, és a fajtáját nem tudom nem gyanakvással méregetni. Homlokráncolva hallgatom a szavait, és próbálom megfejteni, hogy mi lesz a gondolatmenete vége. Tudok róla, hogy nem járkálhatnak a napon segédeszközök nélkül. Az egyik első dolog, amit megtanultam róluk. Aztán pillantásom az ujjaira téved, sehol nem látok rajta gyűrűt, de más féle napfényékszert sem. Kezdem sejteni, hogy milyen tervei lehetnek velem. - Csak nem rég érkeztem a városba, pár hete, szóval nem tudom, ki lehet az a Marcel… - Arra tippelnék, hogy valami boszorkánymester, ha már gyűrűket osztogat vámpíroknak, de nem akarok butaságot mondani. – De miért nem kérsz akkor te is tőle egyet? – teszem fel a számomra annyira egyértelmű kérdést. Nem értem, miért egy idegenhez fordul ezzel a dologgal, ha a városban már van olyan személy, aki ilyesmivel foglalkozik. - Egyébként… igen, tudom, hogyan kell olyat készíteni, de nem annyira egyszerű, és mindenképpen kell hozzá valami, ami lapis lazuli követ tartalmaz – árulok el csupán ennyit, hogy ne tűnjek teljesen hálátlannak. A bizalmatlanságom azonban még cseppet sem enyhült. – Mégis, szerintem nem a legjobb személynél próbálkozol. Ha nem vetted volna észre, nem kedvelem kimondottan a vámpírokat – bökök a korábban megkarózott társára, akinek elszürkült teste még mindig mellettünk hever a földön. Komolyan, ez a fickó szerintem őrült, hogy tőlem kér segítséget, akár megmentette az életemet, akár nem.
Felismerése meglepően gyors és váratlan volt. Azt gondoltam, hogy amint magához tér sikoltozni kezd, hisztirohamot kap, majd újra elájul tettének súlyától, és attól, hogy a sebe teljesen begyógyult. Tévedtem. Tudat alatt valahol mélyen sejtettem, hogy nem csak egy városi fruska, akinek a szülei nem vettek meg egy méreg drága autót a szülinapjára és ezért "elszökött" otthonról, hogy megmutassa mennyire nagy lány már. Többről van itt szó. Aki így ki tud végezni egy magam fajtát, annak valamilyen "mágikus" előélete kell, hogy legyen. - Látom helyén van az eszed. Az sose baj. - mondom mély, dörmögős hangomon, megtörve a csendet körülöttünk. Igaz, hogy én hallom a zeneszót ami a közeli bárból szűrődik ki, de nem valószínű, hogy az újonnan megismert emberke is ilyen képességek birtokában van. Érzem, ahogy többször is próbál ellökni magától, de sokadszorra sem sikerül. A kezei reszketnek egy rövid ideig. Nem tudom, hogy mi zavarja jobban. A jelenlétem, vagy ez a hulla itt mellettünk. Hmm, miért is segítettem rajta, miközben egy társamat megölte? Oberyn te idióta. Ez már nem az a kor, ahol egy férfinak kötelessége, hogy segítsen egy bajba jutott nőn. De hát mit tehetnék az idiótaság ellen? Ezt tanultam kiskoromban, így tanították nekem, ezt láttam otthon. A szokásoktól nem tudunk oly könnyen megszabadulni, mint azt ahogy szeretnénk. - Valóban. Díj is jár érte, vagy csak egy köszönöm, ha már így megmentettem az életedet? Ja és amúgy Oberyn Braxton, szolgálatodra hölgyem. - arcomra gúnyos mosoly ül ki. Valaki ma nagyon hálátlan kedvében van. Kikerekedett szemei egy pillanatra magukkal ragadnak egy teljesen más dimenzióba, de amint rájövök, hogy már megint kisfiúként kezdek rajongani egy női szempárért, megrázom a fejem. Kérdésére pedig rögtön felfigyelek. Akarok - e valamit? Először is tisztázzuk a helyzetet, hogy világosan, tisztán lássak. Nem lehet se farkas, se vámpír, sem egyéb vérszomjas ragadozó. Hogy miért? Elég ránézni. Benne nincs meg az a szörny, ami például bennem megvan. Érzem, hogy ő más. Ha jól sejtem... márpedig általában jók a sejtéseim, egy igazi kis boszival hozott össze a sors. Hmm, Isten keze. Pont amikor szükségem lenne egyre, megkapom. Nagyon sokat vártam Marcel-ra, nagyon türelmes voltam, már évtizedek óta, de betelt a pohár a türelemmel. Nem fogok többet várni másokra. Végre magammal is foglalkoznom kell, és talán egyszer az életben lehetek valaki. De másrészről viszont... nem akarom eljátszani Marcel bizalmát. Meg hát... ezt a lányt se akarom kihasználni, mert nem rám vallana. Nem akarom, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor. - Lenne itt valami. - lépek el tőle egy lépést, a halott vámpír felé. Megnézem az ujjait, de nem találok rajta gyűrűt. Pech. - A vámpírok csak éjjel tudnak járni-kelni, a nap miatt. De gondolom ezzel tisztában vagy. - vettem egy mély levegőt, és hátat fordítva neki folytattam. - Van azonban egy megoldás. Marcel gyűrűket osztogat a leghűségesebb vámpírjainak, amikkel tudnak nappal is mozogni. Ennyit tudok, semmi mást. Valami boszorkány cucc az egész. Ezt szeretném. Sőt, inkább fogalmazzunk úgy, hogy akarom. Mit gondolsz, elég talpra esett vagy, hogy megbirkózz a feladattal, vagy vessem be a férfias sármomat? - egy apró mosollyal fejeztem be a kívánságlistámat amit ő nem láthatott. A kedvesség néha célra vezetőbb mint az erőszak. Néha...
Ragadós sötétség vesz körül, melytől nehéz szabadulnom, a szemhéjaimat is ólomsúlyúnak érzem. A hangok viszont eljutnak a tudatomig, valaki szólongat, egy idegen hang, de kedves, és közel van, abban kapaszkodom. Aztán lassan végre enyhülni kezd az a láthatatlan súly, ami rám telepedett, a köd felszáll, és képes leszek végre kinyitni a szemeimet. Egy ismeretlen férfi tekintete szegeződik rám, csodálkozva pislogok párat. - Mi… történt? – motyogom, és erőlködök, hogy rájöjjek, hol is vagyok, mik az utolsó emlékeim. Sokat segít a felidézésben, amikor meglátom mellettünk a halott vámpírt. Hát persze. Elájultam a vérveszteségtől. A nyakam? Odakapom a kezem, meggyógyult, a korábbi sebnek nyoma sincs már, csak a vérem tapad rá. Ez meg hogy lehetséges? Úgy tűnik, nem múlt el sok idő, mialatt eszméletlen voltam. Ez nem lehet. Aztán újra a férfi szemeibe nézek, aki még mindig a karjaiban tart. Nyelek egyet, és… ekkor megértem. Vér. Vér ízét értem. - Vámpír vagy – hőkölök hátra, és próbálok elhúzódni, de még túl kába vagyok, nem nyertem vissza eléggé az erőmet ahhoz, hogy ki tudja szabadulni, és megállhassak a saját lábamon, így végül hamar feladom az ellenkezést. Ehelyett újabb felismeréssel szembesülök. – Te megmentettél – közlöm tényként, ez nem kérdés. Hangomból és tekintetemből süt a meglepettség. – Miért tetted? – kérdezem halkan, és tényleg nem értem. Nem tudom ki ez a férfi, ő sem ismerhet, és vámpír. Ráadásul épp most végeztem egy fajtársával, amit nyilván látott is, vagy legalábbis az eredményét. Az élettelen test még mindig mellettünk hever. És mégis úgy döntött, hogy ad a véréből, és megmenti az életemet. Nélküle elvéreztem volna. Szóval… egyszerűen csak nem értem. Persze lehet, hogy én vagyok alapból nagyon ellenséges a vérszívókkal. Sosem voltak a szívem csücskei, és hiába találkoztam már elviselhetőbb példányokkal is, mint Damon vagy Dominic, attól még nem bíztam jobban bennük. Főleg most, hogy kiderült, Zachat valóban egy közülük vette üldözőbe. Ezért is edzek olyan elszántan, szinte csak hajszál választ el attól felcsapjak vámpírvadásznak. Erre jön egy ilyen fickó, és csak úgy jó tesz velem. Biztos akar tőlem valamit. Mind akarnak. Damon is akart, megmenteni a barátját, majdnem bele is haltam a segítségbe. Dominic is akart, szedjem ki a lövedékeket belőle, mentsem meg az életét egy fagolyótól, amely közel került a szívéhez. Csak akkor kedvesek, ha szükségük van valamire. Aztán lecsapnak, és tönkretesznek mindent, mint ahogy ez történt velem is, a szüleimmel, Zachel… - Akarsz valamit tőlem, igaz? – fürkészem a férfi arcát kikerekedett szemekkel, és végre van elég erőm elhúzódni, megállni a saját lábamon. Dacosan méregetem, és a tekintetemből süt, hogy nem ijeszt meg sem a magasságával, hogy így fel kell néznem rá, sem a vámpírsága tényével. Vagy talán csak egy egészen picit… de ezt igyekszem nem kimutatni.
Kénytelen vagyok életemet a sötétben tölteni, miközben az egyik számomra legszebb dolog az életben a napfény. Mindig is szerettem kölyök koromban kint sütkéreztetni magam, aztán tinédzserként a homokos tengerparton a napsugarak melegében futni, edzeni. Annyi emlék fűződik egy-egy nyári délutánhoz, amit a házunk mögötti füves udvarban töltöttünk a barátokkal, olykor nyári szerelmemmel. Utáltam, mikor a fákról hullani kezdtek a levelek, mikor egyre többet esett az eső, és amikor reggel már nem a madarak hangos csipogására ébredtem, hanem mennydörgésre, ködre, és az út szélén csúszkáló gilisztákra. Így, ennyi évvel később visszagondolva, arany életem volt. Most pedig vámpírként meg van kötve a kezem. Régebben azt hittem, sosem fogok módot találni arra, hogy ezt az érzést újra átéljem, de amikor megismertem Marcel-t, és felismertem a lehetőséget ami az orrom elé szökkent és csábítóan kínálkozott fel ezüst tálcán, végre megint éreztem valamit. Nem csak a gonoszság, a gyilkolás utáni vágy és a kamikaze módjára való mélyrepülés a semmibe volt a szívem mélyén, hanem egy kis remény is. Remény, hogy visszakaphatok egy kis darabot a régi életemből. Azóta viszont eltelt nem is egy, de nem is két évtized, és én még mindig az éjszakák csúf szülöttje vagyok. Bármit megkaphatok amit szemem - szám megkíván, csak azokat a dolgokat nem, amit igazán szeretnék. Szenvedés minden egyes perc, minden egyes óra. Marcel tudja ezt, nem egyszer beszéltem már neki a füves udvarunkról, de most Klaus megjelenésével mintha már el is felejtette volna szívem egyik legnagyobb kívánságát. Csak akkor hív, ha el kell intézni valamit, és csak akkor iszogatunk ketten, amikor épp nincs jobb dolga. Pedig mikor magához vett, tanítom volt, apám helyett apám, barátom, társam. Mostanra olyan lett a kapcsolatunk, mint egy főnök-beosztott szerep. Gondolom ezért is léptem ki New Orleans legtekintélyesebb bárjából olyan hamar. Nem volt kedvem leinni magam, és az elérhetetlen után vágyakozni. Mert mikor elmúlik az alkohol hatása, sajnos rájövök, hogy ez csak tévhit, és csak áltatom magam. Inkább tettem egy frissítő sétát az egyik közeleső parkban. Kihalt volt, mint minden csendes hely. Csak a fák suhogását, a bokrok összerezzenését lehetett hallani, ahogy egy-egy apróbb állat ijedten beszaladt közéjük. Egy tölgyfa padon ültem, és az emlékek mélyébe temettem magam, amikor fura hangokra lettem figyelmes. Hah, ha másra nem is, de legalább erre jó a vámpír lét. Olyat is meghallok, amit emberi füllel lehetetlenség lenne. Megindultam a rejtélyes hang általam vélt forrásának irányába. Egy kihalt utcára tévedtem, legalább olyan kihaltra mint a park volt az előbb. Árnyékokat láttam már messziről is. Egy nő, és egy férfi. Harcoltak. Szaladtam, ahogy a lábam csak bírta, nem törődve a belső megérzésemmel, ami azt suttogta, hogy maradj ki az egészből. Mire odaértem a férfi már tébolyultan hevert a rideg, nyirkos kövön. Vámpír volt, érzem. Olyan kegyetlen predátor, mint én. Nem sajnáltam, biztos tett azért, hogy ezt érdemelje. Elfordítottam fejem, és megláttam a női alakhoz tartozó testet. Feje a beton felé zuhant, de sikerült idejében elkapnom. Kemény mellkasom legalább olyan érzés lehetett, mintha betonra huppant volna, de kevésbé fájdalmas. A nyakából vér ömlik, de egyre lassabban. Meg kell mentenem, érzem, hogy segítenem kell. Feltépem fogaimmal a csuklómat. Annyiszor csináltam már ezt, de még mindig iszonyúan fájdalmas tud lenni. A szájához tartom, és hagyom hogy igyon belőle. Remélem, hogy iszik... máskülönben a karjaim közt fog meghalni, és nem hiszem hogy büszkén tudnék elballagni a helyszínről. Fiatal, fiatalabb mint én voltam, mikor átváltoztam. Az élet még előtte áll, és kiélvezheti minden percét. Megvan rá az esélye. Kedves arca van, megnyerő. Biztos tini srácok ezrei rohannak a nyomában, de ha így el tudott bánni egy vérszívóval... kétlem, hogy olyan szelíd lenne, mint ahogyan kinéz. - Gyerünk kicsi lány. Nyisd nagyokra azokat a szemeket. Mond el ki vagy, mond el a történeted.
a hozzászólás Arielle Rhysnak készült, 703 szót tartalmaz, és írás közben a Not alone című számot hallgattam. béna, bocsi :S
Amint kilépek a pubból a látszólag kihalt utcára, azonnal hűvös, hideg ujjak fonódnak a szabadon hagyott vállaimra. - Helló, kislány! Ez kicsit fájni fog - csendül fel a fülem mellett egy fiatal, női hang, és két pillanattal később már fúródnak is fogai a nyakamba. Ez a támadás teljesen váratlanul ér, bár nyilván ez volt a cél. Túl sokat kérdezősködtem mostanában errefelé, és valakinél betelt a pohár. Ez már nem csak arról szól, hogy valaki engem szemelt ki vacsorának. El akarnak tenni láb alól, teljesen tisztában vagyok vele. A véremmel együtt sebesen hagyja el testemet az erőm is, nem tudom felvenni vele a harcot, és mivel mögöttem áll, így mágiát sem igazán tudok használni rajta. Kezdek teljesen pánikba esni, ez pedig még inkább lebénít. Le kell nyugodnom. Képes vagy rá. Szólal meg bennem egy belső hang, amely kísértetiesen hasonlít Vincentére. Győzd le a félelmeidet, és akkor képes vagy bármire. Erős vagy. A szavak egyre intenzívebben lüktetnek a fejemben, és egy pillanatra felötlik bennem a kép, annak emléke, amikor edzés közben ő fogott le. Teljes súlyával rám nehezedett, ujjai szorosan fonódtak a nyakamra, azt a látszatot keltve, mintha tényleg képes lenne megfojtani. Ki akarta hozni belőlem a legtöbbet, rávenni, hogy álljak ellen, bármilyen módon. Nem egész egy hónapja ismerkedtem meg Vinnel, az első este, amikor a városba érkeztem. Figyelmetlen és felelőtlen voltam akkor is. Azzal a céllal "rontottam be" New Orleans éjszakájába, hogy megkeressem Zachet. Már hosszú hetek, hónapok múltak el azóta, hogy a bátyám elhagyott, és torkig lettem a tétlen várakozással. Túl sokáig hagytam, hogy sodródjam az árral, aranyos húgicaként várjam haza őt, tétlenül ücsörögve, minden nap reménykedve az új hírekben, vagy abban, hogy egyszer csak ismét beállít. De belefáradtam a várakozásba. Úgy éreztem, tenni akarok végre valamit, ha kell, szembe fordulni az árral, bármivel és bárkivel. Az egyetlen kiindulási pontom az volt, hogy itt láttam őt utoljára, ezért ide kellett visszatérnem, itt elkezdeni a nyomozgatást. Egy ideig a bátyám képével jártam körbe, fáradhatatlanul remélve, hogy találok valakit, aki felismeri. Először hasztalannak tűnt, de végül elhangzott a Shannen név. Egy nyavalyás vámpír, aki üldözőbe vette és sakkban tartja Zachet. Tudhattam volna, a megérzéseim most sem csaltak. De hiába faggatóztam tovább, nem sikerült kiderítenem, hogy mi okozta kettejük között ezt a viszályt. Miért akar ártani az a vérszívó a bátyámnak? Egy valamit azonban tudtam: még inkább meg akartam tanulni megvédeni magamat, felvértezni magamat a vámpírok ellen. Hogy aztán megvédhessem Zacharyt, bármi áron. Persze aggódtam érte, féltettem, és ingerült voltam miatta, közben pedig összeakadtam két idegen vámpírral. Bármennyire is dúlt bennem a harag, nekem egyedül nagy falat lettek volna együtt, és nem sok hiányzott, hogy ott hagyjam a fogam. Ekkor bukkant fel Vincent, aki egyszerűen elképesztő volt. Úgy harcolt emberi mivolta ellenére is a két "démonnal", ahogy még soha senkit nem láttam. Megmentett, de nekem ez nekem nem volt elég. Megkértem, hogy tanítson meg engem is megvédeni magamat. Az egy dolog, hogy boszorkány vagyok, de a varázserő nem mindig elég, és én semmilyen téren nem akarok tovább gyenge, törékeny és védtelen maradni. Természetesen azonnal nemmel válaszolt, sőt, ki is nevetett. De hajthatatlan voltam, és a varázserőmet sem voltam rest bevetni annak érdekében, hogy meggyőzzem. Végül beleegyezett, de cserébe csinálnom kellett neki egy gyűrűt, amely vissza tud hozni egy halandót a halálból, amíg az természetfeletti keze által hal meg. Először azt hittem, magának akarja, de hamar rájöttem, hogy egy nőnek lesz. Végül is, nekem mindegy volt. A célomat elértem, és nem sokkal később már elhagyott raktárépületekben edzett velem a város szélén, a folyón túli nem túl lakott területeken. Sokat fejlődtem azóta, megtanított, hogyan alakítsam erősséggé a gyengeségeimet. Például az alacsony termetemet. Most ezekből a tanításokból próbálok felidézni valami hasznosat, ami segít kimászni ebből a slamasztikából. Veszek egy mély levegőt, összeszorítom a fogaimat, tudom, hogy fájni fog, ahogy kitépem magam a karjai közül, de menni fog. Könyökömmel kétszer alaposan gyomorszájon vágom, kicsit öklendezni kezd, aztán hirtelen kifordulok úgy, hogy szembe kerüljek vele, és öklömet a képébe vágom. A vérveszteségtől már legyengültem, nem tudnék akkora erőt kifejteni, hogy komolyabb kárt tegyek benne, de a visszatámadásom meglepetésként éri, és már ezért megérte az egy hónapnyi edzés. Mielőtt újra lecsaphatna rám, átkokat kezdek motyogni, tenyeremet felé fordítva, és máris a fejéhez kapva rogy le a földre. Csak egy pillanat, amíg előrántom a kisebb karót, ami Vinnek köszönhetően mindig nálam van, és már a szívébe is mártom. Nehezebb munka, mint gondoltam. Ő volt az első, eddig egyetlen vámpír, akit megöltem. Nem tölt el különösképpen örömmel vagy büszkeséggel, de azt tettem, amit tennem kellett, védtem az életem. A halott vérszívó látványa azonban már nem segít az én állapotomon, a nyakam még mindig vérzik, az erő kezd folyamatosan kiszállni belőlem. Túl nagy vérveszteség. Segítséget kéne hívnom, mielőtt összecsuklanék és itt vérzek el, ám hang nem jön ki a torkomon. Elsötétül előttem a világ, de azt még érzem, ahogy a fejem koppan a betonon.
Mióta megkaptam azt a levelet, csak arra tudok gondolni. Ki lehet az a Nadia és miben tudna nekem segíteni a Katherinenel kapcsolatos terveimben? Úgy gondoltam, már minden fontos személyt felkerestem, aki segítségemre lehet barátnőm életének tönkretételében, de ezek szerint még mindig vannak olyan emberek a múltjából, akikre nem találtam rá, viszont szívesen összefognának velem ellene. Ez újabb adag reménnyel tölt el, hiszen minél többen szövetkezünk ellene, annál valószínűbb, hogy sikerrel járunk. Még sosem jártam ilyen közel a célhoz, hogy tönkretegyem Katherinet, holott már közel háromszáz éve dolgozok a terven. Ez is azt bizonyítja, hogy az ő eszén bizony nem könnyű túljárni, még a legapróbb részletekre is oda kell figyelnem, mert nagy tehetsége van a meneküléshez és a felszívódáshoz, azt pedig nem akarom, hogy az utolsó pillanatban csússzon ki a kezeim közül. Izgatottan dobom le magamról a takarót, hosszan nyújtózkodok, mielőtt felülnék az ágyamban. Már régebb óta ébren vagyok azonban úgy döntöttem, megérdemlek egy kis pihenőt. A titokzatos találkozáson kívül úgysem terveztem többet a mai napra, szóval idő bőven a rendelkezésemre áll. Jól esik egy kis pihenés a sok cselszövés és hazudozás, manipulálás után. Most bizonyosodott be számomra, hogy nem vagyok egészen olyan, mint amilyennek gondoltam magam, nem hasonlítok annyira Katherinere. Nekem már pár nap után elegem lett a Mystic Fallsban folyó eseményekből, míg Katherine nem lépett volna le ilyen hamar a városból. Be kell, hogy valljam, amennyire irigyeltem a jellemét régen, most épp annyira örülök neki, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint ő. Úgy nem tudnék új életet kezdeni. Kikászálódok az ágyból, a ruhásszekrényem felé veszem az irányt. Egy egyszerű farmer és egy karcsúsított fekete póló mellett döntök, ami kiválóan hangsúlyozza a vonalaimat. Feldobom pár kiegészítővel, az ujjamra húzok egy gyűrűt, a kezemre pedig felcsatolok egy ezüst karkötőt. A nyakamhoz kapom a kezem, végigsimítok a napvédő nyakláncomtól, majd visszaejtem a pólóm alá. Ettől soha nem válok meg, nélküle csak fél életet élhetnék, csak sötétben mehetnék ki az utcára, amikor pedig minden normális ember alszik. Leülök a fésülködő tükröm elé, kedvenc hajkefémmel, gyakorlott mozdulatokkal fésülöm ki a hajamból a gubancokat, egy hajsütővassal pedig laza hullámokat sütök a hajamba. Sosem kedveltem az egyenes hajat, szerintem nagyságrendekkel szebb, hogyha van benne pár hullám, nem olyan monoton, egyenes, emellett pedig az arcomat is szebbé teszi. Szemhéjpúderrel, szemceruzával és szempillaspirállal hangsúlyozom szemeimet, végül halvány ajakfényt kenek fel számra. Több időt már nem tudok elfecsérelni a készülődéssel, így hát felkapom magamra kabátomat, magamhoz veszem a táskám és a megadott találkozási hely, a főtér felé indulok. A helyzet az, hogy fogalmam sincs, kit keressek, így csak helyet foglalok az egyik padon és várok. A várakozás amúgy is idegölő tud lenni, de ilyenkor, mikor valamit már nagyon várok, egyre inkább úgy tűnik, hogy csigalassúsággal telnek a másodpercek. A biztonság kedvéért felkészültem, ha esetleg veszélyt jelentene rám ez a bizonyos Nadia. A táskámban meglapul egy üvegcsényi verbéna, amit veszély esetében azonnal rálocsolok a bőrére. Ennél nagyobb feltűnést nem akarok ennyi ember között okozni, bár itt, New Orleansban elvileg megtehetném, de nem könnyű hozzászokni ehhez a világhoz.
szavak: 497 zene: - megjegyzés: a következő jobb lesz, ígérem!(:
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Fõtér Szer. Feb. 05, 2014 10:20 pm
victorie & nadia
Az út hosszadalmas. Ugyan nem voltam kímélve soha, hiszen már gyerekkorom óta a magam útját járom, de egyhuzamban még sosem vándoroltam ennyit. Vicces ez a szó. Gregor jutott eszembe, és elmosolyodtam, de talán cseppnyi keserűség vegyült ebbe a gesztusba, hiszen ő nem jött velem Párizsból. Pedig mennyire ígéretes lett volna az útja velem... tudhatta viszont, hogy számomra mindez nem egy egyszerű játék. Életekbe kerülhet elérni azt, amit én akarok. Az anyámat. Katerina Petrovát. Vagy ahogyan mostanában hívatja magát... Katherine Pierce-t. Én erről még mindig úgy gondolkodom, hogy mi bolgárok tudunk valamit. Az erdeti sokkal jobban cseng, mint ez az egész angolosított változat. De anyám ízlése nem az én ízlésem. Legalábbis ezen a téren. - TEDD A CSOMAGOMAT A SAROKBA! - utasítottam a poggyászomat cipelő fiatal fiút, miután megérkeztem a hotelba. Beletúrtam hullámos fürtjeimbe, majd egy elégedett sóhajtással, merészen bámultam ki az ablakon. Már egészen közel járok. A nagyvilág csak úgy ismer, hogy Nadia. Senki nem tudja, mi a vezetéknevem. Milyen értékes pedig... de talán én jártam jobban azzal, hogy feledésbe merültem. Egyelőre nem tudom, mit érezzek anyám iránt. Hogy sosem küzdött meg értem, nem akart újra megtalálni... de tán egy vámpír anya nélkül teljesebb volt az életem. Egy bizonyos pillanatig... talán addig, míg én ki nem teljesítettem ezt az életet. Viszont én szeretek vámpír lenni. És úgy hiszem, ez az én életcélom fő származéka. Karjaimat a mellkasomra fontam, és egy ravasz mosoly kíséretében a fiúra néztem. - HAMAROSAN INDULNOM KELL. TALÁLKOZÓM LESZ. ELŐTTE SZÜKSÉGEM LENNE NÉMI TÁPLÁLÉKRA. - jegyeztem meg félrebillentett fejjel, és szinte éreztem, hogy rögtön elkezd majd beszélni a konyha napi kínálatáról. Megforgattam a szemeimet - legfőbb erényem, hogy még ezt is hatalmas nőiességgel tudtam végigcsinálni -, majd ott termettem mellette, és igézően pillantottam rá. - Egy hangot se. Nem akarunk feltűnést kelteni. -vigyorodtam el kacéran, majd megfogtam csuklóját, és odamélyesztettem fogaimat.
A fiú pár perccel később a két lábán távozott. Mindig tudtam, hogy mikor kell megállni, és hogyan parancsoljak magamnak megálljt. Nem lenne jó kezdés, ha egy szállodai munkást ölnék meg, ennél kicsinyesebb módszert aligha tudnék elképzelni. Nem méltó hozzám. Telefonomra tévedt pillantásom, és mélázva olvasgattam újra és újra a rövid üzenetet, amit Neki írtam két nappal ezelőtt. Pontosan tudtam, hogy jelenleg hol tartózkodik, így bátorkodtam ide elintézni egy találkozót.Ez nyilván amerikaiaknál nem szokás, de talán ismeretség nélkül is kicsikarok tőle valamit, ami elvezet az anyámhoz. És ami felkelti az érdeklődését.
"Drága Victorie, ugyan te nem ismersz, de én pontosan ismerlek téged. Tudom, milyen cél vezérel, és azt hiszem, hogy kellő információval rendelkezem ahhoz, hogy segédkezzem tervedben Katerina Petrova-t illetően. Találkozzunk New Orleans főterén holnap, pontban délután négykor. Nadia "
Tipikusan énféle üzenet volt. Rengeteg szó, egy pici tartalom, és még kevesebb valóságalap. Sokat tudtam anyámról. Csak éppen azt nem, hogy hol is van jelenleg. És nem akartam más eszközökhöz nyúlni. Victorie-n kívül csak egyetlen lehetőségem lett volna, de Silas csak vésztartalék. Neki sokat kell ígérnem... és ha tényleg anyám vette be a gyógyírt, ő holtan akarja látni. Viszont itt is ott a lehetőség, hogy... Silas nem tudja, hogy ki vagyok. Cipőm sarka koppant a macskaköves járdán, ahogy sétáltam előre, és egy kávézó kirakata előtt torpantam meg. Egy fényképet láttam erről a lányról, hiszen személyesen nem szoktam sokat kémkedni. Annál jobb dolgom is akad. A napfény végigsimította testemet, hajam megcsillant alatta, tekintetem pedig ravaszsággal fűszerezve szemlélte a külvilágot. Minden elhaladót mellettem. Míg meg nem pillantottam a vörösesen csillogó barna hajtömeget, és ajkam rögtön pimasz vigyorgásba hajlott. Ő lesz az.
Kezdett nagyon elegem lenni ebből a városból, hiszen boszorkánynak lenni itt életveszélyes. Persze nem érdekelt a tiltás, mert ha bárki is nekem támadna habozás nélkül varázsolnék. Mindennél jobban megvédtem volna a drága kis életemet. Most kivételesen nem is magam miatt. Egyszerűen csak meg kellett találnom Lydia-t. Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele. Gyorsan el is hessegettem a negatív gondolataimat, majd felemelte ma fejet, de semmi mosoly, semmi kedvesség nem jelent meg az arcomon. Egyszerűen csak rezzenéstelen arccal bámultam az ebereket, az utcákat és a bárokat. Meg kell hagyni itt azért elég jó bárok voltak, csak kár hogy mindegyik tele van vámpírral. De ez az utolsó estém itt, szóval valamit kellene csinálnom. Valami olyanra gondolok ami emlékezetessé teszi ezt a helyet. Persze ezt a zenét, az emberek életkedvét és az utcai "bálokat" nehéz lenne elfelejteni, de akkor is vágytam valami izgalomra. Teljesen a gondolataimba merültem, úgy vágtam át az egész városon. Próbáltam kerülni az emberek közelségét, de ekkora tömegben jó páran nekem jöttek. Ezt az egy dolgot nem szerettem, de egyenlőre még nem akartam feltűnést kelteni. Szükségem volt egy csendes és nyugodt helyre, hogy gondolkozhassak kicsit, illetve most először úgy éreztem a nagymamám halála óta, hogy egyedül vagyok. A varázslás gyakorlása és használata volt az egyetlen dolog amitől úgy éreztem, hogy nem vagyok gyenge, se magányos. Ilyenkor olyan volt, mintha ő is itt lenne velem, de abban biztos vagyok, hogy sokszor okoztam neki már csalódást, hiszen egyre többször használtam a fekete mágiát. A legrosszabb az egészben, hogy úgy érzem a fekete mágia az ami nekem való. Végül persze nem valami nyugodt helyen kötöttem ki. Hiszen a főtéren voltam és annak is az egyik szegletében. Gyors és határozott léptekkel indultam el az egyik padhoz, majd leültem rá és onnét figyeltem a tömeget. De pár pillanattal később arra lettem figyelmes, hogy valaki nézz... jobban mondva figyel. Szép lassan felálltam, majd eltűntem a tömegben, de csak annyira időre, hogy mögé kerülhessek. - Esetleg segíthetek valamiben? - kérdeztem tőle ridegen és türelmesen vártam a válaszát.
•• ฝusic: Going to hell ••Szószám: 335 ••Note: Bocsánat, de kezdőkben mindig béna vagyok
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Fõtér Hétf. Júl. 29, 2013 8:23 am
Camille & Joakim
Hosszú idő telt már el... túlságosan is sok. Anna olyan szabadságot kapott, amit nem érdemelt volna meg. Hamarosan kiderül, vajon gondoltál-e rám, édesem. Mert én nem feledtelek el. Anna... Az én Annám. Évszázadok múltak el anélkül, hogy megmutatkoztam volna előtte. Hagytam, hagy szálljanak tova. Sosem éreztem úgy, hogy elérkezett volna a megfelelő pillanat. Mindig is a türelem volt az egyik legnagyobb erényem. De eleget vártam. Vissza fogom szerezni, ami engem illet. Az érdekes játszmák kivétel nélkül élvezetesek, ennek pedig... nos igen, kétségtelenül meglesz a maga varázsa. Kíváncsi vagyok az arckifejezésére, mikor megpillant. Vajon mennyire uralkodik el rajta a döbbenet? Hogyan reagál majd? Már-már mosolygásra késztet a gondolat. Mindig olyan magabiztos volt. A végső pillanatig hitte, hogy... ő dominálhat. Tényleg elhitte, hogy a végén rászorulok majd a kegyelmére. Egyáltalán nem bánom, hogy nem fogadtam el, amit ajánlott. Soha, senki előtt nem hajtottam fejet. Megvolt a saját tudásom... tisztában voltam vele, hogy a magam erejéből is képes leszek megszerezni ezt a fajta hatalmat. A vért. Mindig pontosan tisztában voltam vele, hogy mely lehetőségeket érdemes megragadni. Azt viszont semmiképp sem engedhettem meg, hogy... holmi tévhitekbe ringassa magát. Az arca... a magabiztossága... egyetlen emlék sem fakult meg. Elég csupán lehunynom a szemeim és úgy látom magam előtt őt, mint akkor régen. Hamarosan együtt leszünk. Ismét. A terveim most is, mint mindig... tökéletesek. Nem dacolhat velem. Nem szegülhet ellen. Anna az enyém. Végtelen kegyelmemről tesz tanúbizonyságot, hogy ily sok időt hagytam neki. Távolról mindig figyeltem. Sosem hagytam, hogy... eltűnjön a névtelen, arctalan halandók jelentéktelen tömegében. Ám sosem közelítettem meg. Megmaradtam az árnyékok között, míg ő élte az életét. Most azonban elérkezett a megfelelő pillanat. Talán túlságosan is sokáig vártam. Mindvégig éreztem a hiányát, azonban sok más dologgal egyetemben megtanultam figyelmen kívül hagyni. Tanultam. Éltem az életem. Fejlődtem. Kihasználtam a lehetőséget, melyet az átváltozásom nyújtott. Míg ember voltam, túlságosan is hevesen tiltakoztam ez ellen. Anna rájött vajon, hogy igazából mi motivált? Ó, nem. Valószínűleg nem. Elhitte a könnyebb, kézenfekvő magyarázatot. Nagy volt a kísértés... olyan csábítás, aminek csak nehezen lehetett ellenállni. Meglehet, hogy elpazaroltam az elmúlt évszázadokat. Mindezt... vele is eltölthettem volna. Ám úgy véltem, rászolgált a leckére. Túlságosan is magabiztossá vált az a gyönyörű arca, miután vámpír lett belőle. Sosem szorultam rá a védelmére, a kegyelmére pedig még kevésbé. Neki azonban valamilyen rejtélyes okból mégis sikerült ebbe a tévhitbe ringatnia magát. Anna, Anna, édes Anna... pont ez az, ami miatt meg sem fordulhat a fejében, hogy még mindig ezen a világon vagyok én is. Ügyeltem minden részletre. A nyomokat megfelelő módon tüntettem el. Nem maradt helye kétségnek. Okkal hiszi, hogy utolért a vég. Akkor rég. New Orleans. Csillapíthatatlan nyüzsgés. Sosem halkuló hangok. Számomra túlságosan is élénk ez a város. Csupán néhányszor fordultam meg itt, mióta áll. Részben az élet... sűrűsége ad rá okot, hogy távol tartsam magam, részben pedig a helyi... vezetőség. Bár nem tagadom... prédában itt sosem lehet hiány, de ez koránt sem jelent elég motivációt ahhoz, hogy eltűrjem ha valaki... Királynak képzeli magát. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ha ostobák kapnak túlságosan is sok hatalmat, annak soha, semmilyen körülmények között nem lehet jó vége. Volt alkalmam tanulmányozni, miféle változások mehetnek végbe valakiben, aki ajándékba kapta az örökkévalóságot. A túlzott könnyelműség a leggyakoribb hiba. Miközben szokásomhoz egyáltalán nem méltóan, cél nélkül járom eltűnődök rajta, hogy vajon Anna is beleesett-e a létünk paradox mivolta alkotta számtalan csapda valamelyikébe. Láttam milyen volt fiatalon, újdonsült vámpírként. Ismertem a halandót, aki leélte azt a rövid emberéletet. Viszont nem vagyok annyira ostoba, hogy minden alap nélkül feltételezzem... nem változott és később is azon az úton járt tovább, melyre a szemeim előtt lépett rá. Túl sok időt töltöttünk távol egymástól. A lopva megszerzett információk ahhoz elégnek bizonyultak, hogy mindig tudjam, merre jár... ám messzemenő következtetéseket nem vonok le belőlük. Hamarosan úgyis a saját szememmel láthatom majd. Sosem voltam az a fajta, akit megtéveszthettek holmi... illúziók. Kiderül majd, nem is olyan sokára, hogy... Annán vajon miféle nyomokat hagyott ez a rengeteg idő. Egy dolog nem változott. Részemről legalábbis biztos nem. A tűzből talán már csak parázs maradt lelkem legmélyén, ám még mindig... létezik. Ő az egyetlen dolog, amiről sosem lennék hajlandó lemondani. Nos... ez rendkívül szentimentális megfogalmazása annak a borzasztóan egyszerű ténynek, hogy mindig el tudom érni, amit akarok. Van benne gyakorlatom. Sokan dacoltak már velem... mind a maguk módján. Ám én megvívom a magam csatáimat, még ha nem is oly hangos és feltűnő módon, mint... egyesek várnák. Néha a láthatatlan dolgok sokkal félelmetesebbnek bizonyulhatnak. A valóság akkor mar legfájdalmasabban belénk, ha néhány apróságot merő könnyelműségből figyelmen kívül hagyunk. Talán kilógok a tömegből öltözékem miatt, ám ez a legkevésbé sem zavar. Futó pillantások, értetlen tekintetek. Volt már időm hozzászokni. Ami azt illeti, ezen a környéken... mindenki sokkal szívesebben foglalkozik a maga dolgával. Ez még előnyömre is válhat majd. Elfoglaltság vagy valami egyszerű préda... az az igazság, hogy még nem döntöttem el. Nem áll szándékomban időnek előtt bizonyos személyek tudomására hozni, hogy a városba érkeztem. Sajnálatos módon nem csupán az emberek hajlamosak a pletykálkodásra, hanem a vámpírok is. Mindegy, hány nyelvet tép ki valaki, úgy fest... bizonyos rossz szokásokat lehetetlen kiirtani. Tekintetem egyik ismeretlen arcról a másikra suhan. Számomra semmit sem jelentenek. Egész generációk válhatnak semmivé anélkül, hogy egyáltalán észrevenném. Ami hajdanán a világ volt, mára érdektelenné satnyult. Egy pillanatig sem bánom, hogy oly kitartóan utasítottam vissza az egyre dühösebb Annát. Ó igen... olyan harag volt ez, melyet a mardosó kétségbeesés táplált. Akkor is tudtam, mégsem mondtam igent. Talán azt hiszi, a halált vágytam ám... mindössze a magam erejéből akartam megszerezni azt, amire igazán szükségem volt. Nem siratom az eltűnt ifjúságot... véleményem szerint egyáltalán nem baj, hogy nem néhány évvel korábban következett be átváltozásom. A fontos az, hogy a saját akaratom szerint történt. Mindig, mindennek így kell lennie. Ez nem holmi naivitás vagy egyszerű dac. Mindössze tisztában vagyok a tényekkel. Vannak, akik a tudást másodrendűnek tartják ám ezzel is éppoly könnyedén elérhetjük a célunkat, mint az erőszakkal. Ó, félreértés ne essék... mindkét végletet sikerült a lehető legtökéletesebben megismernem hosszú életem során. Kihasználtam az időt és tanultam. Becsülendő tulajdonság, nem igaz? Annám... közeledik a idő, hogy bizonyíthasd... te vajon okosabbá váltál-e.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Fõtér 
